A KIK A HOLDRA ESKÜSZNEK.

Jávorka csapatja, mint egy üldözött zergefalka, huzta össze magát a nyitraparti topolyfaerdők sötétjében.

Az elkeseredés, a szégyen, a rémület szótalanná tett mindenkit. Alig birták elhinni, a mi történt, a mit láttak: csak bámulni, csak szörnyedezni tudtak rajta.

Jávorka maradt leghátul; neki legnagyobb terhe volt: a százada pénztárát hozta magával, s a sok libertás keveset ért, de sokat nyomott.

– No pajtások, szól ledobva a nyergéből a pénzes zsákot: itt az utolsó fityingetek, oszszátok ki a hányan vagytok.

Megosztoztak a lénungon.

– És most aztán szerteszéjjel, ki merre lát! A hogy ló és ember birja, vágtassatok rótákra szétszakadozva, a világ minden része felé, ordítsátok végig az utczákon, hogy Ocskay labanczczá lett; minden vár ajtaján bezörgessetek s tudtul adjátok, hogy Ocskay elárulta a hazáját! Kaput ne nyissatok előtte, ha szép szin alatt közeledik. Te, Kardos hadnagy, meg te Köröskényi zászlótartó egy egész compániával vágtatsz lóhalálában Szentgyörgyre, s beorditasz az ablakon Vak Bottyánhoz, hogy ugorjon ki az ágyból, akármilyen beteg s fusson a merre lát; mert itt jön a pribék, s bizony elfogja a vezért, ha fél napot késik: ismerem az eszét. Nyergeljetek, induljatok; sehol még itatni se álljatok meg.

Mindenki sietett nyergébe ülni.

– Hát én velem ki akar «itt» maradni?

A kuruczok egymásra néztek: nem értették, mit jelent az: «itt maradni?»

– Igen bizony, itt maradni; az áruló sarkában maradni; ha égbe, ha pokolba megy, mindenütt a sarkához közel furakodni, vele menni, mint az árnyék, mint a rossz lelkiismeret. Kinek volna ehhez kedve?

Mind, mind valamennyinek. Akár mind vele maradnak.

– Nekem nem kell ám sok ember, hanem a ki velem akar lenni, számot vessen a lelkével. A ki nem ijed meg se embertől, se ördögtől, a ki el tud változni, ha kell, egy szúnyoggá, ha kell egy oroszlánná, hogy vérét ihassa: az ám jöjjön velem. A ki hét számra kész az erdőn makkot enni, a mocsárban sulymot enni, sárban, fagyban ágyazni a feje alját: az ám jöjjön velem. A ki nem sajnál koldusrongyot, czigány-mondurt hordozni, a ki el tudja viselni, hogy itt megbotozzák, ott megkorbácsolják: az ám jöjjön velem. – Aztán a kinek a nyelve ráfordul mindenféle beszédre, ha kell tótul, ha kell csehül, ha kell németül kalatyoljon, s a mikor meg az kell, hogy megmeredjen, még ha tüzes vasakkal sütögetik is a bőrét, egy szót ki ne adjon: hát az maradjon itt velem. Aztán annak, a ki velem jön, ne légyen se Istene, se szentje; se vallása, se hazája; az ne tudja, mi jó, mi rossz? az ne ismerjen emberi érzést, szánakozást, irgalmat, megbánást, az ne gondoljon se apára se anyára többet, csak arra az egyre, hogy Ocskay Lászlót élve elfogja és hóhérnak adja!

Most már csak hárman léptek ki a csoportból. Sok kivánság volt az.

Az a három volt: Beleznay, Bornemisza és Rácz Miska.

Mind a három névnek tűzvilága van. Lángolnak a betük, a hová a krónika beirta.

– Mi veled megyünk, veled teszünk.

– A többit majd megtalálom én, ha szükség lesz rá. No most szerteszét a rossz hirrel, halálmadarak! Visítsd fel kuvik minden házban az alvókat: «elárulta hazáját Ocskay László. Meghal ezért Ocskay László!»

A menekült kuruczok szétrobogtak a csalitban, csak a négy hadnagy maradt hátra.

– Tegyünk esküt egymásnak! mondá Jávorka társainak.

– De hát mire esküszünk? szólt Beleznay. Te mondád: ne legyen se Istene, se szentje annak, a ki veled akar tartani.

– Nem is esküszünk ma azokra, a kiktől eddig segítséget vártunk. Nekünk csak egy patrónusunk van még az égben. A hold. Nézzétek, épen ott jön föl most a hegyek mögül. Ez a mi szövetségesünk; az éjszaka megvilágítója, a tolvajok, a haramiák kalauzolója. Üdvözlégy kártevő csillag! Te üszög-hintő, ragyahullató planéta! Tolvaja az égnek, a ki meglopod a napot s felszívod a tengert, a ki elveszed az eszét a beléd nézőnek, s torokgyikot bocsátasz az alvó kölykekre, ha az ablakon át rájuk süthetsz. Te symboluma az állhatatlanságnak, az örök változandóságnak; emberek sorába beavatkozó titokteljes planéta. Te neked esküszünk! Szídd fel magadba átkozódásunkat, a hogy fel tudod szivni a föld méhéből a rossz ködöket, s pestisül küldeni vissza az emberfajzatra: s a hányszor szavaid megujulnak, megujuljon átkozódásunk, s onnan olvassuk le, a mit ma egymásnak fogadtunk. Ki a karddal! Fektessük egymásra keresztbe. Én – mondja kiki a nevét! esküszöm a minden varázslatok bűbájos planétájára, a holdra, hogy annak, a ki ma elárulta a hazáját – nevét ki ne mondja a szánk – lelkemnek, testemnek minden hatalmával üldözője leszek, tőle sehol el nem maradok; addig meg nem nyugszom, a míg őt élve el nem fogom, bakó kezébe át nem adom! Tűz és vas engem ugysegéljen!

– Tűz és vas engem ugysegéljen!

A négy ifjú, e fanatikus eskü után, miként a hetumogerek hajdan, a magyarok ősvezérei, megszúrta a karját, s egy közös tülökbe csorgatva a vérét, úgy pecsételé meg a kemény szövetséget.

– És most tudja meg kiki, hogy mi a tennivalója, monda Jávorka a három társának. Te, Rácz Miska visszamégy a német táborba, s ott ólálkodod körül az elátkozottat (más neve nincs előttünk). Lehet, hogy ott most nagy áldomást isznak, mámoros fővel könnyen elkaphatod. – Te, Bornemisza, Budetin alá sietsz, ott leskelődöl. Ott van ő neki az ördöge, a kibe szerelmes. – Lehet, hogy ahhoz oson el egy szóra. – Ott lepheted ölelkezés közben. – Te, Beleznay, elvágtatsz Lietava alá. Ott van az ő angyala, a kit épen úgy megcsalt, mint a hazáját. Meglehet, hogy a lelke nem hagyja nyugodni. Érte megy és gyermekeiért, hogy elhozza onnan. Előbb elfogod, mint magával hozza őket, mert az az egy félelem van csupán, hogy az az angyal még kiimádkozza őt a pokolból is. Valamennyi szentjei a paradicsomnak meg nem védik a fejét, az az egy talán! Ne engedd neki, hogy összejöjjön! – Én magam pedig, én megyek fel Bécsbe.

– Te! Bécsbe? kiálta egyszerre mind a három elszörnyedve.

– Leginkább hiszem, hogy oda fog menni. Oda kell neki menni! Hiszen csak be kell kötnie a koszoruját! Én leghamarább megkapom.

– De hogy fogod el őt Bécsben, ha rátalálsz is?

– Én nem kérdeztem tőletek, egyitektől sem, hogy fogjátok el, ha rátalálhattok, ti se kérdjétek én tőlem, az én dolgom lesz az. – Most négyen négyfelé. – Összetalálkozunk bizonynyal ott, a hol őt megtaláljuk. – Tűz, vas ugysegéljen! Senki más ne segéljen.

A holdvilágnál négy lovag csörtetett négy különböző irányban a rónán, egymást elhagyva.