A GEINAI LEÁNYVÁSÁR.

(Rubán Tódor regéje az erős Juonról.)

«Hinné-e azt nagyságod, itt a meleg kandalló mellett ülve, születésétől fogva azon úri kényelemhez szokva, hogy minden parancsszavát külön cseléd siessen teljesítni, minden szobája szőnyegezve legyen, s minden ételhez, italhoz másféle kést villát és poharat lásson felterítve, hogy vannak emberek a világon, a kik nem tudják, hogy mi az a födél alatt alvás? a kik nem ismerik a vetett ágyat, nem ismerik az evőeszközöket, de még a kenyeret sem? és talán mégis boldogok?

Pedig itt közelünkben élnek; nem kell miattuk az oczeaniai szigetek vad lakóira gondolnunk; elégszer látjuk őket; nagyságod hallhatja innen erkélyéről búskomor furulyáik dalát, kivált esténkint, mikor a kecskenyájak a mély völgyekbe térnek vissza.

Az ilyen pásztorember soha sem él födél alatt; sem télen, sem nyáron; földesura kecskenyájaival minden tavaszszal beszámol, a mi szaporodás van benne, annak fele az övé, azontúl nem beszélnek egymással, hogyan él meg ott a havasok közt nyájaival együtt? mivel táplálkozik? hogyan védi magát zivatar, hófergeteg ellen, s azután az erdők fenevadai, a medvék, farkasok ellen? szenved-e? s van-e a ki ápolja ott? miről gondolkozik tenger-időkön át? álmodik-e valamiről éjjel? vagy talán még szerelmes is? arról nem tudakozódik senki.

Ez a Juon, a kit nagysád meg akar ismerni, ilyen kecskepásztor. Valaha talán többet is fogunk felőle hallani, mert az ő élete nagyon regényes.

Csak egy esetet mondok el belőle.

Volt itt a vlaskutzai határban egy gazdag pakulár, ki valami verespataki bányarészből valaha sok aranyat összetakarított, nem is nevezték másnak, mint a «gazdag Misule».

Ennek volt egyetlen egy szép leánya, Marióra, arról már van nagysádnak fogalma, hogy milyenek az oláh szépségek? Szobrász nem gondolhat ki magának szebb ideált. A Hátszegvidék különösen gazdag ilyenekben s ha ennyi szép alak között egynek mégis kitünően hire futamodik, azt azután még a szomszéd vármegyékből sem restelik a magyar urak felkeresni s ha lehet, szót váltanak vele; de nem mindig lehet, mert az oláh, mikor kaputos idegeneket lát az utczán, a csufját állítja ki az asszonyainak az ajtóba, hogy mentül hamarább menjenek odább.

Marióráról mind a mellett beszéltek még Aradon is; s ha jöttek távol földről való urak a Gyetzárt, vagy Krivádiát látogatni, félretértek Vlaskutzára is, hogy az öreg Misule házánál megpihenhessenek, a honnan pedig épen semmi szép kilátás nem volt, csupán csak Marióra szép szemeibe.

És ez a csodaszép leány nem szeretett mást, mint a szegény kecskepásztort, Juont, a kinek egy szűrén, egy baltáján kívül semmije sincsen.

A gazdag Misule természetesen tudni sem akart e szerelemről, hanem volt neki egy hatalmas komája, Alsó-Fehérvármegyében, Tóbicza Gligor, nemes ember, falu hadnagya, ahoz akarta adni a leányát.

Juonról azt hiresztelték el, hogy boszorkánymester. Persze Misule felesége költötte rá, a miért úgy meg tudta igézni a leányát. A sok mendemonda között azt is ráfogták, hogy a fenevadakat megtudja babonázni, ért a nyelvükön s tud velük mindenféléről beszélni s nem fél tőlük. Hogy sokszor látták farkasokkal, medvékkel beszélgetni a gubájára letelepedve, ő ült az egyik végén, a medve a másikon.

Az volt benne az igaz, hogy Juon egyszer, a mint kecskéit őrzé, egy barlang szűk nyilásán át valami fájdalmas nyöszörgést hallott: volt bátorsága bemenni, hogy megnézze mi az? s talált ott egy nagy anyamedvét, mit távoli hajtó vadászaton halálra sebzettek s mely az ónnal vérző belsejében idáig elhurczolta még magát. A vén medve mellett volt még egy kis szopós kölyök, mely anyja vérző sebét nyalogatta.

Juon megszánta a kis gyámoltalan árvát s midőn másnap már nem hallatszott a fájdalmas nyögés a barlangból, bement érte: ott találta akkor is megdermedt anyjának hullája mellett kuporogva; bizonyosan ott veszett volna az is. Akkor Juon pártul fogta a kis bocsot, s ölébe véve, egy szelid kecskeeméhez vitte szoptatóba. A kis fenevad szelid állatok tején, emberi ápolás alatt nőve fel, egészen hozzászokott gazdájához; a medve különben is természettől fogva nem vérengző állat. Együtt járt-kelt vele és a nyájjal, segített neki a kecskéket összeterelni este, unalmas napokon át eljátszódott vele, bukfenczeket hányt előtte, a mikhez a medve pompásan ért, vagy magas fákra kapaszkodott fel, leereszkedtében az egész fa héját lehántva rettenetes körmeivel. Éjszaka ott aludt mellette s könnyebb volt neki, ha az orrát odatehette gazdája ölébe. Ha falatozásra került a dolog, leült Juon mellé; tudta, hogy minden második falat sajt az övé, azt is megtette, hogy a bogrács alá fát is hordott a tűzre, mikor kukoricza-puliszka főtt benne s elég volt neki egyszer a száját megégetni, hogy többször bele ne kóstoljon; ő meg aztán cserébe vadmézet kutatott az erdőben, a mihez finom szaglása van s rávezette Juont a közös zsákmányra, nagy melegben hordta utána a gúnyáját, egy bundával több, vagy kevesebb, nem tett rá nézve különbséget. Juonnak nem volt más kivel beszélnie, mint a medve, s ha az ember az állatokkal egész komolyan beszél, azt utoljára megértik. A mellett azt is tapasztalhatá a medve rossz kedve perczeiben, hogy Juon ökölre is van olyan hatalmas, mint ő, ha netalán háládatlanul lázadást merne megkisérteni ellene.

Ezért hitték Juon felől, hogy az erdei vadakkal egyetért s ha akarja, ha megharagítják, rá tudja őket a szomszéd nyájakra uszítani; maga is sokszor átváltozik szakállas farkassá, medvekirálylyá s úgy csatangolja be a havasok rengetegeit.

És ezt az embert szerette Marióra.

Van ezen a vidéken egy sajátságos népszokás: a leányvásár.

A bihari havas szomszédjában áll a Geina orom; ilyenkor az is zöld, mint minden erdélyi havas, ha a hó letisztul róla. A mély völgyeket patakok járják, miknek menetét kiismerni a haragos zöld égerfa-pagonyokból, a hegyoldalak rengeteg bükkerdőkkel vannak terítve, feljebb szálfenyők kezdik elfoglalni a tért, utóbb ezeket is felváltja a mostohább rokon, a boróka-fenyő, mentül feljebb, ez is annál alacsonyabb, mind jobban a földhöz lapul, utóbb csak az áfonya csenevész még az ormokon, végre az is elhagyja a tért s nincs más a tetőn, mint aszú fű, mely esztendőben csak egy hétig zöld, azontúl vagy száraz, vagy hó alatt van.

Bizonyosan mondhatom, hogy ezen a helyen még madár is ritkán jár.

Hanem az olyan magamforma ember nem hagyja azt látatlanul, kivált fiatal, gondatlan éveiben, mikor még elég megtudnia azt, miszerint van valami csodálatos hely, a hova nagy fáradsággal juthatni el, hogy azt felkeresse.

Itt találkoztam több év előtt Juonnal. Ő maga naphosszant eláll ott a hegytetőn, botjára támaszkodva, míg medvéje a völgyben málnát szed s a kecskéket őrzi, nem elszökéstől, hanem más fenevadtól.

A kilátás valóban fölséges innen. Egyfelől a vulkáni hegylánczot látni, másfelől Kolozsvár környékét, a gyalui havasokat, nyugotra pedig előttünk terül a sík Magyarország, ködös rónáival mintegy beleolvadva az égbe.

– Mit nézesz itten naphosszant Juon? Kérdezém egyszer a kecskepásztort, kit reggel és este, jövet-menet ott találtam egy helyen állva.

– Milyen sok ember lakik itt alant, felelt ő, és az mind be van zárva.

Képzelni, milyen fejedelemnek tartja ő magát, ki nincs négy fal közé bezárva soha.

– Vannak a síkon is emberek, mondám én neki, a kik a szabad ég alatt élnek.

Fejet csóvált a pásztor.

– Rab az, a ki rónán lakik.

Egy napján az esztendőnek nagyon élénk szokott lenni a Geina. Szentiván napra következő szombat este eljőnek Rézbányáról, Topánfalváról a mézeskalácsosok, lóhátra rakott mézes bábjaikkal, méhseres és pálinkás csobolyóikkal és sátorokat vernek a tisztáson, másnap aztán tele van a hegytető vidám néppel, ekkor tartják a hirhedett leányvásárt.

Távolról, közelről összejőnek a leányos anyák felcziczomázott eladó lányaikkal, a kik egyúttal minden hozományukat is bemutatják; felfűzött arany, ezüst pénz nyakukban, czifra szövött kendőik a lovak oldalára akasztva, töltött párnák, festett ládák a nyeregben; azokat ott sorban lerakják a sátorok alá, mint valami igazi vásárban, s azután jönnek a vevők, nyalka házasulandó legények, nézegetik a portékát, szóba ereszkednek vele, alkusznak és odább mennek, ha nem birtak megegyezni. Némely leányt nagyon rátartanak, másikat az első kérőnek odadják, s a kinek párja akadt, azt azután szép furulya és csimpolya szóval lekisérik a legközelebbi kalugyerig, a ki aztán hit szerint szentesíti ezt a frigyet.

Nagysád mosolyog e szokás felett, itten pedig ez nagyon természetes magyarázattal bír; a havasok lakói pásztori életmódjuk mellett oly távol laknak egymástól, hogy a legközelebbi szomszéd félóráig sem jut el szomszédjához. A mellett a fiatal leányok otthon ülnek, a fiatalság csak egyszer látja egymást esztendőben, a geinai leányvásáron. A férjes asszonyoknak már aztán szabad a búcsúkra is eljárni, de a leány otthon marad.

Persze, hogy az olyan hírhedett szépségeknek, mint Marióra, nem lett volna szükség épen a Geinára vándorolni, hogy férjet kapjanak, kivált miután az már ki is volt választva előre; hanem ezt már aztán úgy hozza magával a gazdagság büszkesége. A parasztok között is vannak, a kik büszkék arra, hogy ők gazdagabbak, mint más. Misule nem szalaszthatta volna el az alkalmat, hogy a geinai búcsún az ő leányát kiáltsák ki legszebbnek, az ő poroszka lovait legtüzesebbeknek, valamint a felesége sem élhetett volna a nélkül, hogy Marióra aranynyal himzett ingeit ki ne rakhatta volna a sátor alatt s vagy tíz kérőt el ne utasított volna büszkén.

Tóbicza Gligor is megjelent ugyanakkor a vásáron Rézpatak felől jöve tizenkét hátas paripával, hat czigány muzsikussal: felkendőzve, pántlikázva minden ló és süveg; volt is aztán dinom-dánom. Ittak a pajtások, később egy egy kicsit verekedtek is, Tóbicza beverte egy pár kötekedőnek a fejét, aztán megint kibékültek s még szélesebb kedvük lett, csak a menyasszony volt szomorú.

Tóbiczának egyszer az jutott eszébe, hogy jó volna neki tán Mariórától egy csókot kapni.

A leány eltolta őt magától: «nem vagyok én még kendnek felesége».

– De ha a Juon kérné, annak nem mondanád azt ugy-e?

A leány megvallotta igazán, hogy nem!

Erre Tóbicza méregbe jött.

– Jőjjön hát ide, ha szeret, ha különb akar lenni, mint én. Üssön el a kezemről, ha jobb legény. Ezzel ütöm agyon őt, ni.

Azzal egy hosszú kecskebőr-zacskót vont elő tüszőjéből, melynek feneke tömve volt aranyokkal s azt forgatá feje körül, mint egy csatacsillagot s lekiabált az erdőbe:

– Gyere elő, te rongy Juon, te koldus kutya! most van a leányvásár, most vedd el Mariórát, gyere elő, gyáva kutya, hadd üsselek agyon! Aranynyal ütlek agyon! Arany pénzzel töröm be a fejedet! – Hogy kaczagott és ujjongott ezen az ötleten az egész sokaság.

A mint ott legjobban hetvenkedik, egyszerre nagy sivalkodás támad az erdő felől, a sátrakból szalad a nép a lovak felé, ládát, hordót felforgatnak, asszony visít, férfi káromkodik; s egyes rémületes hang kiáltja: «jön a medve!» – «Itt jön Juon a medvével!»

Több biztatás senkinek sem kellett.

Medvével találkozni igen elhatározott vadásznak van csak kedve, mert az még halálos sebet kapva is, boszút tud állni; nyilt téren szembeállni vele, nem tanácsos. Az a néhány lakodalmas puska, mit a legénység puffogatni hozott magával, különben is csak fojtásra volt töltve, aztán meg ilyen esetben a sok asszonynép elrémíti még a legjobb férfit is, egy percz mulva hanyatthomlok rohant minden lélek a Geina tetőről a tulsó erdőbe, ott hagyva menyasszonyt, hozományt és ivószerszámot, úgy hogy midőn a medve és Juon kiugrottak a boróka-erdőből, már akkor senki sem volt a Geinán. De valaki mégis maradt ott: Marióra, ő nem futott a futókkal, hanem elbujt a sátorban.

Futott előlük Tóbicza is, de minthogy lábai a méhsertől nehezen vitték, hogy Juon utol ne érje s azzal is könnyebb legyen, elhajítá a hosszú bőrerszényt, a sok aranynyal. Juon pedig felkapá azt s megcsóválva a levegőben, mint egy parittyát, utána hajítá rákiáltva:

– Nesze a pénzed, nagyszájú! végy rajta magadnak feleséget; te pénz nélkül senki sem vagy; de én Juon vagyok egy baltával a kezemben is.

Azzal odament Mariórához, megölelé, megcsókolta, megkérdezé tőle, akar-e felesége lenni, vele menni, erdőn lakni? s midőn az igent mondott rá, ismét megcsókolá s azután elvitte magával szabad erdejébe, semmi aranyat, semmi drágaságot az ott hagyott martalékból még csak meg sem nézett. Csak Marióra volt rá nézve aranyból, más semmi.

A medve az alatt szelid pusztítást követett el a feldöntött mézes pogácsákban, egyéb veszedelmet nem okozott.

S mondhatom nagysádnak, hogy ez a nő, kinek férjén kívül nincs egyebe, de az valóban az övé: – most is nagyon boldog.