A MENYASSZONYVIVÉS.

Még akkor vasutak nem voltak a hazában. Pesttől Erdély belsejéig jó egy hétig lehetett utazni, még előreküldött váltott fogatokon is. Esküvő utáni nap mindjárt útra vitték a menyasszonyt; csak azt az egyet kérte, hogy nagyon korán induljanak (a mikor még senki sem jár az utczán). Az idő is elértette kivánságát, mert elindulásuk órájában úgy szakadt az eső, hogy be kellett vonni a hintók bőrernyőit; nem látott semmit a városból, melyet elhagyott; ismerős utczák, ablakok nem szomorították búcsúvételeikkel; csak a kerekek másforma gördüléséből veheté észre, mikor már elhagyták a kövezetet s az országútra értek. Túlél ám az ember sokat, a miről azt hitte, hogy bele fog halni.

Két hintóval voltak; az elsőben ült a menyasszony és Clementine, ki addig könyörgött a családnak, míg eleresztették kisasszonyával; szegény, azt hitte, ott jobb sorsa lesz. Bizony nem is Henriette kedveért kéredzkedett. A második kocsiban ült a báró és Margari, ki, a mint kitünt, egészen a bárónak való ember: egy olyan irástudó, a kit egyuttal házi bolondnak is lehet használni; nehéz már ilyeneket kapni mai időkben, a tanult ember mind kevély.

A delet vendéglőben tölték; ott mind a négyen nagyon keveset beszéltek: «nagy a sár» az volt a jelszó. Henriette már 24 óra óta volt felesége Hátszeginek – és még nem tudta, milyen színe van a szemeinek?

Henriette nem mert semmit kérdezni; sem azt, hogy hol fognak éjszakázni? sem azt, hogy itt kell-e maradni? olyan idegennek érzé magát azok között, a kik körüle voltak. Férje egyébiránt igen udvarias és előzékeny volt hozzá; nem volt terhére.

Délután megint külön két kocsiba ülve, utaztak tovább; alkonyatkor egy faluban megálltak itatni, ott Hátszegi leszállt s odamenve neje hintajához, beszólt hozzá az ablakon.

– Egy óra mulva megpihenünk. Egy régi barátom kastélyában fogunk éjszakára megszállni, Satrakovits Gerzsonnál; ő már értesülve van és vár bennünket; a lovászát idáig előre küldte.

Henriettenek jól esett, hogy idegen ember házához szállnak, nem vendégfogadóba. Úgy bizott mindenkiben, a ki idegen.

Az igért egy órából szinte kettő lett. Itt rossz út következett, a süppedékes homokba a nehéz hintó kerekei mélyen levágnak; a hogy a szél befujja a röpülő homokkal a a tekervényes utat, vezető nélkül nehéz is volna idegennek helybe találni. Az egyforma buczkákat, mik a láthatárig mint egy hullámokat hányó homok-oczeán alakulnak, benőtte az árvafenyő; ez a szomorú törpe erdő, bozót inkább, egyhangú változatlanságban fogja közbe a bukdácsoló utat; nem látni tőle sem falut, sem tanyai házat. Közeli nádasokból lármás vadludfalkák vonulnak át az égen, melyet a lemenő nap sárgára feste. «Itt nem szeretnék lakni», gondolja magában Henriette, de nincs, a kinek elmondja. Clementinenek mindenütt jó, a hol urak laknak.

Végre nagyszerű kopócsaholás tudatja a hintóban ülőkkel, hogy udvarba jutottak, a kocsi ajtaját kinyitják. Henriettet kiemelik. Az új asszony azzal a kiváncsisággal tekint körül, a mivel egy hosszú börtönre itélt rab, kit messze várfogságra visznek, szokta vizsgálni az állomásokat: a kültárgyak benyomásai soha sem oly erősek, mint mikor belső aggodalmat visz magával a lélek.

Nagy téres, kővel kerített udvar közepén állt egy régi modorú úri lak: elől négyszögletes oszlopokkal osztályozott tornáczczal, melyhez lépcsőkön kellett fölmenni, s melynek tégla mellvédje igen alkalmas volt arra, hogy egyfelől a vendég urak, másfelől a hajduk lelógázzák róla lábaikat, mikor jól akarnak mulatni; egy pár helyet kedvencz agarak foglaltak el; most azonban egyszerre elhagyja mindenki ezt a kedvencz sütkérező helyet, a mint a hintók megállnak a tornácz előtt, s fut mindenki eléjük: úr, vendég, hajdú és agár.

Legelső a kocsiajtónál egy sajátságos ember, kinél viszontagságtól roncsoltabb alakot alig lehet képzelni; ötvenes lehet a férfi, de ezt nehéz volna orczájáról megbecsülni. Az régi sebektől össze-vissza van hasogatva, a szájából egy darab hiányzik, valószinűleg egy pár fog is, de azt eltakarja a szürkével tarka bajusz; a száj ép felén nincs bajusz, úgy látszik, mintha az onnan le volna tépve. Ugyanazon az oldalon egy szem is hiányzik, s a fél arcz sűrű fekete pontokkal van tetovirozva, mint a kinek szétszakadt lőfegyver a lőport szeme közé szórta. Az orra félre és tömpére van ütve, tán nagy, erőszakos esés miatt. A jobb kezén csak három ujja van, a másik kettő irtóztatón megcsonkítva, a balkeze pedig a borzalomig ki van hozva természeti állásából, könyökkel befelé, s csuklóinál mozdulatlan; a mellett egyik lába rövidebb, mint a másik; – hanem azért az összetört férfiu oly fürge, hogy mindenkit megelőz az udvariasságban s első, a ki kezét nyujtja a kiszálló delnőnek, ki szinte összeborzad, midőn annak béna ujjait érinti.

– Nőm! Gerzson barátom! siet Hátszegi őket egymásnak bemutatni; a házi úr nagyon örül a szerencsének, megszorítja barátja kezét azzal a három ujjával; másik karját, azt a nyomorékot, a delnőnek nyujtja, ki csak aggódva támaszkodik reá, mintha azt hinné, hogy az annak fáj.

A házi úr kaczag ez aggodalmon.

– Csak támaszkodjék rá, nagysád, nem törik az el; olyan erő van azért abban, mintha vasból volna. Pfuj Fecske! (Egy agár szörnyen iparkodott örömét az által kifejezni, hogy Henriette vállára ugrált.) Nagyon örülök, hogy szerencsém van nagysádtokhoz. Jó, hogy előre megirta Lénárd barátom. Tiszteletükre holnapra nagyszerű rókavadászatot rendeztem; ezek itt mind rókavadászok; reményljük, hogy nagysád is részt fog venni.

– Én nem tudok lovon ülni; felelt a gyermekasszony őszintén.

– Oh azt majd meg fogja tanulni, nekem van egy jó, szelid paripám, olyan, mint a bárány. Addig nem eresztjük tovább nagysádat, míg ezt meg nem tanulja.

– A hogy férjemnek tetszeni fog.

A terembe érve, egy pár türtcsizmás, pitykegombos ifjabb vénebb urat számláltak sorba Henriettenek; ő biz annak egynek sem tartotta meg a nevét egy perczig sem; örült, mikor szobájába vezették s Clementinnel maradhatott.

A mint úti köntöséből átöltözött, nem sokára hítták vacsorára. A nagy teremben volt terítve, egy széles, kerek asztalon; több bor, mint tányér; szarvas- és őzág nyelű kések, villák, hideg vad pecsenye, paprikás pörkölt, tepertős galuska.

– Biz ez csak vadászos vacsora, kedves nagysád; menté magát Gerzson úr, az asztalhoz vezetve Henriettet, melynél ő és Clementine voltak csupán a nők. Hiába! nincs asszony a háznál; az ilyen agglegény csak úgy szolgál, a hogy őt szolgálják.

– De ugyan miért is nem házasodol már egyszer meg? Kötődék vele Hátszegi.

– Hiszen akartam én egyszer, de elmaradtam belőle. Volt már mátkám, ki is volt tűzve a lakodalom napja. Igen derék szép leány volt a menyasszonyom. A határnap előtti estén nehogy elfelejtsem a dolgot, mondám a hajdumnak, hogy reggel az új fényes csizmámat tegye az ágyhoz, ne a bagariát; – hát reggel, a mint még az ágyban fekszem, hallok nagy kutyaugatást a kert alatt; ki szólok, mi az ott? mondják, hogy egy hiúzt szalasztottak ki a kutyák a bozótból. Utczu hiúz! ez ritka állat ezen a tájon, felrántom a fényes csizmákat, ragadom a falról a puskát, megyek a pagonyba; nyomra akadok, üldözöm a hiúzt; a kutyák mindig beljebb vezetnek az erdőbe, én mindig nagyobb tűzzel megyek a vad után: – egynéhányszor ugyan érzem, hogy valami nyom, mintha valamit otthon felejtettem volna; tapogatom magamat, lőportartó, kupaktartó, dohányzacskó, aczél, kova mind nálam van; megint csak megyek odább: megint csak háborgat valami, de a hiúz nagyon feldühített már, hol elbújt, hol megugrott; estére csakugyan kézrekerítettem a bundáját s mentem haza vele; de akkor megint elővett az a nyomás, mintha valami hiba volna valahol a világon, a mit nekem kellett elintézni. Csak este, mikor az új csizmákat lehúztam a lábamról, akkor jutott eszembe, hogy hisz én nekem ma az esküvőmön kellett volna jelen lennem. Az biz elmaradt szépen. Menyasszonyom megharagudott rám a feledségért s mindjárt hozzá ment valami szolgabiróhoz. Jól tette, különb embert kapott, mint én vagyok, hanem azóta nem volt kedvem megkérni valakit.

A társaság vígan kaczagott ez adomára; az öreg úrról el lehetett hinni, hogy ez valóságos igaz.

A jó kedv helyreállt, a férfiak hatalmas étvágygyal láttak a patriarchalis vacsorához, a bort nem igen nagyon kellett kinálni, Henriette természetesen egy falatot sem evett; máskor is nagyon keveset fogyasztott, most pedig épen nem volt hozzá való kedve: a mivel Gerzson urat egészen kétségbeejté.

– Jaj, kedves nagysád, ha ilyen keveset eszik, akkor még én is el tudnám tartani, ha napszámos volnék is.

A társaság nagyon kaczagott ez ötleten. Olyan kezekkel és lábakkal napszámba járni!

– De mi is lelte a te balkezedet, mióta nem láttalak? kérdé tőle Hátszegi.

– Ezt ni? szólt Gerzson úr, felemelve nyomorék karját; a minap az angol kopókat akartam kipróbálni, hogy mennyire lehet őket használni a síkon? az Abdelkader arabomon ültem; a mint vágtatva nyargaltam, mint a szél, egy helyütt valami angyalhullás volt előttem; tetszik tudni nagysád, mik azok az angyalhullások? olyan mély gödrök a homoksíkon, a miket messziről nem lehet észrevenni; az Abdelkader egyenesen beleesett a gödörbe a két első lábával, én pedig fel a levegőbe két ölnyire, onnan meg bukfenczet vetve fejtetőre le; szerencse, hogy ezt a kezemet magam elé tartottam, mert különben a nyakam tört volna ki, így pedig csak a karomnak lett egy kicsit szokatlan formája, a mi nem tesz semmit. Legnagyobb baj az egészben az, hogy miután a jobb szemem hiányzik, kénytelen vagyok a ballal czélozni; s ilyenkor a balkaromat nem huzhatván összébb, kénytelen vagyok a jobb kezemmel elrántani a fegyver ravaszát, a mi nagyon nevetséges állás.

Henrietten hideg borzongás futott végig ez elbeszélésre, a min a férfiak olyan hangos hahotával tudtak kaczagni.

– De holnap csak nem fog ön lóra ülni ismét? kérdé gyermekes aggodalommal a tépett embert. (Azt hitte, hogy kocsin fog a rókavadászatra menni.)

– Oh azóta mennyit ültem már nyeregben. Ez engem nem akadályoz; azért a balkezemmel igen jól tudom kormányozni a lovat, s emez a három ujjam épen annyit ér, mintha mind az öt meg volna. Igaz, hogy az egyik lábam rövidebb, mint a másik, mert egyszer hanyatt esett velem a ló a jégen s akkor három helyen eltörött; hanem ezen könnyű segíteni, csak az egyik kengyelszárat csatoljuk feljebb; mindjárt megvan. Aztán estem, zúzódtam én már, mégis itt vagyok.

– De ha én önnek leánya volnék, még sem engedném, hogy azt tegye.

A víg embert e szó elkomorítá: ha ez ő neki leánya volna! biz az meglehet, hogy akkor minden egészen másként lenne.

– Dehát lássa kedves nagysád, ez már nekem egyetlen szenvedélyem. Nagyon fiatal koromban megverte ábrázatomat a ragya, két első fogamat kirúgta a ló; félszememet kiütötte a szétrepedt fegyver; lóversenyben összetört a paripa, medve megtépett, bölény összegázolt: nem képzelhettem magamban, hogy asszonyoknak ilyen alakkal tetszeni fogok; háborúra nem volt kilátás, békességben katonáskodni nem volt kedvem; mit tehettem egyebet, mint hogy vadásztam, és újra vadásztam, paripa, agár, erdő és fenevadak, ez lett mindennapi örömem.

– Nem voltak közügyek?

Gerzson úr meg volt akadva. A gyermekek sokszor tesznek olyan kérdéseket, a mikre az öregek nem tudnak megfelelni.

– Azokhoz meg nem volt kedvem, nem tudok sem szolgálni, sem parancsolni. Most meg már egészen vadember lettem. Nem esik jól az álom, ha reggeltől estig nem álltam oda kinn a lesen, nem vágtattam lóháton nyaktörő helyeken keresztül, kivált ha még egy kis szakadó zápor is jön hozzá! az a gyönyörűség! az az élvezet! a hol más embernek a haja borzad, ott vágtatva nyargalni keresztül, meredeken lefelé, árkos-bokros avarokon, hegypárkányon, hullott erdőn. Hát még mikor Lénárd barátunk erdélyi havasai közt medvére járunk, a mi küzdelemmel, életveszélylyel jár; a hol a férfinak minden hidegvérére, ügyességére, néha erejére is van szüksége; egy olyan nap valódi szakaszt képez a vadász életében.

– Különösen, a kinek a maczkó úgy a homlokára irja fel az emlékmondatot, mint neked; szólt tréfálózva Hátszegi.

– Jaj, az nagyon szép eset volt, kedves nagysád, azt el kell mondanom; mikor néhány év előtt Hidváron voltunk, Lénárd barátom kastélyában, két hetet töltöttünk künn a havasok között.

– Éjjel-nappal? kérdé Henriette bámulva.

– De éjszakára csináltunk némelykor gunyhókat fenyőgalyakból; ha pedig eső nem esett, akkor csak ott tanyáztunk az őrtűz mellett, s betakaróztunk bundánkkal. Oh az pompás mulatság volt. Két nap, hogy az eleségünk elfogyott, nem éltünk egyébbel, mint áfonyabogyóval és sült medvehússal.

– Az rossz lehet.

– A talpai deliciák, csakhogy nem lehetett megsóznunk, mert sónk nem volt.

– Miért nem tértek haza?

– Nem lehetett; négy nap egymásután vadásztunk egy vérmedvére; tetszik tudni: mi az a vérmedve? A medve igen szelid ártatlan állat különben, beéri mézzel, bogyóval és gyökerekkel, de ha egyszer bele kóstolt a vérbe, akkor aztán pusztít, mint az oroszlán s különös elsőbbséget ad minden vér fölött az embervérnek. Egy ilyen vén gonosztevő akadt a hajtásunkba négy nap egymásután. Mindannyiszor kitört. Egy pár golyót elvitt a bőre alatt, az neki annyi, mint semmi, a rosszul czélozó vadászokat megpofozta, utoljára egy hajtónak a fejéről lehúzta a bőrt s megint a rengetegbe menekült. Lénárd barátom és a többi urak már abba akarták hagyni a hajtást, ki voltunk éhezve kegyetlenül; ruhánk lemállott rólunk a sok eső és sziklamászás miatt; de én erőszakoltam őket, hogy még holnap tegyünk egy kisérletet, hajtsuk meg még egyszer az erdőt, én bizonyosan tudom, hogy itt kapjuk a medvét. Valamennyien ellenem voltak; Lénárd barátom erősködött, hogy azt már meg nem kapjuk, mert az nem marad ott, a hol megsebesítették, hanem fut éjjel-nappal; azóta átment Oláhországba, az idén nem beszélünk vele. «No hát fogadjunk, hogy itt van közel és holnap rábukkanunk». Lénárd azt mondta, hogy tizet tesz egyre. Jól van, én száz aranyat fizetek neked, ha holnap meg nem találjuk a maczkónkat. Én pedig ezeret teszek rá, hogy nem! Semmi esetre sem, kiabáltak a többiek is: tehetnél ellenébe akár tíz ezeret. A fogadás állt; másnap korán reggel nagy, sűrű ködben neki indítottuk a hajtókat, míg magunk a vadjárta réseket álltuk el; mi ketten Lénárddal egy vízmosásos hegyszakadékban foglaltunk állást s vártuk türelmetlenül, míg a köd felszakad. Déltájban tisztulni kezdett, már akkor a hajtók közel jártak; őz, farkas elég baktatott el előttünk, mi nem lőttünk rájuk: most csak medve volt a jelszó. A hajtás csaknem vége felé járt már; mi csak ötven lépésnyire álltunk egymástól Lénárddal, s kezdtünk átbeszélgetni. «Kezdem sajnálni a száz aranyadat», szólt Lénárd. «Jobban sajnálom én a medvebőrt». «Azóta az Moldovában jár!» A hátam mögött, tíz lépésnyi távolban tőlem volt egy szűk üreg nyilása, a milyen száz is van ott a hegyek között. «Ejnye, mondék, ha az én medvém csak itt volna elbujva ebben az üregben» s azzal, minthogy úgy is vége volt már a hajtásnak, meg az üregben úgy sem nagy hangot ad a lövés, mint valami pajkos kis fiucska, beletartám a puskám csövét, s egymásután belelőttem mind a kettőt. Erre irtózatos bömbölés támadt az üregben: a fenevad az egész hajtás, lárma, ordítozás alatt ott volt a hátam mögött és hallgatott; gyönyörű nagy állat volt: nálamnál két fejjel magasabb, olyan agyarai voltak, mint egy vadkannak. A fenevad egyenesen rám rohant, s nekem mind a két lövésem kárban; most végem van! mi egy ilyen pompás állatnak egy olyan nyomorult figurát izről-izre széttépni, mint én vagyok? Két lábra állva jött rám, a vadászkésemet egy ütéssel összetörte, s rettenetes karjaival átnyalábolt, míg fogaival az arczomat iparkodott összemarczangolni. E végső pillanatban Lénárdnak kiálték: «pajtás lőjj közénk, akármelyikünket találsz!» inkább akartam golyó által meghalni, mint széttépetni; a következő pillanatban egy dördülés hangzott s azzal én csak azt vettem észre, hogy a mint össze vagyunk ölelkezve, gurulunk lefelé a vízmosás fenekére, ott, a mint feltartott bennünket a sűrű boróka-bozót, vettem észre, hogy az én medvém tökéletesen el van készítve; a golyó épen a fülén ment keresztül; a miről meg kell vallani, hogy remek lövés volt Lénárdtól, ötven lépésnyiről, olyankor, midőn a medve feje az enyimhez épen csókolódásig közel volt.

Henriette fázni kezdett ezektől a meséktől. A lelke elszorult ezen emberek közelében, a kik oly nagy veszélyekkel tudnak játszani, s azt jó mulatságnak nevezik.

– Az volt pedig a legszebb Lénárdtól, hogy ő koczkáztatott értem egy lövést, a midőn, ha enged becsülettel összetépetni a medvétől, ezer darab aranya marad meg. Így elvesztette a fogadást; s nem volt elég, hogy megszabadított, hanem ezer aranyat fizetett azért, hogy megmenekültem.

– Ez gavallér-vonás, mondá mindenki; ilyenekről ismerni igazi lovag érzésű emberekre.

– Nagysád meg fogja látni Hidváron azt a pompás medvebőrt, mely valódi drágaság egy vadászra nézve; huszonhat régi lövés van rajta, volt benne apróbb-nagyobb golyó, vasszeg, ólompityke, lánczdarab, a mivel oláhok megsebzették, s miket mind el tudott vinni. Valóban, ha választásom lett volna, inkább a medvebőrhöz állok, mint az ezer aranyhoz, s rám nézve is jobb lett volna a csere, mert az most is megvolna, míg az ezer aranyat Dévánál szépen elcsikarta tőlem az a fránya Fatia Negra.

– Ki az? kérdezé Henriette kiváncsian.

– Egy híres rablóvezér a havasokon, a kit nem birnak soha kézre keríteni.

Henriette aggódva tekinte széllyel.

Hátszegi hidegvérrel veregetve villájával a tányérát, monda Gerzsonnak:

– Csak nem akarod a nőmet zsivány-kalandokkal agyonijesztgetni?

– Igazad van. Erről nem beszélünk többet.

Hátszegi azután más tárgyra vitte a beszédet; lóidomításra, kopófalka-vezetésre tért át a társalgás, az urak szerettek volna már pipára gyujtani; Henriette észrevette, hogy jelenléte kényszeríti őket tartózkodásra, s azzal mentve magát, hogy az úttól fáradt, fölkelt, üdvözölte a társaságot s hálószobájába távozott. Azok mulathattak tőle reggelig, – Hátszegivel együtt.

A férfitársaság még csak azután lett vígabban, hogy a hölgyek eltávoztak; a harmadik szobáig is keresztül hangzott néha a chorusban kitörő hahota egy-egy víg adoma után: a magyar élete ilyenekben gazdag; mindig gondoskodott a sors jó mulatságáról, ha néha ő fizette is annak az árát.

Henriette egész éjjel nem aludt. Ott égette a gyertyát az ágya előtti asztalon, s hallgatózott; néha Hátszegi erős hangja kihallatszott a férfi-zajból, a gyermeknő olyan kiváncsian figyelt rá: milyen a hangja annak a férfiunak, a ki őt nőül vette? Míg aztán Clementine el nem kezdett neki könyörgeni, hogy oltsa el a gyertyát, mert ő el nem bír tőle aludni; akkor meg az ablakon keresztül úgy fénylett az égről egy csillag, úgy ragyogott szeme közé: talán épen a szép Mesarthim? talán más szemei is ilyen álmatlanul nézik annak tündérragyogását e szellemjárás órájában? talán szemrehányást tenni világít az ide, a miért elárulta nevét?

Ilyen volt Henriette első éjszakája menyegzője után.

Legalább az a boldogsága megvolt, hogy férjét nem kellett látnia. Hajnal felé aludt el s mire fölébredt, akkor már az egész társaság régen a fenyéren volt, kergette a rókát; onnan nem is tértek elébb vissza, mint késő este, jól kifáradva, átázva, átizzadva; Henriette azalatt egy elárvult könyvtárt fedezett fel a vadásztanyán, melyben egy pár diákkönyv lézengett, azokkal mulatta magát, a mennyire lehetett a hiányzó lapok miatt, miket innen-onnan fidibusnak kitépegettek.

A kifáradt vadászok köztudomás szerint a legunalmasabb emberek a világon. Henriettet nem érte nagy veszteség, midőn férje oda utasítá, hogy jó lesz korán lepihenni, mert holnap jókor indulnak útra. Henriette áldotta magában azt a rókát, azt a vadászostort, meg azt a mezőt is, mely így elvonja a férfiak figyelmét az asszonyokról. Már két napot jegyezhetett fel naplójába, mely után azt irhatá: ez a nap az enyim volt.

Másnap olyan korán indultak, hogy az öreg házi gazdán kivül senki sem volt ébren a vadásztársaság közül. Az ismét hintajáig vezette nyomorék karján fiatal vendégnőjét, ismét felsegíté háromujjú kezével ülésébe; Henriette úgy borzadt most is attól az összetört kéztől, hogy a legszokásosabb udvariasságokról is megfeledkezett; alig köszönte meg a szállást, s egészen elmulasztá a viszonti szivesen látást megigérni Hidvárott: pedig Hátszegi elég érthetőn hivá meg Gerzson urat az őszre medvevadászatra. Hiába! gyermek ez még!

Igen szép nap volt az utazásra; a hintó ablakait mindkét felől leereszték, Henriette láthatta maga előtt a tájékot. Soha sem járt még erre, egészen idegen volt rá nézve még a vidék jelleme is; a sik róna, kövér vetéseivel; itt-ott kerek erdőcskék közepéből kifehérlett egy-egy mezei tanya; Henriette valahányszor egy olyan kis tanyát látott, mindig az jutott eszébe, hogy milyen jó volna abban ottan elmaradni! Néha egy-egy népes helységen hajtottak keresztül; a falu közepén csinos, kertekkel szegélyzett úri lakok szoktak lenni, nyitott redőnyökkel, viráglepte ablakokkal: Henriette mindig arra gondolt, hogy milyen boldog emberek lehetnek, a kik azokban laknak.

Clementine sopánkodásaiból megtudta, hogy még három napi járójuk van hazáig s hogy jövő éjszakára gróf Kengyelesy kastélyában fognak megszállni. Így beszélték a kocsisok Margarinak, az meg ő neki. Hogy az a gróf Kengyelesy igen furcsa ember. Hogy báró Hátszegi úrral mindenben ellenkeznek, hanem azért egymásra soha meg nem haragusznak s egymást mindig fölkeresik. A grófnak van felesége is, a ki elég fiatal még, de a ki a grófot nem szereti. Ezt a cselédek már egymás közt beszélik.

Henriettenek pedig igen mindegy volt, akár mit beszélnek gróf Kengyelesyről és a feleségéről.

Délután öt-hat óra közt érkeztek meg a gróf kastélyába, mely a falun kívül, gazdag dohány- és repczeföldek közepett feküdt, három oldalról pompás angol kert által körítve, a ház berendezése jó izlésről, a gazdaságé jó tiszttartóról tanuskodott.

Hogy a gróf előre értesülve volt Hátszegiék jöveteléről, azt bizonyítá az is, hogy az ebéddel megvárták őket. Kengyelesy alacsony, szikár férfiucska volt, nagyon világos szőke hajjal és fehér szempillákkal, erősen hegybe menő álla még hegyesebbé vált a megnyult kecskeszakáll által. A grófnak nagyon tetszett, ha bizalmas körökben azzal hizelegtek neki, hogy tökéletes satyrarcza van.

Neje egy fiatal, gömbölyű képű, eleven hölgy, nevető kék szemekkel, bánathoz nem szokott arczczal, kit férje egy bécsi bal parée alkalmával meglátott, megszeretett és elszöktetett, mert a hölgy atyja, egy nyugalmazott tábornagy – különben is odaadta volna. De regényesebb volt így.

A grófné elhalmozó szivességgel fogadá vendégnőjét; azonnal keresztnevén szólítá s kérte, hogy ez is úgy nevezze őt, tegezzék egymást. Egyszerre otthonossá tette őt magánál s vitte külön lakosztályába, «a mi férfiainkkal úgy sincs mit mulatni, mert azok nagyon unalmas emberek!»

Ez a jó fenhangon adott vágás Hátszeginek is szólt, a mit a grófné egy oldalpillantással még inkább értésére adott.

Azonban Henriettenek mégis elég ideje maradt eltávozása közben meghallani, a mit a gróf mondott felőle Hátszeginek, úgy félig hallhatólag:

– Une jolie petite machine, pour manger de la monnaie! (Csinos pénzevő gépecske!)

Hátszegi valami mentő választ súghatott rá, a mire Kengyelesy nevetve, és egész fenhangon kiálta fel:

– De isz az enyim gőzerőre fogyasztja a pénzt!

Többet a hölgyek nem hallottak, ott hagyták őket; a grófné körül hordozta új barátnéját egész kastélyában, megmutogatta neki ritka virágait, párisi butorait, japáni furcsaságait, zongorázott előtte, beszéltette a papagályát, s örök emlékül mindjárt egy szép nagy opálgyűrűt húzott az ujjára.

– Ön nagyon boldog, szólt, fél-kérdezés hangján Henriette.

– Miért nem tegezesz? Mondtam már, hogy tegezz! A hogy veszszük; minthogy akarom, tehát az vagyok. Ha csak úgy rá bíznám magamat a jó sorsra, hogy tegyen velem, a mit neki tetszik, talán nem volnék az.

Ezt Henriette nem értette.

A grófné megfogta a gyermeknő kezét s hálószobájába vezette: annak a falán függött egy szép nagy csatakép; bécsi mester remek olajfestménye.

– Ugy-e pompás egy kép? kérdezé a grófné nyilt mosolygással.

– Az, felelt rá Henriette szórakozottan.

– Hogy tetszik neked az a középett lovagló hős, a ki a zászlót tartja kezében?

– Az is szép. De úgy tetszik, mintha helyzetéhez nagyon mosolygós volna arcza.

A grófné nagyott nevetett rá.

– Az egy fiatal huszártisztnek az arczképéről van lemásolva, a ki nekem sokáig udvarolt; az arczképét úgy magában nem tarthatnám a szobámban, mert arról mindjárt megtudnának mindent, hanem egy csataképet festettem hozzá s senki sem gyanít felőle semmit; oh barátném, ha az asszonyok leleményesek nem volnának, nagyon szerencsétlenek lehetnének minden helyzetben. Hanem ez titok! nehogy eláruld valakinek.

Henriette elcsendesült. Neki is volt ilyen titka; de ő azt be nem vallaná senkinek, még halálos ágyán sem. Neki is van egy soha le nem törölhető arczkép szivében; de kettőjük között két végtelenség eszméje áll: az egyik egy elárult csillag, a minek neve Mesarthim, a másik egy el nem árulható név, a minek neve: «női becsület!»

– Le diner est servi! jelenti a vállrojtos inas. A grófné Henriettet karjára véve tér az étterembe, hol az urak már várják.

Kengyelesy még egy pár szomszéd földesurat hivatott magához ebédre, de azok nem érkeztek el, ki tudja, mi dolguk akadhatott, pedig pompás kis ferbli-parthiet lehetett volna rendezni ebéd után. A grófnak e fölötti balkedvében az a szabadelvüségi raptusa támadt, hogy ő az üresen maradt helyekre Hátszegi titkárját és Hátszeginé társalkodónéját fogja ültetni. Hiszen azok is emberek, s talán történt már meg máskor is, hogy egy gróf, meg egy báró, meg egy titkár egy asztalnál ebédeltek. Csak az a titkár olyan furcsa ember ne volna. Mint tudjuk, ez Margari.

– Ide üljön, Margari.

– Margarinak hívják? szólt hozzá hirtelen Kengyelesy. Margari Ferencz ugy-e? Hiszen ismerem én magát már régen!

Margari alázatosan feláll megint a székről, a hova már egyszer leült; ez nagy megtiszteltetés volt rá nézve.

– Számtalanszor olvastam az ujságokban a nevét! folytatja Kengyelesy, mire Margariban az a gondolat támad, hogy ő talán álomjáró állapotban verseket szokott irdogálni s maga sem tudja, hogy milyen híres ember?

– Margari hirlapokba ir? kérdé Hátszegi is nagyot bámulva.

– Nem, nem! magyarázá Kengyelesy, hanem van Pesten egy fatális sérvkötő-készítő mester, a ki minden héten kétszer közli a lapokban mesterséges szüleményeit, az illető attestatumokkal együtt, a mikben az ő sérvkötői által kigyógyult tisztelt egyéniségek bizonyítják köszönettel, hogy nekik milyen jót tett; azok között Margari úr is. Olvasnom kell, mert két év óta minden harmadik nap látom a hirdetményt.

Persze, hogy erre minden embert ellepett a nevetés, csak Margarit nem, a ki nem tudta, hogy leüljön-e már most vagy elszaladjon? Csakugyan fatális dolog azon az úton celebritássá válni jámbor embernek, hogy valami kézláb-helyretevőnek megköszöni egyszer a szivességét s ez aztán hét esztendeig hét országon keresztül folyvást kürtöli a köszönetét minden hirlapban.

A grófné alig tudott magához térni a nagy kaczagásból; azután nagy naivul ráütött Kengyelesy vállára: «maga nagy ostoba! maga mókus!» mintha mindig ő rá haragudnék meg azért, hogy valahányszor Margarira tekint, kénytelen elnevetni magát, a mi nagyon kellemes mulatság lehet azon jámborra nézve, a kinek vigyázni kell, hogy azzal a szokatlan alakú grófi villával minden falatot a nyakravalójába ne rakjon.

Ennyi hölgy előtt ilyen bolond módra mutatni be az embert! No iszen a gróf is számíthat rá, hogy Margarinál a fekete könyvben van beirva.

Csak Henriette nem vett részt a közjókedvben; az ő szivén még sok visszafojtott köny fekszik, s minden visszaverődött kóranyag között ezé a legmakacsabb szenvedés.

Olyan keveset eszik, mint egy kis madár. Férje menti, hogy nagy beteg volt esküvőjük előtt.

– Ez nem nagy bók rád nézve, veti oda Kengyelesy tréfás észrevételét.

– Maga mókus, maga hallgason, feddi őt ezért a grófné; maga mindig balgaságot mond. Maga neveletlen gyermek; ha én nem volnék, ki tudja, mi lenne belőle?

És folytonosan naiv szivességgel ostromolja, kinálgatja, tányérára szed, mint anya kis fiának, válogatott falatokat nyujt neki villájára szurva: «no kis mókuskám, ha engem szeret!» gyümölcsöt hámoz neki s azt erővel szájába tömi; szétborzolt haját elsimítja homlokáról: «így nem áll jól; tegye fel a házisapkát; meg ne hűtse a fejét, nem haragusznak meg érte a vendégek; ugy-e Henriette, te megengeded? Azért nem akarja feltenni, mert én csináltam». Mikor aztán feldisputálta a fejére az aranybojtos himzett sipkát, akkor igazgatni valót talál rajta, «így tegye, félre a bal szemére; ne húzza le a homlokára; így ni, betyárosan; maga kis betyár!»

Kengyelesy nem győz ellene tiltakozni.

– Hagyjon nekem békét! Ne hívjon engem mókuskájának. Mondja, hogy medve vagyok. Ne tömjön engem; nem vagyok én kis gyermek! Maradjon már veszteg; tán azt gondolja, hogy én játékbábu vagyok olyan gyermekek számára, mint maga? Végre elfordul tőle s Hátszegihez dörmög félhangon:

– Fatális dolog, mikor az ember után így bolondul a tulajdon felesége.

Szegény tatár! Mikor ez sem használ, komoly megintéshez folyamodik.

– Viselje magát szépen! Illik is ez vén házasokhoz, mint mi vagyunk. Lássa, a báróné milyen illedelmesen ül, pedig ők még az első mézes hétben vannak. Pedig bizonyosan jobban szereti a férjét, mint maga engem. Ugy-e Lénárd?

– Azt nem tudom, felelt Hátszegi hideg mosolygással.

– No azt majd megtudod egy óra mulva!

– Jól van! felelt rá Hátszegi s arra mind a két férfi nevetett.

Henriettenek e percztől fogva nem lehetett szavát venni; nem ügyelt többé sem a grófné agacériáira, sem a gróf sarcasmusaira; nem látta meg Margari ügyetlenségeit, nem tudta, a többiek min nevetnek; el volt kábulva egy szó rejtélyétől.

Gépileg fölkelt az asztaltól, mikor a többiek fölkeltek; meghagyta magát csókolni a grófnétól. Valaki kezet csókolt neki s dicsérte szép fehér kacsóját; már nem tudta, hogy a gróf volt-e az, vagy férje, vagy Margari?

A grófné észrevette Henriette szórakozottságát, s a mint a férfiak eltávoztak, jó éjt kivánva átkarolá s megkérdezé:

– Miért lett egyszerre olyan rossz kedved?

Henriette nem birt tovább magában küzdeni azzal a gondolattal. Nagy félénken suttogá:

– Mit értettek ők az alatt, hogy «majd megtudod egy óra mulva?»

– Ah! szólt felkaczagva a grófné: ez alatt azt értették, hogy most leülnek kártyázni, s a melyik szerencsétlenebb lesz a játékban, az megtudja arról, hogy szerencsésebb a szerelemben! Példabeszéd ez kedvesem, talán te is ismered?

Henriette kedélye meg volt gyógyítva egy kissé.

Még azután sokáig elmulattatá a kedélyes kis grófné fecsegéseivel. Elmondott előtte sok olyat, a mit fiatal hölgyek csak legbizalmasabb barátnéikkal szoktak közleni. Hogy a mókuska milyen féltékeny; őt soha sem viszi magával Bécsbe, sem Pestre, mert sejti, hogy valaki érdekli őt ott, magának pedig sokszor van ottan keresete hosszabb ideig; levelezés sem mehet, mert okos asszonynak van annyi esze, hogy irást nem ád magáról soha; mindent lehet desavouálni: tanukat, cselédek árulkodásait, csak egy kézrekerült levél ellenében nincs segedelem. Azért ő hogy segít a dolgon? Mikor a mókuska Bécsbe megy, kezébe ad egy jegyzéket, mely egy ottani piperésznőnek szól; bele vannak irva kalapok, fejékek, karmantyuk s más egyéb megrendelt árúk. A mókuska tízszer elolvassa a jegyzéket, nincs-e benne valami gyanús utasítás? Semmit sem talál. Az az egy rendesen kikerüli figyelmét, hogy a jegyzék kelte (dátum) micsoda napra van felirva? Ő maga sem tudja mi nap van ma? oda pedig a levél keltének napja helyett rendesen az a nap van feljegyezve, a meddig ő Bécsben fog mulatni! Ezt a jegyzéket a mókuska maga elviszi a divatárusnőhöz, az közli az illetővel, s a kinek azután mágnes van a szivében, arra nézve a kengyelesi puszta nincs a világ végén.

Henriette ámult és bámulta azt a tudományt, a minek ő az alphabetjét sem fogja megtanulni soha.

Még lefekvés után is sokáig eltünődött rajta, hogyan lehet az, hogy a mitől egyik embernek megtörik a szíve, a másik abban egy életre elég örömöt találjon?

Másnap későn keltették fel; az urak sokáig fenn voltak az éjjel, nehezen ébredtek. A reggeliző-teremben találkozának mindannyian; Hátszegi és hozzátartozói útra felkészülten.

A gróf megkérdezte ifju vendégnőjétől, hogy mit álmodott? mert a mit idegen helyen álmodik az ember első éjszaka, az be szokott teljesülni.

Henriette nem szeret álmairól beszélni. Bele vannak szőve az ébrenlétbe.

– Hát maga nagy korhely, álmodott-e valamit felőlem? kérdé a grófot enyelgő neje.

– Oh igen, kedvesem. Azt álmodtam, hogy a jövő telet Bécsben fogjuk tölteni. Ugyan ne tegyen annyi czukrot a theámba.

– Hogyne, mikor ez nagyon kedves álom! valóban, teljesülni is fog?

– Minden bizonynyal, szép csapodárom, a fürdő-idény után egyenesen oda költözünk.

A grófnénak volt annyi önuralkodása, hogy e fölötti örömét el birta fojtani.

– Apropos! szólt Kengyelesy, Henriettehez fordulva, hogy tetszik nagysádnak a kengyelesi puszta?

– Szép; felelt ő – egy szótaggal.

– És a kastély?

– Az is.

– Nem találja nagysád mulatságosnak, hogy tegnap nagysádtok voltak a mi vendégeink, most pedig mi vagyunk nagysádtok vendégei? a nélkül, hogy kimozdultunk volna a házból.

– Hogyan? kérdé Henriette elcsudálkozva, mialatt egy vékony molnár-ostyát (Hohlhippen) mártogatott theájába.

– Ugy van biz az, hogy ma reggel megalkudtunk Lénárd barátommal a jószág felett, ő megvette az egészet mindenestől; – no magát nem, szép asszonykám (ez feleségéhez volt intézve), csak a paripákat és teheneket, s mától fogva nagysádtok vannak itthon.

Henriette szemei véletlenül az asztal végén ülő Margarira tévedtek e pillanatban, ki oly malitiosus vigyorgással tömte magába a nem szegény ember gyomrába való üres süteményeket, négyet-ötöt markolva össze, mintha nagyon jól esnék neki valami, a mit ő még ezen fölül is tud.

Henriettenek valami homályos sejtelem foglalta el szívét, úgy, hogy a vékony ostyalemezkét sem volt képes elfogyasztani.

Férje ezuttal rendén látta őt súgva figyelmeztetni:

– Ne felejtse el a grófnét meghívni Hidvárra szüretre.

Henriette erőt vett magán, s midőn a reggelitől felkeltek, szelíd alázatossággal kéré ki magának azt a szerencsét, hogy a grófi családnak szíves barátságát Hidvárott viszonozhassa.

– Oh azt mindenesetre igénybe fogjuk venni! sietett felelni a szép delnő, mókuska el fog engem hozzátok vinni az őszszel, ott leszünk egy egész hónapig; én az alatt megtanítalak, hogy kell megsárgult csipkéket ismét fehérekké tenni? Értsd: megsárgult csipke alatt rosszkedvű férjeket.

A meghívást Kengyelesy is udvarias köszönettel fogadá, s azzal Henriette kicsi kezét összetett két keze közé fogva, hogy csak ujjai hegyét csókolhassa meg, furcsa könyörgő hangon mondá neki:

– Hanem akkor, nagyon kérem: szeresse egy kicsit jobban Lénárd barátomat, mint eddig tevé.

Henriette egész testében valami zsibbadást érzett erre a szóra. Nehéz volt neki a levegő itt ebben a szobában, s csak akkor érzé magát jobban, midőn ismét a hintóban ülhetett. De ott is megtalálta valami névtelen, valami kimagyarázhatlan gyötrő sejtelem, a miből még kellemetlenebbül veré fel egyszerre Clementine megszólalása.

– Bizony csak jó földe van ennek a pusztának.

Mi baja ennek a jámbornak azzal a jó földdel? nem mindegy-e az rá nézve?

– Kétezer hold egy tagban, csupa első classisu föld.

– Honnan tudja azt, Clemmy?

– Margari mondta. Ő tette fel a szerződési okiratot. Ő is irta alá, mint egyik tanú, hogy látta a pénz letételét és fölvételét, pedig biz ott semmi pénz sem tétetett le.

– Mit ért ön az alatt?

– Hát nem értette el nagysád, a mire a gróf legutoljára példálózott, hogy «de azután egy kicsit jobban szeresse férjét, mint most».

– Mi közöm nekem e balgasághoz?

– Hát azt értette, hogy a ki szerencsétlen a szerelemben, az szerencsés a játékban; az éjjel a báró úr a gróf úrral együtt kártyázván, fixundfertig elnyerte tőle az egész Kengyelesy uradalmat.

Henriette úgy érzé magát, mint a kit a boa constrictor ölelése fog körül, s nem birja védeni magát. Ezt sejté ő.

Clementinenek nagyon tetszett a felvett pletykatárgy.

– Mert tudja nagysád, a gróf meg a báró úr régóta versenygenek egymással, mindegyik azon erősködik a másik ellen, hogy azt tönkre tegye. No de tudja, csak úgy barátságból. Ezt Margarinak beszélték a szobaleányok, ő meg nekem. «Addig nem nyugszom pajtás, ezt szokta mondani a gróf a báró úrnak, a míg egyikünkről, vagy másikunkról az utolsó kabát le nem marad! a mikor aztán egyikünk koldussá lett, azt a másik tartozik eltartani úri módon, holta napjáig!» Furcsa emberek ezek!

A kisasszony mégis veheté tán észre Henriette zila tekintetéből, hogy valami nem tetszik neki az előadásban, mert azután iparkodott szelídíteni a hatást azzal, hogy azért maradt ám a grófnak még másik uradalma is, csakhogy azon nincs olyan szép kastély; aztán emezt is vissza válthatja harminczkét esztendő mulva, ha lesz pénze.

– Kérem Clementine, nagyon fáj a fejem! szólt Henriette, hogy elhallgattassa a hivatlan fecsegőt, s maga fűzhesse tovább gondolatait.

És minő gondolatokat! Ilyen esetekről neki fogalma sem volt. Hogy az lehető legyen, hogy két ember, a ki egymást jó barátnak nevezi, ilyen hidegvérrel tönkre tegye egymást. Hogy egy ember beszálljon este vendégszerető ismerőséhez, s reggelre elnyerje annak lába alól a földet és feje fölül a házat! – Minden idege fájt, minden csepp vére lázongott, ha ezen végig gondolt. És mind ehez hozzá kell szokni!

Egész nap folyvást azon az eszmelankasztó síkon utaztak végig, melynek végtelen lapálya semmi változatossággal sem foglalja el a lelket, mely nézésébe hamar bele fárad s aztán vissza van űzve saját gondolatai közé; a kültárgyak egyetemessége nem ad menekülést. Azok a hegyek, azok az erdők elfelejtetik a gondot, de ez a véghetetlen róna még azt is megnehezíti. Este felé még jól esett, hogy legalább felhők jöttek; valami újat mutatott legalább az örök egyforma ég.

Hanem a felhők rossz szokása az, hogy azok hozzák a zivatart; a zivatar pedig az alföldi rónán rossz utitárs. A város tornya, melyet el kellett volna érni, még a messze láthatáron látszott; rendes idővel is későre értek volna oda; a holdvilágra számítottak, hanem az már nem fog feltünni az éjjel, hanem jön helyette haragos, villámlós fergeteg; messziről hallatszik már a bömbölése, a mint hajtja maga előtt a porfelleget; azt a folytonos sajátszerű dübörgést hallatva, mely olyan, mintha valami rettenetes orgona klaviaturáin szakadatlanul játszanék egy óriási kéz. A kiket valaha jégesős zivatar kapott útban, azok ismerik ezt a hangot, mert ez a jégviharral jár.

Hogy valamerre félre kellett előle térni, annyi bizonyos volt; Henriette csak azt vette észre, hogy egy perczre megáll a hintaja, s azzal Hátszegi kocsija elé kerül, a báró maga fogta kezébe a lovak gyeplűjét, s a hintó kocsisára kiáltva, «vágtass utánam!» letér a töltésről, neki a mezőnek, merre semmi út sem vezet, s azután hajtanak árkon, völgyön, néha tengelyig érő vizeken keresztül, hogy Clementine sokszor felsikolt, azt hiszi, mindjárt ott vesznek.

Nem kell semmitől tartani. Hátszegi ügyes kocsis: megtalálja az utat ott is, a hol semmi út sincs. Egy negyedórányi távolban látszik valami kútgém, azon túl fehérlik egy kis hosszukás tanya; oda kell menekülni a viheder útjából.

Mi lehet ott? pusztai csárda talán, vagy lakatlan szállás, talán szegény legények tanyája? – mindenesetre födött hajlék, a hol nem éri az embert szél és zápor.

Épen csak akkorra érnek az udvarra be, midőn az első jégmogyorók koppannak meg a hintók ablakain.

– Gyorsan, gyorsan, be a házba! A báró maga segíti le nejét és Clementinet s sietteti be őket a házernyő alá, mely görbe ágasokon előre kinyúlik a honyhaajtó fölött, mint rossz szemű ember homlokernyője.

Az érkező kocsidörejre előjött a konyhából a házi menyecske, piros kendővel a feje, pálmavirágossal a dereka átkötve; nem fiatal már, de piros, egészséges, villámszemű, gyors szava és tevés-vevése, a mit úgy hívnak nálunk, hogy tűzről pattant.

A mint az érkezőket meglátta, összecsapta a kezeit.

– Uram ne hagyj el! Nini, biz a nagyságos úr! Jaj be régen láttuk, tán csak megházasodott? Melyik a felesége, lelkem nagyságos úr? csak nem ez az egyik? (itt Clementinára mutatott) ez már öregecske a lelkem; ez a másik meg még csupa gyerek.

A báró belevágott a hivatlan beszédbe.

– Lelkem, csaplárosné, ne trécseljen most, mikor nyakunkba esik a jég, hanem vezesse be az asszonyokat a szobájába, s lássa el tisztességgel. Kérem, Henriette, menjen be az esőrül.

A csárdásné nagy familiáritással csókolgatá meg Henriette kezét, nagy sopánkodással mondogatva: «oh be gyönge teremtés! hogy tudták már ilyen korán férjhez adni. Hát maga lelkem, hogyan tiszteljem? ifjasszony, vagy leányasszony? (már mint Clementine) minek maradoz hátul? Megveri a jégeső; pedig azzal nem lesz szebb az ábrázatja.

Clementine aggódva figyelmezteté a bárót, hogy odabenn a csárdában zajos férfi-hangokat hall.

– Vannak itt most? kérdezé a báró odavetőleg a csárdásnétól.

– Igenis. Három legény, meg a ripa. Most szabadult ki a szegény öreg az aradi tömlöczből; nem is tudom, kitöltötte-e egészen az idejét?

Tessék besétálni kérem.

– Nem zsiványok azok? kérdezé Clementine huzódozva.

– Nem, édes lelkem. Zsiványok nincsenek a mi vidékünkön, csak szegény legények. Zsiványok csak a Bakonyban vannak. Azok az igazi zsiványok. Ezek nem bántanak senkit, kiváltképen asszonyságokat; biz a vén ripa hozzájok sem mer szólni, sem az a másik három. Más, ha a fekete pofájú itt volna, mert az nagy gavallér; az még mulatságot is csinálna az asszonyságoknak. Tudja lelkem, nem fekete annak a képe, hanem mindig fekete bársonynyal van betakarva, csak a szeme, meg a szája van ki belőle, hogy meg ne ismerjék.

Ilyen szép biztatásokkal aztán végig vezeté a szűk folyosón Henriettet és Clementinet a csaplárné.

Innen a hosszú ivó-szobán keresztül kellett a belső szobába menniök; a vendégasztal mellett ült három csikóslegény, meg egy vén ripacsos képű, ravasz szemű betyár, a ki csak úgy a többiek poharaiból iszogatott s tartotta őket beszéddel.

– No! Ripa! pattanj hát! kiálta a vénre a csaplárné; nem zsidóasszony ám ez. A báró úr felesége, a Hátszegié; köszönj szépen, ha tudsz emberséget!

A vén betyár ravasz alázattal állt fel a lóczáról, s kétfelé törülve ősz bajuszát, szépen kezet csókolt Henriettenek, azután Clementinenek is akart, de a csaplárné nem engedte:

– Azt hagyja kend, az csak cselédféle.

Azzal bevezeté a hölgyeket a benyilóba, hol magas nyoszolyák a gerendáig voltak vetve tarka dunnákkal; ágyak, ládák és szekrények szépen kifestve tulipánokkal és basarózsákkal; az ablakban terepélyes muskátlik és rozmarinbokrok; egyik láda előtt állt a szöszös guzsaly, melyen a csaplárné fonja télen-nyáron azt a szép fonalat, a miből azok a tarka kendők szövetnek, mik az ajtófél hosszában lelógnak. Senki sem hinné, hogy annyi úri kényelemre találjon ily pusztai csárdában.

A csaplárné szépen leszedé Henrietteről az úti ruhákat, csinált neki vánkosokból puha ülést egy karszékben, zsámolyt tett a lába alá, s egy lélekzet alatt tízféle ételt számlált előtte, hogy mit szeret? mit főzzön neki? szalonnás tarhonyát, jó paprikás tokányt, vagy jobb szereti a savanyú vetreczét? Kell-e levelensült? épen ma sütötte, mindjárt elé is adta, megterítve az asztalt szép csíkos abroszszal. Clementine azt sugá Henriettenek, nincs-e ebben méreg? a mire Henriette azzal felelt, hogy egy darabot kivett a czifra tálból s igen jó izűnek találta, bár nem ismerte, hogy mi az, a minek azután a csaplárné végtelenül örült.

Ez alatt Hátszegi is bejött, ki a hintókat helyezteté el az udvarról száraz helyre. Tudomásul sem vette a szegény legényeket; csak hirtelen száraz ruhát kért, mert át volt ázva, azután megcsodálta Henriettet, hogy falatozni látja; az egész úton most látta először jó izűen enni. Henriette azt mondá, hogy jól esik neki a paraszt sütemény; pedig Clementine azt állítá, hogy csepeg a zsírtól, okvetlenül kilel tőle minden embert a hideg.

– Kardosné, aztán csináljon a hölgyeknek éjszakára ágyat; szólt Hátszegi a csaplárnéhoz.

– Lesz elég! van tollam elég! igérkezék a jámbor asszony. Szolgálhatok akármilyen úri vendégnek. Nyoszolya is van elég; ez lesz a nagyságos úré, az a nagyságos asszonyé; ez meg a leányasszonyé.

– Lassan, lassan. Én nem hálok ide benn.

– Nem-e? kérdé elcsodálkozva a pusztai némber. Hát micsoda?

– Majd találok helyet valahol odakinn az ivószobában; nem leszek itt. Ez utóbbi szó nejéhez volt intézve: úgy hangzott, mint valami biztatás.

– Hát ez így szokás a nagy uraknál? szólt Kardosné asszonyom, nagyon rángatva a vállait. No ezt ugyan soha sem hallottam.

Clementine aggódva selypíte közbe:

– De nagyságos úr, ott a betyárok nem fogják majd bántani?

– Engem? kérdé Hátszegi. De mi az ördögöt bántanának rajtam!

– Hát azok nem olyan rossz emberek?

– Bánom is én, akár miféle emberek! Azzal hidegvérrel kiment, még pedig, a hogy Clementine észrevevé, a zsebpisztolyait is kirakta a szobában, s ott hagyta az asztalon.

– Nem kell a nagyságos urat félteni az ilyen emberektől, vigasztalá a hölgyeket a csaplárné, miből azok azt gyanították, hogy Hátszegi bizonyosan képes maga olyan négy betyárocskát guzsalyba csavarni, ha megtámadják; míg a csaplárné utána nem mondá az elgondolt mondás végit: «tud ő azoknak a nyelvén beszélni.»

Henriette meg nem foghatta, hogy mit tesz ez? Tud a zsiványok nyelvén beszélni! Hát azoknak valami külön nyelvük van, mint a «Párisi titkok» zsebmetszőinek? Olyan kiváncsi volt meghallani, hogyan beszél majd Hátszegi a zsiványokkal azoknak a nyelvén!

A csaplárné tudta már a rendet; kulacsot töltött tele a báró úr számára, oda állította az asztalra: Hátszegi nagyot húzott belőle, megtörlé a kulacs száját, s odatolta a vén betyár elé, az megbillenté rá a süvegét s ivott belőle egy kicsinyt, azzal tovább adta a többiek felé.

– No öreg, hát jó-e a bor?

– A bor mindig jó.

– Van-e elég?

– Elég soha sincs.

– No hát adjon Isten, a mi nincs! Fuj-e még a szél az aradi tömlöcz ajtaja alatt a hasadékon?

– Fuj, a kinek fuj. A ki nem szereti, ne hallgassa.

– Születik-e még sok fia a várnagynak? (Mikor új rab kerül a tömlöczbe, azt mondják: a várnagynak új fia született.)

– Születik bizony, de meg is keresztelik (értsd bottal).

– Hát a köteles lánya nem ment-e férjhez az idén? (szép virágos kifejezés az akasztásra).

– Csak a Csendes Marczit magasztalták fel.

– Mit beszélt ki a jámbor? (Azt nem kérdezte, hogy «mit vétett?» de hogy «mit vallott?»)

– Bolond volt. Magára vállalta két pajtásának a bűnét, hogy azokat kiúsztassa; porontyos emberek voltak, neki meg senkije sem volt, pedig azok fogták az üres pisztolyt a zsidóra, a zsidó maga is amazokra vallott, de ő csak esküdött, hogy ő volt az, a ki megijesztette, még a fiskárusnak is azt mondta.

– S eltették télire?

– El biz azt; de nem sokat törődött ám vele. Mikor a siralomházba kitették, sem búsult egy cseppet is, csak annak örült, hogy most már szalmazsákon hálhat. Előtte való órában oda hivatta magához, a kik rendes szomszédai voltak a kóterben, én is az voltam egynek. Ott szépen búcsút vett tőlünk, megmondta, hogy helyére ne eresszünk holmi kapczatolvajt, s a tarisznyaszögét eltestálta a Fekete Jancsinak; az legjobb helyen van, mert ott nem penészes a fal. Nekem meg elhagyta a bundáját. Ez a tied lesz Ripa, mihelyt engem szellőztetni visznek, hej jó lesz télen, úgy is rossz helyen fekszel, a hol az ajtó alatt legjobban bedúdol a szél (hiába raktuk ám be kövekkel, még is bedúdolt! igaz a!) Eljött azután a tisztelendő is, mondta neki, hogy gyónjék meg, de a Marczi csak nem hagyta magát esztrengára fogni; fenyegette az ördöggel, hogy elviszi. Nem akarta hinni a Marczi az ördögöt: «sokat jártam én már erdőn, berken keresztül, nappal is, éjjel is, soha sem láttam én se fiát, se anyját, de még csak fészkét sem!» De aztán csak addig kopogtatta a pap szemenszedett szóval, míg utoljára megadta magát, s szépen imádkozott; hanem mikor azt kérdezte tőle, hogy mondja meg hát, nem nyomja-e valami a lelkét, csak azt mondta, hogy nem nyomja azt egyéb, mint hogy nagyon szeretne még egyszer életében kedvére jóllakni igazi paprikás gulyáshússal, a hogy a vén Ripa szokta azt csinálni odakinn! Megadták neki. Nekem kellett felmennem a porkoláb konyhájába, s elkészítenem a jó gulyáshúst, a hogy ismertem már a szája ízit; jó izűen evett belőle a lelkem; engem is váltig kinált, hogy egyem, de énnekem olyan szűk volt a torkom, mintha az én nyakamról vettek volna már mértéket, egy falat kevés, annyi le nem ment volna rajta. Mikor aztán előállt a szekér, mondták neki, hogy készüljön, odaadott egy huszast a porkolábnak: «ugyan édes keresztapám, futtasson el valakit ide a szomszédba egy ital borért; lehetetlen, hogy le ne nyomtassam valami itallal azt a zsíros ételt, megvárnak addig ezek az urak az alkalmatossággal, nem hagynak engem itten!» Meg is várták szépen, míg a borral előjöttek, azt felhajtotta; két hajdunak, a ki mindétig kisérte, adott egy-egy ezüst huszast, megköszönte a porkolábnak hozzávaló szivességét: «már többet nem szállok ide!» azzal szépen felült maga a szekérre a pappal szembe s ráhagyott mindent, a mit az mondogatott neki. A kik azután látták, a hajduk, azok beszélték, hogy odaki érve, a mint felállt a szekérbe, oda fordult a nagy sokasághoz; szép magas, nagy szál legény volt, piros két orczája, fekete hosszú haja; megköszönte szépen, hogy őt kikisérték, hogy utolsó tisztességére kijöttek; szép, erős hangja volt, akár egy káplánnak, – azután leszállt, levetkőzött csinosan, a hogy kellett; odafordult a főpostamesterhez, a ki az embereket elevenen szállítja fel a más világba: «no Gábor mester, ugy-e csak szép nap van ma? No látja; pedig azt mondják, hogy olyankor, mikor valakit akasztani visznek, mindig zivatar támad!» A hóhér nem tudott neki rá mit mondani, mert furcsa szó is volt az! Én már úgy ki nem találtam volna, pedig én is sokat gondolkoztam rajta, hogyan csinálnám, ha ott lennék? Utolsó szava az volt, hogy: «no iszen, én is utoljára látom ezt a szép napvilágot».

A vén betyár egész a szeméig lenyomta erre a süvegét s kellett neki, hogy a kulacstól kérjen tanácsot.

Odabenn a csaplárné szemeit törülte, félrefordulva…

– Talán ismerte, a kiről szó van? kérdé tőle Henriette, egészen elámulva e sajátságos felfogású meséjén egy olyan történetnek, a miről nem szokás gondolkozni.

– Hogyne ismertem volna? felelt a menyecske, nagyon is jól ismertem. Híres dalos volt! minden nyáron, meg mikor jó kedve volt, csak úgy folyt az ajkáról a szép nóta, nem lehetett azt elképzelni, hogy hol veszi? Ez előtt tíz esztendővel még én is fiatalabb voltam, engem is megvert a szeme; akkor csinálta azt a nótát: «Mikor ez a rozmaringszál kivirít: akkor leszek kedves rózsám a tiéd!» Egy szál rozmaring volt a kalapja mellett, azt nekem adta, én azt elültettem cserépbe, ablakba tettem, megöntöztem, meg is eredt. Lássa nagyságos asszonyom, milyen nagy bokor lett belőle? Hanem nagy volt benne a csalfaság. Tudja nagyságos asszonyom, a rozmaring soha sem virít; csak nől, csak zöldül, de nem virít. Hanem azért én mégsem hagynék belőle csak egy ágacskát is letörni, ha mindjárt betegnek kellene is orvosságnak; s azért én mégis csak megsiratom, mikor felőle beszélnek.

Milyen különös! gondolá Henriette; egy ilyen pusztai csárdában egy pusztai betyárért egy pusztai árvalány ugyanazon ábrándos eszmét táplálgatja, mely a paloták úrnőjének oly nagyon fájt és oly jól esett. Hogy ez épen úgy ápolgatja, öntözgeti az örökzöld rozmarin-bokrot, a falusi menyasszonyok egyszerű virágát, mint ő az enoticus asclepiast…

– A nagyságos úr sokszor danoltatta őt maga előtt, folytatá könyeit letörülve, s ismét vigan mosolyogva a csaplárné; ha a hegedűje vele volna, nem is hiszem, hogy elő nem venné, mert a vén Ripa is tudja a nótáit. Tetszik tudni, hogy a nagyságos úr igen jól hegedül?

Ezt Henriette valóban nem tudta.

– Oh igen szépen tudja; nincs az a czigány, a ki kitenne rajta. No az sokat megríkatja majd a nagyságos asszonyt.

Lénárd valóban erre a tárgyra vitte át a beszélgetést a vén betyárral.

– Nem maradt-e valami új nótája Marczinak?

– Maradt biz a, a mit a tömlöczben csinált; a verse is gyönyörű annak: «Nyújtsd be rózsám, nyújtsd be Fehér keszkenődet, Hadd törülgetem le Sűrű könyeimet.» Te Bandi, fújd el a nagyságos úr előtt a tilinkódon, megtanítottalak már rá.

E szóra egyike a fiatalabb legényeknek előkereste dolmánya ujjából a bodzafa-sípot, mely hat lyukával annyiféle változatot tud adni, mint egy pacsirta torka, s minden művészi mentegetőzes nélkül elfújta a nagyon szomorú nótát.

Lénárdnak igen megtetszett az; kikiáltolt Margarinak:

– Keresse elő a hegedűmet a hintóból s hozza be.

A szegény Margarit majd a hideg lelte ki erre a parancsszóra. Ez ideig folyvást a kocsiszinben kuczorgott, szentül azt hivén, hogy itt a zsiványok úgy is mindenkit le fognak gyilkolni az éjszaka; legalább ő el fogja tagadni, hogy hozzájuk tartozik; azt mondja: szegény vándorló legény! s így megmarad. S most ezt a tervét egészen semmivé teszi a báró azzal, hogy kényszeríti előjönni. Még majd a zsiványok azt fogják hinni, hogy ő is nagy úr. Oh az rettenetes helyzet, mikor az embernek először van száz forint a zsebében tegnapelőtt óta, akkor is első alkalomra mindjárt egy zsiványokkal tele csárdába vetődni.

De mi a patvart is akar most az a báró azzal a hegedűvel? Aztán milyen is az a hegedű? Hisz az ember, mikor fél, rá sem igen ismer. Be is vitt neki első próbatételül mindjárt valami hosszúkás bádogtokot, a miben a kengyelesi jószág mérnöki térképe állt, hogy ez-e az?

– De ugyan Margari, legyen esze! Hát hol férne el ebben egy hegedű? Hát soha sem látott még hegedűt? Eredj te Bandi, keresd meg a hintóban.

De már ezt Margari nem engedte! A hintóhoz közel jönni a betyárnak! hogy ott valamit megkeressen! Ez a nagyságos úr tisztán búcsút vett az eszétől. A hintóban van Margarinak az újdonatúj huszonkilencz forintos köpönyegje, az bizonyos, hogy azt ellopná a betyár. Inkább megkeresi maga azt a hegedűt.

Valahogy aztán rá is talált; de nem mert vele bejönni az ivószobába, csak úgy az ajtón keresztül nyujtotta a tokot a bárónak. Biz ő nem koczkáztatja az életét, mert az ő neki csak olyan drága, mint akármelyik méltóságos úrnak a magáé. Azzal megint visszaszökött a fészerbe; pedig oda meg mindenütt csurgott be a zápor a tető hiányosságain. De mikor élni olyan szép, ha már az embernek egyszer háromszáz forint bizonyos fizetése van.

Lénárd báró elővette a maroquin-tokból a pompás Straduariot, hirhedett megholt művésznek drága pénzen megszerzett egyetlen hagyományát, s a betyár tilinkója után rögtön utána húzta azt a szép, búskomor dallamot, melyre már a harmadik eljátszáskor annyi gyönyörű változatot tudott ráczifrázni, hogy az bámulatra való volt!

Még a vén Ripa is lelkesedésbe jött rá, s bele-bele danolt elbúsultan: pedig kevés öröme lehetett a hangjában, nagyon rekedt volt az.

A báró, mikor már egyszer kezében volt a hegedű, nem érte be egy nótával, egyik dallam a másikat csalta elő, azok a búskomor hajdani andalgók, miket csak úri virtuózok ismernek még s nagyon ritkán elhúznak mások előtt; Bihari, Csermák, Lavotta, Fáy szerzeményei, egymástól ébredve keltek nyirettyűje alól, a legremekebb változatokban. Fejedelmek nem hallanak ilyen hangversenyt – mint ez a rongyos csárda.

Henriette fekhelyén fölemelkedve, mélázva hallgatá e csodás dallamokat. Ha valami, úgy ez a pillanat volt az, melyben férjét olyan delejes fénykörben látá maga előtt, mely ellenállhatlanul csábít, hódít, megveszteget.

Csak az volt előtte különös, felfoghatatlan, hogyan találhatja örömét egy előkelő úr, ki a salonok légkörében nevekedett, abban, hogy egy rongyos csárda ivószobájában, félig ittas betyárok előtt bravour-áriákat hegedüljön? Mi gyönyörűsége telik ebben? Máskor is szokta ezt? vagy vannak még mások is, a kik hasonlóan cselekesznek? Úri mulatság ez, vagy csak Hátszeginek különös bizarr ötlete ez alkalomra?

Mikor már a szegény legények nagyon belekezdtek énekelni a zenébe, Hátszegi abba hagyta a hegedülést; elcsukta a hangszert ismét hosszú ládikójába; elővette a tárczáját, azt szemük láttára kinyitva, hogy csak úgy repkedett a sok ezres bankjegy benne, kiválasztott belőle mindenik számára egy-egy tízpengőst, mint mondá, azért a szép nótáért, a mire őt tanították, s azzal rájuk parancsolt, hogy menjenek ki az ivószobából, mert az asszonyság már aludni fog a mellékszobában s a zaj fel találja riasztani; ők lássák, hogy hol találjanak fekvő helyet a háznál?

A betyárok ellenvetés nélkül megitták a maradék bort, eltették a bankjegyeket, nem is nagyon köszönték meg, de szót fogadtak, felkeltek helyükből s jó éjszakát kivánva, elhagyták az ivószobát. Odakinn aztán felkeresték a fészert, annak a padlására felfeküdtek; Margarinak egész éjjel vaczogott a foga. Ő ott volt elbujva egyik hintóban, s ki nem merte reggelig ütni a fejét a köpönyege közül.

Hátszegi pedig azután, hogy az ivók eltávoztak, leterítette az úti bundáját a hosszú asztalra s arra feküdt és csendesen elaludt.

Még csak az ajtót sem zárta be belülről, még csak a pisztolyait sem rakta ki maga mellé.

A mellékszobában pedig a csaplárné a ládán ülve, elővette a kerekes guzsalyát és elkezdé azokat a tüneményes regéket mesélni a nagyságos asszonynak, a miknek vége-hossza nincsen, pusztai kalandokról, betyárok viszontagságairól, szegény leányok boldogtalan szerelméről. A guzsalykerék egyhangú pörgése mellett úgy érzé magát Henriette, mint egy kicsi gyermek, kinek dajkája mesélget ágya mellett, hogy jobban aludjék. – Hetek óta nem aludt olyan csendes álmat, mint itt a pusztai csárda födele alatt…

Másnap reggel Clementinet, miután látta, hogy biz itt senkinek sem vágták el a nyakát az éjszaka, rávitte a kiváncsiság, hogy megkérdezze, vajjon miféle viszony köti a nagyságos urat mégis olyan különösen ehhez a csárdához, hogy már olyan nagyon ismeri itt minden ember? erre azután megtudta, hogy ez a csárda itten, meg a körülfekvő puszta itt mind a nagyságos úré, hogy attól igen mérsékelt haszonbért fizetnek, s hogy a nagyságos úr nem a haszonért tartja ezt, hanem a pompás nádas tavak miatt, a mikben minden évben nagyszerű vadászatokat szokott tartani vízi madarakra, vidrákra és farkasokra, s hogy ezentúl már egész hazáig, a mi pedig még két napi járás idáig, mindenütt, a hol délre vagy estére be fognak szállni, azok mind a nagyságos úr jószágain levő tanyák és vendégfogadók. A nagyságos úr olyan móddal utazhatja végig az egész országot, Dévától Pestig, hogy mindenütt otthon van s csak egyik házából a másikba megy által.

Másnap véget ért a magyarországi róna, mindig közelebb jöttek az erdélyi havasok, estére egy kisded bányavárosban szálltak meg, melynek hámorai ki voltak világítva az érkezők tiszteletére. Henriette megtudta, hogy e hámorok is férje tulajdonai. A bányásztisztek transparentekkel fogadták az ifju úrnőt.

Harmadnap korán reggel volt még, midőn átlépték az erdélyi határt. A táj gyönyörű, mosolygó, hanem az emberek arcza sötét, titkolózó. Henriette olyan nehéz szorongást érze, midőn e haragos képű emberek között itt-ott meg kellett állniok, a kik olyan nyelven beszélnek, a mit ő soha sem hallott életében.

Az utakon minden mérföldnyi vonalban jön elő négy-öt durván faragott kereszt, teleróva ügyetlenül faragott betűkkel, a mik szintén nem hasonlítanak a nálunk ismertekhez. Clementine megkérdezte egyszer a kocsistól, hogy mit jelentenek azok a keresztek? hanem azután nagyon megbánta, hogy kérdezte. Azon helyeken valami szerencsétlen utazót ütöttek valamikor agyon; a babonás kegyelet az ilyen balesetek emlékét így szokta örökíteni; azoknak a története van felirva a jelfákra. Az utazó csupa szomorú regények közt halad végig.

A völgyek mindig összébb szorulnak, az út sokszor meredeken visz föl, azalatt a beszédbe belehozott kocsis annyi mindenféle rémséges kisértetes történetet tud elmondani, a mik e tájakhoz, e kövekhez, romokhoz vannak kötve. Itt minden völgynek meg van a maga rémregénye, a maga nyomasztó kisértete.

Néhol hallgatag házak maradoznak el az út mellett, a mik közül egyik sem bir olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen akármilyen fekete éjszaka bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant gerenda-alkotmányok, ólnak hinné őket az ember, csak egy szobára szabva mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt. A templom néhol messze a falun kívül, mintha két helységhez tartoznék.

Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedik az út, a hol csak elszórva állt meg egy-egy bokor a gyetőn, még kalyibának sincs híre sehol, csak egyes bekerített szérűket látni, mikbe az oláh szénáját takarítá be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy felrakta azokat egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket.

Néhol tomboló hegyi patakok szelik át az útat, mik fölé nem épült hid, hanem a sekélyeken szokás szekérrel, hintóval keresztül hajtatni, az erdős hegyoldalokból távoli hámorok vérvörös fénye világít messzire, s a gépies zörgés egyhangú kongása veri fel a csendet, mely tovább ismét a rohanó patak mélyen hangzó zúgásába vegyül el.

Henriette minden mérföldnél jobban érzé, hogy mennyire egyedül van ebben az idegen világban, melynek óriás hegyei még a kilátást is elrejtik szemei elől azon táj felől, a honnan jött, hogy oda vissza ne találjon, s melynek lakosai felelni sem tudnak kérdésére, ha azt akarná tőlük kérdezni: «merre az út vissza, hazám felé?»

Késő éjjel holdvilágnál utaztak tovább. Hidvár nem messze volt már; a mint egy szűk völgykanyarulatnál a táj két felé nyilik, a két sötét bükkerdővel ruházott hegyhát között, egyszerre mint valami sötét keretbe foglalt kép, tünt elő a hidvári kastély alakja; hegyes kúpjaival, egyedül, magányosan, egy halom tetején; dobogó hidja alatt hegyi patak fut keresztül. A hold épen ott állt a vár tornya felett, mintha annak a hegye tartaná odatűzve s olyan szép ezüst szinűre feste mindent, tornyot, bástyát, patakot és völgyet – csak a menyasszony szívét nem.