AZ ANYAI HÁZ.
Reading edition
– Csigavér! Mondá magában Ocskay, mikor hideg észszel végiggondolt a rábizott feladaton. Ugyan nagy dolog. Egy csoport szalmás viskót fölégetni. Majd fölépülnek megint. Nincsenek porczellánból. Jobb, ha én hajtom végre ezt a hadi tényt, mint ha Tököli uramra bizták volna; mert én legalább nem engedem a lakosságot lemészároltatni. A kuruczvezérek is épen ezt követik. Ők adják a példát, hogyan kell az ellenfél elől felperzselni a városokat, a mikben az meg akar pihenni. Vas helyett tűz végzi a csatát. Jobb, ha romok maradnak utána, mint tetemhalmok. Hadviselés ez! Egynehány város tető nélkül marad a télire. Addig van!
De hát az anyai ház? Tiszáné nagyasszony kastélya!
Az iránt is könnyen megnyugtathatja a lelkét, a ki felül tudott emelkedni a gyermekes érzékenykedésen s hadvezéri magas álláspontról tudja áttekinteni a ködös világot. Biz annak a kastélynak is áldozatul kell esni. Szép is volna, ha azt mondanák Ocskay László felől: mindenki iránt kellő szigort alkalmazott, hanem az anyósának a házát megkimélte!
Okos észszel el lehet ezt intézni.
Levelet fog irni Tiszáné nagyasszonynak, a miben előre tudatja vele az elháríthatlan veszedelmet, a levél vételétől még egy egész heti ideje marad a nagyasszonynak szekérre rakatni minden házi szereit, butorait, s lábas jószágaival együtt átköltözni a Nyirségre, a hol szép birtoka s ősi lakóháza is van. A mi kára aztán az épületben fog esni, azt mind megtéríti neki bőségesen Ocskay László! Állja a császár pénztára!
Ezt mind megmagyarázta Ocskay a napához irt epistolájában.
Mikor készen volt a levele, még csak az a nehéz kérdés állt előtte, hogy mi módon küldje azt el Lévára? Mert levelet az ország egyik részéből a másikba küldözgetni nagyon koczkáztatott kisérlet volt. A mellett még nem csak attól lehetett tartani a levélküldőnek, hogy a futárját a kuruczok fogják el, hanem attól is, hogy a császáriak motozzák meg, s ha megértik Ocskaynak a leveléből, hogy ő Heisternek a haditervét előre megjelenti Lévára a napának, a ki a kuruczokkal jó barátságban van, ez neki legmagasabb fokú árulásul fog beszámíttatni. Tehát erre a czélra nagyon megbizható embert kellett kiszemelni. Akadt olyan. Volt a ráczoknál egy macedó eredetű görög, a ki, ha akarta, rácz volt, ha akarta magyar volt. Ezt használták izenethordásra. A görög annyival örömestebb vállalkozott Lévára Tiszáné nagyasszonyomnak levelet vinni Ocskaytól, mert már egy másik levél is volt a tarsolyában ugyanoda czímezve.
Az a lövés, a mivel Ocskay a palóczot másvilágra küldé, mindenképen végzetes volt ő reá nézve. Mikor a ráczok a holt kuruczot eltemették, a ruhái közt találtak egy bepecsételt levelet, a mire kivülről ez volt irva: «A ki ezen levelemet nemzetes Tisza Istvánné nagyasszonyomnak általadja, ötven tallér üti érte a markát.» A görög kezébe került a levél, az eldugta azt a csizma-szárába s nagyon viszketett a tenyere azok után az ötven tallérok után. És így egészen kedvére való megbizatásnak vette azt, hogy Ocskaytól is levelet vigyen a lévai kastélyba. El is vitte mind a kettőt, szerencsésen át is adta a leveleket Tiszáné nagyasszonyomnak, meg is kapta értük, nem az ötven tallért, hanem az ötven botot. A nagyasszony tudniillik deresre huzatta a jámbort az udvar közepén s jó sort veretett rá.
– Mert hallott-e már ilyen istentelenséget ember valaha? Nézze csak kegyelmed Tormássy László urambátyám! Valami gonosz akaróm ilyen két levelet külde hozzám! Az egyiket a vőm, a másikat a szolgám nevében praktikálták. Bolond az első is; de hát még a másik. A mit a Marczi nevében irtak, azt mondja, hogy szegény lelkem fiamnak, Gábornak, Ocskay László volt a megölő gyilkosa! Már, hogy tudott ilyen istentelenséget kigondolni valami rossz szivű szószátyár?
Ezen aztán elévelődött a két öreg. Nem volt már a nagyasszonynak más pártfogója a háznál, mint az öreg nagybátyja, a ki a lábába furódott golyó miatt nem mehetett többé a háboruba.
A nagyasszony nem mozdult meg a házából; nem hitte el, a mi abban a két levélben volt irva. Azt már tudta, hogy Ocskay labanczczá lett; de azt is tudta, hogy sok méltatlanság történt vele a fejedelmi udvarnál, utoljára is, a leányának a férjét tekintette benne, fájt a szive miatta; de megtanulta őt mentegetni maga előtt. Hajh, az asszony szivbe nem lehet annyi özön keserüséget önteni, hogy a mi egyszer édes volt, keresztül ne érezzék rajta.
Ocskay pedig közeledett nagy csendesen Léva felé: lassú haladással, hogy a nagyasszonynak elég időt engedjen a tovaköltözködésre.
Olybá vette, mint bizonyost, hogy már csak a köztük támadt harag miatt is, de meg a labanczczá létel gyülöletéből, Tiszáné úgy elmegy onnan, a hová Ocskay közeledik, hogy soha egymást meg nem látják többet.
Képzelte, hogy szidja, átkozza most! De hát azt ő mind nem hallja. Olyan közel ők nem jutnak egymáshoz ez életben többet, hogy szavaikkal egymás lelkén sebeket verjenek.
Útközben már kezdte azt észrevenni Ocskay, hogy milyen elátkozott provinciát kapott a fővezértől. Eleinte diadalnak látszott előtte, hogy a rácz vezért az ő parancsnoksága alá rendelik. Az nagy garral futott Ocskayt bevádolni a hadi tanácsnál s azt nyerte vele, hogy annak a parancsolatjára adták. Ocskay nem is állhatta meg, hogy az első szembetalálkozásnál azzal a szóval ne boszantsa Tököly uramat, hogy «no hát: kaptál piros csizmát?» Hanem aztán nagy hamar észrevette, hogy Danausok ajándéka neki az a rácz harámbasa. Ez egyébért sincs itt a gallérjához varrva, mint hogy ő utána kémkedjék, s minden intézkedését rovásra szedje és gyanuval kisérje. Ez az ő felügyelője, hogyha netalán gyöngén akarná végrehajtani azt, a mit Heister rábizott, a mint hogy az is volt a szándéka Ocskaynak. És a mellett folyvást gúnyolódott Ocskayval. Minden embert minden apróságért Ocskayhoz küldött. «Ott a gyenyerális! Ő parancsol minden embernek. Én nem parancsolok. Én csak harámbasa vagyok. Én nem tudok semmit, a gyenyerális úr tud mindent. Az az okos ember, az a hatalmas ember, a gyenyerális!»
Mikor Léva alá megérkezett Ocskay a dandárával, beizent a városbiróhoz, hogy doboltassa ki a lakosságot a városból, hurczolkodjanak el az ingó holmijokkal, mert ő a várost a fővezér parancsából fel fogja gyújtatni. Ellenállásra ne gondoljanak; mert a várőrség kapitányostól meg van már véve, a vár kapitulált, haszontalan vérontás lenne minden fegyverhez kapkodás.
Tormássy László megtudva ezt a vészhirt, rögtön vágtatott ki Tiszáné nagyasszony kastélyába.
– Vége a világnak, édes hugomasszony. Itt van Ocskay László, az átkozott! Beizent Léva városába, hogy takarodjék ki minden népség, mert a várost leégeti. Magam szemeivel láttam, olvastam a levelet. Nincs itt segedelem. Fussunk, a merre szabad az út.
– Nem lehet! Nem hiszem! Szólt az erős lelkű asszony. Ha mind a négy evangelista állítja is, még sem hiszem el! Hogy Ocskay László, az én fiam, ide jöhessen, felgyújthassa az én városomat, az én ősi kastélyomat, labanczvezér parancsolatjára! Álom ez! nem valóság.
– Nem álom biz ez, édes asszonyhugom. Nézzen ki csak az ablakán. Ott láthatja a vártornyon lebegni a császári zászlót. Megvette Ocskay a várőrséget pénzen, a várost is tőbül kiforgatja. Ott jönnek már az országúton a portyázói.
– No hát jöjjenek! De én előlük el nem futok. Jöjjön maga is Ocskay László. Hadd nézzek a szemébe, hadd halljam, mit beszél? Gyujtsa rám a házat, nem futok el belőle, megvárom, míg rám szakad a tető. Ha kiszabta Isten életem végét, minek nyujtogatnám, minek toldogatnám? Bevárom halálom. Elég volt az élet.
S nem mozdult a házból Tiszáné nagyasszony, akárhogy jöttek nagy zsivajgással ráczok és labanczok a kastélya felé. Ő maga kiállt a tornáczajtóba.
Ocskay László bizton hitte, hogy üresen fogja már találni a Tisza-kastélyt, a többi úri házakból is elfutott már mindenki. Ő maga akart oda telepedni a városon kivül, míg a munka bevégződik, s utoljára hagyni a kastélyt.
Hogy megdöbbent aztán, mikor a tornáczban ott találta maga előtt Tiszáné nagyasszonyt, belső cselédjeivel és Tormássy Lászlóval, fogadására készen.
Nehéz volt ráismerni Ocskay arczára. A külső elváltozás is sokat tett, még többet a lélek belső tükre.
Nem ilyennek szokta őt látni Tiszáné nagyasszony.
A jóság, a szelidség mosolygó tekintete párosulva jár a hősi bátorsággal, a kegyetlen vad indulatokkal társul a félelem kapkodó tekingetése.
– Nem vette kegyelmed a levelemet, a melyet előre küldtem? kérdé Tiszánétól. (Még ő volt a neheztelő fél!)
– De igen is kaptam egy levelet, egy csalótól, a ki a te nevedben, édes fiam, azt a bolondságot irta, hogy menjek innen futvást, mert te idejösz s felgyújtogatod az én házamat, meg az egész várost! A levélhozót megcsapattam, a levelet összetéptem. Nem te irtad azt, én tudom. Hozott az Isten! Szállj nálam!
Ocskay sápadt és fázott. Megfogadta, hogy keményszivű lesz.
– Azt a levelet én irtam; mondá kemény, érzelemtagadó hangon.
– Te irtad? Kiálta fel Tiszáné nagyasszony. Te! Ocskay László? Az én vőm? A magyar nép bálványa? S te megtudod azt tenni, a mit abban irtál? Hogy saját hazádat végigpusztítod? Hogy leégeted a fejünk fölül a városokat? Földönfutóvá teszed saját honfitársaidat? S te megtudod ezt tenni? Igaz ez?
– Meg fogom ezt tenni. Igaz.
Tiszáné nagyasszonynak tűzlángban égett az arcza; kinyújtá a kezét Ocskay felé, úgy, hogy a mutató újja hegyével csaknem a homlokát érte, mintha valamit irna fel arra, s halkan suttogá:
– Akkor hát az is igaz, hogy te voltál az, a ki a Gábor fiamat megölted, átkozott!
Ocskay László megrettenve tántorgott hátra! Hát nem temette el még elég jól ezt a titkot?
Az anya két keze lassú reszketéssel emelkedett fel a magasba, mintha fel akarná ébreszteni a mélyen alvó sorsot, hogy hallja meg, a mit mondani fog, s akkor fájdalomtól felmagasztalt arczát az égnek emelve, könyező szemeivel Istent keresve, suttogá (nem kiáltott) ezt a szive mély keserűségében fogamzott sóhajtást:
– Oh te mindenható Isten! ne engedd, hogy ennek az embernek a fiai férfikort érjenek!
– Hah! ordítá fel Ocskay, kezeit a fejéhez kapva, hogy ne hallja ezt a szót, s aztán, mint a halálra sebzett vad, rohant ki a tornáczból, összecsikorgatott fogai közé fojtva el zokogását.
Miért átkozta meg ez az asszony a gyermekeit? A nagyanya az unokáit! Hogy ne érjék meg a férfikort! Tetőtől-talpig érczbe volt öltözve teste-lelke, ez az egy sebhető része volt: és ezt találták el!
Rohant, mint az őrült, a paripájához, a nyeregbe vetette magát s úgy elrohant, hogy vissza se nézett.
– Mit is látott volna? Egy összeroskadó nőt, a ki érzi, hogy a szive most mindjárt meg fogja ölni. Oh az a sziv olyan hatalmas ellenség, hogy a legnagyobb hőst is meg tudja ölni. Ez ellen nincsen harcz.
Cselédjei felfogták az összeroskadót.
– Ne ágyba: koporsóba tegyetek engem. Itt van a halálom. – Érzem. – «Elvégeztetett.»
Tormássy László biztatni akarta. Hajszolta a cselédeket, hidegért, melegért, eczetért, kámforért.
– Semmi se kell nekem. Túl vagyok mindenen. Én érzem, hogy meghalok. Nem is teheti Isten azt a kegyetlenséget velem, hogy tovább éltessen. Hiszen csak a Krisztusnak a vállára engedett sulyosabb keresztet tenni, mint a milyent elbirt. Hagyjatok meghalnom. Sietnem kell vele. Sietnem kell a szemeimet lehunyni örökre, hogy meg ne lássák azt, a mi a pokolnál rettenetesebb. – Ki féljen még a pokoltól, mikor itt van ezen a világon Ocskay László! Ne lamentáljatok. – Szegezzétek össze hevenyén a koporsómat, gyalulatlan deszkából; – varrjátok össze a halotti köntösömet, durva vászonból, hogy ki ne rabolják siromat miatta Ocskay martalóczai. Csak azt a megtépett mellényt, az én szerette jó fiam Gáborom köntösét, azt tegyétek oda a szivemre, széthasogassátok, úgy tegyétek oda. Oh édes jó fiam! Hol van az a te erős kezed? A kit kinyujtasz még a sirodból is, s lesújtod vele azt, a ki a tieiddel kegyetlenül bánik! Alszol, kedves fiam! Mindjárt jön az anyád és fölébreszt!
Oda kellett hordani eléje a deszkákat és ott ácsolni össze a szeme láttára a durva koporsót. A szürke vásznat is ott szabatta fel maga előtt halotti köntösnek.
– Aztán ne tegyetek engem a kriptába. Azt fel fogják dúlni a rablók. Ássatok gödröt a számomra a kertben, oda temessetek. Semmiféle fejfát a siromhoz. Minek mondaná az: itt nyugszik az Urban! Nem nyugszom. Hazajárok – kisértő léleknek.
Majd meg elhallgatott: az arcza mutatta, mily kinokkal vivódik, de nem nyögött, nem jajgatott; száját összefogta.
Tormássy László kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt ereszszen be. Azon az ablakon át épen ráláthatott a haldokló fekhelyéről Léva városára.
Egyszer aztán a csendes háztömeg közepéből egy gomolyó füstoszlop tolakodott föl az égre, azt megkapta a forgószél, s körülcsavargatva, beszórta égő tűzcsillagokkal a várost.
Erre a látványra nagyot sikoltott a haldokló nő, végső erejével fölvetve magát fektéből, mind a két kezével a szivéhez kapott s aztán visszaesett, arczát lefelé fordítva. Ez a rémlátás megölte. Megszakadt a szive.
Ocskay László pedig ott állt főtiszteivel együtt azon a dombon, a melyről hajdanában vezényelte Lévavár első ostromát – Ilonka szeme láttára. Hogy imádkozott akkor két szerető szív érette oly buzgón!
Onnan nézte végig, hogyan teljesítik parancsait egész pontossággal. A nap lement már, de az ég világolt, boltozata egy égő város lángját verte vissza.
Jöttek hozzá könyörgő küldöttségek a városból. Előkelők, papok; maga elé sem bocsátá őket. Menjenek, a merre látnak: nem segíthet rajtuk. Nyughatatlan szívét, mint az üldöző farkast, úgy kapatta háta mögé eldobált konczokkal: «engem is bántottak, életemre törtek, meg akartak gyalázni, ők tettek azzá, a mi vagyok. – Sirjanak miatta».
A város közepéből fel-felgomolygott egy ujabb tűzittas füstoszlop. – Most a Csáky-palota ég! Most a Szentiványi kastély gyuladt ki! – Az ott a gymnásium lángja! – Most a katholikus templom lobog fel! – Olyan az égő tornya, mint egy égre tartott fáklya! – Most a református templomba kap a tűz!… Aztán recsegve tör ki a láng a vár minden ormán, s egymásba vegyül a közepén. A szőlőhegyeken minden kolna, minden mulatólak lángol szerteszéjjel.
– No ez a munka derekasan lett bevégezve! Hallja Ocskay dörmögni a háta mögött a harámbasát. Minden ház fel van perzselve az utolsó egyig.
Ocskay László csak erre a suttogó szóra tekinte a háta mögé. Ott állt a Tisza-kastély. Ő háttal volt fordulva felé.
Most oda tekinte.
– Az utolsó egy! Ez volt az. Még épen állt.
Megértette a gúnyt.
Hirtelen haraggal fordult oda a harámbasához.
– Hát az a ház mért nem ég ott?
– Mert nincs meggyújtva.
– Én megparancsoltam kegyelmednek, hogy gyújtassa fel a ráczaival.
– Én is megparancsoltam a ráczaimnak, de a ráczaim nem akarják felgyújtani.
– Miért nem?
– Mert bolondok. A tornáczban egy halott fekszik kiterítve, úgy hiszem, a ház asszonya; – s az én ráczaim babonások: nincs az a kincs a világon, a miért egy házat felgyújtsanak, a melyikben halott fekszik. Azt hiszik, hogy abból prikulics lesz, csuma lesz, s az hozza rájuk a pestist. – Talán a kegyelmed magyar vitézei felvilágosodottabbak? Azok megtehetik. – Parancsolja meg nekik kegyelmed. Hiszen kegyelmed a gyenyerális.
Ocskay nem szólt többet a harámbasához, hanem odalovagolt a háta mögött fölállított huszárszakaszhoz.
– Kókány Laczi! mondá a szélső káplárnak. Végy magadhoz három rótát. Czafoljatok ahhoz a kastélyhoz ott és gyujtsátok fel.
Kókány Laczi az az ember volt, a ki sok ilyen parancsot hajtott már végre – Morvában, Ausztriában.
Ocskay aztán ismét visszalovagolt a dombra, s nézte hátat fordítva a kastélynak, hogy milyen szépen ég a vár.
Jó idő vártatva megint hallja a csufondáros suttogást a háta mögött.
– Kókány Laczi bizonyosan nem találja a tűzszerszámát.
Visszatekint. A Tisza-kastély, körül bevilágítva az égés fénye által, még mindig áll. Ellenben a kiküldött huszárok szétszórt csoportban száguldanak viszafelé: legelől Kókány Laczi.
Ocskay eléjük nyargalt.
– Hát titeket mi lelt? Ti is megijedtetek?
– Nagyon. Rebegé a káplár, s még az álla is reszketett rémületében.
– Mitől?
– Kisértet van ott.
– Egy halott?
– Nem! Egy élő!
– Miféle kisértet?
– Azt én meg nem mondom, ha kettőbe vágnak is.
– Gyáva kákompillik! Jöjjetek utánam! Majd én szemébe nézek annak a mumusnak!
– Jó lesz; generális uram.
Ocskay László maga vezette vissza a mordályégetőket a Tisza-kastélyhoz. Az udvarba érve, leugrott lováról, kirántotta kardját s maga csörtetett fel elől a lépcsőkön.
A tornáczban ott volt a koporsóba fektetve a megholt anya, mellette Tormássy László, s a kálvinista pap. Végezték a búcsúztatót épen. Rá sem néztek a mellettük elrobogó alakra.
Futva ment át a tornáczon Ocskay László; de az az egy futó pillantás is örökre lelkébe égette azt a képet: a hogy egy dicsőült arczú halott ott fekszik egy durva deszka koporsóban, két keze összetéve keblén, s azok alatt egy himzett bársony-mellény.
Rohant onnan. Be a belsőszobába.
Ott látták a huszárok a czimerteremben a kisértetet, a kinek a nevét nem akarja senki megvallani.
Ocskay betaszítá maga előtt az ajtót, s betoppant a terembe, öklébe szorítva kivont kardját.
Rémülten torpant vissza. Térdei megrogytak alatta.
Ki az ott? Az a kisértet! A ki előtte áll!
Pokol ördöge iszonytatóbb rémalakot nem ölthet magára, hogy őt megrettentse, mint ez a tünemény ott!
Ez ő saját maga! Ocskay László, a régi, a hajdani! A diadalmas hős! A nemzet bálványa! A haza oszlopa! A hír kegyencze! Ez a ragyogó arcz; e dalia-termet, egyik kezében a kivont kard, a másikban a «libertas» zászló: ez jön most ellene. Ocskay László, a hős, jön megütközni Ocskay Lászlóval, a pribékkel!
… Csak egy festett kép az: egy vászonra kent alak. Maga Ocskay készíttette azt egyszer olasz művész által anyósa számára, de ez a festett rém, ez élettelen kisértet mégis megverte az elevent. S az ő szellemkardja kiüté ennek a kezéből az igazi vasat.
Reszketett, rázkódott minden ize, tagja. Önmagára ismert; önmagától megrettent, elbódult.
– Ki vagy te? Mit akarsz? Ne közelgj! Ne nézz rám! Minden halottja a fekete földnek, a kit kezem megölt, jöjjön elém, csak te ne támadj fel! Jöjjenek halotti lepedőikben, csontváz koponyákkal, üres szemodukkal reám vigyorogva, csak te ne jöjj elém! – Mind valamennyivel megverekszem ujra! meztelen oda állok fegyvereik elé; csak te ne támadj rám! Távozz! távozz! távozz!
Az ablakon át belobogó tűzfény úgy lebegteté a rémalakot, mintha mozogna, előre jönne, orczái haragra gyuladva égnének, szemei szikráznának, mintha megszólalna, kezét kinyujtaná, kardjával sújtana.
Egyszerre új fényözön támadt. Léva fellegvára légberepült, a lőporos-torony magasra lövelő lángoszlopai vakító fénynyel áraszták el az éjszakát. S e fénykitörésnél úgy tetszett, mintha az a rémkép egészen közelbe rohanna az élő képmáshoz, arczot arczhoz tüzve, mellet mellnek vetve.
– Ördög és pokol, ordítá Ocskay, kárhozatos dühvel, s felkapva földre ejtett kardját, mint a kit a rémület megőrjített, az ijedtség veszett haragjával rohant a szembeálló rémnek, s kardjával összevissza kaszabolta – azt a festett képet: – egy rongyot nem hagyott meg belőle a rámában.
A halálos veriték csorgott végig egész testén e szörnyű torna után. Egy élő párharcza saját rémképével.
– Jöhettek! hörgé rekedten a kívül maradt katonáknak. Nincs már kisértet a házban. Végezzétek a többit.
Azzal rohanni akart kifelé a házból.
De türtőztetnie kellett sietését, mert épen akkor vitték ki az ajtón, le a tornáczlépcsőkön azt a gyalulatlan deszkakoporsót, a minek még szemfedője sem volt: azt be kellett várni. Halottvivő cselédek, a lelkész, meg Tormássy László énekelték a halottkisérő zsolozsmát:
«Menj el a nyugalom Csendes éjjelébe! A gyászos sirhalom Megnyilt kebelébe: Köz anyánk ölébe».
Végig kellett várni, míg a gyászmenet elvonul.
És még azután is ott kellett neki állni azon a tornáczon, a hol egykor a topolyfa veszszőt (a kegyelem fáját) Ilonkának adta, és kellett neki hallgatni, hogy dübörög a hant a koporsón, a mit ott a házi kertben elsirolnak.
És még aztán is ott kellett neki állni és hallgatni, a hogy a lelkész elzokogja a végszavakat: «Isten adjon neki örök nyugodalmat». Utána akarta rebegni, hogy «ámen» s nem jött ki az ajkán.
És még azután is ott kellett neki állni, mikor már senki sem volt körülötte és látni egyedül magára, maradva, egy egész felgyújtott világot, s hallgatni a távolból felmorajló zugását ezernyi ezer kétségbeesett szónak: «verje meg az Isten, a ki ezt tehette»!