VIII. KÖSZÖNTŐK ÉS LAKODALMI VERSEK.

1. Jánosnapi köszöntő. (Az ajtónál.) »János aluszol-e? Ágyadban nyugszol-e? Serkenj fel álmodból! Kelj fel az ágyodból! Eljöttünk tehozzád, Hogy Isten éltessen És szerencséltessen, Sok nevednapjára, Kedves hajnalára Isten felderítsen.« »Hát beeresztessz-e? Házadnál jól tartsz-e? Mert ha nem, elmegyünk, Más szállást keresünk, Megyünk, honnan jöttünk.« (Bordos.)

2. Husvéti köszöntő. (Kis fiu köszöntője.) A) »Elértük mi immár a tavasz kezdetét, A szép virágszálnak látjuk kellemetét. Eljöttünk hozzátok ifiu létünkre, Hogy harmatot hintsünk e kis növendékre. Mert, ha meg nem öntjük ezen esztendőbe, Nem virágzik nékünk szépet jövendőbe. Virágozzatok hát ékes virágokat, Nyerjetek az égből fényes koronákat. Hintsük gazdát, gazdasszonyát, Kedves magzatjával És várjuk a piros tojást, Azt is csak párjával.« (Etéd.) B) »Tojik a fehér tyúk, Tojás van alatta, Adják ide hamar, Hadd fussak el haza. Én vagyok apámnak A legkisebb fia, A puliszka mellett, Vitéz katonája.« (Etéd.)

3. Husvét másodnapi veszekedő vers. (Két kis fiu fakarddal megindul s házról házra járva, így veszekedik.) Első fiu: »Jó reggelt kivánunk az itten levőknek És boldog ünneplést a házban élőknek. Bátor bejövetelünk terhükre ne essék, Egy kis verset mondunk, meghallgatni tessék.« Második fiu: »Örvendjen immár a dicső menyország, Örvendjen a föld a tenger és az egész világ Megvirágzott immár a mennyei virág, Istentől küldetett minekünk aranyág. Örvendjen a világ, legyen csendességbe, Mert feltámadt Krisztus a nagy dicsőségbe, Részeltet hát minket kegyelmes örömbe.« Első fiu: (Eléje szökik.) Hó, hó, ne így beszélj! Mert mindjárt összeveszünk, Hogy rút harczot, ütközetet teszünk, Hogy a szomszédságnak csodájára leszünk. Második fiu: (Felkapja a kardját.) »Mit lármázsz te nekem? Ó te rongyos puja, Te rossz cserépdarab, Te szájtáti muja. Mert nem vagy egyéb mint Kongó bikkfaüreg, Foltos a nadrágod, A fejed is öreg.« Első fiu: »Hiszen gyilkos máter, Tudom mikor lettél, Még a világra is Öregen születtél, Harmincz esztendeje, Negyven hogy meglettél, Annak is huszonöt, Hogy tanuló lettél. Mikor én születtem, Husz esztendős voltál. Akkor már megetted, Ha tele volt a tál, De még ma kiszedem A mi rajtad szakál, Mert ha megragadom, Alig marad egy szál.« Második fiu: »Hiszem, hogy nem marad, Mert most sincs szakállam. Ha vak vagy is, látod, Hogy kopacz az állam. De ha neked vetem Óriás vállamat, Bizon mondom, kevés Becsületed marad.« Első fiu: »Edd meg becsületed öcséddel, Igen nagyra nem méssz elméddel, Gyalázatot vallasz kopacz fejeddel.« Második fiu: »Meghiszem nagyapám, Hát nem ked mondta-e? Cserefa botomat Nálam nem látta-e? Ha hátára hánnám, Kérem, nem bánná-e?« Első fiu: Üssed fiam nagyapádhoz, Mert lábadnál fogva Váglak a kútfához, Hogy lepedőn visznek Az apád házához. Addig még egy szekér Pujiczkát megehetsz, Hat szekér kenyeret Magadnak eltehetsz, De addig nem mehetsz, Hogy engemet, nagyapádat A sárba nem tehetsz. Második fiu: »Biz a te kalapod se tólja az eget, Üres fejed nem oszlassa szét a felleget. Talán már nem kaptál tőlem eleget, Meghuzlak, megvonlak a sárba tégedet.« Első fiu: »Béküljünk meg immár, Ó ne veszekedjünk, Hogy a háznépének Csodájára legyünk.« Második fiu: »Nem békéllek biz én, Azt kaczagnád te is, De kaczagna ezen A háznak népe is, Hogy engem békességre Hivul egy szamár is.« Első fiu: »Béküljünk meg immár, Lelkem súgja belül. Az Isten e házat Tegye jobbja felül. Őrizze az Isten Minden veszélyektől, Hogy el ne távozzék Az igazság mellől. Adja a jó Isten, Érjenek sokakat: Sok husvéti másodnapokat.« Kis kertész a fáradtsága Piros tojás a váltsága (Miután a piros tojást megkapták, így búcsuznak.) »Áldást mondunk tiréátok Mert ajtótokat kinyitjátok. És ti háznak lakói Békével itt maradjatok. (Udvarhely m.)

4. Menyasszony-ajánló vers. Fáradoz az ember itt e földön élve, Nyugtalanságának jutalmát remélve. Fárad s ha jutalom fáradtsága bére, Már akkor megfrissül forradozó vére. Kelemen József is futván nyereségért, Sokat fáradozott egy jó feleségért. Ki rég, hogy magános únalomban éle, Mindaddig míg mostan házasságra lépe. Miólta az halál az ő édesapját Elragadta jó s hiv kedves oktatóját, Azolta napjait éli magánosan És minden óráit igen unalmasan. A melyet megúna s ma megházasodék, Csiszér Juliával ma megpárosodék. Remélle tebenned haszon, nyereséget, Ő hozzá hűséggel való feleséget, Ki ragyogó fénynyel tünteted napjait És megvidámitod unalmas óráit. És mint a hív galamb párjával, Egymás közt éljetek igaz boldogsággal. Jobb virtusod legyen tenéked a hűség, Férjed iránt való szép engedelmesség És légy szorgalmatos a gazdasszonyságban, Szépen virágozó tiszta jámborságban, Szeressed férjedet forró szeretettel És becsüljed őtet illő tisztelettel. (Etéd.)

5. Menyasszonymegáldás a konty alatt. Be szép a szép leány, úgy tetszik magában, Midőn pántlikája fityeg a hajában. Szép a leány mondom s illik neki nagyon; Pántlikába befont hosszu haja vagyon, Melyet fésüjével síkossan készíte S játszadozva háta közepén ereszte. Szép a leányság is maga valójában, Ha vesztegetve nincs becses formájában, Szép a leányság is az életnek szépe És a szüzességnek valódi szép képe. Szép a szép leányság, szép szabadságáért, A senkitől való nem függés voltáért; De te immár eztet mostan elvégezted, A midőn a kontyot fejedre feltetted, Asszonyok sorába avatod magadat, Megvetvén, elhagyod szép leányságodat. Te kontyot, főkötőt fejedre feltevél, Dehát mennyi gondot fejedre felvevél. Mert jóllehet egyet fejedről letevél, Igen, de százötvent fejedre felvevél. Mert legyen tudtodra tenéked előre, Sok gond vagyon fűzve rá a főkötődre. Ezt kevélyen szokták asszonyok viselni, Csak hogy magukénak tudták egykor tenni. Nézd csak a nyoszolyot, be kevély kontyával, Hogy sokszor csak tréfál, komodzik urával, Mely kevélyen tartja fejét örömében, Csipkés főkötője vagyon a fejében. Nyoszolyoleány is gondolja magában: Bár fésüt tehetne már egyszer kontyába, Mert sokkal inkább is járna főkötővel, Mintsem mind csupán csak hajadon fővel. Mert azt mondja, illik az asszonynak nagyon, Kinek főkötője s kerek kontya vagyon. Én tehát azt mondom, hogy ezt életedben Örömmel s békével viseld a fejeden; Viseljed mindétig tartós egészséggel, Tartós egészséggel s lelki békességgel, Viseljed e háznak örökös diszére, Hogy miattad szégyen ne szálljon hirére, Viseljed sokáig férjed örömére, És bánatot neki ne hozzál szivére; Viseld örömökre kedves szüleidnek És hozzád tartozó minden tieidnek. Nyomoruság s bánat alatta ne legyen, Sőt te szived abban örömöket vegyen. És legyél alatta megnyugodt szivedben, Áldott és megnyugodt mostan nyert hiredben. Folyjanak boldogul tenéked napjaid, Hogy ne hallja senki a te panaszaid. És legyen tenéked ezen uj szállásod Boldog és szerencsés itteni lakásod. Tenéked az öröm mindétig nevessen, Orczádról s az Isten tégedet szeressen. Ez vala szivemnek csekély kivánsága, Az Istené legyen ennek megadása. (Etéd.)

6. Ágytörőbe menéskor való vers. Felvettük éretted e hosszu utazást, Meg is tettük a sok terhes fáradozást. Hogy téged valahol, ha megtalálhatnánk, Atyafi karokkal általkarolhatnánk: Hogy általad szivünk örömöt érezne, A bánat nyílától többé nem vérezne, Mert méjj sebbe ejtéd szivünköt akkoron, Midőn e közelebb enyészett nappalon Nagy hirtelen, midőn még nem is álmodánk Véletlen esetről semmit se gondolánk, Akkor nagy hirtelen münköt odahagyál És nekünk szivünkbe csak bánatot adál. Akkor szomoríttád kedves szülőidet, A téged szeretett buzgó testvéreket. A midőn mindezek örömbe merülve, A bánatok árját messziről kerülve, Számos atyafiu, egybegyült vérekkel, Sok jó szomszédokkal szeretett hívekkel, A pünkösd ünnepét midőn ünnepelnők, Egymásnak örömét vígadva nevelnők, Akkor ragadák el hirtelen sergünkből, A kit mü mindnyájan szerettünk szívünkből. Erzsi mint tenéked hajdani szomszédod, Vagy még jobban mondva atyafi rokonod, Ezen nagy bánatba én is részesültem, Hogy felkeresselek tüstént felkészültem, Hogy meglelve téged szülői szíveket Enyhítsem, gyógyítsam fájdalmas sebedet. Itt egy öröm fussa bánatos szivemet, Hogy megtaláltalak elveszett hivemet. A bánat kötelét magamról lerugom, Mert megtaláltalak téged kedves húgom. Itt a nagy örömtől dagadoz kebelem, Melyért téged áldlak isteni kegyelem, Mert a kiért én most oly sokat fáradtam, Mégis valahára őtet megtaláltam. Mostan a bánatot nagy öröm cserélte, Mert kívánta czélját bús szivem elérte, Mivelhogy tégedet ezen uj faludban Találtalak s látlak gyönyörü lakodban. S ha itt választottad további lakásod, Áldja meg az Isten ezen uj szállásod, Hogy ez legyen neked olyan boldog szállás, A melyben ne legyen soha is kárvallás. Ha urunknak tetszett neked ezt mutatni, S ebbe tetszik neked éltedet folytatni, Itt áldjon meg az Ur csendes békességgel, Egész életedben tartós egészséggel. Hogy ebbe ne lépjen soha is unalma Szívednek, sőt mindig teljes nyugodalma. Az áldás forrása soh’ ki ne száradjon, Sőt patak módjára fejedre áradjon. Az Úr szentelje meg idejövésedet, Tartsa meg kedvedre mutatott férjedet, És adjon tenéked őhozzá szerelmet, Hogy ne érezzetek egymástól sérelmet. Te mindetig őtet mint férjet tiszteljed És buzgó karokkal éltében öleljed. Így az Úr is megáld téged békességgel, Egész életedben tartós egészséggel. Tiszteljed a háznak tisztes öregeit Mint férjednek nagyon szeretett szüleit; Ezeket bánattal soha ne illessed, Sőt jó tanácsokat mindétig kövessed, Hogy azoknak szívök mindétig örüljön És általad bánat rájok ne kerüljön. Legyél szorgalmatos a gazdasszonyságban, Szépen virágzó a nagy jámborságban. E háznak jó hire általad forogjon, Mint a tiszta arany mindétig ragyogjon, Hogy erre általad gyalázat ne szálljon, Sőt híre mindétig magas polczon álljon. Ez uj czímet, melyet ma tettél fejedre, Viseld egészséggel egész életedbe, Viseljed mindetig tartós egészséggel, Tartós egészséggel, lelki békességgel. Viseld örömére kedves szüleidnek És hozzád tartozó minden tieidnek. Az Úr is áldjon meg szeretett férjeddel, A melyet most nyertél tiszta szerelmeddel, Áldjon meg egymáshoz való szeretettel, Egymás között való szép megegyezettel. Áldja meg tünéktek kézi munkátokat, Halomra nevelje minden vagyontokat. Áldjon meg tüktöket minden léptetekben, Adjon elégedést egész éltetökben. Áldjon meg az Isten ez áldott mezőben Míg e földön éltek akármi időben: Hogy a ti szívetek mindétig vigadjon, Melyet, hogy az Isten tinéktek megadjon Én kérem az Istent tiszta jó lélekkel, Adjon nektek áldást, minden békességgel. (Etéd.)

7. Tormás húsra. Gyenge borjuhús ez, mit hoztam tormával, Csak húsz esztendeig járt ez az anyjával. Gyengesége miatt szénát nem ehete. Szegény gyenge állat csak a kórpát nyelte. Ezért a tormáért jó sokat fáradtam, Nagy Magyarországnak jó részét bejártam. Ezt a keveset is Marostőbe ástam, Szerencsémnek tartom, hogy reátaláltam. De ez erős étek való csak magyarban, Nem igen fér ebből a német gyomrában. Lessz még több étek is, csak ne siessenek, Ez erős ételből keveset egyenek. Tessék hát a torma gyenge borjuhússal, Egyenek uraim jó apetitussal, Ehhez is tartozik a czigány egy tussal. (Szent-Háromság.)

8. Tésztafelhordáskor. Itt vagyok tésztából jóféle sütemény, Nincs benne sem ánis, sem mustár, sem kömény, Czukorral vegyitve nem is igen kemény, A ki ilyennel él, nem bántja a köszvény. Olyan édes kérem, valamint a vont méz, Mindjárt megkivánja az ember, ha ránéz. Bátran lehet enni, gyomornak nem nehéz, Fogjog meg hát minden darabot kilencz kéz. (Szent-Háromság.)

9. A borra. Szívünk vígságára Isten a bort adta, A mint a zsoltárban szent Dávid mondotta. Azért hát jó gazdánk hordóját kifúrta, A kancsóját tele jó borral felhozta. Azért hát uraim ebből csak igyanak, Az asztal vendégi vigan mulassanak. Köszöntsék a kancsót, el ne aludjanak, De a vőfélynek is egy kortyot adjanak. (Szent-Háromság.)

10. Egy levél versben. Küldöm levelemet Ezen gyöngyvirágnak; Ki tőlem távol van, Drága virágszálnak. Ki vagyon fizetve Bélyegje, pecsétje, Adják tisztelettel A saját kezébe. Irom levelemet Reszkető karokkal, Le is pecsételem Szivem fájdalmával. Hullanak könnyeim Megirt levelemre, Rövid soraimat Pecsételem vele. Gyönyörü virágom! Szivemből kivánom: Hogy ez a pár sorom Virulva találjon. Ez egy pár soromba Elküldöm lelkemet. Minden betüjibe Dobogó szivemet. Hej kedves galambom! Mit is kezdjek irni?« Mikor rád gondolok, Jobb szeretnék sirni. Széjjes ez a világ, Száz falu van benne, De az én bánatom Mégsem tér el benne. Ki-kikönyökölök Szobám ablakába, Nézem a felhőket Falum irányába, Mikor arról jönnek, Mintha terád várnék, Mikor arra mennek, Mintha velök szállnék. Mikor arról jönnek, Csak azt kérdezgetem: Az a kis galambom Szeret-e még engem? Mikor feléd mennek, Mind csak azt izenem: De nehéz galambom Az igaz szerelem. De midőn megkapod Ezen levelemet, Irjál egy nehány sort Vigasztald szívemet, Mert, hogyha sokáig Bánatban így marad, Rövid idő alatt Szivem ketté hasad. Ó ha a gójának Szárnyával bírhatnék, Akkor én kedvesem Levelet nem irnék, Ától is repülném A magas hegyeket, A melyek elzárnak Engemet tetőled. Leszállanék hozzád És megölelnélek, Akkor megmondanám: Igazán szeretlek. Gyönyörü virágom Víg napomat várom, Vigasztalódj kérlek, Istentől kívánom. És ilyen levelet Most csak azért irok, Hogy tudd meg kedvesem, Hogy hozzád hű vagyok. Élj te szivem párja Igaz szerelemmel, Mert életem sorsa Csak érted hervad el. Mikor utoljára Borultam kebledre, Szerelmi bánatot Hagytál a szívembe. Nincsen immár kivel Megosztjam csókomat, Nincs kinek beszéljem El panaszaimat, Mert az én kedvesem Olyan távol vagyon, Nem ölelheti meg Szerető két karom Éltessen az Isten Szeretett virágom, Most már utoljára Levelem bezárom. (Sóvárad.)