X. MESÉK. (continued 2)

»Szivemnek szerelme, lelkemnek kegyese, már rég az ideje, hogy együtt vagyunk, de még sohasem kérdeztem, hogy hol is kapta maga azt a háromlábu kabalát csikókorába? Mondja meg most nekem.« Szép Juliát akkor huszonnégyfejü sárkány úgy megrugta pofon, hogy szájából, orrából kezdett jönni a vér. Azt feleli huszonnégyfejü sárkány:

»Talán azér tudakozod, hogy engem pusztitsatok el?« Ekkor azt mondja huszonnégyfejü sárkány a feleséginek:

»No te én mégis megmondom neked, mert ugyis összevágtam a szeretődet, de oda még az apádnak az apja s az egész nemzetséged se tud eljutni, a honnan én hoztam azt a háromlábu kabalát csikókorában, mert az a hely ott vagyon a tengersziget mellett; a hol fa verekedik fával, fű verekedik fűvel, kő verekedik kővel, a viz a vizzel, a hob a hobbal. Annak a verekedésnek szünetje nincsen csak álló délkor egy órát.« Evvel Julia kimenyen a konyhára, egy kicsi levélre eztet leirta s fut vele a kuthoz hajnalba. Odajön Borsszemvitéz össze-vissza csókolják egymást s a levelet átaladja neki. Evvel szép Julia szorgosan hazament, Borsszemvitéz pedig elmegy róka komjához.

»No kedves komám, feltarisznyálok, elmegyek innen addig, a mig azt a kabalát fel nem találom, ha azt tudom, meghalok is.«

Elindul Borsszemvitéz s ugy elmenyen egy rengeteg havason keresztül, mentől jobban nem lehet. Egyszer megbággyad Borsszemvitéznek a lova s ő is megéhezett s lát egy akkora fát, hogy egy félországnak árnyékot tartott, azalatt volt egy szép forrás s a lovának jó élés. Borsszemvitéz lenyergeli, kicsapja a lovát s lefekszik, hogy nyugodjék. Egyszer azt kiáltsa a fáról egy griffmadárfióka:

»Te Borsszemvitéz innen menj el, mert ha édesanyám eljön röktön elpusztit, de attól ne is félj olyan erősen, hanem van egy hétfejü sárkány. Anyám minden évben kőt egy fiókát s mindjárt érkezik, hogy pusztitcson el s ha téged itt talál lovastul elpusztit.« Ekkor feleli Borsszemvitéz:

»Isten után én nem félek, de mond meg miféle jellel érzik?« Mondja a fióka, hogy mikor érkezik; akkor ójan kék láng jő előre, hogy összeéget mindent. Elmenyen Borsszemvitéz a patak mellé, kap egy lapos követ, addig feni a kardját vélle, a mig ojan éles lessz, hogy még a hajszálat is elvágja. Ekkor Borsszemvitéz megbujik a fa oldalához. Egyszer érzi, hogy ojan lángsütés jő reá, azt hiszi, hogy el kell olvadjon. Egyszer érkezik a hétfejü sárkány s teszi a fa oldalára a fejit. Mikor feltette vóna a fejit Borsszemvitéz is elészökik s egyszerre mind a hét fejit lekapja. Ekkor a griffmadárfióka is kiugrott a fészekből s összehordtak egy csomó fát rearakták a sárkányt s úgy elégették, hogy csak a hamma maradt ott; még a hammát is a széllel elfuvatták. Ekkor tudakozzik a griffmadárfióka, hogy hova legyen el Borsszemvitéz, hogyha az anyja jön, nehogy elpusztitsa. Azt mondja egyszer az egyik:

»Vegyük fel a fészekbe lovastul együtt. És felveszik Borsszemvitézt a fészekbe lovastul együtt s kihuznak egy szál tollat egynek a szárnyából s reávetik, hogy ne látszódjék ki alatta. Egyszer menyen a griffmadár s lássa, hogy a fiai élve vannak, ugy megörvend, hogy azt se tudja, hogy mit csináljon nekik.« Mondja az griffmadár:

»Istenem mi az oka, hogy háromszázhatvanhat esztendős vagyok s egy fiamat is felnevelni nem tudtam, de hál’ Istennek most megmaradtak.« Kérdi a griffmadár:

»Hát ki mentett meg tüktöket a sárkánytól.« Mondja a fia, hogy egy királyfiu az éles kardjával levágta a sárkánynak a hét fejit. Feleli a griffmadár:

»Hát mér eresztettétek el a királyfiut, hogy megajándékoztam volna, a mér tüktöket a haláltól megmentett.« Mondja a griffmadárfiu:

»Édesanyám, nem eresztettük el, itt megmutatjuk neked, csakhogy féltünk, hogy elpusztitcsa.« Ekkor mondja griffmadár:

»Hát hogy pusztitcsam el, mikor tüktöket megmentett a haláltól.«

Röktönd Borsszemvitézt kitakarják és elémutassák A griffmadár röktönd elnyeli örömiben. Kezdnek sirni a fiai, hogy mér nyelte el azt, a ki őket megmentette a haláltól. Ekkor griffmadár röktönd visszaokádja épen abban az állapotban, a melyikben vót. Kérdi Borsszemvitéztől a griffmadár:

»No te Borsszemvitéz, mit kivánsz ajándékul, a mér megmentetted az én fiaimat az haláltól.« Azt mondja Borsszemvitéz:

»Kedves öreganyám, semmit sem kivánok, hanem, van a tengersziget mellett egy hely, a hol fa verekedik fával, fü verekedik füvel, kő verekedik kővel s viz a vizzel, hob a hobbal, ott vagyon egy csipkebokor, azon vagyon egy kantár felakasztva, azon vagyon egy szürke kabala, annak a ballábából kéne nekem egy csikó.« Mondja a griffmadár:

»Ej kedves gyermekem, nagy fát mozgatsz erősen.« Mondja Borsszemvitéz:

»Már kedves öreganyám, ha ezen nem tud segiteni, úgy ajándék nekem nem kell semmi ezen a világon.«

A griffmadár fiai kezdik kérni az anyjokat, hogyha lehet, segitene rajta. Ekkor a griffmadár leszóllitsa a fiait a fészekből s azt mondja nekik:

»Menjetek fiaim szerteszéjjel az havasba s a hol találtok medvét, rokát, nyulat, őzet, szarvast, szedjétek össze s hordjátok ide rakásba.« Elmennek a griffmadár fiai s hátukon annyit hordanak, hogy olyan rakással gyül össze, hogy alig lehetett szemmel felérni. Ekkor röktönd őket mind megnyuzzák s a bőrükből csinálnak egy átalvetőt. Azt a sok hust összedarabolják s az átalvető egyik felibe rakják, a másik felit megtöltik vizzel. Ekkor azt mondja az öreg griffmadár:

»No fiaim fogjátok meg s tegyétek fel az átalvetőt az én hátamra.«

Mikor felteszik a tetejibe Borsszemvitézt is felültetik. Azt mondja az öreg griffmadár:

»No te Borsszemvitéz, a mikor én hátranézek, egy darab hust vess a számba s egy marék vizet öncsél belém.«

Megindulnak Borsszemvitéz a griffmadárral s úgy mennek, hogy a griffmadár egyik szárnya hasitsa az eget, a másik a fődet. Mikor közeledtek vóna már nemsokára a tenger szigetjéhez, elfogyott az eleség. Hátranéz a griffmadár, de nincs mit vetni a szájába. Mennek egyet tovább, ujra hátranéz griffmadár s Borsszemvitéz akkor sem vet semmit se. Megbusulja magát Borsszemvitéz: »Már mi lessz velem? ha nem tudok neki semmit adni, nem tudunk odaérkezni.« Ekkor Borsszemvitéz kapja a kardját, vág egy nagy darabot a czombjából s mikor a griffmadár visszanéz, beledobja a szájába. Avval épen odaérkeznek a tengersziget martjához. Mikor odaérkeznek, pontosan álló dél vót, minden meg vót csendesedve akkor. Azt mondja a griffmadár:

»Nos nó, kedves gyermekem Borsszemvitéz, légy ügyes ember mármost, mert élethalál keziben forgunk itt. Menj el ahhoz a csipkebokorhoz, arra fel van akasztva a rézkantár. Azt a kantárt vedd a kezedbe s mikor az a kabala a ballábából rug egy csikót, az úgy menyen neked, hogy azt hiszed, mindjárt béfal. Akkor te ne ijedj meg tőle erősen, hanem a kantárt fogjad keményen és a mikor a fejébe csaptad, szökjél a hátára s úgy elmenj vélle, mint a gondolat, mert én is utánad eredek.« Borsszemvitéz úgy is tett, leugrik, a lováról, odamenyen a csipkebokorhoz, leveszi a kantárt s mikor egy óra vót a szürke kabala odamenyen a csipkebokorhoz s annak a leveliből harap egyet, megnyeriti magát s a ballábából egy csikót rugott. Felugrik Borsszemvitéz a csikóra s úgy elmenyen, hogy minél jobban nem lehetett. Elérkezik annak a fának az árnyékába, a hol vót a griffmadár fészke, leszáll a csikóról s megköti egy helyre. Érkezik csakhamar a griffmadár haza. Borsszemvitéz mikor indulni akar haza, mondja a griffmadár:

»Kedves gyermekem, még baj van, nem lehet indulni.« Azzal griffmadár felülteti Borsvitézt a csikó hátára s egy kenderfejet köt a csikó farkára, aztat meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:

»No kedves gyermekem úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy hetedhétországnak minden likát összenyargald velle; akkor gyere vissza ide a fa alá.«

Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak minden likát, hogy minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett, akkorra a kenderfej úgy összeégett, hogy szinte a farka vége is elégett vóna. Ekkor mondja griffmadár:

»No kedves gyermekem, még nincs minden rendben.«

Ekkor ráköti a csikó farka végére a másik kenderfejet s meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:

»No kedves gyermekem, úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy hetedhétországnak minden likát összenyargald vélle, akkor gyere vissza ide a fa alá.«

Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak minden likát, minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett, akkora kenderfejnek fele már el vót égve. Mondja griffmadár Borsszemvitéznek:

»No kedves fiam, még nem elég erős a csikód.«

Evvel reáköti a harmadik kenderfejet s meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:

»No kedves gyermekem, úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy hetedhétországnak minden likát összenyargald vélle, akkor gyere vissza ide a fa alá.«

Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak minden likát, hogy minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett a fa alá, hát látják, hogy csak akkor akart meggyuladni a kenderfej. Azt mondja ekkor griffmadár:

»No kedves fiam Borsszemvitéz most már olyan csikód vagyon, hogy ilyen sehunt a világon egy láb sincs, egy órák alatt a világból ki tudsz vélle repülni.« Ekkor Borsszemvitéz fennszóval köszöni az minden jóságát s bucsuzik el a griffmadártól. Azt mondja a griffmadár:

»No hát kedves gyermekem, még nem mehetsz el, mert még bajom van vélled. Tudod, mikor érkeztem vóna a tengerszigethez, nem vót mit vessél a számba; hát honnan vetted azt a hust?« Elmondja Borsszemvitéz, hogy azt a czombjából vágta s pökött egyet utána viz helyett.

»Azt mondom talán semmi hiányossággal ne menj el innen« mondja a griffmadár; egyet okádott s visszaadta azt a hust, a mit Borsszemvitéz a czombjából vágott. Ekkor úgy odacsapta a hust Borsszemvitéznek a lábához, hogy úgy odaállott, hogy külömben mint valaha. Ekkor Borsszemvitéz egyet toppintott s ott vót a komjánál. Kérdi ekkor a róka:

»Kedves komám, széna vagy szalma.« Mondja Borsszemvitéz:

»Sarju s még annak is a lelke.« Feleli a róka:

»Hál’ Istennek, azt örvendem én is.«

Bort hordnak, étel, ital kerül elé s mulatnak úgy, hogy a föld süjjed el alattuk. Ekkor hajnalra kerülnek. Borsszemvitéz kimenyen a kuthoz lovával együtt s várja szép Juliát. Kimenyen szép Julia a kancsóval a kuthoz; összeölelkeznek összecsókolóznak s Borsszemvitéz fordiccsa a lovát, felteszi reá szép Juliát s megindul vele, hogy elmenyen, minél jobban nem lehet. Nyerit a huszonnégyfejü sárkány háromlábu kabalája egy olyant, hogy az istállója röktönd összedül. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:

»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs mit egyél, vagy nincs mit igyál, hogy elpusztitottad a pajtámat?!« Feleli vissza a ló:

»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát, asszonyomat.« Feleli huszonnégyfejü sárkány:

»Mond meg fiam ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet, alhatom-e egyet, megszánthatjuk, bevethetük-e a tizenkét köbölre való buzafődet s úgy is elérjük-e?« Feleli a ló:

»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is egyet, tánczolhatsz is, alhatsz is, meg is szánthatjuk, be is vethetjük a tizenkét köbölre való fődet, de mig a világ soha utól nem éred őket, mert alatta van a legkisebbik öcsém.«

Evett is, ivott is, pipázott is, tánczolt is egyet a sárkány, azután alutt s megszántották, bevetették a tizenkét köböl buzára való fődet s felköti huszonnégyfejü sárkány a tüzes sarkantyuját s kezdi sarkantyuzni a lovát. Azok csak lassan mentek. No jól van. Mikor a huszonnégyfejü sárkány megközeliteni kezdi ugy nyócz-kilencz stáczió távolságra, kiáltsa huszonnégyfejü sárkány:

»Érjed lovam, érjed.« Mondja a ló:

»Nem érem me’ vérem.«

Azt kiáltsa huszonnégyfejü sárkány lova Borsszemvitéz lovának:

»Állj meg édes testvérem, ne huzasd ki evvel a büdös sárkánynyal a vérem.« Feleli vissza Borsszemvitéz lova:

»Nem állhatok meg biz én, mert gazdád összeapritja a gazdámat ha utoléri, de az már nem lessz többé módjába; hanem idősebb vagy mint én, hát nincs annyi eszed, hogy szökjél fel vele úgy, hogy a hajnalcsillagba üsse a fejit? Akkor szökjél ki alóla s úgy esik a fődre, hogy szertemegy mind a huszonnégy feje.«

Megugrik huszonnégyfejü sárkány lova, beleüti a sárkány a fejit a hajnalcsillagba s úgy esik le a fődre, hogy izre porra megy minden csontja s hetvenhét havasba szerteszéjjel szoródik. Ekkor megáll Borsszemvitéz lova s huszonnégyfejü sárkány lova utoléri őket. Felülteté reá feleségit s úgy mennek vigan haza szép Julia házához, kéri szép Julia Borsszemvitézt, hogy maradjanak s lakjanak ott, de Borsszemvitéz nem áll rá. Befogat huszonnégy hintó elejibe harminczkét lovat s megindulnak hazafelé. Mikor érkeznek Borsszemvitéz apjának városához, hát látják, hogy az gyászba van takarva. Levétetik a gyászt s bémennek, hát fogadják nagy örvendezéssel. Olyan lakodalmat csaptak, hogy tizenkét esztendeig tartott.

(Szováta.)

7. Átkozott rucza.

(Tündér Ilona.)

No dehát volt egy szegénember, annak a szegénembernek annyi gyermeke volt mint a rosta lika s még egygyel több. Ujban a feleséginek egy hassal lett két gyermeke. Igy mondá vala a szegénember a feleséginek:

»No feleségem, a faluban a legkisebbtől fogvást a legnagyobbig mind kománk; gondoltam egyet, hogy elvinném én magam a szomszédfaluba kereszteltetni, mert komát hivunk s még a sincs, a mit mi magunk elhasználjunk.« Igy felelte a felesége:

»Vigye el ke apjuk a szomszédfaluba és kereszteltesse meg, mert az Isten azért münköt nem ver meg, mert jól lássa, hogy szegénségben vagyunk.«

Ekkor a szegénember egy átalvetőbe belétette a két gyermeket és felvette a vállára és vitte. Mikor a város végére érkezett volna, hát lássa, hogy jő egy kereskedő gróf négy lóval. És meglássa a gróf, hogy jő egy szegénember s mongya a kocsisának:

»Nézd ott jön egy szegénember, nohát mikor szembe érünk, állitsd meg a szegénembert, hogy vegyem meg a báránt.« Felelvén vala a gróf:

»No te szegénember: add nekem azt a báránt, hogy vegyem meg.« Igy mondá a szegénember:

»Hó, hó gróf atyám, énvelem ne figurázzák, mert én nem báránt, hanem két gyermeket viszek kereszteltetni.« Igy kérdé vala a gróf:

»Mi okra viszed a szomszéd faluba kereszteltetni?«

»Azért, hogy annyi a gyermekem mint a rosta lika.«

»No te szegénember add nekem azt a két gyermeket, hogy vegyem meg.«

»Kedves gróf atyám, hogyha lenne olyan szives, hogy várjon egy kicsit, hogy hazamenjek és megkérdezzem a feleségemet, hogy eladhatom-e vaj sem?« Hazafutott a szegénember, mondja a feleséginek:

»Né, egy gróf kéri a gyermekeket aggyuk oda pénzér, mit mon’sz odaadhassuk, vaj sem?«

»Menynyen apjuk aggya oda, mert az Isten minköt nem ver meg, mert lássa, hogy elig élhetünk egyik napról a másikra.«

Visszafut a szegénember a grófhoz.

»Kedves gróf atyám, aztat mondja a feleségem, hogy annyi pénzér, a mennyit a két gyermek lehuz odaadjuk.«

»Te szegénember, menjünk a városba kérni slagot,30) hogy ott méregessük? hanem az átalvetődnek mind a két felit megtőtöm ezüsttel, aranynyal, jó lessz-e?«

»Jó lessz kedves gróf atyám!« Má most megtőtötte az átalvetőnek mind az két felit, ekkor a küs gyermekeket vette az hintóba és mondá a kocsisnak:

»Rögtön visszafordulj, és hajts ugy, hogy azt gondolod, hogy minden stáczióba négy ló megdöglik; ha megdöglik es, röktönt mást állitunk.«

Meghallja a grófné, hogy mijen nagy csengés, pengés van, fut ki a kapuba, hát lássa, hogy az ura, ugy hajtat, mintha szemevilága se volna; röktönt az kaput megnyitotta s lóhalálában ugy hajtott bé azon az ő ura. Dehát rögtönt megállitotta az ura az udvaron az lovat s igy kérdé vala őt a felesége:

»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, mi az oka, hogy olyan gyorsan hajtottál haza?«

»Ó kedves feleségem, azt hoztam, a mi nekünk nincs, két küs gyermeket.« Kap az grófné rajta, egybe az hintóból leveszi, hát lássa, hogy egyik fiu, másik leán. Azonnalt megkeresztelte, pediglen a fiut »Virágfi János«-nak, és pedig a leánt »Ződhaju Marczellának.« Rögtönt dajkát állitott melléjök. Dehát azok ojan jó növők voltak, hogy három napra akkorát nőttek, mint akár egy tizenhárom éves. Ekkor a gróf iskolába kezdte járatni. Mikor három napja vót, hogy az iskolába járnak Virágfi János többet tudott mint a tanitó; az leán Ződhaju Marczella még egy héttel tovább járt iskolába, mint a testvére. Ekkor a grófné mondgya az urának:

»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, mint szeretném én is sokadalomba elmenni, hogy látnám meg, hogy mijen gyülekezet van.« Mongya az gróf:

»A két bótot kire hagygyuk.« Felelte a grófné:

»Az két gyermeket tegyük az két bótba, mert jól tudnak árulni.« Mongya az gróf:

»A két gyermeknek agygyunk két abrakos talisnya pénzt, hogy ők avval játczodjanak, a még mük eléjövünk; peniglen az két bótot zárjuk bé.«

Evvel a gróf feleségével elutaza a sokadalomba. Itthon a fiu és a leán kezdtek kártyázni. Addég kártyáztak, a még Ződhaju Marczella Virágfi Jánostól a pénzt mind elnyerte. Mondá vala Virágfi János:

»Kedves testvérem, légy ojan szives, aggy nekem kőcsön egy pengőt.« Mongya Ződhaju Marczella:

»Bizon te Virágfi János, egy ojan okosnak mint te a mijen vagy, egy ojannak egy krajczárt sem adok.« Mongya Virágfi János:

»Nohát testvér, aggy a kabátomra egy pengőt!« Akkor monta Ződhaju Marczella:

»Itt van ez a pengő.«

Ujban kezdtek kártyázni. Ződhaju Marczella ujban Virágfi Jánostól elnyerte a pengőt. Ujban mongya Virágfi János:

»Testvérem, aggy az kalapomra egy pengőt!« Monggya hathatósan:

»Ne itt a pengőd!«

Ujban kezdtek kártyázni. Ujban Ződhaju Marczella Virágfi Jánostól elnyerte az pengőt. Má’ most Virágfi János ujban monda:

»Ződhaju Marczella, légy ojan szives aggy a nadrágomra egy pengőt.«

Ződhaju Marczella ujban adott egy pengőt. Ujban kezdtek kártyázni. Ujban Ződhaju Marczella csak elnyerte a pengőt.

»Nohát te Ződhaju Marczella te tudod, hogy testvérem vagy.«

»Hát hogy ne tudnám.«

»Hát légy ojan szives, hogy aggyál még egy pengőt.«

»Bizon tudom, hogy nem adok egy ojan okosnak, mint a mijen vagy.«

»Nem accz te testvér?«

»Nem biz én.«

»No ha nem accz, akkor az ördögök elrepitenek.«

Akkor vitte az ördög. Kiátotta a testvére:

»No, no, ne vigyétek, mert nem azér mondtam, hogy elvigyétek.«

Dehát már késő vót mondani, mert addig elvitte. Nodehát má’ most busul Virágfi János, hogy ő egyedül maradt.

»Má most ha haza jő a gróf és lássa, akkor mi lessz vellem?«

Érkezik haza a gróf s lássa, hogy Virágfi János egyedül vagyon és egy ingbe és gatyába. Mongya a gróf:

»Nos no Virágfi János, hol van a testvéred?«

»Nem tudom kedves gróf atyám.«

»Nem-e? ha nem tudod hol van, addig menj a még megkapod.«

Megbusulta magát Virágfi János, ugy elment hatodhét országon s még azontul is. Érkezett egy kirájvárosba. A kiráji kastéj előtt, mint a hogy szokott lenni, ülni való padok voltak és leült oda. Mind kirájnak szokott lenni: agarai, szamarai és kopói, azok az kapun belülről mind ugattak. És megsokalta egy kocsis, hogy ennyiég ugatnak az kopók; gondojja magába, hogy megnézi, hogy miféle állatot ugatnak ott az kopók. Hát lássa, hogy egy ügyes legén üldögél az kapuba. Kérdezi a kocsis:

»Hova utazol?«

»Én biza megindútam szógálni.«

»Ha felséges kirájatyám megfogadna két vén ló mellé, eljőne-e?«

»El biz én szivesen.«

Akkor felmene az kocsis az királyhoz:

»Felséges kirájatyám, életem halálom kezibe, künn az kapuba üldögél egy ügyes legén, jó vóna megfogadni a két vén ló mellé.«

»Eriggy hát hidd fel azt a legént.« Felméne a legén, köszöne a kirájnak:

»Adj Isten jó napot felséges kirájatyám!«

»Isten hozott te küs legény; miféle járásbéli vagy?«

»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli. Elindultam szógáni, szerencse próbálni.«

»Hát ha megfogadnálak, eljönnél-e hozzám?«

»El biz én, felséges királyatyám.«

»Mit kérsz esztendőre bért?«

»Én nem kérek egyebet, csak ruházatot és ételt; esztendő végen, a mit érdemlek, aztat fizesse felséges királyatyám.«

No de ekkor a két vén lovat atták a kezire. Nodehát ő kurálni kezte azt a két lovat. Olyan lett belőlük, mint egy három éves paripa. Nodehát neki nem vót semmi dóga; igy gondolta magába:

»Hogyha nékem egy puskám vóna, kimennék a havasba, vaj egy nyulat, vaj egy galambot lőnék s a felséges kirájatyámnak aztat ajándékoznám.« És gondolta magába: »Felmegyek a felséges királyatyámhoz, kérek magamnak egy puskát.«

»Adjon Isten felséges kirájatyám!«

»Hát mi az ujság kocsisom?«

»Egyéb nem semmi felséges királyatyám, hanem minélfogvást, hogy nekem dolgom nincs sok, felséges kirájatyámtól kérnék egy puskát, hogy mennék a havasba, hogy járnám meg a havast; hogyha felséges kirájatyám ha valamikor elkűdene az havasba, hát tudnám, hogy merre kéne menni.«

»No te küs fiu, ott vagyon a fegyver, ott van a töltén, a mennyi szükség, annyit vigy magaddal.«

Ekkor megindula az havasba. Menyen ő az erdő között, dehát ő semmiféle állatot nem talált. Egyszer hallja, hogy egy kopó hajt. Igy gondolta magába:

»Akárkié legyen az a kopó, akármit hajtson, én előle ellővöm, mert ebből nem parancsol senki.« A mint utaza vala az kapónak az ugatása felé, rátalálkozott egy küs mezőre, abba a mezőbe egy tejtó vala, ott lássa, hogy tizenkét vadrucza abban fürődzik. Igy gondolta magába: »Ezekből egy párt lelővök, ezt legalább haza viszem.« Mikor letérdepelt vóna a tejtó martjára és a puskáját fertig31) vette, mikor czélozni akarta vóna a legszebbik ruczát, akkor kiátotta átkozott rucza:

»Ho hó, te Virágfi János, azt a fegyvert a hogy ámba32) vetted épen ugy levedd és tedd le a fődre!«

Akor átkozott rucza kijött a tóból, keresztül bükött a fején, lett belőle egy gyémánt-kisasszon. Igy monda vala Tündér Ilona:

»Nos nó Virágfi János, gyere má most ide hozzám.«

Ekkor Tündér Ilona gondolt egy asztalt egy pár embernek valót, ételt, italt; megvót.

»Gyere most Virágfi János ülj mellém szivemnek szerelme, szememnek kegyese.«

Mámost ők délebédeztek együtt. Mikor eltőtt vóna délebéd, ekkor mondá vala Tündér Ilona:

»Nos nó te Virágfi János, énbennem meg ne dicsekedjél, hogy mijen szeretőd van neked, hanem énérettem harmadnapot tőccsél el úgy, hogy senkinek meg ne dicsekedjél.«

»Eltőtöm én, szivemnek szerelme, szememnek kegyese.«

»Nos nó te János, van-e neked kőtőpénzed?«

»Van egy nehány krajczárom.« Akkor mondta Tündér Ilona:

»Ne ez a bugyeláris, ebbe a pénz úgy áll, hogyha egyebet nem csinálsz, ha mind hányod ki belőle, ugyis teli vagyon örökkétig. No te Virágfi János, hónap pontosan álló délkor, tizenkét órakor itten legyél a tejtó martjánál.«

Ekkor megfogott két vadruczát Tündér Ilona és Virágfi Jánosnak odaadta.

»No eztet vidd el s ajándékozd be a kirájnak, de a mint méssz, nehogy az Isten ojan észt aggyon, hogy te bémenj vendéglőbe és te ott igyál, hogy te ott megdicsekedjél énbennem, hogy milyen szeretőd van.«

»Ne félj semmit, mert én meg nem dicsekedem.«

Evvel ő megindult. Mikor elérkezett volna király kastélyához, hallja; hogy a legények a vendéglőbe énekelnek. Igy gondolja magába, elmegyek bé és egy pohár bort legalább megiszom. Mikor bément igy köszöne:

»Adjon Isten jó napot fogadós ur, kérek egy fertály bort.« Röktönt a fogadós adott. Az ajtó megett aztat iddogájja. Mondják a többi legények:

»Látszik a ki koldus s a kinek nincs pénze, mert hátul az ajtó megett ott iddogájja az egy fertály bort.« Ekkor felelte Virágfi János:

»Kinek nincs pénze, te?«

»Hát neked?«

»Hát nekem sincs, te?«

»Hát neked hát!«

»Fogadós ur mennyicske bora lehet?« Kérdezé Virágfi János.

»Hát tudja az Isten, a mig föl nem számitom, addig nem t’óm, hogy mennyi van.«

»Hát a fogadós urnak van-e egy üres pinczéje?«

»Van.«

»Ha telehányom huszassal, tallérral, jó lessz-e?«

»Jó.«

»Nohát tessék jöjjön velem, nyitsa meg az ajtót.« Akkor állott az ajtóba s ugy telehányta azt a pinczét huszassal és tallérral, hogy a minél több egy szikra sem fért belé.

»No te legények menjetek s a hordókat a pinczéből hajcsátok ki, igyatok annyit, a mennyi kell.«

Evvel ő elment és bemutatta a királynak azt a pár vadréczét. Nagyon megörvendett az király, hogy az ő kocsissa egy pár vadruczát vitt. Következett más napra 12 órakor, odaérkezett Virágfi János a tejtó martjára. Átkozott-rucza kibükke a tóból, keresztülbükött a fejin, meglett belőle tiszta gyémántkisasszon. Ekkor monda Tündér Ilona:

»Megmondtam neked, hogy meg ne dicsekedjél énbennem, hanem ez még kicsiség s ujban megkérlek, hogy meg ne dicsekedjél s hónap álló délkor tizenkét órakor légy itt.«

Ekkor megfogott egy pár vadruczát.

»No ezt vigyed haza.«

Megindult hazafelé, hát hallja, hogy a fogagóba a legények énekelnek. »Elmegyek bé, hogy igyam meg egy pohár bort.«

»Fogadós ur kérek egy pohár bort.«

Röktönt a fogadós adott. Az ajtó megett aztat iddogájja. Mondják a legények egyik a másiknak:

»Ki a te szeretőd?«

»Az enyém a falusbiróé.«

»Hát a tiéd?«

»Az enyém a jegyzőé.«

»Hát a tiéd barátom?«

»Az enyém a szolgabiróé.«

»Lácczik a ki csóró,33) mert annak nincs, me’ ha vóna ő is megmondaná, hogy ki.« Igy mongya vala Virágfi János:

»Kinek nincs szeretője te?«

»Hát neked.«

»Nekem ojan szeretőm van te, hogy az én szeretőmnek a talpa szebb, mint a tü királynétoknak az arczája.«

Ekkor röktönt a legények rajtakaptak, kezték verni. Észrevette az király, hogyhát az ő legényét verik, kiálcsa a király:

»Hóhó, ne verjétek!«

»Haggya el felséges királyatyám, mert ha tudná, hogy mér’ verjük, a felséges királyatyám is verné.«

»No csak haggyatok békét, hozzátok fel hozzám s mongyátok meg, hogy mit hibádzott.«

Hát mongyák a legények, hogy azt mondta, hogy neki ojan szeretője van, hogy szeretőjének a talpa szebb, mint a mü királynénk arczája. Akkor mondja a király, hogy bé kell zárni. Ekkor nekiállott Tündér Ilona és irt egy czédulát és a kicsi kutyától felküdte az kirájhoz. Olvassa az kiráj a czédulát. Az van belé irva:

»Nos nó te kiráj! a mely fogojt te bezárattál, annak festett asztala legyen, tizenkét szál gyertya furt,34) hogy előtte égjen; az ételek s az italok külömbnél külömbfélék, hogy menjenek elébe. Te peniglen hónap nyócz órakor a gyémánthintód elejébe a tizenkét lovadat fogasd bé. Ültesd fel a feleségedet a leányodat s azt a fogojt hátul a bakk végire ültesd fel. Vele együtt hónap álló délkor jelenj meg a tejtónál, mert ha meg nem jelensz, hidd meg, hogy a fejeddel játszol.«

Ekkor nem vette tréfára a kiráj s pontban nyócz órakor a lovakat a gyémánthintó eléje s felültek s mennek a tejtó felé. Elérkeztek oda a tejtó martjára. Akkor felelé átkozott-rucza.

»No te kirájné nézz bé a tejtóba, mit látsz?«

Hát látja, hogy tiszta aranygyöngyökkel ki vagyon rakva.

»Nézz belé te kirájkisasszon, te mit látsz?«

Hát látja, hogy a tejtó feneke tiszta gyémánt fülbevalókkal vagyon kirakva.

»No te kiráj, nézz belé hogy mit látsz?«

Belenézett a kiráj, hát lássa, hogy átkozott ruczának a talpa szebb, mint az ő feleséginek az arczája. Ekkor mondá vala átkozott rucza:

»No te kiráj elmehetsz, te majd János maradj itt. No te kiráj mikor az országutján fordulnál keresztül, váljál kőbálványnyá mindenestül fogvást.« Ekkor felelte kiráj:

»Szamárbőgés nem hallszik menyországba.«

Ekkor mondja Tündér Ilona Virágfi Jánosnak:

»Megmontam ugye, hogy meg ne dicsekedjél bennem, kellett volna bár, hogy egy huszonnégy órát eltőccs, akkor egymásé lettünk vóna, dehát igy mámost el vagyunk egymástól maradva örökre.«

Ekkor elbucsuzott Virágfi Jánostól: »Tudj’ az Isten lessz-e még találkozásunk vagy sem.« Ekkor Átkozott-rucza tizenketted magával felreppent és elment a sinai hegyre. Mámost Virágfi János megbusulta magát s igy gondolta magába:

»Addég megyek a mig hírit hallom valahol Tündér Ilonának.« Ugy elment, hogy hét országon, hét világon keresztül érkezett. Érkezett a fekete tenger mellé, ottan meglát egy malmot. Igy gondojja magába: »Tizenhét álló esztendeje, hogy nem ettem egy falást sem; elmegyek bé s kérek egy kis kenyeret vagy egy falás puiszkát.« Menyen bé, hát lássa, hogy mónár nincsen.

»Há, hó’ vagy mónár!«

»Há itt vagyok tejkén.35)«

Há felmenyen oda, hát ügyeli a mónárt, hogy hol van, hát nem lássa sehun sem. Ujból ellkiáccsa:

»Hól vagy mónár«?

»Hát a fene a szemedet egye ki, hát nem látod, hogy itt vagyok a tejkén jártatom a buzát.«

Hát odanéz, hát lássa, hogy egy Hüvejmónár ott van. Kérdezi Virágfi János:

»Nos nó te Hüvejmónár kinek tudod őröni ezt a buzát?«

»Én eztet őrölöm átkozott ruczának.«

»Hát ki hordja el ezt a buzalisztet?«

»Három hattyu.«

»Mibe viszi?«

»Három tannával.36)«

»No te mónár mit fizessek én neked, hogy engem fenekejj belé az egyik tannába.«

»Ó – mondja – nekem ne fizess semmit, én ugy is belefenekellek, de mikor az a három hattyu kiviszen az éveghegy tetejire, ha észrevesznek, hogy te megmozdulsz benne, ugy visszavetnek, hogy a te csontod apróbb lessz a muntlisztnél.«

»Ne félj semmit, mert én nem mozdulok meg.«

Ekkor nekiállott a Hüvejmónár és belefenekelte egy tannába. Érkezik a három hattyu. Az három hattyu a három tannával felreppent és kimenének az éveghegy tetejére és letették a nyugvóhejekre. Kérdi az egyik hattyu a másiktól:

»A tietek nehezebb-e most mint máskor?«

»A mienk nem nehezebb.«

»Nodehát ez az enyém sokkal nehezebb mint máskor.«

Virágfi János nem állotta meg, hogy a féllábára meg ne mozdujjon. Észrevették s ugy visszadobták az éveghegyről, hogy mikor leérkezett az ő testje apróbb volt mint a muntliszt. Ekkor elment a mónár oda s összeszedte minden morzsalékját s elvitte haza s kiformált egy embert. Akor reálegyintett egy kis ruhával, akkor röktönt feltámadott. Ujból mondja Virágfi János:

»Nos nó te Hüvejkmónár, mond meg nekem, hogy hogy tudnék én odamenni?« Azt mondja a mónar:

»Nó te Virágfi János, látod-e idele azt a házat?«

»Látom.«

»Ottan lakik egy istentelen kovács, ennek van egy háromlábu kabalája, azt ha te megtudhatnád venni, akkor visszájára megvasaltatni és a kocsisát, szekerét hámostól megtudhatnád venni, akkor vele el tudnál menni.« Elment oda:

»Adj’ Isten jó napot te istentelen kovács, mit adjak, hogy nekem adjad azt a háromlábu kabaládat, s a kocsisodat, szekerestől, hámostól, mert megakarnám venni?«

»Nincs annyi pénzed, hogy megvegyed.«

»Hát mit kérsz te?«

»Hát rakd be minden szál szőrömet pénzzel.« Mondja ekkor Virágfi János:

»Te, azokkal ne tőccsük az időt, hanem van-e neked üres kamarád?«

»Van!«

»Hát ha telehányom huszassal, talérral, jó lessz?«

Azt mondotta, hogy jó lessz. Ekkor megtőtötte a kamarát huszassal és tallérral. Ekkor nekiállott és befogta a háromlábu kabalát a szekér elejébe. Mondja a czigánné a kocsisnak:

»No te – azt mondja – látod-e, hogy mennyi pénzünk van?«

»Én igen.«

»No hát ne ez a czigánytő; mikor kimentek az éveghegy tetejére a nyugovóhejre, akkor Virágfi János egy hejre ledől. Ezt a tőt visszajára szurd belé a kabátjába.«

És ugyanis ugy tett. Mikor kimentek a tetőre, akkor Virágfi János ledőlt egy fa alá és ez a kocsis visszajára a tőt beleszurta a kabátjába. Ugy elaluvék Virágfi János. Átkozott-rucza tizenketted magával odament. Megfogták Virágfi Jánost, ugy elloptázták tizenkét versen, hogy mentől jobban nem lehetett; tizenkét versen a könyvükbe megfürösztették, tizenkét versen megszárasztották, de mégsem ébredt meg. Ekkor mondta Átkozott-rucza annak a kocsisnak.

»Mond meg gazdádnak, hogy azt mondottam: hónap álló délkor, tizenkét órakor itt legyen, de ha akkor is olyan mély álomba lessz mint mostand a milyen vót, akkor nem fog találkozni többet velem.« Ekkor Átkozott-rucza tizenkettedmagával felreppent s elment. Ekkor a kocsis a kabátjából a czigántőt kihuzta. Ekkor megébredett Virágfi János. Mondja a kocsis:

»Látod-e, hogy hol menyen?«

»Látom.«

»No azt mondta, hogy hónap álló délkor tizenkét órakor itt legyél s ha akkor is ilyen álmos leszel mint most a milyen vagy, többet vele nem találkozol.«

Ekkor visszamentek a kovácshoz. De a kovácsné pompás vacsorával várta ezt a Virágfi Jánost. Dehát Virágfi Jánosnak bujába nem kellett az étel, hanem ő elég várta, hogy másnapra kerekedjék, hogy még egyszer, hogy mehessen ki az éveghegy tetejére. Másnap délkor, tizenkét órakor kimentek az éveghegy tetejére. Ujban egy árnyékba ledőlt. Akkor nekiállott ez a kocsis és a czigánytőt visszájára kabátjába beleszurta; ugy elaludott hogy mentől jobban nem lehetett. Odaérkezett Átkozott-rucza tizenkettedmagával. Felvették Virágfi Jánost tizenkét versen elloptázták, tizenkét versen könyvükbe megfürösztették, tizenkét versen kiszárasztották, mégsem ébredt meg. Ekkor Átkozott-rucza kihuzta a kardját, az kardja lapjára azt irta: »Az kardodat akaszd a kisebbik szegről a nagyobbik szegre.« Ekkor mondja Átkozott-rucza:

»Mond meg a gazdádnak, hogy többég én utánam ne fáradozzék, most tanálkoztunk volna, most az egyszer, de már többég nem fogunk tanálkozni együtt.« Ekkor Átkozott-rucza felreppent tizenkettedmagával és elrepült. Ekkor a czigánlegén kihuzta a tőt az kabátjából. Ekkor megébredett Virágfi János:

»No látod-e, hogy hól menyen Átkozott-rucza, azt mondta Átkozott-rucza, hogy többet utána meg ne indujj, mert tudja Isten találkozásunk lesz-é vagy sem. Hanem azt mondta, hogy mongyam meg neked, hogy a kardodat akaszd az küssebbik szegről a nagyobbik szegre.« Ekkor elment vissza a kovácshoz s kapta az kargyát s essze-vissza vágta a kovácsot házi családostul együtt. Ekkor megindula s hetedhétországon keresztül érkezett egy nagy havasba. Ott meglátott egy palotát. Igy gondolván magába: »Elmenyek fel abba a palotába, tizenhét álló esztendeje, hogy étel nem járt az számba, kérek egy falás kenyeret, vagy egy kicsi pujiszkát, kivel az lelkemet megenyhiccsem.« Felmene az palotába, hát látja, hogy ottand egy asztal meg vagyon teritve, egy embernek vala étel-ital, de sehun senkit sem lát és kiabál, de senki sem felel. Igy gondolta magába: »Akárkié legyen ez az étel, én ezt megeszem, mert neken van annyi pénzem, hogy én ki tudom fizetni.« Mikor megette volna az ételt, hall egy keserves fütyölést; kitekint az ablakon, hát lássa, hogy egy roppantat óriási kigyó menyen föl egyenesen a kastéjba, menyen bé abba a szobába, hol ő van. Az óriás kigyó bebutt az asztal alá, az kereszttalpra reátette a fejit, koncsorodni kezdett be s az egész szoba főggyit bélepte kerekségivel; ekkor a testinek a fele még künn vót. Ekkor kérdezé Virágfi Jánostól:

»Féssz-e37) éntőlem?«

»Előbb rendibe, mikor megláttalak, akkor egy kicsit féltem, de má’ most nem félek.«

»Nohát te Virágfi János mondok én neked egyet: három écczakát érettem tőccsél el, me’ jó tetted után jót vársz, neked ételed, italod, mikor tetszik lessz, ott a dohány, az pipa és az gyufa, ott az játékos kártya, a mikkel tetszik avval mulasd magadat, hanem este annak a vetett ágynak tetejire feküdj reá, belül felől, az fal felől. Tizenkét óriás be jő ide, azok itt megvocsoráznak s azt mondják az küsebbiknek: »Vesd meg az ágyat;« s menyen és veti az ágyat s megkap tégedet ott. Te se ne szólj, se ne mondj semmit, csak hagyjad, hogy csináljanak veled a mit akarnak.«

Ugyis tett. Felfeküdt az ágynak tetejire belül felől, hát jön a tizenkét óriás. Megvacsoráznak s mondják a küsebbiknek:

»Te vesd meg az ágyat.«

És veti és megtalálja Virágfi Jánost. Akkor mondja:

»Kaptam egy fődi egeret.« Mondja a többi:

»Hozd ide!«

Odavitte s ugy ellaptázták, hogy mentől jobban nem lehetett. Ekkor mondják a küsebbiknek:

»Nos nó rázd ki az ablakon!«

S kirázta az ablakon. Röktönt érkezett a fődre s hétszerte külömb lett mint azelőtt a mijen vót. Ekkor felment ujból s evett és ivutt. Mikor elvégezte vóna, hát halotta a keserves énekszót. Néz ki az ablakon, hát lássa, hogy menyen az kigyó, dehát le a csicsiig már fehérnép test. Ekkor bémenyen az kigyó az szobába s kérdezé Virágfi Jánostól:

»Féltél-e az écczaka?«

»Nem féltem én egy szikrát sem.«

»Szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, énértem töcsd el ezt a két éjszakát, me’ jó tetted után jót vársz.«

Ekkor elméne az kigyó. Virágfi János lefeküdt a vetett ágy belső felére. Ekkor a tizenkét óriás bément és vacsoráztak. Mondák az küsebbiknek:

»Vesd meg az ágyat.«

Odamenyen és meglássa. Ujból mondja, hogy:

»Egy fődi egeret ismét kaptam.«

»Add ide, hogy loptázzuk el.«

És el is ellaptázták és mondák a küssebbiknek:

»Rázd ki az ablakon.«

És ki is rázta s még le sem érkezett a fődre, hétszerte külömb ember lett, mint a mijen vót, Akkor felment ujból ebédelt. Ebédközbe hajja a nagy énekszót. Kitekint az ablakon, hát lássa, hogy a kigyó menyen, már le s derékig fehérnép testbe vagyon. Ekkor felment az kigyó az szobába és mondja:

»Nó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, most még egy écczaka ne alugyál egy cseppet se.« Ekkor mongya:

»Ajtót, ablakot nyiccsál ki végre, ide jön tizenkét bandás, azok állnak ajtóra, ablakra és ott muzsikálnak. Te magad furt sétájj a szobába; téged ajtón és ablakon hínak ki, de te oda ne közeledjél s ha valamelyik bé akar lépni azonnalt levágd.« Este következett. Odament a tizenkét bandás, ajtóra, ablakra állottak, ott nagy czifrán elkezdették a bandázást. Hitták Virágfi Jánost, de ő csak nem ment ki. Tizenkét órakor a zenészet megszünt, a bandások is elmentek. Ekkor ő is megveti az ágyat és lefeküdött s el is aludott. Tündér Ilona reggel ment hozza s össze-vissza ölelte és csókolta. Virágfi János megébrede a forró csóktól, hát lássa, hogy előtte van Tündér Ilona. Ekkor monda Tündér Ilona:

»Nó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, én a tied, te az enyém.«

Ekkor ők ettek és ittak. Virágfi János ekkor megsújtá a palota négy szegit egy aranyvesszővel, lett belőle egy arany alma s azt tette a zsebibe. Megindulának s tizenhét országon, tizenhét világon keresztül menének. Ekkor elértek egy küs mezőbe egy rengeteg házat és bémentek oda. Ott lássák a szobába, hogy az ő ruhája a szegen vagyon s meglátá Ződhaju Marczellát, esszeölelkezének, esszecsókolodzának.

»Jaj lelkem testvérem be jó, hogy még életben találkoztunk, má’ mostand együtt menyünk haza.« Erre mondja Tündér Ilona:

»Legyünk ott, hól én gondolom!«

S már akkor otthon a város végin voltak. Virágfi János elévette az aranyalmát ugy felhajitotta, mentől jobban nem lehetett s lett belőle tizenkét emeletes palota egy kakas lábra, egy aranycsillaghoz egy aranylánczczal felkötve s arra fordul a merre az áldott nap. Tizenhét országon czirkuláztassa, herczegek és grófok, princzegek és válogatott czigánylegények jelenjenek meg a lakodalomba, oda papot, hóhért. Pap eskette, hóhér seprüzte, má’ most fójj a nagy lakodalom.

(Szováta.)

8. Hajnal Vacsora és Éjféle.

Nodehát vala egy öreg, a ki vala hatvan esztendős. Az a hatvan esztendős fehérnép megterhesedett és következett a szülőórája. Vacsorakor szült egy fiut, éjfélkor egy mást, hajnalban esmint. Az hajnalban, a ki született kis fiu, röktönd ült a puczokba és monda vala az édesanyjának, hogy röktönd egy keresztapát hozasson ide. És odament a keresztapja és monda a fiu:

»Röktönd egy papot hozasson ide, hogy minket megkereszteljen.«

Ekkor elhitta a papot. Mikor bément a pap, kérdezte:

»Kihez legyen szerencsém?« Akkor felelte:

»Az Hajnalhoz, Éjfélhöz és Vacsorához.«

Ekkor észrevette az király, hogy az écczaka ez a három fiu lett meg és mondotta:

»Tük az écczaka lettetek, az én három leányom is az écczaka odalett, röktönd induljatok utána keresésire, mert ha haza nem hozzátok a három leányomat, higyjétek meg, hogy a fejetekkel játszom.«

Ekkor megindult a három testvér s ugy elment, hogy hetedhétországon is tulment. Érkeztek ők egy ezüst erdőbe s ott megtaláltak egy czigánylegényt. Kérdezék vala:

»Hova utazol testvér?« Ekkor monda a czigánylegény:

»A szeretőm elbujdokált és megyök az keresésire.«

Ekkor felütöttek egy kardot s ők egyik a mást fogadták édes testvérnek, hogy egyik a mást egy csepp vérig nem hagyják. Ekkor megindultak s ugy elmentek, hogy hét világon és hét országon keresztül érkeztek. És elérkeztek ők egy tiszta gyémánt erdőbe. Ottand lássák, hogy le lehet mászni az alvilágra. Igy monda vala Hajnal:

»No három testvér, mit tudjunk feltalálni, hogy az alvilágra le tudjunk menni.«

Tanakodnak, de semmifélét nem találhatnak. Ekkor mondá vala Hajnal:

»Csináljunk egy száz öles kantárt.«

És megcsinálták azt a száz öles kantárt. Ekkor a Hajnal gondolt egy kis traktért.38) Ekkor mondá az három testvérnek, hogy akármelyik menjen le az alvilágra, a még itten három fennmarad, ebbe a traktérba ehetik és ihatik is. Ekkor felütöttek egy kardot s megesküdtek ők négyen, hogy akármelyik megyen le az alvilágra, addig az más három innen el nem mozdul, a mig vissza nem jön. Ekkor kérdezte Hajnal, hogy melyik megyen le. Akkor Vacsora felelte:

»Lemenyek én.«

Felült a Vacsora a kantárba. Mikor egy ölnyéig leeresztették volna, akkor kiáltotta, hogy:

»Huzzatok vissza, mert a szivem elhasad!«

És visszahuzták. Akkor mondta Éjféle, hogy:

»Lemenyek én.«

Ekkor Éjfélét leeresztették. Mig másfél ölnyéig leeresztették volna, kiáltotta a tolvajt, hogy huzzák vissza, mert az szive mindjárt kettéhasad. Akkor viszszahuzták. Akkor felelte a czigánylegény, hogy:

»Lemenyek én.«

Mikor felült a kantárba, ők eresztették le. Mikor két ölnyéig lement volna, jaj szóval kiáltotta, hogy huzzák vissza őtet. Ekkor visszahuzták. Ekkor mondotta a Hajnal:

»Lemenyek én.«

És elbucsuzott és felült a kantárba és leszállott az alvilágra. Ő utazott ott az alvilágba. Elérkezett egy királyvárosba, a mely királyváros kereken be vólt vasrostélyozva. A kapun, melyen bé kellett volna menni, két oroszlán állott kétfelől. Hajnal gondolta magába: »Én Istenem, hogy tudok bémenni.« Ekkor gondolta magába, hogy a karjából levág két darab hust s a két oroszlánnak odaveti, hogy még azt lenyelik, ő bészökik a kapun. Volt a városba egy tizenkét emeletü palota, egy kakaslábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra fordult, a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy királykisasszony, az aranyhimöt varrta az ablakba s felment oda hozzá.

»Adjon Isten szerencsés jó napot királykisasszony, Vacsorának a szeretője.« Ekkor felelte királykisasszony:

»Ó szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, talám a halál hozott ide?«

»Nem az halál hozott ide, hanem jöttem nektek a megváltástokra.« Ekkor mondá a királykisasszony:

»Itt az étel, itt az ital, egyél és igyál s menj el innet, mert mindjárt az én uram érkezik haza s röktönd elpusztit tégedet.«

»Mijen jellel szokott eléjönni a te urad?«

»Avval az jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé erre az asztalra; hogy az étel se hideg, se meleg ne legyen.« – Ekkor Hajnal felelé:

»Kisebb gondod nagyobb legyen annál.« Ekkor leültek ők ketten asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt elvégezték volna, akkor a három mázsás vasbuzogány szökött az asztalra. Ekkor kapta Hajnal azt a vasbuzogányt s ugy visszahajitotta, hogy az óriáson túl ment még hét merfőddel. Ekkor felelte az óriás:

»Ho, hó, nagyobb vitéz lakozik énnálam, mint enmagam milyen vagyok.«

Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás. Kérdezé az feleségétől az óriás, hogy:

»Miféle idegen szag van az én házamban.« Akkor felelte királykisasszony:

»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy oda voltál országpusztitani s az a sok idegen szag járt ëssze.«

Akkor forditotta az óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt, hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen völgyen lakodalom van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor mondá Hajnal:

»Ho, hó, te óriás, mer’ én is itt vagyok.« – Akkor felelte óriás:

»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehiben mint egy czire foghagyma ezer darabba vágva, hogy nekünk ketten még kell vijjunk.« – Ekkor mondá Hajnal:

»Hogy menjünk, derékon-e vagy kadra?« Mondá a Hajnal:

»Menjünk először derékba.«

És kimenendettek az udvarra, ottan ëssze fogantottak küzdeni. Ugy elküzdöttek, hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharagudék az óriás s ugy belévágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudt s ugy vágta az óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:

»Hej te! menjünk kardra harczolni.« Ekkor karddal harczoltak és az óriás Hajnalnak az kicsi ujját megvágta. Hajnal meglátta a szép piros vérit s ekkor megharagudt s haj ugy esszevágta az óriást, hogy a máknál is apróbb vót s akkor odahánta az agaraknak és kopoknak, hogy tessék! Ekkor ërëmében felment a királykisasszonyhoz s az aranygyürüjét oda adta jegybe. Ekkor mondá Hajnal:

»Légy csendességbe királykisasszony, a meddig én visszajövök.«

Ekkor elindult királyurfi, hogy hetedhét országon és hét világon át érkezett. Elérkezett egy királyvárosba. Az a királyváros egész kereken kőfallal volt körülkeritve. A kapu között két medve vólt. Igy gondolta magába, hogy mit csináljon, hogy bémenjen. Ő bújába kezdett fütyölni. A két medve ugy kezdett tánczolni, hogy a szemek világuk elveszett s Hajnal aközben beszökött a kapun. Hát lássa, hogy van a városon vagy tizenkét emeletü palota egy réczelábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra fordult a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy királykisasszony az aranyhimöt varta az ablakba s felment oda hezza.

»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királykisasszony.«

»Isten hozott királyurfi, talám a halál hozott ide?«

»Nem az halál hozott, hanem jöttem megváltásodra.« Ekkor felelt királykisasszony:

»Ülj az asztal végére, egyél és igyál és menjél, mert az én uram röktend érkezik haza s téged mindjárt elpusztit.«

»Mijen jellel szokott hazajönni a te urad?«

»Avval az jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé erre az asztalra s a buzogány járja az ördögtánczot, hogy az étel se hideg, se meleg ne legyen.« Ekkor Hajnal felelé:

»Kisebb gondod nagyobb legyen ennél«.

Ekkor leültek ők ketten asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt elvégezték vólna, akkor a hárommázsás vasbuzogány szökött az asztalra s járta az ördögtánczot. Ekkor kapta Hajnal azt a vasbuzogányt s ugy visszahajitotta, hogy az óriáson tul ment hét mérfőddel. Ekkor felelte az óriás:

»Hó, hó nagyobb vitéz lakozik ennálam, mint enmagam milyen vagyok.«

Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás, kérdezé az feleségétől az óriás, hogy:

»Miféle idegen szag van az én házamban?« Akkor felelte királykisasszony:

»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy odavoltál, országpusztitani s az a sok idegen szag járt essze.«

Akkor forditotta óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt, hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen-völgyen lakodalom van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor mondá Hajnal:

»Hó, hó, te óriás, már én is itt vagyok.« Akkor felelte óriás:

»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehében, mint egy czire foghagyma ezer darabba vágva, hogy nekünk ketten kell vijjunk.« Ekkor mondá Hajnal:

»Hogy menjünk, derékon-e vagy kardra?« Mondá Hajnal:

»Menjünk először derékba.«

És kimenendettek az udvarra, ottan ësszefogantottak küzdeni. Ugy elküzdöttek, hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharagudék az óriás s ugy belevágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna a haját, belefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudott s ugy vágta óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:

»Hej te! menjünk kardra harczolni.« Ekkor karddal harczoltak és az óriás Hajnalnak az középső ujját megvágta. Hajnal meglátta a szép piros vérit s ekkor megharagudt, forditotta a kártyát s ugy ësszevágta az óriást, hogy a máknál is apróbb vót s akkor odahánta az agaraknak és kopóknak, hogy tessék! Ekkor ërëmében felment a királykisasszonyhoz s az aranygyürüjét odaadta jegybe. Ekkor mondá Hajnal:

»Légy csendességbe, királykisasszony, a meddig én visszajövök.« Ekkor elindult királyurfi, hogy hetedhét országon és hét világon át érkezett. Elérkezett egy királyvárosba. Az a királyváros egész körödeskörül márvánkőből volt körül csinálva, a kapu között peniglen két elefánt volt. Igy gondolta magába Hajnal, hogy »Mit tudhassak csinálni, hogy be tudhassak menni.« Nagyon elkeseredett Hajnal s elkezdett sirni. Ekkor az a két elefánt kétfelé dőlt a kapu között és ők is sirtak. Erre Hajnal röktönd beszökött. Hát lássa, hogy van ott egy tizenkét emeletü palota, egy ludlábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra fordult a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy királykisasszony varrta az aranyhimöt az ablakba s felment oda hezza.

»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királykisasszony.«

»Isten hozott királyurfi, talán a halál hozott ide.«

»Nem az halál hozott, hanem jöttem megváltásodra.« Ekkor felelt királykisasszony:

»Ülj az asztal végire, egyél és igyál és menjél, mert az én uram röktend érkezik haza s téged mindjárt elpusztit.«

»Mijen jellel szokott hazajönni a te urad?«

»Avval a jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé erre az asztalra s a buzogány járja az ördögtánczot, hogy az étel se hideg se meleg ne legyen.« Ekkor Hajnal felelé:

»Kisebb gondod nagyobb legyen ennél.«

Ekkor leültek ők ketten az asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt elvégezték volna, akkor a hárommázsás vasbuzogány szökött az asztalra s járta az ördögtánczot. Ekkor kapta Hajnal azt a vasbuzogányt s ugy visszahajitotta, hogy az óriáson tul ment tizenhét mérfölddel. Ekkor felelte az óriás:

»Hó, hó, nagyobb vitéz lakozik énnálam, mint énmagam milyen vagyok.«

Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás, kérdezé az feleségitől az óriás:

»Miféle idegen szag van az én házamban?« Akkor felelte királykisasszony:

»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy odavoltál országpusztitani s az a sok idegen szag járt ëssze.«

Akkor forditotta az óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt, hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen völgyön lakodalom van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor monda Hajnal:

»Hó, hó, te óriás, már én is itt vagyok.« Akkor felelte az óriás:

»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehében mint egy czire foghagyma ezer darabba vágva, hogy nekünk ketten kell vijjunk.« Ekkor abba a helybe kimentek az udvarra s ottan ësszefogantottak küzdeni. Ugy elküzdöttek hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharaguvék az óriás s ugy belevágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna a haját, belefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudott s ugy vágta óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta volna a haját belefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:

»Haj, te! menjünk kardra harczolni.«

Ekkor karddal harczoltak s az óriás Hajnalnak a nagy ujját megvágta. Hajnal meglátta a szép piros vérit s ugy kimérgelődött, hogy az óriást olyan apróra vágta mint a muntliszt a milyen apró. Ekkor ërëmében felment a királykisasszonyhoz s az aranygyürüjét odaadta jegybe. Ekkor kérdezte Hajnal:

»No szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, ezt a palotát hogy lehessen elvinni innet.«

»Látod-e azt az almáriumot?«

»Igen.«

»Ott vagyon egy aranyvessző, sujtsd meg ennek a palotának négy szélit.«

És megsujtotta az aranyvesszővel s lett belőle egy aranyalma. Ekkor nagy ërëmmel ketten megindultak. Elérkeztek a középső királykisasszonyhoz. Ők most ott hárman esznek-isznak és mulatoznak. És kérdé vala az Hajnal az középső királykisasszonytól, hogy hogyan lehessen elvinni ezt a palotát?

»Látod-e ezt az almáriumot?«

»Igen.«

»Ott vagyon egy aranyvessző, sujts meg ennek a palotának négy szélit.«

És megsujtotta az aranyvesszővel s lett belőle egy aranyalma. Ekkor nagy ërëmmel megindultak s elérkeztek a nagyobbik királykisasszonyhoz. Ő most ott négyen esznek-isznak és mulatoznak. És kérdé vala az Hajnal az nagyobbik királykisasszonytól, hogy hogyan lehessen elvinni ezt a palotát.

»Látod-e ezt az almáriumot?«

»Igen.«

»Ott vagyon egy aranyvessző, sujtsd meg ennek a palotának a négy szélit.«

És megsujtotta az aranyvesszővel s lett belőle egy aranyalma. Tette zsebibe az almát s megindultak négyen s megérkeztek oda, a hól a felvilágra fel kell menni. Ekkor megránditotta ő a kontárt s a két testvér s a czigány helyén állott. Hajnal feltette legelőbbre az Éjféle menyasszonyát az kantárba s felhuzták az felvilágra. Azután feltette, a középső királykisasszonyt a Vacsora menyasszonyát, a kantárba s felhuzták a felvilágra, azután a kisebbik királykisasszonyt is felhuzták. Gondolta Hajnal: »No, no, most csak én vagyok idele. Ők már fenn vannak a három leány s a három férfi, most már mi lessz velem, ha én fel találok ülni az kantárba s engem eleresztenek, nekem az életem el lessz pusztitva.« Gondolta magába, egy olyan nehéz követ feltesz a kantárba, mint a milyen nehéz ő, hogy lássa meg, hogy mit csinálnak vele. Ugyanis ugy tett, hogy felfelé egy követ tett a kantárba. Mikor felhuzták félig, akkor visszaeresztették. Akkor mondja Hajnal: »Épen én is igy jártam volna.« Leült és elbusulta magát és az alvilágon kezdett bujdokolni. Elérkezett ő egy majorhoz. Az a majoros feleségestül együtt vakok voltak. És köszönt Hajnal:

»Szerencsés jó napot major bácsi.«

»Isten hozott ki tudja micsoda, nem tóm fehérnép-e vagy férfi?« Felelte Hajnal:

»Férfi.« Kérdezé az major, hogy miféle járásbéli.

»Elindultam szogálni, szerencsét próbálni.« Felelte a major:

»Megfogadnálak, ha eljönnél a juhok mellé, mert az én juhaim tiszta magoktól megjárnak.«39)

»Hát én szivesen beállok.«

Ebbe az ülőhelybe enni és inni fogtok neki. Mondotta a Major:

»No fiam menj el a juhokkal, de a juhokat hadd a maguk mentire, ők menjenek arra, a merre akarnak, te csak menj utánok, mert ők megjárnak magukra.«

A mint ő ment a juhokkal, egy mezőszélen megtalált egy szép kutat. Gondolta magába, hogy abból a szép vizből egyet iszik s ledölt a kut mellé. Ekkor két holló leszállott egy fára s mondta az hollónak a fia:

»Édesanyám leszállok arra a dëgre,40) hogy lakjon jól belőle.« Monda a hollónak az anyja:

»Ne szállj le fiam e, mert látod, hogy élő.« Mondta az hollófiu:

»Nem élő az édesanyám.«

Akkor a hollófiu leszállott a Hajnalnak a mejjére s ottan az oldalkassát kezdte enni. Mikor jóllakott volna, akkor megragadta az hollófiut. Akkor monda az hollónak az anya:

»Megmondtam ugye, hogy ne szállj le mer élő ember.« Monda az holló hajnalnak:

»Te Hajnal ne pusztitsd el a fiamat, mert neked mondok egy jót: mindjárt ebből a kutból tizenkét órakor jő ki egy óriás, azonnalt annak a fejit vedd el. Annak a kutnak a fenekibe vagyon egy lapos kő. Azt a lapos követ emeld fel, az alatt a kő alatt vagyon egy csupor, abba a csuporba vagyon a te gazdádnak és asszonyodnak a szeme. Azt a szemet szép tiszta folyóvizbe meg kell mosni. Ekkor te hazaméssz és megkérdezed gazdádtól és asszonyodtól; hogyha valaki a szemevilágát meghozná, mivel fogná megajándékozni? Akkor neked igérnek aranyat és gyémántot, hanem magad egyebet ne végy el, hanem vagyon egy háromlábu kabala, mondjad, hogy azt ha neked adják, akkor a szemök világát meghozod. Legelsőbb az asszonynak egy szemet tégy be, mikor ő szertenéz a gazdaságon, akkor mondja az urának, hogy: »Adjuk oda apjuk, mert mi anélkül meg tudunk élni.« Akkor mondja az major, hogy: »Azt nem adjuk.« Akkor vedd ki az asszonynak azt a szemét s tedd a majornak oda. Akkor odateszed az majornak az szemet. Mikor ő szertenéz a gazdaságon, akkor mondja az asszonynak: »Nem bánom, ha odaadom is.««

Nodehát má most, addig a hollófiát el sem is eresztette, valameddig a sárkány fejit nem vette s a kutból a csuprot ki nem kereste. Megkapta ezt a csuprot s a hollófiut azonnalt eleresztette s elment elé az majorhoz. Ekkor kérdezte a majortól és a majornétól, hogyha valaki a szemök világát eléhozná, mivel ajándékoznák meg? Igérnek aranyat és gyémántot, örökös gyermeknek fogadják. Ekkor az asszonynak egy szemet helyretett. Monda az majorné az urának:

»Ó kedves apjuk, csak egy szemet tett hejre s ugy látok, mintha kettő volna. No kedves apjuk akármit kér adjuk oda.« Monda a Hajnal:

»Egyebet ne adjanak, de vagyon egy háromlábu kabala, vagy semmit sem; de azt adják ide.« Felelte az major:

»Azt nem adjuk, de akármi egyebet kérj a világon minden egyebet igen.«

Ekkor kivette az asszony szemit s tette az majornak oda. Ekkor felelte az major:

»Adjuk öcsém uram az háromlábu kabalát.«

Akkor mindkettőnek a szemevilágát hejretette. Ekkor Hajnal nekiállott s megfogta a háromlábu kabalát. Felelte a háromlábu kabala:

»Kedves jó gazdám Hajnal, mire van kévánságod?«

»Nekem egyébre nincsen, csak a felvilágra felmenni.«

»No hát nyergelj meg ingem s jere ülj fel a hátamra.«!

Meg is megnyergelte, fel is felült a háromlábu kabala hátára. A háromlábu kabala azonnalt egyet nyeritett, egyet tappantott olyant, hogy annak csengése, pengése keresztülhallott tizenhét országon, tizenhét világon. Ekkor egyenesen felugrott az ájerbe s hanyatag visszaereszkedett a fődre s talpraállott. Felelte az háromlábu kabala:

»Nos nó kedves gazdám, jó bátorság, most hogy menjünk-e, ugy mint a szél vagy mint a gondolat?« Felelte Hajnal:

»Ne menjünk ugy mint a szél, de menjünk mint a gondolat.«

Egyenösen felmentek a feső világra, érkeztek a királynak a városa végire. Ekkor Hajnal leszállott a lováról s mondta az lova:

»Nos nó kedves jó gazdám, engem vágj a fődre, lessz belőlem egy rojtos acskó,41) ingem tehetsz a zsebedbe. Mikor szükséges vágj a fődre, olyan leszek a milyennek gondolsz.« Ekkor Hajnal elment az királynak az kovácsához:

»Adjon Isten szerencsés jó napot kovács ur!«

»Isten hozott téged is öcsémuram; miféle járásbéli vagy?«

»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli; elindultam szógálni, szerencsét próbálni, felkérném szépen kovács urat, hogyha lenne olyan szives, hogyha befogadna engem inasnak, mert én szivesen szolgálnám kovács urat.«

Meg is megfogadta inasnak. A kovácsnak volt tizenkét legénye. Harmadnap ment a király oda, mondta a kovácsnak, hogy a nagyobbik királyleánynak egy jegygyürüt kell csinálni, me’ menyen férjhöz. Felelte az kovács:

»Felséges királyatyám nem tudok csinálni jegygyürüt.« Hát azt felelte az tizenkét legény is, hogy nem tudnak csinálni jegygyürüt. Ekkor felelte a kicsi inas:

»Felséges királyatyám, hogyha gazdám megengedné én csinálnék.« Mondta a kovács, hogy szivesen lehet. Mondá az inas:

»Kérek magamnak külön egy szobát, egy üllőt s egy kalapácsot.«

És be is bevitték neki egy szobába. Ő be is bement és be is zárta az ajtót. Ő egész éjjel kopogtatott. Reggel korán az király megyen fel az kovácshoz s kérdezi, hogy kész vagyon-e? Felelte, hogy kész vagyon és odaadta a gyürüt s igy monda vala a király:

»Hó haj, épen olyan gyürü, mint a milyen volt az királyleányomnak, az nagyobbiknak az jegygyürüje, mert azon is az én nevem rajta volt s a leányomé.«

Ekkor száz forintot letett a király a gyürüért. Evvel elment a király. Gondolta Hajnal magába, könnyü volt olyat csinálni, mikor a leányodé vólt. A kovács egy nagy gazda volt s az király megszolitotta a lakodalomba. Ekkor a kovács készült egész házicsaládostul a lakodalomba. Monda az kovács az inasának:

»Jere te is lakodalomba.«

Ekkor monda az inas, hogy nem szegény legénynek való. Odamennek és megindulnak a templomba a lakodalmi népek. Haj! gondolta magába Hajnal, most épen az oltár előtt vannak. Ekkor ő is csak kiment, zacskóját vágta a fődre s gondolt a zacskóból tiszta ezüst lovat s ő magát is tiszta ezüst ruhába. Ekkor felpattant a lovának a hátára s gondolta magába: »Elől világosság, hátul sötétség«; egyenes beugratott a templomba s az oltárral szembe fordult s végighallgatta, hogy Vacsora a nagyobbik királykisasszonynyal esküszik. Akkor Hajnal megfordult és kiugratott a templomból. Mikor hazaérkezet, akkor a lovát fődhözvágta s lett belőle egy rójtos acskó s tette a zsebibe. Érkezett haza az kovács családjával együtt. Mondta az kis inasnak:

»Mért nem jöttél el a templomba, mert az Isten volt ott csodalátására.« Felelte a kicsi inas:

»Nem szegény legénynek való oda menni olyan hejre.«

Másnap reggel ujból ment az király az kovácshoz.

»No te kis legény, csinálj az középső leányomnak egy aranygyürüt, mert menyen az éjfélhez hozzá.«

»Szivesen csinálok.«

Ekkor ismét egy szobába vitték s a szobába bézárta az ajtót. Egész éjszaka furt csengetett, pengetett. Reggel megyen az király oda s kérdi:

»Kész van-e?« Monda hogy:

»Itten vagyon.« Monda a király:

»Hej, ha! Épen olyan, a milyen a középső leányomnak a milyen jegygyürüje volt; éppen arra a nevem is fel volt vágva s a leányomé.«

Ekkor száz forintot letett a király a gyürüért. Evvel elment a király. Gondolta Hajnal magába: »Könnyü volt olyat csinálni, mikor a leányodé volt.« A kovács egy nagy gazda volt s az király megszólitotta a lakodalomba. Ekkor a kovács készült egész házicsaládostul a lakodalomba. A kovács hija a fiut:

»Jere te is lakodalomba!« Ekkor mondá az inas, hogy:

»Nem szegény legénynek való.«

Ekkor mennek az esküvőre a templomba. Most Éjfelével eskette a pap a király középső leányát. »Haj!« – gondolta magába Hajnal. – »Most épen az oltár előtt vannak.« Ekkor ő is csak kiment, zacskóját vágta a fődre s gondolt a zacskóból tiszta aranylovat s ő magát is tiszta arany ruhába. Ekkor felpattant lovának a hátára s gondolta magába: elől világosság, hátul sötétség, s egyenesen beugratott a templomba s az oltárral szembe fordult s végighallgatta, hogy Éjféle a középső királykisasszonynyal esküszik. Akkor Hajnal megfordult és kiugratott a templomból. Mikor hazaérkezett, akkor a lovát fődhözvágta s lett belőle egy rojtos acskó s tette az zsebibe. Érkezett haza az kovács, családjával együtt. Mondta az kis inasnak:

»Mért nem jöttél el a templomba, mert az Isten volt ott csodalátására.« Felelte a kicsi inas: »Nem szegény legénynek való oda menni olyan hejre.«

Másnap reggel ujból ment a király az kovácshoz.

»No te kis legény, csinálj a kisebbik leányomnak egy aranygyürüt, mert menyen a czigánylegényhez férjhez.«

»Szivesen csinálok.«

Ekkor ismét egy szobába vitték s a szobába bezárta az ajtót. Egész éjszaka furt, csengetett, pengetett. Reggel menyen a király oda s kérdi:

»Kész van-e?« Monda, hogy:

»Itten vagyon.« Monda a király:

»Hej ha! Épen olyan, a milyen a kisebbik leányomnak, a milyen jegygyürüje volt; éppen arra a nevem is fel volt vágva s a leányomé.«

Ekkor száz forintot letett a király a gyürüért. Evvel elment a király. Gondolta Hajnal magába: »Könnyü volt olyat csinálni, mikor a leányodé volt.« A király egy nagy gazda volt s a király megszólitotta a lakodalomba. A kovács hijja a fiut:

»Jere te is lakodalomba!« Ekkor mondá az inas:

»Nem szegény legénynek való.«

Ekkor mennek az esküvőre a templomba. Most a czigánylegénynyel eskette a pap. »Haj! – gondolta magába Hajnal – most épen az oltár előtt vannak.« Ekkor ő is csak kiment zacskóját vágta a fődre s gondolt a zacskóból tiszta gyemánt lovat s ő magát is tiszta gyemántruhába. Ekkor felpattant lovának a hátára s gondolta magába: »Elől világosság, hátul sötétség« s egyenesen beugratott a templomba s az oltárral szembe fordult. A Hajnal azt mondja a papnak:

»Szállj le most te pap az oltár elől, hogy én álljak fel, hogy én eskessem meg ezt a pár népet.«

Akkor leszállott a pap és felállott a Hajnal. Akkor kérdezte a czigánylegénytől.

»No fiu mond meg aztat, hogy hól váltottad meg ezeket a fehérnépeket.«

Felelte a czigánylegény, hogy lement az alvilágra, sokat járt, sokat fáradott s ugy váltotta meg. A királykisasszonynak bujába az könyve ugy hullott, mint a záporeső, hogy neki az czigánylegényhez kellett, hogy menjen férhöz. Ekkor Hajnal belenyult a zsebibe s kivette az három gyürüt s felkiáltotta, hogy ki ismeri magáénak ezt a gyürüt. Három királykisasszony egyszerre a nyakába szökött s mindnyája kiáltja:

»Szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, te váltottál meg minket a bünös haláltól.«

Akkor a kisebbik királykisasszony szökött a Hajnalnak a nyakába.

»Ó szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, én a tied, te az enyém.«

Ekkor a háromlábu kabala ugy kirugta a czigánylegényt a templomból, hogy ezer darabba szakadott. Monda Hajnal:

»No most gyere pap eskess meg münköt.«

Megeskette pap őket. Mikor kijöttek a templomból, akkor Hajnal gondolt egy lakodalmi vendégséget. Oda papot, hóhért, pap eskette, hóhér seprüzte. Már mostand fólj a nagyszerü lakodalom. Ezzel, evvel fogunk maradni.

(Szováta.)

9. Szüz Mária és a keresztleánya.

No de hát! Egyszer volt, hól nem volt az hetedhétországon és az operenczián is tul, és a bátyám háza mellett felnövekedett egy jegenyefa. Annak volt 366 ága; peniglen annak az ágain 366 holló, peniglen a tövin 366 szamár, ki az én mesémet elkaczagja, vagy tréfára véli, az a 366 holló vájja ki a szemit, az 366 szamár az döfödje meg. Nodehát! Egyszer volt egy szentes leány, melyent férfira nem is nézett rea. Egy reggelibe felkőt az ágyából és seperte a szobáját. Egy szem bors keredett a talpa alá. Azt a szem bórsót vetette ő előbb és hátra is és mindig a talpa alatt vót. Ő gondolta magába, hogy befalja azt a szem borsót. És be is befalta, s azonnalt megterhesedett. Ő gondolta magába, hogy mütevős legyen, hogy azt meg ne tudják, hogy ő megterhesedett. Ő gondolta magába, hogy kimén a havasba, hogy őtet ott a vadak és a varjak megegyék. És ki-is kiment a havasba. Ottan megtalált egy udvas fát és muhából vetett ágyat és lefeküdt oda. Mihent lefeküdt, azonnal szült egy aranyhaju leányt. Hogy meglett, gondolta magába: »Mint szeretném most városban lenni, hogy megkereszteltessem ez aranyhaju leányt.« Azonba a Szüz Mária elejébe ment és mondta a Szüz Mária:

»Mit gondolkozik komámasszony?«

»Én azon gondolkozom, hogy szeretném megkeresztelni leányomat« Szüz Mária azt mondta:

»Elviszem én, megkereszteltetem s addig nem adom vissza, a mig tizenkét éves nem lessz.«

Avval elvitte a leányt és megkereszteltette. Mikor harmadnapos volt, akkorára növelkedett, mint egy 13 éves leány. Akkor mondotta Szüz Mária:

»No keresztleányom! tizenegy szoba van, tiz szobát minden reggel söprögess, a tizenegyedikbe ne nézz be!« Seperte a kis leány hat napig, de a hetedik nap nem állta meg, hogy a tizenegyedik szobába be ne nézzen. Ottan látta, hogy Krisztus Urunk, Szent Péter és Szüz Mária álltak. Krisztus Urunk tartotta a Szent misét és Szent Péter és Szüz Mária hallgatta. Elment Szüz Mária s kérdezte a keresztleányától, hogy mit látott a tizenegyedik szobába. Azt felelte a leány, hogy semmit sem látott. Második nap reggelen ujban seperte a tiz szobát; akkor sem állta meg, hogy a tizenegyedikbe be ne nézzen. Akkor látta Szent Pétert, hogy tartotta a szent misét, Krisztus Urunk és Szüz-Mária peniglen hallgatta. Ekkor elment a Szüz-Mária és kérdezte a keresztleányától:

»Mond meg keresztleányom, mit láttál elsőbbször, mit láttál másodszor.«

»Keresztkomámasszony se nem láttam, se nem hallottam semmit.«

Ujban harmadik reggel seperte a tiz szobát. Akkor sem állta meg, hogy a tizenegyedik szobába be ne nézzen. Ekkor látta, hogy a Szüz-Mária tartotta a szent misét, Krisztus Urunk és Szent Péter hallgatta. Ekkor elément a Szüz-Mária és kérdezte:

»Nos, no kedves keresztleányom, mond meg nekem mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor.«

»Se nem láttam se nem hallottam semmit.«

»No ha nem hallottál semmit, keresztleányom, akkor jere velem a rétre, ott a réten a nagy fennálló fa.

No keresztleányom, látod annak a fának a tetejét, ha meg nem mondod nekem, hogy mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor, annak a fának tetejébe méssz.« S akkor ottan volt a keresztleánya a fa tetején.

»Nó most keresztleányom, ha meg nem mondod nekem, hogy mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor, te onnat a fa tetejéről lebüköl.« Akkor felelte a leány:

»Se nem láttam se nem hallottam semmit.«

»Akkor se ne láss, se ne hallj!«

Ekkor a fáról lebükött, de ő magát meg nem sértette. Ekkor ő a réten kezdett mászni és ottan volt egy szénabuglya és az alá ő bebútt. Abba a mezőbe volt egy kút s egy királyurfi mindennap odajárt vadászni s annál a kutnál délebédezett. Annak a királyurfinak az volt a szokása, hogy legelsőbben a kopójának vágott egy sorkalat kalácsot és vetette az kopójának. Ekkor a kopója felvette azt a sorkalat kalácsot és elfutott vele az szénabuglya tövéhez. Ujban visszament az kopója s az királyurfi csodálkozott, mert hogy eztet soha sem tette az ő kopója. Igy gondolta magába: »Hogy még vágok egy küs kalácsot s odaadom az kopómnak, hogy nézzem meg, hogy hova viszi.« Egyenesen menyen a szénaboglyához. Hát lássa, hogy egy tiszta aranykéz nyúl ki az boglya alól. Azonnalt megfogta ezt a királyurfi és kihúzta onnét. Hát lássa, hogy olyan szép gyönyörü leány, a milyent széledes világon még hirül sem lehetett hallani, nem hogy látásképen ilyent, hogy látott volna az ember. Igy gondolta magába, hogy elviszi magának feleségnek. Azonnalt őt kartőn haza is vezette és az ő szobájába bevitte. Ő ment és jelentette királyatyjának:

»Felséges királyatyám! Életem, halálom kezibe ajánlom, hoztam magamnak feleséget.« Felelte a felséges királyatya:

»Szeretném meglátni.«

»Tessék felséges királyatyám megnézni, itt az én szobámba.«

»Ó kedves fiam! olyan szép, gyönyörü ez a leány, hogy széledes világon nem hogy hirül hallottam volna ilyen szép gyönyörü leányt, csak az a baj, hogy kinevetnek minket, hogy az királyi családunkba egy vakot s egy siketet, hogy tartsunk királyi koronánk alatt.« Felelte az királyurfi:

»Felséges királyatyám! készebb leszek, hogy felséges királyatyámék megnevessenek, mintsáb, hogy én ettől, hogy én elmaradjak.« Akkor mondotta felséges királyatya:

»No, ha csakugyan olyan kedved van, élj boldogul! mert mink meg nem utálunk azér.’«

Telik mulik az idő. Ezalatt a királyné megterhesedett s jött az öreg királynak egy olyan irás, hogy füvet fát állitson kardba s ezen s ezen az órán s itt s itt jelenjenek meg a háboruba. Mikor az öreg király olvasta ez irást, hullott a könyve. Kérdezte az ifju királyfi:

»Felséges királyatyám, mi az oka, hogy felséges királyatyámnak hull a könyve?«

»Hogy ne hullna, mikor azt irták, hogy füvet fát állitsak kardba s ezen s ezen a napon jelenjek meg a háboruba.« Akkor felelte az királyurfi:

»Felséges királyatyám! Ha lessz olyan gondviselője az én feleségemnek, mint én magam, akkor elmegyek én a csatába.« Akkor felelte felséges királyatyám:

»Hogy talán külömb gondviselője leszek.«

Ekkor elment királyurfi a csatába. A mikor harmadnapja volt, hogy elment, a felesége megbetegedett s szült két aranyhaju gyermeket. Irta felséges királyatyám a királyurfinak, hogy az felesége melyen két aranyhaju gyermeket szült az világra. Akkor irta az királyurfi:

»Felséges királyatyám, nagyon figyelmeztetem, hogy jó gondviselőjük legyen.«

Ekkor egy este Szüz-Mária elment a királynéhoz s kérdezte:

»Nos nó, keresztleányom! tudod-e mit szültél a világra?«

»Kedves keresztanyám, biz én nem tudom.«

»No hát nyisd ki a szemed!«

Ekkor kinyitotta a szemit.

»No« – visszamondja – keresztleányom látod-e, hogy mit szültél ez világra.

»Látom, kedves keresztanyám.«

»No« – azt mondja Szüz-Mária – látod ezt a nagy véres kést?

»Látom, kedves keresztanyámasszony.«

»No, keresztleányom, ha meg nem mondod, hogy mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor, akkor elviszem a két aranyhaju gyermekedet, ezt a véres kést peniglen itten hagyom melletted s reggel a király mikor megébred és mikor béjő és lássa, hogy a két gyermek nincs melletted, akkor röktönd elpusztit.«

»Kedves keresztanyámasszony! se nem láttam se nem hallottam.«

»Ha nem láttál és nem hallottál, akkor ne is láss és ne is hallj!«

Evvel elment a Szüz-Mária s elvitte a két gyermeket. Reggel korán megébred felséges királyatyám. Azonnalt ment be a menyihez. Hát lássa, hogy egy nagy véres kés van mellette. Azonnalt irja az felséges király az fiának:

»Né az écczaka mi történt itthon: az asszony az écczaka megölte a két gyermekét s megis megette: Ird meg kedves gyermekem, hogy mitevősök legyünk vele, hogy pusztitsuk el.« Ekkor irta a királyurfi:

»Ó felséges királyatyám, szépen felkérem, legyenek csendességbe, valameddig én hazakerülök, hogy még egyszer nézhessek a szeme közé.«

Azonban hazakerül az királyurfi, hát ugy vagyon beteljesedve, a hogy a királyatya irta neki. No most a tizenkét tudóst összegyüjtötték és teszik a törvényt, hogy hogy pusztitsák el. Egyik mondta, hogy fel kell akasztani, a másik mondta, hogy főbelövés kell. A közben volt egy tudós, a ki 366 esztendős volt. Az mondotta, hogy »Hozzák be a vasrudat s emeljék fel a szëmëm pilláját és a szëmëm sorkát, hogy vessem reá szëmëmet s nézzem meg az asszonyt.« Azonnalt bé is béhozták a vasrudat s fölemelték a szëmëpilláját s rávetette a szëmét s igy monda vala:

»366 esztendős vagyok, de nem hogy látást láttam volna ilyen szép asszonyt tizenhét országba s tizenhét országon, még hirül sem hallottam, hanem ennek a pusztitására felséges királyatyámnak egy vadaskertje vagyon, abba bé kell vetni a vadak közé, hogy röktönt azok a vadak szaggassák össze.«

Azonnalt alkonyattájban bevitték a vadaskertbe. Röktönt a vadak kitátott szájjal futottak rája, hogy szaggassák össze. A vadak közül a legöregebbik azt mondá a többieknek:

»Hohó! nehogy bántsátok, mert ez az uj királynénk és jött nekünk csodálatunkra; hanem röktönt melléje kell állni kereken és kitátott szájjal és a meleget fujjátok rája, hogy nehogy megfázzék a mi királynénk.«

Ekkor odament a Szüz-Mária és kérdezte a keresztlányától:

»No hát tudod-e hol vagy, kedves keresztleányom?«

»Nem tudom, kedves keresztanyám asszony, hanem azt tudom, hogy jó melegbe vagyok.«

»No hát nyisd ki a szemedet keresztleányom!«

Ekkor kinyita a szemit, hát lássa, hogy az szejjedes ez világon a mennyi vad vagyon, mind kürülette állnak kitátott szájjal, csak az héjja, hogy béfalják. Most mondja a Szüz-Mária:

»Hiszed-e keresztleányom, hogy mostand veszendő az életed.«

»Hiszem má’ most kedves keresztanyám.«

»No hát keresztleányom, mond meg nekem, hogy mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor.«

»No most kedves keresztanyámasszony, má most megmondom, mé’ látom, hogy csak addig az életem, a még a számon kimondom. Kedves keresztanyám asszony, azt láttam előbbször, hogy Krisztus Urunk, Szent Péter és Szüz-Mária álltak a tizenegyedik szobában. Krisztus-Urunk tartotta a szent misét, Szent Péter és Szüz-Mária hallgatta. Másodikszor peniglen azt láttam a tizenegyedik szobába, hogy Szent Péter tartotta a szent misét, Krisztus Urunk és Szüz-Mária hallgatta. A harmadik napon peniglen azt láttam, hogy Szüz-Mária, Krisztus Urunk és Szent Péter álltak a tizenegyedik szobában s Szüz-Mária tartotta a szent misét, Krisztus Urunk és Szent-Péter hallgatta.« Akkor felelte Szüz-Mária:

»Ládd keresztleányom eddig is megmondhattad volna eztet, a mit láttál, mert nem szenvedtél volna annyit.«

Ekkor a Szüz-Mária gondolt egy tiszta gyémánt palotát, tizenkét emeletüt, egy kakaslábra, egy aranylánczczal egy arancsillaghoz felkötve s ez a palota arra fordult a merre az nap. Akkor a két szép gyermeke is mellette volt. Ekkor mondotta a Szüz-Mária:

»Élj boldogul kedves keresztleányom!«

Ezalatt a király megbetegedett, hát lássa, hogy az egész kastélya tüzbe borult s röktönt lázadást csinált. Dehát nem tüz volt az, mert az vadaskertbe egy tiszta gyémánt palota van. Mostand a király czirkuláztassa tizenhét országba, tizenhét világon: herczegek és princzegek és grófok és válogatott czigánylegények jöjjenek össze, a kinek lessz rá vitézsége, a ki felmegyen abba a gyémánt palotába, a ki megnézi, hogy miféle nemzet lakozik ottan, annak adja fele királyságát éltéig és holta után egész királyságát. Esszegyültek herczegek és princzegek és grófok és válogatott czigánylegények. Dehát a sok közül egy sem kerekedett olyan vitéz, a ki felmenjen ebbe a gyémánt palotába. Igy hát az királynak az fia azt felelte:

»Nos nó, felséges királyatyám! nekem igyis ugyis veszendő az életem. Most az egész községtől engedelmet kérek, mert mostand én megyek s tudja Isten, hogy megélek-e vagy meghalok.«

Ekkor megindul az királyurfi és ment fel a palotába. Mikor a tizenhetedik szobaajtót megnyitotta volna, olyan világosság csapott szembe, hogy röktönt hanyatag esett. »Ekkor a két gyermekem röktönt mellém szökött, azonnal felölelték és gyémántos tivánra letettek és aranyvizzel megmozsdattak és megeszingettem.42) Mármostand megnyitottam kastélyem ablakát és kihajoltam és vivátot kiáltottam. Éljen! Mert a királyurfi két szép gyermekével és a feleségével szivinek szerelmivel itten beszélgetnek. Már mostand örömömbe, hogy az Isten visszavezérelte gyermekeimet és feleségemet, menyek a menyegzőre; tizenhét országba s tizenhét világon czirkuláztatom, hogy herczegek, princzegek, grófok és válogatott czigánylegények jőjjenek össze az lakodalomra.« Má’ mostand mennek az esküvőre, az zenészek fujják. (Énekli a Rákóczyt.)

(Szováta.)

10. Király Derzsa.

Vót egyszer egy király, annak vót három leánya és egy gyémánt köntöse. Azt mondja egyszer a király a leányainak, hogy menjenek el eprészni s a melyik leghamarabb teleszedi az aranykantárt, azé legyen a gyémántköntös. S hát elment az a három leány egy rengeteg havas közepibe s nekidurálják magukat eprészni. Hát a legkisebbik leány térülfordul s teleszedi az aranykantárát eperrel. A másik két leány nem tudta teleszedni, mert egy szemet tettek a kancsóba, egyet ettek meg. A két idősebbik királyleány tanakodik, hogy mit csináljanak a legkisebbik királyleánynak, mert már teleszedte a kantárját s az övé lessz a gyémántköntös. A legkisebbik leány haza akart menni, de a legnagyobbik nem hagyta. Azt mondja a nagyobbik:

»No hát nyivaszszuk meg s tegyük bele a kerékvágásba.« Mondja a középső:

»Ne öljük meg Király Derzsát, legkisebbik testvérünket, mert ő a legkisebbik és legügyesebb.« Azt mondja a legnagyobbik:

»Ha te ezt mondod, akkor én téged is megöllek.« Ekkor Derzsát megfogták, megölték és a kerékvágásba tették. Azok most megtöltötték a csiprokat eperrel s avval hazamentek. Kérdi a király:

»Hát Derzsa hol maradt?« Hát mondják:

»A biz a hátramaradt; mert a csiprát még nem szedte teli.« Este következett s a király busul, hogy nem jő Derzsa.

Vót a királynak egy majora s abban volt neki egy pakulárja. Hát ez a pakulár mikor a juhait őrzi azon a helyen, a hol Király Derzsa el vót temetve, kedve jön, hogy egy furulyát csináljon abból az akáczfából, a melyik a Derzsa sirja felett nőtt. Aztán mikor megcsinálja a furulyát, hát kezdi funni:

Arra az pakulár megijedett, hogy vajjon ez mi a? Hazamegy este az pakulár s odaadja az furulyát az királynénak, hogy fujja és hajja meg milyen szók vannak abba a furulyába. Hát mikor a királyné megfujja igy szól:

Az anya megijedett s odaadta a furulyát a királynak. Hát fujja a király s azt fujja:

Ekkor behivták a leányokat s odaadták, hogy fujják meg ők is. Megfujja a nagyobbik leány s a tilinkó igy szól:

Ekkor a nagyobbik királyleány ugy megmérgelődött, hogy kifutott a tilinkóval s a sütőkemenczébe belédobta. Ekkor kiszökött egy szikra s a legkisebbik leány ujból meglett, de még szebb volt mint azelőtt. Mikor megtudták, hogy a testvérei ölték meg, a két nagyobbik leányt levetkeztették és elcsapták.43)

(Szováta.)

11. A házasodni akaró királyfiu.

Egyszer vót, hol nem vót, hetedhétországon tul; a hol a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sulyba a fenékbe meg ne botorkázzék. Egyszer volt egy ögyvez királyné, annak vót egyetlen egy fia. Erőltette az édesanyja a fiát, hogy párasodjék meg, de azt mondotta volna j’az fia:

»Miért párosodjam meg édesanyám, mikor még nagyon nevendék vagyok megpárosodni.«

»De mégis, édes fiam, kiváncsi volnék s várnám aztat, hogy te megpárosodjál, mert én már mindjárt odakerülök, hogy ma-hónap az életem, s szeretném tudni, hogy hogy élhetsz a tulajdon pároddal.«

»No édesanyám ugylátszik, hogy nagy kivánsága engem megpárositani, tarisnyájjon hát fel engemet, hátha a jó Isten rendelne nekem egy jó tássat valahol.«

Elindult a fiu s megérkezik egy nagy havasba. Ottan meglát egy nyáj aranyszőrü juhot s egy óriás ember őrizé. Azt kérdi az óriás ember:

»Mit keresel itt, te emberiszing, hogy vetődtél ide, a hova még a madár se jár.«

»Elindultam szerencsét próbálni« – felelé a fiu.

»Nohát gyere te hozzám«, – mondja az óriás ember – »szállásba écczakára, majd én meg fogom neked mondani, hol találod meg a szerencsét.« Ezzel elindultak a nyáj juhokkal elé a szálláshoz. Behajtja az óriás ember turma44) juhát vaslappancsa alá, ő bemenyen a setét kőpalotába s mondja a kis fiunak:

»Arra kérlek te küs fiu, nagyon nyughatnám vagyok, egy küsnyég meg akarok pihenni, légy szives ottan a szegletbe a kád tejet fórrald fel. Mikor az a tej legjobban lobog, kőccsél fel ingemet, hogy keveset használhassál belőle.«

Ott ugyan a küs fiu meg is fogadá az óriásnak kivánságát, de mivel Isten hatalma által nem engedte, hogy a küs királyfiu elpusztuljon, sugarával sugároltatta hogy:

»Te küs fiu, nehogy felköltsed óriás embert, mert neked nagy veszedelmedre lessz, hanem mikor legjobban buzug a tej, végy a gerendából egy nagy kovácskeverő kanált, mericsd teli a nagy kádból tejjel s vágd a szeme közi.«

A fiu megcsinálta a tüzet, felforralta a tejet s mikor legjobban lobogott a tej, akkor a küs fiu a kovácskeverő kanalat elévette, belemeritett az forró tejbe s ugy vágta az óriásnak szeme közi, hogy azonnalt kiesett a két szeme. Felugrik az óriás ember, megijed a küs fiu, hogy mi történik most vele. Futott a fiu az ajtó sarkához, kezdte kerülni a szobának belvilágát, hogy hua legyen. Megkapott a fiu egy köböl diót, kiódta ott a zsákot, de egyéb gondolatja nem volt, hanem belemarkol a zsák dióba. Keresi vala az óriás ott a szobába, hogy hova lett a küs fiu. De a küs fiu elszórta a diót a markából a ház főggyire, hogy ide-oda höngörögött a sok dió s az óriás azt tudta, hogy mind ott jár a küs fiu s ott kereste az óriás. A fiu nagyon féldegélt vala s észrevétel nélkül kiosonkodott a szobából az udvarra. Ottan az óriás embernek aranyszőrü berbécsit megnyuzta vala királyfiu, mert kénytelensége reáhajtsa vala, hanem45) soha meg nem szabadul vala. Ekkor belebutt királyfi az aranyszőrü berbécsnek bőribe. Mialatt fiu eztet megtette vóna, azalatt az óriás is kimene a házból:

»Várj, várj, te utonjáró, rablótolvaj, megcsufoltál engemet, kifogyattál minden életemből, hanem én is megmutatom, hogy te ki nem méssz az életemről; vagy megadd magadat, vagy étlen vagy szomjan ki kell hogy mulj az világból.«

De keresi vala az óriás életje körül a királyfiut, holott ő nem is gondolhatta vala, hova lehetett az fiu. Mind keresi még se kapja meg. Ezzel béméne óriás tapogatva szobájába; ott búslakodik vala egész écczaka. Mondogatta magába az óriás: »Talán meg se virrad soha!« Gondolta utoljára, hogy: »Talán eddig felvirrasztott az Isten, kimenyek, elbocsátom a nyájamat.« Kimene az óriás az udvarra, vitte a markába a nagy lakatkócsot, kinyitja három mázsás vaslakatot, felkapcsolja a vaslappancsot s monda vala az óriás maga-magába: »Édes kicsi nyájaim, már kibocsátlak a mezőre, mert már eleget éheztetek idegen vándor tekergő-bódorgó mián.« Az óriás odamene vala szejjelvetette a lábát a vaslappancs alatt, füttyögtette vala nyájait egyenkint, hogy bocsássa ki. Mind megtapogatta vala az óriás minden darab juhát szőrénél fogvást, vajjon nem a királyfi menyen ki a lába között. Legkésőbbre maradt az aranyszőrü berbécs. Ment a királyfi aranyszőrü berbécs képibe, megfogja vala az óriás lába között aranyszőrü berbécsnek a gyapját:

»Eriggy édes kicsi aranyszőrü berbécsem, mert benned van minden gyönyörüségem.«

Mikor a királyfi az aranyszőrü berbécs képiben kimene vala, kibujék vala a berbécs bőréből, összeütötte bokáját s felelé vala:

»Itt vagyok te vak tolvaj, bennem tudom nincs semmi gyönyörüséged, mert szabad vagyok magammal, Isten ő felsége kiszabaditott a te kénos kezeid közül.« Feleli vala az óriás:

»Ó te kis fiu, csak tréfálkoztam veled, gyere vissza, né milyen ’jandékot adok én neked. Mért ijedtél meg tőlem, hiszen én nem bántalak téged. Itt van egy aranygyürü, huzd fel az ujjadra.« Felelé vissza a királyfiu:

»Hé, nem csalsz meg vén kutya, ha ide akarod adni azt a gyürüt, hát dobd ide!«

Oda is dobta vala óriás a gyürüt a királyfiunak. A királyfiu felveszi a gyürüt a fődről és behuzza az ujjába. De a gyürü egy percz alatt ugy bedagadt a fiu ujjába, hogy semmi letteképen ki nem tudta venni többé. Elkezdte a gyürü királyfiu ujjábán kiáltva:

»Erre, erre vak óriás erre!«

Erre már megijed a királyfiu, hogy már most vége az életinek. Mit volt mit tenni, kivesz egy bicskát a zsebiből s mindjárt levágja az ujját s beledobja egy tóba. De a gyürü ott is mind azt kiáltotta:

»Erre, erre, vak óriás erre!«

A vak óriás ment a gyürü után s egyszer csak beleszakadt a tóba. Mostan már megindult a legény a világba. Utközben találkozik egy nagy fekete medvével. Szembeáll vele a medve s mondja:

»Hát te emberiszing, most már megeszlek, miért vakitottad meg a bátyámat.«

Eleget könyörgött a királyfiu, igyis meg ugyis, de azt mondja a medve:

»Életedet meghagyom, de ha megpárosodol, akárhol ott leszek s vége az életednek.«

No de már most még jobban megbusult a királyfiu s mondta magába: »A biz én elpusztitom magamat, hisz ugy sincs semmi hasznom az életben, ha már megházasodni sem szabad.« Ment mendegélt tovább, egyszer csak egy nagy erdőbe érkezik. Az erdő közepén volt egy kis házikó; hát látja, hogy ott benn van egy vén boszorkány. Kérdi tőle a vén boszorkány:

»Hát te mit keressz itt?«

»Én bizony szolgálatot keresek öreg nanyám.«

»Hát én megfogadlak.«

Meg is fogadta a vén boszorkány a királyfiut. Mindennap kellett a királyfiunak vadászni, hogy egy nyulat lőjjön. Volt a boszorkánynak egy ügyes, szép leánya. A királyfiu beleszeretett a leányba s feltette magába, hogy ő bizony megkéri a vén boszorkánytól a leányt. Ugy is tett, megkérte a leányt s a vén boszorkány oda is adta s mondja, hogy ásó, kapa válaszsza el egymástól. A mint mennek az esküvőre s a templom előtt vannak, valami nagy bődülést hallanak. Szertenéz a királyfiu, hát látja, hogy egy nagy fekete medve jő le a hegyen. Mindjárt ráismert, hogy ez az ő fekete medvéje, a ki egykor meghagyta vala, hogy soha meg ne házasodjék. Mindjárt a jegygyürüjét kettéharapta, a zsebkendőjét kettészakitotta s felét adta a leánynak, fele maradt neki s avval elbucsuznak egymástól. A mint megy mendegél a királyfiu hetedhetországon tul is, talál egy kis házikót. Ő bemegy oda s lát ott egy vén ősz embert, lehetett száz esztendős. Köszön neki szépen:

»Szerencsés jó estét öregapám.«

»Jó, hogy öregapádnak szólitál, mert különben helyben halálfia lettél volna. Hát mit keressz te itt, mikor már száz esztendeje, hogy embert nem láttam.«

A fiu elpanaszolja, hogy vele mi történt s az öreg ad neki egy gyürüt s mondja neki:

»Nó fiam innet három nap járásra találsz egy nálamnál még öregebb embert, menj el hozzá, hátha ő is ad valamit.«

El is megy a királyfiu s harmadnapra elérkezik egy kis házikóhoz. Ő bemegy oda s lát egy olyan öreg embert, hogy a fehér szakállával seperi a ház főggyit s ha nem volt száz esztendős, soha sem lessz többet annyi.

»Jó napot öregapám!«

Fogadja az öreg: »Szerencséd, hogy öregapádnak szólitottál, mert különben egy az életed, az sem sokáig lett volna.« Kérdi az öreg, hogy miféle járatban van? Elpanaszolja, hogy mi történt vele s hogy egy öreg ember igazitotta ide. Arra az öreg odaad egy gyürüt neki s azt mondja, hogy:

»Ide három napig való földön tul van még egy nálamnál öregebb ember, menj el hozzá, ő többet tud mint én.«

El is megy a fiu s elér egy nagy erdőségbe. Annak közepébe állott egy házikó. Ő bemegy oda s lát egy öreg embert. Olyan öreg volt ez az ember, hogy a lába gyökeret vert sok ültiben s a patkányok fészket raktak a szakállában.

»Jó napot öregapám!«

Fogadja az öreg: »Szerencséd, hogy öregapádnak szólitottál, mert egy az életed, az sem sokáig tartott volna.«

Kérdi az öreg, hogy miféle járatban van. Elpanaszolja, hogy mi történt vele s hogy két öreg ember igazitotta ide. Erre az öreg ember odaad neki egy gyürüt s azt mondja neki:

»Innet egy naprajáró, ott van egy nagy siátság, mikor odaesteledel, a három gyürüt tedd le a siátság közepibe s reggel mikor felébredsz, ottan lessz három nagy kutya. Ezeket mind neveken szólitod. Az egyiket hijjok, Földneheze, a másikat Mindenttudónak, a harmadikat Világotlátónak.«

Ugy is tett a királyfiu. Mikor odaért a nagy siátságba, letette a három gyürüt a siátság közepibe s reggel mikor felébredt, ottan lett három nagy kutya. Szólitja a kutyákat nevüknél s kezdik nyalni kezit, lábát. És elindul a királyfiu a faluja felé, mert most már nem félt a medvétől. Mikor a falujába ért, kérdezősködik, hogy mi hir van idehaza. Hát mondják, hogy egy leány menyen férhez; az a leány pedig épen az ő kedvese volt azelőtt. Mindjárt felöltözik koldusgunyába s elmegy a lakodalmas házhoz. Ahogy meglátja a menyasszony, mindjárt viszen neki egy darab kalácsot s egy pohár bort. A koldus azt feleli:

»Kedves menyasszony, én felét megiszom, te is idd meg a más felét.«

Ugy is tett a fiu, megiszsza a bornak felit s a fél gyürüt, a mit egykoriban kettéharapott, beledobta a pohárba. A leány, mikor megitta a bort, meglátja a félgyürüt a pohárban s kérdezi a királyfiut:

»Hát kend hól kapta ezt a gyürüt?«

»A hól te a másik felit«, feleli vala a királyfiu.

Ekkor megtöröli a száját a fiu a zsebkendővel.

»Hát ezt a fél zsebkendőt hól kapta kend?«

»A hól te a másik felit«, mondja vala a királyfiu.

Ekkor megismerte, hogy ez az ő kedvese, a kivel egykoriban jegyben járt. Össze-vissza csókolódznak s a vőlegénynek utat adnak. Ekkor csaptak olyan lakodalmat, hogy egy évig tartott s az öreg Mihók bá ott törte ki a lábát a nagy tánczolásba. Ha nem hiszik, kérdezzék meg tőle.

Ekkor a királyfiu nagyon örvendezett, hogy megint visszakapta a régi kedvesét és járt mindig vadászni, de a vén medve mindig nyomban kisérte, csak félt bántani a királyfiut a nagy kutyák mián. Összeegyezett a vén boszorkánynyal a medve, hogy miképen pusztitsák el a legényt. Azt mondja a vén boszorkány, hogy bizza csak reá, ő majd eligazitsa. Másnap a vén boszorkány nem engedte, hogy a fiu a kutyákat magával vigye vadászni, hanem nagy kőfalak közé rakta bé a kutyákat. Mikor estefele jön elé a királyfiu, hogy haza menjen, hát látja, hogy jő vele szembe a nagy medve. A királyfiu nagy ijettibe felszalad egy fára. »Szaladhatsz« – kiáltja a medve – »a világ végére is, ott is megfoglak.« Feleli vala a királyfiu:

»Tudom, hogy kifogyatsz az életemből, de engedd meg, hogy hármat kiáltsak.«

»Kiálthatsz tizenhármat is, mégis szétszaggatlak.« Mondja a medve.

Kiáltja egyszer a királyfiu:

»Ne Mindenttudó ne!«

Meghallja ezt a kutya s mondja a többinek:

»Hé, valaki nevemen szólitott.« Mondja a többi:

»Ne csaholj hé, hiszen csak álmodtál« Ekkor megint kiált egyet a fiu:

»Ne Világonátlátó ne!«

Meghallja eztet Világonátlátó s mondja a másikoknak:

»Most engem szólitott.«

»Te is csak álmodtál.« Mondja a többi.

»Ne Földneheze ne!« kiáltja a fiu.

Erre felugrik a Földneheze, Mindenttudó rug egyet a kőfalra, hogy megrendül bele. Rug egyet Világonátlátó, hogy meghasad a kőfal. Rug egyet Földneheze, hogy az egész kőfal összeomlott. Kiszabadulnak a kőfal közül s Világonátlátó lépik egyet s épen a fánál áll meg. Ugrik egyet Mindenttudó s épen a másiknak nyakáig szökött. Megragadja Földneheze a medvét s ugy vágja a földhöz, hogy a hetvenhetedik csontporczikája is hetvenhét felé szakadt. Erre hazamentek, a boszorkányt összevissza morzsólták s csendesen éltek. Elindulnak hazafelé a királyfiu édesanyjához. A nagy havasokban odaadják a kutyákat az öreg embereknek s ők elérkeznek az ögyvez királynéhoz. Összevissza csókolja őket a királyné s csapnak nagy lakodalmat. Herczegek, grófok, princzegek most is járják a csűrdöngölőt.

(Martonos.)

12. Világ két szép népje.

Egyszer egy király élt a feleségivel száznegyven esztendőt, száznegyven esztendő alatt soha gyermekük nem vót. Mikor a száznegyven esztendő betőtt vóna, akkor született a királynénak egy fia. Azt ők hát, hogy csak az az egy vót, tizenkét esztendő előtt a napra ki nem bocsátották. Mikor a tizenkét esztendő betőtt vóna, mondja a királyfiu:

»Felséges királyatyám, ajj mint szeretném a katonaságát meglátni.«

Az király kiállittassa a katonákat s a királyfiu végig ment köztek. Azok ugy nézték, hogy majd a szemeket rajta hagyták. De a balszárnyon vót egy öreg katona. Az a szemit semmikép nem vetette reá. Mikor a királyfiu felment a királyhoz, mondja, hogy a katonák mind nézték, de egy öreg katona a balszárnyon még a szemit se vetette reá. A király mindjárt tudja, hogy melyik az s felhivassa.

»Nos no, te János, mi az oka, hogy ojjan szép fiu nincs a világon mint az enyém s még se nézted.«

»Felséges királyatyám, há’ mér nézzem meg? mikor én annál hétszer is szebbet láttam.«

»Hunnét láthattál? mikor a világon ilyen szép suhunt sincs.«

»Hogyne láttam volna, felséges királyatyám – feleli vala János – mikor az Zorombarát46) király leánya hétszerte szebb, mint a felséges királyatyám fia.«

»Hát hól lehet megtalálni« – kérdezi a király:

»No mindjárt megmutatom.«

Mennek fel a tizenkettedik emeletibe a kastélynak, veszik a perpektivát; hát látja a király és a királyfiu, hogy mijjen gyönyörü leány az Zorombarát király leánya.

»No atyám – mondja a királyfiu – ha az a leány nem lessz az enyém, meghalok érette.«

»No fiam – mondja a király – nem tudom hogy segitsek? segitsen rajtad az, a ki megmutatta.« Azt mondja az öreg Katona János:

»Ha engem holtig testvérednek fogadsz, akkor a leány tied lessz.«

Ekkor Katona János az kardja markolatján megesketi tizenkét versen, valameddig ők élnek e világon, mindig ugy hijja őtet: »Édes testvér bátyám!« Ekkor ők ketten utnak indulnak. Elérik ők a Fekete-tenger martját. Hát lássa az öreg Katona János, hogy egy ló az iszapba belé vagyon dőlve. Kihuzza onnét, megnyuzza s a Fekete-tengerre csinál belőle egy hajót. Ekkor lehuzza a papucsát, belerugja a hajóba s lessz beléje egy arany bót mindenféle portékával telis-teli. Annak a hajónak csinált ő egy köszörümankót s avval hajtotta. Mikor elérkezik a Zorombarát király udvarához, kikötte a hajót a királyi udvar falához. Dehát kijött egy fraj; hát látja, hogy mijjen bót vagyon odanyulva a tengerről:

»Felséges királykisasszony jöjjön ki s nézze meg, hogy mijjen szép bót vagyon átalnyulva a tengerről a felséges király udvarára.«

»Ne beszélj ojjanokat, mikor még madár sem tudja keresztülrepülni azt. Mondja a királykisasszony. Tessék felségednek megnézni.«

»No, ha igazat beszéltél, menj le s válaszsz nekem egy báli papucsot.«

»Hát te mér jöttél«, mondja a bótos.

»Hogy válaszszak felséges királykisasszonyomnak egy báli papucsot.«

Mondja a bótos: »Eriggy, mond meg a felséges királykisasszonynak, hogy jöjjön le, a milyen a lábára talál ojjant válasszon.«

Felöltözik királykisasszony a legszebb gunyájába, két fraj kartőn fogja s leviszi az bótba.

Elékerül a bótos, a két frajt visszakűdi s a királykisasszonyt beereszti a bótba. Mikor a második szobába került vóna, Világszép urfival találkozott. Ekkor az öreg katona a hajót meginditsa s hozza reggeltől östig. Öste kiköt s vacsorát ad nekik. Kimenyen és silbakot áll mellettek, hogy valamiféle állat nehogy elragadja őket. Tiz órakor három galamb odaszáll s kérdik egymástól:

»Hát mi hirt hoztál az ország széjjiről?« Azt mondja az első galamb:

»Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer amint mennek hazafelé, két generális három lóval jó eléjök s felültetik Világszép kisasszonyt a lóra s meghal a ló hátán.« Ezt hát nem hallotta senki, csak az öreg Katona János. Ha megmondja valakinek, térdig kőbálványnyá csattanjon. Reggel ismét megindulnak s viszi egészen östig. Öste ismét kiköt, bémenyen s vacsorát ad nekik. Viszi Katona János a puskát s silbakot áll ott mellettük, nehogy valamiféle állat elragadja őket. Odaszáll tiz órakor megint három galamb s kérdik egymást:

»Mi hirt hoztál a világ széjjiről?«

Mondja a második galamb:

Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer mikor asztal mellé ülnének, az pohár Világszép királykisasszony előtt tiszta méreggé lessz változva s szörnyü halált hal tőle. Ezt senki sem hallotta, csak az öreg Katona János és ha valakinek elmondja, derékig kőbálványnyá csattanjon. Az öreg katona a hajót meginditsa, megint mennek reggeltől östig. Öste kiköt és vacsorát ad nekik, kimenyen és silbakot áll mellettük, hogy valamiféle állat nehogy elragadja őket. Tiz órakor három galamb odaszáll s kérdik egymástól:

»Mi hirt hoztál az ország széjjiről?«

»Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer a mint lefeküsznek éjjel tizenkét órakor a Gyehenna király lánggal kicsap a föld gyomrából s világszép királykisasszonyt elviszi magának feleségül, hogy senki sem tudja többé visszahozni.«

Ezt más nem hallotta senki, csak az öreg Katona János s ha valakinek elmondja, nyakig kőbálványnyá csattanjon. Ekkor János reggelre kél, meginditsa a hajót s haza érkeznek. Mikor haza érkezetek vóna, János megrugja az hajót s lett belőle a ló s elrugja az bótot s lett belőle a papucs.

Mikor jönnének a város végéig, két generális három lóval jő velük szembe.

»Azért jöttünk felséges királykisasszony, hogy eleget gyalogolt, most űjjen fel a ló hátára.«

Azt mondja az öreg Katona János:

»Nem engedem, hogy felüjjön, mert gonosz lessz a ló s leveti, hanem ha megengedik, hogy én üljek fel s látom, hogy szépen jár, akkor megengedem, hogy felüljön felséges királykisasszony.«

Felül János a ló hátára egy ezüst sarkantyus csizmával a sarkantyu taréját beüti a ló oldalába s a ló abba a helybe megdöglik.

»Fel kell akasztani Jánost, mert a lovat elpusztitotta.«

»Meg kell engedni Jánosnak, mert ő tudja, mit csinál.« Mondja világ két szép népje.

Ekkor hazamennek s külömbnél külömb asztalt teritenek s asztal mellé ülnek. Az öreg Katona János végignéz az asztalon s lássa, hogy mindegyik előtt tiszta píros szin a bor, de a melyik Világszép királykisasszony előtt van, tiszta fekete. Elveszi Katona János Világszép királykisasszony elől a pohár bort s teszi a magáét helyibe. Akkor megnyissa az ablakot s az poharat kidobja. Ekkor mondják királyi herczegek:

»János eldobta Világszép királykisasszony elől a bort poharastul.«

»Nem kell bántani, mert ő tudja, mit csinál.« Mondja világ két szép népje.

Keresik az ágyat, hogy feküdjenek le. Az öreg Katona János Világszép királykisasszonynyal egy szobába esett hálni.

Mikor elaluszik világ két szép népje, öreg Katona János eléveszi rozsdás kardját s kezdi fenni. Éjfélkor a Gyehanna király a föld gyomrából megindult. Mikor dugná ki a pádimentomon a fejit, Katona János egy vágásból keresztülvágja a nyakát. Visszaesett a teste s utána a feje.

Ekkor Katona János keresett rongyokat, mivel azt a sok vért feltörölte a padimentomról. Végignéz, hogy világ két szép népje milyen szépen aluszik, hát lássa, hogy egy csepp vér Világszép királykisasszonynak az arczájára van szökve. Ezt gondolja magába János: »Ha letőrlöm, majd álmosan, a mint lessz, megijed, ha lenyalom és valaki meglássa, azt hiszi, hogy talán csókolodom vele.« A vén király épen akkor akart kimenni a belső házból s meg akarta nézni a kócslikon, hogy az fiu a menyével hogy alszik. Az öreg Katona János épen akkor találta lenyalni azt a csepp vért Világszép királykisasszony arczájáról. Ekkor a vén király meglátta a kócslikon, hogy Katona János csókolja Világszép királykisasszonyt; haragjában visszament és lefeküdt.

Reggel összegyüjti a tanácsos tisztjeit s azt mondja:

»Jánost el kell pusztitani, mert az ecczaka láttam, hogy a menyemmel csókolódott.«

Azt tanácsolják, hogy Jánost délkor fel kell akasztani. Viszik Jánost akasztani s világ két szép népje hátul kisérte.

Mikor az akasztófára felvitték volna, mondja János:

»Felséges királyok és herczegek, három beszédem van, hadd mondjam el, nem bánom, ha akkor felakasztanak is.«

Azt mondják az királyi herczegek, hogy nem bánják, hát mondja. Mondja János:

»Mikor világ két szép népjét ësszeteremtettem, hoztam őket. Mikor első öste megpihentünk volna s én silbakot állottam, hogy valamiféle állat el ne ragadja őket, jött három galamb. Mondja az egyik galamb, hogy Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mert a város végin két generális jön eléjbünk s elragadják Világszép királykisasszonyt. Második öste, mikor silbakot állottam volna, jön a három galamb s mondja az egyik, hogy Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mert mikor asztal mellé ülnének, az pohár Világszép királykisasszony előtt tiszta méreggé lessz. Harmadik öste ismét jött a három galamb és mondja az egyik, hogy Világszép királyfiunak nem lessz semmi öröme benne, mert éjjel tizenkét órakor a Gyebenna király lánggal kicsap a föld gyomrából s Világszép királykisasszonyt elviszi magának feleségül, hogy senki sem tudja többé visszahozni.«

Mikor ezeket János elmondta, nyakig kővé csattant. Leveszi világ két szép népje s hazaviszik s teszik a tükör alá. Hét esztendő multával születik világ két szép népjének egy fia és egy leánya. Ezek nőttek és ojjan szépek lettek mint az apjuk s anyjuk. Egy vasárnap mondja Világszép királykisasszony:

»Kedves kincsem, ügyejj a gyermekekre, én elmenyek a templomba.«

Addig játszadozik Világszép királyurfi a két gyermekével, a mig elaluszik. Azt lássa álmába, hogyha ő a két gyermeknek a nyakát elvágná s aztat egy teknőbe kieresztené, akkor avval a vérrel megöntözné azt a kőbálványképet, János kiszöknék tizenhét esztendős korában. Peniglen ha azt a két gyermeknek a testit ësszevágná s bevetné a halastóba, még a két gyermek is megvolna. Ekkor Világszép királyurfi megébred, egy tekenőt hoz és egy kést s a két gyermeknek a nyakát mindjárt levágja. Avval a vérrel megöntözi azt a kőbálványképet s János kiszökik a tükör alól tezenhét esztendős korában.

»Jaj kedves ëcsém, mint elaluttam«, mondja János.

»Alhattál volna még száz esztendeig, ha én nem lettem volna.«

Mondja Világszép királyurfi:

»Hanem most jere együnk, igyunk, mert rég nem ettünk, ittunk együtt.« Hogy leülnek az asztal mellé, mondja Katona János:

»Nos no, kedves királyurfi, nézz ki az ablakon, nézd meg, hogy a két gyermeked egy aranyalmával hogy játszadozik.«

Elmennek le ketten s a két gyermeket nagy örömmel felviszik az palotába. Akkor jő Világszép királykisasszony a templomból.

»Na kedves kincsem, miért választottál te magadnak ilyen fiatal katonát.«

»Nem választottam édes kincsem, mert ez az öreg Katona János.«

»Lehetetlen, hogy az legyen, mert ez igen fiatal. De ha az, hát vesse ki az ingit, mert láttam egy jegyet a hátán; ha azt meglátom, akkor hiszem, addig nem.«

Kivetette János az ingit a nyakából, hát lássa Világszép királykisasszony a jegyet s megismerte.

»No már most hiszem, hogy te vagy János. Hála legyen az Istennek, hogy megkerültél.«

Most tizenkét versen ismét testvérséget fogadtak s igy élnek mai napig.

(Szováta és Nagy-Solymos.)

13. A szegény ember és a zenészek.

Egyszer vót, hól nem vót, még az operencziás tengeren is tul vót, a hól a tetüt és a bolhát rézpatkóba verték, hogy a jégverembe be ne botorkázzék, vót egy nagy kapu. A mellett a kapu mellett vót egy nagy jegenyefa, annak a jegenyefának vót 99 ága, a 99 ágán vót 99 szoknya, a 99 szoknyának vót 99 ráncza; a 99 ránczába vót 99 bolha. Az a 99 bolha hulljon annak a nyakába, a ki beszédemet meg nem hallgassa. A ki pedig beszédemet szépen meghallgassa s másnak el nem mondja, annak az a 99 szoknya mindenestül fogva hulljon a nyakába. Azokon a szoknyákon tul egy sánta araszszal, egy bolhaugrással s egy tetülépéssel is tul vót valamennyivel, csakhogy épen mennyivel, azt én sem tudom, mennyivel, csak hogy vót, csakhogy épen ugy láttam mint öregapám, a ki vak vót, vót egy szegény ember. Ez a szegény ember elment egy bornyával a vásárba s ott olcsón elcsalták tőle a zenészek. No gondojja magába a szegény ember: drága lessz nektek az olcsó hus. S a biz a vót neki egy kicsi sapkája. Elment avval vissza egy korcsmába s kérdezte: