IDEGEN HÁZNÁL.

Vajmi nehezen tudta Ilonka megszokni a lietavai életet a sztropkói után. – A szép mosolygó vidék helyett az Ondova mentén azt az örökké egyforma rengeteg erdőséget látni itt köröskörül; a bástyafalakról letekintve, a szédületes mély völgy fenekén a ködös árnyékot, s csak a hol a hegyek nyugat felé egy kis nyilást engednek, ott találni egy kis darab külvilágot, kéklő rónával, kertek közül kivillogó toronytetőkkel.

A sztropkói erdőben nem volt más vad, mint nyúl. Ott lehetett sétálni a szép vigályosokban; a kis Gáborka bátran elmehetett a jobbágyfiúkkal epret, gyöngyvirágot szedni a pagonyba, nem kellett félteni: itt pedig csak két vadász, meg négy sinkorán kiséretében lehet az erdei sétára vállalkozni. Onnan a bástyatetőről sokszor láthatja Ilonka, a mint nagy, nehézkes fekete állatok előczammognak az erdőből, a tisztásra, ha jó kedvük van, játszadoznak, bukfenczeznek, felmásznak a nagy szál fenyőre, aztán megragadják körmös talpaikkal a fa háncsát s úgy ereszkednek le, hogy az egész élő fa kérge mind a körmük alatt foszlik végig. Mikor meg éhesek, lebaktatnak a vetések közé, megriasztják a tehéncsordákat: a népség nagy riogatással rohan elő a faluból, hogy visszakergesse őket erdeikbe. Itt a medvék vannak otthon. Be kell érni a bástyákon való sétával. Az ember olyan, mintha fogoly volna.

Aztán Sztropkón annyi mindenféle tenni-venni való volt, a mi a magyar háziasszonynak az élete. Már hajnalban fel szokott kelni, munkásoknak, cselédeknek rendeleteket osztani; kaszásoknak, béreseknek főzetni, termést betakarítatni, konyhát ellátni, szapulásra felügyelni, cselédveszekedésben békebiráskodni, s mindent meglátni és mindenütt kitüntetni, hogy az asszony érti a házi dolgot legjobban; azért is úgy kell menni mindennek, a hogy ő parancsolja.

Lietaván mindezekről szó sincs. Nincs itt semmi gazdaság: azt kívül végzik a majorban, ide csak a készet hozzák. Régi, a háznál vénült cselédek nem várnak parancsszót; úgy tudják már, mint a pap a misét, hogy mi a teendőjük, s hiába is parancsolna nekik valaki valami újat, mert nem tennék meg: nagyobb urak, mint a vár asszonya. Későn kell fölkelni, s aztán éjfélen túl fönn lenni, mert a ház asszonya így szokta.

Az öreg asszonyság tele van rigolyával. A hosszú fogadott özvegyélet, a világtól elzárt magábanlétel túltengette a kedélyét mindenféle furcsaságokra. Ellenszenvei vannak némely szín, illat, ruhaszabás ellen; nem hallhatja a gyermeksírást, a kakaskukorítást. Napjában háromszor imádkoztatja az egész háznépét, s megtartja a pénteket és a kántorszerdát; orvosságot szedet minden emberrel a csizió szerint, akár van baja, akár nincs, tele van babonával s azt akarja, hogy azt más ember is komolyan vegye: a jóságával öli meg az embert, s nem veszi észre, hogy ezzel lesz a legkiállhatatlanabb zsarnokává a környezetének.

Mikor Ocskay László odahozta a várába a feleségét, megfogadta neki minden szentekre, hogy úgy fog rá gondot viselni, mint az édes gyermekére. Ha megigérte, meg is tartotta. Ilonkának még a bástyákra sem lehetett felmenni, hogy friss levegőt szíjon, nála nélkül s minthogy fogadása tartotta, hogy kedves vendégét még a szellőtől is megóvja: alig eresztette ki a szobából, ha csak tökéletes szélcsend nem volt odakünn, naplement után pedig a nyusztprémes palástja nélkül nem bocsátotta sehova.

A hosszú, éjfélig nyúló estéken pedig ott kellett ülni Ilonkának a nagyasszony szobájában a kandalló mellett. Mind a ketten fontak a kerekes guzsalyon. Lietava völgyében terem a legszebb len, s azt már félszázad óta fonja saját kezével, szöveti saját takácsával Lengyel Magdolna asszony: almáriomok vannak tele a sok virágos abroszszal. És a mellett mesél. Hosszú, szomorú végű történeteket, a mik egymásnak adják a befejezéseiket, mint Sheherezáde regéi. Csakhogy ezek mind igaz történetek. Ezeknek a tót impériumban fekvő várkastélyoknak a történetei. Majdnem mindenikben fordul elő, hogy azok közül, a kik egymást szeretni tartoznának, valamelyik megcsalja a másikat, a minek aztán szomorú következései lesznek. Ilonkának rosszul esik ezeket hallgatni. Otthon az anyja házánál soha semmiféle emberszólást nem hallott. Mendemondától, családi botrányoktól úgy őrizték, mint a pestistől. Balladákat éneklő diákokat sem engedett az anyja soha a házába bejönni. Ezektől csak később, asszony korában hallott egy pár versben elénekelt regét Ilonka, s azt hitte, hogy azok költött dolgok. Most aztán mint igaz történeteket kellett neki azokat végighallgatni. Milyen gonoszak a férfiak? Megtörni a hitvesi esküt annyi nekik, mint egy diót megtörni. Néha aztán az asszony is boszút áll magáért. Vannak azonban asszonyok, a kik nemcsak magukért állnak boszút, hanem tíz-húsz más megcsalt asszonyért is. Mert az asszonyok meg gyöngék. A férfiak azért buknak el, mert erősek, az asszonyok azért, mert gyöngék. Nincs rettenetesebb állat, mint az asszony, a ki a tilalmasba szerelmes. Példa rá a Páter Péter története. Az is nem rég ment végbe itt a Vágmentén: két család nagy romlásával. Ilonka úgy borzadott ettől a rémtörténettől, a mi eltartott három estén keresztül. Hiába kérezkedett a fiacskáihoz, Magdolna asszony nem eresztette: azt mondta, hogy nem jó az alvó gyermeket éjjel megcsókolni, mert lunátikus lesz tőle. Nem is kell a fiúgyermeket nagyon anyásnak nevelni.

Hanem e rémmesék bevégezte után mindannyiszor odavezette Magdolna asszony Ilonkát a saját kezével festett ideál arczképe elé Ocskay Lászlónak s elmondá felőle, hogy ime ez az egy ember a kivétel annyi ezerek közül, az egyetlen igaz képmása a hűségnek: méltó, hogy minden asszony oltárt emeljen a képe előtt s tömjént füstöljön rajta.

Ilonkának ez a sok magasztalás sem esett jól. Egy asszony sem szereti azt, ha a másik asszony az ő férjét dicséri, még ha minden kifogáson fölül álló öreg, tisztes asszonyság is. Aztán a hitvesi boldogság nem keresi a dicsekedést. Hallgatva szokták azt rejtegetni. Van abban valami babonás érzés; olyanforma, mint az, hogy az anyák nem szeretik, ha valaki azt mondja az ölben tartott gyermekükre: «ejnye de szép gyermek!» – Félnek a «megveréstől».

És ezt mindennap háromszor kellett Ilonkának végighallgatni.

Hiszen ott állt ő előtte Ocskay Lászlónak a képe, szünet-szüntelenül, nem kellett azt neki vászonra festve mutogatni, nem is volt más gyönyörűsége, mint mikor felmehetett a nyugati bástyafokra s aztán onnan nagy merengve elbámulhatott arra a kis völgynyílásra, a honnan várostornyok látszanak ki az alacsony kertek közül. Azok Budetin és Zsolna tornyai.

Mikor elvált tőle Ocskay László, azt mondá neki:

– Most csak maradj itt békében, drága kincsem, míg vissza nem jövök hozzád. Én most innen Budetinba megyek. – Pénzt kell szereznem az öreg uzsorástól. Nála hagytam az aranykincseimet zálogban; de pénzt csak akkor ád, ha Lengyelországból visszatér. Erre pedig azért van szükségem, hogy az ezredemnek kifizessem a hátralevő zsoldját, különben szétoszlik a nép. Ha valami izenni valód lesz hozzám, küldd a leveledet Budetinba, Szunyoghy Gáspár uramnak a házához: ott megkapom.

Ilonkát egészen megnyugtatta ez a szó. Ha Ocskay pénzt akar szerezni az ezrede számára, akkor ez nem annak a jele, hogy el akarja hagyni a zászlóját. Az is tudtára volt Ilonkának, hogy Ozmonda grófnő Szunyoghy Gáspárnak a menye. Azonban ő felőle egészen nyugodt lehetett. Hiszen Ozmonda Rákóczy fejedelmi hitvesének kebelbarátnéja, s azonkívül is, mint Ilonka hirül vevé Ozmonda saját leveléből, még tavaly apáczává lett. Hogy gyanakodhatott volna reá?

Egyszer Magdolna asszony meglepte Ilonkát azon, hogy a budetini völgy felé mereng, vágyó tekintettel, imára kulcsolt kezekkel.

– Ne nézd te olyan nagyon azt a várat, szólalt meg az ábrándozó háta mögött Magdolna asszony. Nem jó az embernek olyan nagyon soká nézni egy tájékot, mert még megteszi, hogy a helyébe jön.

– Azt szeretném én, ha ide jönne, szólt felsóhajtva Ilonka.

– No, no leányom, soha se kivánjon az ember meggondolatlanul valamit, a mit nem ismer. Tudod-e te, hogy híják azt a várat, a mit most olyan elbámulva néztél?

– Budetin!

– «Minden jó lélek dicséri az urat!» Vess keresztet magadra, mikor ezt a nevet kimondod!

– Rossz lelkek laknak talán ottan?

– Annyival inkább rossz lelkek, mert szép testben járnak.

– Én ismerek egyet, a ki onnan való, az egy igen áldott jó teremtés. (Ilonka Ozmondára gondolt.)

– Ne higyj neki. Mentül jobban mutatja jóságát, annál jobban féld a harapását. Mihelyt budetini sarjadék, bűnök tarisznyája, ha férfi, ha asszony.

– Ez egy apácza.

– Ne higyj neki! Ha budetini leány azt mondja: apácza, akkor bizonyosan «anyácza», maga mondja «soror», mások tudják «mater». Megállj: majd este a fonásnál elmesélem én neked a budetini szép Katinka történetét, a mi az én leánykoromban esett meg: meglátod abból, hogy micsoda szellet jár a budetini várban?

Ilonka el akarta magától hárítani ennek a regemondásnak az élvezetét.

– Ismerem én már azt a történetet.

– Honnan ismered?

– Éneklő diákoktól hallottam versekben: a fülkébe zárt leányról.

– Éneklő diákoktól, ugy-e? Csakhogy azok nem tudták ám a történetnek a végét, mert azt mindenki elhallgatta. A poétaság a hazugság remeklése. Úgy mondani el egy történetet, hogy az a hallgató szivének tessék; úgy végezni a balladát, hogy a ház ura ráköszöntse a tele poharat. Mert ha elmondaná végig az igazat, a hogy megtörtént, ebrúdon löknék ki. Hiszen majd elmondom én azt neked. Hitetlenség, csalfaság, hamisság mind, a mi a budetini várból kiszármazik. Arczczal se fordulj feléje soha. S oda ne ereszd a drága jó uradat hozzájuk, mert a milyen igaz, hogy Ocskay László tiszta szinarany, olyan való igaz, hogy a budetiniak kezében még az arany is megrozsdásodik.

Ilonka nem mondta meg Magdolna asszonynak, hogy a férje épen oda ment most.

Este aztán elmesélte neki Magdolna asszony, a kerekes guzsaly pergése mellett a szép Katinka történetét.

– Az én leánykoromban történt ez az eset; az egész világ beszélt róla: a szép Katinkáról. Magam is ismertem: igaz, hogy hét vármegyében nem lehetett találni párját, a milyen szépség volt. Az egész világ ifja úgy bomlott utána! Kiitták volna a czipőjéből a Hegyalja borát. De valamennyi ifjú gavar között csak egy birta elnyerni a szivét Katinkának, a Gimesi Forgách fiu, István volt a neve. Olyan jól emlékezem rá, mintha tegnap láttam volna. Délczeg, nyalka levente volt; megakadhatott rajta akárki lányának a szeme. Hanem a leány apjának, Szunyoghy Gáspár uramnak, sehogy sem tetszett a legény. Neki nem volt elég gazdag. Ő Katinkát az oroszlánkői Jakusich Lázárnak szánta. Az is derék egy lovag volt; csakhogy nem járt ott, a hol a szépséget osztogatták. Olyan sűrűn tele volt nőve a pofája szakállal, hogy míg meg nem szólalt, nem tudta az ember, hogy melyik a képes fele az ábrázatjának. Ugyanaz a Jakusich Lázár volt az, a ki arról lett nevezetessé, hogy török fogságra került volt, a szolgájával, Bugyi Péterrel. A törökök, hogy el ne szökhessék, egymáshoz lánczolták békóval az úrnak és a szolgának a lábát. A hűséges cseléd aztán egy éjszaka, hogy az ura megmenekülhessen, kész volt megtenni azt a szörnyű dolgot, hogy a melyik lába oda volt az uráéhoz lánczolva, azt bokában levágta, s így aztán Jakusich megszabadulhatott. Meg is jutalmazta a hűséges szolgát; a mint hazakerült, kiváltotta török rabságából, nemessé tétette, a czímerében ott van a levágott lánczos láb; jószágot is inscribált neki Rovnyén, most is ott lakik a familiája; derék, becsületes emberek. Mert még Rovnye is az oroszlánkői Jakusiché volt, a ki szerette magát von Löwensteinnak is nevezni: a németnek így jobban tetszett. No hát ez volt az az úr, a kinek Gáspár úr odaigérte a szép Katinkát. Mert Gáspárnak hítták ezt is, valamint a mostanit is: Gáspár volt ezeknek valamennyi dédapjuk mind. A leány azonban csak nem akart a Jakusichhoz menni feleségül, ő inkább a vízbe ugrik. Szunyoghy Gáspár uram pedig kegyetlen, mordiális ember volt. A szíjkorbács az őzláb nyéllel mindig ott lógott az övén hátul; sohasem is láttam máskép, s a mint megharagudott, mindjárt a korbácshoz kapott. De a Katinkánál az ütés-verés sem használt, ő csak a Forgách felesége akart lenni. – Gáspár uram aztán végre kegyetlen fenyegetések között megtiltá a Katinkának, hogy még valaha a Forgáchcsal csak egy szót is váltson. Mert ha megtudja, hogy még egyszer beszélt vele: ott van a tornáczában egy fülke, a miben valami szent remetének a kőszobra áll, valamelyik ősnek a fogadalmi ereklyéje; hát ő akkor azt a remetét onnan kidobatja, s a Katinkát falaztatja be a helyébe. Történt ekkor, hogy a nógrádi nemességet lerendelték a török ellen Érsekujvárt vívni: Forgách is elment a maga banderiumával. De mielőtt ilyen nagy halálos útra indult volna nem állhatta meg, hogy egy utolsó búcsúvételre fel ne keresse még egyszer Katinkáját. Az is készen volt a találkozóra, csak izenni kellett érte. Fogta magát, kiszökött a budetini várból, átmászott a sánczon, kerítésen. Az ilyen szerelmes leánynak nincs fal elég magas, nincs tüske elég szúrós. Megjelent a mondott helyen, a fűzfásban, a szép holdvilágnál, a hol az ő kedvese várt rá. Ott még egyszer örök hűséget esküdtek egymásnak, s hogy soha mást hitvestársul nem fogadnak. Forgách azután visszament az ezredéhez, Katinka pedig a kastélyba. De már akkor megtudta az apja, hogy a kedvesével volt találkozáson, s a milyen kegyetlen, dühös ember volt: meg is tette, a mivel fenyegetőzött. Befalaztatá a kőszobor helyébe az egyetlen leányát, csak egy akkora rést hagyatott a falon, hogy kenyeret, vizet lehessen beadogatni neki; s ismét megesküdött, hogy ha mához egy hétig a leány azt nem mondja, hogy kész hozzámenni Jakusichhoz, hát akkor még azt a kis rést is befalaztatja rá, veszszen ottan. A Katinka pedig csak minden nap azt felelte a résen keresztül az apjának, mikor oda jött hozzá megkérdezni: «no hát lányom, Kata lányom, kell-e Jakusich uradnak?» – hogy «inkább a halál legyen vőlegényem». «No hát az legyen a vőlegényed!» A hetedik nap is eljött már, a mikorra Gáspár uram azzal fenyegetőzött, hogy a szelelőlyukat is befalaztatja a fülkén. Híre futamodott azonban ennek a dolognak az egész Vágvölgyén. Forgách egy kedves jó barátja lakott itt a sztremói óvárban, Andaházy Pető; az megizente a pajtásának, hogy micsoda nagy veszedelembe jutott a szerelmese. Forgách nagy hirtelen ott hagyott ám törököt, németet s vágtatott haza lóhalálában. Andaházy Pető ez alatt összeszedte a fegyveres jobbágyait, s a mint Forgách betoppant hozzá, nem is tanácskozott vele sokat, hanem rohantak csapatostól Budetin várára. A kegyetlen apa épen rakatta már az utolsó téglákat a résbe: csak egy óra még s a halálra sententiázott leány ott fullad meg a szűk oduban; a midőn Andaházyék csapatja megérkezett. A budetiniak nem voltak készen erre a megrohanásra; de hiába is biztatta Gáspár úr a csatlósait, hogy álljanak ellent, mert azok is jobban szerették a kisasszonyukat, mint a gazdájukat. Andaházy elfoglalta a várat, maga Gáspár uram csak alig menekülhetett fel a toronyba; oda nem mentek utána, hanem siettek a fülkét kibontani; a félholt leányt kihozták az Isten világára. Volt aztán öröm a szeretők között, hogy egymáséi lehettek. Nem is czeremóniáztak ott helyben sokáig; hanem Forgách uram felkapta a nyeregbe a háta mögé a szép Katinkát s vágtattak világgá a drága zsákmányukkal. Idáig hallottad, úgy-e, a szép Katinka regéjét, kedvesem?

Ilonka előbbre igazítá orsója szárnyán a fonáleresztőt, s magabíztában azt mondá:

– Igenis, nénémasszony; de hát az egész történet csak azt bizonyítja, hogy a kinek a szívében hűség lakik, az Budetin várában is hűséges marad.

– Kotty belé! Szilvalé! Ha ez lett volna a vége! De nem ott végződött ám, a hol a kántáló diákok elhagyják. A végével nem is igen dicsekesznek. Mert az már nem válik dicsőségükre. Hát csak hallgasd még tovább a történetet, s ne nézegess olyan sokat az órára. A gyerekek jól alusznak, nem kell azoknak ringatás. Hát a mint a híres menyasszonyrablás után nagy diadalommal robognának haza felé Forgách uraimék, egyszer csak jön ám rájuk egy másik csapat fegyveres gyülevész, azok meg oroszlánkői Jakusich darabantjai voltak. A másik vőlegény is meghallotta menyasszonya veszedelmét, s az is jött egész erőhatalommal, hogy feltörje a leány börtönét, a hová az apja befalaztatta, s ne engedje ott nyomorultul elveszni. Hát a mint a két csapat összetalálkozik, mindjárt ráismernek egymásra. Az oroszlánkői is meglátja a menyasszonyát a Forgách háta mögött a nyeregben ülve, s rákurjant haraggal: «nem úgy van, úr uram, még azt majd a kard dönti el, hogy kié legyen a szép menyasszony?» Az Andaházyék meg az oroszlánkői czimborái aztán közbevetették magukat, hogy ne verekedjék össze mind a két fegyveres népség; hanem csak maguk a két vőlegények. A melyik a másikat levágja, az viszi haza a menyasszonyt. Hát bizony csak az lett a vége, hogy a vitéz oroszlánkői Jakusich lemészárolta a szép nyalka Forgách Istvánt a páros bajvívásban. Forgách Istvánt a bajtársai szépen eltemették gyászos trombitaszó mellett. A szép Katinka pedig felült a győzelmes oroszlánkői háta mögé a nyeregbe s haza hagyta magát vitetni Oroszlánkő várába, szép török muzsika mellett: feleségévé lett Jakusichnak; hat fia, négy leánya maradt… Ilyen a hűség a budetini ivadéknál. Jaj annak, a ki abban a várban csak egyszer is meghál! Ragad a hitszegés, mint a fekete halál!

Szerencse, hogy vége volt a pászmának: elfogyott a len a guzsalyszárról, s új babát kötni péntek estén nem üdvösséges. De meg elég is, hogy egy nap egy lenbábot lefonjon egy asszonyember. Minthogy azonban még korán volt az idő a lefekvésre, azt is elmesélte Magdolna asszony Ilonkának, hogyan tudta meg egy Illésházy, milyen jó fonó az ő szíve választottja (ez is Szunyoghy leány volt). Odajárdogált hozzá esténként a levente. A leányt mindig a fonásnál találta. Dicsekedett mód nélkül, hogy ő mindennap lefonja az egy báb lent a rokkájáról. Egyszer aztán próbára tette az Illésházy a kisasszonyt, ellopta a szeme láttára a ládája kulcsát. A kisasszony váltig követelte rajta, hogy adja elő; az úrfi esküdözött, hogy nincs az ő nála, hanem a kisasszonynál van, majd rátalál reggel felé. De biz azt a ládakulcsot hétfőtől kezdve szombatig mindig követelte rajta a kisasszony. Szombat napon aztán így fizette őt ki az Illésházy: «de galambom, ha te a ládakulcsodat nem találod, nem is fonsz le te akkor egy báb kendert nem hogy egy nap alatt, de egy hét alatt sem, mert én azt a kulcsot a te guzsalyod bábjába dugtam volt be». S soha sem ment felé többet. Szegény megboldogult anyámtól hallám ezt a mondát. Ő ismerte is azt a Szunyoghy Dorottyát. Az is olyan hamis volt, csalfa volt, mint valamennyien a budetini lányok: előttük-utánuk jár a hivtelenség, mint az árnyék; megcsalják még a szentet is, mikor imádkoznak hozzá. Arczczal se fordulj te a budetini vár felé soha, s oda ne ereszd az uradat valaha, ha csak magad is vele nem mégy; de még akkor is keresztet vess magadra; mert ha megérdemelték a budetini lányok a hitetlenség koszorúját sorról-sorra, van most egy a familiájukból, a ki mind valamennyinek a koszorúját elveszi magának. A neve Ozmonda…

Ha éjnek éjszakáján kiverte volna a házából Ilonkát Magdolna asszony, a medvelakta erdőbe, nem tett volna vele olyan keserves bántást, mint hogy ezeket a meséket végighallgattatá vele.

Mennyit kellett szegény asszonynak álmodni e regék miatt a budetini vár lakóiról! Kivált mikor ébren vala!