AZ ARADI ESTÉLYEK.

Kengyelesy gróf csakugyan szerencsésen hazaérkezett Aradra, ezuttal nem rabolta ki a Fatia Negra.

A hidvári vadászestéken mindazt visszanyerte, a mit a kengyelesi látogatás alkalmával vesztett s e fölötti örömében szabad rendelkezést adott a grófnénak termeit az ottani elegans világ számára megnyithatni.

Mert Aradnak igen elegáns közönsége van; Pest után itt egyesül minden aristocraticus elem, sőt Pest fölött még az az előnye is van, hogy a társaság nem oszlik szét a különböző idények szerint; Csákó, Ménes, Magyarát, Világos és a körüllakó főurak pusztáin levő kastélyok mind úgy egy csoportban vannak Arad körül, hogy sem nyár, sem ősz nem szórja szét messzire az ismerősöket; azoknak, kik a társasélet örömeit szakadatlanul birják élvezni, Arad valóságos Aranjuez.

Kengyelesi grófnénak nem kellett az ilyen ajánlatot kétszer mondani; másnap mindjárt kezdetét vette a sok bemutatás. (Ez ideig a grófné visszavonultan élt Aradon.) A kik a jobb körök nevezetességei voltak, azoknak bevezetéséről az ismerősök gondoskodtak; a távolabb állókat, kiket még senki sem ismert, magának a grófnak kellett felkeresni s bemutatni. Neki tetszett ez a mulatság.

Azok közé, kiket így messziről kellett bevonni a társaságba, tartozott egy Pestről jött fiatal ember, itt jelenleg megyei hivatalnok (azon időkben különösen kitüntetett osztály), kit míveltségeért nagyon dicsérnek, ki megyegyűléseken már egy párszor igen értelmesen meg is szólalt: bizonyos Vámhidy Szilárd.

Hanem a mi a hölgyeket jobban érdekli az ő megyegyűlésen tartott beszédeinél, a felőle elterjedt hír ama regényes szerelmi viszonyáról egy gazdag pesti tőzsér leányával, ki miatt az ifju magát el akarta ölni, a leánynyal összebeszélve; szinte a halál révéről hozták már vissza; hanem azért a leány csak férjhez ment a gazdag Hátszegihez.

No ezt a fiatal embert okvetlen meg kellett ismernie a grófnénak. Hogyne? Azt az ideált, a kibe Henriette szerelmes volt s a ki magát vele együtt el akarta ölni. Oh az ilyen species nagyon ritka már a mai világon; megérdemli, hogy mutogassák.

A grófné annyit beszélt felőle férjének, annyira magasztalta az ifjut, pedig csak úgy messziről látta egynehányszor, hogy Kengyelesy már kezdett nyugtalankodni miatta.

Be kellett őt mutatnia a feleségének. E végett elébb magának is meg kellett ismerkednie; ez könnyen ment, az alispán mindkettőjüknek jó ismerősük volt, ott megbarátkoztak. Kengyelesy grófot azután, ha egyszer megbarátkozott valakivel, nem lehetett többé kikerülni; az fogta az embert, vitte, pártolta, boszantotta és mindent elmondott neki, a mi a nyelvére akadt.

– Kedves barátom, az én feleségem ön után bolondul. Valósággal el van öntől bolondulva. Már egy hét óta szekiroz, hogy önt keressem fel és vigyem hozzá. De előre figyelmeztetem önt, kedves barátom, vigyázzon magára; az egy igen csodálatos asszony, már sok emberrel tett így, mint önnel. Egyszer magához vonta őket, enchantirozta, elbűvölte; s mikor már egészen schachmattá tette, akkor ott hagyta a faképnél; mint a hogy szokás a matt után megint másik parthiet kezdeni. Ez valóságos endiablée asszony! Mindenkivel kiköt; nincs fiatal ember, a kitől eltűrné, hogy belé ne szeressen; egy pár hétig aztán engemet szánnak, már a harmadik héten én szánom szegényeket. Mert tudja barátom, a mellett ez egy Penelope! A hitvesi hűség valódi Vestalángja nála, mely soha sem alhatik ki a nélkül, hogy az őrizőnek meg ne kellene halni. Hanem, kedves barátom, délelőtt nem szokás világos sárga keztyűt húzni látogatásokhoz. Lássa.

Szilárd azt felelé, hogy ő nála már három órakor délután van.

– Ebédelt már? kérdé gróf Kengyelesy ijedten. Ah, kedves barátom, akkor kérem, vegyen a fogai közé egy pár szemecskét ebből a cachou aromatiquéeból. Ezt mindig velem hordom. E nélkül nem lehet hölgyekkel beszélni ebéd után. Tudja ön: ez elveszi az ember szájának azt a bizonyos utóemlékét, a mi ebéd után, kivált egy kis borocska után, önkéntelenül visszasugárzik.

– Hiszen nem beszélünk mi olyan közelről egymással.

– Azt ki tudja? – No hát csak arra figyelmeztetem kedves barátom, hogy vigyázzon magára; eszén járjon, hidegvérű legyen; eszébe jussanak jó tanácsaim s mihelyt idejét találja, lásson valami jó parthie után, mert addig ezer veszélynek van a fiatal ember kitéve. Köztünk mondva, azután még kétezernek van kitéve, aztán meg az is igaz, hogy nincs jó parthie a világon, mert minden asszony el tudja azt bőven költeni, a mit magával hozott.

Szilárdnak soha sem volt szükség a gróffal vitázni, mert ő rendesen maga magát kidisputálta, ha beszélni engedték.

Az első bemutatás szokás szerinti feszességét igen hamar megtörték a gróf bizarr ötletei.

A grófné habos moir antique ruhába volt öltözve, melyhez hosszú angol fürtöket viselt.

– Ugy-e bár, Szilárd barátom, szólt a gróf, ez a ruha, meg ez a coiffure sehogy sem áll a grófné arczához, mi?

Sok jámbor fiatal embert kétségbe ejtett volna egy ilyen hóbortos kérdés; egyik ügyetlen bókbul a másikba botlottak volna egy ilyen «banditadöfés» kiparirozása közben; az én Szilárdom örökké nyugodt arczát egy perczig sem hozta zavarba az.

– A grófnénak minden jól illik, válaszolt rá; de én még is tudok egyet, a mi ennél is csinosabb, a mi minden hölgyet szebbé tesz.

– Nos? ön kiváncsivá tesz; szólt a grófné.

– Ön oly műismerő volna, hán? kiálta rá a gróf.

– Azok a kék szövetek, fehér pontocskákkal, annyi bűbájt szaporítanak minden hölgy alakján, s mellé egy ősi csipkefőkötő.

– Áh ha há, bravo, kiálta Kengyelesy. Még a hölgyek közt is korteskedés!

(Talán te már nem is tudod, kedves olvasóm, azoknak a kék ruháknak történetét, azokkal a fehér pontocskákkal? a miket egy időben olyan nagy lelkesüléssel kezdtek viselni Magyarhon högyei. Oh az nevezetes időszak volt! Sokat beszéltek akkor arról.)

A másnapi fényes estélyen Kengyelesy grófné olyan fehérpontos kék honi szövetbe volt őltözve, olyan csipkefodros főkötővel fején, a milyent Szilárd mondott neki.

– Tessék! drága barátom! szólt a gróf az ajtón belépő Szilárdot rögtön elfogva, ott van ni. Tetőtül talpig úgy costumirozva, a hogy ön rendelte. Mondtam ugy-e? Sajnálom önt; már benne van a hálóban.

Szilárd sietett a grófnét üdvözölni, ki az egész estélyen át különösen kitünteté a szép ifjut. Nem csinált belőle titkot.

S ha még valakinek kikerülte volna a figyelmét, azt maga a gróf sietett figyelmessé tenni, egész este járt-kelt férfiak, asszonyok között s háborgatta őket észrevételeivel.

– Ahol van, ni. Már megfogta. Odaülteté maga mellé; mindig vele beszél. Még politizál is a kedveért, pedig nem ért hozzá. Az elébb, hogy vele tánczolta s quadrillt, mindig elkéstek a figurából a nagy causerie miatt. Én mondtam előre a fiatal embernek, hogy így jár; mondtam neki, hogy vigyázzon magára; de nem veszi hasznát; ő is hanyatthomlok rohan a veszedelmébe, mint a vacsoravesztő pille a lámpásba.

– És így tovább.

Egy óra alatt az egész társaság tudta (tudhatta, mert Kengyelesy elmondta mindenkinek), hogy az a komoly képű fiatal ember ott a grófné mellett, a kinek még most olyan nehezen sikerül a mosolygás, micsoda szerepre van szánva ezeken a pallókon?…

… Hanem hogy az a fiatal huszártiszt ott a harmadik szobában, a ki csak úgy en passant vetődött most ide Pardubiczból, a ki egész este egy pillanatra sem bukkan be a tánczterembe, hanem ül két öreg úrral egy asztalnál és tarokkozik, a ki a bemutatás első pillanatán kívül egy szót sem váltott a házinővel, a kit nem érdekel az egész társaságból senki, – – hogy ennek micsoda szerep van itt szánva? azt már nem tudja senki, a gróf legkevésbbé; – hanem a grófné talán mégis tudja.

Harmadnap a köszönőlátogatást kelle megtenni Szilárdnak a grófnénál. – Készakarva olyan órában ment, a mikor tudta, hogy nincs otthon, s egy látogatójegy hátrahagyásával elvégezheti a látogatás kötelességét. Hanem este találkozott vele a szinházban. Az előadásnak vége volt, a grófné kocsija még nem járt elő, s míg az előcsarnokban arra várt, Szilárdnak nem lehetett őt elhagyni.

– Oh az nem megy ám, tisztelt uram, szólt tréfásan a grófné, hogy ön kilesse, mikor nem vagyok otthon, s akkor egy látogatójegygyel lerója tisztét. Ismerjük ezt a szokást, de önnek nem szabad azt használatba venni. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Igen sok, a mit önnek meg kell tudni tőlem. Azért csak igérje meg gyorsan, hogy holnap tizenkét órakor el fog jönni hozzám, különben megteszem azt a tréfát, hogy világ rémületére felkérem önt, hogy jőjjön velem rögtön kocsimon.

Más kedélyű ember aligha fel nem találta volna magát, hogy e fenyegetésre azt felelje, hogy ijessze hát meg a grófné e merénylettel a világot, hanem Szilárd komoly képpel azt viszonzá, hogy jó lesz, tehát holnap reggel 12 órakor el fog menni.

El is ment. Nem igen dobogott a szíve, mikor belépett a grófné magántermébe; a sok tétova eszme közül azt tartotta meg legjobban, – a mit a gróftól hallott. Tréfát űznek vele.

Tehetnek, a mit akarnak.

A grófné halkan tudatta komornyikjával, hogy senki számára sincs itthon s azzal leültette magával szemközt Szilárdot. – A grófné szép asszony volt és szépen is tudott öltözködni. A grófnénak igen szép szemei voltak és igen szépen tudott mosolyogni velük. A grófnénak igen szép kis szája volt, s ha megszólalt, még szebb lett, mert igen elmésen tudott beszélni. A veszedelem félre ismerhetlen.

– Édes jó Szilárd; szólt a grófné azzal a könnyű, természetes naivsággal, mely annyira lefegyverző az erős ész ellenében; ne nehezteljen, hogy néhány bizalmas szót intézek önhöz. A világban rövid időn azt fogják beszélni, hogy ön szerelmes én belém, én pedig önbe. Én nem fogom hinni az elsőbbit, ön nem fogja hinni a másodikat. A világ beszéljen, a mit neki tetszik. A milyen keveset gondol ön arra, hogy érzelmeivel felém forduljon, ép olyan kevéssé van nekem szándokom, azokkal könnyelmű játékot űzni. Nekem egy jó, áldott férjem van, a kit gonoszság volna megkeserítenem; nem is adok rá okot; önnek pedig egészen más gondjai vannak. Én ismerem önnek a gondjait. No ne haragudjék; ne húzza úgy össze a szemöldeit; az önnek jól áll, de én nem akarom, hogy tegye. Én nem vagyok tolakodó; nem akarom önt meglopni: nem kérdezem, hová ásta el kincseit? én csak azt mondom, hogy tudom, hogy önnek kincsei vannak, s azok el vannak ásva. No mondja ugy-e, ön nem fél én tőlem?

Szilárdot e váratlan fordulat kissé zavarba hozta. Puszta kiváncsiság volna-e az?

– Nincs félteni valóm, grófné; szólt mosolyogva. Nincsenek elásott titkaim. Fiatal ember voltam, mint más; voltak bohó ábrándjaim, mint másnak; s kigyógyultam belőlük, mint minden ember.

– No, ön most nem mond igazat: ön nem gyógyult ki belőlük. Hanem hát legelőbb is azt kell önnek mondanom, hogy ne higyje felőlem, mintha én csak asszonyi kiváncsiságból akarnék olyan tárgyakat ön előtt felemlegetni, a miknek gondolatja önnek fáj, mintha én csak mendemondát hajhászni fordulnék önhöz azzal a szóval, hogy legyen irántam bizalmas s vissza akarnék élni bizalmával. Higyje el, én nagyon szeretem a tréfát léha, tartaléktalan férfiak irányában alkalmazni; de a jó szivet mindig tisztelem, mert az olyan ritkaság. – A kiről beszélni akarok önnek, az énnekem barátném, s az nagyon, nagyon, de igen nagyon szerencsétlen…

Szilárdnak el kellett hinni, hogy ez igaz, mert a grófné szemében könycsepp ragyogott.

– Oka vagyok én annak? kérdezé keserűn.

– Ön nem, de ő sem; én tudom bizonyosan. Mindennek oka a pénz; a szomj a pénz után. Nincs szerencsétlenebb teremtés a világon, mint egy gazdag ember leánya. Hanem hát ez most mind csekély baj: férjhez adták valakihez, a kit nem szeretett; a ki elvette azért, mert nagyapja milliókkal bir; a kihez nagyapja átokkal fenyegetőzve riasztá nőül menni, s most, miután e férfi nejévé lett, a ki iránt még csak barátságot sem érezhet, nagyapja végrendeletet tesz és kitagadja mindenéből.

Szilárd ajkai vonaglottak e szóra.

– Képzelheti ön azt, a mi most következik. A nő nem szeret és nem szerettetik. Hozzá adták egy keleti nábobhoz, a ki menyasszonyát gazdagnak hivén, úgy költött azóta, mint egy fejedelem. És most ez az ember egyszerre arra a hírre ébred fel, hogy nejének semmije sincs. Ismeri ön azt a szót, hogy «kegyelemkenyér»?

– A szót ismerem, de a kenyeret nem kóstoltam.

– Hanem arról soha sem fog önnek fogalma lenni, hogy mi az a kegyelemkenyér, a mit egy férj ád annak a nőnek, a kit gazdagnak hitt s szegénynek talált. S még hagyján, ha ez a férj maga is szegény ember! De hátha gazdag – oh ez a kenyér nagyon keserű.

(Ugy-e keserű? gondolá magában Szilárd; az a kenyér, a mit én ajánlottam neki, az csak száraz volt.)

A grófné látva, hogy Szilárd hallgat, folytatá beszédét.

– Biztosan értesültem felőle, hogy a báró magaviselete neje irányában azóta egészen megváltozott, hogy megtudta annak kitagadását. Épen sokat vesztett a kártyán, midőn ez a hír érte. E fölötti rossz kedvét épen nem iparkodik neje előtt eltitkolni. Henriettenek voltak jótékonysági kiadásai, a vidék szegényei őt tarták szabadító angyaluknak, most ezt a szerepet meg kellett szüntetnie. Zárt ajtót kell tartania a könyörgők előtt, mert férje nem szabadítja fel haszontalan kiadásokra. Sőt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, még azt is mondják, hogy miután Henriettenek meg van az a szokása, hogy mikor nincs pénze szétosztani boldogtalan emberek között, akkor az ékszereit nem restelli zálogba tenni, tehát most Hátszegi azokat zár alatt tartja, s csak olyankor adja elő, mikor valami pompához kellenek s olyankor kényszeríti nejét azokat felrakni magára. Tudja, hogy ez nagy megaláztatás egy nőre nézve.

(Szilárd gondolta magában: ha az enyim lettél volna, most volna csendes tűzhelyed, kis szobáid, a mikben magad volnál az úrnő; én nem vennék ékszereket, de két falatom közül a jobbik mindig a tied volna.)

– És a mi a legmegalázóbb a nőre nézve: most már Hátszegi még csak titkolni sem igyekszik előtte sértő szenvedélyét, mely köztudomás volt eddig is, de a nő legalább nem tudta; – most már ő is tudja.

Szilárd kérdőleg tekinte a grófnéra, mint a ki nem értett valamit.

– No, értem alatta azt a tulságosan chevaleresque hajlamot, mely a női szépség bálványozását még a parasztnőkre is kiterjeszti.

(Szilárd gondolá magában: ha az enyim lettél volna, olyan helyen állna képed, a hova más nőarcznak még csak árnyéka sem vetődnék soha.)

– Ön nagyon elgondolkozik azon, a mit beszélek, édes Vámhidy; pedig ne gondolja, hogy én csupán azért beszélek, hogy önnek érdekes újságokat mondjak. Más bajom van, illetőleg nem nekem, de szegény Henriettenek.

– S érdemesít rá, hogy ezt megtudjam?

– Oh, ő bizonyosan nem fordulna panaszával önhöz; – de ezt én találtam ki. Azt gondolom, legjobb helyen beszélek. Henriette szivét még egy nagyobb csapás érte, a mi annál érzékenyebb, mert folytonos sajgásban tartja. Öcscse, Kálmán, Pestről hirtelen eltünt s azóta nem tudni, hová lett.

Szilárdot e szavak nagyon megindították.

– Ezerfélét beszélnek róla, a mit én nem akarok elmondani. Azoknak nagyobb része igen rossz. Henriette megtudva ez esetet, kérte férjét, hogy járjon utána Kálmán eltünése okainak. Hátszegi irt ügynökének, kapott is tőle választ, de azt semmi áron sem akarja Henriettenek megmutatni; sőt megparancsolta neki, hogy többé előtte Kálmán öcscsét elő ne hozza. Most ez a szegény nő kétségbe van esve, el nem tudja gondolni, miért titkolják előtte testvére eltüntének okát? És most jövök már arra, a miért önnek ezt a sok szóbeszédet elmondtam. Henriette azt hiszi s én is meg vagyok felőle győződve, hogy ha testvére életben van, akkor csak egy embert fog felkeresni és az senki sem más, mint ön.

– Szegény fiu; engem nagyon szeretett, sóhajta Szilárd.

– Érti ön már most az összefüggést, ugy-e bár? Ha valaki megtudhatja Henriette testvérének hollétét, annak valódi okát, a miért Pesten levő rokonait elhagyá, és sem Lángainéhoz, a ki védője volt, sem testvéréhez nem menekült, úgy az ön lehet legbizonyosabban. Ezt nem lehet ügyvédre bízni, mert ez nagyon sok gyöngédséggel jár; ide érzelem, lovagiasság szükséges s ha már a férj elutasítá magától e nemes feladatot, úgy nincs kihez fordulni, – mint – a feláldozotthoz.

Szilárd ajkait harapta, hogy a köny szemébe ne jőjjön.

Ki hinné, hogy a könnyelmű nőknek annyi érzésük legyen barátnéik iránt?

Szilárd fölkelt, meghajtá magát s azt válaszolta a grófnénak röviden, hogy magára vállalja e feladatot.

A grófné kedvesen nyujtá elé kezét.

– És engemet mindenről tudósítani fog; mert én vagyok a közös posta kettőjük között.

Szilárd megköszönte a grófné bizalmát iránta és távozott.

Estig gondolkozott a hallottakon s akkorra készen volt fejében a terv.

Este a casinóban találkozott Kengyelesyvel. A gróf több sportsmann jelenlétében rátámadt:

– Gyere ide csak, drága barátom! Hogy van ön? (Szokása volt az embert egy lélekzet alatt tegezni és önözni.) Ezer milliom ördögbe; a dolog görbére kezd menni. Ön ma a feleségemnél volt délben tizenkét órakor, együtt ültetek egész egyig; senkit sem eresztettek be; a grófné el van ön által ragadtatva; nem beszél egyébről, csak arról, hogy ön milyen derék ficzkó, hogy mennyire örül annak, hogy önt megismerte, hogy ön egy valódi ideál! egy lumen! vagy micsoda? Figyelmeztetem rá «kedves barátom», hogy én nem tréfálok; én velem nem lehet bolondozni; ha ön igazán magába szeretteti a feleségemet, megjárja velem, mert én elválok tőle s kényszeríteni fogom önt, hogy elvegye! Mi?

A többi úr nevetett rajta nagyon, maga Kengyelesy is.

Vámhidy természetesen olyanforma arczot csinált, mint a ki ártatlan az egészben.

A gróf comicus szigorral megfogá attilája gombját s szeme közé nézve, kérdé:

– Hát miről beszéltetek folyvást, hán? No ne süsd le a szemedet; nézz rám! Miről beszéltetek egy óra hosszat?

Szilárdnak valami mást kellett kigondolni hevenyében.

– Hát – a szinházról, zenéről, irodalomról…

– Ahá. A feleségem meg azt mondta: a honi divatról, országgyűlésről, politikáról. Tehát már hazudtok? No csak hazudjatok. – Azért mégis rá fognak téged szedni, meglásd.

Azzal a kandallóhoz hátrált, frakkja szárnyait szétvonva, két zsebébe dugott kezével s nevetve nézett sorba a körül állók szemeibe, a kik maguk is nagyon hahotáztak.

Szilárd egyet gondolt, megfordult a sarkán, s ott hagyta őket.

Csak egy fiatal huszártiszt nem ügyelt rá; az ott olvasott egy karszékben valami ujságot s mikor Kengyelesy éles hangú kaczagása nagyon verte a füleit, meglepetve nézett fel rá:

– Mit? Mi az?

Azután egy egész hétig nem látta a gróf Vámhidyt; kereste mindenütt, sehol sem akadt nyomába. Mindennap kérdezte a grófnétól: hová tette? Nem volt-e itt? az nevetett és tréfával ütötte el a kérdést. A gróf dühös kezdett lenni minden ismerősére, a ki nem tudott neki arra a kérdésére felelni, hová lett Szilárd?

– Arra a ficzkóra úgy rátaláltam ijeszteni, hogy megszökött Aradról. Ez már nagyszerű diadal a grófnétól! Úgy meghódítani valakit, hogy levegővé váljék, elpárologjon, a semmibe tünjön.

Az első estély után tíz napra volt rendezve a másik, Szilárd még abban sem jelent meg. Kengyelesy kérdezősködött felőle fűtől-fától, de nem tudta kinyomozni, hová lett? Az egész társaságból senki sem tudott felőle.

– Kedves barátom, ez megmérgezte magát. Világos. A ki már egyszer ráadta ilyenre a fejét, az másodszor is megkisérti. Én mosom a kezemet; a grófné az oka; minek tréfál ilyen emberekkel. Bizonyosan mérget vett be s elbujdosott vele valami erdőbe, s majd csak egy hónap mulva találják meg véletlenül.

– Kit találunk meg véletlenül? kérdezé egy hang a háta mögött. Hátra nézett: hát az épen elveszett volt.

– Ah csak hogy megkerült ön! ugyan hol járt annyi ideig? Én már azt hittem, hogy az én fenyegetéseim riasztották el örökre. Jőjjön, az Isten áldja meg, hadd viszem a feleségemhez. Szegény fiú! azt gondoltam, már elölte magát.

Azzal karja alá vonta Szilárd kezét, czepelte a grófnéhoz: «itt van, megtaláltam; ne tessék kétségbeesni miatta. Tessék leülni mellé, itt van egy szék. Gondom lesz rá, hogy senki se háborítsa önöket. Igy ni. El ne ölje magát, édes barátom. El nem tudnám viselni a lelkemen.»

A grófné megszorítá Szilárd kezét s inte neki, hogy maradjon.

– Most érkeztem Pestről, monda Szilárd.

– Igen? Nos?

– Mindent megtudtam. Azaz, hogy mindent még nem; de igen sokat.

– Szóljon, kérem. Úgy is mindenki tánczol most, nem ügyelnek ránk.

– A Lapussa család tagjai az öreg holta után keserű vitában vannak. A végrendelet ellen, mely Jánost, a legidősbet teszi általános örökössé, a többieket kirekesztve, törvényesen fellépett Lángainé, az özvegy. Ügyvédétől tudok mindent, ki hajdan főnököm volt és igen derék, rokonszenvre méltó ember. Lángainé azt bizonyítja, hogy az öreg Lapussa nem volt ép elméje használatában, midőn családja egyéb tagjait kirekeszté, s ezt egyéb bizonyítékokon kívül, miket bámulatos női furfanggal győzött halomra gyűjteni, leginkább azzal támogatja, miszerint az öreg úrnak épen semmi oka sem lehetett unokáit, kik soha meg nem bántották, kik szégyenére nem váltak, gyűlölni, kiátkozni. Ennek ellenében János úr azt hozza fel, miszerint igenis volt oka édes atyjának unokáit gyűlölni, mert először is báró Hátszeginé a mióta férjhez ment, soha nagyatyjának levelet nem irt; hogy mind ő, mind férje odahaza az öreg úr felől a legtiszteletlenebbül nyilatkoztak; az utóbbi nevezetesen nagyon nyiltan elárulá, hogy szeretné már, ha nem kellene az öreg emberek drámájának ötödik felvonásában a függöny legördültére olyan sokáig várakozni; tanúbizonyság erre bizonyos Margari, kit az öreg Lapussa azelőtt felolvasójának tartott, midőn leányát férjhez adta, akkor pedig Hátszegire erőszakolt titkárul; voltaképen azonban messzire előtervezett okokból, kém gyanánt tartott nála, ki most aztán mindenféle szennyes rágalmakra esküszik Hátszegiék ellen, János úr által eszközül visszahivatva onnan. A másikra, a gyermekre nézve, pedig egy borzasztó váddal áll elő unokabátyja. Egy váltót mutat elő negyvenezer forintról, melyet a gyermek hamisított, nénje, Hátszegi báróné nevére.

– Ah! kiálta fel a grófné, hitetlenség hangján.

– A dolog nevetségesen hihetetlen, de így van, én láttam a váltót, mert biróilag le van foglalva. Egészen a fiu keze irása, még testvérének aláirt nevében is felismerhető, melyet még csak nem is utánzott jól.

Itt Szilárd félbeszakítá beszédét; valami jutott eszébe: ah, azt a névaláirását Henriettenek ő ismerte igen jól!

– Összeüt ez esettel a fiunak rögtöni eltünése, ki azóta minden utánjárásra sem került elő, a mi a bajt tetemesen öregbíti. Az nap, a midőn e váltóról beszélni kezdtek, eltünt a növeldéből s úgy látszik, hogy e szökésre már régóta készült.

– De mi vihette volna ezt a fiatal gyermeket ilyen tényre? úgy tudom, hogy alig több tizenhárom évesnél?

– Sok természeti könnyelműség volt benne. Azonban ez még nem elég magyarázat arra, hogy nénje nevére negyvenezer forintos váltót hamisítson.

– S miért nem akarta ezt a báró nejével tudatni?

– Nagysád nem sejti? – Én jól tudom. Hátszegi nagyon jól ismeri nejét. Igen jól érzi ő azt előre, hogy a mint a báróné meg fogja tudni, hogy öcscsét azzal vádolják, miszerint az nevére váltót hamisított, az egy perczig sem fog kételkedni azon, hogy mit tegyen? hanem valódinak fogja elismerni a hamisított aláirást.

– Valóban! ön igazat mond. És azzal testvére meg lesz mentve.

– Tökéletesen.

– De akkor neki kell fizetni azt az összeget.

– Vagy kifizetni, vagy bepereltetni magát miatta.

– Hm. Szegény asszony; de neki most semmi pénze sincs. Ez fatális helyzet, nagyon fatális. No de semmi. Ha az ő ékszerei zár alatt vannak, az enyimeket nem őrzi senki.

Szilárd nem állhatta meg, hogy e legjobb szívből jött szavakért forrón meg ne csókolja a grófné kezét. Egészen el volt ragadtatva attól.

– Áh áh! rikácsolá háta mögött a gróf; már ennyire vagyunk? Szép, nagyon szép! No no, fiatal barátom, csak ne ijedjen meg tőlem! Kérem, én tőlem való féltében valami kárt ne tegyen magában, az Isten áldja meg.

– Majd holnap kifőzzük ezt. Egy órakor elvárom, súgá a grófné Szilárdnak. Most mennem kell, a cotillon kezdődik?

– Hát ön nem tánczol? kérdezé Szilárdtól a gróf. Menjen, lásson hozzá, még azt találnák mondani, hogy gyászol; pedig hála Istennek, nem az ön ipa volt az öreg Lapussa, hanem Hátszegié, gyászolja az. Menjen ön tánczolni…