AZ ERŐS JUON.

A világ előtt olyan megfoghatatlan sokszor, midőn azt mondják: ez a férj és ez a nő nem szereti egymást! Pedig milyen derék, szép emberek; hogy lehet az, hogy még sem szeretik egymást? Egy-egy közbámulásban részesülő férfi saját házánál nincs szeretve. Hogy lehet az?

Laknál csak egy fedél alatt vele, a ki ezt kérdezed, látnád mindennap, hallanád mind azt, a mit mond, látnád egészen közelről!

Kevés nő az, a ki a házasság után nem veszt illusióiból; üres lelkek megszokják ezt a veszteséget, vagy kölcsönbe veszik; a nemes lélek tűr vele és hallgat. Mi férfiak olyan kevéssé vagyunk hiuk a házasság után apró hibáinkat rejtegetni, pedig azok mindegyikének fölfedezése a nőre nézve egy kis csendes martyrium. Az önzés az ember husával együtt él, annak épen úgy nem lehet parancsolni, hogy újra ne nőjjön, mint a körömnek, arra azonban gondunk van, hogy a kinőtt köröm ne legyen fekete, mert más ember szemét sérti, de az önzés körömfeketéjét elfeledjük tisztogatni. Észrevétlenül, úgy intézzük teendőnk, mulatságaink egész napi rendét, hogy az «én» az első személy, a «te» a második; nem gondolva arra, hogy ha mindenikünk kölcsönösen azt akarná, hogy a «te» legyen az első személy, az «én» a második, az milyen szép élet volna. Mint a rejtelmes páros csillagok járása, a miknek egyike nem a másik körül, hanem mind ketten egy képzelt központ körül forognak. Talán ez a központ a szerelem.

Hiszen a szerelem el is takargatja az apró bajokat, a mik fájnak: de a hol az nincsen! Hol a gyermeket sírva vitték az oltárhoz, kétségbeesve a vőlegény-házhoz, undorral a közös «mensa et thorus» mellé, a ki aztán mentül közelebb jut az elválhatlan tárgyhoz, csodálatos természeti paradoxonkép annál nagyobb ür van kettőjük között.

Hátszegi minden bensőség nélküli ember volt; udvariassága neje iránt nem volt egyéb, mint azon közhelyek ismétlése, miket jóra való ember restell már nőnek elmondani, tudva azt, hogy azokat nagyon sokszor elmondták már.

Igen ritkán is volt odahaza; néha hetekig sem látták Hidvárott, s mikor hazajött, rendesen víg társaságot hozott magával, a kiben Henriette épen semmi mulatságát sem találta. Ilyenkor aztán, hogy nejének kedvét találja, pompás ékszereket hordott számára, s Henriettenek végtelenül fájt az, hogy ama mindennapi lények egyikének hiszi, a kiknél a pompa minden vágyat kielégít. Soha sem tett fel egyet is azon ékszerek közül, járt közönséges egyszerű ruhában, mint egy szegény polgárnő s maga sem tudta akkor, mi végzetes ösztön sugallta szivébe az ellentétes lemondást.

Azon hosszú napokban, midőn Hidvárott egészen magára és korán letarolt lelke gondolataira volt hagyva, néha késő estig elsétált egyedül a várkert alatti park árnyékos utjain, hallgatva a mezőn dolgozó leányok danáit.

A park végében volt a templom, azon innen egy kis tisztás hely, karókkal bekerítve, a mi káposztás kertnek volt használva. Valami szegény emberé lehetett.

Ez a szegény ember volt a pópa.

Henriette sokszor látta őt, egy magas, őszszakállú férfit, hosszú fekete talárjában, a kis kertbe sietni; ott a tisztelendő férfi hosszú kabátját levetve, kapát vett elő és dolgozott késő estig.

Henriette eleinte azt hitte, hogy ezt tán csak diæteticai mulatságból teszi, hanem azután hogy másnap és harmadnap és a nap minden órájában ott találta, a hogy látta, mint törli az izzadságot forró délutánokon homlokáról a pópa, hogy szakasztja félbe a munkát kifáradtan, kapájára támaszkodva, míg kipiheni magát, akkor meggyőződött róla, hogy ez a munka nem mulatság, hanem keserves napszám.

Ez előtte egészen új tünemény volt, hogy a lelkész is kézi munkával törje magát; kinek a lelkek táplálékáról kellene gondoskodni, az saját teste táplálékáról gondoskodni legyen kényszerítve.

Sokszor szerette volna ezt megtudni tőle; de hiszen ő itt idegen volt, nem értett annak a nyelvén; míg egyszer a pópa észrevéve az úrnőt a keritésen át, igen szép tiszta magyarsággal jó napot kivánt neki, s az által tudatta, hogy ő is érti az urak nyelvét.

Henriette kérte az öreget, hogy hagyja abba a munkát, s jőjjön át hozzá.

– Az nem lehet nagyságos asszonyom, a nagyságos úr megtiltotta az udvarán megjelennem.

– Miért?

– Mert mindig alkalmatlankodom neki.

– Mivel?

– Mindenféle koldulásokkal. Majd a templom tetejét bontja meg a szél, majd a harangláb törik ki; egy esztendeje már, hogy az iskola leégett, azóta a falait benőtte a bogáncs, a dászkál is odább állt, nincs, a ki a gyermekeket tanítsa; aztán felnőnek zsiványoknak, tudatlanoknak, csak az uraság vallja kárát.

– De hát miért nem hozzák mind azt rendbe?

– Mert a köznép renyhe, iszákos, a nagyságos úr pedig fösvény.

Henriette nagyot bámult e szónál az öregre.

– Úgy van, fösvény. Én nem igen válogatom a szót, mert én pap vagyok és tudok koplalni. A ki pedig koplalni tud, az fel van mentve a hízelkedés terhétől, megmondtam én azt a nagyságos úrnak szemébe is; azért is tiltott ki a kastélyából.

Henriette nem birta a beszélgetést tovább folytatni a pópával, annyira felzavarta kedélyét az a gondolat, hogy Hátszegi fösvény. Az, a ki százezreket fáradság nélkül beseper és könnyelmün ismét szétszór, az tud visszautasítani embert, ki az Isten háza, a népnövelde számára koldul. Jaj annak, ki a közügyeket koldulni hagyja! A pap napszámból él, a nép azután természetesen rablásból.

A hölgy hirtelen félbeszakítá a beszédet, jó éjt kivánt a pópának s visszatért a kastélyba.

Este fölkeresé férjét; az fáradtan jött meg akkor a vadászatról.

– Egy kérésem volna önhöz.

Hátszegit meglepte ez a szó. Első kérése volt ez a nőnek a férjtől.

– Parancsoljon velem. Minden, a mit kigondolt, már annyi, mintha teljesítve volna.

– Én szeretném ennek a népnek a nyelvét megtanulni, mely közt lakunk. Olyan vagyok itt közte, mintha süketnéma volnék.

– Az nem nehéz. Az oláh nyelv könnyen ragad, kivált arra, a ki francziául, vagy latinul ért.

Henriette mélyen elpirult, nem tudta: czélzás volt-e ez? tud-e Hátszegi valamit arról, hogy ő latinul ért?

– Óhajtanék mestert járatni hozzám, ki útbavezessen; a helybeli pópa alkalmas volna erre.

Hátszegi szemöldei egy perczre összevonultak.

– Nem szegem kedvét. Az az ember ugyan egyetlen egy a világon, a ki nekem megtorlatlan gorombaságokat szokott mondani, házamnál és házamon kívül, a hol előltalál; a ki néha megteszi, hogy kastélyom falára veres krétával egész mondatokat ir fel Nehémiás prófétából; a kit én innen örökre kitiltottam: én szavamat adtam rá, hogy ha udvaromra beteszi a lábát, az ablakon vettettem ki; de hogy lássa ön, mennyire szófogadó szolgája vagyok, még csak le sem beszélem e kivánságáról, azt sem mondom, hogy válaszszon más nyelvmestert, hanem rögtön küldök érte s meghivatom magamhoz. Lássa minden ember, hogy az én házamnál – nőm az úr.

Lénárd kezet csókolt nejének és távozott.

Henriette azon kezde gondolkozni, hogy e férfinak talán mégis van szíve s e szív fölött neki hatalma?

Másnap reggel már hivatva volt a lelkész. Margari közölte vele a nagyságos asszony kivánságát, ki a román nyelvet óhajtja megtanulni, s majd torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondania, hogy ezért száz pengő forintot fog kapni havonkint. Száz pengőt havonkint egy olyan nyelvért, a mit csak a parasztok beszélnek!

Rubán Tódor, ez volt a lelkész neve, rögtön ott termett a hivásra; bevezették az úrnőhöz. Derült, őszinte arczu öreg ember volt a pópa; szép hosszú fehér haja tömött fürtökben borult egyszerü fekete ruhájára, mely nagyon viseltes volt már.

Henriette nem birta megakadályozni, hogy az öreg lelkész kezet ne csókoljon neki.

– Nem a szolga alázatossága ez úrnőjéhez, monda a lelkész, hanem a nép pásztorának tisztelete az angyalok iránt, kiket az ég, ingyen kegyelméből, leküldöz hozzánk néha a földre. Ne vegye ezt bóknak, nagyságos asszonyom, avval én nem vagyok nagyon adakozó; de kénytelen vagyok önt e néven nevezni; – én jól tudom, hogy engem nem azért tisztelt meg ily nagy jövedelmű és kevés fáradságú hivatallal, mintha a kivánt tudományra különös szüksége volna, mert hisz a nép nyelve ingyen is ráragad az emberre; megtanulják azt az urak tanító nélkül is; de felismertem az áldásthozó jó akaratot, ily módon segítni elárvult népünk lelki mivelődésén; mert én bizonyára ezután sem fogom egyszerű málékenyeremet izletesebbel felcserélni, hanem nagyságod ajándékát fordítom arra, a mi Istené és a népé, a kik mi nálunk a legszegényebbek.

E nap óta azt hivé Henriette, hogy neki magasabb hivatása van Hidvárott lenni; hogy a végzet azért törte meg szivét, azért hagyta megfagyni érzelmeit, azért küldte őt ide, a hol számára nincsen élet, hogy védangyala, megmentője legyen egy elhagyatott népnek; s azontúl nem talált kedvesebb mulatságot, mint faluról falura járni néha a pópa társaságában, máskor csak egy csatlóstól kisérve; akárhányszor pedig egészen egyedül, ott sorba látogatott templomokat, lelkészeket, mint valami esperes; kikérdezte bajaikat, segített rajtuk, pénzt adott iskolák építésére, szent könyveket osztogatott ki; összeszedett mindenféle elhagyott árvagyermekeket, azokat hazavitte, oktatásban, ápolásban részesíté; egész kisdedóvót alapított a vidék apróságai számára Hidvárott, s arról nagy szenvedélylyel szokott értekezni a pópával; ahhoz nagy bajjal alkalmas nevelőt szereztek, Margari barátunk ajánlatát erélyesen visszautasítva, ki ezt a hivatalt is képes lett volna betölteni – illendő honorariumért; és mind ez a nemes emberbaráti szenvedély Hátszeginek roppant sok pénzébe került; de a ki azért soha szót nem tett miatta.

– Gyermek még, hadd játszék. Ezt szokta válaszolni, ha Margari vagy Clementine árulkodtak előtte Henriettere, hogy már megint zálogba küldte Fehérvárra az ékszereit, hogy néhány oláh porontytyal többet tanítson meg csizmában járni.

Még maga a báró utasítá a tőzsért, kihez Henriette ékszereit zálogba szokta küldeni, hogy rendesen négyszer annyit adjon rájuk, mint a menyit érnek, ő megtéríti. S azután ismét új ékszereket hordott nejének.

Hisz ez valódi szeretetreméltó ember.

Egy napon Henriette a szomszéd Ravacselbe lovagolt át, hogy ott egy szegény beteg oláhasszonyt meglátogasson, kinek az előtt nehány nappal orvosságokat is küldött. Ezeket persze az be nem vette, hanem a kuruzslóval kenette meg a gyomrát valami jótékony kenőcscsel, a minek az az erős sikere lett, hogy belehalt; mire Henriette odaérkezett hozzá, már akkor végvonaglásaiban vala. Henriette magánkívül volt; mint mikor egy valódi orvos gyógyrendszerébe mások belekontárkodnak; segíteni ugyan nem tudott rajta, mert a nő mégis csak meghalt, de legalább gondoskodott illendő végtisztességtétele felől s e közben úgy elkésett, hogy már akkorra szépen fennvolt a holdvilág, mire Hidvár felé visszafordult.

Egyedül volt lóháton; mindössze egy pár óra volt a távolság a két helység között, ilyen rövid útra nem érdemes kisérőt hordani magával; különben is mitől félhetett? hisz a mióta ő e vidéken él, azóta nincsen itt rossz ember; a ki csak találkozik vele úton, útfélen, mind kezet csókol neki.

Innét egyedül indult hazafelé. Az út kanyarogva visz a völgyben mindenütt, azért hosszabb, mintha torony irányában menne a hegyeken keresztül. Hogy azonban Hidvárnak Ravacseltől van egy rövidebb útja, melyen öszvérek és poroszkalovak is szoktak járni, azt többször hallotta a parasztoktól s ezúttal jónak látta ezt az utat keresni fel, nehogy az éjszaka ott lepje a völgyben.

Csakhogy a mi út jó az öszvérnek és a poroszkának, azt nagyon válogatja a jóféle angol paripa, mely nem szereti az egyik körmét a másik nyomába rakni; azután meg száz lépés a síkon sokkal rövidebb út, mint huszonöt a meredeken. Ezt erősen tapasztalá Henriette, mire a hegyi út tetejére felért, mert paripája egészen átizzadt és reszketett a nehéz fáradságtól. Hegyi utakra nem ilyen lovakat szokás használni; valami kis mokány paripa tréfának vette volna az egészet s szót sem tett volna érte.

Pedig az út terhesebb része még a lejtőn kezdődött, egyiránt fáradságos lóra és lovagra nézve; az ösvény meredeken hanyatlik alá, rohanó záporoktól mélyen kimosva; a görgeteg kő csúszik, gurul a ló lábai alatt s előtte, utána csörtet nagy robajjal, néhol félöles rovátkokon kell aláugratni; Henriette vette észre paripáján, a mint az füleit hegyezé, sörényét felborzalta, s nyugtalanul prüszkölt és rázkódott, mennyire osztja az úrnője félelmét.

Végre egy gonosz helyre jutottak, hol az út egyik oldalán éktelen mélység nyilik meg, míg másik felől meredek sziklafal emelkedik, annyira közel az ösvényhez, hogy a nyeregben ülőnek félre kell hajtania a fejét, hogy a kőbe ne ütközzék, s a keskeny ösvényen a lónak épen csak az egyik lábát letenni van hely.

Egy perczre a paripa megállt, mintha átallna e veszélyes ösvényre lépni; azonban visszafordulni épen nem lehete, s előbbre kelle mennie.

Henriette borzadva néze le az alatta tátongó mélységbe, mely felett, féloldalt ülve a lovon, egészen függni látszott s nagyot sóhajtva mondá magában: ha ide le találnánk bukni!

Alig gondolta ezt ki, a midőn a félénk paripa hátulsó lába megcsuszik s abban a pillanatban ló és lovagnő lebukik a mélységbe.

Henriette tisztán eszméleténél volt az egész esés alatt; látta azt a rövid perczig tartó rohamot, mely alatt paripája az örvény sziklafalához surlódva csúszott alá: a sebes surlódásban leszakadtak a nyereg hevederei; egy perczig valami kinyúló bokor fentartá a rohamot, a másik perczben a nehéz paripa keresztül törte azt s még alább zuhant. Azonban Henriette egyszerre mindkét kézzel megragadá a bokor gyökereit, s ott maradt rajta.

A ló még alább esett s hanyatt fordulva két szikla közé szorult, a honnan azután szerencséjére nem birt kivergődni, mert ha még alább esik, agyonzuzza magát.

Henriette még mindig eszméleténél volt.

Két kezével a bokor gyökerébe kapaszkodva, érezé, hogy ereje nem soká fogná kitartani e feladatot; azonban ballába szerencséjére még mindig a kengyelben volt, s a nyereg és kengyel szinte fennakadt a bokor csutakjain, mik azt a paripa hátáról letépték; e kínos helyzetben az jutott eszébe, hogy ideje maradt imádkozni, Istennek ajánlani lelkét, s azután nyugodtan nézni a halál szemébe. Innen úgy sem menekülhet meg, mert a hely távol van minden emberjárástól; éjszaka következik, a bokor lassankint engedni fog terhe alatt, az elveszés bizonyos.

Azonban ha az úrnő elmulasztá segélyért kiáltani, annál hangosabban tevé azt a megszorult paripa. Hanyattfordulva, beékelt helyzetéből ki nem tudva szabadulni, folytonosan hallatá azt a rémületes bőgést, melyet a kevésszavú nemes állattól oly ritkán hallani, csak nagy, borzasztó veszély közepett; a kik ilyen állati vészkiáltást hallottak paripától, azok el fogják ismerni, hogy az borzasztóságban fölülmúl minden emberi rémordítást.

Néhány percz mulva úgy tetszék Henriettenek, mintha a mélység fenekéről emberi kiáltás viszhangzanék fel s alátekintve, a holdfénynél egy sötét alakot pillanta meg, ki szikláról sziklára ugrálva, mint a zerge, majd ismét egyik rovátról a másikra kapaszkodva közeledett a veszélyes ponthoz, a hol ő függött.

Lehetetlennek tartá az ember törekvését. A meredek falon alig volt egy-egy látható hasadás, melybe megkapaszkodhassék s ha eljuthatna is hozzá, mit segítene rajta vele? hogy szabadítaná meg onnan?

A férfi azonban egyre közelebb ért; már ki lehete venni kecskebőr ködmenét, széles, magas süvegét, borotválatlan arczát, mikről a havasi kecskepásztorra ismerni. Bámulatos volt ügyessége és testi ereje, a mint néha lábbujjhegyre felállt, hogy egy magasan feje fölött látszó sziklarepedést elérjen, melyet alig bírt ujjai hegyével megragadni s a következő pillanatban már felhúzta magát félkézzel s lába hegyét illesztve a párkányba, új lépcső után nézett.

Egy ölnyire Henriette alatt épen egy jókora kiálló kőszeglet volt, melyen egy egész emberláb bízvást elférhetett. Henriette egy percz mulva azon a helyen látta állni a pásztort. Ölnyi magas volt a férfi, fejével elérte Henriette kengyelét.

Nyájasan mosolyogva tekinte fel rá, mintha csak lováról lesegíteni jött volna ide.

– Norok bun, domna! (Jó estét, asszonyom.)

(Még eszébe jutott neki abban az állapotban jó estét köszönni.)

– Egy kicsit félrelépett a ló, asszonyom, de már nem tesz semmit. Kérlek, lépj ide a vállamra; ez a bokor nem soká tart, mert csak boróka; gyönge a gyökere.

Henriette tétovázott. Tán csak nem képzeli az az ember, hogy őt a vállán leviheti.

– No lépj ide, asszonyom, ne félj semmit. Leviszlek én innen könnyen. Oh hányszor teszek én ilyen utat a mélységbe esett gödölyéimért, egynek sem szabad ott veszni; s te nem vagy nehezebb egy kecskegidónál, én tudom.

Henriette önkéntelenül engedett; leszállt a férfi vállára; arra az félkarjával átölelte s úgy emelte le, hogy a delnő vállára ülhetett.

– De hogy akarsz velem együtt innen lejutni most?

– Csak bízd azt rám, asszonyom. Lejutni könnyű, csak feljönni mesterség.

Azzal szabadon maradt kezével felnyult az összetört bokor maradványáért. Henriette bámulva látta, hogy a bokor, melynek gyökerei az ő terhe alatt le nem szakadtak, a férfi kezének egy csavarintására elválnak a sziklarepedéstől.

Mit akarhat azzal?

A pásztor csak arra kérte a delnőt, hogy ne féljen semmit, mert hiszen semmi bajuk sem történhetik s azzal a kitépett bokrot, mint egy paripát maga alá véve s fél kézzel a sziklához nyomva, hátát a falnak vetette, s hirtelen két lábát szétterpesztve, alá hagyta magát csúszni a meredek falon.

Henriette most elsikoltá magát, azt hitte veszve van. A másik perczben már szilárd helyen állt a pásztor s mosolyogva tekinte fel rá:

– Ugy-e nem történt semmi bajunk? Oh sokszor utaztam már én így, ez csak szánkázás!

Szánkázásnak nevezte egy fenyőbokor segélyével öt ölnyi mélységű sima falon alá rohanni!

Onnan már könnyű volt az örvény aljára levinni az úrnőt, a mélység alja eleven pázsittal volt benőve; oda leülteté őt.

– Így, domna; ne félj, nem lesz semmi baj. Mindjárt visszajövök megint.

Azzal ismét felkapaszkodott a beékelt paripáig. Henriette bámulva nézett utána: vajjon mit akarhat azzal?

A férfi odaérve a kétségbeesetten kapálózó paripához, elébb annak lábait egyenkint elfogdosá, azután guzszsal mind a négy lábát jó erősen összekötözé. Akkor az összekötözött lábaknál fogva nyakába ölté az állatot, s egy hatalmas emeléssel kirántá gyámoltalan helyzetéből, – és lehozta azt is a völgybe. Ott kioldá lábait, csülökre állítá, megveregeté, s mosolyogva monda Henriettenek:

Derék egy úri ló! Kár lett volna ott hagyni veszni.

– Te elbirtad azt a válladon? kérdé Henriette csodálkozva.

– Nem nagy dolog! Aligha van négy mázsa. A multkori medve ötödfél volt; aztán azt elébb agyon is kellett verni, úgy hazavinni. Hiszen tudod asszonyom: én vagyok az erős Juon, – Juon Tare!

Ezt olyan önérzettel mondá a pásztor, mintha a világ minden részéből ide jövőnek kellene azt tudni hírből, hogy itt lakik az erdők között az erős Juon.

Henriette bámulatából azonban vevé észre, hogy ő még nem hallott felőle semmit.

– Te nem tudod még, domna, hogy én ki vagyok? de én tudom, hogy te ki vagy? A dumnye barbátu, az urad sokat találkozott már velem, az ismer jól. Az még csak olyan erős ember a világon, mint én vagyok. Sokszor birkózott velem itt a gyepen, – fogadásból. Egyikünk sem birta a másikat földhöz vágni. A nagyságos úr mélyebben tudja a fába vágni a fejszét, mint én, de én meg többet tudok emelni, mint ő; a nagyságos úr ököllel le tudja ütni a bivalyt, de én meg agyon tudom fojtani a medvét: hanem egymással nem birunk. Sokat verekedtünk. Tudod, asszonyom, csak tréfából, csak játékból; – az nem jó volna, ha mink egyszer haragból verekednénk: az rettenetes volna.

E beszéd közben Juon ügyesen összetoldozá a szétszakadt nyeregszerszámot és kantárt; felnyergelé a paripát, mely még mindig reszketett mind a négy lábán; lemosta fejéről a véres tajtékot, megtörlé a surlódás okozta sebeket s biztosítá úrnőjét, hogy ismét lovára ülhet; innen egy negyed óra alatt kivezetheti a járt utra, s félóra alatt Hidváron leend.

A völgy rejtekeivel ismerős pásztor, a ló kantárát fogva elől, bizton vezeté ki úrnőjét a hegyek nyilásáig, a hol a járt uttal ismét összetalálkozának.

Ott a pásztor megcsókolá úrnője kezét s elvált tőle.

– Nekem innen vissza kell mennem, mert várnak reám.

– Kik?

– Kecskéim és feleségem.

– Nőd is van? Szereted?

– Szeretem-e? szólt büszkén a pásztor; s halkan tevé után: olyan szép, mint te vagy! – Buna nopte, domna!

Azzal nem várva több kérdést, visszafordult az erdőbe, s sebes ugrásokkal eltünt, szökellve.

A paripa igyekezett hazafelé. Egyre nyerített; tán menekvési örömében.

Henriette mélázva gondolkozott az elmult óra eseményeiről: halálveszélyes helyzete, a csodálatos segítő, és az asszony, a kit olyan szépnek mond az erdők lakója!

Csak midőn kapuja előtt állt, akkor jutott eszébe, hogy megmentőjét minden jutalom nélkül bocsátá el magától, még csak egy «multiemescut» (köszönöm) sem küldött utána.

Férje nem volt honn. Nem kellett tartania terhes kérdezősködésektől, a mikre leginkább paripája sebei, szétszakgatott szerszáma és saját tépett öltönyei sok okot szolgáltathattak volna. Nem szólt az egész esetről senkinek sem. Hanem alig várta, hogy jőjjön a reggeli óra, melyben Rubán Tódor fel fog jönni a kastélyba, hogy tőle a Juon Tare felől kérdezősködhessék.