← Table of contents
Szegény gazdagok

ÁRULÁS ÁRULÁSÉRT.

Reading edition

Csodálatosnak fog előttünk tetszeni, hogy a Fatia Negra éji kalandja nem híresült el a vidéken.

Nem beszéltek róla; mintha minden ember, a ki tudott felőle, kihalt volna a világból, mielőtt elmondhatta másnak.

A jegesvölgyi kunyhó lakói nyom nélkül eltüntek; a kecskenyáj pásztor nélkül elszéledezett, farkasoktól szétzüllesztve; senki sem tudott róla hírt mondani, hová lett Juon Táre és Marióra?

Nem is sok gondja volt rájuk a világnak: eltünhettek, elveszhettek; a hogy elegen elmúlnak, kik ez igénytelen életet viselik.

A ki legkevésbbé mutatta, hogy az éji kalandról tud valamit, az maga Anicza volt. Henriette előtt zokogva beszélte el, azontúl hallgatott mindenki előtt, s ha mások látták, jó kedvű arczot mutatott. Belül volt szívében a méreg; engedte azt érni.

A Fatia Negra két hét mulva meglátogatá. Már akkor semmi baja nem volt; az életveszélyes küzdelem nyomait hamar kiheverte. Anicza még szerelmesebbnek mutatta magát hozzá, mint eddig. Nem is kérdezte tőle, hol járt oly sokáig? nem is vette észre azt a sebforradást nyakán, a mi azelőtt nem volt ott.

Éjjel jött hozzá a Fatia Negra, mint mindig. A hirhedt kalandor nagyon óvatos volt; bizonyosan tudhatá Anicza, hogy a midőn őt látogatni jő ilyen emberlakta helyre, előtte és utána meghitt emberei járnak, a kik őrt állanak az utczák szegletein s jelt adnak, ha valami veszély közelít. Csak a havasok közt szokott egyedül járni. Abban is nagyon vigyázó, hogy soha bort nem iszik: nem lehet vele megejteni.

Ha pedig egyszer fegyvere kezében van, akkor még ha körül van is fogva, ki tudja vágni magát.

– Fatia Negra, szólt a leány, átfűzve karjával a férfi nyakát, a mult éjjel rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a himlő megrontotta arczomat; szeretnél-e engemet, ha himlőhelyes volnék?

– Akkor is szeretnélek, felelt a kalandor.

– Eredj! Hiszen nem vagyok himlőhelyes! Csókolj meg. Azután megint az az álmom volt, hogy minden vagyonunk elpusztult; én koldulni mentem rongyosan, bekötött fővel. Szeretnél-e engemet, ha én rongyos koldus lennék?

– Bohó vagy. Hogyne szeretnélek.

– No, hát ölelj meg szépen. Azután meg azt álmodtam, hogy valami nagy dologért tömlöczbe zártak, elitéltek sok esztendei fogságra, hogy ott töltsem fiatalságomat a vasrostélyos ablakon belül, s csak akkor szabaduljak ki, mikor már vén, töpörödött anyóka lett belőlem. Szeretnél-e engem akkor is, ha a börtönben volnék? odajönnél a vasrostélyhoz velem beszélgetni?

– Álljon be már a bohó szád! Ki győzne arra mind felelni, a mit te kérdezgetsz? szólt a kalandor, s hogy annál biztosabban szót fogadjon a nő, egy csókkal lezárta a száját.

De a mint a csóknak vége volt, megint tovább fecsegett az:

– De azután még azt is álmodtam, ezért már igazán haragszom magamra, mintha valakihez nőül mentem volna, s tégedet elfelejtélek. Szeretnél-e engemet akkor is, ha téged megcsalnálak és mást szeretnék?

– Igen; akkor is szeretnélek, Anicza, s szerelemből keresztül lőném a szivedet.

Hogy kaczagott ezen a mondáson a leány.

– Várj, pedig az mind meg fog történni, a mit én mondtam; mert az én álmaim mindig beteljesülnek. Meg fogok betegedni és megrútulok; el fogok szegényedni, koldus leszek, el fognak itélni tömlöczre, rabbá leszek; – meg foglak csalni, máshoz megyek: – majd meglátom, ha szeretsz? majd meglátom, ha megölsz-e?

Anicza saját beszédét is nagyon nevetni valónak találta. A kaczajra belépett a szobába az öreg Onucz. Leánya nevetve fordult feléje:

– Ugy-e apám, igaz, hogy engem hárman is kérnek feleségül? Fatia Negrától kérdem, hogy melyikhez menjek?

Az öreg Onucz nagyon fintorgatta erre a kérdésre az orrát, mert azt szerette volna rá felelni, hogy «bár mennél akárkihez, csak mennél igazán», de nem merte a Fatia Negrát megbántani.

– Hja, bizony, domnule, a mi igaz, az igaz; az ember csak elgondolja magában, hogy hát minek töröm én magamat vénségemig annyira? mit kaparok egyik aranyat a másik után rakásra, ha nincsen miért? Itt volna egyetlen egy leányom, szép leány, jó leány is; de hát mit használ? – te férje mégsem vagy. Ha tudnám, hogy van valami szeglete a világnak, a hová te el nem jutsz, összeszedném a holmimat, felkerekednék s oda mennék mindenestül; de hát mit használna, te mindenütt rám találsz s leányomat megint csak elbolondítanád; azért csak hát nem is mozdulok.

– Ne zúgolódjál, öreg, mindennek eljön az ideje. Nem lesz nekem mindig ez a fekete álarcz a képemen, mikor hozzátok jövök; nem lesz az én nevem mindig Fatia Negra. Majd lesz egy nap, a mikor négylovas hintó hajt be az udvarodra; tarsolyos hajdú ugrik le a bakról az ezüstfogantyús kocsiajtót kinyitni s aranyruhás gavallér száll ki belőle, a ki leánynézőbe jön hozzád. Ha ezt a gyűrűt meglátod az ujján, arról tudod majd meg, hogy az én vagyok; akkor aztán nem lesz több Fatia Negra a világon; együtt elmegyünk Bukarestbe, igazi román városba, a hol megbecsülnek bennünket, s akkor kezdődnek majd a mi jó napjaink.

Az öreg Onucz szivét annyira meghatotta ez a biztatás, hogy összecsókolta érte a Fatia Negra orczáját, nem törődve vele, hogy az fekete selyemmel van födve, épen úgy, mint sok ember nem bánja, ha keztyű van húzva a kézre, a mit megcsókol.

– Csak hát lenne már ez hamar! de mikor olyan régen biztatsz.

– Nem lehet még befejeznünk a munkát. A pénzverdére nagyon sokat költöttem az idén, annak ki kell venni a hasznát; igen sok emberünk van, a ki sokat vár tőlünk; ha ki nem elégítjük, örökké fenyegető terhünkre marad; ezért vagyok kénytelen az álarczot tovább is viselni; ha egyszer leteszem, akkor az, a ki ezt viselte, meg van halva és semmi köze hozzám többé.

Az öreg Onucz a két térdét verte önelégült örömében e szavakra, csakhogy tánczra nem kerekedett; míg ellenkezőleg Anicza mélyen elmélázott, mint a ki valami hálózatos terv bogait szedegeti össze; magának a kalandornak is feltünt ez a szórakozottság.

– Min gondolkozol el oly nagyon, Anicza?

A leány fölrezzent, s azután természetes kedélyességgel mondá:

– Ha te azt tudnád!

A kalandor magához ölelte őt e szóra.

– És hátha kitalálom? Arról gondolkoztál, milyen szép dolog lesz majd egyszer a fővárosban lakni; úri módon, divatos ruhával söpreni a földet, s mindennap szinházba járni és nézni a pompás komédiát? nemde?

A leány minden mondásnál hamisan bólintott fejével, mintha szeretője minden gondolatát épen kitalálta volna; magában pedig gondolt ilyeneket: «milyen szép lesz majd a főváros valamelyik zugában meghúzni megamat, beburkolva koldusi rongyokba s onnan nézni azt a pompás komédiát, a mikor a te fejedet levágják!»

– Tehát véget akarsz szakítani mindennek? kérdezé a Fatia Negrától.

– Ideje már. A kis ujjam megsúgta, hogy valaki el akar árulni. De ne mondjátok azt senkinek. Nem szabad elijesztenünk a magunk embereit. Minden bányász leviszi szombaton a bányai pénzváltóba a nyert arany felét; másik felét átadja te neked, hogy pénzzé kiverjük; sokan azt gondolták magukban, hogy ha egy pár nehezékkel kevesebbet adnak oda, mint ide, az nem fog észrevehető különbséget tenni. Az egy pár nehezék azonban esztendőn át száz ember után fontokra megy, s a folytonos apadása a beváltott aranymennyiségnek kezd feltünni a kormányszék előtt, sejtik, hogy egy része a nyert aranynak eltünik. Szaglálóznak. Még most ugyan rossz helyen. Magyarországi zsidókra van gyanujok, a kik e felől épen semmit sem tudnak; de elég az, hogy már gyanujok van. Még csak azt hiszik, hogy évenkint ötven-hatvan font arany vándorol tilos utczákra; de még azt nem tudják, hogy öt-hat mázsára megy, a mi készpénzül kiverve kerül elő a föld alól. Ezt a munkát be kell végeznünk. Ez évben gazdagon fizettek a bányák: jövő szombaton lesz az utolsó aranybeváltás a Lúcsiában. A mint az pénzzé lesz verve, felosztjuk a nyereséget, buna noptét kivánunk egymásnak s azzal megy ki jobbra, ki balra. A gépeket összetörjük, a kohókat fölvettetjük lőporral, a vízvezetőket elromboljuk s a barlang száját betemetjük. Azontúl csináljon ki mit akar az aranyával: én semmibe nem avatkozom többet.

– Helyesen mondod, szólt az öreg Onucz, én is úgy kivánom; még egyszer gyűljünk össze valamennyien, a kik e társaságnak részesei vagyunk, a Lúcsiában: ott hallgassuk meg egymást, hogy soha egy szót nem fogunk mondani arról, a mik oda lent történtek. Azután tegye mindenki, a mit te parancsolsz; mert legokosabb vagy közöttünk.

– Tehát csak egy hétig kell már várnom? kérdezé Anicza a Fatia Negra fürtjeit ujjaira tekergetve.

– Mire? kérdezé a kalandor.

– Mit gondolsz? ugyan mire?

– Ahá! szólt az mosolyogva. Arra, hogy én megszünjek álarcz alatti férjed lenni, s igazi férjed legyek? ugyebár? Ez a vége minden gondolatnak, erre kell csak egy hétig várnod?

– Igen, igen, mondá a leány és gondolta magában: csak egy hétig kell arra várnom, hogy ezt a te álarczos fejedet – a bakó kezébe adjam.

A Fatia Negra olyan gyanútlanul ringatta térdén a leányt, olyan nyugodt büszkességgel gondolá magában: «a leány arravaló, hogy a mit a férfi hazudik, azt legyen a ki elhigyje».

Anicza pedig oláh leány volt: és azt tudni kell, hogy az oláh nő féltékeny, boszúálló és eszes.

* * *

Hétszáz fáklya világította meg a Lúcsia barlang belsejét; azonkívül koronkint bengáli fény gyulladt fel a barlang szögleteiből, mely néhány perczre aztán kék, zöld, fehér, vagy rózsaszín világításba merítette az egész rémpalotát, melyhez a vörös szurokfáklyaláng fekete füstjével kisértetes ellentétet képezett.

A nagy pénzverő társaság az utolsó osztály éjszakáján, mielőtt föloszolnék, pazar ünnepélytrendezett e földalatti nagy teremben. A föld szép fehér kőporral volt újonan behintve, köröskörül sátorok fölállítva, mikben sütemények és sültek voltak széles bükkfatálakban fölhalmozva a pompa okáért, és hogy lássék a nagy gazdagság, egy egész ökör sült izzó parázs fölött, a mit kétfelől forgattak, s hosszú vasvillákra szúrt szalonnadarabokkal kenegettek; mellette magasra emelt kádból színbor csorgott alá, szabad élvezetére mindenkinek, a ki megkivánta. A kohó épülete előtt pedig épen egy egész huszonöt akós kád volt kitéve, színültig töltve a legfinomabb borszeszszel. Ha az ember meggondolja, hogy ennyi fáklyahordozó legény közül csak egynek kell arra a mulatságos bohó ötletre rájönni, hogy a fáklyával közel jőjjön ehhez a lobbanékony anyaghoz, s akkor aztán egy pillanat alatt elevenen van produkálva itt a föld alatt a pokol: végig borsódzik a háta. Egy pár elázott ficzkó már fekszik mellette, ki restelt pohárral nyúlni az italhoz, csak úgy hörpentett a kád szélére fekve.

A barlang közepén levő kőépület ablakaiból most nem tör elő az olvasztó kohók fénye, kéményéből nem ömlik elő a szikrákkal elegy füst; a földalatti tombolás nem vezérli az ütenyt: a gépek hallgatnak. Munkájok be van végezve. Kétszázötvenezer darab kivert arany vár az osztályra; abból ötvenezer magáé a Fatia Negráé, húszezer az öreg Onuczé.

A kohóépület ma zöld galyakkal s tarka vásznakkal van felczifrázva s tömör kéménye tetején tűzijáték kellékei vannak fölhalmozva; onnan fogják a röppentyűket, a kék és vörös tűzcsillagokat föleregetni. A barlang boltozata oly magas, hogy a röppentyű legmagasabb szálltában sem éri el.

Egy karzatszerű kőemelvényen zenészek számára van hely csinálva. Maguk a részvényes urak fognak ott hegedűvel, tilinkóval és csimpolyával az ünnepély felvidítására közreműködni.

A vendégek érkeznek már, egyenkint és párosával eregeti őket alá a malomgép; a férfiakkal együtt öreg asszonyok és szép leányok, ünnepi módon bekötött fővel, piros csizmákban, a zeneműszerek kezelői, a csimpolyások, hegedűsök még a gépen alászálltukban elkezdik dalaikat hangoztatni, míg némely kedélyes részvényes úr az által adja tudtul megérkeztét, hogy pisztolyait elsütögeti a visszhangos barlang nyilásánál.

A míg a Fatia Negra meg nem érkezik, addig járja a tréfa és a zaj; itt egy víg ficzkó tehéntülköt hozott magával, annak a recsegésével ijesztgeti az asszonyok csoportjait, amott a másik tűzbékákat hány a letelepedő atyafiak közé; asszonyok sikoltozva ugrálnak szanaszéllyel; leányok egymás vállára téve kezeiket, csöndes dudolással lejtenek egy helyen körülforogva; kiki jó kedvének gyeplőt ereszt, a míg el nem jött az a főnök, a kinek fekete arczától úgy elmulik egyszerre mindenkinek a jó kedve.

Pedig a mai nap – értem alatta ezt a földalatti éjszakát – az ő különös ünnepélyével is van összekötve. A nagy aranyosztály után következni fog az ünnepélyes pillanat, a melyben ő kezén fogva Onucz leányát, egy magas állványra tett feszület előtt vele megesküszik; az esküvési formát a szerint mondva, a hogy azt Fatia Negra maga kigondolta, válogatott átkokkal és bizonyozásokkal megterhelve, s kijelenti, hogy e naptól fogva, bárha pópa nem is volt jelen, de ott volt az oltár és rajta a feszület, minden ember úgy tekintse Aniczát, mint az ő valóságos hites feleségét, addig is, míg más országban, más emberek előtt, igazi orczájával vezetheti őt a pap elé.

Ez a szertartás régi kedvencz eszméje volt már Onucznak, s most Fatia Negra beleegyezett.

A részvényesek lassankint összegyűltek már a barlangban: a legutolsók között volt Onucz és leánya, a vőfélyekkel és nyoszolyó leányokkal. Anicza most is szokott szabásu köntöseibe volt öltözve; a katrincza és a hímzett ing, meg a gömbölyű kalpag a fején most sem váltattak fel mással; csakhogy mindez ragyogott rajta az aranytól és drágakövektől s hajtekercsei igaz gyöngysorokkal voltak keresztül-kasul fonva.

Ennyi válogatott szépség között is, mint a mennyi itt összegyűlt, ő volt mindig a legszebb.

Homloka közepén egy nagy gyémánt ragyogott, de annál is fényesebb volt az a másik kettő, mely szempillái alól elővillámlott.

Termetet nem lehetne tökéletesebbet képzelni, mint az övé. Az úri divat eltorzító mellékletei nem zavarják annak gyönyörű összhangzatát; minden állása mint egy antik szoboré, mozdulatai gömbölyűek, hajlékonyak, rugalmasak és e mai napra különösen elevenek; szemei, arcza tündökölnek az örömtől: a hogy nem szokta más menyasszony, egy órával esküvője előtt.

Csak a vőlegény várat még magára. Sokáig jön, látszik, hogy nagy úr. Sőt az is meglehet, hogy már itt van, de senki sem látja, ott jár tán menyasszonya háta mögött, a láthatlanná tevő köpenyegben, s mikor azt leveti magáról, akkor… akkor egyszerre maga előtt látja őt mindenki!

Anicza fölsikolt, – tán az örömtől? mindenki meg van lepetve; azt hiszik, ördögökkel czimborál a főnök, a föld alól jött elő.

És minő pompával jött elő! A bibor ruha, a mit viselt, nem látszott az arany sujtásoktól, hosszú prémes palást függött vállairól, mint valami fejedelemnek s fején arany sisak volt, az szorítá le az álarczot; a sisak taréja végig gyémántokkal volt megrakva; valamelyik czimbora észrevette, hogy a sisak taréjának hegye egy kissé sáros; bizonyosan – a mint a földet felütötte a fejével.

Semmi fegyver sem volt az oldalán, még csak egy tőr sem. Természetesen: oltár előtt, esküvés előtt le szokták azt rakni.

Onucz alázattal járult eléje s mély tisztelettel csókolá meg rejtélyes főnökük kezét, míg Anicza csalfa hízelkedéssel közelíte felé, igen ügyesen tettetve babonás félelmet a bűbájos szerető iránt.

– Én félek tőled, Fatia Negra! te látatlanul jösz és távozol. Te nem vagy Istennel?

– Az igaz, hogy most közelebb vagyunk az ördög országához.

– Csitt, ne beszélj úgy.

– Oh, dehogy nem, ezek az emberek, ha azt hinnék, hogy égből szállottam alá, rég elárultak, kötve vittek volna Gyula-Fehérvárra; de mert azt hiszik, hogy a föld alól jöttem, ördöggel vagyok ismerős: félnek tőlem és hívek hoztám. Te magad is úgy vagy: szeretsz, mert félsz.

– Haha! Azt te majd meg fogod látni, hogy a milyen magasan fel a felhőig, s a milyen mélyen le a föld gyomráig lakik valaki, én senkitől sem félek; tőled sem; hiába mondtam. Nem vetted észre, hogy csak tréfáltam veled, mikor azt mondtam, hogy félek.

– No, majd próbára teszlek mindjárt. Látod ott az oltáron azt a feszületet, arra fogunk mi megesküdni örök titoktartást. De minthogy e fogadás nem Istenhez szól, mert hamispénzverők teszik azt, nem is az égbe kell annak fölmenni, hanem máshová, lefelé. Azért, hogy foganatos legyen az esküvés, eredj, ha van bátorságod, fordítsd meg a feszületet s tűzd le a helyére – fejével lefelé.

A leány egy perczre elsápadt, megrendült; azután bátran neki indult; az oltárhoz lépett, megragadta a feszületet s fölemelve, megfordítá azt, egy az oltáron levő nyilásba megfordított végével tűzte azt vissza, úgy, hogy talapzatával fölfelé állt.

A jelenlevők mind elszörnyedve bámulának oda.

A mint fölemelte és a mint újra letűzte ismét a leánya feszületet, mindkétszer önkénytelen gépies rándulást lehetett észrevenni karjain, de arcza nem árult el semmit. Villanygép ütege volt rejtve az oltár alá, az idézte elő e hatást.

– Nos? kérdé a visszatérőt a Fatia Negra.

– A feszület megütött, midőn megfogtam és megütött, midőn újra letettem, súgá halkan a leány; s e perczben nagyon halvány volt.

– S te mégis megtetted, a mit mondtam, szólt a Fatia Negra, kezét Anicza vállárá téve; derék leány vagy, méltó vagy hozzám.

A leány sötéten elborult tekintetét rávetve, felelé:

– Bizonynyal az vagyok.

– Atyafiak! kiálta most dörgő hangon a kalandorvezér. Ide hallgassatok rám.

Mindenki odahagyta sátorait, ivóasztalát, mulatságát s kört alakított a fekete álarczos körül.

– Tudjátok-e, mi annak a helynek a neve, a mi a föld alatt van? Annak a neve sír! velem együtt mindnyájan a sírban vagytok e pillanatban s ha akarom, olyan halottak, a kiknek nincsen semmi mondani valójuk többé ezen a világon. A ki még azt a felső napfényes világot látni akarja, a hol most épen reggelre kél a hajnal, annak meg kell esküdni arra, hogy soha, semmi időben, sem józan fővel, sem mámorosan semmit azokból, a mik ide lenn, e nagy földalatti sírban történtek, akár látottakat, akár hallottakat, elmondani nem fog; hanem olybá veszi azokat, mintha álmodta és mire fölébredt, elfelejtette volna. Erre esküdjetek meg velem ez órában.

– Én magam fogom elébb elmondani az esküt, hallgassátok meg; és szóljatok hozzá, ha meg vagytok-e vele elégedve vagy sem?

Ezzel az oltárhoz lépett, melynek zsámolyát az üvegtalapzatú «sziget» képezé, a mit ismernek mindannyian, a kik valaha egy villanykészletet láttak. Maga a villanygép az oltár alá volt rejtve, leydeni palaczk ütegeivel, s egy óramű által hozatott mozgásba, vezető sodronyok által az ércz nyilással összeköttetésbe, melybe az érczfeszület volt illesztve.

A fekete álarcz néhány perczig állt némán a zsámolyon, sisakját levevén fejéről, mialatt a közelebb állók elborzadva látták, hogy hosszú hajzatának egyes szálai hogy emelkednek lassan fölfelé, egyenesen fölmeredve, mintha azokon függne valami rejtélyes hatalom kezében. Csend volt, mint szokott lenni föld alatt, igazi halottak között.

A Fatia Negra tompa, kisérteties hangon megkezdé az átok-esküt.

– Én, e fekete álarcz viselője, Fatia Negra, a hogy mindnyájan neveznek, esküszöm e földalatti éjszakában: esküszöm az égő tűzre, mely eső képében Sodomát és Gomorát megemészté, esküszöm az özönvízre, mely minden élőt e földön megölt, esküszöm a meghasadó földre, mely az áruló Dáthám és Abirám hadait elnyelé, esküszöm a fenevadak körmeire, kiket Eliézer a fecsegő kölykökre előhivott, esküszöm a lélekre, a ki Saul király halálát megjelenté, esküszöm a Leviathan angyalra, ki lázadás miatt az égből ledobatott, és a Malach Hamovesh angyalra, ki az erőszakos halál kardját viseli kezében, esküszöm az egyiptomi tizenkét csapásra, mikkel Mózes a Pharaók országát megveré, esküszöm a csillagra, mely alatt születtem: hogy úgy verjen meg, a ki verni szokott, föld alatt vagy föld felett lakó, úgy veszszek el tűzben, vízben, föld gyomrába elevenen temetve, úgy váljak sóbálványnyá, úgy tépjen szét fenevad az erdőn, betegség az ágyban, rossz szellem a pokolban, úgy forduljon ellenem tulajdon fegyveremnek éle gonosz órámban, úgy rettegtessen éjszaka hátam mögött lappangó kisértet, úgy legyen testem megverve fekélylyel, szemeim farkas sötétjével, nyelvem némasággal, csontjaim belső szaggatásokkal, úgy essék le az égről születésem csillaga, mikor legjobban óhajtanék élni, a mint egy igét vagy egy gondolatot bárki előtt, legyen az pap, gyermek, apa, itélő biró, vagy fenyegető hóhér, azokból, a miket e helyen láttam, hallottam, vagy megtudtam, valaha kimondani fogok, vagy kezemmel leirok, vagy valakit rávezetek. Legyen tele átokkal minden csepp vérem, átkozzanak meg maradékim, ébredjek fel a sírban s feljárjak onnan holtom után, ha ez ellen valaha cselekszem. Hallják meg ez esküvésemet mindazok, a kik a föld felett, vagy a föld alatt laknak.

E drastikus esküforma mindenkit kielégíte; azon a vidéken nagyon tetszenek az ilyen önelátkozások s kötő erejük százszorta erősebb, mint a mi esküt a birói személy előtt tesznek le. A fekete álarczos hajfürteiből ez alatt köröskörül sűrűen emelkedtek föl egyes hajszálak, mintha valami rémséges korona volna a fején. A körüle állók oly mély borzalommal tekintének reá. Mindenki hivé felőle, hogy földöntúli csodák ereje van e szavakban; csak a leány nem hitt neki semmit.

Hogy a rémkedő tiszteletet még jobban fokozza, odainté magához a társaság véneit a kalandor.

– Im, hogy lássátok magatok, mennyire tudva vannak ott, hol tudva kell lenniök, az elmondott átok szavai, nyúljatok hozzám, csak ujjaitok hegyét tartsátok felém, és megtudjátok, ki van itt jelen még rajtunk kívül?

Az öreg Onucz reszketve nyújtá ujja hegyét a Fatia Negra felé, s majd összerogyott ijedtében, midőn annak ruhájából szikrákat érze kipattogni, a mik ujjai hegyét megégeték. Egyszernél többször egy sem mert felé nyúlni, de a kiváncsiság valamennyit odahozta mégis; ki-ki személyesen akart meggyőződni a csodáról, a mit másnak nem hitt s az alakoskodó biztatá a közeledőket, hogy bárhol érjenek hozzá, tűz jön ki a testéből; azok szikrákat ugrattak elő nyakából, fülei hegyéből, s meggyőződtek felőle, hogy az átok csakugyan minden csepp vérébe bevette magát.

Csak Anicza nem közeledett hozzá.

– Hát te félsz tőlem? kérdezé tőle az alakos.

– Nem félek.

– Jer hát, csókolj meg.

Anicza oda lépett hozzá, s meghagyta általa csókolni magát.

Összeborzadt utána.

– Nos? Mit éreztél?

– Szád megégette számat, felelt a leány s midőn a Fatia Negra félrenézett, titokban keresztet vetett magára.

A Fatia Negra tökéletesen meg volt elégedve a komédiával. A titokszerű, az ismeretlen iránti borzadály rabszolgáivá tette czimboráit; ezektől nem tarthatott többé.

– Most add ide kezedet, Anicza, te viszont add másik kezedet társnédnak; mindenki fogódzzék a másik kezébe.

Igy egy lánczot képeztetett velük, melynek tulsó végét a vén Onucz zárta be, kinek kezébe egy vékony lánczot adott, mely az oltárról lefüggött.

Aztán elmondta előttük a phantastikus esküt, azok minden igét utána mondtak. A komédiát befejezte egy erős villanyütés, mely egyszerre minden ember könyökét és inait megsajgatta. A szegény, tudományokban járatlan emberek azt hitték, az ördög futott idegeiken keresztül, jajveszékelve könyörögtek a fekete álarczosnak, hogy ne tegye már őket ki több próbának, hiszen eléggé meg vannak már rémülve.

– Most tehát itt van a pillanat, Fatia Negra, szólt Onucz, nagy tisztelettel a bűbájos egyéniség iránt, melyben te is beváltsd szavadat; aztán majd én is megmondom, hogy mit akarok. Fogod-e igazán nőül venni leányomat?

– Ne jussak ki a napvilágra addig, a míg azt nem teszem.

– Megesküszöl vele azon módon, a hogy nekem megigérted?

– Azt hallani fogjátok.

– No, hát akkor én is mondok neked valamit. Amott van a nagy mázsáló mérleg fölállítva, ugy-e bár? Az egyik serpenyőre annyi aranyat rakok, a mennyi őt fölemeli. Annyi aranyat adok leányommal, a mennyit ő saját maga nyom.

Ez egészen az atyafiak ízlése szerinti gondolat volt Onucztól; valódi román munificentia! annyi aranyat a menyasszonynyal, a mennyit ő maga nyom.

A két vőfély rögtön futott egy nagy fatálért, arra fölállíták a menyasszonyt, azon fölemelték, úgy vitték a mázsáló mérlegig; Onucz még a tálat is rátevé a mérlegre: azzal is nehezebb legyen.

Azután annyi vert aranyat raktak az Onucz jegyével pecsételt zacskókban a másik mérlegre, a mennyi a mérleg két karját vízirányosra emelte.

Mikor aztán mind a leány, mind az arany a levegőben libegett, Onucz diadaltól sugárzó arczczal taszítá oldalba könyökével a Fatia Negrát.

– Ez most mind a tied.

A kalandor odafutott a mázsálóhoz, de nem azon serpenyőhöz, melyen az arany volt, hanem a hol a leány állt; ezt emelte le onnan, karjára véve mint egy gyermeket; a másik serpenyő a földre zuhant, súlyegyenét vesztve, az aranynyal telt zacskók jobbra-balra hullottak róla.

Ez is nagyon tetszett a társaságnak. E massziv gyöngédség a Fatia Negrától mindenki előtt nagyon érthető volt. Az öreg Onucz dicsekedve mutogatá haczukájoknál fogva rángatott komáinak a széthullott erszényeket: «lám, még sem a pénz után nyúlt, hanem a leány után».

Olyan rendkívüli eset is volt az, ebben a földalatti pokol egyházában, a hová az emberek ötven esztendő óta nem járnak egyébért, mint pénzt csinálni; nem egymás leányának a szemébe nézni, nem barátságot kötni, nem szeretkezni, nem nagylelkűséget gyakorolni, hanem csak nyers aranyat vert aranynyá változtatni.

És valóban, a Fatia Negra, ha láthatta volna a jövendőből csak a legközelebb eső pillanatot, csak az első óranegyednek kezdő perczét, ha csak egy lépését, egy dobbanását hallhatta volna annak, a mi már a feje fölött jön, akkor a helyett, hogy a leány után nyújtsa ki kezeit, okosabban teendé, ha mind a kettővel fölkap egyet azok közül a zacskók közül a másik serpenyőről s iramodik vele a merre tud, ebben a sötét oduban, azon a sötét járáson keresztül, a mit rajta kívül senki sem ismer; a min úgy jár ide, mintha a pokol külön kis kapun eregetné be, különös ördögök protekcziója mellett.

Hanemhát ezúttal az ördögök rosszul gondoskodtak róla; – ha csakugyan volt vele valami baráti összeköttetésük.

A kalandor visszatért az oltárhoz az ölében vitt leánynyal, annak a lépcsőjére letevé szép terhét. A leány letérdelt.

– Hintsetek rájuk mézes búzát, suttogá a nyoszolyó asszonyoknak Onucz, a ki ezt a szertartást valami különösen használatosnak tartotta. Tán az áldást képviseli az?

Anicza azt kivánta, hogy a Fatia Negra hajoljon előbb hozzá közel; hadd súgjon valamit fülébe.

Ez odahajolt hozzá, a szép arczot magához ölelve; a leány remegve súgá:

– Engem is a föld alatt fogsz-e elvinni innen?

– Félsz, hogy azt teszem?

– Veled elmegyek akármerre s nem félek semmitől.

– Szavadon foglak.

– Nem bánom. Merre esik az? Jobbra vagy balra?

– Balra. Mindennek balkéz felül kell kezdődni, a mi szerencsés akar lenni.

– A pénzverő-műhely alatt van az ajtó? kérdé a leány gondatlan arczkifejezéssel.

– Ott; ha tudni akarod.

– Készen vagyok. Mondd el az esküt előttem.

A Fatia Negra ismételte a hókusz-pókuszt. Letérdelt Anicza mellé az oltár lépcsőjére s szemeit a sötét barlangboltozat felé forgatva, ünnepélyes hangon kezdé az eskümondást. Olyan rémséges volt látni, a mint fekete álarczából a fölemelt szemek fehére kivillant.

– Én, e fekete álarcz viselője, kit neveznek országszerte Fatia Negrának s ismernek ezen a néven kicsinyek és nagyok, esküszöm a bűbájos szavakra, miket a paradicsomkerti kígyó a legelső asszonynak mondott; esküszöm az átokra, melylyel a legelső házaspár e földön a paradicsomból kiűzetett; esküszöm a gonosz lélek Asmodái kínzására, ki a házastársak gyötrő szelleme; esküszöm Uriás ártatlanul kiontott vérére; esküszöm Sámson vakságára; esküszöm a kettős csillagokra, a kik az égen egymástól meg nem birnak válni; esküszöm a kardra, mely Holofernes fejét egy csókért levágta; esküszöm Jezabel átkozott tetteire, mik Achab ellen a halált felidézték; esküszöm az álmok szörnyetegeire, a kik ellen a leghatalmasabbnak sincs semmi védelme, hogy úgy legyek áldva és meg nem átkozva, földön és föld alatt, a mily igazán e nőt, kinek kezét kezemben tartom, szeretem, szeretni fogom és nőül veszem; soha el nem hagyom és magamat tőle el nem tagadom, sőt mihelyt az álarczot magamtól elvetettem, őt igazi alakomban magammal vinni sietek s ha valaha e fogadásom ellen nyilván, vagy titokban vétenék, verjen meg a csontszáradás és nyavalyatörés, undorodjam ételtől, italtól és asszonyi arcztól, áruljon el, kiben legjobban bízom, tanuságot tegyen ellenem saját két kezem, víz üldözzön, tűz fogadjon, fejem fölött pallos függjön, szemem annak élét lássa, akár alszom, akár ébren vagyok, s a hogy Acháb vérét felnyalták az ebek az utczán egy rosz asszony miatt, úgy nyalják fel az enyimet kósza kutyák a földről, ha ez eskümhöz valaha hű nem leszek és hozzá hű nem voltam eddig; – minden földingató hatalom engem úgy segéljen!!!

Az egész gyülekezett szájtátva bámult a fekete arczúra, mialatt ez a pokolbeli képzelettel alkotott esküt végig mondá; a figyelem egészen le volt kötve a jelenet által, senki sem vette észre, hogy ezalatt a sötét háttérben, melyet a barlang távolabbi oldalai képeztek, idegen arczok sokasága támad; a malomgépezeten át elébb leszáll két ember, azután megint kettő és ismét kettő, a míg lassankint lesznek százan; mind fegyveres férfiak, mind egyformán öltözve, a fegyver elrejtve köpenyeik alá, hogy ne villogjon a sötétből elő, azok ott csendesen sorakoznak, mint valami szinpadi statistéria, mialatt a fő komédiás a lámpák előtt végzi magánbeszédét. Csak Anicza vette őket észre; az egész eskü alatt nem a Fatia Negra átkozódó ajkaira nézett, hanem annak feje fölött el a sötétben alakuló csoportokra.

Az eskü végével ismét érinté a Fatia Negra a megfordított feszületet, a villanyütés ismét megrázta a leány kezét, melyet jobbjában tartott.

– Most esküdjél te is.

A leány erre dühösen rántá ki kezét a kalandoréból, s térdéről fölállva, még egy lépcsőfokkal magasabbra állt fel az oltár-emelvényen s a gyűlölet és utálat elkeseredésével szép arczán, szólt, gyöngyfogsorait összeszorítva, a lábainál térdelő kalandorhoz:

– Te nyomorult komédiás! Te álarczos szemfényvesztő! Mindenkit megcsaltál, de senkit olyan nagyon nem, mint engem. Esküdtél ugy-e, Sámsonra, Uriásra, Holofernesre, Jezabelre, hogy engem meg nem tagadsz soha, hogy kívülem senkit sem fogsz szeretni? Emlékezzél a jegesvölgyi éjszakára, mily utálatosan árultál ott el engemet. Tudd meg azt, hogy én voltam ott jelen magam a kunyhóban, én fujtam meg a kürtöt, melynek szavára a féltő férj az erdőből előjött, én láttam a tusát, mely erre következett, s én megesküdtem akkor, hogy el foglak veszíteni. Esküdtél ugy-e, a kigyó szavaira, hogy ha megcsalsz engem, áruljon el kiben legjobban bízol? víz üldözzön, tűz fogadjon, pallos függjön fejed fölött, ebek nyalják fel véredet? Ime tehát – előtted tűz, mögötted víz, fejed fölött pallos! kutyák ugatnak már, szagolva véredet, én elárultalak! Tekints oda hátad mögé!

A sorakozott fegyveres csapat egyszerre, mint egy gép minden kereke, mozgásnak indult, hegyes szuronyok villantak meg a fáklyák fényénél. «El vagyunk veszve!» ordítá minden ember, míg a katonai parancsnok érczszava idegen hangzattal vegyült a zavart lárma közé.

– Mindenki letegye a fegyvert! semmi ellenállás!

Onucz ordítva rohant aranytelt zsacskóihoz, az asszonyok sikoltva futottak a sátorok közé, a Fatia Negra egy perczre megkövülten állt Anicza előtt, mint egy megfogott ördög s elmeredve nézett a leány lángoló arczára.

Anicza most hirtelen a fegyveresekhez fordulva, kiálta a zsibajt túlcsengő hangon:

– Siess, Juon Táre! Foglald el az olvasztó bejáratát, különben ismét megmenekül az ördög!

Ezért kellett neki a Fatia Negrától megtudni, hogy merre jár fel a föld alól?

A kalandort e szó téríté magához; látta, hogy egy kérlelhetlen ellenség és egy csapat fegyveres ember sietve közelít az érczolvasztó ajtajához, s hogy az út a menekülésre előtte zárva van.

E pillanatban egy ördögi gondolatja támadt.

Hirtelen fölkapott egy égő fáklyát az oltárról s két hatalmas szökéssel az olvasztó felé közelített; húsz férfi szuronya meredt eléje és egy hosszúnyelű fejsze Juon Táre kezében, ő pedig fegyvertelen volt.

De nem az ajtóhoz sietett, hanem egy oldalszökéssel elérte a borléllel töltött kádat, ott lehajítá a földre az égő szurokfáklyát, s izmos vállát neki vetve a roppant kádnak, egy kétségbeesett erőfeszítéssel annak tartalmát végig önté a barlang padlatán.

Egy pillanat alatt lángban állt az egész barlang!

A padlat kőből volt, a szétfolyó borszeszt be nem ihatta, az lángra lobbant az elhajított fáklya lángjától s terjedt sebesen, mint egy gátját szakított égő tenger, különösen az olvasztó felé, merre hajlottabb volt a padlat.

A kék szeszláng halotti rémvilággal tölté meg az egész barlang üregét, maga a levegő, maga az űr is lobogni látszott: a száz fáklya tövig meggyulladva lobogott vörös fénynyel a kék pokollánggal egyetemben s a felhalmozott bengali tűzhegyek és az elpattogó röppentyűk, forgásnak indult tűzkerekek, mik az ünnepély végére voltak készen tartva, össze-vissza lobogtak, sustorogtak bele a rémséges alapszínbe; s e pokoli lobogás közepett elkárhozottak sötét alakjai futottak, ordítottak, sikoltoztak, taposták egymást és menekültek magasabban álló sziklák felé, a hová a légben elterjedt láng utánuk csapott; egyik katonának a húsz közül tölténytartójában föllobant a lőpor. Juon Táre szeme világát veszté a lobbanástól, a többi iparkodott a barlangot átszelő vízvezetőbe menekülni, hová utánuk csorgott a lobogó alcohol, mint egy égő zuhatag. Veszni kellett mindenkinek e pokolmenyegzőben.

Csak két ember nem veszté el lélekjelenlétét, csak ketten tudták még, hogy mit kell tenniök; az egyik volt a Fatia Negra. Ez, a mint a fegyveresek szétfutottak az olvasztó-ajtótól, merészen átgázolt az égő borszeszlángon, jól tudva azt, hogy ez nem gyujtja meg egyszerre az öltönyt s csupán szemeit takarta el kezével, hogy meg ne vakítsa: azzal felszakítá az ajtót s azon keresztül hirtelen eltünt.

A másik volt Anicza, ki midőn látta, hogy a százszoros rémületben mindenki elveszté eszét s kétségbeesett halála elé fut, hirtelen kezébe ragadott egy fejszét s nem törődve a körüle pattogó röppentyűk szikráival, a fölállított roppant sörös kádakhoz futott, azoknak fenekeit beszaggattá; a neutrális nedv zuhatagban tódult a padlatra, s a mint lassankint tért nyert, úgy szorítá mindig hátrább a lángoló pálinkaárt, lassankint kioltogatva a kék pokolvilágot, melynek elmulta után nem maradt az alvilágban egyéb fény, mint a végig lobogó szurokfáklyák az oltár körül.

A szép menyasszonyra nem lehete rá ismerni többé, arcza úgy össze volt égve.

A társaság minden tagja kapott sebet az égésben, néhány kínlódva fetrengett, szeme világát vesztve, s a hűs tócsákba verte magát, miket a kiomlott sör képezett; a vén Onucznak egy haja szála sem maradt meg, de azért most is ott ült aranyai halmazán, mik szétgurultak a félig szenesült zacskókból. Fölrepedezett kezeit aranyai közé dugdosta: tán azok hűsítik fájdalmát.

Juon Tárénak mindkét szemét kiperzselte a lőporlobbanás, két katona is nehéz sebet kapott ugyanakkor.

Az általános rémület után csak akkor jutott eszébe valakinek, hogy a Fatia Negrát üldözni kell, midőn a tűz már elaludt. E valaki a menyasszony volt.

Ő maga ragadta kezébe a fáklyát, ő kiálta a fegyvereseknek: «utánam!» s első volt, ki az érczolvasztó ajtaját fölszakítá. Odabenn sötétség volt, a fáklyavilágnál összekeresték a földalatti kamrákat; pénzverő gépek, olvasztó műhelyek, mind a régi rendben voltak hagyva, még a kivert pénz is, mely az osztályra várt, érintetlenül hevert pyramid alakú halomba rakva kisded erszényekben, – de a Fatia Negra maga nem volt sehol.

– Elrejté magát! mondogaták a katonák, puskáik agyával kopogtatva a falakat.

– Megmenekült! szólt, perzselt haját tépve kezeivel a menyasszony. Ez épületen keresztül menekült meg. Még talán utolérjük!

Tanácsára a gépeket kezdték fölforgatni s az érczlapító alatt megtalálták a csapó ajtót, melyen keresztül szokott ki- s bejárni a barlangon át a kalandor. Ezalatt eltelt egy óranegyed. Több, mint elég arra, hogy üldözői elől megmeneküljön.

Anicza sietve futott előttük a fáklyával a földalatti folyosón keresztül, melyet a barlangon átfutó patak járása alkotott; sok helyütt térdig hajolva lehetett csak előhaladniok. A leány biztatta az üldözőket, hogy ne féljenek; fél óra mulva napvilágot láttak a folyosó végén derengeni, s a mint kiértek a patak medrének szirttorkolatából, ott a forrás előtt, a szép zöld fűben, a forró napsugár elől hangafa árnyékában hűselve, heverészett egy őzünő két kis gidójával: a kis őzfiak anyjuk hátán ugráltak keresztül… A Fatia Negra ki tudja, hol járt már ezóta?…

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings