NEM NEKED VALÓ AZ!

A dorgált ifju mind e perczig hallgatott, most felkelt s csendes, tiszta hangon mondá: – mind igaz, úgy van.

– Rosszul van! egészíté ki hevesen a mondást az ügyész, igen rosszul van. Gyermekeknek öngyilkosságra gondolni azért, mivel nem akar a világon minden úgy történni, a hogy ők kigondolták! Hiszen még gyermekek vagytok: – hova gondoltál te, a kinek még nincs biztos állásod, nincs kenyered, a mit valakivel megoszsz? Gondolkoztál te a dolognak praktikus oldaláról? Azt képzelni sem akarom rólad, hogy a leány rokonainak kegyére számítottál volna. Ezt még ha elérhetted volna is, micsoda állás lett volna az rád nézve? A te jellemedhez kegyelemkenyér, a mit a feleség rokonai panaszosan adnak! Hogy te lótófutója légy, kézcsókolója, esteli felolvasója a szeszélyes nagyapának; piruló czéltáblája a többi rokonok szavainak, csúfsága minden cselédnek; mert a szegény vőt még az inasok is csúfra emlegetik a háznál, tudd meg azt.

Szilárd arcza égett e szavak alatt, közbe akart szólni, de az öreg sietett őt megnyugtatni.

– Nem! Erre a gondolatra te nem jöhettél; te nem akartál egy gazdag családba feltolakodni; hanem gondoltad azt, hogy az a leány fog leszállni te hozzád, s megosztja veled a te szegénységedet; ugy-e, ezt gondoltad? Hiszen más szegény ember és szegény leány is van a világon, a kik nem visznek egymáshoz egyebet forró szerelemnél s mégis boldog pár lesz belőlök. Látod, ebben fekszik a te csalódásod. Ha egy szegény leányba volnál szerelmes, azt mondanám: korán van ugyan még házasodnod, de ha Isten is úgy akarja, vedd el; dolgozzatok, küzdjétek keresztül magatokat a világon, van itt hely minden ember számára elég; az is hozzá van szokva minden nélkülözéshez, te is; az kevéssel megelégszik, tud varrni, főz számotokra, ha rászorul, mos is, rendben tartja a házat; egy garassal kettőt takarít meg; mikor sok dolga van, dalol, hogy bele ne fáradjon s mikor vékony a vacsora, jó kedvével, forró ölelgetésével megszaporítja. De egy leányból, a ki gazdag volt, hogy legyen szegény asszony, édes barátom? – A kit arra neveltek, hogy maga semmihez ne értsen, a ki még csak a gyertya hamvát sem tudja elkoppantani, hogy legyen abból gazdasszony? hogy találja az magát otthon egy szegényes udvarszobácskában, a hol még te sem lehetsz mindig körülte, mert kenyered után kell látnod? Ő nem szólna, nem panaszkodnék, de te látnád, észrevennéd, hogy nélkülöz; ő nem kérne új ruhát, de te látnád, hogy az, a mit visel, már kopott és a szived szakadna meg bele, hogy egy leányt, a kit szerettél, mostoha sorsodhoz lánczolál le, s magaddal rántottad őt olyan könnyelműséggel, a miért férfi észszel pirulnod kell egykor!

– Kedves bátyám, szólt Szilárd, hogy én mind ezekről gondolkoztam, azt bebizonyítom azzal, hogy egy év alatt takarítottam meg annyi összeget, a mennyiből egy másik évig meg lehet élni. Félretettem havi fizetésemet, a mellékjövedelmeket, miket kiküldetésekkor kaptam, s azon idő alatt oly csekély összegből éltem, hogy egy koldus nem vállalkoznék rá, hogy annyival kijőjjön. Naponkint meg tudok élni egy tizesből, csak azért, hogy a többit megtakaríthassam más számára. És ezt nem vette rajtam észre ugy-e senki? Azért nem voltam sem kedvetlen, sem elhanyagolt. Pedig még az, a kiért nélkülöztem, nem is adott egyéb jutalmat, mint egy távol csillámló reményt.

Sipos úr elszörnyűködött. Hisz ez rettenetes ember! Hát ilyenre is képes egy gyermek, a ki most lépte át a huszadik esztendejét? Egy évig naponkint egy tizest költeni magára, hogy tőkepénzt gyűjthessen kedvese számára! Az ilyen praktikus őrültséget nehéz lesz meggyógyítani.

– De hát utoljára is, kedves barátom, mit gondolsz, mi fog történni most, miután titkaitok el vannak árulva? Mit fognak tenni a rokonok?

Szilárd egykedvűleg vállat vont.

– Legelőször is engem fognak törvényesen üldöztetni, mint méregkeverés részesét.

– Azt bizonyosan megérdemelnéd, mert te is helybenhagytad és elfogadtad a kifőzött tervet; hanem ezt nem fogják tenni. Hanem majd tesznek mást; én ismerem embereimet jól. A leányt fogják azzal ijeszteni, hogy ellened bűnvádi pert indítanak, ha rólad le nem mond.

– Azt pedig nem fogja tenni.

– Te tudod bizonyosan?

– Én hiszem.

– S ha erővel kényszerítenék, hogy nőül menjen a báróhoz?

– A báró lehet akármilyen jellem, de mindenesetre gavallér; ha neki egy nő azt fogja szemébe mondani, eljegyzése napján: én nem szeretem önt, mert mást szeretek és mást fogok szeretni, nem hiszem, hogy izlése elleni dolog ne legyen azt a hölgyet nejévé tenni.

– És ha nem mondaná ezt, ha önként kezét nyujtaná neki, ha lemondana rólad? Félre ne érts. Nem vádolom őt. Ha lemond éretted azért, hogy tégedet fölmentsen rokonai üldözése alól; ha föláldozza szivét a te nyugalmadért!?

– Hallgasson meg engemet, kedves bátyám. Ön maga is mondá, hogy a szerelmes ember gyanakodó és furfangos, kitalál olyan dolgokat, a mikre más soha sem gondolt. Mi gondoltunk arra, hogy lehet idő, a mikor őt kényszeríteni fogják, olyan eszközökkel, a mik ellen egy gyönge gyermeknek nincsen védelme, hogy nyilatkozzék szivének érzései ellen; tán hogy irja meg nekem, hogy felejtsem el, hogy nem szeret többé; tán hogy rejtegetett emlékemet küldje vissza, hogy jegyezze el magát más férfival? de én ennek mind ne higyjek, a míg ő egy szót ki nem mond, vagy le nem ir, a mit csak mi ketten ismerünk, a miről nem tudja senki kettőnkön kívül: magyar, latin, angol, görög, vagy arab szó-e az? ember, virág, vagy csillag neve-e? ezt senki ki nem találhatja, el nem árulhatja. A míg e szó egy harmadik birtokába nem jut, én tudni fogom, hogy ő hű hozzám és hűséget követel tőlem s távolról int, hogy ne kételkedjem benne; hallgat, mert beszélnie nem szabad, vagy beszél, mert parancsolva van; de az elhallgatott szó nekem megmondja azt, a mit érez, – és a mit ember-ész be nem ér.

– Teremtő Isten! kiálta fel Sipos úr, mind a tíz ujjával gyér hajába kapva, hol járt ezeknek az eszük! Milyen lánczokat vertek magukra!

– Én nem vagyok ellene, hogy kedves bátyám mondja meg ezt is, a mit most felfedeztem, azon uraknak, ők majd rémítésekkel ráveszik a leányt, hogy mondja ki azt a titkos nevet, a mi ezt a lánczot széllyel tépje. Ő sok ellenkezésre mondani fog valamit. Oh a szerelmes nők igen ravaszok. Azt a szót velem közölni fogják. Nem lesz az igazi. De én azért azt fogom rá mondani, jól van. És azontúl senki sem sejtendi, ki van-e találva a titok, vagy nincs? Mi elválunk; – eddig sem volt közöttünk semmi érintkezés. Meglehet, hogy messze elviszik őt innen. De őrizzék azután és szemeiket le ne hunyják, a kik őrzik, s ha férjet adnak neki, imádkozzanak az életeért, mert nem tudják, minő végzetes dolog egy leányt férjhez adni, ki lelkében egy harmadik titkát hordja!

– Te tisztán…! nem mondom el, a mit akartam.

– Azt akarta bátyám mondani, hogy tisztán meg vagyok bolondulva. Meglehet. Az is meglehet, hogy ez a szenvedély lesz egész életem szerencsétlensége. De mindegy: ragaszkodom hozzá, s ha fájdalomnál egyéb nem jön belőle, akarom élvezni ezt a fájdalmat. Nem engedték meg, hogy együtt meghaljunk, kénytelenek lesznek tűrni, hogy lelkeink egymást el nem hagyják fájdalomban, kétségbeesésben találkoznak és azon már változtatni nem lehet.

– Ördög menykő! Azt majd meglátjuk. Az öreg úr kezdett phlegmájából kijönni. Majd én itt téged el hagylak pusztulni egy üres képzelődés miatt; absurdus, képtelen, hihetetlen valami. Paroxismusban ejtett beszéd, a mit gyógyult korodban magad sem fogsz hinni, hogy beszélted.

– Kedves bátyám! én magam is óhajtom, hogy e paroxismusnak vége legyen. Azért igen kérem, legyen szives mentül elébb szólani ismét azon nagyon haragos szivű urakkal. Azt a szót kérem, azt az egy szót. Akármit hoz vissza, nyugodt leszek. Azontúl soha egy összehúzott homlokredőről sem fogja észrevenni senki, mire gondolok? nyugodt, csendes ember leszek. Nem lesz belőlem futóbolond, a kinek az utczán utána néznek, sem magamat elölni nem kisértem meg többé.

– Jól van, ne beszéljünk rólad. Te makacs, agyafurt vagy; utoljára is azt teheted magad ellen, a mit akarsz; neked mindössze is csak annyi vagyok, mint apád, s mint apád, lánczra nem verhetlek; de én egyúttal prókátor is vagyok, ebben az ügyben ellenfeled védelmezője. A leány az én cliensem: gondoltál-e arra, hogy majd helyetted, ki nem esel kezük ügyébe, őt fogják mortifikálni rokonai? Mit bánod te azt? Engeded szenvedni a nőt, a gyermeket, kinek ha valaha megvénül, átok lesz fiatalságára visszaemlékezni.

– Tudom. Ha a nő nem találja a szenvedésekben gyönyörét, miket érettem magára idézett, mindig csak egy szavába fog kerülni, hogy azoktól megszabaduljon. A míg magát megmenteni nem kivánja, addig bizonyos, hogy van lelki ereje azokat elviselni.

– S nem szánod azt, a kit szeretsz?

Szilárd szomorúan elmosolyodott:

– Volt-e szánalomról szó, midőn ugyanazon perczben, egymásra gondolva, halálos mérget vettünk?… Különös dolog az kedves bátyám: nem érteni azt meg józan észszel…

– Kedves öcsém; én csak azt látom, hogy mi nem fogjuk megérteni egymást. Te vesztére törsz egy szegény gyámoltalan leánynak, csupa szeretetből s nem akarsz lemondani róla, miután semmi reményed sincs vele czélt érhetni: azt én nem értem. Én pedig amaz úri családtól felszólíttatva, hogy adnék tanácsot a kérőt illetőleg, azt határozottan elleneztem. Midőn ez iratokat kezembe adták, akkor azt mondtam, hogy mindenesetre nőül kell őt adni hozzá. Még azt hihették volna, hogy én a te bódult reményeidet akarom előmozdítani! hogy viszonyaitokat ismerve, érdekelt fél vagyok; hogy ravaszul útjába állok a kérőnek, mert egy rokonomat akarom helyébe csempészni. Én ezt a véleményt meg akarom czáfolni; – ezt pedig te nem érted. Most eredj szobádba vissza; a sors majd meg fogja valamelyikünknek magyarázni, a mit nem ért.

Ugyanez órában a Lapussa család igazságtevő szobájában folyt le e drámának másik jelenete.

Henriette hazaérkezett a városligeti kolnából (így hívják magyarul a nyári mulatólakot, villa evőeszközt jelent), mint mondák, virágokat hozott haza. Demeter úr átizent hozzá, hogy csak hagyja most azokat a virágokat és jőjjön az ő szobájába. Ugyanakkor Lángainét is kiküldé magától; János úr ezóta rég a gabonapiaczot járta; ez levén kedvencz szenvedélye – a többi között.

– Kicsike leányom, Henriette, jőjj közelebb hozzám, szólt az öreg úr, egyet fordulva fekhelyén s előkeresve vánkosa alól öblös burnótszelenczéjét. Kérlek szépen, ne haragudjál rám, hogy neked mostan alkalmatlankodom. Már addig a rövid ideig, a míg élek, legyetek irántam egy kis elnézéssel. Ha pedig alkalmatlannak találod közellétemet, annál több okod leend rá, kapni az alkalmon, hogy tőlem megszabadulhass.

Henriette értette az epés czélzásokat; megszokott valami volt az előtte. Soha sem szokták azokat megczáfolni.

– Nyulj ide kérlek a vánkosom alá, találsz ottan egy csomag papirost, húzd ki onnan és nézd meg, mik azok?

Henriette fásult gondtalansággal tevé, a mit az öreg parancsolt s elővonta a sajátságos raktárból, mely különben szelenczék, süteménydarabok, pilulás skatulyák tanyájául is szolgált, a vastag iratcsomót, melyre azután az első tekintetnél rögtön ráismert.

A féltett irások, a mik egész betegsége alatt nem hagyták aludni, nem engedték meggyógyulni soha; épen annak a birtokában, a ki elől azokat leginkább rejtegetni kellett. A halálra vádlott állt az elterhelő tanú előtt. Az eltagadhatlan, elesküdhetetlen bizonyítékokkal szemtül szemben, a miket magáról le nem bir hárítani többé, a mik rajta feküsznek lelkén, minden idegén, hogy zsibbadtan áll meg az érverés szivében, hogy a világ elsötétül káprázó szemei előtt, hogy a halálsápadt arcz megelőzi szinével a halálitéletet. Ez ellen nincs védelem.

Egy perczig az a mentő gondolat villant át lelkén, hogy hisz ez idegen nyelven van irva, még nem tudják, mi van benne? Egy lépésre van a kandalló; ha elégetné hirtelen, ki tanuskodhatnék? de azt az egy lépést megtagadták izmai; el volt zsibbadva, nem tudott mozdulni és nem tudott összeroskadni.

– Kicsike leányom, szólt az öreg úr hozzája, nagy gyönyörűséggel tömve keselyűgörbe orra alá az ördöngős fütőszert, a mit burnótnak neveznek. Ne haragudjál rám azért, hogy ez irkafirkákat figyelemre méltattam; nem akarom nekik hasznukat venni. Eleget tudok belőlük. Már csak légy szives rám hallgatni.

Henriette tekintete nem birt megválni nagyatyja vértől eresült szemeitől, azt hitte, hogy ezek a szemek mind szivén szúrnak lassan keresztül.

– Te nem akarsz férjhez menni egy kitünő férfiuhoz, ki kezedet kéri, kit családod nagyrabecsül, ki gazdag és előkelő ember; hanem akarsz inkább elszökni egy semmi emberrel, a ki maga sem tudja még, hogy miért van a világon; s ha ezt nem engedik, inkább akarsz erőszakosan meghalni mindnyájunk csúfjára, szégyenére, hogy vele együtt halhass meg. Ez a szándék nem szép volt tőled. Igaz, hogy mi igen rosszul bántunk veled, különösen én kiállhatatlan, kegyetlen voltam hozzád; hanem azért ezt még sem kellett volna tenned. Látod, most ezzel igen sok galibát csináltál mind saját magadnak, mind más embereknek is. Ülj le kérlek; hiszen reszketsz! Magam hoznék széket számodra, de látod, hogy nem kelhetek fel; ez az átkozott köszvény, az éjjel sem aludtam miatta, mindig te rólad gondolkoztam.

Henriette csakugyan elfogadta a kinálást, leült; hiszen különben le kellett volna roskadnia.

– Azok után, a miket ez iratokból megtudtam, csakugyan nehéz is lett volna el tudnom aludni; mikor azt sem tudom, hogy kin kezdjem és kin végezzem a töprenkedést. Te légy-e eszemben, ki családodat meg akarod gyalázni; vagy az a fiu, ki közbenjáróul szolgált, vagy az a gondatlan ifju, a ki vakságában méregkeverő is tudott lenni?

Henriette közbe akart szólani, de nyelve megtagadta a szolgálatot, mint a ki álmában akar kiáltani és mellén ül a nehéz álom-lidércz. Most kezdé még csak sejteni a veszély nagyságát.

– Látod kedves kis leányom, ha most valami kegyetlen, szigorú öreged volna, valami vén tigris, a milyennek te tartasz engemet, az ilyen eset után nem cselekednék mást, mint legelőször is téged elküldene egy apáczakolostorba s örök időkre elrejtene a világ elől.

Henriette nagyot sóhajtott. Ez a fenyegetés vigasztalásként hangzott most előtte.

– Másodszor azt az elvetemült fiut, ki nem átallott oly fiatal létére testvérének ravasz kerítője lenni, beküldené valami katonanevelő intézetbe; tudod vannak olyan szigoruságukról nevezetes intézetek, a hová csak a megjavíthatatlan kora bűnös ifjonczokat szokás beadni. Ő azt nagyon megérdemelné.

«Szegény Kálmán!» gondolá reá a testvér. Nagyon szerették egymást.

– Harmadszor pedig azt a könnyelmű fiatal embert, ki részt vett az öngyilkolási tervezetben, pörbe fogatná; mert a halál nem játékszer édesem s méreggel tréfálni tiltva van. Azt bizonyosan elitélnék öt-hat évi sánczfogságra, a mi rá nézve is üdvös leczke volna.

– Nagyatyám! sikolta fel a kínzott gyermek. Ez az utolsó feloldá hangját és könyeit. Térdre rogyott előtte és annyi ártatlan könyet sírt kezére, hogy abban kezeinek régi foltjait lemoshatta volna.

– Jól van kedves leánykám, látom, hogy sírsz; van bizalmad hozzám. Én nem vagyok az a tigris, a ki a kis gyermekeket megeszi; a miket mondtam, azoknak csak lehet, de nem szükség megtörténniök. Én nem akarok kegyetlen, boszúálló lenni. Én nem akarok semmit tudni azokról a megbántásokról, a mik ez iratokban ellenem feljegyezve vannak, te magad segíts magadon s intézd el sorsodat. Kelj fel innen és ne sírj, mert ismét beteg fogsz lenni. Nézd meg, hány az óra most? Jegyezd meg magadnak. Eredj szobádba és fontold meg jól, hogy mit tégy? Két óra mulva, pontban két óra mulva ismét hivatni foglak, az alatt határozd el magadat. Inkább akarod, hogy családunk rangjához illő díszszel és illendőséggel egy hozzád illő derék férfinak nejévé tegyünk és arról, a ki soha hozzád nem fog emelkedhetni, lemondj és őt elfelejtsd? vagy pedig inkább akarod-e, hogy a fátyolt fölvedd, a mi a világtól örökre elrejt; – hogy testvéredet fegyintézetbe küldjem s bűntársad ellen megindítsam a bűnvádi pert? ez iránt határoznod rád van bízva. Két óráig gondolkozhatol fölötte; az alatt ide hivatom ügyvédemet s a szerint, a mint határozni fogsz, ő felteszi vagy a házassági szerződést, vagy a bűnvádi feljelentést; te rajtad függ. Most tedd vissza az iratokat a fejem alá: gondold meg, hogy ezeket csak mint menyasszonyi hozományt fogod tőlem visszakapni. Eredj szobádba, gondoskodom, hogy két óráig senki ne háborítson…

A leányka gépileg teljesíté a parancsot, visszaadta a végzetes iratokat s eltávozott szobájába; ott megállt egy virágcserép előtt és nézett annak zöld leveleire egy óráig megmozdulás nélkül.

Egy szép nagy példány viaszvirág volt az, egyike azon csodás tenyészetű délszaki növényeknek, a mik nem hullatják el leveleiket soha; a miken az évszak nem változtat, a mik olyan szépen képviselik az állhatatosságot.

Ezen szép növénynek az a csodás tulajdonsága van, hogy bármelyikét kövér, fényes leveleinek ültessék is el a földbe, a magányos levél gyökeret ver, ágakat hajt, egész felfutó indás bokor lesz belőle, melynek viaszfényű virágfürtei valami tündéri illatot árasztanak.

Három év előtt egy jogászbálban kapott egy virágcsokrot Henriette Szilárd kezéből, azon a napon, melyen először szóltak egymással, a között volt egy ilyen örökzöld levél, azt ő otthon elülteté cserépbe, a növény megeredt, kihajtott, évről-évre nagyobbra nőtt; Henriette nevet adott neki: «Szilárd»-nak nevezte, órákig elandalgott mellette, lesve levelei fejlődését, indái hajtását és beszélve véle, mint élő emberrel, magában; – és arról nem tudott senki semmit. – Oh a gyermekek szívei úgy tele vannak sejthetlen titkokkal.

Egy hosszú óráig állt e virág előtt: vajjon mit beszélhetett vele? Felelt az neki? Kérdezett tőle valamit? Kérdezte tőle talán, miért olyan erősek, olyan változatlanok azok a sötétzöld levelek, sokkal változatlanabbak, mint az emberek szívei; kért-e tőle kölcsön erőt, kitartást, – vagy talán bocsánatot, búcsúvételt?

Annyi bizonyos, hogy midőn elfordult tőle, kétségbe volt esve, kezeit összekulcsolta fején, úgy járt alá s fel a szobában s valahányszor ismét a virág előtt megállt, úgy tett, mint a kinek a szive akar megszakadni.

Pedig az idő haladt, az óra olyan rövid, mikor az ember azt akarná, hogy hosszú legyen. De nincs menekülés, nincs segítség sehonnan, senkitől. Magára van hagyatva, a világon senkije sincs, csak az az egy virág, a kit magában «Szilárd»-nak nevezett el. Ha ezt tudnák, azt is elvennék tőle, talán kitépnék gyökerestől s kihajítanák az udvarra, vagy becsuknák sötét pinczébe a helyett, a kit képvisel.

Az egymás után futó perczek határozásra intenek; végezni kell! Még egyszer kedves virága elé lép; nem sír már, nem tördeli kezeit; józan eszéhez tért. Egyenkint összecsókolja mindenik levelét annak a szép virágnak. Úgy hasonlítanak is e levelek egy csukott emberi ajkhoz. Már kopogtatnak is ajtaján; Demeter úr követe jön, a leány gyönge testén végig fut a hideg borzadás: «megyek már!» és egy percz mulva nem látszik arczán sem köny, sem bánat, sem félelem; csak a hófehér nyugalom.

Az öregapa szobájában ismét együtt vannak a családtagok; kívülök jelen van Sipos úr is. Ez ügyben ő is avatott már. Henriette azt természetesnek találja. Szilárd az ő rokona.

– Nos, kedves kis unokám, szól Demeter úr, helyet mutatva Henriettenek az asztal mellett, melynél a többiek ülnek, határoztál-e magadban?

– Határoztam.

– Fátyol, vagy főkötő?

– Nőül fogok menni.

– A báróhoz?

– Hozzá.

Lángainé vállat vont, János úr diadalmasan csapott térdére, Sipos úr könnyebbült szívvel sóhajta fel.

– Tehát ezen nyilatkozatodban megnyugodhatunk?

– Meg, felelt a leány csodálatos bátor és nyugodt hangon; hanem kérem most én is föltételeimet elmondhatni, miket e határozathoz kötök.

– Meghallgatjuk.

– Legelőször is bizonyos akarok a felől lenni, hogy Kálmán öcsémet nem fogja senki üldözni; azt nem fogjátok megengedni, hogy velem jőjjön?

– Azt az egyet nem.

– Én pedig nem engedem, hogy itt maradjon. Küldjétek el más valami városba; annyit beszéltek rangotok, gazdagságtok felől: neveltessétek őt a szerint.

A gyermek két óra alatt két évtizeddel lett vénebb, úgy beszélt a családtagokkal, mint egy meglett ember.

– Helyben hagyjuk, felelt rá Demeter úr; úgy is jobb, ha nem látjuk egymást.

– Másodszor kérem, hogy megszokott butoraimat, virágaimat szabad legyen elvinnem oda, a hová mennem kell.

– No, ez is megadható. Ártatlan női szeszély. Legyen.

– Harmadszor: azon iratokat, miket nagyatyám ismer, adják vissza mind annak, a kit azok legjobban érdekelnek.

– Helyesen, szóla Demeter úr; megigértem, hogy megtalálod azokat menyasszonyi hozományod között. Sipos úr lesz szives azokat kezéhez venni és az illetőnek kézbesíteni.

Sipos úr meghajtá magát s átvette a szomorú tanújeleket.

– És most leányom, előtted a házassági kötvény, a báró már aláirta azt s a mellékszobában várakozik határozatodra; mutasd meg, hogy szép irásod van.

Henriette valóban megmutatta azt; oda irta nevét olyan vékony kis gömbölyded betükkel, mintha valami tündér lehellte volna oda.

– Még egyet, kedves kisasszony, szólt hozzá nyájasan Sipos úr, minthogy már a toll a kezében van, legyen szives e visszaadott iratok táblájára felirni egy bizonyos szót, azt a bizonyos nevet, vagy mit, a mit kegyeden kívül még csak egy ember tud; annak bizonyságául, hogy a lemondás őszinte és tartaléktalan.

A leány sokáig nézett azokkal a titoktartó sötét szemeivel az ügyvéd szemeibe. Hatalmában állt őt megcsalni, ha akarja; az ügyvéd tudta azt jól. Irhatott oda akármi nevet, a másik, a delejes háló másik tényezője, nem fogja azt elárulni, ha hamis volt.

Nagy csendesen odahajolt a csomag fölé s szokatlanul megnyomva a tollat, odairá ezt a barbár hangzású nevét egy szép fényes csillagnak: «Mesarthim», azzal letette csendesen a tollat; semmi szenvelgés nem látszott arczán, semmi szinpadra hozatala kínos érzelmeknek. Bejöhet már a vőlegény!

… Vajjon az igazi jelszót irta-e oda?…

Sipos úr ezek után rendén elvégzé a törvényes teendőket az eljegyzés körül s miután azokkal nem volt többé semmi dolga, engedelmet kért eltávozni és hazament. Hóna alatt vitte azokat az elfeledni való iratokat. Azt egy cseppet sem hitte, hogy ebből még valami hosszabb időkre fenmaradó baj legyen. A kisasszonyból előkelő asszonyság lesz, meg lesz minden kényelme, kivánsága, a mit pénzen meg lehet venni: hány ember boldog tudna lenni, ha csak a mindennapi kenyereért nem kellene a holnappal tusakodni. Azzal, hogy az előkelő asszonyságok miért nem boldogok? győzne valaki törődni. Minthogy ők nem éheznek és nem fáznak, unalmukban bajokat képzelnek maguknak, azokkal vesződnek. Szilárd is majd elfelejti a leányt, ha az esze megjő; Pest nagy város, sok szép delnő lakja; nem kell senkinek egy miatt elveszteni a lelkét.

Mikor azután hazaért, ő maga kereste fel Szilárdot szobájában, mely olyan csinos és rendes volt, a milyen nem szokott minden nőtlen férfi szobája lenni. Olyan ember ez, a ki szereti magát otthon jól találni.

– No kedves öcsém. Hozok számodra orvosságot. Tudod: az orvosság rendesen kesernyés, émelygős; de annál használatosb. A hogy előre megmondám: a kisasszony meggondolta az állapotokat s jobbra határozta el magát; beleegyezett a báróvali házasságba, az eljegyzés már meg is történt, a házassági szerződést előttem irták alá.

– Az meglehet, szólt Szilárd fagyosan.

– Kedves barátom. A leány nem csinált olyan szomorú képet, mint te itt, igen erős volt és elhatározott; én bámultam azt a nyugalmat, a mivel családjához beszélt; formaszerinti békepontokat diktálva nekik, mint valami kapituláló vár parancsnoka. Oh ez igen derék, okos leány. Egy könyet nem ejtett előttünk; pedig én elhiszem, hogy ez neki sok fájdalmába került.

– Oh neki sok lélekereje van.

– Kivánom, hogy neked is annyi legyen. Itt vannak bohókás irataitok; ezeknek kiadatása is egyik kitűzött feltétel volt. Mint hallám, Margari barátunk kerítette ezeket kézre. No no, csak ne tessék úgy szikrázni az úrfi szemeinek. Ezt nem lehet duellumra kihíni, mert nem megy ki, különben is Hátszegi titkára lesz ezentúl s vele megy az operentiákra. Csakhogy ismét kezünkben vannak ezek a fatalis penzumok. Többet ilyeneken ne törd a fejedet. A leány elmegy, te itt maradsz; egy év mulva elfelejtitek egymást.

Szilárd hidegen mosolygott.

– És az a szó, a mi bennünket összetart, vagy elszakaszt?

– Arról is megemlékeztem. Nagyon sokáig nézett a szemeim közé, míg valamit válaszolt rá. Én mondám neki, hogy őszinte és igaz szót várok. Erre ő ide irt e papirok hátuljára egy nevet; tekintsd meg.

Szilárd reszkető kézzel nyult a papirokhoz, kezébe vette, maga felé fordította, egy tekintetet vetett a leirt szóra, azután nem szólt semmit, nem kapkodott kezeivel szivéhez, a hogy a szinpadon szokás, hanem a mint állt, úgy végig esett a padlón, fejét belevágva az iróasztal szegletébe, hogy csak úgy dült belőle a vér.

– Itt van ni! Sipos úr a tenger fenekére kivánta az egész ostoba szerelmi tréfát, felemelte az élettelen ifjut; vizet borogatott a fejére; nem hítt segítségül senkit: minek ezt megtudni az egész világnak? maga addig ápolta, locsolgatá, míg eszméletéhez tért, akkor szépen, szeliden beszélt vele.

– Ne vedd oly nagyon szivedre, édes fiam, ezt a dolgot; én megengedem: nem akarom tagadni, hogy ez nagy fájdalom; de légy férfi, tanuld elviselni. Én is voltam fiatal; én is mentem keresztül hasonló iskolán; én is csalódtam, kinevettek. Gondold meg, hogy az ilyen fájdalomért mindenkit ki szoktak nevetni; legjobban azt, a ki belehal. Ez már a világ sorja. Gazdag leány gazdag férjet választ, szegény legényről ábrándozik talán, együtt tánczolnak, együtt sóhajtoznak, de mikor a kenyértörésre kerül a dolog, inkább nyúl mindenki a fehér, mint a fekete kenyér után. Te még fiatal vagy, fiatal sziven ejtett seb begyógyul. Te még boldog ember fogsz lenni valaha s mosolyogni fogsz mostani bajaidon. Oh még a te feleségedet most tanítják járni; a kit te valaha nőül veszesz, csak ezért sem vall neked szerelmet, mert még most tanul beszélni. Legjobb neked elhagynod Pestet. Különben sem neked való az ügyvédi pálya; te nagyon kényes vagy ahoz. Fogadd meg, a mit én tanácsolok. Eredj vissza Aradmegyébe, Bencze sógoromhoz, ki ott most főbiró; közel a tisztújítás, az ott szabadelvű megye, fiatal embernek ott nagy jövendője van. Neked a birói pálya inkább illik lelkületedhez, aztán diszes hivatal is. Ott sokat használhatsz embertársaidnak és hazádnak is. Egy derék férfinak mindig van egy állandó kedvese, a kit szeressen; mi magyarok hazának hívjuk azt. Ő érte élni, tudod, hogy kötelesség. Eszed, szived, karod, tudod hogy nem Dunába dobni való egy asszonyszemély miatt; mert azokat nemzet kéri számon. Az öngyilkosokat az ilyen szegény országban, mint a mienk, megvetik, akár agyonlőtték, akár agyonbúsulták magukat, mert itt mindenkire szüksége van a közügynek. Tehát arra gondolj. Ma, a kedvemért, maradj szépen itthon, rakj vizes kendőt a fejedre, egyébre nincsen szükséged; holnap pedig szedd rendbe állapotaidat, hogy még e héten indulhass le Aradra. Sógorom nagyon fog örülni, mert ő is igen szeret téged; jobban mint én.

Szilárd nem állhatá tovább; oda borult a jó öreg úr keblére, kezét ajkához szorítá és sírt sokáig, zokogva, keservesen.

Sipos úrnak eszébe jutott, mit Szilárd apjától annyiszor hallott: «ez a fiu nem tud sírni, mióta anyját eltemették, nem látta könyezni senki, akkor pedig kis gyermek volt».

Két hét mulva végbement a menyegző báró Hátszegi és Lapussa Henriette között, nagy pompával és illő díszszel. A menyasszony igen bátran viselte magát az egész szertartás alatt, köntösének himzeteit s pompás hajékét úgy hiszem le is irták akkoriban a divatlapok.