A FEHÉR BARÁT.

A fővezér egyik levelében az is meg volt hagyva Ocskaynak, hogy a dandárához tartozó Szalay-ezredet küldje le Bottyánhoz. Most a félszemű hősre volt bizva a föladat: a győzelmes császári tábort előnyomulásában föltartóztatni, míg ugyanakkor Eszterházy kurucz vezér egész hadtestével Ausztriába tört be s egész Bécsig nyomult.

Ocskay megküldé a rendeletet Szalaynak, hogy az alatta levő tizenkét zászlóval rögtön siessen a Nyitrától lefelé Érsekujvárnak. Másnap már ott volt az ezredese a tiszteivel együtt s jelenté, hogy beérkezett a rendelet szerint.

– Hát a zászlók? kérdezé Ocskay.

– Itt vannak mind az udvaron.

– Nem látom.

– Dehogy nem. Ott vannak a szekéren.

Csakugyan ott hozták egy parasztszekérre rakva mind a tizenkét standárt.

Ocskay minden rossz kedve daczára kénytelen volt nevetni.

– Hát a hozzávaló legénység?

– Az mind hazament. Már minálunk ez a szokás: ha valahol megvernek bennünket, minden ember hazaszéled. Nem maradt velem más, mint a tisztek, azokkal végeztetem az előőrsi szolgálatot.

– No hát jól van. Vigye el kegyelmed a tizenkét zászlóját Vak Bottyánhoz.

Épen ilyen eredményre jutott Ocskay a Balog és Csáky ezredeivel. Azoknak is csak a tisztei maradtak meg a zászlóknál.

Az már bebizonyodott igazság volt, hogy a kurucz sereg nagy tömegben, rendes haditerv szerint megütközni nem tud.

Maga Bercsényi keserüségében azt irja a kurucz hadról: «A hadaknak oszlása a szokott nyavalyánk. Elébb fogy el a prófontja, mintsem megeszi; előbb szakad mundurja, mintsem elkészül; előbb fogy el kongója, mintsem kiosztjuk; előbb tudja okát, miért nem győzhet, mintsem reá indul.»

Ocskay lelke végképen elcsüggedt. Rettenetes gondolat egy mindig győzelemhez szokott hősnek, hogy egy olyan sereg vezére legyen, a mely az ellenség trombita szavára az erdőnek szalad.

Eszébe jutottak lelkének terhei. Régóta nem gyónt már. Pedig nagyon buzgó katholikus volt. Azonban nem volt bizodalma a papokban. Könnyű volt a protestáns hitre áttérés, s ha egy franciscanus, a kinek a titkait bűnbánattal a fülébe súgja, holnap kálvinistává lesz, hát azt semmi sakramentum nem kényszeríti többé az ő gyónástitkának zár alatt tartására.

Egészen a szive titkos vágyai szerint történt hát, hogy egy este odaérkezett a táborába (mindössze kétszáz embere volt) egy fehér barát, a præmonstratensisek rendéből, a ki átutazóban volt, a fejedelem táborából. Ocskay László egy régi kedves iskolatársát ismeré fel benne, Mednyánszky Pált.

Ennek gyónta meg minden bűnét.

Mikor készen volt vele, s megkapta az absolutiót, akkor azt mondá neki a fehér barát:

– Már most én gyónok meg neked.

– Nekem?

– Igen. Én előttem most sem vagy egyéb, mint pap. A kinek a homlokát a szent chrysmával beolajozták, az le nem törölheti azt onnan csak úgy egy kendővel. Az egész világ előtt lehetsz brigadéros. Nekem csak collega vagy. Hajtsd hozzám a füledet s hallgasd meg, a mit én fogok gyónni.

– Hallgatom.

– Legelőször is, confiteor, hogy én nem Rákóczy híve vagyok; hanem a koronás királyé.

Ocskay összerázkódott. Minő nehéz gyónástitok ez!

– A fejedelemnek ellentmondok, mert ő még azon nagy Istencsapása után is, a mely hadseregét Trencsén alatt érte, a kálvinista porosz királyt akarja a magyar trónra hozni, s e végett szövetséget kinál a protestáns államoknak, Angol-, Porosz-, Hollandországnak, és az orthodox muszka czárnak a katholicismus megrontására.

– Igazak-e ezek?

– Papi hitemre mondom. Confiteor továbbá, hogy egészen helyeslem Bezerédy Imrének azon ajánlkozását, miszerint Pálffy bánhoz egész dandárával együtt átálljon.

– Micsoda? Bezerédy Imre? A tábornok?

– Vezértársad. A királypárthoz fog állni, alvezéreivel Botka Ádámmal, Szegedi Istvánnal együtt, mihelyt Pálffy hadteste közeljut hozzá a Dunántúl.

Ocskay teste lúdbőrzött. Ozmonda jóslatai mind sorról-sorra teljesülnek. Mindjárt ő rajta magán lesz a sor.

– Hallgasd tovább, mondá a fehér barát. Confiteor. Én, a midőn a fejedelem által megbizattam, hogy egy nagyon fontos levelét vigyem el Bercsényihez, megsértettem a levéltitkot; mesterséges úton-módon felnyítottam a pecsétet s kitanultam a levél tartalmát. Ebben a levélben a fejedelem azt irja a fővezérnek, hogy vigyázzon erősen, mert «egy áruló» van a hadseregben, a ki az ellenséghez át akar szökni. És oda volt mellékelve Pyber püspöknek egy levele te hozzád, a mit utközben elfogtak.

– Én hozzám?

– Igenis. A püspök azt írja neked, hogy «mind azok az ajánlatok, a mik a minapi három kegylevélben te neked téve voltak, s a miket oly gorombán elutasítottál, most újból készen állnak a számodra, ha el akarod fogadni.» Ezért vigyázzanak rád, irja a fejedelem.

– De én hozzám nem is jutott el ez a levél.

– Azért mégis ki vagy péczézve. Halld tovább. Confiteor. Én most innen Vak Bottyánhoz megyek, de lopva útba ejtem Pálffy bánt, s elmondom neki, hogy állnak a dolgok? és azt is, hogy te nálad voltam és veled beszéltem. Ezek voltak, a miket meg kellett gyónnom. Megadod-e az absolutiót?

Ocskay el volt szörnyedve.

– Mint hadvezérnek, főbe kellene téged lövetnem azokért, a miket most nekem elmondtál.

– De mint áldozárnak, meg kell adnod az absolutiót; szólt a fehér barát, ájtatosan letérdelve Ocskay László elé.

– Isten bocsásson meg neked… rebegé Ocskay.

– S mily penitentiát szabsz rám?

– Penitentiát? Te rád? Járj mezítláb a tövisvetésen, a minek a magját elhintetted. Virraszsz a halottak lelkeivel együtt, a kik kétségbeesve kimultak. Érezd az ital vizen a hazafiak vérét, a mi belé vegyült. Lásd ébren és álmodban az égő mindenséget, a mit felgyujtani segítettél. Hallgasd a milliók jajkiáltását, a századok átkait, s a lánczok csörgését a legnagyobb csendesség közepett s ne találd hazádat sehol a földön.

– Megtalálom az égben… Ám ezek mind csupán világi penitenciák, miket a hős mondott; add fel a kánoni penitenciát, mint piacularis sacerdos.

– Úgy? Tehát: mondj el tizenkét Paternostert és tizenkét Ave Máriát.

– És hány Credot?

– Semmi credot! Nincs már a világon «credo!»

A fehér barát tovább ment. De otthagyta a töviseket Ocskay László szive elevenéig verve.

Már ki van péczézve!

Ki vannak ellene adva a titkos rendeletek minden hadvezérnek, hogy vigyázzanak minden lépésére; őrizzék, strázsálják, körülkerítve tartogassák!

Pedig még semmit sem vétett, semmit nem mulasztott.

Ezredét, mely a vesztett ütközet hirére épen úgy szétoszlott, mint a többi, hadnagyaival a Nyitra védelme alatt már összegyüjteté, az ott várt rá Szkolcsán városában, Blaskovich István volt az ideiglenes parancsnoka.

Igen! Ez a Blaskovich István! Ez még itt van. Pedig mit jósolt felőle Ozmonda? hogy ez lesz az első, aki el fogja árulni a fejedelmet, s átszökik a királypárthoz. S még ime itt van. Hát még sem oly pontosan teljesül annak a varázslónőnek minden jóslata.

Ez alatt egész csendes lett a világ a Nyitra és Vág közötti vidéken. Pálffynak, Heisternek más feladata akadt, mint a szétfutott kurucz sereg után szaladgálni, azt úgy sem érik utól. Ellenben a Dunántúl, meg Ausztriában ott hatalmaskodtak a kurucz vezérek, Eszterházy, Balogh Ádám, Vak Bottyán s keservesen megverték a császári hadvezéreket Kölesd mellett: annyi császári ágyút, zászlót vettek el, s akkora sirdombot emeltek halottakból, hogy a trencséni troféumokkal fölért. Heisternek, Pálffynak most ezek ellen volt sürgős fordulni a fegyverrel. A felföld magára maradt.

Ocskay László megindult a végőrön álló maradékhadával, hogy a Blaskovich alatt összegyült ezredét átvegye.

Utközben találkozik Blaskovichnak egy stafétájával, a ki több rendbeli leveleket hozott a számára. Egyre azok közül ez volt irva: Cito, citissime! ad proprias manus! (Leggyorsabban! saját kezébe!) Ez Blaskovich irása volt.

«Kedves barátom, brigadéros uram!

«Kutya van a kertben! A fejedelmet ugyan fölpaprikázák vala a körülötte levő nemes urak. Nagy dolgok történnek. Félek még csak le is irni azokat a magam kezével. Itt küldöm azonban Pestvármegyei főstrázsamester uramnak a levelét, a kit Egerbe küldék a fejedelemhez, a végből, hogy szorgalmazna az ezred számára némely zsoldot és munitiót. Az irá sub rosa a következendő levelet. A melyet is, hogy kegyelmed elolvasson, fölöttébb szükséges. Mert, ha az abban foglalt vádnak csak egy árnyéka is valóság, akkor én a magam bőrét ugyan szeretném fölcserélni akárkiével, más halandó emberével valóban, de a kegyelmedével haudquaquam.»

(Ez a haudquaquam azt teszi, hogy «éppenséggel nem.»)

Pestvármegyei levelét már felbontva találta Ocskay; ez Blaskovichhoz volt czimezve; ez állt benne:

«Vitézlő ezredes kapitány uram!

Nem mondhatnám, hogy valami nagy nyájassággal fogadtak volna a fejedelem udvaránál. Itt minden ember árulásról beszél. Először Balogh István brigadérost vették elő; de az kimosta magát. A trencséni ütközet nagy kudarczát nehéz szivvel viselik. Gyanakosznak ama bizonyos grófnéra, a ki a fejedelemasszony kiséretében Érsekujváron járt a táborunkban, s a ki nemrégiben ismét megjelent a fejedelemnél, mintha Szászországban bujdokló feleségétől hozott volna neki izeneteket. Lehet, hogy a fejedelem elpanaszolta neki a közte és a fővezér közt levő egyenetlenséget, az egyes hadvezérek tökéletlenségeit, és azután megizente általa a feleségének az egész sziléziai hadjárat plánumát, talán még azt is, hogy előbb Trencsén vára alá akarnak szállni. Akárhogyan van, ama grófné eltávozása után a császári hadvezérek minden szándékáról a fejedelemnek a legjobban lettek értesítve. A trencséni ütközetnek a napján pedig sokak által láttatott egy czigányleány, a ki a magyar táborban kóriczált s mindenféle praktikákkal a vezérek szívét meg tudta venni. Egyszer csak eltünt a táborból, s mint mondják, Pálffy bán seregéhez szökött át. Ennek a czigányleánynak köszönhetjük a nagy gyalázatot, a mi fegyvereinket érte. Ez mondta el bizonynyal a bánnak, hogy Bercsényi az egész lovassággal külön van szakadva a fejedelem seregétől: duzzognak egymásra. És továbbá, hogy a fejedelem seregének balszárnyát Pekri Lőrincz szerencsétlen mezei hadai képezik: ő maga is két-balkezű ember, a ki a mit megfog, azt elejti. Erre a tudósításra kaphatott vérszemet a bán, hogy oly csekély erővel meg merje támadni, minden ágyúk nélkül, a fejedelem seregét. Most már senki sem kételkedik ennek a hirnek a valóságában. Azt is beszélik, hogy az a czigány leány nem más lett volna, mint ama bizonyos grófné, a kinek az apósa Budetinben lakó Szunyoghy Gáspár. De mindenekfelett való nagy galiba az, hogy ugyanazon czigányleányt a mi Ocskay László brigadérosunk hadiszállásán is látták megjelenni, és a brigadérossal sokáig beszélgetni, a honnan megint észrevétlenül úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el: bizonyosan más álruhát vett fel. Ezt beszélik, a kik látták őtet. Ha ebben csak egy makulányi igaz van is: félek, hogy brigadéros uram nagyon megüti a bokáját. Mindezeket a fejedelem belső tanácsosától, Vaytól hallottam; de mások is beszélik, hogy Ocskay László uram felől rossz szél fúj! Azért is elő sem merem most hozni a zsold kérdését: várok jobb időkre… stb.»

Ocskaynak zsibbasztó félelem állta el egyszerre az idegeit. A czigányleányról tudnak valamit! Azt hiszik, hogy az Ozmonda volt. Ő volt az áruló hirmondás megvivője. Ez mind nemcsak valószinű, de bizonyos! És ugyanezt a czigányleányt látták ő nála is. Igaz, hogy a vesztett ütközet «után,» nem előtte; de az mindegy, ott látták! Igaz, hogy ő neki semmi része nincsen az árulásban; ő nála Ozmonda (ha ő volt) egyebet meg nem tudott, mint hogy az ő dandára is teljes szétbomlásban van: egy ezrede sem képes sikra szállni; ámde a trencséni kudarczot ő nem okozta. Azonban mivel mentse magát, ha kérdőre vonják a czigány leányért? Kibeszélje országnak-világnak, irásba tétesse, esküvel megerősítse, hogy semmi hadi praktikáról nem folyt köztük a szó? «A czigány leány dalolt, én meg tánczoltam hozzá; aztán daloltunk együtt, tánczoltunk együtt, ittunk együtt, míg a bor és a józan ész el nem fogyott!» Ezt vallja-e be, ha birái elé állítják? Ezt tudja-e meg így a feleség otthon? Az áldott jó asszony, a ki férjében egy szentet imád, a ki őt a mesebeli hattyu-lovagok egyikének tartja!

Erre nem kerülhet a sor!

A pestmegyei levelének első lapjára azonban alul még ez a szó is volt irva «vertatur» (fordíts). Még a túlsó lapon is lesz valami megtudni való.

«P. s. Épen most veszem a hirt a fejedelem kamarásától, hogy Bezerédy Imrét elfogták. Árulást tervezett, egész dandárával át akart állni a bánhoz, csak annak a közeledését várta. De Eszterházy tábornok eleve megtudta az árulást, s mielőtt végrehajthatták volna, összefogdostatta ez összeesküvés fejeit, magát sógorát Botka Mihályt és Somogyi ezredest; mind a hármat vasban küldik ide Egerbe. Bizonyos, hogy fejeik fognak vétetni. Ocskay László uramat jó lesz értesíteni, hogy ha van valami teher odahátul a saraglyában, akkor a merre nincs bedeszkázva a világ, csak nagy hamar «ad ugrandum.» Mert itt nagyon sokan azt hiszik, hogy neki kell a sorban következni. Mondják, hogy mikor Pálffy bánnal Ugrócz alatt a mezőn összecsapának, csak tréfából ütögették egymáshoz a kardjaikat, s a mellett igen nyájas discursust folytattak stb.»

Ha valaki e perczben látta volna Ocskay arczát, a sápadt rémülettől halott szinével, e vonagló izmokkal, e veritéket gyöngyöző homlokkal, a min keresztbe álltak a ránczok; ezeket a vadul kimeredő szemeket, ez elkékült ajkat: ez a tekintet elég lett volna, hogy kimondja rá a «bűnöst.»

Érzé, hogy a kezére, lábára, nyakára szorul a hurok. Megkötik, megfogják, elvesztik, semmivé teszik, bizonyosan; pedig még nem vétett semmit.

Semmit?

Hát az a csók Deliancsa ajkán?

Mit? Csak egy csók?

Az hozza magával a többit.

Egy titka van az erény megőrzésének. Nem tenni meg az első ballépést.

Az elsőt meg nem tenni – nagyon könnyű; – a másodikat meg nem tenni már nagyon nehéz; – a harmadikat meg nem tenni már lehetetlen. – S aztán jön a többi.

A mint e levelet elolvasta Ocskay, az egész valója reszketett. Az az egész valója, a minek a neve hős, hazafi, derék ember, hű férj, családapa. Volt oka mért reszketni. Ez mind halálát érezte. Összeomlik, porrá lesz az az egész dicső jellem, a mi érczből volt alkotva. Meghal a hős, a hazafi, a derék ember, a hű férj! – Föltámad helyette a «kalandor». Az ős természete szivének visszafoglalja egész valóját.

Nincs már ott a jó barát közelében, a ki kemény tekintetével emlékezetébe hozza: «egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít és önmagad ellenkezőjévé tesz». S most itt volt, nem egyesével, hanem együtt valamennyi.

Keservesen meg volt sértve büszkesége, annyi hőstett után most keresve-keresik az ürügyet, a miért minden koszorúját letéphessék sisakjáról: megmérgezik a hiven hivő feleség szivében a szerelmet; megbélyegzik az apát; meggyalázzák még a gyermekeinek örökbe hagyandó nevet is. – Földönfutókká is teszik őket; mert hiszen az áruló vagyona elkoboztatik; s az köztudomású, hogy Ocskay László kincseket halmozott össze sztropkói kastélyában. – Így tesznek a méhekkel is, mikor a kas megtelt mézzel.

«De hátha még nekem is lesz egy szavam hozzá: kegyelmes és kegyetlen uraim!»

Csalatkozni fognak, a kik azt hiszik, hogy Ocskayt is olyan könnyű lesz megfogni, levágni, elpusztítani, mint Forgáchot, Rakovszkyt, Okolicsányit, Bezerédyt. Ocskay László, a hős: no az már el van temetve, alszik; – de hát a másik: Ocskay László, a kalandor! Annak átkozott munka lesz a fölébredése!

Összecsikorgatta a fogait s a közben nevetésre torzult el az arcza!

– «Ad ugrandum!» ugy-e? Ezt tanácsolják, a kiknek olyan nagyon útjokban állok, hogy két kis pénzért eladnának az ördögnek! – Ne olyan olcsón!

A rémület elszállt lelkéből, együtt a száműzött nemes indulattal. Elfoglalta helyét a dölyf: a boszuálló kevélység. S talán még valami más is.

Mondtuk, hogy milyen rossz érzés az undor, mely a mámorra következik: a bor, a kéj, a dicsőség mámora után. De aztán mikor az undor ki van heverve, ujra visszatér a szomj, s még erősebb bort kér, még dühösebb szenvedélyt, még átkozottabb ragyogást!

Ha mind úgy keresik a czigány leányt, – hát az legyen szerencsés, a ki megtalálja.

Az utolsó borzadozással vége volt a félelemnek. Érni kezdett a terv.

Ocskay Lászlót valamikor a jezsuiták nevelték. Ezt a tudományát vette elő legelébb.

Elhallgatta társai előtt mindazt, a mi keblében forr. Derült, nyugodt arczot mutatott mindenki előtt.

Leült leveleket irni, a fejedelemhez, és Bercsényihez.

Nem látszott az irásán, hogy a keze reszket; nem árulták el a szavai, hogy a szive megkeményült; szép calligraphiával írt mind a kettőnek, alázatos hűségét bizonyítva s felajánlva egész tehetségét szolgálatukra. Előadott egy egész szépen kifundált tervet, hogyan fogja ő most rögtön insurgáltatni a fejedelem mellett a «tót impérium»-ot. (Így tisztelték akkor a magyar felvidéket, a minek a népéről Rákóczy maga azt írja, hogy Ocskay Lászlót «kis Istenének» tartja.) Ő most a Fehér-hegyek mögé vonul, s az ottani várakat megrakja pihent őrséggel, ellátja eleséggel és lőszerrel. Mihelyt pedig egy dandárt összeállíthat, azzal rögtön általtör Morvába, a mit rémhírével annyiszor hozott már rettegésbe s ez által kényszeríteni fogja a császári seregeket, hogy itthagyva Magyarországot, Bécs védelmére siessenek. Bercsényit kéri e végett, hogy küldje utána rögtön az ezredét Szkolcsánból. Ő az előhadával siet megelőzni a bánt, nehogy hamarább elfoglalja a Fehérhegyek közötti várakat.

Az egész terv olyan őszinte és olyan egyszerű volt.

A Fehér-hegyek völgyszorosai, számos hegyi váraikkal, igen alkalmas helyül szolgáltak mindig a felkelő seregek ujjászervezésére, s azokról a várakról csakugyan sürgősen kellett gondoskodni, mert épen akkor jött a rémhír, hogy a hatalmas, győzhetlennek hitt Nyitra vára Heister előtt kaput nyitott. Labanczból áttért német őrség volt benne; azok az első ágyuszóra megint visszatértek a labanczokhoz. Félő volt, nehogy a többiek is úgy tegyenek.

Bercsényi tehát épen akkor, a mikor gyanuját minden lánczáról szabadon kellett volna bocsátania, hogy mint a harapós kuvasz, rohanjon utána a futónak: – akkor kergette azt be aludni a dutyijába s egész jó hitében utána küldte Ocskay Lászlónak az összegyült ezredét Blaskovichcsal és Pestvármegyeivel a Fehér-hegyek közé.

Ott aztán nem őrizhette őt senki.

Senki sem vigyázhatott már Ocskay Lászlóra: csak egyedül Ocskay László maga; – de hol volt «az» már!