EGÉSZ A FENÉKEN.

Nehezen gyógyult be az a seb, a mit Ocskay a testvérétől kapott, s mikor már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt.

A dicsőségről hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, a mi azután folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét; mind a két fél úgy harczolt egymással, mint a kinek nem a győzelem a czélja, de a boszúállás, nem saját haditervének végrehajtása, csak az ellenfélének összekúszálása. Nehéz sohajjal jövünk ki a történetiró múzeumából, s nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni.

Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyjai rá-rácsaptak az ezredére, s kudarczot vallattak vele. – Bittse alatt (hol ő maga Ilonka szeme láttára egykor oly hősileg harczolt), Vajda levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor épen ott volt Ritschánt is elfogta, nehéz sebekkel elborítva. Hajdani kurucz ezrede apránkint mind átszökdösött a fejedelemhez, úgy, hogy vége felé nagyobb volt az Ocskay-ezred a kurucz részen, mint a labanczoknál; s Rákóczy a visszatért ezrednek épen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává.

Ocskay László most már kerülte a harczot. Olyan volt már a lelke, mint a gyűrű, a miből a drágakő kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A hajdani dicsőség mezején csak a szégyen tarlója maradt.

A késő bánatot (az eb-gondolatot), a visszasiró emlékezetet csak a bor tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a harczot, csak a tivornyát.

Eltékozolt egy esztendőt, alászállva minden becsületben.

Az új tél is beállt. A hadak mindkét részről téli szállásaikra tértek.

Ocskay Losonczon volt ezredével.

Egy deczemberi napon szabadságot kért az altábornagyától, hogy a harczszünet alatt meglátogathassa – a feleségét, gyermekeit.

«Valaki» tudtára adta, hogy hol vannak!

Az pedig senki sem volt más, mint Jávorka.

Ocskay megkapta a kért szabadságot, s azzal ötven huszárját, két leghívebb czimborájával, Trencséni István és Szeredi Pál hadnagyaival, maga mellé véve, megindult kora hajnalban.

Olyan nagy hajtást tett, hogy Jávorka alig birt a nyomában maradni. Neki csak harmincz lovas kurucz vitéze volt.

Jávorka maga is csak nem rég gyógyult fel a nehéz sebéből, a mit a mocsonoki csatában kapott. Akkor ismét utána látott nagy fogadásának: Ocskay Lászlót élve elfogni.

Vakmerő kaland volt. Keresztül-kasul a császáriaktól megszállott vármegyében, egy maroknyi kurucz csapattal, bujkálva, rejtőzködve, nyomban kisérni a leghívebb vitézeitől környezett vezért, nappal a berkekben, erdőkben meghuzódni, tarisznyában hozott száraz kenyéren bőjtölni s éjszaka a falvak alatt, a városok mellett nesztelen elsurranni, mint egy farkas-falka, s aztán a befagyott folyókon, a hómezőkön keresztül toronyirányában megint megkerülni a jó előre haladt áldozatot s lesni az alkalmat, mikor arra kapóra lecsaphat.

Ocskay László pedig – dehogy ment a feleségét keresni.

Egészen másfelé vette az útját: fel a Dodvág mentén, ocskói kastélyába. Mióta a császári pártra állt, visszakapta a kastélyt; – ha nem is oly ősi pompával ellátva, mint régen volt, de férfitanyának elég kényelemmel.

Környékbeli víg czimborák, kortyondi fráterek, híva és hivatlan ott termettek s folyt a dinom-dánom, mintha éj és nap összeragadt volna.

E félreugrás miatt Jávorka elveszté a nyomát.

Ő abban a hitben, hogy Ocskay csakugyan a felesége után megy, Vágujhely táján leskődött rá, s hogy azután egy hétig sem tudott felőle hirt kapni: nagy elbúsúltan visszaügetett megint Érsekujvárra.

Volt Jávorkának egy czigány kéme, a kinek legnagyobb virtusa volt a lábaiban. Ez versenyt tudott gyalogolni akármiféle lovassal. Jávorka rendeletéből a czigány kémnek egyedül kellett mindenütt kisérni Ocskay csapatját gyalog, úgy, hogy soha szem elől el ne veszítse. S ha azután egy helyen megtelepedni látja, ismerve Ocskaynak azt a szokását, hogy onnan egyhamar ki nem mozdul, vissza kellett térni a czigánynak Érsekujvárra, a hirrel.

Deczember 29-én jött vissza a czigány azzal a tudósítással, hogy Ocskay László Ocskón ül és tivornyázik.

Jávorka rögtön lóra ülteté az embereit és megindult.

Mikor Szluha Ferencz, a fejedelem hadipénztárnokának az ablaka előtt elléptetett, az azt kérdé tőle: Hová ilyen korán?

– Madarat fogni megyek. Ujesztendőre elhozom Ocskay Lászlót.

– No, ha azt a derék madarat elfogja kegyelmed, jó egynéhány aranyat adok.

Most aztán éjjel-nappal előre! Sűrű ködök ültek a tájon. Csak kurucz lovas utazhatik ilyen időben. Most már a torony iránya sem vezette őket. Folyamok mentéhez tartották magukat, a jégen haladtak fölfelé, az olyan út, a melyikről nem lehet letévedni. Mint a vak ember a sötétben, úgy haladtak előre, puszta tájékozás után. Kerülniök kellett a járt országutat, s különösen vigyázniok, hogy a lipótvári császári seregre rá ne bukkanjanak, vagy a kostoláni labancz-hadakba ne üssék a fejüket. – Majd meg egy végeszakadatlan hosszú lapályos erdőségbe kerültek, a hol szálfán és bozóton kívül napijáróra nem találni semmit: se falu, se szállás. Jávorka jól ismerte azt a vidéket. Ez a Vág és Dodvág közötti hosszú lapály: a falvak mind a tulsó két parton vannak, itt közbül az erdő. Itt már csak a compass volt az útirányzó, mint a sík tengeren.

Harmadnap reggelén ott voltak Ocskó alatt.

Mint a gyakorlott tengerész, oly biztosan vezette át a ködülte tájon Jávorka a csapatját.

Maguk ott maradtak az erdőben. Jávorka beküldte a czigányt a kastélyba hirt hozni.

A czigány visszatért azzal a hirrel, hogy Ocskay nincs már Ocskón: mind csapatostól átment még karácsony napján a szomszéd Verbóra, ott isznak nagyban a báróék kastélyában.

A verbói bárók maguk is olyan víg czimborák voltak!

Karácsony reggelén, mikor épen templomba kellett volna menni: kapott egy levelet Verbóról Ocskay, melyben meghíják a bárók, hogy menjen át az ünnepekre ő hozzájuk.

Hiszen ráért volna a meghivásnak mise után is eleget tenni, ha a meghivó után még egy pár sor női kézzel oda nem lett volna írva:

«Itt vagyok!

Deliancsa.»

Erre a névre, még a mi kis esze volt, azt is elveszté.

Nem ment már a misére, még az Istenét is elfelejté. Rögtön nyergeltetett, s karácsony délelőtt átrobogott Verbóra s nagy üdvlövöldözéssel jelenté megérkeztét. – Azóta ott dőzsöl. – Nincs szünete a tivornyának. – A verbói asszonyok, leányok híresek a szépségükről; – a verbói kastélyban oly orgiák folynak, a mik kétségbeejtik a verbói anyákat, férjeket. – Ocskay László még itt is meg akarja érdemelni a «Nero» nevet, a mivel a német krónikairók felruházták.

Jávorka nem akart hinni a hirnek.

Ilyen mély sülyedést nem bírt elképzelni.

Hogy azok után, a mik e férfi és e nő között történtek, ezek még egyszer összejöhessenek egymással, az öröm poharának a fenekén maradt seprűjét kiinni.

Ez már undorító!

Nem birta elhinni, pedig bizonyos hirét hozták a Verbóról panaszra, átkozódásra szétfutott anyák.

Vakmerő kisérletre adta a fejét. Kolduló czigánynak álczázta magát; maga előre ment egyedül Verbóra, a harmincz vitézét elrejtőzteté a Verbó melletti erdőben; ő maga egyedül ment fel a kastélyba.

Reggel volt már, új esztendő napja. Ocskayéknál még mindig tartott az ó-esztendő éjszakája. A tivornya terme még gyertyákkal volt kivilágítva.

A hir igazat mondott. Jávorka egymás mellett ülve találta őket a féktelen orgia közepett.

Odament hozzájok nagy alázatosan, boldog új esztendőt kivánni, czigányos hálálkodással mindenféle válogatott jókat árasztva a boldog vőlegény, meg az ő szerelmetes menyasszonya fejére.

Ocskay olyan ittas volt, hogy rá nem ismert Jávorkára.

– No czigány, ha tudsz hozzá, szólt nevetve, hát mondj szerencsét a menyasszonyomnak, mikor tartjuk meg a lakodalmat?

Jávorka a tenyere után nyult Deliancsának s belenézett.

– Jaj, te drágalátos herczegasszony, neked nagy szerencse áll. Generális vesz el. Még ezen a héten. El is visz magával, úgy, hogy soha sem veszt el.

– Hát hova visz magával? mondá Deliancsa.

– Azt akkor mondom meg, ha ő méltósága aranyos tenyerét meglátom.

Ocskay odanyújtá neki a tenyerét.

– Jaj te neked nagy győzelem áll! Beveszed Érsekujvárt hamarább, mint hinnéd, oda viszed a gyönyörűséges szép mátkádat.

– Nesze czigány! mondá Ocskay, odadobva neki egy tallért a hizelkedő jövendőmondásért s aztán átkarolta Deliancsa vállát, a fülébe súgva.

Javorkának elég volt, a mit látott.

Sorba üdvözölve a nagyságos urakat és asszonyságokat, a kik mind nagy tréfát csináltak belőle, elkotródott a kastélyból, s aztán sietett vissza az erdőben hagyott társaihoz.

Ocskay és czimborái belefáradtak a hosszú tivornyába, s új esztendő délutánján felkerekedtek a verbói kastélyból, visszatérni Ocskóra.

Bortól hevült fővel még azt a bolondságot is megtette Ocskay, valami különös hősködést akarva fitogtatni a szép szemek előtt, hogy a saját harczi paripája helyett egy egészen tanulatlan mént vezettetett elő a verbói bárók istállójából, a mi még nem volt nyereg alatt; arra ült fel. Legénykedett vele, hogy ő azt is megbirja fékezni, akármennyit vesztegetett is eszéből, erejéből.

Aztán még lóhátról is ittak egy búcsúpoharat, még a nyeregből is váltottak egy búcsúcsókot.

– No már most még egy üdvlövést a szép Deliancsa tiszteletére.

S azzal mind kilövöldözték a pisztolyaikat, mordályaikat a levegőbe… és elfeledték újra megtölteni. Kitől féltek volna itten? A császári tábortól elfoglalt területen, messze a kuruczok minden seregétől.

Úgy keltek aztán útra, vad danákat kurjongatva, a mik közé a meggyalázott férjek, anyák átkozódása vegyült.

A mint a dalt rikácsoló ittas csapat a verbói fenyves előtt végighaladt, kirohant reája Jávorka a harmincz kurucz vitézzel.

– Itt a kurucz! Ill a berek, nádak, erek! ordítá a megrémült had, s szétrobbant Ocskay mellől, futva, a merre nyitva a világ, s se a maga, se a vezére védelmére még csak nem is gondolt.

Ocskay mámorködtől fátyolozott szemeivel egy ismerős arczú lovagot látott maga felé vágtatni.

Megrettent tőle. Ez az ő egykori kedvencze: Jávorka.

Sarkantyúba kapta a paripáját, hogy elfusson előle.

Érzé, hogy ez a nemesis lovagja.

Hanem a tanulatlan paripa nem akart a sarkantyúnak engedni: a helyett, hogy elfutott volna, csak ágaskodott és egy helyben forogva toporzékolt.

Ocskay a mordályához kapott s ráfogta azt Jávorkára. Már elfeledte, hogy nincs az megtöltve, ki lett lőve Deliancsa búcsuüdvözletére. A fegyver nem dördült, csak csettent.

Jávorka már ott volt mellette, s a kardjával a fejéhez sújtott.

Ocskay a mordálylyal hárítá el a csapást, de a kard hegye mégis az arczát érte s vérrel borítá el; egy második csapás a kezét sebesíté meg, akkor aztán Jávorka a balkezében tartott fokossal úgy sújtá főbe, hogy Ocskay kábultan rogyott le lováról.

Mire magához tért, a sebei be voltak kötözve, s ő maga egy ló hátára szíjjal odakötve. Vitték a csendes, laktalan erdők közé.

A mint a legelső tisztáson pihenőt tartottak, Jávorka az őrtűz mellett egy levelet írt Ilonkához.

«Holtig tisztelt édes szent asszonyom.

Igéretem szerint tudatom kegyelmeddel, hogy a mai szent napon, újesztendő napján, Isten ő felsége kezemre adta Ocskay Lászlót. – Mától fogva imádva borulok le Isten előtt. – Az volt a szándékom, hogy ha elfoghatom Ocskay Lászlót: nem bántom; a kegyelmed szíve fájdalmáról irgalmazok neki: elviszem egy kolostorba, oda bezáratom; azt mondom neki: «barát voltál, légy megint barát; szabadítsd meg a lánczaidtól azt a dicső teremtést, a kire nem vagy méltó, s aztán imádkozd le magad a bűneidet, ne lopd meg egy szentnek az imádságait!» Ez volt a szándékom. Van Isten: ő tanum, ő látta ezt a gondolatot a szivemben. – De van ördög is, s ez meg azt súgta Ocskay László szivének, hogy ne a hű hitvesét, őrangyalát menjen felkeresni, visszakönyörögni, hanem menjen találkozni még egyszer azzal a dæmonnal, a kinek száz neve van, de előttem egy sincs. – Nem hittem a mások szavának: odamentem, hogy a magam szemével lássak.

A mit láttam, soha el nem mondom. – De most már halálra adom Ocskayt! – Tegyen meg kegyelmed minden próbát, a mit hűséges asszonyszív véghezvinni képes, megszabadítására; mert kell, hogy a kegyelmed lelke nyugodt legyen abban, hogy még a lehetetlent is megkisérté miatta, de én bizonynyal mondom kegyelmednek, hogy Ocskay László meg fog halni, meg kell neki halni!

örök tisztelője: Jávorka Ádám.»

Ezzel a levéllel utnak indítá Jávorka Ocskaynak egyik foglyul esett lovászát Vöröskővár felé.

Maga pedig vágtatva sietett vissza éjnek idején Érsekújvárra. Oly sebesen futottak, hogy másnap délben már ott voltak Érsekújváron.

Mikor Jávorka a fogoly Ocskay Lászlóval bevonult a városba, a nép reá lázadt, s szét akarta tépni a foglyot; kővel, sárral hajigálták: Jávorka vitézeinek a testükkel kellett őt fedezni, hogy agyon ne kövezzék.

Csajághy, a várparancsnok, az összes várbeli főtisztekkel épen ebédnél ült, ott volt Ocskay Sándor is közöttük, a midőn Jávorka megérkezett a sebesült, megkötözött, megalázott Ocskay Lászlóval.

A kurucz vezérek nagy riadallal ugráltak fel az asztaltól.

– Ah itt van a drága császármadár! kiáltá Csajághy.

Csak Ocskay Sándor fordult félre, a bátyját megsiratni.

– Mit gúnyolódik kegyelmed? szólt Ocskay; jobb, ha borbélyt hivat, a ki sebeim bekötözze s meggyógyítsa.

– Majd hivatok én neked olyan borbélyt, a ki úgy meggyógyít, – semmid sem fáj többé.

A lakomázó asztalt azonnal elhordták, fehér abrosz helyett fekete posztóval leterítették, feszületet, halálfőt, égő gyertyákat raktak fel rá, s Ocskay Lászlóra rögtön törvényt láttak.

A hosszas vallatás egész késő éjszakáig tartott.

Mikor bevégezték, azt kérdé Csajághy a rabtól:

– Mit tettél ember?

– Mit tettem? Álmodtam! Rettentő álmom volt. Most ébredtem fel. Utálom magamat. Gyűlölöm az embert, a ki tegnap voltam. – Nem kérek egyebet, csak azt engedjétek, hogy én ölhessem meg a tegnapi Ocskay Lászlót. Válaszszátok ki a halál nemét, a mit végrehajtsak rajta. Tűzmáglyára lépek, szisszenés nélkül fekszem rajta. De legjobban szeretnék még egyszer karddal kezemben odarohanni azokra, a kik ily nyomorulttá tettek, s izekre vagdaltatni magamat, és visszavágni rájuk.

– Késő már Ocskay László! Nem hisz már senki annak, a mit te mondasz. Ellenben a mit én mondtam, az megáll: «ha te valaha ezt a hazát elárulod; ha te földi angyalodhoz hűtelen lészsz: – én leszek a megölő hóhérod.» – Eredj börtönödbe s készülj halálodra.

Hajh, a földi angyal, – ha most közel lett volna, tán még meglágyította volna a haragos itélő-birák kemény szivét.