A RÁK «FORDULÓBAN».

Csak negyednapra került elő maga a ház ura, Szunyoghy Gáspár uram lengyelországi útjából.

Ocskay azzal fogadta, hogy «ugyan régen várlak már itt!»

– Talán untad is magadat a házamnál? vágott vissza Gáspár úr, cynicus gunyorral.

– Én nem, hanem a katonáim, a kiknek szorgos a hópénz.

– De ugyan minek rontod a termetedet azzal, hogy nekem hazudsz? hiszen nem vagyok én szép asszony! Mintha nem tudnám már én is, mint más, hogy eladtad te azokat a katonákat már, veleddel együtt, a császárnak, ott fizetik már azoknak a hópénzt.

Ocskay elsápadt, s azok a nagy szemei úgy villogtak valami állati dühtől.

– Ki mer ilyet mondani?

– Hát az egész világ. Árvában, Liptóban, Trencsénben, a hol csak megszálltam, minden kastélyban beszélik, hogy beálltál már szépen a császáriakhoz, generálissá lettél; pénzt is kaptál sokat. Tudja azt már minden ember.

Ocskayval csak úgy kerengett a világ.

– No, de ne ijedj ám meg! Minden ember azt mondja, hogy okosan tetted, bölcs ember voltál. Csak egyet füttyents nekik, ez a sok nemes úr a tót impériumból mind itt lesz nálad, s mennek veled oda, a hol pénzt és hivatalt osztogatnak, a hadaikat is mind felültetik, kit lóra, kit szekérre s oda mennek veled, a hová viszed. De hát ez a te dolgod. Én nem megyek sehá, se lovon, se eblábon. Elhoztad-e az ezüstmarháidat?

– Itt vannak Lietaván, a feleségemmel.

– Azt bolondul tetted, hogy oda vitted; ahhoz a vén boszorkányhoz. A feleségedet is meg fogja tanítani mindenféle boszorkányos mesterségre. Te bolond! Hisz ez a vén varázslónő azt is meg tudja tenni, hogy mindennap rádolvassa, ha száz mértföldnyire vagy is, hogy mit csinálsz, kivel mit beszélsz? Soha se hitethetsz el te többet semmit a feleségeddel, mert kiveti az abracadabrán, hogy kirugtál! De hát ez a te bajod. Hanem az ezüstödet soha sem fogod látni többet, az mind ólommá válik.

– No hát az is az én bajom.

– Persze, hogy az. Hát gyere, számoljunk, ha ráérsz. Itt van a pénzed.

Gáspár úr leoldotta a dobasz tüszőt az oldaláról, s kirázta a tartalmát az asztalra. Aztán összekaparta egy halomba. Végre ötösével egymás mellé rakva, végig számlálta az asztalon a kétezer darab aranyat.

– Megszámláltad te is? Annyi-e?

– Jól van, jól öreg, csak söpörd össze.

– De nem «jól van, jól öreg,» hanem mielőtt besepernéd a tarsolyodba, előbb csináljunk egy kis computust.

– Hisz az utiköltségedet előre kifizettem.

– Igen, húsz napra. De én huszonkilencz napig voltam oda, s a te tíz embered az alatt is itt evett-ivott.

– Hát azt húzd le belőle.

Gáspár úr elkapart tíz aranyat a sorból.

– Hát te magad? Mióta vagy itt?

– Öt napja.

Gáspár úr kezébe vette a fekete táblát, meg krétát, épen mint a bécsi kocsmáros, mikor a vendége számláját készíti.

– Jó ebédet adott a menyemasszony?

– Jót.

– Vacsorát is?

– Még jobbat.

– Bort is ittál?

– Azt is ittam.

– Sokat?

– A mennyit győztem.

– Tehát kétszer annyit. Muzsikát is kaptál?

– Az is volt.

Gáspár úr azért is rótt fel minden napra egy aranyat. A czigánynak is dukálna annyi.

– Egyebed nem volt?

Ocskay már erre a kérdésre nagyon nevetett. Gáspár úr jegyzé: Ezért a vigasságért, tíz arany.

Összeadta: summa summárum nyolczvanöt arany. Az még leszállt a kölcsönösszegből.

– Sajnálom, hogy az ezüstödet is el nem hoztad; mert a pénzt készen tartom érte. Ha eszed van, rajta légy, hogy idekaphasd, míg más okos rá nem teszi a medvetalpát. No most mehetsz főzni segíteni a menyemasszonyhoz.

Főztek is ők együtt, de mit? Végzetes cselszövényt, ország-világ megrontására.

Sakk-partie volt az: a legfurfangosabb, a mit valaha két remekjátékos végigjátszott.

Ocskay László megkapta az izeneteket Blaskovichtól a fehér barát által. Az ezredét küldik hozzá. De egyuttal a határozott parancsot is, hogy minden rendes katonájával és a felvidéken összegyüjtött bandériumokkal siessen csatlakozni Garam-Szentgyörgynél Vak Bottyánnal. A régi antagonistáját rukkoltatták oda közelebb hozzá. De Ocskay észrevette a «rochade»-ot, s ő is tett egy hasonló sakkhuzást ellenében. Blaskovich élő szóval azt izente neki, hogy ha Ocskay belemegy a kelepczébe, ő a kengyelben tartja a lábát s úgy laviroz, hogy ha a kapcza szorul, egy ugrással Vöröskővárott teremhessen, a Pálffyak erősségében. Ocskay visszaizent neki, hogy csak jőjjön bátran a maga két zászlójával az ezredéhez.

Remekben sem lehetett volna tökéletesebben csinálni az árulást.

Nemcsak arról volt szó, hogy egy vezér megszökjék egyedül, azt tették elegen, mit nyertek vele? Az sem volt elég, hogy a vezér a maga seregét olyan kelepczébe vigye, a hol az kénytelen lerakni a fegyvert, ez sem elég nyereség. Rábiztatni a sereget, hogy fordítsa meg az arczvonalt, megvenni az alvezérek szivét, hogy esküdjenek más hűséget: igen veszedelmes kisérlet, mutatja a Bezerédy példája, hogy ezen milyen könnyű rajta veszteni… Hanem átvinni az egész rábizott dandárt úgy az ellenséghez, hogy a hívek ne tudjanak róla semmit, s fegyverestől, zászlóstól átállni az ellentáborba: ez a tudomány, ez a nehéz feladat!

Sikerült.

Csajághynak és Ocskay Sándornak Érsekujváron kellett maradniok, azok onnan ki nem jöhettek Heister miatt. Vak Bottyán Ebeczky dandárával jött Ocskay László elé a Nyitra völgyén.

Budetin várában mindennap dáridó volt. Ocskay pénze bánta. A szomszéd megyék elégedetlen nemességét gyüjtögette maga körül.

Pálffy bán Nyitra várát vívta.

Úgy volt, mintha mindannyian Nyitra felszabadítására sietnének.

Ocskay előre küldözé az elégedetlen nemesek hadait Nagy-Tapolcsányra, s maga csak másnap hajnalban indult meg e város felé. Vele volt kilenczszáz jó vitéz huszárja, Bécs rettegtetői; háromszázan voltak Blaskovichnál. Még csak sejtelmük sem volt róla, hogy hová mennek?

Mikor Nagy-Tapolcsány elé értek, szemközt jött rájuk az előre küldött nemesi bandériumok serege, s azoknak a közepén Pyber, a püspök.

– Vivát! vivát! hangzott a szemközt jövők csoportjaiból. «Meg van kötve a béke! Szent a békesség! Vége a háborunak!»

A nemesi hadak közé elegyedtek a huszárlovasságnak, s nagy örvendezéssel hiresztelték, hogy a fegyverszünet meg van kötve: a nagyhatalmak beavatkoztak, a fejedelem föltételei el lettek fogadva.

Örült neki még a kurucz is. Bele voltak már fáradva a háboruba. Ki mit óhajt, hamar elhiszi.

A nagyobb ünnepélyesség okáért a püspök ott a mezőn tábori misét tartott s megáldotta a csapatokat.

Azzal az egész fegyveres tömeg átkelt a Nyitrán, s délre az elefánti zárdához érkezett, ott a pálos-szerzetesek derék lakomával vártak urat és közlegényt: mindenki torkig lakhatott a jóból.

A lakmározás alatt elterjedt a híre, hogy Pálffy bán hozza magával a fejedelem feleségét, még pedig a kis fejedelem-fiukkal együtt s azoknak az átvételére van kiszemelve Ocskay ezrede. Hát hiszen olyan elhihető volt. A multkor is Ocskayt küldték a fejedelemnő elfogadására, még pedig akkor egész dandárral. Ocskay be is ment akkor Pozsony városába, fel a hatalmas várba, az ellenség főfészkébe, s ott fényesen fogadtatott a bán és a többi nagyhatalmas német urak által. Most megint úgy lesz.

Mikor indulót fuvatott a vezér, jó kedvvel ült mindenki a lovára: nem ütközet lesz ma, hanem lakodalmas menet.

A pereszlényi erdőben bukkant egymásra Ocskay és a bán serege.

Ocskay saját ezrede közepén vonult fel, a két szárnyat a nemesi hadak képezték. Pálffy bánnak három lovasezrede volt, azok között derékhad az épen most érkezett dán segédcsapatok egyike: a pánczélos dragonyosok.

A hadirend felállítása mellett akár ütközetet is vívhattak egymással.

Az erdős, csalitos terep mellett Ocskay kuruczainak nem lehetett azt észrevenni, hogy az ő oldalcsapataik, a nemesi banderiumok szépen elmaradoznak mind a két szárnyon, s azok helyett a császári lovasság nyomul előre, félkörben átszorítva a közbeeső Ocskay-ezredet.

Még senki sem sejtette az árulást.

Csak akkor vette észre mindenki, hogy mi történik itten, mikor egyszerre Ocskay László előre vágtat s a tulsó félről szemközt nyargal felé Pálffy János bán, s a mint összetalálkoznak, kezeiket nyujtják egymásnak, a bán megöleli Ocskayt és megcsókolja az orczáját. És abban a pillanatban megharsannak a trombiták az erdőben s minden oldalról nyomul előre a császári lovasság, az Ocskay-ezredet bekerítve.

Az első perczben csak az elszörnyedés moraja hallatszott; mint a tengerzúgás, mint a támadó szél fuvallata a fák között. Az a két ölelkező, csókolózó alak világosan megmagyarázott mindent.

Ekkor egyszerre kiugrat az elárult kuruczok arczvonalából egy közhuszár a gyepre s odakiált Ocskayra:

– Megállj! kutyahitű! én láttam, mikor levágták az egyik füledet; ott leszek még, mikor a másikat is levágják!

Marczi volt ez, a palócz legény, Tisza Gábor hajdani inasa: a pozsonyi rab, a kit Ocskay a felesége óhajtására kiszabadított a börtönből.

S nem volt elég, hogy ezt az agyonsértő szót kiáltotta eddig híven szolgált, de még hívebben gyűlölt gazdájára, hanem kirántotta a pisztolyát s rásütötte az ölelkező párra. A kilőtt golyó előbb a bán aczélvértjét érte, s arról lepattanva, Ocskay pánczélingét csörrenté meg: mind a kettő kapott a csókjából. Azzal megfordult a palócz legény s odakiálta a társainak: «csülökre legények!»

Az ott épen Jávorka százada volt.

Ez a fiatal diák patvarkodott legtöbbet Ocskay előtt Bercsényiék ellen; satyricus ötletei után azt lehetett hinni, hogy ő a kuruczok között a legelégedetlenebb: benne volt Ocskaynak legtöbb bizalma. Nem ismerte a fiut. A satyr-alak egy mesebeli hőst rejtett. Szivében szerette azt az ügyet, a mit szájával kigúnyolt.

– Egy életünk, egy halálunk! ordítá az ifjú hadnagy, kirántva a kardját, s tüzet adatott a századával az útját elálló dragonyosokra, s aztán közéjük vágott s keresztül törte magát rajtuk, vele ment el kétszáz kurucz.

Ocskay meg volt rettenve. Attól a meggyalázó kiáltástól, s a rákövetkezett kudarcztól, hogy ezredének egy része elhagyta. Ez a balvégzet!

A bán is fel volt indulva.

– Utána kell rohanni a futamodóknak! parancsolá alvezérének, Eszterházynak; a ki meg nem tér, össze kell vágni. A ki azt a szószátyárt élve elfogja, ötven arany a jutalma.

Erre Eszterházy könnyű dzsidásokkal utána vágtatott Jávorka csapatjának, a kiknek a menekülését jelezte a felvert porfelleg: azok a Fehér-hegyek felé tartottak.

Hanem az nem volt olyan könnyű, Jávorkát elfogni! Másforma kergetőzésekben is volt neki része. Hát mikor a Spinnerin am Kreuznál megszorította egész Bécs városa? Úgy tudott futni, mint a róka, zeg-zug iramodással kóvályogva üldözője előtt. Egyszer csak meglapult valahol. Egy falu mellett. A kertek alatt, szőlőgarádok mély útjain félretért az útból, s hagyta maga mellett elszaladni Eszterházy uramat egész csapatostól. Azután szép csendesen lekerült a Nyitrához, átusztatott rajta s hátra sem nézett többet.

Az üldöző császári csapat pedig vágtatott be a faluba. A tulsó végén ugyanannak a falunak épen akkor jött szemközt Blaskovich István a maga három századával, hogy Ocskayval egyesüljön.

A labanczok azt hitték, hogy ez az üldözött csapat, a melyiket nekik össze kell aprítani és se kérdve, se hallva, neki vágtak, úgy szétverték az egész csapatot, hogy maga Blaskovich gyalog menekült el Vöröskővárba. A kit elfoghattak, azt azután nagy diadallal az elefánti zárdába vitték, hogy itt vannak a szökevények.

Ocskayt majd a guta ütötte meg mérgében, mikor eléje vitték az ismeretes hadnagyokat, jelentve nagy garral, hogy ugyan leaprították a többit.

– Hisz ezek nem Jávorka csapatjából valók, hanem Blaskovichéból. Ti szétvertétek nekem a leghűségesebb három századomat s el hagytátok futni az árulókat.

(Már «áruló» volt a nevük előtte!)

Biz ez egy kicsit fatális félreértés volt. A kezdet rosszul indult meg. Ocskaynak nem maradt több hétszáz emberénél. A félsiker egyenlő az egész felsüléssel.

Azt a hétszáz embert rögtön feleskették a császár hűségére. Aznap kétszer ebédeltek: megtették.

– Csigavér! Mondá Ocskay, mikor észrevette Pálffy bán arczán a kedvetlenséget; mindent helyreütünk egy merész fordítással. Nekem egész hadi tervem van. Még az éjszaka minden irányban megindítjuk a csapatainkat, felhasználni azt az időt, a míg nem tudja senki a beállt fordulatot. A vármegyei hadak az én parancsolataimmal sietni fognak Nagy-Tapolcsány, Nagy-Ugrócz, Nagy-Bajmócz várakat elfoglalni, ezekben mind kurucz hajduság van: Czelder Orbán gyalogosai, azokat lefegyverzik, foglyul ejtik, ha meg nem esküdnének a király hűségére. Én magam pedig a saját ezredemmel és a kegyelmességed által rám bizandó még egy ezred német lovassal megrohanom Garam-Szent-György városát, ott fekszik Vak Bottyán uram, ő jött azért, hogy engemet elfogjon, s én fogom el őtet. Ezzel a fogással pedig ki lesz huzva a kuruczságnak a sárkányfoga. Vak Bottyán most betegen fekszik, magával is jól tehetetlen. Döntő ütközettel fölér, ha kézrekeríthetjük. Mit szól a plánumomhoz, kegyelmes bán uram?

– Azt mondom, hogy hatalmas egy stratagéma, s igen jól van kifundálva. Csak egy kis sorkamorkája van a dolognak. Arra, hogy kegyelmed a saját ezrede mellett még egy császári ezredet is vezessen, szükségképen császári generálisnak kellene lenni kegyelmednek.

Ocskay László önérzetes mosolylyal vonta elő kebléből a pergament, a melyre vezérőrnagyi kinevezése volt irva, a császár neve és pecsétje rajta.

– Ismerem én ezt az irást nagyon jól, mondá a bán, hiszen én küldtem azt a grófnő által kegyelmednek, hanem hát kegyelmed viszont tudni fogja azt, hogy a császári hadsereg szervezésében mindenféle observálandó formalitások vannak, a mik alól a császár sem menthet föl senkit. Ezt a kinevezést előbb a Hofkriegsverwaltungnak kell contrasignálni, azután a Hofkriegscommandóhoz exequatur végett leküldeni; a míg ez meg nem történik, addig kegyelmed se a titulusát nem viselheti, se a gázsiját fel nem veheti, se dandárt nem vezényelhet.

Ocskay le volt forrázva.

– De hisz abba hetek, havak telhetnek, az én tervem pedig órákra van kiszámítva s azt vagy végre kell hajtani rögtön, vagy eldobni egészen.

– Végre lesz hajtva kegyelmed stratagémája. Kegyelmed maga még az éjjel a saját ezredével és a rácz portyákkal (azokat viheti magával) elfoglalhatja rendén Nagy-Tapolcsány, Ugrócz, Bajmócz várait. Lesz gondom rá, hogy azok, mint igen nevezetes hőstettek legyenek a kegyelmed rovására feljegyezve. Szentgyörgy ellen, Vak Bottyánt elfogni, majd én magam megyek a császári ezredekkel.

Ocskay fanyar képet csinált ehhez a megoldáshoz. Mind a boszut, mind a dicsőséget elveszi előle az «új» jóbarát; neki marad az elejtett vadnak a csontja.

Pálffy észrevette a rossz hatást s rajta volt, hogy enyhítőt adjon hozzá.

– A mi pedig a kegyelmed saját dolgát illeti, hogy az hosszú időhaladékot ne szenvedjen, legjobb lesz, ha kegyelmed maga felmegy Bécsbe, a megerősíttetését szorgalmazni.

– Én? Bécsbe?

– Igenis: az én salvus conductusom mellett, tisztelgő kiséret födözete alatt.

(Nem ilyen Bécsvárosi bevonulásról beszéltek egykor Ocskaynak az ő álmai.)

– A császár várja kegyelmedet és óhajtja látni. Ő felsége én előttem fejezé ki azon legmagasabb jóindulatát, melylyel Ocskay, a legyőzhetlen hős iránt viseltetik. Az udvar szine előtt lesz kegyelmed ő felsége által elfogadva, s az országnagyok és az összes generálitás szine előtt fogja ő felsége kegyelmed nyakába akasztani az aranylánczot, melynek medaillonjára saját felséges képmása van verve; s ez aranylánczczal együtt jár a birodalmi lovag-czim; azontúl kegyelmed «Ritter von»-t irhat a neve elé, s megkövetelheti, hogy «méltóságos»-nak czimezzék. – Szintén a végett is okvetlenül szükséges a kegyelmed Bécsbe menetele, mivelhogy az ő felsége által utalványozott összeget egyedül a Hofkriegskassa quæstora fizetheti ki és csupán a kegyelmed kezeibe. Ezért tehát legjobb lesz, ha kegyelmed a mint azt a három váracskát kézrekerítette, azonnal siet föl Bécsbe. Ott, mondhatom, hogy nagyon várják.

… Tehát Ocskay László megy föl Bécsbe… egyedül, magában,… üveges hintóban…