X. MESÉK.

1. Fából-Faragott Péter.

Vót egyszer egy jó gazdaember és felesége. Dehát azoknak soha gyermekük nem vót. Egyszer azt mondja az a jó gazdaember a feleséginek:

»Nó asszony, gondoltam én egyet.«

»Há mit apjok?«

»Én egyebet nem, hanem elmenyek az erdőbe s én fából faragok egy gyermeket.« Aztat nagyon elkaczagták a cselédek és a felesége, hogyhát ő fából farag egy gyermeket!

»Nohát feleség, tarisnyájj fel engemet harmadnapi eleséggel, hogy én menjek ki az erdőbe.« Fel is tarisnyátta őtet a felesége kenyérrel, szalonnával s egy korsó jóféle pálinkával. És kiment a gazdaember a nagy havasba. Ő ottan megtalált valami szuszékfaragó embereket.

»Adjon Isten szerencsés jó napot kedves embereim.«

»Isten hozta magát is jó ember.«

»Ugyan maga miféle járásban van itt?«

»Én – azt mondja – csekélységbe, de üljenek s igyanak egy kis pálinkát.«

Le is ülnek s kezdenek inni a jóféle pálinkából. Hogy ittak belőle, mondja a gazdaember:

»Adjanak nekem egy kicsi csutak fát, én megvenném pénzzel.«

»Nem kérünk mi semmit sem, hanem, ha tudunk, mi is segítünk magának.«

»Nem kell semmi segítség, hanem ha elhasítsák, megköszönöm.«

Hát röktönd elhasítsák s avval hozzáfogott ő s faragott egy gyermeket.

Estére a gyermekkel hazaérkezett, pont mikor az vacsora készen vót.

Nagyon elkaczagták a cselédek és a felesége, hogy ő fából hozott egy gyermeket.

Ekkor állította az ajtó sarkába s beültek az asztal mellé s vacsoráztak. A hogy vacsoráztak megmaradt egy kis étel. Még mondja az asszony:

»No épen a fiunk részére megmaradott.«

Nohát lefeküsznek. Így feleli az asszony az urának:

»Menjen apjuk, hozza a gyermeket, fektessük magunk közé, ha egyszer gyermekünk van.«

Ekkor felkőtt a gazdaember, kapta a gyermeket s tette maguk közé. Elaluttak. Egyszer éjfél felé megszólal a gyermek:

»Ho, hó kedves édesanyámasszony, alusznak é erőssen?«

»Nem aluszunk édes gyermekem.«

»No ha nem alusznak, keljen fel s adja ide az vacsorarészemet, hogy egyem meg.«

Egybe mind felébrettek s nagy rémülködésbe estek, hogyhát fából a gyermek megelevenedett. Addig gyönyörköttek, diskurálgattak, hogy szépen meg is megvirradott. Ahogy megvirradott, hivják a papot, hogy keresztelje meg s komának hivják a megyebirót s a falusbirót. Eljön a pap, de nem hitte s kaczagta, hogy gyermekük van s elcsodálkozva lássa, hogy biza ott az megelevenedett gyermek. Kérdi a pap, hogy minek kereszteljék. Kiáltja a fiu:

»Hát Fából-Faragott Péternek.«

Meg is keresztelte a pap Fából-Faragott Péternek. Mikor három napos lett volna, kérte, hogy engedjék ki az utczára, hogy keressen magának játszótárst. Kiment a kicsi fiu az kapu elejibe; hát mikor kilépett volna, épen egy fiu várta őtet. Kérdi Fából-Faragott Péter:

»Hé, te pajtás, lakik-é ebbe a városba kardmájszter?«

Felelé a küs fiu:

»Hogyne laknék testvér, épen ahajt van, nem messze.«

»Nó – azt mondja – várjál egy küsség, hogy fussak bé, de egybe jövök vissza.«

Avval bémegy az apjához s mondja:

»Legyen szives adjon nekem nyócz krajczárt.«

»Ó kedves gyermekem, ott vagyon arany, ezüst, gyémánt, a mennyi szükség épen annyit végy magadhoz.«

Mondja a fiu:

»Nekem csak nyócz krajczár kell.«

Avval ő kifutott s elment a pajtásával a kardmajszterhoz s bement. Mondja Fából-Faragott Péter:

»Adjon Isten jó napot kardmajszter úr; legyen szives adja nekem ide nyócz krajczárért azt a kardot, a mit legelébb csinált.«

Mondja kardmajszter a küs fiunak:

»Ó kedves öcsém, azt eddig a rozsda is megette, de itt van réz-, arany- és gyémánt-markolatu, a melyik tetszik azt vegyed, én nem kérek azért egy krajczárt sem.«

»Nem gyermek kezébe való az – mondja Fából-Faragott Péter – hanem keresse ki azt a kardot, a melyen legelébb tanult, ez kell nekem.«

Elmenyen a kardmájszter s addig hányja a kardokat, a míg megkapja azt a rozsdás kardot, a mit legelébb csinált. Ujból hányni kezdi s megkapja azt a tokot, a melyikbe a kard talál.

»Nos ni, itt van az a kard, a mit legelébb csináltam.«

Fából-Faragott Péter vette a kardot, felkötötte. Hát úgy talált a testire, mintha onnan nőtt volna ki a dérékából. Mondja Fából-Faragott Péter:

»No itt van a nyócz krajczár, mert az első munkát is meg kell fizetni.«

Ekkor nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett egy sokadalom abba’ a városba’.

Azt mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:

»Édesapám, menjünk ki a vásárba, hogy lássam milyen gyülekezés van ott.«

»De épen úgy is akarék, kedves fiam, hogy menyjünk s vegyünk két ökröt.«

Járnak ők a piaczon az ökrök között, hát egyszer hallják, hogy hírdetik, hogy van itten két ökör két aranylánczczal összekötve. A melyik vitéz találkoznék, hogy kettévágja a lánczot, azé lessz a két ökör. Azt mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:

»Menjünk apám arrafelé, hadd lássam mijjen két ökör az.«

»Épen úgy is akarék édes fiam.«

Hát lássák, hogy mijjen szép két aranyökör; de már annyi a csonka kard körülöttük, hogy már a szügyüket éri a sok kardvég.

Azt mondja Fából-Faragott Péter:

»Ha megengednék én hëzzávágnék.«

Elcsodálkoznak, hogy mit akar ez a küs fiu, de muszáj vót megengedni.

Ekkor Fából-Faragott Péter hëzzávágott s úgy elvágta az aranylánczot, hogy annak csengése, pengése, tizenhét országon keresztül is hallott. Ekkor a két ökör felcsapta a farkát s egyenesen futott hozzájuk az istállóba. Ekkor az ember elkezdte:

»Nos, nó, te Fából-Faragott Péter, menj haza s add ki az övéket, de tudd meg, hogy ezeket hejába kénálod akármiféle jóféle takarmánynyal, mert ezek csak prázsát esznek.«

No akkor Fából-Faragott Péter hazament s tizenkét öl fát meggyujtott. Az a tizenkét öl fa mikor elégett volna s mind prázsává vált volna, akkor vette az itatócsebret s hánta a prázsát belé. Akkor a két ökör mind egy szálig megette a tizenkét öl fa prázsáját. Nodehát most a két ökör felhánta az farát; egyik ment napnyugatra, egyik ment napfeljöttre. Ekkor mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:

»No édesapám, jöjjön velem, mutatok én magának egyet.«

Akkor ment az apja s kimentek a kapu elejébe. Fából-Faragott Péter az kapusarkába két hejre beleütötte az ujját s egyik hejből fójt tiszta piros bor, egyikből fójt tiszta pálinka.

»No édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket s itt ihatik mindenki a mennyi neki kell.

No most édesapám lássa ezt a szántótaligát?«

»Látom kedves fiam.«

»Hát ezt a malomkövet lássa é?«

»Látom kedves fiam.«

»No mikor ez a szántótaliga elé áll az ajtó elejébe s ez a malomkő felmenyen a szántótaligára magától s az bor változik vizzé, az pálinka pediglen piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meg vagyok halva. Akkor ha fel akar keresni, üljön fel arra a szántótaligára, mert az épen oda viszi, a hol én vagyok. Most kedves édesapám nekem el kell menni világot látni, szerencse próbálni.« De kéri az édesapja Fából-Faragott Pétert:

»Ne menj el fiam, van itt elég jó élésed, akár soha egy forgácsot se hányj elé, ugyis ezt a vagyont nem tudod elhasználni.«

De Fából-Faragott Péter elindult, hét országon, hét világon keresztül ment s érkezett egy királyvárosba.

»Adjon Isten jó napot felséges királyatyám.«

»Isten hozott téged is ëcsémuram. Miféle járásbeli vagy?«

»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli, hanem elindultam szógálni, szerencse próbálni.«

»Éppen az asztalinasom most halt meg; mit kérsz egy esztendőre?«

»Nem kérek én semmit csak ételt, italt, év végén csak azt a mit érdemlek, fizesse.«

Nodehát Fából-Faragott Péter fojtatta az ő asztalinasi dolgát. Ojjan ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megszerette. A királynak vót egy leánya, ez úgy megszerette Fából-Faragott Pétert, hogy már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül.

»No – azt mondja a király – mintsáb, hogy elpusztítsa magát, inkább megengedem, hogy hozzá menjen.« És azonnalt hirdettek nagy lakodalmat. Jöjjenek elé grófok, bárók, herczegek, princzegek, papok, hóhérok. Pap eskette, hóhér seprüzte. Aztán úgy éltek az királyi udvarban mint férj és feleség.

Nodehát egyszer jön a királyhoz egy ojjan irás, hogy fűt fát állitson glédába s itt s ott jelenjen meg az háboruban. Mikor az király ezt meghallotta, nagyon sirt. Kérdezi Fából-Faragott Péter:

»No felséges királyatyám, hát te miért sírsz?«

»Hát hogyne sirnék kedves fiam, mikor egy ojjan írás érkezett, hogy fűt fát állítsak glédába s itt s ott jelenjek meg a háboruba.«

»No azért felséges királyatyám sohase búsujjon, mert én elmegyek oda egyedül is.«

»Ó te kedves fiam, mit érsz te ott egyedül, csak mint a szúnyog a bival mellett.«

Akkor Fából-Faragott Péter elment egyedül s annyira harczolt, hogy már ojjan sok volt a test mellette, hogy már csak fenn a karja tudott mozogni. Akkor az ő fejét is levágták. Nodehát egy reggel, mikor szépen virradott volna, a szántótaliga elment az ajtó elé, az malomkő felment a szántótaligára magától, a bor változott vizzé, a pálinka piros vérré. Akkor a gazdaember felült a szántótaligára s elment oda, a hól Fából-Faragott Pétert levágták. Hát lássa, hogy annyi hólttest van ott, hogy egy fűszál sem látszik ki tőlük. És napkeletről az egyik, napnyugatról a másik arany ökör úgy jön, hogy azt gondolja az ember, hogy ég, föld össze kell, hogy szakadjon. Ekkor a két aranyökör hányni kezdi a szarvával azt a sok testet, a míg Fából-Faragott Pétert kiveszik onnét. Nodehát neki a nyaka le vót vágva s semmi élet nem vót benne.

Akkor kérdezi az egyik ökör a másiktól:

»Hát te mit tudsz?«

»Én tudok annyit, hogy összetudom ragasztani.«

»Hát te mit tudsz« felelé a másik.

»Én lelket tudok ereszteni belé.«

Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé.

Mondja Fából Faragott Péter:

»Jaj, hogy elaludtam.«

»Elaluttál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna.« Akkor megindult Fából-Faragott Péter és hazamentek. A hogy hazaértek, a király összehítta a grófokat, bárókat, herczegeket, princzegeket, válogatott czigánylegényeket és felszentesítették királynak. Még mai napig is folytassa az királyságot, ha meg nem hót.

(Bere.)

2. Nád Péter.

Nos tehát egy időben vólt egy igen nagy gazdag király. Annak a királynak volt egyetlenegy szép fia. Azt mondja a királynak a fia:

»Édesapám, eresszen el engem a tizenkét jágërral vadászni.« Azt mondja az édesapja:

»El is eresztenélek, édes fiam, de nem birod meg a ló rázását.« Azt mondja a kis fiu:

»Legyen szives nyergeltesse fel a lovat, a tizenkét jágërt készíttesse el, hogy azokkal elmehessek, ha meg is ráz a ló egy kisség.«

Avval nekiáll s kimennek a vadászhelyre, a havasra s itt megállapodnak egy fa alatt. Itt mondja a kis fiú:

»Kedves társaim, én meg vagyok bággyadva s lefekszem, ti tizeneggyen menjetek el vadászni a tizenkettedik maradjon itten.« El is menyen a tizenegy jágër vadászni s a tizenkettedik ott marad mellette. Egyszer az úton három királykisasszony menyen el. Azt mondja a legnagyobbik:

»Kedves húgom, né milyen szép királyfiú fekszik ott; ha én ezt magaménak tudnám tenni, az egész katonaságot egy órsófonálból egy esztendeig ki tudnám állani.« Azt mondja arra a közbelső leány:

»Ha én ezt a királyfit magaménak tehetném, egy árpaczipóból az egész katonaságot ki tudnám tartani.« Mondja a legkisebbik:

»Kedves két néném, ha magamévá tehetném azt a királyfiút, olyan tizenkét aranyhajú gyermeket szülnék neki, mint tizenkét tulipánt.«

A királyfiú nagyon aludt s nem hallott semmit, csak a jágër hallotta, hogy mit mondanak. Egy kicsi légy megcsipi a királyfiút s arra megébred. Azt mondja a jágër neki:

»Kedves királyfiú, legyen szíves, ha szóval meg nem sérteném, hallgasson meg, egy hírt mondanék:«

Kap a királyfiú rajta. »No csak rajta, mondjad.«

Ekkor a jágër elmondja szép rendbe, hogy mit mondtak a királykisasszonyok, a míg a királyfiú aludt. Ekkor a királyfiú a jágërral megfuvassa a vadászkürtet s a többi jágërek összegyűlnek. Mondja a királyfiú:

»Kedves jagër barátaim, szedjétek össze magatokat, többég nem vadászunk.« Megindulnak hazafelé.

Az édesapja kiszökik elejükbe s leveszi a ló hátáról a fiút s kérdi:

»Kedves fiam, nem lett semmi bajod.« Feleli a királyfiú:

»Nem lett semmi a világon.«

Csakhamar bémenyen a királyfiú: egy pohár bort megisznak, egy darab kenyeret megesznek s röktön mondja az apjának:

»Egy hintó elé négy lovat fogasson be nekem.«

Röktön az apja négy lovat befogat egy hintó elejébe s elmennek a Fekete-király kastélyához. Bémennek, köszönnek:

»Jó napot felséges királyom.«

»Isten hozott kedves gyermekem, mi járásbélik vagytok.«

»Jöttönk a felséges királyhoz, hogy nézzünk szerte, de leginkább azér jöttünk, hogy a kisebbik leányát adja nékem feleségül.«

A király röktönd oda is adja a leányát s felteszik, hogy mikor legyen meg a lakodalom, de sokáig az időt nem töltik ott. Megindulnak s mennek hazafelé s mondja a királyfiú az édesapjának:

»Kedves, édesapám, azér jártunk, hogy feleséget kértem magamnak.«

Nodehát nagyon készülnek itt is ott is a lakodalomra. El is elmennek huszonnégy hintóval az leány után s elhozzák s eltelik a lakodalom s azontúl boldogul élnek. De megbúsulja az királynak az más két leánya magát, hogy a legkisebb testvérüket férjhez vitték, ők pedig maradtak otthon. Mondja az nagy leány az édesapjának:

»Édesapám, hogy volt magának annyi esze, hogy a legkisebb leányát férjhez adta s minköt pedig itt hagyott szégyenben.« Mondja a középső:

»Édesapám, ha minköt itt hagya szégyenben, csináltasson nékünk egy nagy havasban egy két emeletü palotát, hogy menjünk oda lakni, mert a szégyentől itt a háznál többet nem ülhetünk.«

A király röktönd összeszedett kőmiveseket és pallérokat s megcsináltatja a palotát; ellátta mindenfélével a mi a királyi életbe talál s odaköltözött mind a két leány. A kisebbik királykisasszony teherbe esett s jött az idő, hogy a királyfiúnak el kell menni háboruba. Megbúsul a királyfiú nagyon s kéri a szüleit, hogy olyan gondját viseljék a királykisasszonynak, »Hogy különben mint nekem kicsikoromba, nehogy valami bántódása legyen neki a míg haza gyövök.« Azt mondja az édesapja:

»Ne féjj semmit, mert ha az Isten megsegít, a míg te ottléssz, gondját fogjuk viselni.« Evvel nagy sírva elbúcsuzik a fiatal király a feleségitől s elmenyen hazunnat. Mikor esztendeje lett volna, hogy odavan, a felesége megbetegszik. Egy hassal tizenkét aranyhajú fiút ojat szült, mint tizenkét tulipán. Az áldott napra is lehetett nézni, de még azokra is igen. Megörvendnek az öregek erősen, hogy az Isten ő felsége az ők menyüknek milyen szép tizenkét aranyhajú fiút adott. Mámost hozattak neki bábasszonyt négyet is, doktort is tizenkettőt melléje, nehogy valami bántódása legyen. Azt mondja az öreg király:

»Fiam, legyünk mi most azon, hogy a fiúnkat is értesítsük az örvendetes ujságról.« Röktönd írt a király egy levelet és lepecsételi. Vólt az udvarba egy öreg ember. Feltarisnyázzák s a levelet kezibe adják, hogy röktönd menjen s adja oda a felséges királyfiúnak. Menyen az öreg azon uton, azon a havason keresztül, a hol a Fekete-király két nagyobbik leánya lakott, épen az út mellett. Meglássák a fellegvárból a leányok az öreget, behívják a várba s kérdezik, hogy mi járásban van? Az öreg elbeszéli a dolgot. Röktönd leültetik, etetik, itatják. Az öreg úgy leissza magát mint egy disznyó, s a királykisasszonyok elveszik a levelet tőle. Kicserélik egy másikkal s megparancsolják neki, hogy mikor visszatér, jöjjön bé hozzájuk. Mikor az fiatal király olvassa a levelet, úgy elkezdett sírni, hogy a kik mellette voltak, mind sírva fakadtak bánatukban. Az volt a levélbe írva: »No ugyan édes fiam, hoztál nekünk egy olyan menyet, hogy tizenkét kopókölyket szült neked.« Visszaírja a királyfiú: »Az Isten ő felsége rosszul látogatott meg engemet, de ha kutya-, ha macskakölyök, viseljék gondját a míg hazamenyek.« Ismét megy az öreg a havasi kastély mellett s a királykisasszonyok behívják, lerészegítik, hogy nem tud magáról s a levelet kicserélik. Beleírják abba: »A tizenkét aranyhajú fiút dobják bele a tengerbe, a feleségemet pedig vagdaltassák ëssze.« Hazamenyen az öreg ember s adja a királynak által a levelet. Mehelyt belenézett röktönd hullani kezdett a könyve. Fut az öreg királyné is arra, hogy mér sír a király s az is helyből sírni kezdett. Azonnal mondják egyik a másiknak, hogy micsoda szív fekszik benne, hogy azt a tizenkét szép gyermeket hányják a tengerbe s az anyjokat vagdalják össze? Bémenyen a király a menyihez s lássa az menye, hogy oly erősen sír az király. Így kérdi az menye:

»Mi az kedves édesapám, hogy már két éve itt vagyok s még eddig sírni nem láttam soha.« Mondja erre a király:

»Hadd el fiam, mert nem lessz javadra a mér én sírok.« Röktön kérdi a fiatal királyné, hogy talán levelet küldött az ő ura. Mondja hogy: »Adja ide, hogy olvassam fel én is.«

Odaadja a király, belenézett a levélbe és lássa, hogy mi van beleírva, úgy kezd sírni mint a záporeső. »Ha tudta, hogy engem elpusztít, akkor mér nem hagyott békét nekem.«

Röktön összeszedett a király ácsokat s egy bárkát csináltatott neki s tizenegy gyermeket belehánták a tengerbe a tizenkettediket tették a bárkába melléje, őt is avval beeresztették a tengerbe. Így szól a király:

»Isten viselje gondodat, kivánom.« Egy év mulva hazajött a királyfi, de nagy bánattal vót, hogy az ő feleségit elposztították. Helyből elvette feleségnek a felesége nagyobbik nénjét. Tenger viszi erre is arra is. A hogy elmegyen a bárka messze messze, kiveti őket a tenger egy tengerszigetbe. Ekkorra a fiu akkorát nőtt a bárkába, hogy alig tudott férni benne. Megrúgta a fiu a bárkának az oldalát s ez azonnal széjjelomlott. Kijöttek belőle s a térre állottak úgy adtak hálát az Istennek, hogy kivezérelte őket a szárazra. Ekkor Krisztus azt mondja Szent-Péternek:

»Péter, nézz le a fődre, mit látsz?«

»Uram teremtőm, látok egy asszonyt, vagyon egy kicsi fia: térden állva kérik az Istent.« Mondja Krisztus:

»No lásd te Péter, az a fiu nincsen megkeresztelve, menjünk le és kereszteljük meg őtet.«

Elmenyen Krisztus-Úrunk Péterrel s leszáll hezzájuk s megkeresztelik a fiut Nád Péternek. Röktön azt mondja Krisztus-Úrunk Szent-Péternek:

»No ajándékozzuk meg őtet valamivel.«

Adtak neki egy egész rend gunyát s adtak egy olyan nyilat neki, hogy akármihez lőtt a világon, annak el kellett esni. Krisztus-Úrunk adott neki egy almát is s azt mondja neki:

»No te Péter, menj el s keress magadnak egy olyan szép helyet, a hol te szeretsz lakni; dobd fel ezt az almát s lesz belőle egy kétemeletű palota, s a míg éltek édesanyáddal ellakhattok benne.«

A hogy mennek elérnek egy térségre. Ekkor mondja az édesanya:

»Most hova menjünk édes fiam, mert nincs sem országunk sem házunk.«

»Hadd el édesanyám, mert rendelt az Isten.«

Ekkor feldobta az almát s meglessz a kétemeletű palota. Ekkor élnek ők boldogul az édesanyjával ebbe a kétemeletes palotába. De Krisztus-Úrunk adott neki egy aranyvesszőt is s Nád Péter átaldobta az aranyvesszőt a tengeren keresztül s lett belőle egy akkora hajó, a kivel szekeret is átal tudott vinni. Egyszer jő az édesanyjának az udvarából három béresszekér; vitt a Zöld király katonaságának eleséget átal. És mikor odaérkeznek hezzuk, bé menyen egy béres s mondja a fiunak:

»Hajóslegény legyen olyan szíves s vigyen minket átal pénzér’.« Kérdi Péter hogy: »Honnan jönnek maguk?« Nevezi, hogy a Veres királytól jönnek. Ekkor Péter is nem lessz rest, felszökik kiszalad s meglássa a szekereket a terüvel. Röktön behijja a béreseket s asztalba ülteti; étellel, itallal ellássa, ugy bocsátotta őket keresztül a hajón. Másnap jönnek vissza a béresek. Ujra átalhozza, behijja s eltarcsa őket esmén. Megindulnak a béresek, hogy menjenek haza. Volt Péternek egy kicsi kutyája. Azt mondja a legnagyobbik béresnek:

»Kedves jó Bácsi legyen szíves ezt a kicsi kutyát vigye el magáhal. Mikor bé fog menni maga a királyhoz, ezt is ereszsze bé, de arra vigyázzon, hogy mikor maga kijön, ő is kijöhessen.«

Hazaérkeznek, a marhákat kifogják s békötik a hejjekre. Szalad a béres, hogy jelentse, hogy hol jártak. Igy mondja a béres a királynak:

»Szerencsés jó estét adjon Isten felséges királyatyámnak.«

»Hál’ Istennek, hogy hazajöttetek.«

»De hoztam egy hírt a felségednek.«

»Szaporán szeretném meghallgatni a hírt« mondja a király.

»Felséges királyatyám, szépen kérem, olyan hírt hoztam, hogy itt és itt a tengersziget mellett vagyon egy hajóslegény. Kénáltuk pénzzel a mér’ átalvitt, de azt se vette el. Vissza is visszahozott, de akkor se kért semmit; étellel, itallal jól tartott.« Feleli erre a királyné:

»Annál nagyobb hazugságot tudok én mondani.« Mondja a király:

»Szeretném meghallani, hogy mi lessz az.«

»Itt és itt a tenger mellett vagyon egy akkora kan mint egy hároméves tulok. Ha találtatnék olyan ember, a ki odamenne, hogy azt a kant elvinné onnét s birna vele; annyit szántana egy esztendőn keresztül, hogy még hat évig sem tudná elhasználni.« Eztet a kicsi kutya mind hallgatta. Avval elbúcsuzik a béres, megnyitsa az ajtót s kijönnek onnat. Megindul a kicsi kutya s egy szemhunyás alatt otthon van. Kérdi pedig a gazdája, hogy mit hallott a királynál. Mondja a kicsi kutya:

»Nagyobb az, hogy meg vagyok ehülve, nem érkezem beszélgetni.« Röktön enni ad Péter a kutyának s jollakik s igy mondja Péternek:

»J’azt mondja a királyné, hogy a tenger mellett vagyon egy akkora kan, mint egy hároméves tulok. Ha találtatnék olyan ember, a ki odamenne, hogy azt a kant elvinné onnat s birna vele; annyit szántana egy esztendőn keresztül, hogy még hat évig sem tudná elhasználni.«

Node Péter reggelre kerül, felöltözik s veszi a nyílját a vállára, megindul a tengersziget mellett s egyszercsak megtalálja a kant; reá tartsa a nyílját, hogy lőjje keresztül. Azt mondja a kan:

»Hó, te Péter, ne lőjj keresztül engemet, mer’ a mér’ jöttél teljesíteni fogom, hanem gyere ide ülj fel a hátamra, mer én hazaviszlek. Felült Péter s elmentek haza. Ekkor a kan elment a mezőre s annyit túrt s vetett, boronált, hogy már annál többet nem lehetett. Mikor megért a gabona, le is vágta s haza is hórdta, ki is csépelte s hambárba is rakta s mindent a világon ellátott.«

»Nó kedves gazdám Péter, készen vagyon minden, én elmenyek, maradjatok vigan.«

Estére kerekednek s mikor lefeküdtek, olyan keserves sírást hallanak künn, hogy Péternek a lelke is megesett rajta. Azt mondja az édesanyjának:

»Keljen fel édesanyám, gyújtson lángot, keressük meg a mi künn sír.«

Fel kel az édesanyja s lángot gyújt, hogy keressék meg. De mikor kimentek volna az útra, akkor semmi sírás nem volt sehol. Bemennek, hát isment olyan keservesen kezdett sírni, hogy nem lehetett kiállani. Esment kimennek s keresni kezdik. Meg is látják, hogy két ember a sánczba belevagyon esve. Felveszik őket úgy sárosan s beviszik a szobába, belefektetik az ágyba s ételt italt adtak nekik. Mikor elaludtak volna, azt mondja Krisztus Szent Péternek:

»Azér próbálgatjuk az én keresztfiamat, hogy nem hitte é el magát? Hogyha valami szegény útonjáró ember járna éczczaka, vajon behínna é a házába s adna neki bár szállást? De látod, hogy nála a jólelküség örökké egyformán áll.«

Reggelre kerülnek s Krisztus adott neki egy aranyalmát s avval elmennek. De meghagyta Nád Péternek, hogy az almát vesse átal a tengeren. Átalveti Péter az almát s egy ojan aranyhíd lessz belőle, mijent ember szemeivel sohasem látott. Nemsokára a veres királytól három szekér jön át a zöld királyhoz. Meglássák a béresek messzire, hogy milyen ragyogós híd vagyon annál a hajósnál. Mikor odaérkeznek, nem mernek a hídra menni, a míg meg nem kérdezik a hajóstól. Bémenyen a nagyobb béres:

»Szerencsés jó napot adjon Isten hajóslegény.«

»Adjon Isten maguknak is.«

»Megengedi e, hogy ezen az aranyhídon keresztül menjünk?«

»Hogyne engedném, mikor hogy nem csak azér adta az Isten ő felsége, hogy csak én járjak réta.« Kérdi Péter hogy: »Honnan jönnek maguk?«

»Nevezi, hogy a veres királytól jönnek.«

Röktön behíjja a béreseket, az asztalba ülteti; étellel, itallal ellása, úgy bocsátotta őket keresztül a hídon. Másnap jönnek vissza a béresek. Ujra átalereszti, behíjja s eltarcsa őket esmén. Megindulnak a béresek, hogy menjenek haza. Péter esmén odaadja a kicsi kutyáját s azt mondja a legnagyobbik béresnek:

»Kedves jó Bácsi, legyen szíves, ezt a kicsi kutyát vigye el magával. Mikor bé fog menni maga a királyhoz, ezt is ereszsze bé, de arra vigyázzon, hogy mikor maga kijön, ő is kijöhessen.« Hazaérkeznek, a marhákat kifogják s bekötik a hejjekre. Szalad a béres, hogy jelentse, hogy hól jártak. Igy mondja a béres a királynak:

»Szerencsés jó estét adjon Isten felséges királyatyámnak.«

»Hál’ Istennek, hogy hazajöttetek.«

»De hoztam egy hírt felséges királyatyámnak.«

»Szaporán szeretném meghallgatni a hírt,« mondja a király.

»Felséges királyatyám, szépen kérem, olyan hírt hoztam, hogy itt és itt a tengersziget mellett vagyon egy hajóslegény, annál vagyon egy olyan híd, a milyent emberi keresztény szem nem látott. Még messziről az ember a ragyogástól megijed. Kénáltuk pénzzel a mér átaleresztett, de azt se vette el, vissza is visszahozott, de akkor se kért semmit; étellel itallal jól tartott.«

Ekkor fordul az asszony:

»Ennél nagyobb hazugságot tudok én mondani.« Igy mondja az asszony: »Itt és itt a tengersziget mellett lakik tizenegy koronás hattyu. Tíz hattyu olyan szépen játszik napestig, hogy gyönyörűség nézni, de a tizenegyedik olyan keservesen sír s bújdosódik, hogy a ki aztat hallja s lássa, a szíve szinte meg kell hasadjon. A ki azt a tizenegy hattyut meglövi, olyan királyságot nyer, hogy egy madár egy év alatt sem tud keresztül repülni rajta.« Ezzel a béres megnyitsa az ajtót s kijönnek onnat. Nóde Péter reggelre kerül. Addig megy a tengersziget mellett, a míg szinte álló dél lessz. Meglássa távolrul, hogy tíz koronás hattyu olyan szépen játszik, hogy gyönyörűség nézni, de a tizenegyedik olyan keservesen sír és bujdosódik, hogy a ki aztat lássa és hallja, a szíve szinte meg kell hogy hasadjon. Felszóval kiáltsa Péter:

»Kedves testvér, ne sírj s ne bújdosodj, én vagyok a testvéred, szállj le hozzám, már rég hogy nem játszodtunk együtt. Tik legalább tizenegyen voltatok testvérekül, de én csak árvasággal nevelkedtem egyedül.« Leszáll reptiből az ëcscse s mind a tizenegyből olyan fiu lessz, mint a mijen volt s nyakába szëkik mind a tizenegy s ësszevissza csókolják. Megindulnak tizenkét testvérekül hazafele. Mikor meglássa édesanyjuk, hogy a tizenkét gyermeke menyen haza, röktön elájult. Odaszökik a tizenkét fiú s felmozsdassák s mind a tizenkettőt összecsókolja, hogy az Isten ő felsége még egyszer egy hejre rendelte őket. Másnap reggel ujra jönnek a veres király béresei s bémenyen a nagyobb. Mikor belépik az ajtón elbámul, hogy ojan tizenkét legény ül az asztal mellett, mint tizenkét tulipán. Igy mondja a béres:

»Kedves fiuk, legyenek szívesek a hídon átalereszteni.« Kiszökik Péter behíjja őket, az asztalba ülteti, étellel itallal ellása, úgy bocsátotta őket keresztül a hidon. Másnap jönnek vissza a béresek, hogy menjenek haza. Péter átalereszti, de a kicsi kutyát nem kűldi velük. Hazaérkeznek, a marhákat kifogják s bekötik a hejjekre. Szalad a béres, hogy jelentse, hogy milyen csudát láttak. Igy mondja a béres a királynak:

»Szerencsés jó estét adjon Isten felséges királyatyámnak.«

»Hál’ Istennek, hogy hazajöttetek.«

»De hoztam egy hírt felséges királyatyámnak.«

»Szaporán szeretném meghallgatni a hírt« mondja a király.

»Felséges királyatyám, vagyon a hajóslegénynél tizenegy olyan legény, mint tizenegy szál égő gyertya, mint tizenkét hajnalcsillag.« Erre a szóra a királynak a korona a fejéből kiszökik s leesik az asztalra, a királyné alól pedig kiszökik mind a hét párna s a királyné leesik a földre. Elig várja a király, hogy reggel legyen; felöltözik s kapja a fegyverit s megindul a hajóshoz. Mikor beérkezik az ajtón s meglássa a feleségit s a tizenkét fiut, az ajtó közé leromlott. Odaszökik a felesége tizenkét fiuval s röktön felmozsdassák. Ekkor felébred a király s örömmel kérdezi az okát, hogy így vagynak. Mondja a királyné:

»Látod látod te rosszlelkű, tizenegy gyermekemet a tengerbe hányattad, engemet a tizenkettedikkel egy bárkán tengerbe eresztél, de az Isten gondot viselt reánk s nem hagyott el.« Ekkor a király sírni kezd s mondja: »Hál’ Istennek, hogy ismét láthatlak; a másik feleségemet, a ki titeket el akart pusztítani, négyfelé vágatom s hammát a város négy szegletén a széllel elfujatom.« Ekkor a király czirkulártassa hetedhét országon keresztül, hogy királyok, herczegek, bárók jöjjenek össze. Ujból megesküszik s boldogul élnek.

(Szováta.)

3. Disznóficzkó.

Nós tehát, egyszer volt egy szegény asszony egy királyvárosba. Az a szegény asszony fonásból élt, de már a fonnivalót úgy felszedte, hogy semmiképen nem kinálkozott kapnivaló. Igy gondolta magába, hogy még a királynénál nem jártam, de már elmegyek oda, hogy kérjek fonnivalót.

»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királyné!« Felelé vala az királyné:

»Tessék leülni öreg n’anyó!«20)

»Felséges királyatyamné, sokat nem ülnék, mert azért jöttem, hogy felséges királyatyámné legyen olyan szíves, hogy neken egy kis fonnivalót sziveskednék.«

»Ó öreg n’anyó, nekünk nincsen, mert a szolgálók mind megfonták.«

»Ó felséges királyatyámné, sziveskednék akármiféle fonnivalóval, mert harmadnapja, hogy étel a számba nem járt.«

»Ó öreg n’anyó adok én valami ennivalót addig, míg fonnivalót kapna.«

»Dehát felséges királyatyámné én addig el nem mehetek, míg valami fonnivalót nem kapok.« Akkor felelvén az királyné az szógálónak:

»Erigy szógáló, a disznópajtánál vannak kenderpozdorják, vegyen a n’anyó egy öllel, hogy legalább tüzet csináljon.«

Ekkor a vénasszony elvive egy öl pozdorját és mög es mögfonta és tiszta ezüstöt font abból a pozdorjából. Ekkor a vénasszony vitte a királyatyámnéhoz:

»Adjon Isten jó napot, felséges királyatyámné! haza hoztam a fonalat.«

»Ó öreg n’anyó, mér’ nem adta el valakinek, hogy kapott volna belőle?«

»Ó felséges királyatyámné, hogy adtam volna el azt a fonalat, mikor azért kaptam, hogy megfonjam.«

Ekkor elévette a vénasszony a fonalat. Ekkor lássa a felséges királyatyámné, hogy tiszta ezüst fonalat vitt. Ekkor örömében nem tudta, hogy mit csináljon ennek a vénasszonynak, hogy ilyen szép ezüstfonalat vitt. Ekkor a felséges királyné ësszehánta az egész házbali portékát és megkapott egy fő kendert s odaadá vénasszonynak.

»No n’anyó, még eztet fonja meg.«

Ekkor a királyné az vénasszonyt feltarisnyálta. Elment a vénasszony haza s abból a kenderből font tiszta gyémánt fonalat. Vitte haza vénasszony a fonalat. Mikor királyatyámnénak udvarába bément volna, egy kicsi kan az vót az ganejdombon s felelte az kicsi kan az vénasszonynak:

»Nós n’anyámasszony, az felséges királyné magát kénálja aranynyal, gyémánttal és ezüsttel, de semmifélét el ne vegyen, hanem mondja, hogy künn az ganejdombon vagyon egy kis kan, felséges királyatyámné, ha ideadja aztat szívesen, elviszem.«

»Adjon Isten szerencsés jó napot, felséges királyatyámné.« Ekkor elévette az fonalat a felséges királyatyámné; de mikor meglátta, hogy tiszta gyémánt fonalat vitt ez a vénasszony, örömében nem tudta, hogy mivel ajándékozza meg. Mondotta a n’anyó felséges királyatyámnénak:

»Felséges királyatyámné, én egyebet nem kévánok, hanem künn az ganejdombon vagyon egy kis kan, sziveskedjék avval megajándékozni.« Ekkor felele az királyné:

»Kedves öreg n’anyó, menjen hátra a kerbe, ott vagyon tizenkét gönne azok alatt vannak goczák, a méket szereti aztat vigye.« Felele az vén n’anyó:

»Felséges királyatyámné, nekem azokból egy sem kell, hanem tessék sziveskedni evvel a kicsi kannal.« Ekkor felelé a királyatyámné:

»Azt már nem engedem, hogy maga az városon végig vigye, hogy kérdezzék, hogy ki adta azt a varras kant.« Ekor felelé a vén n’anyó:

»Nos tehát jó egészséget adjon az Isten.«

Az királyatyámné kénálta aranynyal és gyémánttal és ezüsttel, de nem kellett. Evvel az vénasszony elindula. Mikor az kapun ki ment vóna, az királyné megsajnálta és a szógálót utánna küldötte, hogy héjja vissza. Elfuta a szógáló és visszahitta. Ekkor felséges királyatyámné a vénasszonyt feltarisnyálta aranynyal ezüsttel és gyémánttal. Ekkor mondja felséges királyatyámné, hogy vigye a kis kant, csak takarja el, hogy ne lássák, mit viszen a királynétól. Ekkor a vénasszony hazavitte a malaczot és bétette a kemencze megé s egy kis szalmát tett bé a küs kan alá. Mikor harmadnapja van, hogy a kis kan ottan van a vénasszonynál, akkor de felelte a küs kan:

»Nos nó édes anyámasszony, menjen fel a felséges királyatyámhoz s mondja meg, hogy Disznyóficzkó azt mondta, hogy holnap nyócz órakor az leányát takarítsa feleségnek.« Ekkor mondá a vén asszony Disznóficzkónak:

»Hogyha eztet mondom fel királyatyámnak, akkor fejemet veszi.«

»Ne féljen semmit, menjen csak bátran.« Felméne a vénasszony a királyatyámhoz:

»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királyatyám!« Fogadván felséges királyatyám, kérdé vala:

»Mi az ujság öreg n’anyó?«

»Egyéb nem felséges királyatyám, hanem Disznóficzkó azt izente; hogy holnap nyócz órakor a leányát takarítsa feleségnek.«

Ekkor a királyatyám a tizenkét tudósát esszegyűjtötte s tették a törvényt, hogy miféle nemzet lehet az a Disznóficzkó. Ekkor esszehánták a lélekkönyveket, dehát Disznóficzkónak még hírit sem hallották. Azt egyezi ez a tizenkét tudós, hogy a felséges királyatyám adjon valami próbát, ekkor megtudják, hogy miféle nemzet lehet. Akkor monda felséges királyatyám vénasszonynak:

»Menj haza, mond meg annak a Disznóficzkónak, hogy itten vagyon egy nagy kőszikla, aztat egy ecczaka elpusztítsa s annak a helyén külömbnél külömb szőlők teremjenek. Egy része virágozzék, egy része érjen s reggelre ide az asztalomra egy tál szőlő s egy éveg bór, hogy meglegyen, mert ha nem lessz akkor fejét veszem.« Ekkor elment haza a vénasszony és azt mondja Disznóficzkónak:

»Az izente a királyatyám, hogy itten vagyon egy kőszikla, aztat egy ecczaka elpusztítsd s annak a helyén külömbnél külömb szőlők teremjenek. Egy része virágozzék, egy része érjen s reggelre a királyatyám asztalára egy tál szőlő s egy éveg bór hogy meglegyen, különben fejedet veteti.« Azt felelte Disznóficzkó:

»Kissebb nagyobb gondom legyen annál.« Estére kiállott az ajtó elejébe s belenyult balfülibe s kihúza egy tolluszáru sípot s belefúva abba a sípba s széledes világon a mennyi ördög, pokolsánta mind előtte van. Ekkor felelék:

»Mit poroncsossz kedves jó gazdám?«

»Én egyebet nem poroncsolok, hanem az éczczaka azt a nagy kősziklát pusztítsátok el s annak a helyén külömbnél külömb szőlők teremjenek. Egy része virágozzék, egy része teremjen s reggelre a király asztalára egy tál szőlő s egy éveg bor, hogy meglegyen, külömben fejemet veteti.«

Még a száján ki se mondta s meg volt téve. Az király mikor megébredett, hát lássa, hogy az asztalán vagyon a tál szőlő és a kupa bór. Ekkor megrettent a királyatyám, hogy »Már most nem tudom, hogy kivel beszélek.« Ekkor felséges királyatyám a tizenkét tudosát esszegyűjtötte és teszik a törvényt, hogy mit tudjanak csinálni. Tizenkét tudos aztat tanácskozta, hogy felséges királyatyám adja azt a próbát, hogy Disznóficzkó ajtajától fogvást, a királyatyám ajtójáig egy tiszta gyémántút legyen; annak az útszejje kétfelől meg legyen rakva külömbnél külömb gyümölcsfákkal, egy része virágozzék, más része érjen, a harmadik peniglen: az út közepén legyen egy tiszta gyémánt kút, a mellett a kút mellett egy aranyvállu és egy aranyvedör, a ki merje a vizet abba a válluba, hogy mikor királyatyám viszi a leányt Disznóficzkónak; tizenkét lovának, hogy legyen mit innya. Eltelik a nyócz óra, el a kilencz, el a tíz, mégse vitte felséges királyatyám a leányát!

»Nós nó n’anyámasszony, menjen fel a királyatyámhoz s mondja meg, hogy nekem ne figurázzon, hanem holnap nyócz órakor, ha a leányát nem takarítsa feleségnek, akkor higgyje meg a felséges királyatyám, hogy a fejével játszom.« Ekkor elment a vénasszony a királyhoz. Vénasszony nagy hathatósan köszöne:

»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királyatyám!« Fogadván felséges királyatyám, kérdé vala:

»Mi ujság öreg n’anyó?«

»Egyéb semmi, hanem Disznóficzkó azt izente, hogy holnap nyócz órakor a leányát takarítsa feleségnek.« Akkor mondá felséges királyatyám vénasszonynak:

»Menj haza, mond meg annak a Disznóficzkónak, hogy az ő ajtajától fogvást az én ajtómig egy tiszta gyémántút legyen; annak az útszéjje kétfelől meg legyen rakva külömbnél külömb gyümölcsfákkal; egy része virágozzék, más része érjen, a harmadik peniglen: az út közepén legyen egy tiszta gyémánt kút, a mellett a kút mellett egy aranyvállu és egy aranyvëdör, a ki merje az vizet abba az válluba, hogy mikor megyek s viszem a leányomat Disznóficzkónak, tizenkét lovamnak, hogy legyen mit innya.«

Elment haza a vénasszony s mondá, hogy a király azt izente vissza:

»Próba legyen, hogy a te ajtódtól fogvást a királyatyám ajtójáig egy tiszta gyémántút legyen, annak az útszejje két felől meg legyen rakva külömbnél külömb gyümölcsfákkal; egy része virágozzék, más része érjen, a harmadig peniglen: az út közepén legyen egy tiszta gyémánt kút, a mellett a kút mellett egy aranyvállu és egy aranyvëdör, a ki merje a vizet abba a válluba, hogy mikor a királyatyám jön s hozza neked a leányát, tizenkét lovának, hogy legyen mit innya.« »Kisebb gondja nagyobb legyen annál kedves öreganyámasszony.« Ekkor estét ére és kiméne az ajtója elejibe s belenyúlt a bal fülébe s elévett egy tolluszár sípot s belefuva. A mennyi széjedes világon, amennyi ördög volt, mind előtte van.

»Mit poroncsolsz kedves jó gazdánk?«

»Én egyebet nem poroncsolok, hanem az ajtómtól fogvást a királyatyám ajtójáig egy tiszta gyémántút legyen, annak az útszejje két felől meg legyen rakva külömbnél külömb gyümölcsfákkal; egy része virágozzék, más része érjen, a harmadik peniglen: az út közepén legyen egy tiszta gyémánt kút, a mellett a kút mellett egy aranyvállu és egy aranyvedör, a ki merje a vizet abba a válluba, hogy mikor jön az király s hozza a leányát, tizenkét lovának legyen mit innya.« Egyrészére még ki sem is mondta, már meg is vót téve. Megébred reggel felséges királyatyám, kitekinte az ablakon, hát lássa, hogy a tiszta gyémántút készen van. Ekkor az király az városban hirdette, hogy minden ember az kapujába egy vállu moslékot tegyen ki, mert a királykisasszony menyen férjhez Disznóficzkóhoz. Ekkor a király a leányát felülteté a hintóba. Ekkor megindulnak, hát lássák, hogy az út a vénasszonynak az kapujára menyen. S odaérkeztek. Ekkor a királykisasszony leszálla a hintóból. Eléállott a Disznóficzkó – mint ő, hogy kan is – s királykisasszonynak megfogta a szájával a köntösit és úgy indultak meg menyegzőre. Avval Disznóficzkó megfutamodott, az egyik váluból a másikba szökött s ott a moslékba mind bugyburékolt. Mikor az templomhoz érkeztek Disznóficzkó állott az királykisasszonyhoz. Bemenének a templomba s az oltárral szembe fordútak. Kérdezé vala a pap, hogy kihez legyen szerencsém esketni? Ekkor felelték, hogy királykisasszonyt Disznóficzkóval. Ekkor kérdezé a pap, hogy hát szereti-e? Felelte a királykisasszony:

»Hogyne szeretném, hogyha az Isten azt rendelte nekem.« Ekkor a pap megeskette. Már mostand elmentek haza a vénasszonyhoz. Estét érének, felelvén vala a vénasszony:

»Kedves menyemasszony szüvesen vetnék ágyat, úgy mint királykisasszonynak, de bizon nekem semmim sincs, hanem egy kis szalmát kérek és arra tessék lenyugonni.« Lehoz a vénasszony egy kis szalmát és a háznak egyik szegeletjébe letette. Ekkor gondolta vala az királykisasszony magába, hogy: Istenem én már nem bánom már, hogy férhez mentem, csak szeretném a kihez mentem, bár az hátam megé fekünne, ha mindes Disznóficzkó. Ezalatt az vénasszony elaluva. Ekkor Disznóficzkó gondolt egy tiszta gyémánt ágyat s gondolta, hogy a királykisasszonyról minden gyúnya lemenjen s le is ment s a királykisasszony is ledőlt. Ekkor Disznóficzkó kiállott a kemencze megül, keresztül bükött a fejin, lett belőle egy tiszta gyémánt királyúrfi s azt a varras bőrt akasztotta az ágy lábára. Ekkor felelvén Disznóficzkó:

»Ó szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, már mostand engem szeress!« Mondá a királykisasszony:

»Szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, a mit béfalok, jobb nem szeretem mint tégedet, a mennyire szeretlek.« Ekkor felelt Disznóficzkó:

»No szivem szerelme, egyre felkérlek, hogy énbennem három napig meg ne dicsekedjél, mert ha megdicsekedel nem leszünk egymásé.«

No hát ezen az écczaka együtt háltak s királykisasszony azonnal meg is terhesedett. Nodehát az királykisasszonynak úgy volt dolga, hogy talán az édesanyjának még a méhében sem volt külömben. Reggelre kerekedett s Disznóficzkó visszabükött a bőribe s bebutt a kemencze megé. Mikor a harmadik napjára kerekedett volna, akkor gondolta a királykisasszony, hogy felmenyen a királyatyához: »Hogy hal21) lám mit mondanak a királyatyámék.« Ekkor felméne és köszöne az édesanyjának. Sirván kérdezé az édesanyja a leányától, hogy hogy vagyon dolga? Ekkor felelé királykisasszony:

»Kedves, édes anyámasszony, úgy vagyon dolgom, hogy talán az édesanyám méhében sem volt külömben.« Nagyon örvendeze az királyné, hogy a leánya szomoru szóval nem biztosítsa. Már mostand kérdezi a királyné:

»Mond meg nékem édes leányom, hogy a te urad valamifélekép változik-é?« Felelvén vala a leánya, hogy nem változik semmifélét. Ekkor megindula királykisasszony hogy menyen haza. A n’anyója egy kamarába főzte a pálinkát és meglátja a királykisasszonyt és kiáltja a n’anyója:

»Gyere bé kedves unokám!«

»Kedves n’anyó sietnék haza.«

»Hát gyere csak bé egy perczet.«

Beméne a királykisasszony. A vénasszony egybe egy pohár itallal megkenálá; annak az ereje a fejébe méne s egybe az esze megserényedett. Kérdé vala az öreg n’anyó királykisasszonytól, hogy:

»Kedves unokám, mond meg nekem, hogy hogy van dolgod s a te úrad valamifélekép változik-e?«

»Nem változik semmifélét.«

»Az nem lehet, mert tudnivaló, hogy az ilyen kell hogy változzék.« Ekkor felelte:

»Ó kedves n’anyó, mikor este van, akkor keresztülbükik a fején s tiszta gyémánt királyurfi lessz belőle.« Kérdé a vénasszony:

»Hát azt a varras bőrt, a ki rajta van, azt hova teszi?«

»Aztat teszi az ágy lábára.«

»No jól van kedves unokám.« Ekkor hazamene az királykisasszony. Ekkor a királykisasszonynak tiszta gyémántasztal magától meglett s tiszta gyémánt ital és étel magától meglett s mikor szükség vót, akkor ehetett és ihatott.

Harmadik estére kerekedtek. Ekkor Disznóficzkó keresztülbükött a fején s lefeküdtek. Ekkor ecczaka vénasszony elment oda s a kemenczét meghevitette s a királyúrfi úgy elaludt, hogy ő semmit se vett észre. A vénasszony bement a házba s azt a varras bőrt leakasztotta az ágy lábáról, a kemenczébe bevetette s elégette. Reggel a királyúrfi mikor megébredt, hát kapott a bőr után, de hát nincs ott. Ekkor felelt a királyúrfi a királykisasszonynak:

»Nos nó szivem szerelme szivemnek kegyese, megmondottam én neked, hogy énbennem három napig meg ne dicsekedjél, mert ha megdicsekedel nem leszünk egymásé, de mégis megdicsekedtél, most gyere velem, épen az áldott nap jő fel az égre.«

És kimenének az ajtó elejébe és a nappal szembe fordultak. S a felesége derekát kétszer megölelte s szökött két vasabroncs reá. Ekkor mondá a királyúrfi:

»Nos szivem szerelme, szivemnek kegyese, addig róla meg ne szabadulj, valameddig én a te derekadat meg nem ölelem. Tudja az Isten mikor lessz ez!«

Már mostand a királyúrfi keresztülbükött a fején s lett belőle egy fehér vadgalamb és felrepült az ajerbe. Már mostand királykisasszony megbúsulta magát és felment a királyatyámhoz, úgy mondván vala a királyatyámnak, hogy csináltasson neki egy pár vasbocskort s egy mankós páczát. Elindula hétfő nap a királykisasszony s elérkezett Szent-Hétfőhöz. Áldott Szent-Hétfő kérdezé:

»Királykisasszony hova utazik?«

Igy mondá vala a királykisasszony, hogy elindult Disznóficzkó felkeresésére. »Áldott szentatyám, ha tudna engemet utasitani.« Ekkor Szent-Hétfő mondá vala, hogy mindjárt utasitlak. Ekkor Szent-Hétfő kiment az ajtó elejébe s trombitába belefútt s a széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, elejébe került. Kérdezé Szent-Hétfő, »Disznóficzkónak hírit hallottátok-e?« Ekkor felelték az ördögök:

»Se nem hallottuk se nem láttuk.« Ekkor Szent-Hétfő bement és mondotta, hogy nem tudnak semmire sem utasitani; hanem menjen Szent-Keddhez, az hogyha nem tud valamire utasitani. Ekkor megindul királykisasszony, elérkezett Szent-Keddhez.

»Adjon Isten szerencsés jó napot, áldott Szent-Kedd atyám.«

Kérdezé vala Szent-Kedd, hogy miféle ujságba jár? Ekkor felelé vala királykisasszony, hogy Disznóficzkó felkeresésére indult. »Áldott Szent-Kedd atyám, ha tudna valamire utasitani?« Ekkor mondotta Szent-Kedd hogy: »Mindjárt valamiről tudósitalak.«

Ekkor kiment az ajtó elejibe s egy sípba belefútt s széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vót. Kérdezé hogy: »Disznóficzkó hírit hallottátok e?«

»Se nem hallottuk se nem láttuk.«

És monda királykisasszonynak, hogy se nem látták se nem hallották. És mondotta Szent-Kedd: »No te királykisasszony menj el Szerdához, áldott Szereda, hogyha valamire utasit!« Ekkor megindul királykisasszony, elérkezett Szent-Szeredához:

»Adjon Isten szerencsés jó napot áldott Szent-Szerda atyám.«

Kérdezé vala Szent-Szereda, hogy miféle ujságba jár? Ekkor felelé vala királykisasszony, hogy Disznóficzkó felkeresésére indult.

»Áldott Szent-Szereda, ha tudna valamire utasitani.« Ekkor mondotta Szent-Szereda, hogy:

»Mindjárt valamiről tudósitalak.« Ekkor kiment az ajtó elejébe, elévett egy ostort, egyet csattintott a széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vót. Kérdezé, hogy »Disznóficzkó hírit hallottátok e?«

»Se nem hallottuk se nem láttuk.« És elment Szent-Szereda és monda királykisasszonynak, hogy se nem látták se nem hallották, nem tudtak semmire sem utasitani, hanem menj el Szent-Csütörtökhöz, az hogyha nem tud valamire utasitani. Ekkor megindult királykisasszony, elérkezett Szent-Csütörtökhöz:

»Adjon Isten szerencsés jó napot, áldott Szent-Csütörtök atyám.«

Kérdezé vala Szent-Csütörtök, hogy miféle ujságba jár? Ekkor felelé vala királykisasszony, hogy Disznóficzkó felkeresésére indult.

»Áldott Szent-Csütörtök atyám, ha tudna valamire utasitani.« Ekkor mondotta Szent-Csütörtök hogy:

»Mindjárt valamiről tudositalak.« Ekkor kiment az ajtó elejébe, elévett egy ostort s egyet csattintott s a széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vólt. Kérdezé hogy: Disznóficzkó hirét hallottátok-e?

»Se nem hallottuk, se nem láttuk.«

És beméne Szent-Csötörök és mondá királykisasszonynak, hogy se nem látták se nem hallották. És mondotta Szent-Csötörtök: »No te királykisasszony, menj Szent-Pentekhez, hogyha az valamire utasit!« Ekkor megindult királykisasszony, elérkezett Szent-Péntekhez:

»Adjon Isten szerencsés jó napot, áldott Szent-Pentek atyám!«

Kérdezé vala Szent-Pentek, hogy miféle ujságba jár? Ekkor felelé vala királykisasszony, hogy: »Nem vagyok semmiféle rossz járos-béli, de Disznóficzkó felkeresésére indultam.

Áldott Szent-Pentek atyám, ha tudna valamire utasitani?« Ekkor mondotta Szent-Pentek hogy:

»Mindjárt valamiről tudositalak.« Ekkor Szent-Pentek kiment s egy vasabroncsot bevitt s a királykisasszony fejére tette. Ekkor elévett egy ostort s olyat csattintott egyet, hogy tizenhét országon, tizenhét világon keresztül hallott s a széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vót. Kérdezé, hogy: »Disznóficzkó hirét hallottátok e?«

»Se nem hallottuk se nem láttuk.«

És beméne Szent-Pentek és mondá királykisasszonynak, hogy se nem látták se nem hallották. És mondotta Szent-Pentek: »No te királykisasszony, menj el Szent-Szombathoz, hogyha ő valamire utasit.« Ekkor megindult királykisasszony, elérkezett Szent-Szombathoz.

»Adjon Isten szerencsés jó napot áldott Szent-Szombat atyám.«

Kérdezé vala Szent-Szombat, hogy: »Miféle járásbéli vagy.« Ekkor felelé vala királykisasszony, hogy: »Nem vagyok semmiféle rossz járásbéli, de Disznóficzkó felkeresésére indultam, áldott Szent-Szombat atyám, ha tudna valamire utasitani.«

Ekkor mondotta Szent-Szombat:

»Mindjárt valamiről tudositalak.« Ekkor Szent-Szombat kiméne az ajtó elejébe s elévett egy tolluszár sípot s úgy belefútt, hogy tizenhét országon, tizenhét világon keresztül hallott s a széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vót. Kérdezi Szent-Szombat, hogy: »Disznóficzkó hirét hallottátok e?«

»Se nem hallottuk se nem láttuk.«

És bémene Szent-Szombat és monda királykisasszonynak, hogy se nem látták se nem hallották. És mondotta Szent-Szombat: »No te királykisasszony, menj el Szent-Vasárnaphoz, áldott Szent-Vasárnap, hogyha valamire utasit, mert azután nincs már suvá,22) hogy menj.« Ekkor megindult királykisasszony, elérkezett Szent-Vasárnaphoz:

»Adjon Isten szerencsés jó napot áldott Szent-Vasárnap atyám.«

Kérdezé vala Szent-Vasárnap hogy: »Miféle járásbeli vagy?« Ekkor felelé vala királykisasszony:

»Nem vagyok semmiféle rossz járásbéli, de Disznóficzkó felkeresésére indultam, áldott Szent-Vasárnap atyám, ha tudna valamire utasitani.« Ekkor mondotta Szent-Vasárnap:

»Mindjárt valamiről tudósitalak« Ekkor Szent-Vasárnap hét vasabroncsot ütött a királykisasszony fejére, hogy a nagy csattanástól szinte elhasadt a feje és kiméne az ajtó elejébe s elévett egy ostort s olyant csattintott, hogy hetedhét országra elhallszott s a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vót. Ekkor Szent-Vasárnap az ördögöket kezdte megolvasni s kérdé:

»Hát egyik ördög hól vagyon?«

»Hátra vagyon maradva« – azt mondják.

Elérkezett ez is és kérdé Szent-Vasárnap:

»Láttad e Disznóficzkót?«

»Nemcsak hogy láttam és hallottam, de bajom volt vele, mert ő lőtte le a féllábamat.«

»Nos röktönd a királykisasszonyt vedd a hátadra és vigyed oda, a hol Disznóficzkó vagyon.«

»Ó áldott Szent-Vasárnap ő is másodmagával van23) én is másodmagammal vagyok, négy testet, hogy viszek én oda?«

»Nó csend! több beszélgetés ne legyen, hanem röktönd kapod és vigyed?«

Ekkor felvette a hátára és megindult. Elérkezett az ég rámájához és kiérkezett egy dombra.

»No« – azt mondja – »szállj le hátamról.«

»Látod e abba a gödörbe azt a tiszta gyémánt palotát?«

»Látom.«

»Menj le oda, épen most Disznóficzkó az ágyában aluszik.«

Megindul a királykisasszony, egyenesen megyen hozzá. Mikor belépett lássa, hogy egy aranybölcsőbe, egy aranylánczczal Disznóficzkó fel vagyon kötve a padlóra s ottand aluszik Disznóficzkó egyedül. És elment oda s szépen megölelte Disznóficzkó urát és megcsókolta. A mint megcsókalta Disznóficzkót, forró könnye Disznóficzkó arczára csepegett. Ebbe megébredett Disznóficzkó a mély álomból s meglátta a szép szeretejét, hogy ottand vagyon. Akkor monda:

»Szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, most mondom, hogy nagyon szeretsz engem, mert felkerestél.« Ekkor megölelte két részben a derekát s a hét vasabroncs lepattogott a derekáról. Abba a helybe szült egy aranyhaju gyermeket. Ekkor ők hárman keresztül büköltek a fejükön s lett belőlük három fehér vadgalamb és felrepültek az ájerbe és belőlük lett az fiascsillag, a ki mai napig is az ég rámáján látszodik. A ki nem hiszi ezt a mesét, tessék este kimenni az ajtó elejébe, tessék feltekinteni az ég rámájára, ottand meglássa az fiascsillagot.

(Szováta.)

4. Hamujutka Jancsi.

Hát bizony vót, ha vót, hetedhétországon túl es vót. A hól a tetüt, bolhát száz mázsa vassal patkolják, hogy a súlyba bele ne üsse a lábát. Nincs hazugság nélkül, de ha ma nem vót, lehet holnap, egy szemhunyoritás és megtörténhetik: Egyszer vót egy király. Ennek a királynak vót három szép fia. Az a király feleségével együtt elhott, de halála előtt megporoncsolta a királyfiuknak, hogy vegyék el a Kutyafejü király három leányát. Dehát egyik királyfit úgy hitták, hogy Hamujutka Jancsi. Ez örökkétig az gócz alatt üldegélt és a hamuban játszott, az két nagyobbik bátyja fojtatta az gazdaságot. Egy este mondja az nagyobbik királyfi:

»Bujj ki te Hamujutka Jancsi az gócz alól, örökkétig az hammot ne őröld, hanem csinálj tüzet.«

Felelte reá Hamujutka Jancsi:

»Énreám hiába haragusztok, mert énnálam nélkül a mire vágyakosztok, aztat el nem tudjátok hozni.«

Akkor a két bátyja megharagudt, két fát kapott elé s úgy eltángálták, hogy a bőre mind felsírült. Hamujutka Jancsi akkor, mikor a két bátyja elaludt volna, kiment az istállóba s a háromlábu kabalát megnyergelte. Avval reálült s egyenesen felugrott az ájerbe; onnet a ló hanyatt visszaereszkedett. Szintég mikor a fődre érkezett vóna, akkor a ló talpra állott. Felelte az ló:

»Kedves jó gazdám, mi volna a kivánságod?«

»Nekem más egyéb kivánságom nincs csak a kutyafejü királyhoz akarok menni.«

Avval a ló egyet nyeritett, egyet toppintott, hogy tizenhét országon, tizenhét világon annak csengése keresztülhallott. Akkor egyet ugrott s a Kutyafejü király kapujában megállott. Hamujutka Jancsi bement a Kutyafejü király kastélyába s ottand lássa, hogy egy szobába ég négy szál gyertya s lássa, hogy a nagyobbik királykisasszony ottand alszik egy aranybölcsőbe aranylánczczal felkötve a padlóba. Onnét ment a második szobába. Ottand lássa, hogy a középső királyleány asztalán ég öt szál gyertya s a királykisasszony ottand aludt egy aranybölcsőbe lánczczal felkötve a padlóba. Onnét ment a harmadik szobába, hát lássa, hogy az asztalon ég hat szál gyertya s ottand aluszik a kisebbik Királykisasszony aranybölcsőbe, aranylánczczal felkötve a padlóba és a nap vót a mejjin és a hód vót a homlokán a jobb csicse alatt pedig ki vót nőve nyócz arany hajszál. Ekkor gondolta magában Hamujutka Jancsi királyfi:

»No most mind a három királykisasszony jöjjön utánam.« Felvette őket a kabalára, egyet nyeritett egyet toppantott, egyet ugrott a kabala s ottan vót a hazájába. Mikor belépett az udvarba, a három királykisasszonyt tette a szobába s bement s kőtögette a két bátyját:

»Keljetek fel, mert elhoztam, a mit kivántatok, elhoztam a szeretőtöket.« A két bátyja nagyon fellázadott, hogy az bolond öcscsük nem hogy nekiek nyúgtot s mondtak Hamujutka Jancsinak:

»Eredj az anyádba, mert neked könnyü, hogy egész nap a hamuban játszadozol, de mi napestig furt dolgozunk s el vagyunk bággyadva.« Ekkor felelé Hamujutka Jancsi:

»Csak ájjatok talpra, mert a kiért fájt a szüvetek, azt én elhoztam.« Mondja a nagyobbik bátya a középsőnek:

»Állj fel öcsém, nézzük meg, hogy elhozta-e a szeretőnket, mert ha nem hozta el, akkor röktönd megöjjük, hogy énvellünk többe ne csúfolodjék.«

Ekkor mennek a nagyobbik királykisasszony ajtajára s hát lássa az ő bátyja, hogy ottand vagyon az ő szeretője. Kérdezi Hamujutka Jancsi:

»No bátyám meg vagy-e elégedve?«

Meg biz a kedves öcsém, most már nem mondhatsz ojjat, hogy én azt megszegjem, mert elhoztad azt, a kiért én annyit küzdöttem. Mondja Hamujutka Jancsi a középső testvérinek:

»Gyere lelkem középső bátyám nézd meg te is a tiedet.«

Megnyissák az ajtót, hát lássa középső királyfi a szeretőjét, hogy alszik. Örömében ëssze vissza csókolta. Ekkor mondja ujból Hamujutka Jancsi:

»No most kedves, bátyáim, jertek nézzétek meg az enyémet is.«

És mennek a küsebbik királykisasszony ajtójára. Mikor megnyissák az ajtót, hát lássa a két nagyobbik bátyja, hogy ojjan szép gyönyörü fehérnép, a mijet szejjedes világon nem hogy látást láttak volna, de még hirül sem is hallották.

Mikor másnap reggelre kerekedtek, megébred a Kutyafejü király, hát lássa, hogy az ő három leánya nincs otthon. Ekkor mondja:

»Nos nó, te Hamujutka Jancsi, tudtam jól, mikor akkora vótál mint egy czire foghagyma, az anyád méhiben, hogy együtt vitánk lészen.« Ekkor a Kutyafejü király feltüzült s röktönd a katonaságát ësszeszedte s megindult, hogy Hamujutka Jancsit elpusztitsa. Nodehát Hamujutka Jancsi a két bátyát kiállitotta az udvarra.

»Nos no, te nagyobbik bátyám, magad az nőddel állj az első kapuba, mert mostand a mü apósunk jő egész tábor ellenséggel, hogy minköt röktönd elpusztitson, – dehát ne féjj semmit, hanem ahogy érkezik elődbe, ojjan prézentirt vágj, hogy kardod elszakadjon. Magad középső bátya, te állsz a középső kapuba. Az nagyobbik bátyám vág prézentirt, vagy sem, hanem te magad ojjant vágj, hogy a kardod hat darabba szakadjon.« Nodehát érkezik a Kutyafejü király, de meghadta a legénységinek, hogy nem szabad senkihez sem bátorkodni, a mig ő nem mondja. Felállitsa a katonaságot s kihuzott karddal tüzesen ment, hogy ő az vejit elpusztitsa. Amint odaérkezett volna, a nagyobbik veje ojjan prézentirt vágott, hogy a kardja két darabba szakadt. Akkor felelte j’az királyúrfi a Kutyafejü királynak:

»Hó, hó, felséges királyatyám, szünjél a buzgóságoddal, mert mi fogantoztunk, hogy mi felséges királyatyámhoz állunk, hogy segitségére lehessünk, csak a Hamujutka Jancsit tudja meggyőzni.«

Mikor elmentek a középső kapuhoz, a középső királyfi ojjan prézentirt vágott, hogy a kardja hat darabba szakadt. Mondja középső királyfi:

»Nos, no felséges királyatyám, szüntesd buzgóságodat, mert mi arra fogantoztunk, hogy segitségedre legyünk, csak Hamujutka Jancsit tudjad meggyőzni.«

Most mentek a Hamujutka Jancsihoz a harmadik kapuhoz. Itten Hamujutka Jancsi ojjan prézentirt vágott, hogy kardja tizenhatba hasadt s úgy hányta a szikrákat, hogy Kutyafejü király fogta a szemit, hogy ki ne szökjék.

»Nos nó, – mondja a Kutyafejü király, – szünjék a buzgóságod, mert mikor még anyádban oly kicsi vótál, mint egy csire foghagyma tizenhatezer darabba vágva, tudtam, hogy vitánk lessz egymással.« Ekkor felele Hamujutka Jancsi:

»Mi összefogantoztunk, hogy felséges királyatyámnak segitségére legyünk.« A Kutyafejü király ijjen szóval megnyugudt s lakodalmat hirdettek. Tizenhét világon, tizenkét országon át czirkulártassák, hogy grófok, herczegek, princzegek, válogatott czigánylegények jöjjenek. Pap, hóhér érkezik. Pap eskette, hóhér seprüzte. Már most fój a nagy lakodalom.

Hogy eltőtt a lakodalom, Hamujutka Jancsi az udvarra csináltatott egy vas filigóriát a feleséginek és odamentek lakni. Egyszer csak az veres király czirkulártassa, tizenhét országon, tizenhét világon keresztül, hogy az a ki az ő irásának másolatját tudja, az minden napra kap másfél véka aranyat. Így mondá Hamujutka Jancsi:

»Nos nó, szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, nagyon szeretném elmenni ahhoz a veres királyhoz irnoknak, hogy egy kevés pénzt szerezhetnék onnét.« Felelt a felesége:

»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, azt én ugyan nem bánom, hanem csak hogy hát szégyen az a mi fejünknek, hogy egy király, menjen irnoknak.« Mégis azt mondja Hamujutka Jancsi:

»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyese, az igaz, hogy van nekünk mind pénzünk, mind vagyonunk, de mégis szeretném, ha több lenne.« Felelt a felesége:

»No, ha ojjan nagy kedved van, én nem bánom, ha elméssz.«

Akkor nekiállott Hamujutka Jancsi s kivitt az udvarra két kis széket s egymásmellé tette:

»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, gyere ülj le erre a székre.«

Leültek ők egymásmellé, de ojjan egymásmellé ültek, hogy egy tűt sem lehetett volna közéjük szurni. Nos, felelte Hamujutka Jancsi:

»Én ezt a kardot felhajitom az ajérbe, a mék igaz szívvel egyik az másikhoz nem lessz, ez a kard sértse meg, ha pedig mindketten igaz szívvel, hüséggel maradunk egymáshoz, egyiket se sértse meg.«

Ekkor felhajitotta az kardot az ájerbe s az úgy lesuvadt a két szék között a földre, hogy bár még a gunyájukat sem sértette meg. Ekkor mondja Hamujutka Jancsi a feleséginek:

»Megnyugudt szivvel hagylak itten, mert tudom, hogy igaz szivvel leszel hozzám.«

Avval elutazott Hamujutka Jancsi a veres királyhoz, hogy beálljon irnoknak.

»Adj Isten jó napot felséges királyatyámnak.«

»Isten hozott te Hamujutka Jancsi, hát mi ujság?«

»Nem hallottam semmiféle ujsagot felséges királyatyám, csak azt, hogy szüksége van egy irnokra.«

»Nos, no kedves fiam, ha a te irásod az én irásomnak párja, úgy minden napra kapsz egy és fél véka aranyat.«

Fogja Hamujutka Jancsi s ojjan rend irást vág a papirosra, hogy szakasztott párja volt a veres király irásának. Hát mondja az veres király:

»Nos, nó fiam, hadd most félbe a dolgot s menj sétálni, nézd meg a városomat.« Hát a mint a piaczsorba beérkezett volna, lássa, hogy egy öregrendü ember két fehérnéppel sétál kartönd. Mondja Hamujutka Jancsi annak az öreg embernek:

»Hó, hó, bácsika, ez a két szép gyönyörű fehérnép nem magát illeti?«

»Ó kérem«, – mondja az öreg ember. – »Nem hogy ezekkel nem sétálnék, hanem még a maga feleségit is el tudnám bolonditani.«

»No te öreg ember, hogyha te azt megteszed s megmondod, hogy a feleségemnek micsoda jegye vagyon, akkor röktönd átadom neked fele kirájságomat; ha pediglen meg nem teszed aztat, a mit mondtam, röktönd felakasztatlak.« Mondja az öreg ember:

»Nos, nó felséges királyfi, megteszem a mit mondassz, csak engedj három napot.« Engedett neki a királyurfi három napot. Az öreg ember mostand már nagyon meg vót ijedve, hogy vége az ő életinek, mert hogy tudja ő megmondani, hogy micsoda jegye van a királynénak. Nodehát ő már azt gondolta magában, ha már az életjének így is úgy is vége, hogy legalább elmegyen abba a városba, hogy tudja meg, hogy hol lakik az királyné. Ő estére kelve odaérkezett abba a városba, a hol a királyfiu felesége lakott. A hogy ott jár a felszegen és az alszegen idestua, gondolkodott magában, hogy hol kapna szallást. Bément egy házhoz egy ëzvegyasszonyhoz s kért tőle szállást. Az ëzvegyasszony meg is megadta a szállást. Mikor ketten diskurálásba elegyedtek, kérdi az ëzvegyasszony:

»Hát maga miféle járásba indult?«

»Panaszolja ő, hogy a Hamujutka királyfival fogadást tettek, hogy ő megmondja, hogy a feleséginek miféle jegye van.«

»Dehát én azt nem tudom megtenni«, – mondja az öreg ember. »Tudom jól, hogy most már vége az életemnek.« Ekkor felelé az ëzvegyasszony:

»Én éppeg járok be a királyasszonyhoz, talán segithetek.« – Felele az öreg ember:

»No te ëzvegyasszony, ha te annyira tudsz menni, hogy én megtudjam, miféle jegye van a királynénak, akkor én téged elveszlek feleségemnek s mi leszünk királyok.« Felelte az ëzvegyasszony:

»No, hadd csak el azt, mert én mindjárt eligazitom.«

Egyben elment az ëzvegyasszony; egy szekrényládát keritett, annak a ládának az oldalára furt két likat s ezt az öreg embert belezárta abba ládába. Akkor elment az ëzvegyasszony a királynéhoz:

»Adj Isten szerencsés jó napot felséges királyatyámné!«

»Isten hozta öreg mámi, mi az ujság?«

»Hát felséges királyatyámné, én azért bátorkodtam bé ide magához, hogy a mit a felséges királyatyámnétól kicsi pénzt kapogattam, én azt meggyüjtögettem. Most valami rablók észrevették, hogy egy kicsi pénzem van s engem ki akarnak rabolni. Hogyha felséges királyatyámné megengedné, hogy a ládámat ide behoznám az ecczakára, ugyan megköszönném a felséges királyatyámnénak.« Mondja az királyné:

»Tessék csak hozza be bátran!«

Ekkor elszalada az ëzvegyasszony haza s röktönd négy embert hivutt s azt a ládát bevitette a királynéhoz s úgy tette le azt a ládát a királyné szobájába, hogy az a két lik a királyné ágyával szembe vót. Avval az ëzvegyasszony elment s a királyné röktönd zárba tette az ajtót. Mikor az királyné vacsorázott, akkor az ingit levetette s bolhászodott. No ekkor az öreg ember a ládából meglátta, hogy a mejjin ott vagyon a nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt pedig nyócz arany hajszál vagyon kinőve. Ekkor az ëzvegyasszony reggel a ládát vitette haza, kizárta s kikőtt az öreg ember a ládából. Kérdezte az öreg embert:

»Hát mit láttál az écczaka?«

»Szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, megláttam biz én minden jegyet, most már én a tied, te az enyém; most röktönd megyek, a jegyeket adom fel a királynak s én jövök s veszlek el.«

Azonnalt elment az öreg ember a királyhoz pont mikor a három nap tőlt vóna bé.

»Adj Isten jó napot felséges királyatyám!«

»Isten hozott öreg ember, hát mi ujság?«

»No te Hamujutka királyfi, láttam az te feleségedet. Ott vagyon a mejjin a nap, a homlokán hód s az jobb csicse alatt nyócz arany hajszál vagyon kinőve.«

Akkor Hamujutka vitéz az hóhérokat röktönd állitotta össze s a fekete tenger közepibe felakasztotta magát. Megörvendett az öreg ember s elfutott a királyi kastélyba. Ottand a királynét kisuppultatta a kastélyból, ő feltette az királyi koronát s elvette az ëzvegyasszonyt. Most már úgy fojtassa tovább a királyságot.

Nodehát a szegény királyné megbúsulta magát, gondolja magába:

»Istenem, mit tudott csinálni az én férjem, hogy igy elhagyott engem. Én már egyebet nem csinálhatok, ha azt is tudnám, hogy a két lábam a térgyemig elvásna, addig megyek a mig az én férjemnek hirit nem hallom.«

Ő meg is indult s hetedhét országon keresztül ment. Érkezett az veres királynak az udvarába. Ottand tudakolja, hogy a Hamujutka királyfinak hirit hallották-e?

»Hogyne hallottuk volna, mikor láttuk is ahun felakasztotta magát a fekete tenger közepibe. Ekkor a királyné elment hozzá az akasztófa alá s hát lássa, hogy az ő férje még él.« Igy monda sirva:

»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, hogy tehetted te azt, hogy te magad felakasztottad?« Akkor felelte az ő ura:

»Menj el innen te büdös szemét a szemeim elől, a hóttestet ne ébreszd, mert te etted meg az én életemet.« – Ekkor felelte az királyné:

»No te Hamujutka királyfi, szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, már most nézd meg, hogy én beleszököm ebbe a tengerbe. Ha én hibás vagyok itt pusztuljak el a tenger szigetjébe, ha peniglen igaz szivvel vagyunk ketten egymáshoz, te is azon az akasztófán soha meg ne hajj, mig mi még nem találkozunk.«

Ekkor az királyné belevetette magát a tenger közepibe.

Az királyné utadzott a tengernek a fenekén s annyira került az tenger fenekin, hogy neki az hajába az halak belekötöttek s róla minden ruházat lerothadott. Mikor hét esztendeje vót, hogy ő a tenger fenekén utadzott vóna, pont a mék24) órán tőtt be a hét esztendő, ő azon az órán kikerült a tenger partjára s ott kezdett járkálni. Megtalál ő egy remeteg küs házat s lássa, hogy hát egy ember vágja a fát. Messzünnöt kiácscsa:

»Hohó kedves bácsikám, meg ne rettenjen tőlem, mert én Isten teremtése vagyok.« Ekkor kiátotta a hajós:

»Nos nó jere csak bátran akármiféle állat vagy.«

Érkezik közelebb az hajóshoz, hát ez lássa, hogy egy fejérnép.

»Adjon Isten szerencsés jó napot hajós bácsi.«

»Isten hozta magát is, de üjjön le, mert látom nagyon ki lehet fáradva.« Mondja királyné:

»Köszönöm szépen, nem jöttem ülni, de felkérném, ha lenne szives ingem felőtöztetni.«

A hajósnak felesége fel akarta őtöztetni az ő gunyájába, de ő szépen megköszönte s felelte az királyné:

Nekem nem kell fehérnépi gúnya, hanem ha adnának nékem egy harisnyát, egy ujjast s egy rossz sipkát, valami rongyosokat, nagyon szüvesen megköszönném.

Nodehát a hajós nagyon jó lelkü ember vót s a maga uj rend gunyáját odaadta neki. Felöltözött az királyné a férfiruhába, kézenfogvást elbucsuzott a hajóstól s Isten nevibe megköszönte a hozzá való jóságát. Ekkor ő megindult s elérkezett az veres királynak az városába. Ő egyenesen ment fel az királyhoz.

»Adjon Isten jó napot felséges királyatyám.«

»Isten hozott téged is ëcsémuram, micsoda járásbéli vagy?«

»Felséges királyatyám, én azért bátorkodtam a felséges királyatyámhoz, hogy én a rendes sorozást bejártam, de nem soroztak be katonának, de most bé akarok állani katonának, hogy felséges királyatyámat hüségesen szolgáljam.«

Azonnal az király el is fogadta, katonai ruhát hozatott s felöltöztette. De ojjan okos vót a legény, hogy egy hónap mulva meg lett kapitánynak, három hónap mulva, meglett brigaderosnak. Ekkor megkérte az királyt hogy engedje meg neki, menne egy század legénységgel annak az királynak a városába, a mejiknek az ő férje vót a királya, hogy nézzen széjjel. Igy felelte a király:

»Vigyél fiam egy ezred katonaságot magaddal, nehogy valami bajod legyen.«

»Nem kell nekem csak egy század,« felelte az legény, ő avval megindult. Mondja a tiszteknek:

»Ti tisztek, mikor mi az városba megérkezünk, meglássátok, minket meghínak vacsorára. A mit én ott beszélni fogok azt ti irjátok le loppal, a mit az a király beszélni fog, azt is külön irjátok le.«

Akkor a legényeknek kiadja a parancsot, hogy a mig ő nem parancsolja, addig nem szabad semmihez sem nyúlni. Estére kelve megérkezett abba a nagy királyvárosba. Nohát a király a tiszteket meghivta vacsorára. Elmentek s béültek az asztal mellé s kezdtek innya és enni. Annyira elmulattak ők, hogy nagyon jó kedvük ereszkedett. A sok beszéd között eléhozodott, hogy mék25) hogy lett tiszt. Ekkor elkezdi az brigadéros:

»Hallgassatok, hogy én hogy lépesedtem fel, mert én szegény favágó ember gyermeke vagyok, de bémaradtam katonának és ügyesen és kellemesen viseltem magamat. Akkor az király maga mellé vett ordináncznak. Nosdehát vót az királynak egy szép leánya, ez úgy belém szeretett, hogy bolondult meg szeretetiben. Az leány megterhesedett s azt mondta az édesapjának, hogy kardba ereszkedik, ha én el nem veszem. Az király látta, hogy már nincs mit ellenkezni s nekem adta a leányt feleségül. Meg is tett engemet brigadérosnak, hogy ne kellessen szégyenleni a vejét.«

Akkor egyet nagyot kaczagtak reá.

»Nos, nó, én még könnyebben kaptam meg a királyságot, mondá az öreg király, mert én a Hamujutka Jancsival fogadtam, hogy milyen jegye van a feleséginek. Ekkor odamentem az ő királyvárosába s egy öreg asszony megsegitett, hogy egy ládába bújva meglestem a királynét mikor bolhászodik. Hát mit láttam. Ottand fénylik az nap a mejjin, a hód a homlokán s a jobb csicse alatt ki vót nőve nyócz arany hajszál. Akkor elmentem Hamujutka Jancsihoz s montam neki, hogy mit láttam. Hát röktönd felakasztotta magát az tengersziget szélire.«

No de hát erre egy nagyot kaczagtak, csak a brigadéros nem kaczagott.

Reggelre kelve fordult meg a brigadéros és ment vissza a Veres királyhoz. Röktönd a hóhérokat hivatta s kűdte őket az akasztófához.

»Menjetek el fiam az akasztófához s akármi kis csontikáját, porczikáját megkapjátok, hozzátok ide elémbe.« Mondák a hóhérok:

»Ó kérem tizenkét álló esztendeje, hogy felakasztottuk, annak biza még a hamvát is elfutta a szél.«

»Egyébről ne gondoljatok, hanem akármi morzsalék csontja maradt, hozzátok ide«, felelte az brigadéros.

Nem vót hova lenni a hóhéroknak, elmentek oda. Hát lássák, hogy még tiszta épen, életben vagyon Hamujutka Jancsi az akasztófán.

Nohát akkor az hóhérok vágták őtet le. Feleli nekik Hamujutka Jancsi:

»Menjetek el innen, ne bántsátok a holttestet, mert én a földön nem akarok többet járni.« Felelik a hóhérok:

»De épen jó, hogy életben kaptunk, legalább nem kell, hogy átalvetőben vigyünk haza.«

Röktönd vitték a brigadérosnak az szobájába. No már most hivassa a brigadéros a Veres királyt és a tiszteket s feleli vala:

»Nos no, ti tisztek, most vegyétek elé az irásokat s olvassátok el, hogy mit mondtam én és mit mondott az a vén tolvaj király, a ki az én feleségemet megcsalta.«

Veszik a tisztek az irást s olvassák, hogy az öreg ember annak a vénasszonynak a segitségével egy ládába bújt s úgy megleste, hogy a királyné bolhászodott. Hát mit látott?

»Látta, hogy ott fénylik a mejjin a nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt ki vót nőve nyócz arany hajszál.«

Ekkor kérdezte a brigadéros:

»Nos no te királyfi, ha most meglátnád a te feleségedet még életbe, hát te még magadhoz vennéd-e?«

»Hát most látom, hogy én vótam a hibás, mert meghallgattam a panaszokat, pedig a feleségem semmiben sem vót hibás. Ojjan jó szivvel venném magam mellé, hogy soha még azt sem mondanám, hogy ájjon tovább.«

Ekkor a brigadéros kigombolja magát s feleli vala:

»No most nézz rám!«

Mikor ránézett Hamujutka Jancsi, hát lássa, hogy a mejjin ott vagyon a nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt ki van nőve nyócz arany hajszál.

Röktönd ők egymásra borulnak s nagy sirással és zokogással csókolták egymást ësszevissza.

Ekkor tudta meg a veres király is, hogy kiből csinát vót brigadérost. Összehivta katonáit s Hamujutka Jancsit a feleségivel ültette hintóba s mentek hazafelé. Mikor megérkeztek Hamujutka Jancsi országába s hivassa a verös király a két huszárlegényt s köttette a szegény embert s a feleségit a lovak farkához s mondja:

»Nos no, úgy ësszejárjátok ezt a várost s minden szegelikát, hogy minden csontjuk tizenhatezer darabba szakadjon.«

Most Hamujutka Jancsi ëremiben, hogy az Isten az ő társával ismét ësszerendelte, hirdetett egy nagy lakodalmat. Tizenhét országon, tizenhét világon keresztül czirkulártassa, hogy bárók, grófok, herczegek princzegek jöjjenek, hóhérok siessenek az lakodalomra. Pap eskette, hóhér seprűzte; most sincs a lagzinak vége.

(Szováta.)

5. A tizenkét koronás hattyu és a csiháninget fonó testvérkéjük.

Volt egyszer egy igen szegény asszony, a kinek egy hassal hat fia lett. S ujra megterhesedett s ismét lett hat fia. A mikor ő megszülte azt a tizenkét fiut, olyan egyszerre nevelkedtek fel, hogy egyik olyan volt mint a más. De hogy ők nőni kezdtek, az édesanyjuk a surczával nem tudott eleget hordani nekik. Mikor menyen haza egyszer, a gúnyát is mind tépték le róla. Erősen meg volt keseredve a szegén asszony, hogy úgy megtámadták őtet. Így szól a szegény asszony:

»Istenem adj belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a míg egy leánytestvérek csihánből tizenkét inget nem köt nekik, de ugy, hogy a mig köti, egy szót sem fog beszélni.« Nodehát ez meglett s a hattyuk elrepültek. Ekkor az asszony addig búsult, a míg ujra férjhez ment. Megterhesedett s lett neki egy gyönyörüséges kis leánya. Mikor ez annyira nevelkedett, hogy lett egy tíz éves, hallotta a többi asszonyoktól, hogy neki milyen tizenkét bátyja volt. Benéz a kis leányka a szobába az anyjához s mondja:

»Édesanyám, hát vót-e nekem még tizenkét testvérem vagy nem?«

»Feleli az asszony, hogy vótak bizony, ojanok mint tizenkét gyertya, de én megátkoztam őket, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a míg egy leánytestvérek csihánból tizenkét inget nem köt nekik.« Ekkor a kis leányka is felpakolta magát s elindult napkelet felé, hogy keresse fel testvéreit. Addig menyen a rengeteg havason keresztül, hogy elsetétedett s egy fa tövére lefeküdt s ott megviradott. Reggel elindul s elérkezik estére egy nagy siátságba s meglát egy kicsi házikót. A leányocska bémenyen oda s lássa, hogy tizenkét ágy vagyon egy sórjába. Röktön kiseperi a szobát, megveti az ágyakat, tüzet csinál s vizet teszen a tüszelyre. Egyszer hall a leányka valami zërgetést s beszökik a kemencze mellé. Menyen bé a tizenkét bátyja s lássák, hogy nem ugy van a ház, a hogy hadták. Néznek szerteszéjjel, de senkit sem látnak. Meglássa egyszer a nagyobbik, hogy egy fehérnépféle van a kemencze mellett s kérdik tőle:

»Hogy jöttél ide leányocskám.« Feleli a leányocska sirva, hogy azér búdosott el, mert édesanyjának vót tizenkét fia. Ojanok vótok mint tizenkét gyertya, de édesanyjuk megátkozta őket, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás hattyut; hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a mig egy leánytestvérek csihánból tizenkét inget nem köt nekik, de ugy, hogy a mig köti »egy szót sem fog beszélni.« Röktön megismerte a tizenkét bátya, hogy ez az ők testvérök s ëssze-vissza csókolják a leányocskát. Reggelre a tizenkét bátya elindul s a leányocska is ësszeszedi magát s elmegy a mezőre csihánt szedni. Megszedi a csihánt a leányocska, meghántja s leül az erdő közepébe, hogy kössen három vagy négy inget. Eczczer szertenéz s meglát egy réten egy nagy bugját. Odamegy és csinál magának ojan hálóhejjet, hogy sem eső sem szél nem érheti. Eczczer az királynak a fia megindul vadászni s ahogy a leányocska az erdő között kötötte az ingeket, hát reáakad a vadászkopó. Odamenyen az ugatásra a királyfiu s meglássa, hogy milyen szép kicsi leányocska üldögél a fa tövén s röktönd kérdi tőle:

»Miféle járásbéli vagy, hogy jöttél ide?« A leányka keservesen nézi a királyfiut, de nem szól semmit. Így szól a királyfiu:

»Ne féjj semmit, mert nem bántalak, karjaim közé veszlek és hazaviszlek.« Ahogy a leányocska erre sem szól semmit; megfogja királyfiu s felteszi a hintóba. A vadászoknak megmondja a királyfiu, hogy estig vadászszanak csak, mert ő menyen haza, hogy a leányocskát megmutassa az apjának. Röktön hazamenyen a királyfiu a leányocskával s örvendve mondja az apjának:

»Né apám mit rendelt nekem az Isten az erdők kebelén.« Ilyenformán feleli a király:

»Elég szép, elég ügyes, csak ki tudja miféle rangból való; nem kérdezted e, hogy honnat jött vagy hova való«?

»Kérdeztem biz én, de e’iszen féltibe nem mer szólni.« Igy mondja a királyfiu:

»Hanem hagyja el apám, majd megszólal, ha beviszem a szobába.«

Beviszi a királyfiu a szobába, eléggé vallassa, faggassa, de mégsem tud semmire menni vélle; s leányocska csak fonja, köti az ingeket szüntelen s akarki akármit szól neki ő még szemit se veti reá. Lakott egy ördöngős szüle a kapu sarkánál s ez igy szól a királyfiunak:

»Felséges királyfiu, az a leány tökéletlenségből nem tud szólani, szeméről is jól látszik, hogy beszélni tud; meg kell jól vallatni, mert ha szépen meg nem szólal, majd megszólal csúful.«

De hiába volt minden, a leányocska csak hallgassa, hogy mit beszélnek és fojtassa a dolgát, pedig úgy szerette a királyfiut, hogy a szemit le se tutta róla venni. Eczczer az öreg király azt mondja:

»Ëssze kell gyüjteni a tanácsosokat s meg kell jëvendöltetni, hogy mivel pusztitsuk el ezt a leányt; akkor majd meg fog szólalni.« Esszegyülnek tizenkét tanácsosok; mondanak egyet, mondanak mást, de a legöregebbik mondja:

»Két öl fát ëssze kell hordani, melléje kötjük a leányt, a fát meggyujtjuk s ha akkor sem szólal meg, akkor bele kell vetni a tüzbe.«

Ësszehordják a fát, meggyujtsák s a kis leányocskát kötözik melléje. De a kis leányocska csak nézi keservesen a királyfiut s köti az ingeket szüntelen. Már annyira kötötte a tizenkettedik inget, hogy csak egy ujja kellett volna. Már megfogják a leányocskát, hogy vessék a tűzbe, de lássák messzire, hogy tizenkét lovaslegény úgy jön, hogy ég, főd szakad ëssze. A lovaslegények kiáccsák meszszire:

»Pardont kérünk, felséges királyatyáinktól, a míg odaérkezünk.«

Odaérkezik a tizenkét lovaslegény s igy kiáltsák:

»Ne vessék belé azt a leányocskát, mert az a mi testvérünk. Tizenketten vótunk királyfiuk, mint tizenkét gyertya, de anyánk megátkozott, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten ájjunk meg s addig attól meg ne szabadujjunk, a míg egy leánytestvérünk csihánból tizenkét inget nem köt nekünk, de úgy, hogy a míg köti, egy szót, a mi sok, egy szót sem fog beszélni. A szegény kis testvérkénk elindult minket keresni s csak kötötte a tizenkét inget, de most bevégezte s mi meg vagyunk váltva a hattyuképéből.« Ekkor a királyfi kézen fogta a kis leányocskát s bevitte a palotába. Hirdettek nagy lakodalmat s megesküdtek.

(Szováta.)

6. Borsszemvitéz és szép Julia, a ki erdőt ződit s fűvet virágoztat.

Egyszer vót egy üdőben egy igen nagy gazdag király, de annak a király feleséginek sohasem voltak gyermekei. Azon kértek az Isten ő felségit, valamiféleképen adjon nekik egy magzatot. Vót nekik tizenegy bótjuk s mondja az királyné:

»Elmegyek az bótokba, hogy kiseperjem.«

Elmegyen az királyné, veszen egy seprüt az kezibe s kezdi seperni az bótokat. Mikor az tizenegyedik bótba érkezik, hát akkor egy küs borsszem felszökik a pudli tetejére. Kétszer, háromszor is lehárintsa onnat, de ujra felszökik.

»Ennye te küs haszontalan borsszem, ilyen figurát tudsz tenni véllem: négyszer, ötször is téged lehárintottalak s mégis te ujra felszököl; állj meg mert mindjárt nem figurázol te véllem.«

Röktönd kapta s béfalta a borsszemet, s azonnal megterhesedett tőle. Nagyba megörvendtek, hogy az Isten ő felsége nekik egy magzatot adott vénségükre s azonnal bált csináltatott a király örömiben. Nodehát midőn felidő eltőt vóna, hogy megterhesedett az királyné, az gyermek az méhiben röktönd sírni kezdett. Nagyon megbúsult a király s a királyné, hogy szent Isten ő felsége nekik egy magzatot igért s azt is annyi szomorusággal meglátogatta, hogy azt se tudja szerencsésen megszülni s hogy a méhiben idő-nap előtt sirni kezdett. Nodehát már most a király röktönd czirkulárist26) eresztett hét országon keresztül, hogy herczegek és bárók s princzegek s válogatott czigánylegények menjenek oda, a ki csak valamit tud mondani. Már most el-is elmentek, de senki sem találtatott közülök olyan, hogy az ki az gyermeksirást az anya méhiben megtudja állitani. Vót a kapu sarkánál egy öregasszony, vót annak egy tiz éves fia. Azt mondja az édesanyjának:

»Édesanyám, menjen fel az királyhoz s mondja meg az királynak, hogy én fogok az a fiu lenni, az ki meg fogom állitani az sirást az felséges királyné mehiben.«

No már most felment az öregasszony az királyhoz.

»Jó napot felséges királyatyám!«

»Isten hozott te szegény asszony!«

Hát mér jöttél s milyen kereseted van nálam?

»Azér’ jöttem felséges királyatyámhoz, hogyha számmal meg nem sérteném, hogy van nekem egy tiz éves küs fiam s azt izente felséges királyatyámnak, hogy ő fog az a fiu lenni, a ki a felséges királyanyánknak az méhiben a gyermeksirást megállitsa.«

Röktönd az király szólitsa elé az kocsisát s befogat négy lovat a hintó elejibe. Felülteti az öregasszonyt az hintóba s leviszi az öregasszony házához. Az király egy rend ruhát kűd a fiunak, mert tudta, hogy szegények és rongyos az gúnyája. Röktönd felöltöztetik a fiut, elébe fognak a hintónak s viszik fel a fiut az palatába. Hűségesen szökik le a fiu a hintóból s elkiáltsa magát:

»Én fogok az a fiu lenni, a ki megállitsa a gyermeksirást felséges királyanyám méhiben. Felséges királyatyám, szépen megkérném, legyen olyan szives rendeljen nekem egy olyan szobát, a hol senki se járjon; ott nekem egy ágyat készen vessenek meg és mosdótáltól pókarongyig, minden készen legyen meg, mikor nekem szükségem leszen reá.«

Megfogja a fiu az királynénak az kezit s bévezeti az szobába.

»Felséges királyatyámné! – mondja a fiu – legyen szives, hogy vetkezzék le s feküdjön le az ágyba, de megkérem felséges királyatyámné, hogy a mit én mondok magának, hogy aztat utánam mondja háromszor.« Elkezdi a fiu:

»Hallgass hallgass te Borsszemvitéz, mert neked adom szép Juliát, a ki erdőt ződit s mezőt virágoztat.« – Hogy háromszor eztet elmondták, azonnal megszületett Borsszemvitéz. Nyakra főre szalad a király, hogy a gyermeksirást meghallotta.

»Kedves tássam, hál’ Istennek, hogy te megszabadultál.«

Röktön a küs fiut öllel fogják s úgy viszik ki a szobából, ültetik asztal mellé s úgy mulatnak. Röktönd a király örökös fiának fogadta s ráirassa fele királyságát s minden vagyoni állásának felit. Borsszemvitéz nevekedik úgy, hogy mikor háromnapos lessz, akkora lessz, hogy tiz évesnek is számot tenne. Egyszer mondja Borsszemvitéz az édesanyjának:

»Édesanyám, mondja meg nékem, hogy mit igért vót, mikor én még a maga méhiben vótam?«

Azt feleli az édesanyja, hogy:

»Kedves fiam, semmit se.«

Olyan beteg lessz a fiu, hogy még a lábán se tud állani. Megbúsul az édesanyja s kezd gondolkozni, hogy neki mit igért vót, mikor a méhiben vót. Azt mondja egyszer a fiu az anyjának:

»Édesanyám jöjjön ki a csűrkertbe, hogy mondjak valamit.«

Mikor a csűrhez érkeznek, azt mondja az édesanyjának:

»No édesanyám, legyen olyan szives, hogy a csűr talpa alatt adja nekem ide a csicsit.«

Azt mondja az édesanyja neki:

»Hát hogy tudjam én neked odaadni, mikor én azt nem tudom felemelni.«

Megfogja Borsszemvitéz a csűrtalpának a szegit, s az kis ujjával annyira felemeli, hogy az édesanyja a csicsit keresztül tudja dugni. Ekkor mondja a fiu:

»No édesanyám most mondja meg nekem, hogy mit igért mikor még a méhiben vótam.«

Azt feleli az anyja:

»Kedves fiam semmit se.«

Avval az anyja csicsire ereszti a csűr talpát egy küsség s ujra kérdi:

»Édesanyám, megmondja-e, hogy mit igért maga nekem, mikor még a méhiben vótam.«

Azt feleli az édesanyja:

»Édes fiam semmit se.«

Akkor a fiu egészen reáereszti a csűr talpát.

Elkiáccsa az édesanyja magát:

»Kedves gyermekem, ereszd fel a csicsemet, mert megmondom, a mit én neked igértem vót. Neked igértem szép Juliát, a ki erdőt ződit s mezőt virágoztat.« – Ekkor az édesanyját a csűr alól felereszti s bémennek a szobába. Azt mondja erre a fiu az édesanyjának:

»Édesanyám legyen szives, fehér ruhával s ellátással tarisnyájjon fel ingemet.«

Kezd sirni az édesanyja, hogy ő országolni akar indulni.

»Kedves fiam, ne menj el s ne hagyj itt minköt, ne maradjunk árvaságra csupa ketten itthon.«

De nincs hova legyenek, a fiu mindenképen el akar menni, muszáj őtet feltarisznyájják. Az édesapjának elékéri a régi kardját, a kivel az ütközetbe járogatott s felszóval kiáltsa: »Isten segéljen utazásomban.« Az apja felülteti a lovára s kikisirik a város végire. A város végére mikor kiérkezik, apjától, anyjától elbúcsuzik s az egész városi községi néptől. Megindul Borsszemvitéz, ugy elmenyen, minél jobban nem lehet. Megérkezik estére kelve egy rengeteg nagy havas közepire. Néz szerteszéjjel, hogy hol keressen magának az écczakára megnyugovó helyet. Megköti a lovát egy fához s avval ő megindul. Meglát a rét közepiben, mint a lába egy akkora helyt, hogy a fődből jő ki a füst. »Istenem, miféle állat lakhatik itt, hogy itt semmiféle ház nem látszik s mégis füst jő ki innet.« Kerülni kezdi ő azt a helyet és meglátja, hogy menyen bé egy grádics a fődbe. Bémenyen, hát látja, hogy ott ül a tüszelyen27) egy olyan öreg ember, hogy négy vasruddal van a szemepillája feltámasztva.

»Szerencsés jó estét édesapám!«

»Isten hozott Borsvitéz, feleli az öreg.«

»Hol jársz, hol jársz? mikor a te országodból még madár sem jár erre.«

»Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáért a ki erdőt ződit, füvet virágoztat. Valahol hirit nem hallotta-e?«

»Kedves gyermekem, nem hogy hirit hallottam volna, de még nevit sem tudtam idáig, hanem ma écczakára szállást adok neked, ha lovad van bekötöm s neked jó ágyat vetek, hogy megnyughatol csendesen; de ha reggelre kerülsz, akkor innet tőlem megindulsz s esztendő ilyenkor estére elméssz az közepső bátyámhoz s az hogyha nem tud téged valamire utasitani.«

Reggelre kerül Borsszemvitéz, felkel, megmosdik, frustukot csinálnak, avval megköszöni a szállást az öreg embernek, felül a lovára s úgy elmenyen hetedhét országon keresztül, hogy minél jobban nem lehet. Elérkezik estére kelve egy nagy siáltságba; néz szerteszéjjel, hogy hol legyen az ő meghálása. Megköti a lovát s megindul, hogy keressen helyet magának. Egyszer csak meglássa, hogy a rét közepiben, mint a lába egy akkora helyt a fődből jő ki a füst.

»Istenem, miféle állat lakhatik itt, hogy itt semmiféle ház nem látszik s mégis füst jő ki a fődből.« – Mondja Borsszemvitéz.

Kerülni kezdi ő azt a helyet és meglátja, hogy menyen bé egy grádics a fődbe. Bémenyen, hát látja, hogy ott ül a tüszelyen egy olyan öreg ember, hogy hat vasruddal van a szemepillája feltámasztva.

»Szerencsés jó estét édesapám!«

»Isten hozott Borsszemvitéz!« – feleli az öreg.

»Hol jársz, hol jársz, mikor a te országodból még madár sem jár erre.«

Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallotta-e?

»Kedves gyermekem, nem hogy hirit hallottam volna, de még nevit sem tudtam idáig, hanem ma ecczakára szállást adok neked, ha lovad van bekötöm s neked jó ágyat vetek, hogy megnyughatol reggelig, de ha reggelre kerülsz, akkor innet tőlem megindulsz s esztendő ilyenkor estére elméssz a nagyobbik bátyámhoz, hogyha ő téged nem tud utasitani valamire.«

Megindul Borsszemvitéz nagy búval, hogy ezek őtet nem tudták utasitani. Elérkezik estére kerülve a két öreg nagyobbik bátyjához s lássa mikor bémenyen, hogy ennek a szeme tizenkét vasruddal van feltámasztva s macskakölykök heverésznek a szempilláján. A hogy Borsszemvitéz meglátja, megborzad.

»Istenem, hogy tud ez ilyen öreg ember élni.« Gondolkozik, hogy megszólitsa-e az öreg embert? – Kapja magát. »Már lessz a hogy lessz« s köszön az öreg embernek:

»Szerencsés jó estét édesapám.«

»Isten hozott Borsszemvitéz« – feleli az öreg. – »Hol jársz, hol jársz, mikor a te országodból még a madár sem jár erre.«

»Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallotta-e?«

»Kedves gyermekem, nemhogy hirit hallottam volna, de még nevit sem tudtam idáig, hanem ma écczakára szállást adok, hogy megnyughassál. Innen megindulsz reggel s ki fogsz érkezni, valahol, a szántóföldekre fogsz te vetemedni s járnak ott népek erre is arra is s ott ha nem utasitanak valamire.«

Reggelre kerül Borsszemvitéz és megindul. Elérkezik egy dél tájékán két tollófődre28) s hálát ad az Istennek, hogy őtet megsegitette, hogy még egyszer a nagy havasokból kiérhetett. Hát egyszer csak meglátja, hogy a tolló között ott egerész egy róka. Azt kérdi tőle az a róka:

»Hol jársz, hol jársz te tollóvitéz, mikor a te országodból még madár se jár erre.«

»Hát mit mondjak én neked, te haszontalan róka, mikor te úgysem tudsz utasitani engem semmire se.«

»Dehát attól te mégis megmondhatod, hogy te mibe jársz, mert te azt nem tudhatod, hogy én téged tudlak-e utasitani vagy sem.« – Azt mondja Borsszemvitéz:

»Én futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallottad-e?« Azt mondja akkor a róka neki:

»No látod te Borsszemvitéz, már eddig is megmondhattad volna, épen szinte minden nap az udvarából hozok egy csürkét.«

Úgy megörvend Borsszemvitéz, hogy a lováról röktön leszökik s azt mondja a rókának:

»No hát kedves róka fogadjunk komaságot, hogy soha sem hagyjuk el egymást a mig lehet; légy olyan szives s vezérelj el engem oda, a hol lakik, mert jó váltságát kapod.« Azt mondja erre a róka:

»No most még nem mehetünk oda, mert te is meg vagy bágyadva; menjünk mi most az én tanyámra.«

Megindulnak és elmennek a róka tanyájára. Meglássa Borsszemvitéz, hogy olyan háromemeletü palatája vagyon, hogy a récze térdre áll s úgy néz bé az ablakon. Bémennek ők a házba, étel, ital készen van s ülnek az asztal mellé, hogy egyenek. Borsszemvitéz nem nyughatik tőlle; a nap bajosan telik, neki mind csak azon jár az esze, hogy rövid időn láthassa meg a szép Juliát. Reggelre kerülnek Borsszemvitéz megtakaritsa a lovát, gunyáját s megindulnak. Elmennek ki egy nagy hegynek a tetejire. Az róka azt mondja Borsszemvitéznek:

»Hát kedves barátom, légy szives a szómat meghallgatni. Innet én tovább nem mehetek, mert engem, ha a faluban megláthatnak, röktön megölnek, mert sok tyukot, ludat elhordtam s azért reám haragusznak; hanem látod azt a nagy kastélyt tua a város közepében, az az ő palatája. Egyenesen bémehetsz a kapu elejibe, de arra kérlek, hogy te az ő beszédjét keresztül ne hágd soha, se ő a tiedet át ne hágja, mert akkor csendesen élhettek, de hogyha egyik a más szavát meg nem fogadjátok, egyik a másikkal lakni nem fogtok.«

Megindul Borsszemvitéz nagy örömmel, hogy ő menyen már most a kedves feleségihez. Bémenyen a kapu elejibe s megáll a lovával. Kimenyen gyorsan egy szógáló a tornáczba s meglássa Borsszemvitézt, hogy a kapu előtt álldogál. Fut bé nyakra-főre, a szolgáló és mondja az asszonyának:

»Na Julia kedves asszonyom, itt van Borsszemvitéz, a kit örök életiben óhajtott.«

Ugy megrugja pofon a szolgálót, hogy orrán száján megindul a vér.

»Menj ki innen te ringyó, ne háborgass hazugságaiddal.«

Kifut a másik szógáló, hogy megtudja, igaz-e, vagy nem? Az is meglássa, hogy csakugyan igaz, hogy ott vagyon Borsszemvitéz. Visszafut nagyhamar az is.

»Kedves asszonyom, szép Julia, csakugyan nem hazudott, mert itt vagyon Borsszemvitéz.«

Úgy megvágja azt is, hogy a grádicson lehöngörödött. Elmegyen be a középső szobájába szép Julia, nyakába veti az ünnepnapi gunyáját s kimenyen az kapuba. Azt mondja a cselédeknek:

»Hogyha igaz nem talál lenni, mindegyiknek az fejit elvétetem.«

Hát mikor meglássa Borsszemvitézt, a nyakába szökik s össze-vissza csókolják egymást.

»Kedves Borsszemvitéz, hol jársz, mikor a te országodból még madár se tud erre járni?«

»Addig futtam-fáradtam, mig téged fel nem találtalak.«

Ekkor kartőnfogvást bémennek a palotába. Czirkulárist eresztettek hetedhét országon keresztül, hogy bárók, grófok, herczegek, princzegek, válogatott czigánylegények jöjjenek oda, mert egy olyan lakodalom tartatódik, a milyen még hetedhétországon még nem vót.

Eltelik a lakodalom és csendesen élnek. Egy reggel szép Julia befogat a hintóba, de tizenhárom kúcsot ad Borsszemvitéznek s azt mondja:

»No kedves férjem, én elmenyek a harmadik országba a templomba, de van itt tizenhárom bót, itt vannak a kúcsok, de csak 12 bótba menj be, a tizenharmadikban nem, mert ha beméssz, akkor nekem füst, neked tüz.«

Elmenyen szép Julia s Borsszemvitéz itthon marad. Összejárja mind a tizenkét bótot s a tizenharmadikra is bémenyen s lássa, hogy ezen olyan tizenkét lakat van, mint tizenkét itatócseber. Kezdi emelgetni a lakatokat, hogy milyen nehezek s igy mondja magába:

»Istenem, mennyit futtam-fáradtam érette s mégis ő a kincsit eldugja s nem akarja, hogy én aztat meglássam.«

A hogy a lakatokat emelgeti, egyszer csak hallja, hogy ott benn valami megszólal. Azt mondja valami Borsszemvitéznek a szobából:

»Istenre kérlek, ha lelkes állat vagy, szólj valamit!«

Erre megborzad Borsszemvitéz, hogy miféle ember lehet oda bezárva. Ekkor azt feleli Borsszemvitéz neki:

»Kedves barátom, nem tudom miféle állat vagy.« Feleli a szobából:

»Én lelkes állat vagyok, olyan mint te, hanem ha lehet, légy szives engem szabadits ki innet.« Feleli Borsszemvitéz:

»Hogy tudjalak én innet kiszabaditani tégedet, mikor olyan tizenkét lakat vagyon az ajtón, mint tizenkét itatócseber.«

»Megmondom én neked, hogy tudd azokat levenni. Menj el oda, a hol jártok ti fel a grádicson, legalul vagyon egy márványkő-grádics, azalatt van egy forrás s menj el az aranypohárral, melyből ti isztok, s avval a pohárral merits s tölcs belőle a tizenkét lakatra, tizenkét cseppet s akkor lepattogzanak az ajtóról.«

Elmegyen Borsszemvitéz, merit az aranypohárral a vizből s tizenkét cseppet csepegtet a tizenkét lakatra. Mikor kinyitsák az ajtót, hát lássa, hogy olyan huszonnégyfejü sárkány vagyon a falra felfeszitve mint egy bival. Azt mondja Borsszemvitéz:

»Ej te dög, milyen jó dolgod van neked itt, én futok-fáradok a melegen, te pedig itt heversz az árnyékban.« Feleli a huszonnégyfejü sárkány:

»Ne csúfolkodj Borsszemvitéz, inkább ments meg engem, holtig való rabságomtól, mert én is megmentelek tizenkét bünödtől.«

Ekkor nekiáll Borsszemvitéz s azt mondja:

»Hogy tudjalak én téged innen megmenteni, mikor te 12 vasruddal s 22 vaslánczczal vagy a falra feszitve.« Azt mondja 24 fejü sárkány:

»Kisebb gondod s nagyobb legyen annál, menj hozz még egy pohár vizet a márványgrádics alul, aztán a tizenkét vasrudra tizenkét cseppet, a 22 vaslánczra 22 cseppet s akkor lepattog rólam minden.«

Borsszemvitéz meg is fogadta szavát s hozott az aranypohárba vizet, megcsepegtette a rudakat és vaslánczokat s ezek mind lepattogzottak. Mondja a sárkány Borsszemvitéznek:

»No te Borsszemvitéz most, hogy mentselek meg én is téged a tizenkét bünödtől, mert te is megmentettél hótig való rabságomtól.«

Ekkor úgy megnyujtozott huszonnégyfejü sárkány, hogy a háznak oldalát mind kidöfödi.

»Tudod-e te Borsszemvitéz, hogy mentlek én meg téged tizenkét bünödtől?«

»Hát hogy mentesz meg te rút eb?« Ekkor azt mondja huszonnégyfejü sárkány:

»Most én téged ebbe a bótba fődhöz ütlek, hogy elig szeded össze magadat addig, a mig a tizenkettedik szobába érkezünk. A tizenkettedikbe úgy ütlek a fődhöz, hogy a csontod még a máknál is apróbb lessz.«

»Bizony te sárkány, hogy tudhatszt te velem így bánni, meg is érdemeltem tőled, mert ha meg nem mentelek, itt ettek volna meg a nyűvek és kigyók.« Erre a sárkány feleli:

»No hát hágj fel a lovadra s elpusztulj ebből az országból, hogy ne lássalak többet itt, de még madár se hozza hirül nevedet.«

Elmenyen Borsszemvitéz, felül a lovára s nagy sirva megindul hazafelé. Elérkezik ki a róka komjához.

»Isten áldjon meg róka komám!«

»Isten hozott Borsszemvitéz, tán valami baj vagyon köztetek, hogy eljöttél hazunnat?« Azt mondja Borsszemvitéz arra:

»Kedves róka komám, bizony vagyon: keresztülhágtam a te szavaidat, szerencsétlenül is jártam; huszonnégyfejü sárkányt kiszabaditottam, ő most ott a gazda s engemet elkergetett a merrül jöttem, arra.« Kérdi Borsszemvitéz:

»Kedves róka komám, vajjon szép Juliát még valaha látom-e még?« Mondja a róka:

»Minden hajnalban megláthatod ezután, mert arra a kutra jár, a melyikből mi iszunk, mert az urának hord mozsdóvizet onnan.« Ekkor hazamenyen estére szép Julia. Mikor meglátja, hogy a huszonnégyfejü sárkány a tornáczban álldogál, a kezeit összecsapta s elejébe a fődre esett. Megragadja a huszonnégyfejü sárkány s beviszi a szobába:

»No te b.... k.... eddig tartottál magadnak latrot s enni sem adtál, most már én vagyok az ur; ha még meglátlak vele, összeváglak vele együtt.«

Reggel nappalra kerülnek s szép Julia elindult a kancsóval a kutra vizért. Borsszemvitéz már annakelőtte régen, hogy a kutnál várja. Elmenyen szép Julia s mondja Borsszemvitéznek:

»Ugy-e megmondtam, hogy tizenkét bót vagyon, menj be mindegyikbe, de a tizenkettedikbe ne, mert ha abba bé messz, nekem füst, neked tüz, de te nem akartad, hogy mi egymással csendesen éljünk.«

»Dehogy nem akartam szép Julia feleségem, hát nem azér futtam-fáradtam, hogy téged feltaláljalak; hogy ne akartam volna véled csendesen élni!«

Ekkor Borsszemvitéz fordiccsa a lovát, felteszi reá Juliát s megindul vele, hogy elmenyen minél jobban nem lehet. A tizenkétfejü sárkánynak volt egy háromlábu kabalája. Olyant nyerit egyet a pajtába, hogy a fedél mind hullott le róla. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:

»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs mit egyél, vagy nincs mit igyál.« Feleli vissza az ló:

»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát, asszonyomat.« Feleli a huszonnégyfejü sárkány:

»Ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet s elérjük-e?« Feleli a ló:

»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is, egyet tánczolhatsz is, alhatsz is s úgy is elérjük.«

Evett is, ivutt is, pipázott is, tánczolt is egyet a huszonnégyfejü sárkány, azután még aludt is s felült a háromlábu kabalára. A ló csak kettőt-hármat szökött s utólérte Borsszemvitézt a feleségivel épen akkor, mikor az apjok határába akartak belépni. A hogy beérték Borsszemvitézt, röktön leszállitotta huszonnégyfejü sárkány a ló hátáról s mondja Borsszemvitéznek:

»Tudtam még akkor mikor az anyád mehibe voltál, hogy vélled még bajom fog lenni. Most mond meg, hogy mit csináljak veled? Elnyeljelek vagy összeszaggassalak vagy összevágjalak?«

»Nem bánom te büdös eb, akármit csinálj, mert nálad van most a hatalmasság, hanem mégis jól tennéd, hogy engem összevágj, mert megmentettelek hóltig való rabságodtól; nyűvek, kigyók megettek volna, ha én nem vagyok.«

»No te Borsszemvitéz, másodszor is megbocsátok neked, meghagyom még az életedet, de mármost úgy elkotrodj innet, hogy még a madár se hozza hirül a nevedet, mert ha még meglátlak itten, több irgalom nálam nem lessz.«

Evvel Borsszemvitéz megindul; huszonnégyfejü sárkány a lovával egyet-kettőt tappogtatnak s otthon vannak. Megindul Borsszemvitéz nagy búval visszafelé és elérkezik estére a róka komjához; a lovat béköti s lefekszik; alusznak reggelig. Hajnalba felkél s kimenyen a kuthoz lovával együtt s várja szép Juliát, gondolja magába: »Nem bánom, ha meghalok is, de még meg kell hogy lássam szép Juliát, feleségemet.« Kimenyen szép Julia a kancsóval a kuthoz. Ekkor Borsszemvitéz fordiccsa a lovát, felteszi reá szép Juliát s megindul vele, hogy elmenyen minél jobban nem lehet. Nyerit a háromlábu táltos a pajtába, hogy az egyik oldala összedől. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:

»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs mit egyél, vagy nincs mit igyál, hogy úgy pusztitod a pajtát?« Feleli vissza a ló:

»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát, asszonyomat.« Feleli huszonnégyfejü sárkány:

»Mond meg fiam, ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet, alhatom-e egyet, megszánthatjuk, bévethetjük-e a tizenkét köbölre való buzaföldet s úgy is elérjük-e:«? Feleli a ló:

»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is egyet, tánczolhatsz is, alhatsz is, meg is szánthatjuk, bé is vethetjük a tizenkét köbölre való fődet s úgy is elérjük.«

Evett is, ivutt is, pipázott is, tánczolt is egyet a sárkány, azután alutt s megszántották, be is vetették a tizenkét köböl buzára való fődet s elindulnak. Kettőt-hármat toppogtat a ló s utólérik Borsszemvitézt s a feleségit épen mikor az apjok határába beléptek. A hogy beérték röktön leszállitotta a ló hátáról Borsszemvitézt s a feleségét huszonnégyfejü sárkány. Azt mondja huszonnégyfejü sárkány:

»Tudtam még akkor, mikor az anyád mehibe voltál, hogy bajom lessz veled; hogy pusztitsalak el most, elnyeljelek, összeszaggassalak vagy összevágjalak?« Azt mondja Borsszemvitéz huszonnégyfejü sárkánynak:

»Itt van az átalvetőmben egy piros abrosz, édesanyám tette be odahaza; tedd le azt a fődre, állits reá s úgy vágj össze, a hogy neked tetszik s aztán minden izem, csontomat szedd össze, kösd az abroszba s dobd átal a lovam hátán; vágj reá a lovamra s mond neki: »Czu! kutyák igyák véredet, kutyák hordják el husodat, hordozd ott gazdádat holtja után is, a hol életedben hordoztad.««

Összevagdalta ekkor huszonnégyfejü sárkány Borsszemvitézt s belekötötte az ő abroszjába s minden izit, csontját összeszedte s feltette a lova hátára az átalvetőt. Ekkor Borsszemvitéznek a lova visszaindult azon a nyomon, a hol járt ő róka komjához, a huszonnégyfejü sárkány pedig feleségivel hazament. A ló mikor elérkezik a róka palotájának a kapujához, úgy elnyeriti magát a kapu előtt, minél jobban nem lehetett. Szalad ki a róka, hogy tán nem a komjának a lova nyeritene. Lássa a róka, hogy az átalvetőn keresztül az vér buggyozik. Megbúsul a róka erősen, hogy a huszonnégyfejü sárkány az ő komját elpusztitotta. Ekkor nekiáll s leveszi az átalvetőt a ló hátáról s elviszi bé a házába; béteszi egy nagy dagasztóteknőbe, összegyurja s egy emberformát csinál belőle. Ekkor otthagyja a róka Borsszemvitézt s elindul hetedhétországon keresztül, hogy hozzon élőhaló füvet s élőhaló vizet. Meglát egy nagy havasba egy nagy kigyót, akkorát mint egy bivalderék, hogy megyen fütyörészve az erdők között s viszen a szájában élőhaló füvet s élőhaló vizet. Feleli a róka:

»Te kigyó barátom, honnan jössz olyan örömmel?«

»Hát minek beszélgessek én neked sokat, hogy honnan jövök?« Mondja a kigyó:

»Hát csak azér, hogy tudjam én is.« Feleli a kigyó:

»Hát a szekér elnyomta a fiamnak a fejit s viszek élőhaló füvet s élőhaló vizet, hogy velök támasszam fel fiamat.« Feleli a róka:

»Légy olyan szives és adjál nekem is belőle, mert erős szükségem van reá nekem is.«

»No ha erős szükséged van reá, menj el oda, a honnan én hozom; elmehetsz az én nyomomon s tés is hozhatsz.« Azt mondja a róka:

»Elsőbb egy király mint a te fiad.«

»Elsőbb az én fiam, mint egy király.« Mondja a kigyó.

Megharagszik a róka s nagy dühösen nekifut a kigyónak, reászökik a derekára s mindent elhány a kigyó magától. Összeszedi a róka az élőhaló füvet s az élőhaló vizet s nagy örömmel megindul hazafelé. Elérkezik a róka haza; s Borsszemvitézt megmossa élőhaló vizzel s élőhaló füvel s hétszerte külömb királyfi lett belőle, mint annakelőtte vót. Felszökik Borsszemvitéz s kiáltsa:

»Ej róka komám, hogy elaludtam vót!«

»Bizony elaludtál vóna örökre, ha én nem lettem vóna.« Ekkor feleli a róka:

»Kedves jó komán, eddig hattalak, hogy járj a te akaratodban, de ezután már nem hagyom.« Kérdezi Borsszemvitéz:

»Kedves róka komám vajjon még látom-e még valaha szép Juliát, feleségemet?« Feleli a róka:

»Minden hajnalba megláthatod, mert arra a kutra jár, a melyikből mi iszunk, hanem azt mondom neked kedves komám, hogy te tudakozd ki tőle, hogy csikókorában hol kapta vót huszonnégyfejü sárkány azt a háromlábu kabalát, mert hogyha te is egy olyat tudnál kapni, akkor szép Julia még a tied lenne, de ha nem, akkor sohase.«

Ekkor Borsszemvitéz elmenyen ki hajnalba a kut mellé. Jön szép Julia is a kancsóval vizér’. A hogy meglássák egymást egymásra borulnak s össze-vissza csókolják egymást. Ekkor feleli Borsszemvitéz:

»Szép Julia, kedves feleségem, légy szives értem egy pár pofot elszenvedni, de tudakozd ki attól a büdös ebtűl, hogy csikókorában hol szerezte azt a háromlábu kabalát. Ekkor jere ki s mond meg, hogy tudjak magamnak egyet szerezni.« Szép Julia hazamenyen s szomoru arczot mutat az ura előtt. Kérdi huszonnégyfejü sárkány:

»Mér szomorkodol, talán Borsszemvitézt siratod?« Feleli szép Julia:

»Hogy sirassam, mikor az meg van halva s többet erre a világra nem jő.«

Megmozsdik huszonnégyfejü sárkán, asztalhoz ülnek, frustukolnak; szép Julia lehuzza a fejét huszonnégyfejü sárkánynak s úgy néz a fejibe,29) de ez csak arravaló vót, hogy megtudja tőle, hogy hol kapta vót azt a háromlábu kabalát csikókorában. Elkezdi szép Julia: