VII. KÉTES NÉPDALOK.

1. Ó te kedves szép angyalom! Be szép magyar mentéd vagyon. Magyar mente, feszes dolmány, Abban szeretlek én babám. Dús kincsekre nem is vágyom Kedves kis legényke, párom, Csak járhassak a kedvedbe, A jó Isten úgy engedje. Szeret engem az én kincsem, A világba párja nincsen; Szép a teste, jó a lelke, Mintha ép egy angyal lenne. (Nagy-Kend.)

2. Hajnalodik, harmatozik, Barna kis lány álmadozik; Hamis ajka csak úgy nevet, Hej de hamis álma lehet. Hamis álom a leánydolog, A szíve úgy repdes, dobog. Hej, de ha az álma ilyen, Hát a valóságos milyen? Pirosajkú kis galambom, Ne búsujj te ez bajodon, Hiszen mi is legényfajta Úgy élünk az istenadta. (Egrestő.)

3. Éjszak felől jön egy csillag, Homály borítsa. S a kaszárnya két orczámat Elhervasztotta. Felderül még fejem felett A csillagos ég, Ki rabságomat örvendi, Megsirassa még. Kitőtöttem az időmet, Semmi sem maradt. Tudom rózsám gonosz szíved Értem meghasadt. Tán azt tudod álnok szivű, Hogy mindig így lesz: Az én gyászos életemnek Vége soh’ sem lesz. Csillagos ég vigy el engem, Szülőföldemre, Ott hajtsam le bús fejemet. Rózsám ölébe. (Mogyoros.)

4. Suhog a szél, remeg a fa, Juhászlegény ül alatta; Néz föl, alá s mindenfelé, De Erzsi csak nem jön elé. Nem hoz rózsát kalapjába, Forró csókot ajakára. Három napig várt hiába, Szegény majd elvész bújába. »Jó juhász be csalatkozol, Ha a lány hűségibe bízol: Erzsi tegnap korán reggel A huszárok után ment el.« (Magyar-Lapád.)

5. Búra hajlott a szomorú fűz ága, Bubánat volt egész éltem világa. Jó szüleim látom bíztak, de tudom: Ezt a nyarat átalélni nem fogom. Rózsák között szomorú fűzfa ága. Nem is illem ebbe a víg világba. Mit ér látni a jó kedvet énnekem, Ha nem vidul búbánatos életem. Sír kell nekem, ojan sötét fekete, Míjenre szívem a bánat festette, Síromra még virágot se hintsenek, Nehogy csudát lássanak az emberek. Bús síromnak porai közt síromon Fekete lesz a hófehér liliom. (Szent-Demeter.)

6. Hova, hova, ti fellegek? Felém ne is tekintsetek! Mi táj felé van utatok? A nyugatot bejárjátok. Ha sírkerten repültök át, Köszöntsétek atyám sírját. Mondjátok azt emlékénél: Hogy leánya nem soká él. Nem él, nem él, mert nem élhet, Hűtlen kedvese mást szeret, Te vagy az, te, hűtlen lélek, Még rád gondolni is félek. Ha kérdi tőled valaki… Tied voltam, bátran mond ki. Csakhogy aztán mást ne szeress, Több ártatlant el ne temess. (Sóvárad.)

7. Én az éjjel egy órát sem aludtam, Az elvesztett boldogságot sirattam De az éjjel még annyit sem aluszom. Barna babám panaszait hallgatom. Éjfél után elzsibbadt a jobb karom, Melyiken az álnok szívét ott tartom. (Szent-Demeter.)

8. Szép virággal kerted tele, De jó volna menni bele. Csapdos a szél, barna felhő tornyosul. Az én rózsám eprészni van Kenden túl. Gyenge sövény kerítése, Könnyű volna szétszedése. Jösz te vissza édes rózsám, ne epréssz, Százszor mondtam, hogy a szíved odavész. (Nagy-Kend.)

9. Gyalakután rossz a toronyóra, Egyet mutat, pedig kettő vólna. Egyet mondok, kettő lesz belőle, Leszek én a maga szeretője. Soh’ se féljen, hogy az óra jobb lesz, Tegye ide szívét a szivemhez. Ez is, az is, mindakettő égne, Mégse vernék a harangot félre. (Szent-István.)

10. Amott egy virágos kertbe, Ül szép Nyika pázsintszékbe, Ül csendes szenderedéssel, Koszorúfelövedzéssel, Zafirt képző szép szemekkel, Rubintajak s egyebekkel, Egy hószín kisasszony ülve, Virágokkal körülvéve. Egy ifjú ott halad elé, Így szól járulván elébe: »Mond meg nekem kis őzecske, Leány vagy-e, vagy menyecske?« »Én sem leány, sem menyecske, Csak virág vagyok tengeren. Estefelé hozzád szállok, Reggelig elébb nem állok, Míg a magasság harmatja Bágyadt szívem meg nem rakja.« (Rákos.)

11. Én árva nem voltam, Árvául maradtam; Idegen se voltam, Idegenné lettem. Hajtsd hozzám fejedet Te idegen árva, Légy hozzám kapcsolva Szivemnek hajléka. (Martonos.)

12. Le van a szívem lánczolva. S nincsen senki, ki felóldja. Oldozd fel te gyönyörű virágom! Hadd lehessek szabad e világon. Elég szabad vagy te rózsám, S mégis ritkán jársz te hozzám. Ha én olyan szabad madár volnék, Éjjel, nappal nálad mulatoznék. (Kibéd.)

13. Azt hallottam felőled: Rózsáskert a kebeled. Ha szívednek tetszenék, Kertésznek beállanék. Szeretem a termetedet, Gyöngyből kimetszett melledet. (Lőrinczréve.)

14. Ez az utcza végig ki van sánczolva, Rozsmarinttal tele is van plántálva. Őrizzétek leányok, ki ne száradjon, Szeretőtök szomorú ne maradjon. A szomorú szerető az nem igaz, Másutt jár az esze, szíve sem igaz! Megcsal máma, megcsal holnap s azután, A szíve nem tud szeretni igazán. (Parajd.)

15. Harmatos a mező, kinyílt a virága. Az éjszaka sírta bús könnyeit rája. Én is sírnék, de már késő, nem lehet. Mert énnekem könnyeim már nincsenek. Elsírattam, elzokogtam réges rég, Életemben egyszer tudnék sírni még. Ha te kis lány úgy szeretnél engemet, Akkor tudnék sírni örömkönnyeket. (Nagy-Kend.)

16. Isten veled vén eperfa! Boldogságnak fejfája, Hullasd, hullasd leveledet Vándorlegény útjába. Takarja be lábam nyomát Hulló sárga leveled, Ne integess, ne bólingass, Mert a szívem másé lett. (Etéd.)

17. Koronkai zöld erdőben Egy vadgalamb sír magába; Mindig csak azt turbékolja Hogy elveszett szíve párja. Hullasd, hullasd leveledet, Te suhogó rezgő-nyárfa; Úgyis minden boldogságom El van tőlem régen zárva. Söpörje el, söpörje el, Ez a vihar a világot, A mely nekem, a mely nekem Úgy sem adott boldogságot. (Vaja.)

18. Sötét felhők futnak végig az égen. Nincsen maradásom ezen vidéken. Az van írva a vándorló felhőkre, Isten hozzád szülőföldem örökre. Szülőföldem egész merő szép vidék, Csak a sugár toronyáér’ maradnék, Sugár torony ne nézz, ne nézz utánam, Úgy sincs nekem itten megmaradásam. (Szováta.)

19. Barna kis lány megy az Isten házába, Hova lépik, virág nyílik nyomába. Imádságos kis könyv van a kezébe, Tündérország csillog a szemeibe. Virágoskert szentannai nagy templom, Te vagy benne legszebb virág angyalom. Úgy elnézlek te gyönyörű virágszál Soh’ se tudom, hogy a pap mit prédikál. (Nyárád-Szentanna.)

20. Az én szívem egy sírhalom, Rózsa sem nyílik már azon. Ne is nyíljon soha, soha, Úgy sincs, a ki leszakítsa. Eltitkolnám, ha lehetne, Hogy a szívem búval tele, De azt el nem titkolhatom Könyveimmel az arczomon. Igaz szívvel azt esküttem, Hogy nem lesz csalfa szerelmem. Hamis szóval megtagadtam, Magam romlását okoztam. (Szováta.)

21. Nem taposom idegenbe’ a füvet, Nézek én majd a faluba háztüzet, Akad nálunk elég szőke, barna lány, A ki magát megbecsüli igazán. Nem aféle úticzifra, házi rossz, Ki a dolog mellett csupán ásitoz. De a dolgot megragadja két kézzel, Mint a kit az ég áldott ép észszel. Maga süti a kenyeret rendesen, Maga szövi a ruháját ügyesen; Szíve tiszta, lelke nemes, esze ép Feleséget ilyet veszek mindenkép. (Magyar-Bükkös.)

22. Szegény vagyok, szegénynek születtem, Istenemet én mindig szerettem. Az irigyek mind üldöznek engem, Be igazi árva lett belőlem. Szegény vagyok, szegénynek születtem, A babámat igazán szerettem. Az irigyek elrabolták tőlem, Most igazán árva lett belőlem. Elmegyek én igen, igen messze, A honnan még madár se jő erre. Megpanaszlom ott egy kis madárnak, Rabja lettem széles e világnak. (Szent-Demeter.)

23. Úgy nőttem fel mint az erdőn a gomba, Szeretőm volt tiz esztendős koromba, Ez a világ megmondhatja szemembe: Hány szeretőm volt egész életembe. De meguntam ezt az urat szolgálni, Éjjel, nappal a marháját kurálni; Inkább ülnék barna babám ölébe, Kaccsintgatnék két fekete szemébe. (Szent-Gericze.)

24. Messze a távolban szépen pirkad, Rózsaszín arany közt jő fel a nap, Fényes napsugára belát a szobámba, Csókot hint a rózsám ajakára. (Sóvárad.)

25. Bús az idő, az eget is Homály borítja. A szerelem az orczámat Elsárgította. Felderül még fölöttem is A csillagos ég, Ki rabságomat örvendi, Megsiratja még. (Szováta.)

26. Ó ha madár lehetnék! Szárnyaimra kelhetnék. De madár nem lehetek, Szárnyamra nem kelhetek. Ó de fájdalom! Kedves angyalom. (Etéd.)

27. Budva partján nevekedett tulipán Az én szívem téged óhajt, téged szán, Elhervadott bokrétámnak szépsége, Oda tulipántom gyönyörűsége. Megkérdeztem szeretőmet, szeret-e? Megölelem, megcsókolom, tartja-e? Bár sohasem lettem volna világra, Eddig eltölt napjaimnak bújára. Katonává lettem rózsám, bánod-e? El kell immár masirozni, szánod-e? Szép szín alatt csókjaiddal megcsaltál, Így jár, a ki szép szeretőre talál. Már elmegyek én tetőled drága kincs, Gyöngyfekete szép szemeddel rám tekints; Fordítsd erre két szép piros orczádat, Hadd lássam meg két arany almáidat. (Tordátfalva.)

28. Megvert engem az Isten, De nem tudom mér’ Szép szeretőt tartottam, Talán biz’ azér’. Nem bánom én, ha ver is, Hogyha nem ver is. Szép szeretőt tartottam, De még tartok is. Megverték a rézdobot, Masirozni kell. Megfujják a trombitát, Lóra ülni kell. Kis pejlovam trappba mész, No de trappba mész. Száz ablakon száz kis lány Könnyes szemmel néz. Ne sírjatok leányok! Visszajövök még. Visszasegít valaha A csillagos ég. (Maros-Décse.)

29. Jaj de szépen esik az eső, Jaj de szépen zöldel a mező. Közepében legel a bárány, Hej, de szép a kökényszemű lány. El kell menni gyalogzsandárnak, A babámat itt kell hagyni másnak. Mér nem kendő? hogy zsebembe tegyem, Hogy a messziföldre elvihessem. (Kibéd.)

30. Nyisd ki ajtód, kit bezártál! Ajtódon van, kit rég vártál. Még házadat kerülgettem, Sok hideget elszenvedtem. Hogy házadba bemehettem, Egészen felmelegedtem… Szűr van rajtam, nem bunda, Tudod rózsám hideg a; Ablak alatt fagyok meg, A lelkedre halok meg. (Rákos.)

31. Csipkebokor tollasmező szélében. Fáradt vagyok megpihenésem nincsen. Fáradt vagyok, megpihenni nem tudok, Nincsen babám, kit szerettem, elhagyott. Nem idevaló születésű vagyok én, Messzeföldről vándoroltam ide én. Így jár, a ki messzeföldre vándorol: Babájának még vállára sem borul. (Parajd.)

32. Kis kertemben kivirágzott a szegfű, Kis angyalom, csak a szíved legyen hű. Nem kivánok szerelmednél egyebet, Csak azt tartsd meg, a jó Isten áldjon meg. Ha nem szeretsz, mért hitegetsz hiába, Mondanád meg: »Légy szerelmes más lányba.« Van még leány több is e nagy világon, A madár sem lehet mindig egy ágon. Nefelejtset szedtem itt a bokorba, Összeköttem egy bokrétacsokorba: Julcsa szívem tűzd oda a hajadba, Úgy menjünk el majd az Isten házába. (Szenterzsébet.)

33. Jázminbokor kihajlik az utczára, Szőke kis lány visel gondot reája. Édes szóval csak azt kérem őtőle, Kössön nekem szép bokrétát belőle. Aranyrojtos kendő lobog válladon, Tudom húgom, de drága volt az nagyon; Nem adok én semmit ezüst s aranyér’ Nekem az a jázmincsokor többet ér. (Bölön.)

34. Boldog az áldott főd Az Olt vize tere: Élhet ott az ember Könnyen mint a here. De most az Úristen Erősen megvere, Mert a jó gazdának Nincs elég kenyere. Reméltem, hogy lészen Ojan boldog élet, Melyben a szegény is Talál bő kenyeret Ha a földmívesek Nyerhetnek kegyelmet, Adjon a jó Isten Nekik segedelmet. (Héviz.)

35. A toronyba fehér zászlók lobognak, Az alatt a magyar fiúk zokognak. Kérdik egymást: »Jó barátom, mi újság?« »Kossuth elment, oda van Erdélyország.« Kossuth apánk befogatta hat lovát, Felültette feleségét, inasát, Azon vitte el a magyar koronát. Idehozták a muszkát a nyakunkra, Barátunk lett nekünk már a franczia. Nem tudom én, hazatérünk valaha. Erdélyország a fiait sirassa. (Balavásár.)