AZ ÉDES OTTHON.

Vannak olyan boszorkányos esteli bogarak, a mik alkonyatkor a mezőn járó embert körüldongják, mindenhová elkisérik, hasztalan űzi, csapkodja őket, el nem maradnak tőle.

Néha egy nótát ki nem tud az ember a fejéből verni. Ott énekel az folyvást a fejében, el nem tudja hagyni, még mikor magában imádkozik is, erre a nótára fújja azt is. Néha meg egy-egy szó, egy mondás üldözi az embert, elverhetlenűl, makacsabbúl, mint az a veszett cserebüly.

Ha Ocskay László ezt a szót meg nem hallottá tudta volna tenni: «Ausztriában nem érvényes a katholikus és a protestáns közötti házasság».

Ki innen! Ki a fejből, a szívből, a vesékből, átkozott gondolat! – Visszatért az megint. Megitta a borral, felszítta a mezők illatával, a szemtelen pacsirták mind azt énekelték a levegőben, – egygyel több csábító varázs, mely a csillagokat lecsalogatja az égből, hogy szeressenek aláhullani a földre, pedig csak addig csillagok, míg odafenn vannak, ha ide leestek, lesz belőlük idomtalan hideg kő.

Ocskay összeszedte a megmaradt kuruczait s elindult velük együtt Sztropkóra.

Senki sem küldte oda, se Bercsényi, se a fejedelem.

A felesége sem írta neki egy szóval se, hogy «jőjj».

Terve volt-e? Maga elől menekült-e?

Terve volt. Nem zavarta már ki őt abból semmi. Meglehet, hogy nem látta előre, mily végtelen keserűség fog abból támadni, ha ez a terve sikerül. Meglehet, hogy tudott valami megnyugtató gondolatot találni, a miért jövendőjét fölépítse. Vagy semmi sem vezette már, csak a lánczaikról elszabadult szenvedélyek. Utánuk dobta a gyeplőt, mikor megvadultak s már most azok aztán viszik!

Otthon épen nem várták. Ilonkát egészen meglepte férje hazaérkezése, különösen az, hogy ilyen nagy fegyveres kiséretet hoz magával, holott ezen a tájon híre sincs az ellenségnek. Járnak-kelnek ugyan száguldozó csapatok a megriadt hadból, de azok mind kuruczok, nem lehet tőlük tartani. Mi oka lehet Ocskay Lászlónak, hogy kétszáz lovassal kisértesse magát, mikor a feleségét jön látogatni?

Férj és feleség pedig egymásnak az arczából olvas. Titkos irás az arcz, de annak, a ki a kulcsát bírja, nyitott könyv.

– Mi történt, hogy olyan véletlenűl megjöttél? kérdezé az asszony.

– Ejh, hát nem örülsz-e annak, ha haza jövök? felelt a férj.

Aztán észrevették magukat mind a ketten, s mosolyra fordíták a tekintetüket s megcsókolták egymást.

(Csengett e közben az a nóta: «Rám illik a babám csókja.»)

Hisz az ilyen találkozásnál örülni szokás.

– Régen láttalak benneteket, mondá Ocskay. Mit csinál a kis ember?

A legkisebbet csak egyszer látta még, a mióta világra jött. Ilonka vitte utána a táborba.

– A kis ember bizony roszul van.

– Mi baja?

– Talán csak az, hogy foga jön, de meglehet, hogy valami ki akar rajta ütni. A bába sem tudja még megmondani.

– Ezért volt olyan bús az arczod?

– Ezért.

– Menjünk oda, hadd látom.

Ilonka odavezette férjét a kis betegéhez, a kit még mindig ölben kellett hordani a dajkának. A kis ember nagyon rosz volt ma, egyre sírt, s olyankor minden gyerek rút. Az apja megcsókolta az arczát a kis fiúnak, a mitől az még siránkabbá lett. Ilonka megjegyezte, hogy az apai csók nem volt ezúttal oly hosszan odatapadó, mint máskor. Azután ő maga vette a karjára a kis babát s tudott vele mindenféle bűbájt elkövetni, a mitől a gyermek elcsendesűl: kigömbölyödik az arcza, a szemei felragyognak, a szája visszakapja csigaalakját. Várta, hogy az apa most csókolja meg, mikor kis angyalka lett belőle. Nem jutott neki eszébe. Csak annyit mondott, hogy az nagy baj lenne, ha most valami küteget kapna a gyermek.

Ilonka aztán nagyot bámult nagy léleklátó szemeivel a férjére, mit akar ezzel mondani: «nagy baj lenne, ha ez a gyermek valami küteget kapna»? Hiszen bizonyos, hogy annak ez nagy baj, de hű gondviselés mellett elmulik veszedelem nélkül. De talán másnak is baj? Kinek?

Azonban hát meg volt az ok a bánatos, aggodalmas arczhoz, nem kellett azt keresni.

A nagyobbik fiát nem engedte Ocskay maga elé hozatni; a kisebbiknek a baja ragályos lehet, s azt már ölelte. Félő volt, hogy a ragályt átoltja a nagyobbikba is, ha apai göngédségében részelteti. Azzal csak csak úgy az ablakon keresztül beszélt.

– Hát anyád hol van? kérdezé egyszer Ocskay, széttekintve s bámulva, hogy a nagyasszony hiányzik a kedvencz unokája mellől.

Ilonka arcza egy pillanatnyi zavart árult el.

– Édes anyánk haza ment Lévára. A számtartója a gazdasági ügyek végett sürgetősen kérte, hogy menne haza.

A szemei tagadták, a mit a szája mondott.

– És mikorra igérte, hogy visszajön?

Ilonka arczán még nagyobb lett a zavar.

– Talán az őszszel, szüret után.

De most már az ajkai is elárulták, hogy valami elhallgatott baj van odabelül, a sírást elfojtó rángatózás látszott rajtuk.

Itt valami háborúság esett! gondolá Ocskay s aztán töprengetett annak az okain.

Azonban elérkezett az est. Vacsorához hivták az uraságokat. Házi káplán, plébános, hopmester, tiszttartó együtt szokott ülni az asztalnál a vár urával, azok már ott voltak az étteremben.

Alig ültek le az asztalhoz, a midőn megszólalt az estharang. Ocskay buzgó katholikus volt. Szokása volt, a mint a harangszót meghallá, az evőeszközt letenni s aztán imára kulcsolni a kezeit az arcza előtt. S ingerűlt volt, ha valaki ilyenkor ránézett. Ellenben nagyon megvárta az asztaltársaság pápista tagjaitól, hogy ők is imádkozzanak magukban, a kálvinisták pedig azalatt ne csörömpöljenek kanállal, kés-villával.

A mint ima végeztével az összetett kezeit elvette a szemei elől, csak akkor vette észre, hogy Ilonka eltünt az asztalfőről.

Egy kicsit neheztelt érte. Ez mégis túlságig vivése a kálvinista puritanismusnak. Mire való ez? Felkelt és utána ment a belső szobájába.

S a mint a nyitva feledett ajtón betekintett, a bámulat megállítá lépteit. Ilonkát ott látta térdepelni az imazsámolyon egy Boldogasszonykép előtt, s még hallhatá az Ave Mária végszavait: «imádj Istent érettünk…»

Megrendült egész valója. Odasietett az asszonyához, a mint az Áment kimondá s felölelé térdepeltéből.

– Mi ez? Te a szűz Máriához imádkozol?

Ilonka odaborult férje keblére s nagyot fohászkodott.

– Nem bírtam tovább kiállni azt a gondolatot, hogy én más templomba járjak, mint a hová te jársz, hogy a kis fiamnak ne én tanítsam a vallást, s áttértem a te hitedre.

Ocskay úgy érzé magát, mint mikor a rosz, vásott kölyket az édes apai áldásteljes kéz egy pár egészségre váló vesszőütéssel eszére téríti, «nesze virgács! te semmirekellő»!

Lopni indultatok! Körülkertelt tilos paradicsom almafájáról lopni! Nesze virgács!

Most aztán súgjátok-búgjátok egymásnak, hogy «Ausztriában a katholikus férjnek nem hitvese a protestáns feleség!» – A feleség is katholikus már.

Az egész szenteknek egyességét hallotta chorusban kiáltani a feje fölött. «Estél lefelé, mi megragadtunk, felemeltünk!»

Minő nagy áldozat volt ez ettől az asszonytól! Ha te férfi, földi hazádat készülsz elcserélni, ő elcseréli inkább a mennyei hazáját s megakadályoz abban, a mit tenni akarsz.

– Mikor történt ez? kérdezé Ocskay.

– Mult úr napján, szeptember ötödikén.

– Reggel, az első harangszónál? sietett Ocskay kérdezni.

– Akkor. Te megálmodtad talán?

– Igenis megálmodtam.

Épen akkor sugá a fülébe Ozmonda: «A katholikus férjnek nem felesége Ausztriában a kálvinista asszony.»

Milyen hirtelen kezük van az odafenn levőknek!

Danolhatja már az éjbogár, hogy «Három piros kendőt veszek!»

– Ezért hasonlottál meg az édes anyáddal? kérdezé Ilonkától, erősen magához szorítva a hű teremtést.

– Ezért.

– Ő soha sem fog tehozzád visszatérni.

– Soha. Kitagadott, elátkozott.

– S te eltűrted az ő haragját, az ő anyai átkát, hogy semmi se válaszszon el tőlem többé. Óh, milyen nagy lelke tud lenni egy asszonynak!

– Csak a tieddel akar egyenlő lenni.

Ocskay félrefordítá az arczát. Ez a szó arczulverés volt neki. Roszabb a szégyen-pironságnál az érdemetlen dicséret.

Odahajolt s lecsókolta a könyeket a felesége szeméről. Igazán szentelt viz!

Ebben a pillanatban egy új – nem, nem új: a visszatért régi világban érezte magát. Hányszor találta ő fel elhagyott nemesebb részét lelkének ez asszony közelében! Most ujra visszakerült hozzá. Elfelejtett haragot, büszkeséget, őrjítő szenvedélyt, mindazt, a mi lángol, a mi fölindulást csinál s megolvasztja a gyémántot, a férfijellemet; az egész vulkántüzet ki tudta oltani két ilyen kicsiny könycsepp!

Ezen a napon Ocskay ismét boldog ember volt. Kincset talált ember. Otthagyta a kincseit Budetinban: az a másik ki van fizetve, nem adósa neki. Itthon nagyobb kincset talált annál, nincs szám, a mi annak az értékét ki tudja fejezni, – és feltalálta saját magát: az is nagy drágaság! A ki azt elveszti, ugyan keresheti!

Ilonka beteg gyermeke mellett töltötte az éjt.

Korán reggel azzal az örömhirrel jött a férjét felkölteni, hogy a kis ember már egészen jobban van, foga jött, az kinozta meg annyira, már vége van a láznak, nem lesz belőle kanyaró.

S ezzel az örvendetes fordulattal aztán egyuttal a nagyobbik fiu is fel lett szabadítva a keserves vesztegzár alól.

Micsoda ugrálás volt, mikor az anya megmondta neki, hogy szabad átmenni az apához! Dehogy várta meg, hogy felöltöztesse valaki! Kiugrott az ágyából s úgy futott mezitláb, egy ingecskében az apa szobájáig: odabujt melléje az ágyába; ölelte, csókolta, el nem eresztette. Még akkor is átölelve tartotta a nyakát gyönge kis karjaival, a mikor elaludt a keblén. Fel is kaczagott néha az álmában, hítta az öccsét: itthon az apa! – suttogott neki: «Kedves Ferikém!» Egyszer meg sírva fakadt, Ocskay megcsókolgatta az arczát; arra aztán megszünt sírni, még jobban odabujt mellé s kis kezével az arczát czirogatá.

Nem hangzott többé Ocskay fülébe a nóta: «Három piros kendőt veszek!»

Egész nap boldog volt.

Van valami mennyei varázs abban az otthonban! Ezen a büvkörön nem tudnak a kisértetek keresztültörni.

Eltöltött egy egész hetet otthon. Eljárt vadászni, a gazdaságát bejárta; szántatott-vettetett; rendeleteket adott ki, mint aki nem gondol többé arra, hogy ezt a birtokot nagyhamar el is veszítheti. A századait szétosztotta a falvakra.

Futárjai jártak-keltek azalatt Egerbe, Érsekujvárra, a fejedelemhez és Bercsényihez, s meghozták, hogy mi hir van odakinn a zavaros világban? Tökéletes chaosz volt. Mindenki kergetett egy másikat, a míg maga szaladt egy harmadik elől. A háboru csak úgy pásztánként folyt, mint a nyári eső.

Saját ügye felől nem mert tudakozódni senkitől: mindenkitől tartania kellett. Pedig nagyon szerette volna megtudni, hogy milyen indulattal vannak iránta a fejedelem udvaránál?

Egyszer aztán Egerből visszatérő futárja hozott neki egy csomagot doktor Wolffiustól. Ezt valódi jó barátjának tartá.

A felbontott csomagban pedig talált Ocskay – kávét és semmi mást. Egy betü irást sem hozzá.

Mit akar ez jelenteni? Doktor Wolffius nemcsak, hogy igen jól tudja, hogy se Ocskay se felesége a kávét nem iszszák: töröknek való kotyvalék az; de ő saját maga a legnagyobb ellensége a kávénak, a mit lassan ölő méregnek nevez, s mindenkit elrémit tőle.

Mit jelent hát ez a kávé?

Rájött. Kitalálta. «Cave» latinul azt teszi hogy «vigyázz magadra»!

Ismét zúgni kezdett a feje. – Előszedte Blaskovich és Pestvármegyei leveleit s ujra elolvasá. – A lőporos zsákon igen jól lehet aludni, a míg az ember meg nem tudja, hogy mi van benne?

Szégyenleni kezdte, hogy olyan gyönge volt, hogy fele utján megállt. Asszonyköny, gyermekfecsegés szétzavarta furfangosan kiszámított tervét. Pedig hiszen ezek is ép úgy fenyegetve vannak, mint ő maga. Ha az apát notába ejtik, a feleség és a gyermekek is földön-futókká lesznek, s ha nagyobb veszedelem éri az apát, még el is zárják őket. Bezerédy és társainak példája nem volt-e elég?

Minek ez a tétovázás?

Sokkal több lépés történt már előre, mint hogy vissza lehetne térni!

Felkereste Ilonkát. Ott találta őt a gyermekei szobájában.

– Fontos szavam van hozzád. Nekünk, minden megmozdítható értékünkkel együtt, rögtön el kell hagynunk ezt a kastélyt.

Ilonka elsápadt, s hült ajkkal rebegé:

– Futnunk kell innen? – Ki kerget bennünket?

– Még magam sem tudom. De sejtem, hogy nem maradhatunk itt békében. Azért jöttem ide, hogy elvigyelek benneteket magammal.

Ilonka a rémület indulatkitörésével ragadá meg férje kezét.

– Ocskay! Mit akarsz tenni?

Ocskayval tudatta ez a hang, ez a tekintet, hogy a lelkébe látnak. Takarózni akart.

– No hát mit akarok tenni? Micsoda nagy dolog?

– Óh én nem tudom kimondani annak a nevét. Az rettenetes egy szó. De neked nem szabad azt megtenned Ocskay; vagy halva láss engem előbb.

– Őrült vagy-e? Miről beszélsz?

– Nem, nem, nem! Nem viszesz bennünket oda!

– De hová? Asszony!

Ilonka felkapta a karjára bölcsőben alvó kis gyermekét, a másikat megragadta karjánál fogva, aztán visszarohant a férjéhez, s térdre veté magát előtte.

– A Krisztus kínszenvedéseire kérlek, Ocskay. Szűz Mária hét sebeire kérlek, édes uram, egyetlenegy boldogságom, életem, mindenem. Ne vigy a kárhozatra mindnyájunkat, magaddal együtt! Nézd a gyermekeidet. Ezt a két ártatlant, aki még nem vétett se Isten, se ember ellen! Ne öld meg őket örök életükre! Ne hagyj rájuk egy rettenetes örökséget!

Ocskay kőszoborrá érzé magát zsibbadni. Nem birt elfutni ez előtte térdeplő csoport elől. Nem birt felelni. Az anyja által feltartott kis poronty úgy nyujtotta feléje kezeit, esdekelve, míg a nagyobbik, átnyalábolva egyik lábaszárát, úgy iparkodott őt fogva tartani.

– Ugy-e apám! Nem megyünk labanczot játszani?

Az igazmondó gyermekszáj kiejtette a rejtegetett szót.

Ocskay nagyot nevetett. Kinos nevetés volt. Mintha a gyermek szavára tenné.

– Bolondság! Dehogy megyünk, fiacskám. Ilonka, szivem, csendesítsd le az apróságokat. Ez nem gyermekeknek való scéna. Aztán majd menjünk át a másik szobába, ahol csendesen beszélhetünk erről.

Ilonka bölcsőjébe fekteté a kisebbet, s a nagyobbikra ráparancsolt, hogy maradjon mellette és ringassa. Aztán bátor léptekkel, elszánt tekintetü arczczal követte férjét a mellékszobába.

Amint egyedül maradtak, Ocskay egyszerre, indulatosan odafordulva nejéhez, érdes hangon mondá:

– Neked az anyád beszélt valamit felőlem?

– Igen.

– S te ezért vesztél vele össze?

– Ezért.

– És nem azért, mert pápista lettél?

– Az később történt.

– Ezért hagyta el a házadat haraggal?

– Nem úgy. «Én küldtem el» őt a házamtól haraggal Én mondtam neki, hogy soha ne lássuk többet egymást!

Ocskay hüledezett. Ezt az asszonyt ő még nem látta soha! Őtet, Ocskayt, meg nem verte még, meg nem félemlítette még soha senki. – Mostan verik, s egyik ijedtségből a másikba ejtik.

– Oly hirt mondott rólad, folytatá az asszony, a miért elkergetem magam elől a saját édes anyámat is és nem nézek rá többet soha.

Ocskay most látta, hogy mi lakik ebben a szivben! Oda nyult Ilonka keze után s egy vezeklő bágyadtságával hajtá le fejét, halkan rebegve:

– Engem nagyon eláztattak a fejedelem előtt.

– De te tisztára mosod magadat?

– Nagyon sok ellenségem van és nagy, igen nagy emberek.

– Soha sem féltél ellenségtől. Nem számláltad, hányan vannak? s nem mérted singgel, milyen magasak? Győzd le őket!

– A fejedelem maga ingerült ellenem.

– Ez nem ok arra, hogy őt elhagyd. Te! A Rákóczy mennyköve! A népnek félistene! Minden imádságba belefoglalt nevü ember! – Nem! Az nem történhetik meg!

– Hallgass meg! Oly ártatlan vagyok minden árulási büntől, mint a ma született gyermek; és mégis annyira ellenem van támasztva minden külső látszat, hogy ha törvény elé állítanak, még védeni sem tudom magamat. Egy szó nem igaz abból, amit vádképen a fejemhez vágnak és mégis egy szót sem tudok abból elhárítani. Nem tudom, hol kezdeni a védelmemet.

– Én talán tudom. – Ne haragudjál meg érte, édes jó uram, ha én te neked most tanácsokat osztok. – Hidd meg nekem, hogy sok keserves álmatlan éjszakákon át tusakodtam én e fölött magamban s nem volt senkim, a kivel közöljem, mint ez a kis ártatlan csecsemő ott a keblemen, a ki még szót nem ért. Annak zokogtam el vértveritékező kinos óráimban: óh te kis néma lélek, súgd meg nekem, mit tegyünk itt? – Mit is mondott? – Eredj oda, Ocskay László! a hol vádolnak; – lépj oda az ellenségeid közé és hivd fel őket: «Ki vádol, mit tud ellenem?» Kérj birát, kérj törvényszéket s állj meg előtte felemelt fővel. Beszéljetek! Ha megjelensz közöttük, mind elnémul. – Mit tudnak ellened felhozni? A czigány leányt!

Ocskay összerándult. E szónál Ilonka arczán mély pirulás terjedt el. Odafekteté az arczát férje keblére, s ismét azon az ismerős szelid hangon szólt hozzá:

– Ne haragudj rám, hogy ezt felhoztam.

– Ezt is anyádtól hallottad?

– Ezt is. Felelj rá meg biráidnak, vádlóidnak, ha szemedre lobbantják. Mondd nekik: «A czigányleány dolgában nem ti vagytok a biráim; abban a dologban egyedüli birám a feleségem, ha ő elitél, ha megbüntet, kiszenvedem. Ha vétettem, csak a karikagyűrűm ellen vétettem: s az nem más dolga, csak az asszonyomé.

S ez a biró már meg is hozta az itéletet: megölelte, megcsókolta a hűtelen rossz urát.

Ocskay elérzékenyült. Ölébe vonta a nejét, s gyöngéden beszélgetett hozzá:

– Jó angyalom voltál mindig; most is az vagy. Bizony mondom, hogy soha el nem hagylak téged. Igazolja hozzád való szeretetemet az, hogy most itt vagyok nálad. De szükséges, hogy magammal vigyelek: épen azért, mert szeretlek. Bolond világ van most a kurucz táborban. A trencséni nagy kudarczért, a porba omlott fényes nagy tervekért mindenképen áldozatbárányt, bűnbakot keresnek. Bezerédyt már lefejezték. A híres, tapasztalt hadvezért, a kinek a kis ujja többet ért, mint az egész Ocskay László, a ki csaknem oda volt nőve a fejedelem szívéhez, a tanácsban bölcset, a hadban eszest, a kit nem pótolhatnak mással. Megölték. A nélkül, hogy a rendes curia elé állították volna, a nélkül, hogy rendes hozzáértő assessorok előtt a Tripartitum szerint védelmezhette volna magát: egy elfogott levél csalfa tanubizonysága mellett, értetlen katonák juryja által elitéltették; itéletét a fejedelem elé nem is terjesztették, hogy kegyelmet ne gyakorolhasson. A lábához tették a fejét. Engemet is oda akarsz-e küldeni ebbe a farkasverembe? Azt akarod-e, hogy karácsonyi ajándéknak a fejemet küldjék meg neked?

Ilonka borzadozva ölelte, szorította magához ezt a féltett drága főt. «Nem. Nem!»

– Én nem tervezek semmi rosszat, folytatá Ocskay. Bizony mondom neked, hogy nem szándékozom semmi árulást elkövetni. De annyi eszem van, hogy megkötözött kézzel nem adom oda magamat, hanem lőtávolban akarom magamat tartani, hogy ne én kérjek, hanem más kérjen engem. Bünöm még nincs; de van itt Sztropkón sok felhalmozott kincsem. Egész tárház tele ezüsttel. A kiknek erre van éhük, azoknak az én fejem csak appetitorium s a gyermekeimé csak poszpász. El akarlak titeket, meg a kincseimet tenni a kezük ügyéből. Akkor azután majd én kerülök a kertajtó felől. Ne tarts te semmitől. Nem szököm veletek ellenség földére. Itt van az én kis tót impériumom, a hol én vagyok a kis-király. Annak egy kulcsos völgyében van egy erős vár, Lietava. A jó Lengyelné nagynénéd vára, ki hozzád vérszerinti rokon. Ahhoz foglak vinni. Ő már értesülve van felőle és nagy szivesen fogad. Hallhattad hiréből: derék magyar asszony, soha idegen még vendégül sem lett a kapuján bebocsátva. Ő nála fogtok maradni, a míg én fölöttem a zivatar elvonúl. – Csak azt akarom, hogy te és gyermekeid, a kik az én kincseim vagytok, aztán meg az ezüst angyalkáim, a miket annyi mások szeretnének feleségül venni, fiúvá fogadni: egyszer biztos, hozzáférhetlen helyen legyetek, a hol a labancz se, de a kurucz se férhet majd hozzátok; akkor aztán majd megmondom, hogy ki vagyok, hogy mindenki hallhatja, te is meghallhatod s szégyent nem hozok a fejemre. De csúfságot sem hagyok tenni rajta. Megértettél-e hát drága bálványom?

Ilonka el hagyta altatni lelke nagy gondjait. Leginkább megnyugtató volt rá nézve az, hogy Lietava várába Lengyel Magdolnához viszi őket Ocskay. Lengyel Magdolna hirét emlegette a félország: buzgó híve volt ő a nemzeti ügynek, bőkezű az áldozatokban és szigorú a hűségben. A ki rosszat akar, az nem viszi oda ő hozzá azokat, a kiket legjobban szeret. A gyanu lelohadt.

– Csak azt fogadd meg, hogy gyermekeidre azt a nevet hagyod, a mit büszkén viselhetnek. Mást nem kérek tőled.

– Fogadom hitemre, hogy olyan fényes nevet hagyok a számukra, a mi az ország elsői közé lesz egykor följegyezve.

– Mert lásd, édes férjem: én attól a gondolattól nem félek, hogy jöhet idő, a mikor talán földönfutók leszünk, a mikor talán idegen földön kezünk munkájával kell keresni a kenyerünket s szalmás gunyhó alatt huzzuk meg magunkat. Én arra készen vagyok. De hogy becsület nélkül éljünk, azt én a világ minden dicsősége közepett sem tudnám soha elviselni.

– De hát ki mondja ezt?

– Anyám mondta. Mikor utoljára megcsókolta a két gyermeket, így szólt: «úgy tartson meg benneteket az Isten, a hogy apátok megtartja a becsületet!»

– Rettenetes mondás!

– Nem az, Ocskay. Ez természetes kivánság. Mert ha egy apa el akarja temetni a gyermekeit, akkor jobb, ha azok előbb meghalnak.

Ocskay arcza boszus indulatra torzult.

– Nem! Te nem vagy az! súgá engesztelő szóval a nő, homlokáról lesimítva a redőket. A te fiaid nagyra fognak nőni. Olyan nagyra, mint az apjuk. Megyek rendeleteidet foganatba venni. Még ma összemálháztatok minden drágaságokat, holnapra rendelheted a társzekereket.

Ocskay még egyszer visszavonta magához a távozni akaró asszonyt s arczába nézett, oly közelről, hogy szemeikben megláthatták egymás arczait.

– Hát te? Te nem itélsz-e el engem?

– Miért? Én nem tudok rád semmit.

Már elfeledte.

Derült arcza, ragyogó szemei, forró csókja bizonyítják, hogy elfeledte, – megbocsátott.