A MIKALAI CSÁRDA.

Hidvártól Gyula-Fehérvárig egy jó napi járó föld van, még a legjobb lovakkal is, legjobb időjárás mellett; esős időben a hegyi utak még több idejét fogyasztják el az utasnak.

Szerencsére, az út fele táján esik a mikalai csárda, abban lakik egy derék, becsületes oláh nemes, a ki úgy mellékesen korcsmárosi hivatalt is visel. Itt ezen a tájon, a bányák közelében nincsen zsidó, minden bolt és csárda örmények és oláhok kezében van; a nép meg van velük elégedve s a magyar urak is szeretik őket. Annyi bizonyos, hogy Magyarországon nem lehet olyan olcsón utazni, olyan jó bort inni, olyan tiszta ágyban hálni, mint Erdélyben.

Az ifju Makkabesku tanyája regényes helyen épült, egy, a hegyekből kijövő patak zuhatagja mellett; a bérczi csermely ott foly el háza mellett, minden belehullott gallyat és falevelet hetek alatt kővé változtatva; még a beléhajló fák gallyai is odáig szép fehér kővé változtatva, a meddig a víz szokta mosni.

A tanya egy hosszú tornáczos házból áll, távolabb vannak az aklok és félszerek, földszint kőből építve, s az alacsony emelet kemény fából, szép simára gyalult oldalakkal s olyan ügyesen egymásba róva, mintha remekbe készült katulya volna; nyolcz oszlop az elején, czifrára kifaragva, képez egy hosszú folyosót, melyhez kőlépcső vezet fel. E hosszú folyosó közepén nyílik a konyha, a hol maga a nemes úr lakik, legvégén pedig van a vendégszoba, a hova vendégeit, ha jönnek, be szokta szállásolni. Csak egy szoba, de elég kényelmes és tágas is, megférnek benne, akárhányan vannak.

A nemes úr a korcsmárosságot nem űzi keresetből, abból ugyan nem is élhetne meg, hanem félig szivességből és jó barátságból; számadásai is nagyon egyszerűek: ha valaki gyalog jön és csak szállást kiván, annak számlája két garas, ha lovon jön és vacsorál, egy forint; ha még bort és pálinkát is diktál föl, azért mégis csak egy forint; ki vesződnék a miatt még külön czifra kálkulással? A négylovas hintókat nem szokta taksálni, azok fizetnek, a mit akarnak. Ha valaki nem kérdi, hogy mit fizessen? hanem kezet szorít és odább megy: szerencsés utat kiván neki s nem kiabál utána, hogy hát a fizetés?

A mellett Makkabesku büszke ember és sokat tart a nemességére. Megvárja, hogy őt domnulénak szólítsák s nagyon jól esik neki, ha vendégei észreveszik a vendégszobában felakasztott nemesi czímert, a fekete medvét három nyillal a kezében, s kérdezősködnek annak titkos értelme felől, a mikor azután ő is megmagyarázza, hogy az a fekete medve három nyillal, mely pléhre festve két vasrudon a ház előtt himbálja magát, szintén nem valami korcsmai, – hanem nemesi czímer, s örömest elegyedik beszédbe a legközelebbi tisztujításról, a mikor alispánt és szolgabirákat választani fennjárt a székvárosban.

Késő délután lehetett, a midőn báró Hátszegi Lénárd úr a mikalai csárdába vezető gyalog hídon át, annak udvarára lépett, gyalog jött, egy ládika a hóna alatt s vállán egy kettőscsövű fegyver. Makkabesku a tornáczon át már messziről köszönté.

– Hozta Isten, nagyságos uram, tán valami baj történt, hogy csak gyalog jön?

– Baj ám: az átkozott Tyiatra lupulujnál eltört a kocsim tengelye. Mindig mondtam, hogy csináltassátok meg azt a rossz helyet, már legalább hatodszor történik velem ott baj.

– Isten az oka, uram; a patak mihelyt megárad, mindjárt elrontja.

– Ez nekem nem vigasztalás. Embereim ott vesződnek a hintóval, fel sem birták még állítani úgy feldűlt. Jó, hogy magam a lovakat hajtottam, mert különben a nyakam tör ki, a hajdum így is kificzamította a kezét, küldj neki segítséget izibe, mert különben be nem vergődnek. Hol van a leánykád?

– Ej ej, nagyságos uram, ön mindig tréfál. Flóre te!

Egy csinos kis menyecske jött ki e szóra a konyhából, tűztől pirult arczczal mosolyogva a nagyságos úrra.

– Vedd át a nagyságos úr fegyverét és ládikáját s vidd be a vendégszobába.

– Hát hogy vagy, kis leánykám? még sem mentél férjhez? szólt a piros csattanó orczát megcsipve ujjaival a báró, mialatt a menyecske a ládikát elvette.

– Hej! be nehéz ez! sikolta az, mintha a láda terhétől ijedt volna meg.

Nem sül el ez a puska?

– Csak rá ne nézz tüzes szemeiddel, mert akkor elsül, ugy-e öregapja?

– No csak vidd be Flóre. A nagyságos úrnak mindig jó kedve van, még ha szekere feldűl is; a nagyságos úr mindig tréfál.

A tréfa abból állt, hogy Makkabesku a negyvenen túl levő férfi lehetett már, s itt-amott őszült a tarkója; a menyecske pedig alig lehetett több tizenhét évesnél, mikor a nemes úr nőül vette; azért Lénárd mindig azzal boszantotta a korcsmárost, hogy leányának hítta a feleségét s kérdéseket tett hozzá, mint öreg apjához, hogy mikor adja már férjhez az unokáját?

Hogy a nagyságos úrnak még akkor is eszébe jut a tréfálás, mikor a hintaja eltört!

Pedig hiszen Makkabesku Pávelt még «ifju»-nak híják: természetesen azért, mert az apja még él és az is Pável keresztnevet hord.

A csárdás egy perczig sem hagyta a feleségét megállani a sarkán Lénárd szeme előtt, egyre küldözte ide-oda. Ő maga arról a helyről, a hol az ideig könyökölt, még meg nem mozdult.

– Eredj a cselédházba Flóre; a kocsis, meg a bivalyos siessenek mindjárt a nagyságos úr hintajához, a Tyiatra lupulujhoz; vigyenek magukkal dorongokat és istrángot eleget. Csak szaporán. Tessék addig besétálni a nagyságos úrnak.

– Nem megyek biz én, mert én magam is utána akarok látni a hintómnak, különben ma sem vergődik be; csak előbb szeretném valami biztos helyre tenni ezt a ládikát; nem azért mintha félteném, vagy mi? hanem négy ezer arany van benne, s az mégsem bolondság.

– Hüh! domnule! szólt mind a két kezével tarkójához kapva a csapláros, mintha attól félne, hogy már esik a feje hátrafelé; kegyelmed annyi aranyat hordoz magával s csak így könnyedén jár vele ezen a vidéken?

– Micsoda könnyedén? Hát csak nem fogadhatok neki társzekeret? Be akarom váltani Fehérvárott, mert holnapután fizetésem van, azért hurczolom magammal.

– Nem úgy értem: de hogy ilyen egyedül jár vele.

– Nem szoktam én magamat eskortiroztatni.

– Pedig kár, domnule, a mi vidékünk most nagyon bátorságtalan; a mióta az Anna elárulta a Lúcsia barlangi pénzverőket, nekünk gyűlt meg a bajunk; a jámbor bolondokat, meg a temérdek sok kincset ott kapták, de elszalasztották a banda fejét, a Fatia Negrát; most ez boszúból és elvesztett kincsei miatt az egész vidéket sarczolja: pedig azt mondják, hogy már le akart végképen tenni a rablóvezérségről, el akarta venni az Aniczát, de hogy elárulták s pénzét ott veszejték, újra dúl-fúl a vidéken, senki sem biztos előle; csak tegnapelőtt rabolta ki erőszakkal a császári postaszekeret.

– No no, abba beletörhetik a foga. Különben engemet nem mer az bántani.

– Nem tudom, domnule: álarcz van a képén, nem pirul az és nem sápad el.

– Nem szokott ide ellátogatni? nem tanyázik néha nálad?

– Nem uram, bizonyomra mondhatom, hogy itt még soha sem volt, a mit különben magam is nagyon csodálok. Nálam sok úr megfordul, s innen könnyen lehet akármerre utat veszteni.

– Nem tartasz fegyvert a háznál?

– Minek tartanék? Annyi pénzem nincs, hogy a Fatia Negra érdemesnek tartson kirabolni, más ember pedig védje magát. Aztán hiába való dolog ő vele ellenkezni. Juon Táre is kezében fogta már, mit nyert vele? megvakult, most koldulhat már; Anicza elárulta, rajta hozta a katonákat, mit nyert vele? az eltünt a földbe, ő pedig koldussá tette apját és minden ismerőit s most ül velük együtt Gyula-Fehérvárott a kaszamátában.

– No, ne félj semmit, nem történik az alatt semmi baj, míg én a kocsihoz visszamegyek; addig is zárd el a fali szekrénybe ezt a kis ládát s vedd magadhoz a kulcsát.

– De csak tartsa kegyelmed magánál, domnule. Nem szeretem én azt úgy, én rám ne mondhasson senki semmit.

Makkabesku elzárta a ládikát egy nagy álló fali szekrénybe, mely hasonlatos az álló órák tokjaihoz, abban állnak családi kincsei és nemes levele. A bezárt szekrény kulcsát oda adá a vendégnek.

Még azonfelül a szobát is bezárta, s annak a kulcsát is ráerőlteté.

– Domnule, szólt azután, hogy látta, miszerint Hátszegi csakugyan vissza akar menni eltört kocsijához. Én csak azt mondom, hogy nagyon szeretném, ha nem menne el kegyelmed. Elhozzák azt a hintót a cselédek is.

– Nem tudnak bánni vele, mind sült paraszt, soha se látott vastengelyű szekeret.

– Inkább hát elmegyek én magam, kegyelmed maradjon itt.

– Segíthetek főzni a leánykádnak?

A korcsmáros homloka összehuzódott e szóra, s elmeneteli kedve láthatólag megcsökkent.

– Mikor én félek egyedül annyi sok pénzzel ebben a házban.

– Ejnye, boldogtalan ember! szólt Hátszegi türelmét vesztve, hiszen csak nem gondolod, hogy rám leskelődik a te ostoba rablókapitányod? Jól van hát, itt hagyom neked a puskámat, fogd a kezedbe, s állj ide az ajtó elé; hozz magadnak egy széket, ülj rá, húzd föl a sárkányát mind a két csőnek, s tartsd a hüvelykujjadat a sárkányán, a mutató ujjadat a ravaszán. A balcsöve tiz ficzkóra van töltve: az erősen szór, ha ezen a szűk folyosón elsütöd, bizonyos lehetsz felőle, hogy a ki ennek a tulsó végén szemközt jön, okvetlen megkap belőle legalább ötöt s az elég akárkinek; a második cső, ez a jobbik, ez meg egyes golyóra van töltve, ezzel cső végére szokás várni a vadat, hat lépésnyire, a honnan akármi gyermek halottá tehet akármi óriást. Ne félj, ha pánczélinget viselne is, ez keresztül viszi, mert aczélhegyű golyó van benne, a mi a pléh ajtót átlyukasztja. No, nem félsz már, ugy-e?

Makkabeskunak csakugyan nagy bátorság támadt a szivében annak a tudatára, hogy olyan fegyvert tart a kezében, a mivel kétszer halottá lehet tenni a legrettenetesebb embert.

– Hát kegyelmed semmi fegyvert sem visz magával, domnule?

– Van a zsebemben két dupla pisztoly.

Azzal Hátszegi könnyedén, fütyürészve végig haladt a hosszú folyosón, beszólt a konyhában forgolódó menyecskéhez:

– Hát aztán leánykám, készen legyen a vacsora, mire visszajövök, majd meglátom, elsózza-e a szakácsné a levest?

És úrhoz illő könnyen vevésével a dolognak ment ismét a hídon keresztül az országútra, Makkabesku szemeivel kiséré, míg beláthatá s gondolá magában, hogy ez ugyan bátor ember.

Itt Makkabesku arra a gondolatra tért, hogy hisz az ő elődei is bátor emberek voltak hajdan. Nem hiába nevezik magukat a Makkabeusok után. Ez még a római császárok idejéből eredt. Hogy tulajdonképen kik voltak azok a Makkabeusok? arra már tisztán nem emlékszik, de annyi bizonyos, hogy az régen történt.

A történet nagyobb bizonyoságára, most is oda van a folyosó feljáratába falazva a régi római emlék; rajta a császár képe, s régi thyrsusok és öklelő bakkecskék, körülirva elkopott betűkkel, mik a nemes úr előtt természetesen ősei érdemeit sorozzák fel; de a mikből az archæologok azt olvassák ki, hogy azt valami dácziai proconsul emeltette meghalt felesége tiszteletére, s a császárfő az asszony képe rajta; hanem ez azért nem tesz különbséget; a síremléket e ház helyén találták, midőn alapját letették s így az a család ősereklyéi közé tartozik.

Azért kedvencz helye Makkabeskunak a folyosón az a nagy bükkfa-karszék, a honnan épen a befalazott római emlékre látni. Az alkonyodó nap egyenesen rá szokott arra sütni az oszlopokon keresztül s olyankor megaranyozza az emlék alakjait és betűit, és olyankor úgy tetszik Makkabeskunak, mintha többet tudna leolvasni belőlük, mint máskor.

Milyen hatalmas emberek lehettek azok, a kiknek ilyen sokáig eltart az emlékezetük.

Milyen nagy vitézek voltak azok, kik ezt az országot el tudták foglalni!

Pável gazda nem számítá erényei közé a vitézséget. Ő békeszerető, verekedést kerülő ember volt. Inni csak bezárt szobában szokott, mert egyszer megtörtént rajta, hogy a bor fölösleges merészséget öntött szivébe; a minek azután az lett a következése, hogy a fejét két helyen beütötték. Azóta nem keresi az alkalmat.

De ha helyébe jönne! Fejét csóválja, magában elmélkedve. Az nem jól járna, a ki most ő vele ki akarna kötni.

Olyan emberekre nézve, a kik nem szoktak lőfegyverrel bánni, valamely sajátságos bűbáj van egy, véletlenül kézbe kapott töltött fegyverben. Az a bátorság és kötekedés lázas állapotában tartja őket. Különös inger támad bennük annak a fegyvernek hasznát venni. Pável gazda egy párszor a képéhez emelte a puska agyát s iparkodott vele czélozni. Sikerült neki a kisérlet; fél szemét behunyta s a másikkal irányozta a czél legyet. Ha most az a czifra fő azon az emlékkövön volna az ellenség, a haramia, hogy szétzuzná a koponyáját.

A nap lassankint lefelé haladt az égen s a mint lejebb ment, úgy változott az aranyos fény, mely a kőemlékről visszasugárzott, lassankint biborpirossá; egyik oszlopnak az árnyéka csendesen huzódott előre, a domborművet félig eltakarva.

Egyszerre úgy tetszett Makkabeskunak, mintha azon oszlop árnyéka mellett egy emberfő árnyékát látná megmozdulni…

A lélekzet elállt ajkain… Valaki leskelődik ott…

– Ki van ott? orditá rá ijedtségtől elcsukló hangon.

Abban a pillanatban ott állt előtte a folyosó tulsó végén a – Fatia Negra.

Azon alakban, a hogy őt leirták előtte; fekete atlasz köpenybe burkolva, fekete atlasz álarcz a képén, miket zsebében rejtve hordhat s hirtelen fölvehet, és levethet, a hogy szükségét látja.

– Megállj, ide ne jőjj! kiálta rá a fegyveres félelem dühével Makkabesku, mert keresztül lőlek! s a mint az álarczos egy lépést tett előre, hevesen rásütötte a fegyver bal csövét.

A lőporfüst eloszlott; a Fatia Negra sértetlenül maradt és jött egyre közelébb.

Ah, ezek csak a ficzkók voltak, ezek nem árthattak neki, de majd az aczélhegyű golyó!

A lövésre kifutott a konyhából Makkabesku neje s épen szembe találkozott a rablóval. Az izmos kezével megragadta karjánál fogva s visszalökte a konyhába s rázárta kulcscsal az ajtót.

Pável gazda mind ezt engedte történni; a felemelt fegyvert arczához szorítva, még közelebbre akarta bevárni a rablót, még bizonyosabban találni.

Most már nem szólt neki semmit, most már kivánta, hogy jőjjön.

Mikor hat lépésnyi tér volt közöttük, akkor odaczélzott a melle közepére; megnyomta a fegyver ravaszát s a jobb cső is eldördült.

Semmi halálordítás utána… A Fatia Negra sebzetlenül állt előtte.

Makkabesku kábultan tartá eléje a kilőtt fegyvert, mintha azt várná, hogy az még egyszer elsüljön, mintha álmodta volna csak azt, hogy lőtt s még egyszer álmodni akarná, hogy újra lőjjön, hogy azt a kisértetet megölje, a mi az álmodónak mindig olyan rosszul sikerül; – a Fatia Negra pedig megfogta egy kezével a puska végét, egy rántással kicsavarta azt a korcsmáros kezéből s a puskaagygyal úgy sujtotta főbe, hogy az szédülten rogyott össze.

Azután nem tudja senki, hogy mi történt?

Midőn báró Hátszegi és Makkabesku cselédei hazaérkeztek az összekötött hintóval, Makkabesku még mindig a földön hevert elkábultan; felesége a bezárt ajtón dörömbözött, a vendégszoba ajtaja fel volt szakítva s a családi fali szekrény feltörve. A korcsmáros ereklyéi közül ugyan, csodára, egy sem hiányzott, hanem Hátszegi ládikája a négy ezer aranynyal el volt tüntetve. Azt később megtalálták a patakban, természetesen – kiürítve.

A nagy sokára felocsudott Makkabesku reszketve beszélé el Hátszeginek a kettős lövés álomszerű esetét s esküdött az egekre, hogy a Fatia Negra kezeivel kapkodta el a golyókat, mint a legyeket.

– Bolond vagy. Bizonyosan a feje fölött lőttél el mind a kétszer.

– Akkor meg kellene a golyók helyeinek látszani az átelleni falon.

Valóban semmi golyó helye sem volt látható a folyosó falain.