AZ, A KI A FATIA NEGRÁT FELISMERI.

A mikalai csárdában történtek nagyon elronták Hátszegi kedélyét. Igen mogorván tért haza s Henriette iránt szokatlan kimélytelen volt. Valami heves jelenet fejlődött ki közöttük, melynek folyama alatt a báró olyasmit vetett nejének szemére, hogy őt megcsalta s hogy az ő és testvére magaviselete okozá, miszerint a nagyapai örökségből ki vannak tagadva. Felfedezte, hogy mindent tud. Tudja jól, hogy Henriette egy naplopó ficzkót szeretett leány korában s e miatt vonta magára nagyatyja gyűlöletét.

Henriettenek nem volt bátorsága azt felelni vissza, hogy ha tudta ezt, miért vette őt nőül? miért nem hagyta azénak, a ki mellett szegény lehetett volna, de boldog; száraz kenyeret evett volna, de meg nem panaszoltat; nem talált volna fényt, de szerelmet.

A félénk nő csak sírni tudott. Reszketett előtte és utálta.

Pedig mennyire rá volt szorulva!

Jól tudta már, hogy öcscsét mivel vádolják? s egy perczig sem kételkedett azon, hogy hát ő mit cselekedjék? Annak a hibáját az ő angyali önfeláldozásának kellett helyrehoznia. El kellend ismernie, hogy a hamisított aláirás az ő valódi kézirása.

De hát azután? Mi fog történni azután? Az aláirás elismerésének következményei vannak; mi fog azokból kifejlődni? mi lesz azoknak a vége?

Azt láthatta, hogy férjétől nem kérhet semmit. Minden lépten vehette észre, hogy az keresve keresi a czivakodást s minden ürügyet megragad, nejét magától távol tartani. S hozzájárul még az a mikalai szerencsétlenség. Ez is, mintha híva jött volna. Mintha csak összebeszélt volna a Fatia Negrával, hogy őt az útban furfangosan rabolja ki, hogy még csak reménysége se lehessen nejének ezúttal azt várhatni, hogy férje kiszabadítsa e halálverejtékes szorongattatásból. Szinte jól esik neki minden beszéd végét oda fordítani, hogy «hja bizony a Fatia Negra minden pénzétől megkönnyebbítette; nem tudja, mikor fogja ezt kiheverni».

A szegény nő néha naphosszant eljárkált a hidvári kastély szobáiban, s a tekervényes angol kert utain; hideg gyöngyöket izzadva homlokán és nem találva egy mentő gondolatot.

Ez olyan kétségbeejtő helyzet volt, a melyben még csak arra sem gondolhat az ember, hogy magát elölje s megszabaduljon; mert hiszen épen élnie és gondolkoznia kell, hogy egy másikat, a kiért remeg, megszabadítson.

Henriettenek nagy alkalma volt a hidvári kongó termeken s tekervényes sétányokon naphosszant háborítlanul járkálni végig végig, akár a késő holdvilág feljötteig; mert férje nagyon ritkán volt odahaza.

Lénárd ezután épen a csákói vadászatokkal volt elfoglalva. Itt tudta meg, hogy gróf Kengyelesyné legújabb választottja Vámhidy Szilárd, s a mint Aradra bevetődött, csakugyan vette észre, hogy a grófné a fiatal embert a társaságokban igen nyiltan kitünteti.

Ez kezdett ránézve ingerlő lenni.

Ez a sápadt képű ficzkó azokkal a nagy villogó szemekkel felesége fejét is megzavarta már, s most ismét ilyen irigylésre méltó hódításokat tesz. Hátszeginek az a gondolatja támadt, hogy ezt a «diákot» másodszor is ki kellene ütni a nyeregből.

Eddig nem jutott eszébe feltünőnek találni, hogy a grófné milyen szép asszony: de most egyszerre azt hitette el magával, hogy ő e hölgybe szerelmes.

Udvarolni kezdett neki – és szerencsés volt. Legalább mindenki azt hitte – ő maga is.

A grófné igen szivesen látta s a mint szaporodtak az ő látogatásai nála, akként gyérültek Szilárdéi. Néha találkoztak is egymással a grófnénál, olyankor Szilárd sietett odább állani, a hogy szoktak vert vetélytársak a győzelmes ellenében. Lassankint Lénárd lett mindennapos a grófnénál, míg Szilárd csak sporadice tünt fel, akkor is jött, köszönt, leült s mire rákerült volna a sor, hogy észre vegyék, már nem volt ott.

Ez nem volt senki előtt titok.

– Lássa, kedves barátom, ezt én önnek előre megmondtam; fecsegett azután Kengyelesy, ha Vámhidyt elő kaphatta; én már ismerem ezt az asszonyt; szereti a fiatal emberekkel megjáratni a bolondját. No de vigasztalja magát; ne féljen semmit, fél esztendő mulva majd Hátszegi is úgy jár, a hogy ön, s akkor majd az ő rovására nevetünk. Entre autres, én most szeretem, hogy ez így van, mert Lénárd ilyenformán nem ér rá kártyázni: átkozottul nyerne! No mert tudja kedves barátom, az én feleségem után bolondulni a lehető legnagyobb szerencsétlenség a szerelemben. Hanem tudja ön, hogy én mit tennék, ha az ön helyébe volnék? Tudja ön? nem találja ki? Én meg, ha önnek volnék, elkezdenék Hátszegi feleségének udvarolni. Az a szegény menyecske most úgy is magára van hagyva; aztán ön…

Csak Szilárd összevont szemöldei téríték eszére a grófot akaratlan fecsegéseiből; ekkor jutott eszébe, hogy hiszen az igen tragikus eset, a mi Szilárdot és a bárónét egymásra emlékezteti; akkor aztán megbánta a mit mondott, és elkezdte homlokát ütni a tenyerével, «auf gut deutsch» ilyforma czímeket adogatván magának: «o du grossmächtiger Esel! o du dalketes Rindvieh! du!» – Igy az embernek duplán jól esik a gorombaság.

A grófnénál pedig mindennapos kezdett lenni Hátszegi. Ezt ő előre tudta. A ki gazdag ember hirében áll, az háttal áll a napnak, az asszonyi szivek ellen folytatott párharczban.

Egy napon az történt Hátszegivel, hogy mikor legélénkebben foly részéről az udvarlás a grófné termében, sans géne belép Vámhidy s erre a grófné hirtelen felugrik a causeuseről, engedelmet kér a bárótól, hogy egy perczre eltávozhassék s azzal bevezeti Vámhidyt magán szobájába s ott marad vele két egész óranegyedig; mialatt Hátszegit majd a sárgaság lepte meg, nem tudván egyebet tenni, mint hogy az ott maradt franczia társalkodónő kérdéseire «oui» és «non»-t felelgessen.

Mikor visszajött a szobából a grófné, igen jó kedvűnek látszott; egész a terem-ajtóig elkisérte Szilárdot, ott kezet szorított vele, s midőn az ajtóban elváltak, még akkor is egy sokat jelentő pillantást váltott vele, s mutató ujját ajkához érinté; a mi tudvalévő igen bizodalmas pantomia.

És Hátszeginek mindezt látni kellett egy tükörből, melylyel épen szemközt ült.

A mint a grófné leült, a társalkodónő, mintegy jelszóra, felállt és elment valahová. Ne keressük.

Alig maradtak egyedül, midőn a báró rossz kedvvel veté oda:

– Úgy látszik, nagysádtok között igen mély és bizodalmas viszony örvend magának.

– Oh, igen bizodalmas. Ez igen derék, becsületes ember.

– De, látom.

– Igazán mondom. Rám nézve megbecsülhetlen ember és hozzám rendkívül ragaszkodik.

– Az igen szép tőle.

– Oh, kedves uraim, ne tessék olyan nagyon gúnyolódnotok: vannak emberek, a kik azért, hogy szegények, gyakran sokkal készebbek az áldozatokra, mint azok a nagyralátó nábobok, a kik körülöttünk büszkélkednek; de a kik azután, ha valamelyikünket valami nagy baj ér, veszik a kalapjukat s iparkodnak menekülni a házból. Ön is azok közé tartozik.

– Nem értem.

– Hátha például én önnek azt mondanám: édes barátom, én egy igen ostoba bajba keveredtem; engem ma vagy holnap negyvenezer forintért fognak exequálni.

A báró kaczagott rá.

– De ne nevessen, mert úgy van. Hanem hát erre önnek semmi gondja. Kérem, ne mondja senkinek; különösen férjemnek ne. Képes volna a végletekre, ha megtudná.

– Ne tréfáljon a grófné, ugyan ki adott volna a grófnénak negyvenezer forintot kölcsön?

– Hát senki sem; én mégis tartozom vele. Tudja, egy időben, sok esztendő előtt, mikor Bécsben laktunk, igen belejöttem a kártyázásba. Ott igen nagyba ment. Egy este nemcsak hogy minden pénzemet elvesztettem, hanem ezer forinttal is adós maradtam. A kártyaadósság olyan, a mit két napnál tovább fizetetlen hagyni nem lehet; nekem okvetlen elő kellett teremtenem az ezer forintot. Férjemtől nem akartam kérni, a mit igen rosszul cselekedtem. Kaptam aztán valami átkozott uzsorástól, rettenetes nagy kamatra. Mikor a tőkét kamatostul együtt vissza kellett volna fizetnem, akkor még jobban resteltem a dolgot férjem előtt felfedezni, hanem új kötelezvényt adtam s ilyenformán az évről-évre szaporodván, mint a mesebeli öreg asszony tojásaiból elébb csirke, azután sertésnyáj, azután tehéncsorda, utoljára négylovas hintó, úgy az én eredeti ezer forint tartozásomból is mostanságig negyvenezer forint lett szépen s az uzsorás most már sürget és nem akar hitelezni többé, pedig én szívesen folytatnám azt a financzminiszteri tréfát, a míg egynehány száz millióra felnőne. Hanem hát az éhes sárkánynál nincs kegyelem többé. Egyszer rossz kedvemben Szilárd előtt kitaláltam ejteni ezt a titkot s a derék fiu magára vállalta, hogy majd segít ő azon. Nem tudom én miféle formahibákat fedezett fel tartozásomban, meg hogy mi mindennel akarja megriogatni hitelezőmet, elég az hozzá, hogy biztosított, miszerint nem kell egyebet megtérítenem, mint az eredeti összeget s annak törvényes kamatjait; erre pedig szerez nekem tisztességes kölcsönt, könnyű törlesztésre, a mi rám nézve valóságos jótétemény. Most tehát már tudja ön kedves barátom, hogy miért olyan szívesen látott vendégem én nekem Vámhidy? hogy még önt is itt hagyom a társolkodónéval, mikor ő jön! de láthatja ön, hogy rám nézve ő valóban igen kedves és szükséges ember s én neki igen sokkal tartozom.

Hátszegi hosszan elgondolkozott. Ajkait harapdálta. A grófné a zongorához készült ülni, kedves könnyelműséggel, mintha tovább nem is tartoznék rá mindaz, a mit elbeszélt.

– Csak most ne történt volna velem az a fátum, hogy kiraboltak; szólalt meg végre Hátszegi.

– Tudja mit, kedves barátom? szólt a grófné, ujjait végig futtatva a zongora elefántcsontjain. Én azt az egész esetet hihetetlennek találom. Két lövés egy emberre olyan közelről, és mégis semmi eredmény; az egy kicsit mesésen hangzik.

– Azt hiszi tán, hogy a korcsmáros maga rabolt volna meg?

A grófné egyet rántott gömbölyű vállacskáján s tovább zongorázott.

– Az nem valószinű; felelt magának a báró, mert én láttam magam azt az ütést, a mit Makkabesku a fejére kapott a puskaagygyal, s mondhatom, hogy nincs az a négyezer arany, a melyikért odatartanám neki a fejemet.

– A grófné egy perczre félbehagyta a trillákat.

– Ön látta? Hát még ki látta?

Hátszegit furcsául lepte meg ez a kérdés.

– Mit gondol a grófné?

– Én gondolok valamit, kedves barátom; én azt gondolom, hogy önnek van valami oka a kárvallott embert játszani, s valahonnan a zsidóhistóriából olvasta az egész Makkabeusok történetét, a mit most a világgal, mint új dolgot akar elhitetni.

– Kiméletlenül bánik velem a grófné; – de kérem hát, hagyjon békét annak a zongorának, úgy is nagyon el van hangolva. Szeretnék egy komoly szót szólani.

– A Makkabeusokról? kérdé az nevetve.

– Nem. Magamról. Én komolyan mondom, hogy veszteségek értek; nagyságodnak nem szükség azokat tudni. Hanem én azért tudom, hogy mit kell tenni egy gavallér embernek, olyan bizalmas felfedezés után, a milyennel a grófné engem megtisztel; s a mit én minden bizonynyal nagy megtiszteltetésnek veszek.

– Lehetetlen.

– A mit én mondok, azt mindig lehetséges; hanem a mivel az a «diák» ámítja nagyságodat, az a lehetetlen. Ő nem fog segíthetni a grófnén nagy éclat nélkül; persze az ilyen prókátorfajta ember itt nem lát különbséget; nem érti azt, hogy vannak esetek, a midőn valaki inkább beleugrik a kútba, mint hogy a világ előtti állását koczkáztassa az által, hogy igazságával törvényes útra kerüljön. Hanem én más indítványt teszek a grófnénak; én beváltom saját kötelezvényemmel a grófnéét, teljes értéke szerint; erre úgy hiszem szívesen rááll uzsorása, s a cserét elfogadja.

– Oh köszönöm, köszönöm; hanem elébb én is szeretném, hogy – hát ön mi kamatot kér tőlem? mert uzsorát nem fizetek!

– Igen törvényes és keresztyéni kamatot. Csupán azt az egyet kérem, hogy ennek a fráternek ne legyen többet nyitva a grófné háza.

– Komolyan szólt a báró?

– A legkomolyabban.

– Nem fél, hogy szaván fogom?

– Csak óhajtásomat fogja vele teljesíteni. Lássa grófné, én kegyed őszinte tisztelői közé tartozom, s engemet sért az, hogy köreinkben mendemondák keringnek, a mik a grófné nevét Vámhidy ifjuúréval kapcsolatba hozzák.

– De az nem fogja önnek a nagyrabecsülését irányomban csökkenteni, ha Vámhidy nevét az önével cserélik fel ama mendemondák?

– Én nem kérek egyebet, mint egy ember kimaradását a háztól, s ha a grófné úgy akarja, vele együtt én is kimaradhatok.

A grófné sietett kezét nyujtani Hátszeginek, jeléül annak, hogy ezt nem kivánja.

– Én tehát, hogy bebizonyítsam önnek, miszerint Vámhidyval csupán üzleti ügyeim voltak s egész ismeretségünk ebben határozódott, mihelyt e halálos aggodalmamból kiszabadulni más utat találok, félbeszakítok vele minden összeköttetést.

– Akkor e határozata nagysádnak ebben a perczben lépjen érvénybe. – Szabad iróasztalát igénybe vennem? Találok itt másforma tintát is, mint pirosat? a milyennel nagysád leveleket szokott irni, de a mi hivatalos iratoknál kissé szokatlan.

– Mindent, kérem; még pecsétviaszt is.

– Az nem szükséges váltókhoz. Szerencsére van nálam egy üres váltó.

A báró talált tárczájában egy blanquettet, a mi nélkül egy gavallér sem szokott járni s betölté azt, annak rendje szerint. A grófné a szék karjára könyökölve nézte a báró vállán keresztül, hogy irja az alá nevét egy oly drága okiratnak s gondolta magában, hogy milyen különös az, mikor egy hatalmas, gazdag ember érczszívvel tudja megtagadni nejétől azt a segélyt, a mi annak boldogságát, testvére becsületét adná vissza s ugyanazt az összeget egy idegen nő szép szavára könnyű szívvel hajítja ki az ablakon.

A mint az aláirással készen volt Lénárd, egy perczig sem időzött tovább; kapta a kalapját és elsietett, nehogy további ott időzésével azt a gyanút nehezítse magára, mintha egy kis előlegezett foglalóra várna.

Az a kézszorítás, a mivel a búcsúvételkor a grófné elvált tőle, biztosítá, hogy ez a hódítási maneuvre részéről tökéletesen sikerült.

Hanem a míg azután hazáig ért, mégis végig futott agyában ilyenforma eszmélkedés:

«Ez a furfangos asszony engemet most egy kicsit berántott; igaz ugyan, hogy azt a ficzkót most miattam eltünteti, a hogy szokás a szoba falán egyik frescot a másikkal befesteni. Hanem hogy ezuttal én is be vagyok meszelve, az már világos.»

Oh, hogy ezek a szegény gazdagok soha sem jöhetnek arra az arany öntudatra, hogy valaki őket saját magukért szeretheti!

Mikor meg aztán otthon a pamlagon végig heveredve az első pipa dohányt kiszívá, már akkor egész bizonyosnak tartá, hogy a grófné előadása uzsorásokról s más affélékről egészen mese; de hogy Vámhidy valami olyan alkuszféle, a ki pénzt kerít, azt már elhitte, s kezdett rá nem lenni olyan büszke, hogy őt kitúrhatta a grófné termeiből.

Pedig a meglepetés java még csak azután várt reá.

Azt jól sejtette, hogy Kengyelesynének nem valami uzsorás kielégítésére kell az aláiratott váltó, hanem azt álmában sem képzelte volna, hogy…

… Kengyelesyné abban a perczben, a midőn ő kiért az utczára, leült ugyanarra a székre, a honnan a báró fölkelt, kezébe vette ugyanazt a tollat, a melyben még a tinta meg sem száradt s egy levél papirost kiválasztva, gyors szarkalábbetűkkel hegyremászó sorokat irt báró Hátszeginének, tudatva vele igen barátságos módon, hogy sikerült neki Hátszegit rábeszélni, miszerint Kálmán gyanusított váltóját sajátjával cserélje ki, s így nejét képessé tegye arra, hogy az aláirást magáénak vallva, majdani tartozását ezzel fedezhesse.

Mindez sokkal bővebben volt ott megirva, mint itt, hanem azért meglehetett azt érteni; a levélhez odacsatolta az eredeti váltót s azzal postára tevé. Másnap kellett azt kapni Henriettenek.

Ki volt tehát szebben meglepetve, mint Hátszegi, ki harmadnap türelmetlenül járt fel s alá szobájában, igen természetesnek találva, hogy a grófnétól már most ideje lesz légyottot kapnia, hála és elismerés fejében, a midőn nagy robajjal nyilik az ajtaja s belép rajta – Henriette, s mielőtt bámulatától azon kérdéshez jöhetne, hogy mit keres most itt? a nő nyakába borul s érzékenyen rebegve beszél össze-vissza érthetetlen dolgokat, háláról, gyöngédségről, kellemetes meglepetésről, félreismert jó szívről, azután bocsánatot kér, ha valamivel megbántotta; igéri, hogy oly híve leend e tett után, mint egy rabnő.

De miféle tett után?

Csak akkor hült el aztán, mikor a nő emlékébe hozá, hogy arról a negyvenezer forintos váltóról van szó, a mit Kálmán kimentésére a grófné által neki küldeni szives volt.

– Vagy úgy? már el is felejtkeztem róla. Szót sem érdemel.

Úgy tett, mintha csupa merő nagylelkűségből már el is felejtette volna az egész dolgot.

Oh, ha e perczben látta volna őt a grófné, hogy kaczagott volna rajta.

Lénárdban minden csepp vérnek epévé kelle válni.

Hogy ilyen nevetségesen rászedetett egy ravasz nő furfangja által, ennek tudatát csak mérgesíté eme másik nő ártatlan és őszinte hálálkodása. Szerette volna összetépni mind a kettőt.

Milyen szép bolondot hagyott csinálni magából! Megvette negyvenezer forintért saját neje szeretetét. Már felszólítok minden józan értelmű embert, ha nem felettébb boszantó-e ez?

A váltót pedig vissza nem veheti már nejétől; sem azt meg nem vallhatja neki, hogy annak eredése felől csalódásban van: ez olyan piszkosság volna, hogy a csákói vadászaton még a kopók is megugatnák érte. Oh, hogy dühödött mind a két asszonyra!

S még jó képet kellett csinálnia hozzá és elfogadnia azt a nemeslelkű atyai szerepet, a mit ebben a drámában neje osztott ki neki, holott vagy az első szerelmest, vagy a kegyetlen vérengzőt szerette volna benne játszani.

– Jól van, Henriette, szólt nyugalmát összeszedve, használja ön fel váltómat, ha akarja, én majd postára teszem s elküldöm ügyvédének, Siposnak.

Vajjon fordult-e meg a gentleman eszében olyanforma gondolat, hogy postára adott leveleknek a beléjük rekesztett váltóval együtt könnyű szer nem találni rendeltetésük helyére? azt állítani egész bizonyossággal nem lehet, hanem annyi bizonyos, hogy Hátszegi kegyetlenül fel volt ingerelve e rászedett nagylelkűség miatt.

Henriette azonban, a nélkül, hogy ilyes gondolat távolról is vetette volna árnyékát gyanútlan lelkére, azt felelé az ajánlatra, hogy: «köszönöm, magam akarok vele Pestre elmenni és Sipossal szegény öcsém felől bővebben szólani személyesen».

Egy mellékindoka e határozatra az is volt, hogy nem akart oly városban időzni, a hol Vámhidyval okvetlenül találkoznia kellett. Ez alkalmat most jobban kerülte, mint valaha.

– Akkor várjon Henriette addig, míg az aradi lóversenyeknek vége; tudja, hogy nagyon érdekelve vagyok bennük; ha magam itt nem vagyok, könnyen megverik a lovaimat.

– Én nem kivánom tőled, kedves Lénárd, hogy miattam félbeszakíts akár dolgot, akár mulatságot, megjárom ez útat magam; de halasztani egy nappal sem akarom. Hiszen tudod, milyen nyugtalan vagyok szegény öcsém miatt.

– Csakhogy ez út most nagyon veszedelmes magányosan járó asszonyra nézve. Tudhatja, hogy én magam is hogy jártam a minap?

– Oh, én kigondoltam, hogy mit teszek? A legrosszabbra is el vagyok készülve. Ha rablók támadnak meg valahol, szépen egy szóra odaadom nekik, a mi kevés pénzt viszek magammal; a mit pedig legjobban féltek, a váltót, azt úgy el tudom rejteni, hogy arra senki rá nem akad.

– Kedvesem, azok az emberek nagyon leleményesek.

– Oh, ott nem fogják megtalálni. Vállfüzőmnek van egy aczél lemeze, a körül fogom hajtogatni a váltót s ismét a lemezzel együtt visszacsúsztatom helyére; ott ugyebár senki sem fogja sejteni?

– No, ez jó gondolat.

Hanem azért még sem találta Hátszegi annyira jó gondolatnak neje ötletét, hogy Gerzsonnal a casinóban találkozva, annak el ne panaszolja, mennyire aggódik neje miatt, ki holnap útra akar indulni Pestre s ő minthogy nem kisérheti el, nagyon szeretné, ha valaki lebeszélné e szándékáról.

Gerzson úr természetesen rögtön ajánlkozott rá, hogy hiszen majd lebeszéli ő. Ezt tudta Hátszegi előre. Elhívta magához theára a roncsolt termetű urat, ki alig csókolt kezet Henriettenek, rögtön hozzá fogott az ostromhoz: «meddig lesz a bárónéhoz szerencsénk? hogyan? oly hamar itt akar bennünket hagyni? ah, az lehetetlen! A lóversenyeket be nem várni; mi is futtatni fogunk Lénárddal. Az ugrató verseny, az úri verseny! ötven ló van beirva; a Cassandra, a Vezuv, a Miss Fanny; a gyönyörű társaságok; azt mind elmulasztani. Csak legalább az első napot, csak legalább az első versenyt bevárná nagysád.

Henriette mind erre csak egy szomorú válaszszal birt:

– De hátha ez az egy nap szegény Kálmánra nézve egy öröklét?

– Úgy? Abban igaza van nagysádnak; ezt persze a nagy beszéd közben egészen elfelejtettem. Hanem az út most nagyon bátorságtalan. Nagysádnak könnyen baja történhetik; az az átkozott Fatia Negra most még jobban rémítgeti a környéket, mint valaha; a Tisza és a Maros között nem tanácsos fegyvertelenül járni.

– Én nem félek vele találkozni, monda Henriette.

Lénárd közbe szólt:

– Emlékezzék, kedves Henriette, a *bányai öreg papnéra, milyen reszketősek annak a kezei. Tudja meg, hogy még eddig, a ki a Fatia Negrával rossz kedvében találkozott, annak mind reszketőssé lettek a kezei.

A szegény rémítgetett nő sírva fakadt.

– De hátha az én mulasztásom Kálmánra nézve helyrehozhatatlan veszély? Hátha azalatt elfogják, magát bevádolja? Hátha azalatt megöli magát?

Gerzson úr minden meglevő izében becsületes ember volt. Kár azért az egynehány elveszett ujjáért is, a mi már hiányzik belőle, mert azokban is bizonyosan becsületes lélek lakott. A mint látta a szegény nő kétségbeesését, azt mondá neki:

– Jól van, báróné; én el fogom kegyedet kisérni Pestig.

No, hiszen csak ez kellett még Hátszeginek!

– Ugyan hova gondolsz? szólt bosszúsan közbe.

– Kérlek, tán elég öreg és tisztességes embernek tartasz arra, hogy nődnek – atyja helyét pótoljam. Miattam bizonyosan senki sem szól meg egy delnőt, a ki velem egyedül utazik.

Szegény jó öreg úr, olyan büszke volt arra, hogy arczára és termetére nem lehet ránézni.

– Hanem azért egy nőt megvédni, azt hiszem, mindig elég vagyok, akár az ördög ellen is; előttem, azt mondom, hogy ne tünjön fel a jámbor Fatia Negra, mert az én kacska kezem nem úgy lő, mint a Makkabeskué, s az én golyóimat nem kapkodja el, mint a legyeket; azt fogadom.

– Ön elmulasztaná miattam a lóversenyt, szólt Henriette sajnálkozva.

– Nem érdekel oly nagyon; láttam én már furcsább lóversenyeket, a pesti, meg a bécsi gyepen.

– Hát versenylovai?

– Futhatnak nálam nélkül bátran; nem sokat adok rájuk. Kettőért úgyis bánatpénzt akartam fizetni, a harmadikkal pedig csak becsületből futtatok; jobb, ha nem látom.

Ez ugyan mind nem volt igaz, de annál szebb volt az öreg úrtól.

Hátszegi látta, hogy Gerzson urat igen rosszul választá neje lebeszélésére az utazásról.

– Úgy látszik, Gerzson, hogy te szerelmes vagy Henriettebe?

Gerzsonnak a nyelvén lebegett a válasz: «s úgy látszik, hogy te nem vagy, mert én lemondok érette mulatságomról, te pedig nem» – e helyett azonban nagy jámborul azt felelte:

– Azt hiszem, ha én szerelmes vagyok valakibe, az senkire nézve sem nagy baj.

– Tehát csakugyan kisérni akarod nőmet Pestig?

– A legnagyobb örömmel.

– Jól van. Akkor hát legalább gondoskodom az útikészületekről, hogy idején bevergődhessetek valami állomásra; merre szeretsz inkább járni? Csongrádnak vagy Szegednek?

– Csongrádnak.

– Arra rövidebb; hanem a mostani időjárással olyan kemény arra az út, mint az aczél; érdemes lesz a lovaimat új patkókkal elláttatnom.

– Még most csak tíz óra. Éjfélig eljárhat benne a kocsisod. A báróné jól teszi, ha most lefekszik egy rövid álmot aludni. Én azalatt haza megyek az útitáskámért és a fegyvereimért; éjfélután két órára itt leszek s háromkor indulhatunk.

– Én ébren várlak s köszönöm szivességedet.

Gerzson úr kiitta theáját s haza sietett; Lénárd ajánlá Henriettenek, hogy menjen aludni, ki valóban nagyon álmos volt, s ő maga ment az istállóba a lovak dolgát rendbe hozni.

Éjfél után volt, mire visszatért ismét a terembe, fáradtnak látszott, mint a ki nagyon sokat szaladgált összevissza; egyedül volt a társalgási teremben; a kandallóban újra megrakta a tüzet, szivarra gyujtott s várt csöndesen.

Fél kettőre éjfél után csöngetett a kapun Gerzson úr; nagy robajjal jött be a terembe, mint a ki azt akarja, hogy ne aludjanak már a háznál. Egy kis bőrönd volt ferde karjára akasztva, másik kezében egy kettős csövű puskát hozott, szijjra kötött tarsolyából két négyes csövű pisztoly agya kérkedett elő.

– A gutába! kiálta Hátszegi nevetve; te egy egész guerilla-háborúra vagy felfegyverezve.

– Megérdemli a Fatia Negra! felelt rá komoly nyomatékkal Gerzson. Felöltözött-e már az asszonyod?

– Úgy gondolom, hogy vetkőzetlenül feküdt le.

– Csak gondolod? No, hát jól van. Jó lesz, ha korán indulunk.

– Ajtónyitogatást hallok szobájában; bizonyosan a te csöngetésed ébreszté fel. Akkor mindjárt itt lesz, mert nagyon nyugtalan.

– Én azt természetesnek találom.

– Lássunk addig egy kis szíverősítőhöz. Hátszegi egy palaczk szerémi szilvapálinkát vett elő s töltött magának és vendégének belőle. Te, ha a Fatia Negrát ma megtalálod lőni, a fejére tett ezer arany felét nekem add, a miért ezt a szép alkalmat neked engedtem át.

Gerzson úr köhintett rá.

– Gondoskodtam számotokra egy kulacs jó hegyaljairól, szólt Lénárd egy szép csikóbőrös kulacsot emelve ki szekrényéből.

– Azt ugyan bölcsen tetted.

– Az egész Tiszán innen nem kaptok megiható vizet az útban, s Henriettet mindjárt kileli a hideg a rossz víztől.

– Lesz rá gondom, hogy feldisputáljam rá a bort.

– Nagyon kérlek, hogy ügyelj rá, mert a mellett, hogy olyan mint a gyermek, rendesen soha sem szokott semmit kérni; úgy kell kitalálgatni, hogy mi kell neki? Én restellem az egész utazását, egy levél mindazt elvégezte volna, de ellenzeni semmit sem szoktam, a mit egyszer fejébe vett.

– Vigyázni fogok rá, mint gyermekemre.

Gerzson úr atyai buzgalommal szorítá meg Lénárd kezét; a báró is úgy tett, mintha visszaszorítaná.

Egy negyed mulva megjelent Henriette a teremben, teljes útikészületben; az inas felhozta a reggelit; az urak is hozzá ültek, hogy a delnő ne reggelizzék egyedül.

– Pompás időnk lesz, báróné, szólt Gerzson úr, fekete kávéját kalácscsal mártogatva, a mi elég furcsa szokás; az ég egészen csillagos, kivánni sem lehet szebb útat.

– Az ég elég szép lesz hozzá, de a föld egy kicsit göröngyös, szólt bele Hátszegi; Dombegyháza körül különösen jó feldűlni való útak vannak.

– Ne tarts tőle, én magam fogom hajtani a lovakat.

– Oh, azt nem engedem, szólt Henriette; az nem mulatság többé, mikor rossz útakon óraszámra kell a gyeplűt tartani.

– Magam előnyeért teszem, nagysád; tudja, én pipázni szeretek, s benn a fedett hintóban azt nem tehetném.

Hátszegi nevetve mondá:

– Ürügyöt keres Gerzson barátunk, hogy melletted ne üljön; sok orczapirulásába kerülne, ha ezt itt-amott szemére vetnék.

Gerzson úr csak annyit mondott rá, hogy Lénárd nagy bolond.

Azután engedelmet kért, hogy lemehessen a kocsit és lovakat megnézni; műértő ember el nem indul semmi útra, a nélkül, hogy mindenről szemeivel meg ne győződjék. Odalenn összevizsgálta a hintó minden porczikáját, nincs-e bajuk a kerekeknek? rendben vannak-e a tengelyforgók? el van-e téve a csavarkulcs? van-e a ládában balta, szögek és kisebb-nagyobb kötéldarabok? Hát a lószerszám rendben van-e? a pántok elég feszesre vannak-e csatolva? a zablákon nincs-e törés? a gyeplűk egyenlőre vannak-e eresztve? tartanak-e a hevederek, meg a kerékkötő szijj? Azután a lovakra került a sor; nem sántít, nem kehes-e valamelyik? Azt látta, hogy mindegyiken új patkó volt; a kocsis mondá, hogy maga a nagyságos úr beszélt a kovácscsal. Végül a kocsissal egy kicsit veszekedett, már csak hagyományos szokásból, hogy lássa ez a paraszt, hogy az úr mindenhez ért és nem néz el semmit; azzal fölment ismét Henriettehez, jelentve, hogy a lovak be vannak fogva.

Hátszegi fölsegíté neje vállára az úti köpenyt s egy hideg csókot nyomott homlokára. Henriette még egyszer forrón megköszönte neki, hogy ilyen jó volt hozzá, s Gerzson úr által lehagyta magát vezettetni a lépcsőkön.

Az öreg úr csakugyan nem hagyta magát rábeszéltetni, hogy beüljön Henriette mellé a hintóba; neki okvetlenül kezében kell lenni a gyeplűnek, mert ő odabenn mindjárt elalszik s csak alkalmatlanságul szolgál.

Jól is illett kezébe a gyeplű, meg az ostor; nincs az a kocsis széles alföldön, a ki úgy kitudja ereszteni az ostor sudarát, a gyeplűs ló hasát a legvégével megcsippenteni, azután kettőt-hármat pattantani hatalmasat a levegőben s megint elkapni az ostor végét, sebesen a nyél körül tekergetni s azalatt a balkézzel ügyesen utána ereszteni a négy lónak a gyeplűt, gyorsítani a futást, a hol jó az út, lassítani, a hol döczögős s finomul kikerülgetni minden útbaeső kátyút, zökkenőt.

Az öreg úr elemében volt, a míg a korai csillagfénynél folyt az utazás; elég mulatsága volt a zökkenők kerülgetésével, az ostor kieresztése és újra elfogásával, meg mikor néha a sudar beleakadt az istrángba, a míg azt kiránczigálhatta. Néha hátra is tekintett, ha nincs-e valami baj?

Lassankint mulni kezdett az éj; az elmaradozó bihari havasok mögött világosodni kezdett az ég; az apróbb csillagocskák seregestől multak el a derűben, csak a fényesebbek ragyogtak még a hajnalon keresztül; nemsokára égő rózsaszín lepte el az eget s hosszú, egyenes felhővonalok arany szalagjai úsztak a támadó nap előtt, melynek közelgő fényét a sötét hegyormok széles küllőkre osztották az égen. Az utazók előtt terült a végtelen alföldi róna, a hogy menyasszonyi ágyából fölkel, szerető urát, a napot, üdvözölni. A harmattól nedves zöld vetések között a végig sietők árnyéka úgy tetszék, mintha ezüst dicsfény futna együtt velük; a kelő hajnalfény visszavert sugára az, billió harmatcsepptől visszaverve, s a milyen messzire elveti az árnyékot a most fölkelő nap, olyan messzire elkiséri azt a dicsfény; a ki ezt először látja, ihletve érzi magát tőle. A ki először látja napfelköltekor maga előtt az alföldi pusztát, a mint a nyugot lilaszín ködei eltisztulnak róla a kelő napfény elől, a mint e mérhetetlen, szemmel be nem látható távol, az éggel egybe olvadni látszik, az maga is érez valami mérhetlen, szóval ki nem mondható ábrándot, melyben a lélek az éggel egybe olvad…

Gerzson úrra azonban nem ez a hatása volt a pusztán felkelő napvilágnak; ő nem látta az arany felhőket, meg az árnyék körüli dicsfényt a harmatos mezőn, meg a lilaszín ködös távolt, hanem látott valami egyebet, a mi tetszését épen nem nyeré meg.

– Te Jóska, az a gyeplűs ló sántít.

– Biz az sántít, felelt rá a kocsis.

– Szállj le, nézd meg, mi baja?

A kocsis leszállt, fölemelte a ló lábát, letörülgeté patkója körül a port s műértő arczczal mondá:

– E bizony meg van nyilalva.

– Hogy az ördög!… tovább nem mondta Gerzson úr. Nem illik szitkozódni, ha asszony van a hintóban, bárha nem hallja is.

A kocsis megint felült mellé s hajtottak tovább.

– No, már most ezt a lovat nem lehet hajszolni tovább, dörmögé Gerzson úr; a többi három húzza a hintót; a gyeplűs majd csak elbaktat mellettük. Csongrádon mást veszünk helyette s ezt ott hagyjuk.

Azután sokáig folyt közte és a kocsis között az egyetértő vitatkozás a felett, hogy milyen ügyetlenek azok a kovácsok, mikor a vasaláskor a ló körmét kivágják, olyan könnyen belevágnak az eleven husába, az pedig veszedelmes. (Tudniillik, hogy ezt nevezik műnyelven megnyilalásnak.)

Alig haladtak másfél óráig, midőn Gerzson úr megint gyanúsan kezd nézegetni a bakról.

– Te Jóska, nekem úgy tetszik, mintha az ostorhegyes is sántítana.

A kocsis leszállt, látleletet tőn s kimondá, hogy bizony az ostorhegyes lába is meg van nyilalva.

– Hogy az ördög vigye el!… kiálta fel Gerzson úr, de most sem adott felvilágosítást a felől az ördögnek, hogy kit vigyen el tulajdonképen?

– No, már most mehetünk szépen két lóval, ez a két első nem számít semmit.

Be is dugta maga alá az ostort igazi kocsistempóra, mint a mire többé szüksége nem lesz, s ezuttal már nagyon zúgolódtak a kocsissal együtt a sok jött-ment kovács ellen.

– Mihelyt Orosházára beérünk, mindjárt veszek két új lovat, akár hol keríteni kell.

Azonban Orosházának a tornya még csak alig látszik s már délre jár az idő, közben pedig nem esik állomás, a hol lovat lehetne váltani.

Fél óra mulva Gerzson úr a hintó kerekéhez vágta a makrapipáját s esküdött, hogy itt sülyedjen el, ha valaha történt vele ilyen bolond. Most meg már a rudas ló is elkezd sántítani.

Persze, hogy az is meg volt nyilalva.

– Hogy az ördög vigyen el minden olyan gazember kovácsot, a ki így vigyáz az állatra! Itt van ni. Jó szerencse, ha éjszakára bevergődünk Orosházára. Tyhüj lánczhordta teringette. Ez már a nagyidai veszedelem párja! Soha az öregapám sem hajtott három sánta lovat egyszerre. Czammoghatunk most.

Valóban, most már csak czammogni lehetett. Az az orosházi torony nem hogy közelíteni látszott volna, de inkább úgy tett, mintha ő is utaznék, még pedig sokkal jobb lovakon s egyre tovább menne.

– No, most még csak az az egy kellene, hogy a nyerges ló is beadja a kulcsot.

Ha csak ez az egy kivánsága volt Gerzson úrnak, azt ugyan hamar meghallgatta a sors; mire még egy negyed órát haladtak, mind a négy ló ki jobb, ki bal, ki első, ki hátulsó lábára gyalázatosan sántított, hogy azt rettenetes volt nézni.

Gerzson úr leugrott a kocsiról s mérgében ezer darabra tördelte a pipaszárát.

– Mi lelhette azt a kovácsot? sápítozék a kocsis, fejét vakargatva. Pedig a nagyságos úr maga is elment hozzá.

– Ördög vigye el a kovácsodat, meg a nagyságos uradat, meg tégedet is velük együtt, akasztófára való! S jó, hogy a lovak túlsó felén állt a kocsis, mert aligha nem kapott volna abból az ostornyélből valamit.

Henriette, ki addig csendesen aludt a hintóban, e heves hangokra felébredt s kitekintve az ablakon, kérdezé szelid, engesztelő hangjával, hogy mi baj van? E szóra megszelidült Gerzson úr.

– Semmi sincs, szólt, széttört pipaszárát próbálva összeillesztgetni, csak a pipámon ment keresztül a szekér.

– Hol vagyunk már? kérdé Henriette, kiváncsian kitekintve a hintóból.

Erre a kérdésre mégis csak meg kellett mondani az igazat.

– Három mérföldnyire az előttünk levő s negyedfélre a mögöttünki állomástól, kilátás nélkül az odább mehetésre. Mind a négy lovunk megsántult, tönkretették a vasaltatáskor.

– Micsoda torony az előttünk?

– Orosháza volna, de ezzel a négy sánta lóval nem hiszem, hogy éjfélig elérjük.

Henriette látva az öreg úr zavarát, ki a boszúság és aggodalom miatt nem tudta izzadó fején tűrni a kalapot, biztatólag szóla hozzá:

– Nem baj az, kedves Gerzson bácsi; itt nem messze kell esni az úttól Lénárd csárdájának, odáig mi Gerzson bácsival eljutunk lovainkkal, a kocsis pedig gyalog beballaghat Orosházára s reggelre előfogattal visszajöhet értünk a csárdához; a mi lovainkat majd ott hagyjuk.

Gerzson úr jelentékeny rándulatot tett a fejével.

– Édes báróné: én nem szeretem elijeszteni, de az a csárda nagyon a szegénylegény-járásba esik.

– Oh, voltam én már egy éjjel ott, ismerem a csaplárosnét, nagyon jó asszony, egész éjjel mesélt az ágyam előtt, meg pörgő rokkán font. Még szeretni fogom, ha újra meglátom. Aztán a szegénylegények is ismernek már, mind kezet csókolt sorba, mikor ott voltam. Ha pedig valaki gorombáskodnék velem, hát itt van Gerzson bácsi, mellette nem félek én senkitől.

– Eszem a lelkit! De drága jó szive van. No jó, hát maradjunk annál. Ha nagysád nem fél semmitől, én meg ugyan bizony még annyitól sem félek.

Azzal Gerzson úr a kocsisnak átadott tíz forintot, hogy azzal ballagjon be Orosházára, fogadjon előfogatot s még az éjjel siessen vele ki a csárdához, hogy másnap délelőtt tovamehessenek. Ő maga pedig lekerült az országútról az ismert csárda felé, mely akármilyen ép lovakkal legfeljebb egy óra járásnyira lehetett, de mit a sánta lovakkal csak este felé értek el; számtalanszor megpihenve az út közepén, a mikor Gerzson úr mindig megkérdezte Henriettetől, ha nem fél-e és nem akar-e valamit enni és inni? itt a kulacs és tarisznya.

Henriette azt felelte mindig, hogy ő nem éhes és nem szomjas. Akkor azután Gerzson úr sem akart az lenni.

Különben is azzal biztatá Henriette, hogy az a derék csárdásné igen jóizűen magyarosan tud főzni; majd a jó vacsora kárpótolni fogja az elmulasztott ebédet. Hiszen nem messze járnak már: Henriette emlékezett itt-amott az út mellett elmaradozó tárgyakra, mik első idejövetelekor megmaradtak emlékében; ott van már a gémes kút a hosszú itató válúval, s a mi az ákáczfák mögött fehérlik, az a csárda.

Nagysokára bevánszorogtak a csárda udvarára. Egész alkonyat telt bele. A csárda udvarán senki sem volt, s a pitvarból senki sem sietett eléjük.

– Jobb is, ha senki sem látja ezt a négy biczegő lovat, dörmögé Gerzson úr, mialatt Henriettet lesegíté a hintóból.

– Csodálom, hogy a csaplárosné nem jön elém, szólt Henriette, ő nagyon szeret engem, hogy fog örülni, ha meglát!

Azonban csak nem jött senki elő. Gerzson úr türelmetlen volt, a kocsit, lovakat nem hagyhatta ott magukban.

– Héj! valaki! Ki van ide haza? csaplárné! szolgáló! kukta! bujjatok elő az oduból.

Harsány szavára az ivószobából rekedt férfihang felelt vissza.

– No, ki az no? hát jőjjön be, mit kiabál odakinn?

– Ejnye szedtevedte! Majd kijösz mindjárt te magad, s nem várod, hogy én menjek be!

E kategorikus intésre kilépett a belülről beszélő; Henriette ráismert, Gerzson úr is látta őt elégszer; a vén Ripa volt.

– Magam is vendég vagyok én itt, héj!

– «Héj» az apád lelke, te pimasz! Hol van a korcsmárosné?

– Kinn van a hüssön.

– Mit csinál ott?

– Őrzi a vakandokokat.

Ez annyit tesz pusztai virágnyelven, hogy meghalt.

– Csak nem halt meg?

– Biz azt cselekedte.

– Mikor?

– Csak tegnapelőtt.

– Mi baja volt?

– Sok vizet ivott.

– Hol?

– A csordakútban.

– Miért?

– Mert a lába nem érte a kút fenekét.

– Bele ugrott?

– Bizony aligha bele nem ugrott.

– Miért tette azt?

– Sokat búsult a szeretője után.

– Tán elhagyta?

– El ám, elvette a köteles leányát. (Érté alatta, hogy felakasztották.)

Henriette zsibbatag kedélylyel hallgatá a vén betyár cynikus válaszait s úgy elszomorodott rajtuk. Hogy a vidám, piros menyecske mégis csak elölte magát szeretője után való bújában!

– Hát aztán már most, hogy van a ház? kérdezősködék tovább Gerzson úr.

– Hát a cselédek a temetés után mind elillantak, hogy tanúbizonyságul ne kelljen nekik felmenni. Tudja uram, az ilyenfajta nép nem igen szereti, ha a vármegyére invitálják.

– Hát te miért maradtál itt magadban?

– Mert ha én is odább álltam volna, bizonyosan azt mondta volna minden ember, hogy én öltem meg a csaplárosnét s mindjárt kurrentáltak volna. Már most megvárom itt, a míg értem jönnek.

– Igen, vén disznó, hogy azalatt a megmaradt kis borocskát megiszogasd.

– Ugysegéljen, uram, mind megeczetesedett az, a mint a csaplárné elölte magát. Úgy szokott már az.

– Ne magyarázz nekem bolondokat, hanem ide hallgass. Minthogy már itt vagy, hát nesze egy huszas s felejtsd el érte, hogy vendég vagy; fogd ki a lovakat s vezesd be az istállóba; adj nekik szénát, egy óra mulva itasd meg. El ne lopd őket, mert mind a négy sánta, elfognak rajta. Mi addig itt maradunk, míg a kocsisunk friss négy lóval utánunk érkezik. Ha valaki alkalmatlankodnék, mondd neki, hogy odabenn Hátszegi báró felesége van, s ajtaja előtt Satrakovics Gerzson áll strázsát; majd tudják aztán, hogy merre menjenek?

A vén Ripa kezet csókolt a nagyságos asszonynak, Gerzson úrnak pedig meg sem köszönte a huszast, kifogta a lovakat, behordott egyet-mást a hintóból s azontúl igen csendesen volt.

Henriette ott állt ismét a csaplárné szobájában s elmélázva tekintett ki a kisded ablakon.

Tehát az a nő, a kinek gyermeteg örömére annyira számított, megölte magát. Olyan különös gondolat, egy öngyilkos szobájában időzni! Az ember mindig azt hiszi, hogy az elköltözött valami munkáját félben hagyta, valami nagy fogadása teljesítetlen maradt, s most azt végrehajtani feljár; de nem sikerül neki más, mint a butorokat pattogtatni, s a mécs lángját lobogtatva körüljárni, nagy sóhajtozva.

A nagy rozmarinbokor földe egészen ki volt már száradva. Henriette talált egy cserépkorsót állott vízzel a kályha vállán, azt felvette és megöntözé az elárvult virágot, hadd éljen még egy héttel tovább.

Gerzson úr felzavarta álmodozásiból.

– Kedves nagyságos asszonyom, a sors mindenkép ellenünk esküdött mai nap. Az ember nem hinné, ha magával nem történt volna; elébb mind a négy lovunk fele úton megsántul, azután meg a hová be akarunk szállni, annak a háznak a gazdaasszonya a kútba öli magát. Igazán a sors üldöz bennünket. De mi daczolunk vele, ugy-e bár? ugy-e, hogy csalatkozik a fátum, a mikor azt hiszi, hogy rajtunk kifog? Nem tudja, kivel van dolga? Azért is helyén marad a szivünk, s megmutatjuk, hogy nem vesztettük el a fejünket. Legnagyobb bajunk az, hogy az igérgetett vacsora már most igazán a porba esett előlünk. De azon sem esünk kétségbe. Hoztunk a tarisznyában, ősi szokás szerint, jó sonkát és marhapecsenyét, meg fehér czipót, van egy kulacs finom borunk; nem ijedünk meg az éhségtől.

A jó öreg úr azzal kiszedte az úti tarisznyából az elővigyázat szerint elrakott holmikat s megteríté vele az asztalt; behozta a hintóról az úti lámpást, hogy világosság legyen a szobában s szép nyájasan meghítta az egyszerű lakomához Henriettet.

A fiatal nő mosolyogva foglalt helyet a padon. Dehogy mutatta volna arczán, hogy valami nem tetszik neki, vagy hogy talán fél, vagy hogy rosszul van; hozzá volt szokva nem alkalmatlankodni senkinek.

– Itt már igazán nem ihatunk vizet, kedves nagysád, szólt a kulacscsal kinálkozva Gerzson úr, alkalmasint soha sem fog ennek a tanyának a kútjából senki vizet inni. Az olyan kutat be szokták temetni.

Henriette engedelmességből szájához érteté a kulacsot, s úgy tett, mintha innék belőle, hogy az öreg úrnak kedvét ne szegje, de voltaképen mégsem ivott; ő soha sem birt egy csepp bort is lenyelni s a mi ajkaira ragadt, lopva azt is letörlé kendőjével. Irtózott minden szesztől. Nem is evett semmit, csak egy almát fogyaszta el, ez aztán elég volt neki éhség és szomjúság ellen.

Hanem bizony Gerzson úr hozzá látott becsülettel. Különben is jó étvágya volt, a nemebédelés, a sok méreg az úton, meg a kocsirázás azt még jobban felfokozta: olyan szeleteket kanyarított a kenyere mellé a jó piros sonkából, hogy gyönyörűség volt elnézni; mikor meg aztán a kotyogóst a szájához emelte, olyan hosszasan tartott párbeszélgetésük. Henriette gyönyörködve nézte.

– Csak azt csodálom, szólt a hölgy, hogy a csaplárné szobájában úgy megmaradt ágy és házi eszköz, ha cselédei szétfutottak holta után.

– Oh, azokra már a vén Ripa vigyáz; abból ő el nem enged tévedni egy szalmaszálat is; azt ő már nem engedi magára mondani, hogy egy halott hagyatékát ellopta.

– Ez csodálatos.

– Sok ilyen csodálatos vonás van a szegénylegények életében s épen ezzel emelik ki azt a nagy különbséget, a mi köztük és a nagyvárosok házfeltörő, zsebmetsző bandái között létezik. Ennek a pusztai kalandor életnek van valami csábító máza, a mi a pusztai embert, a ki egy kicsit hajlandó a regényességre, hamar elcsábítja. Volt már rá eset, hogy csupa kiforratlan kaland után vágyó kedvből igen tekintélyes gazdag család ivadéka híres nevet szerzett magának, mint szegénylegény s szomorú véget ért. Pedig semmi tekintetben sem volt erre az életmódra szorulva; hallhatta nagysád hírét Angyal Bandinak.

– Képzelem annak a családnak kétségbeesését, melyhez tartozott.

– Nem igen estek biz azok rajta kétségbe; levették róla kezüket s veszni hagyták.

– Az rettenetes lehet, egy olyan bűnösnek rokona lenni. Én nem tudnám elfelejteni, eltaszítani, én védelmezném, én rejtegetném és megőrülnék bele.

– Eszem a drága jó szivét; de minden szavából kitünik, hogy porczellán-földből teremtette az Isten, nem olyan komisz agyagból, mint más embert. – De nem iszom már többet, mert elálmosodom, s ma nem akarnék aludni. Éjfélre be kell érkezni a kocsisnak az előfogattal. Nagysád nem akar a mellékszobában kissé ledűlni?

Henriette tagadólag rázta fejét.

– Úgy? igazsága van, hogy is maradhatna ott magában, egy öngyilkos szobájában? Maradjunk hát itt együtt s mondjunk egymásnak meséket.

– Jó lesz, majd én mesélek Gerzson bácsinak.

– Elhallgatom reggelig, mintha angyalok énekelnének a fülembe.

Henriette elkezdett mesélgetni a meghalt korcsmárosnéról, annak régi szerelméről az elvesztett rabló után, a rozmarinbokorról, meg a szomorú nótáról.

Gerzson úr fejét féltenyerébe fektetve hallgatott áhitatosan s nagyokat ütött a szájára, mikor észrevette, hogy önkéntelenül meglepi az ásítás.

– Meg nem foghatom, hogy miért vagyok olyan álmos? majd leragadnak a szemeim.

– Hát azért, hogy nem pipázik. Miért nem gyujt rá?

– Hogy én rágyujtsak? S nagysád megengedné? Eltűri a dohányfüstöt? oh, be áldott jó teremtés. S nem fájdul meg tőle a feje?

– Sőt inkább nagyon szeretem a dohányfüstöt.

Gerzson úr már félig kihúzta a szivartárczáját, de megint csak visszadugta.

– Nem, mégsem szivarozom. Nem szabad visszaélnem a szerencsémmel. Így is jó lesz.

Henriette azután megint elkezdett neki mesélni a Fatia Negra erdélyi kalandjairól, a Lúcsia barlangról, a pénzverők elfogatásáról s azonközben vevé észre, hogy Gerzson úr szemei le-leragadnak, fejével nagyokat bólint.

– De ugyan gyujtson rá Gerzson bácsi, mert így nem állja ki álom nélkül a fönmaradást.

Gerzson úr a megszólításra ijedten kapta fel a fejét, szemeit törülve kezével, mint a kit mély álomból ébresztenek fel s még nem tudja, hogy mi történik körülötte.

– Nem alszom, igazán nem alszom, csak egy kicsit elbólintottam.

– Gyujtson szivarra.

– Nem teszem, inkább kimegyek egy kicsit a szabad levegőre, ott majd kiszellőzik a fejem. Szétnézek odakinn egy kicsit.

Azzal letette a két karját az asztalra, ráfektette a fejét s elaludt.

Henriette még mosolygott rajta. Szegény öreg úr nagyon el van fáradva; aztán bizonyosan az a bor igen erős. Hadd pihenjen. A mult éjjel sem aludt. Elég, ha kettőjük közül egyik ébren marad.

Azzal felvette a lámpást, kiment az előházba s nagy megnyugtatására vette észre, hogy annak az ajtaján jól csukódó zár van. Azt bezárta. Félénk kiváncsisággal körülvilágított minden szögletbe, s nem talált semmi gyanusat. Aztán ismét visszatért a vendégszobába, annak az ajtaját is bezárta s a kocsilámpát az asztalra helyezé, ernyőjével az alvó öreg úr felé fordítva, hogy fényével föl ne ébreszsze, s azzal egyedül maradt virrasztva a pusztai csárdában s várva nagy türelemmel, mint folynak le egy otthontalan éj semmi óraütéstől meg nem szaggatott perczei.

Olyan türelmes volt, hogy még zsebóráját is csak egyetlen egyszer vette ki kebeléből, megnézni rajta, hogy mennyi már az idő?

Éjfélen túl volt.

Számítgatni kezdé magában, mikor érhetett a kocsis Orosházára? mennyi idő alatt érhet ide? Ha mindjárt kapott lovakat, már közel lehet.

Rövid idő mulva lódobogást hallott az udvaron. Ezek a mi lovaink lesznek, gondolta magában s az udvarra nyiló ablakhoz sietett; a függöny szárnyát kissé felvoná s kitekintett rajta.

Annyira világos volt a külső éjszaka, miszerint kiveheté, hogy csakugyan négy ló érkezett az udvarra, csakhogy – mindegyik lovon ült egy ember.

– Ez nagyon különös, gondolá magában. Hiszen két ember is elhozhatta volna az előfogatot.

A négy ember közül három leszállt a lóról, egy ötödik kijött az istállóból s röviden értekezett velük; azzal a három a csárda-ajtónak tartott s azt nyitogatni próbálta.

Henriette valami gyanúsat talált e dologban s jónak tartá Gerzson urat fölkelteni.

– Gerzson bácsi, kérem, négy ember érkezett ide. Gerzson úr nem ébredt föl e szóra.

Henriette odament hozzá, feje fölé hajlott s gyöngéden költögeté.

– Édes Gerzson bácsi, ébredjen fel egy pillanatra; valaki be akar jönni hozzánk.

Gerzson még arra sem ébredt fel.

Henriette hallá, hogy kívül a tornáczajtó már recsegni kezd. Azt feszítik befelé.

Most ijedten ragadta meg Gerzson karját.

– Uram! rablók törnek ránk, ébredjen fel! ne aludjék! ne aludjék!

De Gerzson úr alva maradt, mintha meghalt volna, s hiába rántotta őt fel a nő az asztalról, megint csak visszahanyatlott s tovább aludt.

Az idegenek már benn voltak a tornáczban, s egy kéznyomás a vendégszoba kilincsét próbálgatá.

– Istenem, Istenem! rebegé Henriette kezeit tördelve, s rémülten járt alá s fel a szobában, nem tudva, hol keressen oltalmat többé.

Egy erős roppanás hangzott az ajtón; valaki vállal feszíté befelé. Henriette az asztalhoz támaszkodott félkézzel, hogy össze ne rogyjék.

A feszített zár végre kipattant ütközőjéből, az ajtó sebesen feltárult s a nő előtt ott állt Fatia Negra, még két álarczos czimborájával.

E pillanatban visszanyerte lélekjelenlétét a nő. A veszélytől egy lépésnyire megszünt rettegni. Megszólította őket:

– Mit akarnak önök tőlem?

A Fatia Negra suttogó hangon szólt hozzá:

– Hát ön miért nem alszik most, mint társa?

Egyike a czimboráknak az alvóhoz lépve, pisztolya agyát annak halántékához tartá.

A Fatia Negra kezében nem volt más, csak egy tőr.

– Fel ne ébressze őt, suttogá Henriettehez, mert ha fel találja emelni a fejét, koponyája szét van zúzva.

– Ne tegyenek vele semmi rosszat, esenge a nő, én mindent odaadok, a mit önök kivánnak. Itt van tárczám; itt vannak ékszereim; órámat is odaadom. Lehúzom gyűrűimet, csak ne nyuljanak hozzám; ha lehet, ezt a karikagyűrűt hagyják meg nálam, mert az jegygyűrűm!

– Ez mind semmiség, suttogá a Fatia Negra; nekünk nem az kell. Az asszony egy negyvenezer forintos váltót kapott férjétől; azt adja ki és esküdjék meg, hogy három napig senkinek nem fog a felől szólani, míg a váltót pénzzé tehetjük.

Henriette a váltó említésére szédelegni érzé fejét; a vér elállt ereiben; alig birta lábain tartani magát.

Úgy reszketett a hangja, midőn a rabló előtt azt kellett hazudnia, hogy az nincs nála.

– Meg fogjuk önnél keresni asszonyom, ha önként át nem adja.

Henriette újra a hazudozáshoz folyamodott.

– Nincs nálam; postára tettem fel, hogy bizton kézbe jusson.

– Asszonyom, ön csak tölteti velünk az időt; legyünk készen hamar; forduljon háttal felénk s vegye ki vállfüzőjéből az aczél lemezt és adja át.

E szóra Henriettenek minden vére fejéhez tódult; nem a félelem, hanem a dühös kétségbeesés volt az, a mit érzett. Eszébe jutott, hogy ez az ember az, a kit még senki fel nem ismert, ez az, ki a fekete ékszerekkel oly rettentő talányt adott fel kinlódó lelkének; ez, a ki annyi embert boldogtalanná tett, ki az ő férjét megrabolta és a ki most meg akarja őt fosztani attól a kezében levő reményétől, hogy testvérét a gyalázattól megszabadítsa; olyan titokkal birva, a mit tudni senkinek sem volna szabad. Ki lehet e rettenetes ember? Ki lehet ez elátkozott?

A vér forrott a gyönge nő minden üterében; szemei szokatlan tűztől kezdtek szikrázni, s midőn a fekete álarczos egészen oda lépett hozzá, tőre hegyét fölemelve, mint a földrevert galamb, mely végveszedelmében nem harczra alkotott karmait ellenfelére fölemeli, a nők leggyöngébbike hirtelen odakapott a fekete álarczhoz és leszakította azt a rabló képéről…

… Meglátta arczát és ráismert.

… Csak egy perczig látta és azután ájultan rogyott le a földre.

… Azután nem tudni, hogy mi történt?…

Jó kora reggel volt már, mikor Gerzson úr fölemelte kábult fejét az asztalról. A nap besütött a függönyön keresztül.

Körülnézett, egyedül találta magát.

Kereste Henriettet, szólítgatá, nem volt sehol; uti málhái is eltüntek. Kiment az udvarra, a hintót keresve, az sem volt ott, csak a négy sánta ló volt meg az istállóban; azok is rihogtak víz után; senki sem itatta meg őket.

Gerzson úr feje még kábultabb lett ezek után.

Hová lett a nő? mi történt itt az éjjel? hogy nem tud ő abból semmit? ki különben oly ébren szokott aludni, hogy a szunyogdongásra is felébred?

Emlékezni kezde rá, hogy este valami szokatlan izű bort ivott; valami vásottságot most is érez még különösen szája ízén. Pedig neki semmi bor a világon meg nem szokott ártani. Visszament a szobába, hogy megnézze, mi van abban a kulacsban? – De már a kulacs nem volt sehol található.

Csak egy elejtett tárgy, egy útmutató jegy sem adott neki kezdő pontot e világtalan zavarban. Hogy mi történhetett itt? még csak találgatni sem birta.

Kiment a csárda elé, szétnézett a köröskörül terülő pusztaságon; sehol sem látott sem közelítő, sem távozó szekeret. A szélrózsa minden irányából kanyarogtak a csárda felé korábbi, régebbi kerékvágások, s ő nem tudta már most, hogy melyiken induljon el?