A FELTALÁLT RÉGI JÓ BARÁT.

Ocskay utazott fel Bécsbe. Pálffy bán (inkább csak tiszteletből) hat horvát huszárt adott melléje, a kik a hintaját kisérjék; Ocskay restelte a kiséretet s borravalókkal serkentette a postakocsisokat a gyorsabb haladásra, hogy a kisérőit elhagyhassa magától; czélt is ért jobbadára, mert azok a gebéikkel el-elmaradoztak s csak úgy egyesével szállingóztak utána. Épen nem hagyhatta el azonban magától a kirendelt fullajtárt, a kinek az volt a rendeltetése, hogy a kocsija előtt lovagoljon s a mint nagy társzekerek jönnek szemközt az országuton, azokat félreterelje az utjából. Minden postaállomáson új előfogat, új előlovagló várt reá.

Hányszor megjárta ő azt az utat már! Ismerős volt előtte minden város. Azokat a lyukakat ott a kőfalba az ő ágyutekéi ütötték, az a kormos váromladék az ő keresztfia. Itt van az a török sáncz, a mit ő lóháton ostromolt meg! Az őrtorony ablakába ő maga tűzte ki a zászlót. Hát ez a szép kastély itt Petronellán! A hol zsákra rakta a római kincsek közül, a mi aranyból volt. Ne köszönje meg a a szállást? Ott van a nagy római kapu a régi Carnunthum romjain, a mire felirta nagy betükkel: «Morgen komm ich wieder». Most is olvasható a jó messzeségből is. Jó volna, ha levakarhatná onnan!

Mentől közelebb jutott Bécshez, annál sűrűbben fogadták a táj emlékei. Itt a mező, a hol kétszeres erővel jövő ellenséget szétvert nyilt ütközetben; ott kelepelnek a Dunán a malmok, a miken ő gyalog-hadait áthozta. Itt a városkapu, a mire a császári kegyleveleket török-késével felszegezte. Azok az erdők, azok a vadaskertek mind ismerik őt jól, minden ház, minden emberi szív úgy reszketett az ő nevének a hallásától, mint a földindulástól.

Vajjon reszketnek-e még?

Mikor már olyan közel volt Bécshez, hogy az István tornyát megláthatá, szemközt jött rá a császári delizsáncz.

Az az, hogy jött volna, ha a nagy sárban meg nem akadt volna; a négy lova közül az egyik, még pedig a nyerges, kidőlt a hámból, s hiába biztatták, csak nem kelt föl többet.

A keserves szakkermentirozás alatt oda érkezik a postagyors-szekérhez Ocskay hintaja. A posta-szekérnek is volt fullajtárja. Messzire viritó piros frakk volt rajta; a mi arravaló, hogy a szemközt jövők messziről meglássák, hogy a postaszekér jön, s jó igyekezettel kitérjenek előle, ne várják a trombitaszót. Azonkívül nagy czombszárig érő habdái voltak, felkötött sarkantyúval, s nagy sárga bokrétás bőrkalapja.

A posta-fullajtár megállítá Ocskay kocsiját.

– Ki kell fogni azt a nyergest szaporán!

Mert abban az időben az a privilegiuma volt az osztrák postának, hogy ha valahol kidőlt a lova az utban, a legelső azonjövő utastól elvehette annak a lovát.

Ocskay fullajtárja ellentmondott a parancsolatnak.

– Én egy generálist viszek!

– Ha a Szent Kristófot viszed, sem bánom én: a posta az első úr a világon. Ide azzal a lóval!

A másik fullajtár még magasabbra emelte a hangját.

– Abban a hintóban Ocskay László generális ül.

Erre a névre vesd el magad! megfordítá a lovát a postai fullajtár, s otthagyva a postát, delizsánczot, ráhasalt a lova nyakára, s a két nagy csizmával oldalba ösztökélve a gabancsát, elczafolt Bécs felé, mintha vágták volna. Hiába kiabált utána a másik fullajtár, hogy ne szaladjon, hiszen nem a kurucz-vezér, hanem császári generális. Még akkor ilyen hatása volt a nevének.

– Hanem már most mégis jó lesz bevárni a társzekeret, tanácsolá a fullajtár Ocskaynak, mert majd a vámnál egy kicsit akadékoskodni találnak vele.

Tudniillik, hogy Ocskay László megtartotta a jó magyar szokást, hogy mikor Bécsbe utazik az ember, maga után vitesse társzekérrel mindazt, a mi Bécsben nem kapható: fehér czipót, paprikás szalonnát, papramorgót, vágott dohányt és kiváltképen mentül több átalagot igazi tokaji aszuborral, mivelhogy mindezek nélkül nem ér semmit a földi élet. Azután meg a parádéhoz való öltözetek is egész málhákat töltöttek meg. Társzekér kellett azoknak.

A németnek pedig már akkor megvolt az a rossz szokása, hogy a vámsorompónál mindenbe beleütögette az orrát azzal a kérdéssel, hogy «nix mautbares?» s zárt hordót, felvágatlan kenyeret az be nem hagy vinni a vámon. Azért jó lesz, ha a szekér egyszerre megy át a sorompón a hintóval: talán itt is lesz valami hatása az Ocskay László névnek.

Hej nem rég volt még, mikor ezen a vámsorompón Ocskay Lászlót ugyan eresztették nagy segítséggel a jó vámos urak, pedig ugyancsak sok «mautbarest» hozott magával, tüzet, meg vasat.

Most pedig meg kell állni előttük szépen, s tűrni, hogy a vámos őrmester bedugja a fejét a hintó-ablakon, s megnézi a bennülőt keményen s megtapogatja a tenyerével a mellét, meg a hasát, hogy igazi-e? nincs e kitömve dohánynyal, vagy csipkével? s azalatt veszedelmes szándékkal forgatja a kezében azt a hosszú nyársat, a mivel a becsomagolt málhákba szokás beleszurkálni, vizitálás végett.

Legelőször is azt kérdik, hogy «kicsoda az úr?»

– Én Ocskay László, tábornok vagyok.

A vámos nagyot nézett mérgesen.

– Ah! Das könnt a jeder sagen! Miért nem mondja mindjárt, hogy a khinai császár? Sok gauklert láttam én már, aki azt mondta, hogy ő generális. Mintha nem tudnánk mi, bécsiek, hogy ki az az Ocskay László! Volt hozzá egynehányszor szerencsénk. Csak tessék kiszállni a hintóból és bejönni a vámházhoz.

Jajh, hogy viszketett a tenyere Ocskay Lászlónak!

E kellemetlen helyzetéből azonban nagy hirtelen kiszabadította egy vámtiszt, a ki a vámházból előjött s az őrmestert félretolva, katonásan szalutálta Ocskayt s aztán megexellentiásurazta.

– Csak méltóztassék excellentiádnak tovább haladni. Itt van már valaki, a ki kezeskedik excellentiád személyazonosságáért.

– Ah! szólt Ocskay meglepetten; valaki, a ki értem jót áll? Tehát valami ismerősöm? S a kinek a szava olyan sokat nyom. Ugyan ki lehet az?

– Hát biz az a «fehér angyal».

Ocskay elnevette magát. Tudta ő, hogy az nem valami mennyei tünemény, hanem egy híres vendégfogadós korcsmárosa. Ide szoktak a magyarországi urak szállni, ha Bécsbe jönnek, s itt egészen otthon érzik magukat. Ez a derék élelmes polgár előre meg szokta tudni a lesbe állitott szolgáitól, ha magyar uraság közeledik Bécs felé, s kimegy eléje a vámig; ott ráteszi a kezét, nem hagyja a többi belvárosi vendégfogadósoknak martalékul esni, a milyenek nagy számmal vannak Bécsben: a «veres kakas», az «arany kappan», az «arany bárány», aztán meg a «három nyul», a «zörgetyü», a «sárga sas», a «veres tető», mind előkelő korcsmák; de ezek közt csak legtöbbet ér a «fehér angyal» a görög-utczában, a mi még mind a mai napig fennáll.

Hiszen külömben is oda akart szállni Ocskay.

– Hát csak tessék bizvást előre menni a «fehér angyal»-ba; nyugtatá meg Ocskayt a vámtiszt; a korcsmáros úr majd itt marad, míg a társzekeret megvizsgáljuk, semmiben sem fog kár esni, tessék megnyugodni felőle; a mi fizetség lesz, azt majd teljesíti a korcsmáros úr, s beszámol a bollétával.

– No hát az Isten áldja meg azt a barátságos korcsmáros urat.

Ocskay aztán előre hajtatott, a hatalmas Bécs-városi erősségeken keresztül s megtalálta szerencsésen a görög-utczát, abban a «fehér angyal»-t, s ott kényelmesen elszállásolta magát, egy egész szobát bérelve ki egymagának.

Nemsokára utána jött a társzekere is: a házi szolgák felhordták a málhákat, az elemózsiát, az átalagokat. Jó nagy szoba volt az, elfért benne minden.

– Küldjétek fel a korcsmárost, mondá Ocskay a legényeknek, hadd elégítem ki, a mit helyettem fizetett.

Még akkor meg volt a magyarban az az ősi virtus, hogy szerette megtudni, mennyivel tartozik s melegében kifizetni.

Nemsokára hangzott az ajtó előtt a lábcsoszogás, kopogtatás, Ocskay emberségnek tartotta, hogy a ki vele ilyen szivességet tett, annak maga nyissa fel az ajtót, s legalább a vállára ütögessen s megemelje előtte a süvegét. Megérdemli azt a német azért, ha nem nemes ember is.

De nagyot hőkölt hátra, a mint az ajtót kinyitva egy orrnyi távolságra találta magát a belépő korcsmárossal. Egyszerre ráismert e pofára.

Ez senki sem más, mint Scharodi Venczel. Bajusz és kecskeszakál ugyan áldozatul esett a bécsi polgári divatnak; hanem azért megborotváltan is rá kell ismerni első tekintetre annak, a ki valaha látta azt az egyenes hosszú orrt, a kerek fekete szemöldököt, a sűrű ránczok közé szorított szemeket, a mik úgy tesznek, mintha mindig nevetnének, s secundál nekik hozzá a felfelé húzódó két szájszeglet.

Egy perczig úgy jön Ocskaynak, mintha torkon kellene ragadnia ezt az embert, mintha fogadása tartaná, mintha szent esküt tett volna le rá valahol, Nagy-Szombat alatt, hogy a hol ez a kezébe akad, ott széttépje, szétdarabolja: hanem aztán a másik percz visszahozza onnan. A gondolat gyorsabb mint a fénysugár, a mi negyvenezer mértföldet halad egy percz alatt. Hajh az még nagyobb út: attól az esküvéstől, mely boszút kiáltott a nagyszombati árulóra, a Bécsbe jövetelig. Ez nagyobb, mint egy Sirius-távol. – «Hiszen most már egy gyékényen árulunk!»

Nagy átváltozás volt az arczon! A haragra ránczolt szemöldök, a villogó szemek, a lüktető arczvonások az egyik perczben: – a másikban aztán a kiderült homlok, a nevető arcz.

– Armányadta Scharodija! kiálta, a vállára ütve a gazdának, hát te hogy lettél kocsmárossá?

S azzal felcsapta a süvegét a fejére.

Arra aztán Scharodi is felnyomta a nyirott tarkójára a zöld bársony sapkáját. Hiszen kollégák voltak már! Egyiknek sem volt mit respektálni a másikon.

– Vigye az ördög az egész dicsőséget! Elcsaptam magamtól az ármádiát! Mondá röhögve Scharodi. S jól érzem magam mellette.

Egy kis kidomborodó poczakra is tett már szert, s önelégülten ütögetett rá a tenyerével. Mert nagy büszkeség az, mikor egy állampolgár egy olyan becsületesen megnövelt hasra üthet rá: ez az én saját szerzeményem. A lumpok, a csavargók, a schnorrerek mind soványok; tisztességes embernek potroha van.

S nem is nagyon respectálta az egész Ocskayt. Elővette a porczelán pipáját s rágyujtott előtte, nem is kérdezte, hogy szabad-e?

– Hidd el nekem pajtás (!) mondá fidélis czimbora hangon, többet ér a gölődény a haubicznál. Nem jut az ember zöld ágra ezen az úton. A lelkem is elkárhozott már bele. Megbántam, hogy átszöktem a németekhez, mint a kutya, a ki kilencz családtaggal szaporította meg a nemzetségét. Nem volt nekem náluk se emberségem, se becsületem. Itt fellöktek, ott felrugtak. Elküldöztek olyan átkozott helyekre, a hol ott kellett volna vesznem. Azután ott felejtettek. A zsoldomat soha nem fizették, majd megvesztem éhen-szomjan. Ha jutalmamat kértem, Pontiustól Pilátushoz küldözgettek, utoljára szöszön-boron kifizettek. Ha valami hiba történt, mind rám kenték; s ha magam követtem azt el, azt felfujták elefántnak; mindig csak igértek, soha meg nem tartották; adtak irást, de elfelejtettek pecsétet ütni rája. Kezemben volt a császár kinevezése őrnagygyá: rá sem hederítettek, azt mondták: a Hofkriegsrathnak contrasignaturája hiányzik még róla. Urlaubot kértem, hogy feljöjjek Bécsbe. Azt nem adták meg. Akkor maródinak simuláltam magamat: ispotályba küldtek, megkínoztak. Ha panaszra mentem a fővezérhez, azt felelte: «wir werden schon sehen!» A császártól utalványt kaptam egy nehány ezer forintra hűséges szolgálataimért; de elfelejtették megmondani, hogy hol kapom meg? Mikor aztán perre vittem a dolgot, akkor ők kerültek felül, előkeresték az első árulásom actáit, mikor tudod, tealattad kuruczczá lettem, haditörvényszék elé állítottak érte. Én hivatkoztam az amnestia levelemre, a mit a császártól kaptam, s akkor aztán felküldtek Bécsbe, internáltak, politzei-felügyelet alá helyeztek. Itt lótottam, futottam egyik ajtótul a másikra, hogy igazságot kapjak, mindenütt azt mondták, hogy «werden schon sehen.» Nyolcz hónapig rohantam a fejemmel a főudvarmesteri hivatal ajtajának, hogy a császárnál audientiát kapjak: mindig elutasítottak, nincsen itthon a császár! ha tél volt, azt mondták, fürdik; ha nyár volt, azt mondták, vadászik. Végre bejutottam legmagasabb szine elé, elmondtam előtte sűrű igazságos panaszaimat. Legkegyelmesebben végig hallgatá s akkor azt válaszolta: «wir werden schon sehen». – Ekkor épen szerencsémre elvitte az ördög a «fehér angyal»-t, a nagybátyámat, rám maradt a vendéglője: nosza én is hamarjában ott hagytam az uniformisomat a pokolnak, s beálltam magam «fehér angyal»-nak; mondhatom, hogy azóta paradicsomi életet élek.

Ocskay úgy tett az egész fecsegés alatt, mintha hallgatná is, nem is, s a málháit rakosgatá; de pedig voltaképen nagyon is szeget ütöttek a fejébe Scharodi viselt dolgai. Hát ha ő rá is ilyen mulatságok várnak. Úgy tett, mintha nem is gondolna rá.

– Hej, kedves kamerádom, tudom, hogy te is ilyenforma járatban jöttél fel Bécsbe. Hiszen majd te is végig fogod mindezt a gyönyörüséget élvezni.

– Ne törd azon a fejedet koma, vágott közbe Ocskay mogorván. Én tudom a magam útját. Nem szorultam senki tanácsára.

– Nonono! Édes kamerádom. Mit használ ez a hetvenkedés? Bécsben nem lehet hetvenkedni. Tudom én minden dolgodat jól. Ha nem tudnám, hogy jösz, miért mentem volna ki eléd egész a vámig? – Hallottad-e hírét a Scandáliának?

– Mi a patvar az?

– Ez egy újság, a mit nem nyomtatnak, hanem irnak. Nem kerül a censura alá s frissiben adja az egész világon történt pletykákat. Az ára tizenkét arany egy esztendőre. Én azonban megduplázom a fizetést, hogy nekem a legelső példányt küldjék el, mielőtt más kapott volna belőle. A mit a többi korcsmárosok csak ma éjjel kapnak meg, (a lap éjjel osztatik szét), az már nekem most a zsebemben van. Nézd csak, olvasd el, benne van az egész történeted.

Ocskay bámulva olvasá az irott hirlapban az egész árulási történetet, oly részletesen előadva a legkisebb körülményekig, mintha csak saját maga diktálta volna. Az is benne volt már, hogy ő neki Bécsbe kell feljönni a tudvalevő három császári kegylevél érvényesítése végett.

De hát ki hozhatta mindezt hírül ide hamarább, mint ő maga megérkezett, a ki gyorspostával utazott, váltott lovakkal, fullajtárokkal, mindjárt harmadnapra az áttérés után? Csak egy nap esett közbe, a mely alatt ő Bajmócz várát kisérlé meg elfoglalni, hasonló ravasz csellel, mint a milyennel megkerítette Nagy-Tapolcsány várát; de már az nem sikerült neki. Már annak az ablakán beüvöltötték Jávorka halálmadarai a vészhirt: «elárulta a hazáját Ocskay László!» s ott már puskalövésekkel fogadták a barátságosan bekoczogtatót. – De hát ez alatt az egy nap alatt ki előzhette őt meg? hisz ezeket az ő dolgait így hegyiről-tövire nem is ismeri senki: – csak még egy ember a világon.

Megállt az esze: csak úgy bámult maga elé, abba a nagy dohányfüstbe, a mit Scharodi pipált az orra alá.

– Mondok én neked valamit, kedves kamerádom; szólt Scharodi, levetve magát kényelmesen a bőrkanapéra. Azt okosan tetted, hogy ott hagytad a kuruczokat; infámis csőcselék! Végit járja az egész trallárum! Okos ember menekül belőle. Te hozzád is épen olyan háládatlanok voltak a te uraid, mint én hozzám az enyéim. Tudom jól, hogy el is akartak már fogni s akkor bizony megkurtítanak egy fejjel, mint Bezerédyt. Hanem hát már most elég lehetett neked is a dicsőségből, kedves kamerád uram, hogy tökéletesen meg légy tőle csömörölve. Tudod mit? Csapd te a földhöz azt a te generálisi kinevezésedet, a mi úgy sem lesz megerősítve soha. Akkor a másik levelednek hasznát veszed, a húszezer forintos utalványnak. Pénz dolgában a császár generosus. Azt kifizetteti rögtön, mihelyt a generálisságot abbahagyod. Akkor aztán állj velem társaságba, légy az én kompánistám. A vendéglőm czímerét átváltoztatjuk: «zum Kuruzengenerál»-lá. Iszonyú gaudét fogunk vele csinálni. Leverjük vele Bécs valamennyi vendégfogadóját a lábáról: úgy beveszünk vele egyik hôtelt a másik után, mint a hogy hajdanában egyik várat a másik után bevettük. Én szolgálok, te meg csak uraskodol, s nem lesz más dolgod, mint pipázni meg mulatni. – Gazdag emberek leszünk mind a ketten, a többit ütheti már a mennykő.

Ocskay majd megpukkadt már a mérgében; egész pulykavörös lett az arcza. Csak ne volnánk Bécs városában, rég az ajtón repült volna ki korcsmáros uram.

– Hallja kend korcsmáros! rivalt rá, hátraszegve megmerevített nyakát a kemény dolmánygallér közé. Én nem azért hivattam kendet, hogy nekem itten bolond tanácsokat adjon, hanem hogy vegye elő a krétáját s csinálja meg a számadást rögtön, hadd fizetek.

A «kendezés»-re aztán a kamerad is meg excellentiásuramozta illustris vendégét; hanem még infámisabbul vigyorgott hozzá, s a kiégett pipájának a hamvát a tenyerébe verve, azt el is szórta nagy familiaritással a padlaton.

– Hiszen ráérünk még arra, excellentiás uram.

– De nem érünk rá, mert én nem akarok soká itt időzni.

– Dehogy nem, excellentiás uram, soká fog az még tartani.

– No ha soká kell is Bécsben maradnom, de innen a kend korcsmájából minden bizonynyal elmegyek.

Scharodi uram a szájába dugta az üres pipát, s gyakorlott dohányzók szokása szerint elkezdte azt szortyogtatni, a mi épen nem szép muzsika, s csak úgy félszáj szegletéből szólt oda:

– Pedig biz az én vendéglőmbe szokott ám szállni, a hány magyar uraság csak feljön ide Bécsbe.

– Hát az nekem mindegy! Kiálta Ocskay mérgesen, s olyat vágott a kosbőrdohányzacskójával az asztalra, mint valaha Botond a byzanczi rézkapura, hogy csak úgy döngött bele a ház.

Scharodi magában kaczagott, befelé.

– Pedig most is van itt, épen a mellette való szobában, csak egy ajtó választja el, abban is benne a kulcs, egy szép magyar menyecske, – a ki tegnap érkezett, – özvegy assszony, – grófné, – a kit aligha nem ismer kegyelmed.

– Semmi közöm hozzá, veté oda Ocskay szárazon.

Scharodi csak nem ment el: felvette az asztalról az Ocskay dohányzacskóját, kitekergette a sallangjaiból s aztán abból tömte meg a pipáját, hamiskásan döczögtetve elő a szót.

– Pedig alighanem emlékezik kegyelmed rá. Tudja, mikor egyszer az a barátságos találkozásuk volt Beczkó várában, a mikor a kuruczok ezt az úrhölgyet nagyon is mezítláb vitték kegyelmed elé, s kegyelmed aztán szépen felruházta. Emlékezni fog rá.

Ocskay csak elképedt, még a szája is nyitva maradt. – Ozmonda volna itten?

Scharodi ezuttal lefelé görbítette a feltátott szája szegleteit, a mi még inpertinensebb kifejezést adott az arczának, s az alatt kedélyesen tömögette a pipáját. Háttal volt fordulva Ocskaynak, s csak az egyik félrehúzott szájszegletével sandalgott felé, hogy ennek most megadta a kegyelemdöfést.

Ocskay egy szót sem tudott szólni.

Scharodi pedig megtalálva a bükkfataplót, letört belőle egy darabot, kicsiholt az Ocskay tűzszerszámával s aztán belenyomtatva az égő taplót a pipába, kettőt-hármat szippantott rajta, a míg a dohány is égni kezdett.

– Pompás ez a bükkfatapló! – De még ez a véki muskotály se kutya. – Karsamadiner excellentiás uram. – Mindjárt hozom azt a számadást.

Azzal kikomplimentirozta magát az ajtón.

Ocskay elkezdett, mint a kalitkába zárt tigris, alá s fel járkálni a szobában.

Ozmonda itt!

Egy nappal előbb érkezett, mint ő.

Tőle tudta meg az, a ki az irott hirlapot szerkeszti, az ő élete nagy fordulatának minden részleteit.

Talán épen Scharodi szerkeszti azt a lapot maga.

Hisz Ozmonda és Scharodi a régi szövetséges társak.

Az is világos már most, hogy a «fehér angyal» kinek a szivességéből tudta meg, hogy Ocskay Bécsbe jön, s miért hozta őt ide, röptében elkapva. – És épen abba a szobába, a mely a szép vendégnőé mellett van. Csak egy ajtó választja el, és abban is benne a kulcs.

Ocskaynak olyan kedve lett volna, azt a nehéz almáriumot az ajtó elé tolni, hogy ki ne nyithassa valaki.

Mert az egészen más dolog! A budetini várban, a hol még egy kalitkában levő madár szemei sem látják, karöltve ülni, s édes szavakat váltani a világ legbűbájosabb asszonyával; aztán meg Bécs városában, ahol minden ablak szem, minden ajtó száj; minden utcza Argus, minden kőfal Eccho; ott lakni egymás melletti szobákban! Amaz csábító, ez boszantó.

Aztán épen most legkevésbbé sincs eszében Ocskaynak, itten idyllt játszani. – Ez a gaukler még csak az étlapját mutatta be annak a sok «fekete levesnek», a mit neki bizonyosan fel kell kanalazni; máris elég volt.

Bolond asszony!

Compromittálja magát is, meg őtet is.

Bécs városa számára egész Sittenpolizei van berendezve, mert ott nagyon sokat adnak, nem ugyan az erkölcsre magára, hanem annak a látszatára. Csak egy kis botrány kell, s ennél a szigorú udvarnál el van rontva a hősnek az egész életpályája.

A mellékszobában halkan dudolta valaki:

«Kinek van, kinek van, karikagyűrűje.»

Ocskay megállt, s mint az illó mérget szivta be e bűbájos dal meleg áriáját, ezt a dalhanggá változott kábító arómát.

Azért sem!

Nagyot dobbantott a lábával.

«Nem megyek át hozzá!»

Úgy tett, mintha tudomást sem venne róla, hogy a szomszéd szobában van valaki, s folytatta a csendes lépegetést az ajtótól az ablakig és vissza.

Egyszer aztán felnyilt a közbenső ajtó, s belépett a szomszédnő.

– Ha te nem jösz, én jövök.

A grófnő állig és körömhegyig érő fehér ruhát viselt. Abban az időben ez volt az özvegyasszonyok viselete Bécsben. A hogy Magyarországon a violaszín, úgy Bécsben a fehérszín volt a gyász. Ezt pedig jó volt megtartani a nagy császárvárosban; mert ott az utczán egyedül járó asszonyszemélyt, ha szép volt és fiatal, hamar megállították a titkos rendőrség közegei s kellemetlen kérdezősködés alá fogták, ha csak fehér ruha viselés által nem jelezte, hogy «gyászos özvegyasszony».

Az arcza is épen olyan fehér volt hozzá: a tisztes főkötő pedig egészen eltakarta a haját.

– Megbocsát kegyelmed, ha én magam jövök kegyelmedhez.

Még a tegezést is elhagyta. Az ajtóknak füleik vannak.

Ocskay szigorú arczczal fogadta.

– Ugyan minek jött a grófnő ide utánnam?

– Én előre jöttem.

– De azzal a szándékkal, hogy itt velem találkozzék?

– Azzal. A mint megtudtam, hogy kegyelmednek Bécsbe kell feljönni, rögtön útra keltem, hogy megelőzhessem.

– De hát miért?

– Oh ne gondolja kegyelmed, hogy valami pásztorórák utáni ábrándozás hozott ide. Ahhoz nagyon rosszul is volna választva a hely a «fehér-angyal»-ban. Az ok, a mi ide hozott, az, hogy kegyelmednek sehol a világon nincs olyan szüksége egy igazán hű baráti szivre, mint épen Bécs városában.

– Úgy? Köszönöm.

– Még nem is tudja kegyelmed, hogy mit köszönjön meg? Bécs városa a legveszedelmesebb csatatér, a minőn csak kegyelmed valaha megfordult, s itt vitézség, bátorság nem segít, azok nem vezetnek győzelemre; ellenkezőleg: felsülésre. Kegyelmed itt a legelső lépésnél már el fog tévedni. Az udvarnál azokat a bejárókat, a mik czélhoz vezetnek, csak nagyon kevesen a beavatottak ismerik. A publikum csak a nagy kapukat látja, s azok a labyrinthba vezetnek. Én előre jöttem, hogy kegyelmed számára előkészítsem az utat; kitanuljam az alkalmat és időt; megnyerjem a kedélyeket és indulatokat; elhárítsak minden akadályt, mely nagyratörésének útjában áll. – Én hoztam el kegyelmedet idáig, elhiheti, hogy itt magára nem hagyom, veszendőre, koczkára nem vetem azt, a mit eddig elnyertem.

– Hálás vagyok a jószándékért, szólt Ocskay tompa, kemény hangon. Arról is meg vagyok győződve, hogy azok a szolgálatok, a miket ön nekem fölajánl, rám nézve megbecsülhetlen haszonnal járnak. De nem akarom azokat felhasználni. Két dolgot hoztam magammal, a mivel magam előtt utat akarok nyitni. Érdemem és férfierőm! Ezekkel megyek a trón elé. S van elég önbizalmam, hogy azokat méltányolni fogják. Ocskay László nem kegyelemkeresve, hanem magát büszkén felajánlva jött fel Bécsbe. S én hiszem, hogy ott, a hol a férfiértéket becsülik, ki fogják találni, hogy Ocskay László mit ér? – De hát történjék bár az ellenkező, legyek elutasítva, kicsufolva azok által, a kik hiva-hivtak, hizelegve kecsegtettek: még akkor is hamarább elfogadnám a fehér angyal kocsmárosának az ajánlatát, hogy legyek a vendéglője kapuján kocsmaczimer, mint azt, hogy generálissá legyek asszonyi protectió mellett.

Ozmonda félrefordítá az arczát, fejét lesütve, megaláztatását ezzel jelezé.

Ezért aztán Ocskay megsajnálta, s szelidebb hangon szólt hozzá; de a szavakban még mindig dölyf volt és keserüség.

– Bocsásson meg rideg beszédemért, grófnő. De ha megfordultam is, egyet nem tudtam magamtól elhagyni, a férfibüszkeséget. Ahhoz voltam szokva teljes életemben, hogy asszonynál, még ha szeretett is, soha sem kértem, mindig csak adtam. Az ő dolga volt elfogadni azt, a mit neki hozok.

– Tartom az arczomat, suttogá Ozmonda, összehuzva magát Ocskay előtt.

– Miért?

(Különös kérdés volt.)

– Hogy elfogadjam, a mit kegyelmed jónak lát adni; a mit megérdemeltem. Ha pofont, hát azt: ha a másikat…

Ocskay megadta neki a másikat.

Abban a perczben nyitott be Scharodi az ajtón. – Szétugrottak mind a ketten. – Ozmonda visszafutott a szobájába.

– Nem láttam semmit! mondá a kocsmáros.

– Mit akar kend? rivallt rá Ocskay.

– Hozom a számlát.

– Nem megyek sehová! Hozza utolsó nap! Mit ront rám vele?

– Bocsánatot kérek, de nem csak a contót hozom; az nem sürgetős, de annálinkább ime ezen «bejelentési czédula», a mit excellentiádnak legméltóságosabb saját kezével kell aláirni és azután holnap reggel 9 órakor személyesen megjelenni az Oberste Polizeiamtnál, Alserstrasse Nr. 615, s ott felkeresni a Fremdenregistrierungscommissiont, második lépcső XIII. ajtó balra, s ott legitimálni magát élő szóval és papirosokkal. – Egyébiránt én nem láttam semmit.