A FEKETE ÉKSZER.
Reading edition
Henriettenek az időtől fogva sajátszerű ábrándja támadt. Azt hitette el magával, hogy miután a kalugyerben egy igaz résztvevő tanácsadóra, az erős Juonban egy hatalmas védelmezőre talált, még egy barátnőt is kell neki szerezni ebből a genreből, s az senki sem lesz más, mint Juonnak a felesége; az a nő, a kiről a férj olyan büszkén mondja egy idegen nő szemébe, hogy milyen nagyon szereti.
Látjuk ebből, hogy ő még tökéletes gyermek.
Ezt a bizarr ötletet makacs következetességgel kezdte kultiválni minden tenni valójában. Szüntelen az alsóbb rétegeket kereste; azokban a falusi jámbor körökben találta magát otthon, a mikben egy özvegy papné, vagy legfelebb egy üzletétől visszavonult bányász szokott lenni a főfő tekintély: neki azok tetszettek legjobban.
Férje csak mosolygott rajta: gyermek még, hadd játszék. Hadd szabdaljon bábruhákat ügyefogyottak számára. Ha megnő, majd más mulatságra tér.
– Lássa, kis kedves gyermekem, maga mindent úgy tehet, a hogy tetszik. Eljárhat a parasztok fonókáiba, rodináiba, ott mondathat magának meséket tündérekről és uraik által maltraitirozott parasztokról; gyönyörködhetik a bozontos emberek áldásaiban; az oláh a hálálkodásokkal nagyon adakozó. Én nem fogom el semmitől. Igaz ugyan, hogy itt volna az ideje, illenék is, hogy eljárjon velem a velünk egyrangú családokhoz, hogy azoknak bemutassam; itt körülöttünk minden nagyobb helységben van egy-egy kastély, a hol úri ismerőseink laknak, azok közt bizonyosan lennének számosan, kik önt szivesen fogadnák, kikből válogathatna magának barátnékat, játszótársakat; hanem én nem erőtetem rá, megjön annak is az ideje. Kolozsvárott a főnemesség gyülekezni kezd már a nyárszak vége felé; ott igen vidám, barátságos társaskörök szoktak alakulni: azokban önt mind várják; előre örülnek jövetelének, kérdésekkel ostromolnak; én kegyed számára a legújabb divatú ruhákat, ékszereket hordottam halomra; de én azért egy szóval sem kényszerítem, hogy készüljön, hogy odább fogunk menni, mert én azt akarom, hogy kegyed egészen ura legyen tetteinek. Majd megjön annak is az ideje. Én tudom jól, hogy mindezeknél kegyednek sokkal több előöröme van arra a falusi batyubálra, a mit a borfalvi övegy papné rendez a házánál; kegyed oda meg is igérkezett és én egy szóval sem mondom, hogy ne menjen. Tegyen mindent kedve és ábrándjai szerint. Csak egyre kérem önt: majd ha egyszer ezekből az ártatlan, jó akaratú ábrándokból le találja szállítani a durva prózai való, majd ha nagyon megcsalva, megsértve érzi magát, akkor kérem, jusson eszébe, hogy van kegyednek egy természetes védelmezője, egy igazi barátja: – férje.
Ilyenformán beszélt a gyermeknőnek Hátszegi, mikor néha összejött vele. Csak néha; mert a nap legnagyobb részében nem látták egymást.
Az úgynevezett mézes hetekben a férj és nő soha egy félórát sem töltött négy szem közt egymással, meg voltak esketve, ebből állt egész boldogságuk.
Egy időben Déván járt a kalugyer; mikor onnan visszajött, sokat tudott beszélni a nagyságos asszonynak egy derék fiatal emberről, a ki Lippán esküdti hivatalt visel, valami Szilárd; a másik nevét elfelejtette. (Henriette kitalálta.) Az sok szivességgel volt iránta, s igen örömest hallgatá, a miket ő Hidvárról és annak úrnőjéről beszélt; hanem a midőn a pópa biztatni kezdé, hogy egyszer jőjjön el erre a tájékra, látogassa meg annak ritka természeti szépségeit, a pompás Gyetzár jégbarlangot, az óriási sziklaorgonát, a bazalt Detonatát, a bámulatos Csetátye Márét, arra azt felelte a fiatalember, hogy a kerek világon akárhova, csak ide nem fog tévedni soha. Vajjon mi kifogása lehet neki e vidék ellen?
Ezen azután Henriettenek volt mit gondolkozni napokon, éjeken keresztül. Tehát Szilárd nem maradt Pesten; eljött utána az ország határáig; közelében van, nincsenek messze egymástól. De azért őt még sem akarja soha látni; csak közel akar hozzá lenni. Kiséri és kerüli egyszerre. Milyen regényes ábránd.
Pedig tulajdonképen semmi regénynek való sem volt abban. Szilárd Aradmegyébe jött Sipos úr rokonaihoz; itt a tisztujításon megválaszták esküdtnek, hogy pedig Hidvárhoz nem kivánt közelíteni, annak valószinűleg az is lehet az oka, hogy a férjhez ment kedves utáni szaladgálást nagyon hiábavaló fáradságnak tartja.
Most már Henriettet semmi hatalom nem birta volna Hidvárról elcsalni. Pedig nagyon jártak utána a férjével ismerős úri családok, hogy viszontlátogatásokra birják; hivták Szebenbe, Kolozsvárra; ő sehová sem ment, tetszett neki, ha kis apáczának, kis remetenőnek csúfolták.
Tudnák csak, hogy miről gondolkozik?
Hanem egyszer azzal a különös hírrel lepte meg férjét, hogy ő szeretne *Bányára elmenni a jótékonysági bálra; a mit valami leégett falu számára rendeztek.
Hátszegi, mint mindig, udvariasan meghajtá magát és beleegyezett.
– Az kedvesem, igen csinos bál lesz; ott lesz a postamesterné, meg a kálvinista papné, az unitárius papné és az oláh papné; előtánczos a *pataki rektor; jelen vannak a bányarészesek: ilyenkor csizmát is húznak bocskor helyett, aztán a bányatisztek, azok között van egy régi jó ismerősöm, nálam négy évig volt kertész; azzal igen jól fogunk mulatni. Ön ott kétségtelenül, mint mindenütt, bálkirálynő fog lenni.
A «mindenütt» rezervata daczára is elértette Henriette a bántalmat, mintha ő azért keresné az ilyen igénytelen köröket, hogy azokban uralkodhassék.
– Iparkodni fogok olyan egyszerű lenni, hogy fel ne tünjem közöttük.
– Kegyed korona nélkül is királynő marad.
Különös gondolat, hogy egy férj nejének udvaroljon és szépeket mondjon. Talán bizony el akarja csábítani?
Henriette azért is feltevé magában, hogy olyan egyszerűen fog öltözni az égettek dalidójára, hogy senki sem fogja magát terhelve érezni jelenléte által. Szerény és alázatos lesz, mint illik olyan nőhöz, a ki mindenkit irigyel azért, hogy szegény.
A főok pedig, a miért úgy vágyott e dalidón jelen lenni, valami különös rögeszméje volt. Azt hitte, hogy sejti, tán meg is álmodta, hogy ezen a dalidón, mely a környék fiatalságát egyesíteni fogia, az is jelen lesz, az a bizonyos valaki, a kinek a nevét olyan igen fáj kimondani. Annyira belebeszélte magába azt a gondolatot, hogy nem is képzelhette, hogy ez máskép is lehessen. A sors így szokta összehozni az embereket s neki nagy kedve volt azt hinni, hogy a sors tartozik neki ilyen szinpadi véletlen találkozásokat arrangeolni.
Mintha a sors olyan együgyű volna, mint azok a szegény poéták, a kik könyveket irnak meg nem történt dolgokról.
Henriette igen szépen kifőzte magában, hogyan fog öltözni e szegény emberek vigalmában; egészen egyszerűen, minden feltünő czifraságot kerülve; hajába semmi diszítményt, csupán egy szál rózsát, egyszerű karika függőket és nyakláncz helyett egy fekete bársony szalagot.
Talán mikor ezt így kifőzte, arra is gondolt, hogy ott valakivel fog találkozni, a kinek jól fog esni, ha őt nem látja asszonyfővel; azért iparkodott úgy öltözni, mint egy leány.
Ez előkészületek közepett kap a postáról, hova Margari minden héten egyszer bement, egy kis lepecsételt csomagot, mely a czímzet szerint Lippán volt föladva.
Mielőtt felbontotta volna, bezárt magára minden ajtót, mint ki valami nagy főbenjáró bűnt indul elkövetni, s háromszor is megnézte a lezárt pecséteket, mielőtt egyet feltört volna közülök. Czímer, vagy kezdő betű helyett csupán egy csillag volt a pecséteken. Semmi kétsége sem volt a felől, hogy azt ki küldi?
Azután szép óvatosan leválasztá a pecséteket, hogy egy is össze ne törjék belőlük, s szívdobogva nyitá fel a katulya tetejét.
Egy kis maroquin ékszertok volt benne.
Remegő kézzel felnyitá azt is s talált benne egy pár fülönfüggőt és egy nyakboglárt. A fülönfüggők, mint szinte a boglár, oxydált ezüstből voltak, sötétkék, feketébe játszó szinezettel; a függők csengője egy-egy kis halat ábrázolt, melynek egymást hátaló pikkelyei épen olyan mozgékonyságot adtak, a milyennel birnak azok a kis horgon akadt halacskák, mindegyiknek volt egy pár kicsiny, de igen ragyogó gyémánt szeme. A nyakboglár pedig egy pillangót ábrázolt, szintén két tündöklő szeme volt gyémántból; azok közül pedig az egyik kék volt; ritka szín a gyémántok közt.
Henriette igen édesen volt meglepetve.
Egy betű irás sem volt mellékelve a küldeményhez; de hát volt-e arra szükség? A ki annyi ideig megszokta álmaiban értekezni eszményképével, kell-e annak leirt magyarázat: nem mindent megért-e az egy hieroglyphből?
Ezt az ékszert bizonyosan ő küldi, s a mit ebben kérdez, arra az leend a válasz, hogy ezt fogja Henriette ama dalidóban viselni.
Milyen egyszerű és milyen kedves. Mennyire ismeri az még ízlését is, a ki ezt kiválasztotta számára. Férje soha sem jött volna erre a gondolatra.
Most már semmi kétsége többé, hogy tökéletesen csomóba lehet fogni minden szálát a sors intézte cselszövénynek. Az igen szép, hogy a jövendő így ki engedi a titkait találni!
Egész meséket gondolt ki magában, hogy miket fog férjének mondani, ha annak felötlik az ékszer, honnan kapta? mi úton jutott hozzá? milyen régen birtokában van már? Egyébiránt nem is igen fogja azt senkinek mutogatni; csak épen abban az órában teszi fel, a melyben indulni kell a mulatságba.
Úgy örült, olyan jó kedve volt egész addig a napig, mint egy gyermeknek, kire az első tánczvigalomba jutás eseménye vár; még férje jelenlétében sem tudott parancsolni örömének.
Hátszegi nem kérdezte tőle, hogy minek örül? A tervezett dalidó előtti napon átment nejével együtt *Bányára a hol kastélya ugyan nem volt, de egy csinos emeletes háza, melynek emeletét egy bányatiszt családja birta bérben, a kik mind igen nagy kitüntetésnek vették, hogy a bárót és nejét elfogadhatták; legszebb szobáikat az utczára átengedék vendégeiknek s maguk a hátulsókba vonultak. A bányatisztnek fiatal felesége volt, a kivel Henriette mindjárt barátságot kötött; nagyon örült rajta, hogy lesz valakije, a kivel az egész dalidóban együtt járhasson, szót válthasson. A hölgyek olyankor szeretik nagyon egy nőtárs közellétét, a midőn egészen más valami érdekli őket.
Azon napon, melyen a dalidónak kelle végbe menni, a város honoratiorai siettek tisztelegni a körükbe érkezett delnőnél, kinek jótékonysági híre messze földre szétfutott már. Azok között, kiket így rövid látogatás után megismert, különösen emlékében maradt egy éltes asszonyság, kinek kezei és feje folytonos reszketésben voltak; ki a mellett igen vidám beszélgető volt, csak hogy mindig reszketett, s ha valaki véletlenül megszólítá, előbb mindig megijedt tőle. Ez egy unitárius özvegy papné, mint mondák, tehetős asszony, több bánya birtokosa, ki ez ideges reszketőzést több év előtt kapta, egy szomorú alkalommal, a midőn éjjel Fatia Negra bandája házára tört és kirabolta. Azóta maradt rajta ez a folytonos reszketés és könnyen ijedés. Az öreg asszonyság nagyon örült, hogy Henriettet látta, kit vidékük őrangyalának nevezett, s reszkető kezeivel addig erőszakoskodott, míg annak piczi kezét ajkaihoz birta vonni.
Hátszegi is jelen volt s hizelegve mondá:
– Henriette egészen boldog, hogy a nők ennyire imádják.
Henriettenek mosolylyal kelle elismerni, hogy az kedves bók volt a férjétől.
– Mert Henriette nem akar másokat meghódítani, mint a nőket és a gyermekeket. Ez az ő egész kaczérsága.
– És sikerül neki; tevé hozzá az öreg özvegy nő, reszketős ujjaival végig czirógatva a bársony kezecskét.
Henriette meg lehetett felőle győződve, hogy itt őt mindenki nagyon szereti.
Eljött a vigalom estéje; Henriette felvette egyszerű tánczöltönyét, a mihez képest a bányatisztné toilettje valódi fényűzés volt. A fekete függők olyan jól illettek öltözetéhez, valamint a sötét lepke a nyak körül fűzött bársony szalagon. A bányatisztné nem győzött betelni a bámulatával.
Csak egy félelmes pillanaton kellett még átesnie: a midőn férje meg fogja látni az ékszereket. Ez a pillanat is átfutott minden veszedelem nélkül, bár elég szívdobogás közt. Hátszegi észrevette neje nyakán és fülében az ékszereket, megnézte, s azt a bókot mondta rá, hogy azok igen szépen illenek a hófehér nyak ellenmondó alabástromához.
Tehát ezzel sem történt semmi baj.
Midőn ideje volt, előjárt a báró hintaja, a két hölgy beleült; a báró természetesen hátra maradt, megigérve, hogy a visszaforduló hintóval ő is és a bányatiszt a hölgyek után fognak menni. Addig és azutánra is neje a házi asszonyra van bízva, ki e kis város tekintélyei közé tartozik.
A tánczvigalom az ottani vendéglő nagy teremében volt rendezve, szegény emberektől kitelő egyszerűséggel; a takarékos függönyzetnél pótolta a pompát a nemzeti színek összeállítása. A mi népünk beszokta ezzel érni.
A terembe lépő bárónét minden oldalról tisztelgők serege fogta körül, igen örvendtek rajta, nagyon megtisztelve érzék magukat, hogy megalázta magát szegény társaságukba; a fiatal nő mindenfelé ünnepeltnek érzé magát; érezte jól, hogy ezek itt nem imádói, hanem a mi azoknál több, tisztelői; légbe emelve, kezeken hordva érzé magát, s annyi tisztelet, annyi hódolat közepett egy gondolat tölté el szivét. – Ha ő most itt van, pedig bizonyosan itt van, valahol a társaság közé keveredve, hogy fel ne tünjék; valami oszlop mellett, a hol jelenléte senkinek sem ötlik fel, akkor láthatja régi kedvese arczát, milyen halovány a bútól, s milyen ragyogó az őt környező tisztelettől.
És valóban, a ki e perczben látta Henriette arczát, azt hiheté felőle, hogy fejét valami dicsfény veszi körül. A méla, szenvedő epedés holdsugára lehetett az.
De – ez arczot Szilárd épen nem látta e perczben; messze volt ő onnan, nem is sejtve, nem is álmodva, hogy ő róla most gondolkozik valaki. Henriettere egészen más meglepetés várt.
A mint egy párszor körüljárta már a termet, – épen tánczszünet volt, – megpillantá egy oldalpamlagon ülve azt az említett öreg asszonyságot, a kinek mindig úgy reszket a feje és a kezei s mint kedves ismerőséhez, oda sietett hozzá.
Az özvegy papné az első pillanatra, meglátva Henriettet, felemelkedett helyéből s eléje akart lépni, a másik perczben azonban borzadva visszahátrált előle, két kezét, szétmeredt ujjaival maga elé tartva, mintegy visszaidézőleg.
Henriette meglepetve állt meg s nem tudta e különös mozdulatot mire magyarázni.
Az özvegy papné kinyújtá felé folyton reszkető kezét, s most már szikrázó szemekkel néze rá, ingadozó léptekkel közelíte felé, mindenki bámulva nézett rájuk, csend lett, elhallgatott a társaság, ebben a csendben, ebben a bámulatban felkiálta az öreg nő iszonyattól áthatott hangon, melytől dermedés állt a szivekbe:
– Asszonyom! – ez az ékszer – önnek a nyakán, – ez a fekete pillangó – ugyan az, – a mit amaz irtóztató éjszakán, – az átkozott Fatia Negra – letépett a nyakamból; azok a fekete függők a miket leszakgatott fülemből; – a pillangó egyik gyémántja kék!
Henriette úgy érzé e pillanatban, mintha a föld sülyedne lábai alatt.
Rablott ékszert viselt a nyakán! melyre régi tulajdonosnéja ráismert.
Sziszegést, tompa zúgást hallott maga körül; szétnézett – talán oltalmazó után, s látta, hogy egyedül áll a terem közepén, mindenki elhuzódott tőle, még kisérőnéje is; de minden szem felé van fordulva, égető tüzét véli érzeni azoknak, kitéve, meggyalázva és védtelenül ennyi idegen között, egy iszonyú vádlóval szemben, kinek rettenetes joga van tőle azt kérdezni: «asszonyom, hol vette ön e rablott ékszert?» és a kinek ő nem tudna e kérdésre mit felelni.
E pillanatban egy ismerős férfi-hang szólalt meg mellette:
– Asszonyom, nyújtsa karját; – az ékszert én vettem önnek Párisban. Én felelek meg érte.
Férje volt az…
Azzal oda lépett nejéhez, megragadta kezét s szétnézve a sokaságon, dörgő hangon kiálta a körülállókhoz:
– A ki nőmre egy tiszteletlen pillantást mer vetni, azzal én vetek számot. Helyet előttem!
Henriette látta, mint nyitott útat a sokaság, mint hunyászkodott el mindenki e parancsoló férfi haragos arcza előtt, látta, mint ült le maga a reszkető asszony is s azután elsötétült szemei előtt minden; ájultan rogyott azon férfi karjaiba, a kit úgy gyűlölt mind ezideig s a ki a legirtózatosabb pillanatban – egyetlen szabadítója volt.
Ezt a meglepetést tervezé számára a sors a fekete ékszerekkel.
Mikor ismét magához tért Henriette, érzé, hogy kocsiban van. Férje egy perczig nem állt meg vele többé azon városban, hanem vitte éjszaka haza Hidvárra.
A hegyi utakon, koromsötét éjjel, nem volt tanácsos az utazás; a hintó lassú döczögéséről veheté észre a nő, hogy óvatosan haladnak; felnyitá az egyik ablakot és kitekintett. Azt látta, hogy férje gyalog megy a hintó előtt, lámpással kezében, keresve a jobb útat; a kocsis a bakon ül; a hajdú a hintó mellett megy, segítve azt tartani dülősebb helyeken.
Valami hang úgy vádolta belül, a miért ezt a férfit oly hosszasan tudta gyűlölni, ki irányában soha sem volt egyéb, mint gyöngéd, ki soha tőle nem követelt, ki talán csak azért tartá magát az ideig ifju nejétől távol, mert látta, hogy annak alkalmatlan; és a kiben most egyedüli védelmezőjét tanulta megismerni.
Egy órai botorkázás után kijutottak a tört útra; itt a báró megállítá a hintót s benézett annak ablakán.
Látva, hogy Henriette már ébren van, azt kérdezé tőle, hogy nincs-e valami baja? Azután meg azt, hogy megengedi-e, hogy beüljön mellé.
Henriette föltevé magában, hogy férje legelső vallató szavára meg fog neki vallani mindent. Mindent, még legtitkosabb ábrándját is. Még azt is, a mit csak Isten olvashatott szivében.
Hátszegi nem adott neki erre alkalmat.
– Kedves Henriette, azt ne gondolja felőlem, mintha én valaha azon törném a fejemet, hogy megtudjam, mi úton jutott az a végzetes ékszer kegyed birtokába, s tömérdek ékszere közül miért választá kegyed ezt ki e mai napra? Én magamra vállaltam érte a felelősséget; abban a perczben czélszerűbbet nem tehettem. Már most csak arra kérem, hogy meg ne hazudtoljon; hagyja rá, hogy tőlem kapta azt, én majd elintézem az egész dolgot, hogy nem lesz belőle nagyobb zaj. Ilyesmi megeshetik akárkin is; a baj csak az, hogy a felismerés ilyen nyilvános helyen történt, s hogy az egykori birtokosné oly tulságosan ideges. Nem lehet tőle rossz néven venni, ha azon perczben nem birt magával. Azóta bizonyosan megbánta. Ne féljen; adja ide kezét, minek reszket? hiszen én biztosítom, hogy ebből önre nem fog kellemetlenség háramlani. Azonban mégis azon esetben, ha az ékszert nem édes atyjától kapta kegyed ajándékba, szükséges, hogy a jó öregnek irjak, és megnyugtassam, tudatván vele, hogy én adtam azt kegyednek, különben a nagyító hír ki tudja mit kürtölne fülébe?
Lehetne-e ennél gyöngédebben vallomást kérni a nőtől?
– Kivánja, hogy irjak neki?
– Irjon ön; szólt Henriette s azzal odaborult férje keblére és elkezde keservesen zokogni; ott sírt addig, a meddig sírnia jól esett.
Olyan jó hely a férj keble az asszony kihulló könyeire nézve.
Henriette kénytelen volt magát meggyőzni a felől, hogy férje – legalább az ő irányában – nemesen érző lélek. E percztől fogva egészen másszinű üvegen keresztül látta őt, kezdte hinni, hogy mind azok, a miket ő hibáknak látott benne, csak a férfiak általános szokásai s kezdett magában félreismert erényeket fedezni föl benne.
Elkezdte szeretni férjét.
Midőn reggel a hintó Hidvár udvarán állt meg, Henriette férje karjai közt ébredt fel; ott aludt sokáig. Midőn körültekinte s Hátszegi delejes szemsugáraival találkozék pillantata, úgy tetszék neki, hogy az elmult éjszaka rémjelenete nem volt egyéb, csak egy álom, melyből jól esett felébredni.
Midőn férje megcsókolá kezét, szobájába távozta előtt, Henriette megszorítá annak kezét s hálásan mosolygott reá. Azt hitte, hogy most már ébren van.
Csak a midőn hálószobájába ért, a mint megállt a terebélyessé nőtt asclepias előtt, ekkor döbbent vissza szivében. A rovátkolt levelek, mint megannyi szemrehányásra nyiló ajk, látszottak felé fordulni, s a nyiló fürtök csillagvirágai, mint mozdulatlan vigyázó szemek, tekintének felé, mintha megtámadnák mind egy távollevő nevében.
– Oka vagyok-e én a te balsorsodnak?
Miért kell te neked Szilárdot megvetned? Ki sugta neked azt a gondolatot, hogy ama rejtélyes ajándék ő tőle jött?
Valóban azt meg kellett engednie a szemrehányó virágnak, hogy erre a gyanúra egy csepp oka sem lehet.
De mi hát e borzasztó rejtélynek a kulcsa? Kinek kellett ez az ötlet, hogy neki ajándékba küldje azt az ékszert?
Itt, itt nem volt semmi világosság.
Egy talány elzárta minden magyarázat elől az útat; és a talány volt – Fatia Negra maga.
Hogy jutott a fekete ékszer az ő kezéből Henriettébe? mi oka volt annak e fortélyra? – s egyátalában ki lehet az az ember? Ez a gondolat nem hagyá Henriettet nyugodni. (Egyébiránt az utolsó kérdésre egynehány vármegye hatósága hasonló kiváncsisággal szerette volna megtudni a megfejtést.)
Henriette sokat gondolkozott ezen.
Nem birják elfogni ezt a hirhedett rablót? Ha mindenki, a kinek valamijét elrabolta, úgy főzné magában a terveket ellene, mint ő, a ki rablott kincsét ajándékba birta, csakugyan vesztébe kellene neki rohanni.
Elébb férjétől kérdezősködött felőle, az azt felelte rá, hogy az egész Fatia Negra históriája nem egyéb, mint oláh költemény. Rablások az igaz, hogy történnek, a mikben a harámbasa rendesen fekete álarczot visel, hanem ez nem egy és ugyanazon ember; de miután e névnek már olyan bűvereje van a közönség előtt, többen is használják a nevet és álarczot; a mi onnan is bizonyos, hogy egy párszor már el is fogták, fel is akasztották a Fatia Negrát, mégis él. A nép mythologiai alakot csinált belőle.
Egészen más volt a pópa véleménye e tárgyról. Ő úgylátszott, hogy részletesebben van értesülve.
A Fatia Negra, bár az ország minden szélét összekalandozta is, állandó fészke itt van a környékben; itt van egy kedvese, a kinél gyakran meg szokott jelenni?
– Hogy nem tudják ott elfogni.
– A köznép egyrészt egyetért vele; más része fél tőle, mert ördöngösnek hiszi.
– Én jutalmat tűznék ki fejére, bármibe kerülne, annak, a ki elfogja.
– Oh nagyságos asszonyom, tűztek azt ki a vármegyék eleget. El is indult egynehány bátor ficzkó a felkeresésre, de biz annak mindig az lett a kimenete, hogy saját fejeiket is ott hagyták.
– Nem árulná el kedvese?
– Lehet-e egy nőnek elárulni valakit, a kit szeret?
Henriette lesütötte szemeit. Ő volt az, a ki el tudta árulni kedvesét.
– És én nem akarok nyugodni, míg ez az ember kézre nem kerül; oh, a rablóvezér nem sejti azt, minő ellenséget ébresztett fel maga ellen, midőn ilyen rettenetes talányt adott fel szivemnek. Meglássa ön, hogy én leszek elébb-utóbb, a ki azt meg fogom fejteni.
A kalugyer fejét csóválta; mintha mondaná: erős férfiak kidőltek e vállalatból; mit tehetnél te gyönge nő?
Férjének nem szólt e felől Henriette semmit. A fekete ékszerek miatti csatány lassankint elaludt magában; Hátszegi visszaküldte az özvegy nőnek a felismert ékszereket, s utasítá, hol járjon utána az eladónak – Párisban. Képzelhetni, hogy ez nem ment tudakozódni Párisba, hanem beérte azzal, hogy megkapta elrablott jószágát.
Annyi eredménye maradt e rázkódásnak Henriettere nézve, hogy többé nem lehetett semmiféle jótékony czélú dalidóhoz kedvet csinálni neki, s azontúl kerülte azokat a köröket, a mikben ilyen kiméletlenül megbántották. A szégyen és méltatlanság pirja szökött arczába, ha azon jelenetre gondolt. Attólfogva kezdte hinni, a mit férjétől mindig hallott: «úr úrhoz, szegény szegényhez való». Úr és szegény ember között nincsen társalgás. Egyik sem érzi magát jól a másik közelében; a különböző rangosztályok jó egyetértésben élhetnek egymás mellett, de együtt nem, hogy mindeniknek saját élvezetei vannak, a miket a másik jelenléte zavar, stb.
Igazat adott neki mindenekben s átlátta, hogy nem tehet okosabbat, mintha egészen férjére bizza magát.
Ezentúl megfordult a régi jelszó; most már Henriette mondá: «a hogy férjem akarja, ő az én uram a háznál».
Hidvár termei ezután víg úri társaságok előtt nyiltak meg. Vidám estélyek, kirándulások válták fel egymást; a fiatal nő megismerkedett Erdély főuri családaival; látta színről-színre, tapasztalá magukviseletében, a mit otthon nem látott, hogy mi az igazi úr? mert még azért, hogy valaki gazdag ember, nem úr; a gazdag ember lehet igen közönséges ember: míg ezek az erdélyi mágnások olyan szépen megmutatják, hogy lehet az ember néha igen szerény birtokocska mellett valódi gavallér; gyakorolhat vendégszeretetet, áldozhat közügyekre, úri díszt tarthat udvara körül. Ezek nem iparkodnak egymást pompával felülmulni, mert tudják, hogy sok szerény birtokú nemes van közöttük, a kiket köreikből nem akarnak elriasztani, de mint egy ember, helyt állnak minden közrészvétre felhivó ügyben s kiüldözik maguk közül, a ki jellemtelen; semmi szennyet el nem tűrnek magukon, azért igen sűrű náluk a párbajeset és csodáig erősek hölgyeik iránti szerelmükben. Sehol sem mutogatnak annyi ősz, kopasz agglegényt, annyi világtól boldogtalannak hagyott férfit, mint Erdélyben, kik évtizedeken keresztül közbeszéddé vált hűséggel ragaszkodnak egy el nem érhetett ideálhoz s ezt ott senki sem találja nevetségesnek.
Mindezek úri erények. Henriette tanulta ismerni a különbséget az úr és gazdag között.
Nem volt csoda, ha oly hamar beletalálta magát új helyzetébe, ha kezdett sorsával kibékülni s úgy járt vele, mint a ki holdvilágnál igen riasztónak talált egy tájat s ugyanazt napvilágnál egészen másformának szemléli.
Eljött az őszi idény; a férfiak ilyenkor készülődnek, gyülekeznek veszélyes vadászataikra: medve és vadkan a jelszó; előtte egy héttel már nem lehet velük beszélni a nőknek, külön huzódnak fegyverszobáikba, fegyvereikről, vérebeikről beszélnek; egymást tüzelik kalandok elmesélésével, fogadásokat tesznek és közben kártyáznak. A hölgyek ilyenkor el vannak hanyagolva.
A vadászat tettleges idénye alatt pedig épen hetekig nem látni a férfiakat; kimentek azok az erdőre, ott járnak, leskelődnek, vízben, fagyban, s mikor haza jönnek, a hölgyek épen nem találnak benne semmi rendkívülit, ha a férjet, vagy a deli udvarlót esőtől lemállott, sártól láthatatlan, összetépett ruhában, néha megsebesítve, piszkolva látják haza jönni, vagy a szekérről leemeltetni, mert hisz az férfias mulatság – és csupán úrnak való.
A medve-vadászatok idényére megjelent Gerzson úr is, a hős nyomorék, és gróf Kengyelesy s számos ismerős arcz távol megyékből, kiket Henriette esküvője utáni napon együtt talált, s kiknek Hidvár rendesen őszi légyottjuk szokott lenni.
Gróf Kengyelesy nem hozta magával nejét; a kis hamis azt állította férje eljövetelekor, hogy beteg s hátramaradt. Értse, a ki érti.
Henriettenek elég foglalkozást adtak a háziasszonyi gondok. Büszkeségét találta benne, hogy vendégei hiányt ne szenvedjenek elnézése miatt; tudta a házinő szerepét estélyek alatt illő applombal betölteni.
Ez alatt sok mindent elfelejtett a régi ábrándokból. Csak azután, midőn egy napon vadászok, peczérek, idomárok és társzekeresek csapatostól elhagyták a kastélyt, hogy be a hegyek rengetegei közé vonuljanak, a hol több napon keresztül fog tartani a nagyszerű hajtás; mikor a nagy zaj, sürgés-forgás egyszerre elmult, a kastély szobái elcsendesültek, akkor kezdett ismét valami teher a lelkére nehezülni, mint egy régi fájó emlék súlya.
Nem maradt a kastélyban vele a cselédeken kívül más, mint Clementine és Margari. Margari persze a világ minden medvéjeért sem ment volna az erdőre, a hol az embernek a ruháját és a bőrét össze lehet tépetni.
Clementine nagy szomorúan pletykázá el, hogy a legközelebbi éjszakákon, midőn az urak kártyánál ültek, Hátszegi ellen fordult a szerencse; Kengyelesy gróf visszanyerte tőle az egész kengyelesi uradalmat.
– Hála Istennek! sóhajta e szomorú hírre Henriette. Ez is egyike volt lelke alpeseinek, a mik lidércznyomással nehezültek szivére, s a válaszfalak egyike, a mik férjétől eltávolíták. Tehát ez is elmult.
Clementine még azt is tudta, hogy e veszteségen a báró úr egy hajszálnyit sem bánkódott, sőt azt is mondta, hogy ebből látja, mennyire szerencsés most a szerelemben.
Henriette magára vette a czélzást s kezdett reá hiú lenni.
A gróf pedig azt mondá, hogy még nem mer a nyereségnek örülni, mert útközben megint előkaphatja az átkozott Fatia Negra, mint már egyszer megszabadította a nyert pénzétől.
Henriette tagjait hideg borzadály futotta át, ismét az az átkozott név! Ez a Fatia Negra. Már felejteni kezdé. Őt magát, rejtélyes alakját és a szégyent és rémületet, mely őt vele megismerteté.
Azután, hogy egészen magára maradt, régi emlékek kezdtek föltámadni sírjaikból. Annak az ifjunak a halvány képe, ki érte egykor meg akart halni; a fogadások, a miket annak tett; annak közelléte egy határszéli városban, tudakozódása az elpártolt kedves felől, nyilatkozatai, hogy soha e tájra nem akar jönni s azután a Lippáról érkezett névnélküli küldemény; annak háborító következményei… A phantasiájától kormányzott lélek arra a gondolatra kezde jönni, hogy Szilárd és Fatia Negra között valami eszmének kell létezni!
A legkedvesebb és legrettentőbb két alak között!
Hátha e megszégyenítés kicsinált boszú volt? Kinek a boszúja?… Egyenesen magáé a megcsalt kedvesé.
Ilyen rossz gondolatokat szül az egyedüllét.
Ezen a rém-töprengésen aludt el az első magányos éjjel Henriette.
Az asclepiás azzal állt boszút e gondolatért, hogy oly erős virágillatot terjesztett a szobában, hogy a nő feje megfájdult tőle.
Másnap reggel korán meglátogatá a pópa.
Az egész idő alatt, míg a vendégsereg ki s be járt a várkapun, ő tájára sem jött annak; most azonban sietve kért néhány szóválthatást az úrnővel.
Henriette róla is megfeledkezett egy időre; most jól esett neki, hogy jön.
– Hírt hozok Fatia Negráról, asszonyom, és még egyébről is, szólt a pap, mihelyt egyedül volt az úrnővel.
Henriette érdekelten figyelt rá.
– Tegnap a Dupe Piátrán lakó híres vajákos nő jöve hozzám egy igen nehéz kérdésben lelkét megnyugtatandó. Ez az asszony, mint a környék minden népe tudja, híres kuruzsló és olyan szerek készítője, a miket más embernek adni nem szabad. Kivált hajdanában igen sűrűen látogatták mindenféle bajban levő emberek és – különösen leányok. No de ezt nem szükség nagysádnak megtudni. E kuruzsolásoknak azonban egyszer már nagyon megadta az árát, mert a megyei hatóság méregkeverésért befogatta s több évig ült a tömlöczben. Ez idő óta tartózkodóbb s nem minden embert lát szivesen erdőben elrejtett magányos viskójában; kivált mióta én is keményen megdorgáltam, hogy milyen nehéz terhet vállal lelkére, midőn a természet által füvekbe rejtett erőket tudatlanul emberek megrontására használja. – Tegnap tehát ez a nő hozzám jött, pedig nagy ritkaság őt emberek közt látni s azt adá tudtomra, kogy a mult éjjel nála volt a Fatia Negra.
Henriette kétszer, háromszor összerázkódott. Ilyen közel jár.
– Az álarczos azt kivánta tőlem, monda a kuruzslónő, hogy készítsek számára mérget, mely bizonyosan öl. Én azt mondám, hogy nem teszem, nem akarok a vármegyével semmi pörbe keveredni megint. Igért pénzt, sok aranyat mutogatott; azt mondtam rá, hogy ez nekem mind nem kell; azzal én meg nem válthatom magamat a bajból, ha az urak ki tudnak rám valamit. Akkor kihuzta a pisztolyát, odanyomta a végét a homlokomra, hogy a karika mély nyomot hagyott a bőrön s azzal fenyegetett, hogy rögtön szétlövi a koponyámat, ha kivánatát nem teljesítem. – Én azt mondtam rá: jól van, inkább legyek agyonlőve, mint felakasztva. Ekkor, látva, hogy ki nem fog rajtam, könyörgésre fogta a dolgot s azt mondá, hogy nem embert akar megölni a méreggel, hanem fenevadat. Valahol, valakinek az udvarában van egy harapós vadállat, melyet szeretne útjából eltenni; érthetem a többit. Miféle állatot akarsz megölni? kérdém tőle. Arra ne legyen semmi gondod. De kell rá gondomnak lenni, mert a mi mérget a farkas és harapós eb megesznek, ahhoz hozzá sem szagol a medve; s a mitől az egyik állat meggebed, azt a másik elviszi és semmi baja sem lesz tőle. Tehát tudd meg, hogy medve az. – Esküdjél meg rá, hogy nem ember számára kéred a szert. – A Fatia Negra megesküdött mindenféle földalatti átokkal, hogy igazán medve számára kéri a mérget. – A kuruzslónő aztán készített számára olyan öldöklő kotyvalékot, melytől a legerősebb állat is elvesz s mézes málépogácsákat gyurva, azok közé elegyíté azt; mint tudva van, a medve ezt a csemegét nagyon szereti. A Fatia Negra tíz aranyat adott neki a méregért; a vén asszony azonban nem nyughatott a lelkétől, másnap elhozá hozám az aranyokat, azt mondá, fordítsam a templom szükségeire s oldjam fel a lelkét azon teher alól, melytől nem tud nyugodni; hátha a Fatia Negra esküje ellenére még is emberek ellen használná azt a mérget.
– Az iszonyú volna, szólt Henriette aggodalmasan.
– Én nem tartok tőle, szólt a kalugyer. A méreg csakugyan állat számára van.
– Valami házőrző állatot akarnak megölni, hogy valami gazdag urat megrabolhassanak.
– Nem. Egy hű állatot akarnak megölni, hogy egy szegény embernek egyetlen kincsét elrabolják: – feleségét.
– Hogyan?
– Hallja nagysád tovább. Ez eset után, szokatlan időben jött hozzám Juon Táre felesége, a Marióra. Különben csak vasárnaponkint szokott bejönni imaszóra; azért volt látogatása szokatlan. A miket nekem beszélt, nem annyira a papnak tett gyónás, mint a jó barátnak tett vallomás volt; s hogy azokat másnak elbeszélem, nem követek el vele szentségtörést. A fiatal nő csábnak van kitéve.
– Az erdők közepén!
– Valóban az erdők közepén; a hol hetekig sem hall a pásztor egyéb emberhangot, mint melyet a viszhang kiált saját szava után. A csábító a Fatia Negra.
– Tehát itt közelben lakik?
– Nem tudni azt, hogy hol lakik; azonban mikor üldözik, vagy ha kalandokra jár Erdélyből Oláh- és Magyarországra, akkor az ilyen magányos tanyák pihenő állomásai; azért a legtöbb havasi pásztorral jó ismeretségben él; azokat nem bántja, sőt ajándékokat hord nekik és feleségeiknek; gazdagon fizet minden falat kenyeret; ez teszi megfoghatóvá, hogy soha el nem árulják. A hely, hol Juon Táre felesége lakik, a jeges völgyben van; a mit azért neveznek így, mert itt jelen meg a legelső jég, már szeptember közepén a patak széleiben. Ott a patak mellett áll egy kis fakunyhó, melynek oldala a mögötte felnyuló sziklákhoz van ragasztva. Egyszer jártam ottan; igen kedves, regényes hely. Ott lakik a szép Marióra egyes egyedül. – De rosszul mondám: egyedül, hiszen hárman vannak; kis egy éves gyermeke és a szelid medve. Férjét néha egy hétig sem látja, kivált őszszel és télen, mikor a leesett hó a legelőt elborította. Ilyenkor a kecskepásztor a havasok tetején tanyáz s úgy táplálja kecskenyáját, hogy fejszéjével ledönt egy-egy felnőtt bükkfát, arra a kecskék rámennek s a fa kövér rügyeit lerágják; ha az elfogyott, ismét másik fát kell nekik vágni, mert az egyedüli táplálékuk. A pásztor ezalatt nemcsak őrizője, hanem táplálója is állatainak; ő maga egyetlen málélisztjét itt-amott odvas fákba, kőüregbe elrejtve, mikor megéhezik, a rejtekhez tereli kecskéit, előveszi bográcsát, teletömi hóval, tüzet rak alá s a főtt hóvízben elkészíti a puliszkát; mikor hófergeteg lepi künn, akkor völgytorokba hajtja kecskéit s hogy reggelig, míg velük együtt alszik, a hó el ne temesse nyájával együtt, szüntelen alá s fel hajszolja őket; tapostatva a lehullott havat. Marióra ezalatt otthon ül s fonja a gyapjút, miből férjének és magának ruha fog készülni, vagy kőmozsárban lisztet tör máléból, házi szükségükre; közben gyermekével játszik; arról, hogy férje hol jár, csak a pásztorkürt távoli hangjai értesítik, mik a nagy csendben egyik hegytetőről a másikig elhangzanak. Hetenkint csak egyszer tereli azon völgybe a nyáját Juon, hol Marióra lakik, csak egyszer látja nejét és gyermekét, hanem aztán ennek a találkozásnak az örömét ne is kisértse meg ember leirni.
– S e tiszta örömet akarja egy gonosz kéz megzavarni.
– A pásztor és neje eddigelé semmitől sem féltették egymást. Nagyon jó ott abban a magányban lenni: nagyon közel lakik ott az Isten. Juon Táre erős ember, nem bánthatja ocsmány vad; rablótól sem ijed meg; mit akarnának tőle elvenni? Marióra jó helyen van, a hová hógörgetegek nem járnak; ha éhes vad, vagy incselkedő ember akarná őt bántani, ott van az ursu, a rettenetes torkú medve; – ízekre szaggatna akárkit. Pedig Marióra szavára hunyászkodva bujik az ágy alá s ha ráparancsolnak, óraszámra elringatja a kis gyermeket; s csak úgy csattog az agyara, a mint a gyermeket háborgató legyek után kapkod. Egy ilyen csattintás elég volna egy embert karjától megfosztani. S mintha tudná, hogy a síró gyermeknek dajka-dudolásra is van szüksége, úgy eldörmög morog mellette, míg eltudja altatni, mikor anyja kinn a patak mellett mossa a ruhákat. Juon Táre kastélya, láthatja nagysád, igen erős helyőrséggel van ellátva, tolvajok, fenevadak ellen; de ki óvja meg a behizelkedőtől? Fatia Negra régi vendége már a jegesvölgyi kunyhónak s soha sem megy oda üres kézzel. Gyöngyöt, klárisokat hordott a nőnek, miket az gyanútlanul aggatott magára. Mit tudta ő, hogy azok ezreket érnek-e aranypénzben, vagy pedig garasért árultatnak a vásári ponyvasátorban? azt hivé, hogy ez a vendégszeretetért megillető hála. De felvilágosult felőle, hogy ez drága ajándék, nagyon is drága, mert a fekete álarczos olyan fizetést kivánt érte, a mivel nem ér fel a világ minden kincse; s a miért Marióra ajtót mutatott az álarczos vendégnek s midőn az, szép szóval nem boldogulván, erővel kivánt czélhoz jutni, a nőnek egy segélykiáltására Fatia Negra a bőszült ursu mancsait érzé vállain s arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a nő nagyon jól meg van védve. A medve csak Marióra szavára bocsátá el a fekete álarczost, ki hátulról levén megtámadva, még csak nem is védhette magát. Az boszútól égve távozott el a kunyhóból s fenyegetőzve mondá a nőnek: «azért mégis az enyém fogsz lenni!» Marióra másnap kétségbeesve jött le hozzám, elmondva az egész történetet s tanácsomat kérve, hogy elmondja-e ezt férjének. Én azt felelém neki, hogy tartsa előtte titokban, s zárjon ajtót a Fatia Negra előtt. Oh én tudom jól, mi lakik abban az emberben? Jó tőle óvakodni, de ujjat húzni vele nem tanácsos. Ő nem közönséges ember. Már most összevetve a mondottakkal a dupe-piátrai vajákos nő vallomását, erős a gyanum, hogy Fatia Negra a pásztorné medvéjét akarja megmérgezni.
– Az nem fog megtörténni! vágott közbe a báróné határozottan.
– Aligha akadályozhatjuk meg, nagyságos asszonyom, mert nem tudjuk a hegyi kunyhó lakóját tudósítani a veszély felől. Levelet nem küldhetünk neki, mert olvasni nem tud. Élőszóval rá nem bízhatjuk a titkot senkire, mert a rejtélyes Fatia Negra ellen hírt vinni ebben a környékben semmi teremtett lélek nem mer. Félnek tőle és hódolnak neki, jobban, mint a legfőbb hatalomnak. Én magam sem merném ez izenetet ellene megvinni. Én is félek tőle. Bizonyos vagyok felőle, hogy megtudná s arról még bizonyosabb, hogy napjaim meg volnának számlálva.
– És én mégis tudok valakit, a ki meg fogja vinni ez izenetet Juon Táre kunyhójába.
– Tán csak nem nagysád maga.
– Nem. Ha járatlan nem volnék is a hegyek között, a mulkori bukás óta nem merek e veszélyes utakra vállalkozni; aztán meg egy idő óta oly rémülős vagyok, minden zörgés megijeszt, félek a magánytól, a mit az előtt kerestem; idegeim szenvednek a fáradság alatt, hanem tudok valakit mást, a ki sietni fog, a ki meg nem ijed és a ki nem fog irgalmazni annak, a kitől mindenki úgy reszket.
A pópa nem találta ki, hogy Henriette hova czéloz: pedig hiszen ő maga beszélte el egykor a nagyságos asszonynak, hogy van egy kedvese a fekete álarczosnak, a kivel ő megesküdött – nem pap előtt, – hanem örök ég alatt; s ez a nő nagyon féltékeny és nagyon merész!
– Csupán arra kérem, nagyságos báróné, hogy akárkit avat e titokba, az én nevemet hagyja ki az elbeszélésből; különben egy reggel azt fogja hallani, hogy a jámbor hidvári pópát ketté hasított koponyával találták szobájában.
– Vigyázni fogok.
Alig hagyta el a pópa a kastélyt, Henriette befogatott s minden gyanú elkerülése végett, Clementinet is magával vive, áthajtatott Tőkefalvára; ott a gazdag Onucz háza előtt megállítá hintaját s betért hozzá; az oláh nábob nagyon örült a szerencsének; mondá, hogy a nagyságos báró úr is gyakran meg szokta őket látogatni; s a terített asztalt rögtön megrakta aszalt gyümölcscsel, mézzel és friss turóval; Clementinnek jó étvágya szokott lenni, az ott maradt a házi gazdával s hozzáfogott úrnőjét rágalmazni, találgatta az öreg románnal idejövetelük okát s abban állapodott meg vele együtt, hogy bizonyosan pénzre van szüksége a bárónénak, férje tudta nélkül; az alatt pedig Henriette Aniczával annak hálószobájába vonulva, beszélt vele valamiről, a minek semmi rokonsága sincs a pénzzel.