A NŐ, KIT NEM LEHET FELTALÁLNI.

Satrakovics Gerzson a csárdai éj után legjobbnak találta visszamenni Aradra; a csodálatos esemény, melynek kezdő fonalára ráakadni nem lehet, legközelebb érdeklé Hátszegit. Rettenetes lesz ugyan megjelenni előtte azzal a hírrel, hogy nejét, kit rábizott, az úton elvesztette, de mégis pedig ez a legelső, a mit meg kell mondani s azután tanakodni vele, hogy mit kell itt tenni ezuttal? hol keressék? mit gondoljanak, hová lehetett?

Semmi medvebarlanghoz nem közelített ily szívdobogással Gerzson úr, mit Hátszegi szállásához, szinte elfult a lélekzete, a mint az utczaajtó kilincséhez nyult; bár csak be volna zárva, hogy annál hosszabb ideje lenne, a míg azt kinyitják.

Csakugyan be volt zárva az ajtó, csengetni kellett. Még ideje is maradt várakozni a csengetés eredményére. Sokáig volt ideje várakozni. Egész addig, hogy kénytelen volt még egyszer csengetni. Annak sem lett semmi sikere. Azután még harmadszor is csengetett; és azután még félóráig folyvást csengetett; végtére kezében maradt a csengetyű-húzó; azt azután zsebébe tette, élő tanubizonyságául annak, hogy itt volt. Az ablaktáblák mint be voltak téve, annak jeléül, hogy senki sincs itthon a háznál. Lénárdnak saját háza volt az, melyben nem lakott kívüle senki, ő maga az emeletet foglalta el, cselédjei, lovai a földszintet. Mikor nem volt Aradon, egy házmester szokott egyedül ott maradni. Most az sem volt fölfedezhető.

Gerzson úgy magyarázá magának a dolgot, hogy bizonyosan kinn vannak mind a lóversenyen. Ez volt a futtatás utolsó napja. Épen a verseny javára érkezett ki, mikor mindenki el volt foglalva a pillanat érdekeivel. Ilyenkor nem látják meg az embert, mert mindenki csak a lovakra ügyel. Gerzson úrnak elég nyugodt percze maradt a jelenlevőket végig mustrálhatni. Nem találta közöttük Lénárdot sehol. Sem az úrlovarok, sem a pályabirák, sem a nézők tarka serege nem adta őt elő.

Egy szegletből leste végig az egész futtatást; onnan látta, mint futtat saját lova is, mint előzi meg lassankint a többieket egymásután; hogy bukik fel lovászával együtt a pálya felén; hogy vezetik félre sántítva; a nélkül, hogy mind e látvány elvonná figyelmét arról, a mit nem lát: folyvást Hátszegit kereste a nézők között.

Végre nem állhatta tovább a kétséget, a mint egy futamnak vége volt, leszállt a nézőhelyről a pályatérre, a hol egy körben sportsman bajtársai csoportosultak, s várta a bámulat és rémület kérdező kifejezését minden arczról, a mint őt meg fogják pillantani.

De mennyire meg volt lepve, a mint a legelső ember, a ki meglátta, hangos hahotával kaczagta el magát rajta, s azután valamennyien, a kik megpillantották, mind elkezdtek nevetni és ujjaikkal rámutattak: «Itt van Gerzson! megjött Gerzson!»

– Meg vagytok-e bolondulva? kérdé Gerzson kimagyarázhatlan zavarában.

Azok pedig egyre kaczagtak, és a ki nem akart a szeme közé nevetni, az félre fordult, úgy nevetett.

Azt hitte, hogy csakugyan őrültek közé jutott, míg végre Kengyelesy elébe nem jött s két kezét csipejére téve, el nem kezdé dorgálni.

– No te ugyan szép legény vagy! No te ugyan gyönyörű paladin vagy! mondhatom.

– De hát mi lelt? Mi bajotok? mit nevettek?

– Halljátok? szólt a gróf a körülállókhoz fordulva. Még azt kérdi, hogy mit nevetünk? Hát, mondsza csak: hol hagytad Hátszeginét?

S ennél a kérdésnél mindenki várakozással fordult felé.

– Én nem látom, hogy mi nevetni való van ebben a kérdésben? szólt Gerzson úr, egyre mélyebben keveredve sejtelmei hinárjába.

Hová tetted a bárónét? Lénárd barátunk feleségét, sipítá élesen Kengyelesy.

– Ez magam előtt is rejtély, dörmögé tompa hangon Satrakovics.

– Hahaha! No ilyen kaland még berlini diák koromban sem történt velem soha. Rejtély előtte, hogy hová tette utitársnéját.

– Ki tud felőle valamit? Él-e? Kiálta Gerzson, kit az első pillanatra csak az öröm kapott meg, hogy Henriettenek nem történt baja.

A gróf összecsapta a kezeit s azután gömbölyű sipkáját a földhöz.

Ah! ez már sok, ez már nagyon sok. Még azt kérdi, hogy él-e? Pajtás, honnan kerültél te elő?

– Ne tréfáljatok! riadt fel hangosan Gerzson úr, mondd meg mit tudsz felőle? mert ez rám nézve igen komoly dolog. Én semmi tréfát nem találok benne.

Kengyelesy látván, hogy Gerzson úr komolyan haragszik, még közelebb lépett hozzá, s egész egyenesen kimondá:

– Tehát, kedves barátom, tudd meg, hogy te igen rosszul viselted magadat; először Hátszeginek mind a négy lovát megsántítottad, másodszor kényszeritéd azt a szegény asszonyt éjszakára egy pusztai csárdába betérni, és végre ott úgy leittad magadat, hegy elkezdtél garázdálkodni; utoljára azt sem tudtad, fiu vagy-e vagy leány? A szegény menyecske majd megőszült rémületében s csakhamar, hogy téged elnyomott a buzgóság, beküldte a kocsist a városba előfogatért s tégedet ott hagyva az asztal alatt, iparkodott visszahajtatni Aradra.

– Ez nem igaz! kiálta közbe Gerzson úr, egész arczában elvörösödve.

– Mi nem igaz?

– Hol van a báróné?

– No csak megállj! ne szaladj; utol nem éred, mert hajnalban visszautazott postalovakon a férjével Hidvárra.

– Az nem igaz. Láttad-e őt?

– Saját lorgnettemmel. De valamennyien mind láttuk. No, ugyebár?

Többen állították, hogy igenis látták a bárónét.

– De kedves barátom, szólt Gerzson úr megütődve, ez nem tréfa. Ez egy igen tragikus eset, a mi velem és a bárónéval történt; a mit ti itt velem tesztek, az igen rossz elmésség és azt kikérem magamnak.

Kengyelesy vállat vont.

– Nem gondoltam, hogy te komolyan veszed a dolgot, hanem így van.

– Kitől halottad?

– Hát magától…

– A bárónétól?

– Nem, Hátszegitől.

Gerzson úrnak egy gondolat villant meg agyában.

– Magával a bárónéval nem beszéltél?

– Nem. Őt csak a kocsiablakon keresztül láttam, mikor elindultak.

– Le volt fátyolozva?

– Nem, barátom, ő maga volt az, nem csalódtam.

– Köszönöm.

– Nem tudom mit.

– Majd megtudod. Már most csak mulassatok rajtam tovább. Isten veled.

– Te, a Cornblue lába kitörött.

Gerzson úr még csak meg sem állt erre a szóra, olyan sietve ment el onnan. Az ottmaradók – persze hogy nevettek rajta. Ez ugyan furcsán járt szegény. De minek is vállalkozik hölgykiséretre, ha már ismeri a természetét, hogy nem állhat ellent a bornak?

Gerzson úr pedig ment addig, a míg haza nem talált, s ezen idő alatt épen semmit nem gondolkozott. Van ilyen solstitiuma a szellemnek, nagyon váratlan ijedelmek után, például, mikor valakit a vízből kirántanak, a befulladás előtt egy perczczel. Ilyenformán érezte magát Gerzson.

Csak mikor hazaért s kábultan leveté magát a pamlagra, akkor kezdett el egy kicsit visszagondolni azokra, a miket hallott. Annyi volt azokban a meglepő és a megfoghatatlan, az igaz, a nem igaz, a valószinű, a hihetetlen, a szégyenleni való, a dühbehozó, hogy ki nem tudott belőle egyhamar igazodni.

Hogy a báróné visszatért: ennek igaznak kell lenni, mert komolyan állítják visszatértét, azért, hogy Gerzson részeg volt. Igaz, hogy ivott és elaludt. De hogy tudtán kivül garázdálkodott volna, hogy magát illetlenül viselte, akárhogy erőltette az eszét, hogy visszaemlékezzék arra az elmúlt éjszakára, nem talált világosságot tovább, mint odáig, hogy Henriette előtte ült az asztalnál angyalszelid arczczal s neki meséket mondott az erdélyi havasokról s ő azokat nagy gyönyörűséggel hallgatta. Azontúl, a mit látott, az mind álom volt. Henriette visszatért Aradra. De hát miért nem ment előre Pest felé? Henriette panaszkodott, hogy ő megsántította a lovakat s kényszeríté utitársnéját a csárdába betérni. De ez lehetetlen! a báróné hallotta azt, hogy a lovakkal mi történt, s utoljára ő maga kivánta, hogy az útból félretérjenek. S mégis ő panaszkodott volna ellene Hátszegi előtt.

«De ez nem igaz! ez lehetetlen!»

Ezt ugyan nem kiáltá, csak gondolta magában Gerzson úr, mert magában nem szokott beszélni, hanem annyi igaz, hogy talpra ugrott, s elkezde hevesen járkálni a szobában s számtalanszor elfeledkezék magáról, hogy sérült karját nem birja kinyujtani, a mint fejéhez kapkodott vele.

Végre készen volt a holnapra való tervvel.

– Elmegyek. Rögtön elmegyek, oda megyek egyenesen hozzá. Meg akarom tudni tőle magától, hogy mi történt tehát én velem, a miért így csúffá tett? Beszélni fogok saját magával, úgy lesz.

És rögtön kiadta a parancsot kocsisának, hogy fogjon be; azontúl nem szólt senkinek semmit, hogy hová akar menni? magának a kocsisnak is csak a legelső állomást nevezte meg.

A város végén egy szatócsboltban vett huszonnégy darab páros zsemlyét, meg egy új fakulacsot; a mint a Maros alá értek, leszállt a part alá, azt a kulacsot maga kiöblítette tízszer, s azután tele meríté vízzel, s akkor a zsemlyéket és kulacsot mind elzárta utitáskájába. Azután felölté a szűrét, s behuzta magát a kocsi hátuljába; foga közé szorítá pipáját, markába a pisztolya agyát s le nem hunyta a szemét reggelig.

Gerzson úr utazása nagyon sajátságos volt; mikor egy falut értek, akkor megmondta a kocsisának, hogy micsoda fog következni most? két állomást egymásután soha sem tudatott vele. Reggel felé megevett egy zsemlyét tarisznyájából, hogy éhét elüsse, s ivott rá a langyos Marosvízből keserves kortyokat, a mivel kulacsát tele meríté. Kocsiját két percznél hosszabb időre el nem hagyta, s minden embert, a ki közelített hozzá kiváncsi kérdezősködéssel, felvont pisztolylyal fogadott. Ha azoknak több eszük nincs, s ki nem térnek az útjából, bizonyosan rosszul járnak.

Reggelig kétszer engedett egy-egy órai időt lovainak az etetésre. – Azután ismét árkon bokron tovább.

Kocsisa, ki nem volt szokva ilyen rigolyákhoz, fejcsóválva hallá a parancsot a mindig tovább menetelre; hajnal után megsokalta már a dolgot.

– Nagyságos uram, nem tartunk státiót valahol? A lovak nem bánnák, ha pihenhetnének.

– Mi közöd hozzá, gazember? riadt rá Gerzson úr, tán magad vagy álmos, lusta semmirekellő? Akkor pusztulj a bakról, pimasz kölyök, majd hajtom én a lovakat, akasztófáravaló.

Az öreg cseléd, ki húsz évi szolgálatidő alatt nem kapott ennyi változatos «gazember és semmirekellő» czímet, mentegetőzve mondá, hogy hiszen ő nem magáért szól, hanem a lovak miatt.

– És ha mindjárt kidűlnének is; mi gondod rá? Hát a ki ellenséget kerget csata idején, az is megáll etetni, itatni? tán a huszár panaszkodik a miatt, mikor negyvennyolcz óráig nyeregben ül, s hallgatja az ágyúgolyók fütyülésit, aprítja az ellenséget, hogy hát a lova már most hogy lesz, mint lesz? Megy, a míg ellenségét le nem vágta; arra való a ló.

A kocsis ebből azt vette ki, hogy az ura le akar vágni valakit. Ugyancsak fel is van ám készülve pisztolyokkal. Ilyen állapotban nem látta még Gerzson urat soha senki.

A Hidvárra vezető útnál már sejtette a kocsis, hogy aligha ide nem igyekeznek. Másnap este volt már; ember is, ló is agyon volt fáradva. Itt pedig okvetlen meg kellett maradni éjszakára, mert Hidváron túl egész éjjel mehet az ember, míg új állomást talál, vagy a kerekét eltöri, a mi sokkal valószinűbb.

– A kastély előtt megállsz! parancsolá a várhíd elé érve Gerzson úr.

A kocsis fejcsóválva tekinte vissza.

– Nem fordulunk be a kastély-udvarra?

– Nem! kiálta rá Gerzson úr olyan mérgesen, hogy a szegény kocsisnak keresztbe akadt a torkán az a szó: hogy hát miért nem? mint a halszálka.

Gerzson úr folytatta a csodálatoskodást; egy bő bekecs volt rajta, nagy oldalzsebekkel: az egyik oldalzsebbe beledugta két pisztolyát, a másikba két zsemlyét. Italt nem kellett magával vinnie, itt foly a patak, s a kalapkarimából nagyon ügyesen lehet inni.

A mint azonban egy párt lépett a hídon, mégis megsajnálta a lovait s visszatért a kocsisához.

– Nyisd fel a szemedet és megértsd, hogy mit mondok. Én magam sem tudom, hogy meddig fogok odabenn maradni; meglehet, hogy igen sokáig tart. Te addig ne ácsorogj itt a lovakkal, hanem eredj le a pópához, mondd meg neki, hogy tisztelem alázatosan: adjon helyet a pajtájában a lovaimnak s két véka tengerit; ha visszajövök, majd megszolgálom. Fizetést ne emlegess előtte, mert azzal megbántanád. Kezet csókolj neki, mert az pap, te pedig korhely pimasz vagy. Reggelig aztán alhatol. Ha reggel tőlem semmi újabb utasítást nem kapsz, akkor befogod ismét a lovakat a hintóba s visszatérsz vele üresen Aradra. Kengyelesy gróf úr majd aztán tudatja veled a többit.

Azzal megfordult a sarkán s ment a várkastélyba befelé.

Este volt már az idő. Az emeleten hét ablak ki volt világítva, a nyolczadikba besütött a hold. Az volt Henriette hálószobája. Gerzson úr ezt tudta. Járatos volt a kastélyban.

A tornáczon Lénárd vadászával találkozott, egy impertinens csontos állkapczájú öles ficzkóval, a kit soha életében nem szenvedhetett. Az útját állta.

– Jó estét kivánok, nagyságos uram.

– Mit kivánsz nekem jó estét, ostoba szamár? szólítottalak én arra fel, hogy nekem jó estét kivánj? mintha én a te jó estéd kedvéért jöttem volna ide huszonöt mérföldről. Ki van itthon?

– Senki.

– Ejnye, te lópofájú fakutya! Senki sincs itthon és hét ablak van kivilágítva az emeleten.

– Igaz, hogy ki van világítva, de azért, mert a nagyságos asszony beteg; azt virrasztják.

– Hát az urad hol van?

– Benyargalt Kolozsvárra, a tudós doktorért.

– S mi baja az asszonyodnak?

– Én nem tudom, azt mondják, hogy megbolondult.

– Ejnye, hogy bolondulj meg magad, te veszett állat, hát ki mondta azt neked?

– Hát ki mondta? Láttam, meg hallottam; látta más is, hogy meg van bolondulva.

– Nem lehet vele beszélni?

– Dehogy lehet. Épen az a baj, hogy nem lehet.

– Te ficzkó, én azt mondom, hogy a te gazdád idehaza van.

A hórihorgas vállat vont s elkezdett fütyörészni.

– Öcsém, szólt hozzá Gerzson úr, alig birva ingerültségével; az én öklöm itt a zsebemben most egy pisztolynak az agyát markolja s nekem rettenetes kedvem volna ennek a golyóját a te fokhagymafaló fogaid közé durrantani; hát azért mondom, hogy velem ne tréfálj. Én nem látogatni jöttem ezúttal az uradhoz, hanem valami másért. Mondj igazat! Itthon az urad vagy nincs?

– Mondtam már, hogy egy lélek sincs itthon, csak a nagyságos asszony, az pedig meg van bolondulva.

E pillanatban úgy tetszett Gerzson úrnak, mintha hegedűszót hallana az emeleten.

– Hisz itt zene van!

A ficzkó nevetett.

– Igenis; azzal gyógyítják a beteg bárónét. A zenétől meggyógyulnak az őrültek.

– De én zajos emberhangokat is hallok, mintha vendégség volna.

– Hol? Dehogy hallani. A kutyák ugatnak a ketreczben.

– Nem hallod?

– Én nem hallok semmit.

– Jól van fiam; itt látom, hogy ki van adva a rendelet, hogy engemet bolonddá kell tartani. Hanem ahhoz gazdástul együtt későn keltetek fel. Ne őrizd olyan nagyon az ajtót, én nem akarok erővel a gazdádhoz felmenni; majd felkeres ő engem, azt fogadom; várj csak egy kicsit.

Azzal Gerzson úr leült a lépcsőre, kiszakított a tárczájából egy levelet s azt térdére fektetve, irónnal a következő sorokat irá:

«Uram!

«Én önt nyomorult gyáva embernek nyilatkoztatom. Ha meg akarja tudni, hogy miért? ott fog ön találni a kalugyernél, ott megmondom s aztán elvégezhetjük egymással a többit.

Satrakovics Gerzson.»

– Igy! Erre a szóra majd csak elő fog jönni. A kinek ilyen szót mondanak az ajtajában, az nem tagadhatja el, hogy itthon van.

Gerzson úrnál volt spanyolviaszk is, meg gyufa is, gyűrűjével lepecsételé a levelet ott a kőlépcsőn, nem kellett neki hozzá iróasztal.

De hátha még erre sem jön elő?

Ez az ötlet újra felszakíttatá vele a levelet; még ez utóiratot ragasztá hozzá:

«Ha nekem illő elégtételt nem adsz, én rád várok a kastélyod kapujában s lelőlek, mint a kutyát!!!»

Ez már csak elég?

Megint lepecsételte a levelet s már adni akará a vadásznak, midőn meg az jutott eszébe, hogy de hátha fel sem bontják azt, csak olvasatlan a tűzbe vetik?

Most aztán a külső levéloldalra irt még ilyenformát, mindjárt a czím alá:

«Ha fel nem bontanád a levelet, én hasonló tartalmút fogok az aradi casinóban kiragasztani az indítványtáblára».

– No te ajtónálló cerberus, fogd ezt és majd ott, a hol előtalálod, add át az uradnak. Szóval is köszöntetem: mondd meg neki. – Üssön beléd a…

Több szót nem is vesztegetett itt aztán Gerzson úr, hanem lekerült a várból a kis lelkészlakig, melyhez kegyelmesebb volt a természet, mint a patronus, mert a hol ez rongyosan hagyta a zsupptetőt, azt zöld venyigével befoldozta amaz.

Az ősz pópa kapujában várta Gerzson urat; a kocsis beszédéből annyit kivehetett, hogy valaminek kellett a két úr között történni, s ezek után könnyen gyaníthatá, hogy Satrakovics a kastélyban nem marad.

– Egy kis éjszakai szállásért esedezem, tisztelendő atyám; szólt Gerzson úr, cordialiter megszorítván az öreg lelkész kezét. A báró házánál nagy beteg van, nem akartam nekik is, magamnak is alkalmatlanságot szerezni odaszállásommal; megbocsát, hogy ide hajtom le fejemet. Kevés igényem van; ismer már régi időkből.

– Én pedig a keveset szivesen osztom meg kegyeddel. Hozta Isten. Nagyon is szeretem, hogy kegyed most nem maradt a kastélyban; kegyed nem olyan társaságba való.

– Tehát csakugyan társaság volna ott?

– Még pedig víg társaság: hiszen ide hallik a bőgőhegedű szava.

– S miféle emberek volnának azok?

A pap huzódozva felelt:

– Olyan emberek, a kikkel én nem szeretek találkozni.

– Nevezzen meg valakit közülök.

– Akár valamennyit; ott van Drahhowecz, Muntya, Harastary, Brinkó, Baudán, Kirakoricz…

– Hüh! kiálta közbe Gerzson úr, elszörnyedve ennyi soha nem is álmodott idegen név hallatára, hisz ezek nekem mind új emberek.

– Előre tudtam, hogy nem fog a neveiktől tudósabb lenni uraságod, szólt a pap mosolyogva, s bevezette vendégét az utczáról szűk hajlékába, miután elébb vigyázva körül tekintett, hogy nem hallgatózik-e valaki? ott benn pedig bereteszelte szorgalmatosan a pitvarajtót; vendégét leülteté a faragott asztal mellé, mely szép csíkos szövettel volt beterítve, s megrakva egy tál friss málépuliszkával, sonkaszeletekkel és egy öblös korsó méhserrel; a mikhez Gerzson úr első kinálásra mindjárt igen szivesen hozzálátott, olyanformán, hogy az asztal két végére lekönyökölve gazdájával, egyik fakanalat ő fogta kezébe, másikat a pópa s közrekapván a puliszkás tálat, addig dicsérték egymás előtt annak tartalmát, míg a tál közepén mindkét ellenkező pontról kiindult tunnelásó kanalaikkal össze nem találkoztak.

– Fölséges étel ez, tisztelendő atyám, fölséges.

– Szegény embernek való, tekintetes uram, mint mi vagyunk. Magyarországon tudom nem eszik ezt.

– Nem tudják készíteni. Miből is készül ez csak? Kegyed maga szokta készíteni, ugy-e bár?

– Oh igen; hiszen nincsen feleségem.

– Igaz, igaz, s kegyed nem tartja azt, hogy «malo Cocam, quam Uri».

Egy kicsit nevettek rajta mind a ketten. Azután a pópa megmagyarázta, milyen forrónak kell lenni a víznek, mikor az ember a málé- vagy haricska-lisztet beleereszti, hogyan kell azt forgatni a kalánnal? hogyan kell az apró sajtot közé keverni, kendőbe kiszakasztani, tejjel leönteni. Gerzson úr úgy figyelt rá, mintha csupán azért jött volna Aradról Hidvárig, hogy a puliszkafőzés mesterségét eltanulja.

Azután nagyot ittak egymás barátságáért a méhseres korsóból.

– Hatalmas ital! Csakhogy nehezen fordul tőle az embernek a nyelve. Nem hiszem, hogy tisztelendő atyám el tudná vacsora után még egyszer mondani azt a hat vad nevet, a mit az imént elmondott.

A pópa elmondta még egyszer.

Gerzson úr nagyot ütött csonka öklével az asztalra.

– Csakugyan úgy van. Én eleinte csak azt hittem, hogy extemporizált tisztelendőséged az én felderítésemre.

– Ezek valóságos élő emberek mind; pedig nem mindegyik érdemli.

– Mit?

– Azt, hogy él.

– S micsoda összeköttetésük van ezeknek a háziúrral?

– Azt nem tudom határozottan körülirni. Csak egy bizonyosat tudok. Ezek tanúkul vannak idézve ama hirhedett pénzverési szörny-perben, s mindennap várják Hátszegre a vallató biróságot, mely a helyszínek látása végett körüljár.

– De hát mi köze van Hátszeginek avval a perrel?

– Köztudomásra semmi. Épen csakhogy a körüljáró biróság valamelyik nap itt fog megjelenni.

– S ezek a tanúk talán a környékbeli celebritások?

– Szomorú celebritások.

– Hogy Hátszegi ilyen lakomával fogadja őket.

– Én nem tudom, miért teszi? Annyit tudok, hogy a törvényes szokás nem engedi a birónak, hogy délután esküt tétessen le, vallomásokat vegyen fel, mivel megtörténhetik, hogy már akkor a tanú lelki épségét holmi spirituosus befolyások megtámadhatták; hanem arról megfeledkezett a törvény, hogy korán reggel is részeg lehet az a tanú, a ki egész éjjel ivott. A biróság holnap reggel megérkezhetik a kastélyba, a törvény betűjének elég tétetik s Drahhowecz, Paudán és a többi olyan bátran fognak esküdni, mintha csak egy hónuk alá vett czipóra tennék le a hitet.

– De hisz ezek egészen gonosz dolgok, miket tisztelendő úr nekem mond.

– Előre mondám, hogy nem szeretem az embereket, a kikről beszélek, magát a házigazdát is hozzászámítva. Én uram, misanthrop vagyok, és van okom rá. Tenger a rossz, a mi körülvesz és nem látom a partját. Én bejártam életemben sok országot, de ilyen foltját a földnek, mint ez, nem láttam, bár ezt se láttam volna soha.

– Kegyed utazott külföldön is?

– Igen uram, még pedig saját alkalmatosságomon, gyalog. Szegény szülőim voltak, kik azt akarták, hogy kézműves legyek. Ifju koromat mint asztalos legény töltöttem el Szebenben, Brassóban és Kolozsvárott; ez utóbbi városban összehozott a sors néhány velem egykorú román ifjuval, kik ott a lelkészi pályára készültek elő. Sokat beszéltünk együtt népünk mély elsülyedéséről s a magas hivatásról: őt abból kiemelni. Ifjui hevünk elhiteté velünk, hogy az könnyű munka lesz. Roppant tömeget képezünk, mely értelmiségéhez oly arányban áll, mint millió a százhoz. Nem kivántunk sokat, nem voltak túlságos ábrándjaink. Nem álmodoztunk mi arról, hogy mienk legyen ez az ország, hogy megforduljanak kedvünkért a viszonyok, de annyit hittünk elérhetni, hogy népünket a művelt népfajokkal egy sorba fogjuk emelhetni. Nem kivánjuk mi, hogy a magyar főurak segítsenek rajtunk, mert hiszen nekik is elég kötelességük van saját nemzetiségük irányában, elég, ha azt teljesítik híven. De hittük és jogunk volt reményleni, hogy a saját keblünkből való gazdagok segítenek valósítani azt a boldog álmot, a minek mi életünket odaáldozánk. Csak egy iskolamestert minden faluba, csak százezer abéczét, semmi mást; a mely nép csak megkezdte a míveltséget, az önkényt halad azután előre. Csalatkozánk: és épen azért esik keserűen a csalatkozás, mert saját vérünktől ered az. Nekünk is vannak milliomosaink, nemcsak Moldvában, de Erdélyben, a Bánátban, sőt Pesten is. Azok is szeretnek vele kérkedni, hogy ők románok, de csak a magyar urakkal szemközt; de azért gyermekeiket francziául neveltetik, de azért falvaikban össze hagyják omlani az iskolákat, s tudományos intézeteiket tengődni engedik. Senkiben oly fájdalmasan nem esett csalódnom, mint Hátszegiben. A sors ide kárhoztatott, hogy közel legyek hozzá, lássam gyermekkorától fogva s naponkint azt láttam, hogy a mit angyalnak hittem benne, az mind ördög volt. Ő itt valóságos kiskirálya a környéknek.

Hatalma, pénzből eredő népszerűsége oly erőssé tevék őt a természetalkotta bérczerősség közepette, hogy sem a kormányszék, sem a magyar dynastiák vele nem birtak, s ha daczolt velük, kénytelenek voltak neki engedni. Mit tehetett volna szegény népeért ennyi erő, ennyi gazdagság mellett! És mit tett ellene? Én azt mondom uram, hogyha Hátszegi egy tizedrészét azon kincsnek, mit a nép megrontására elpazarolt, annak boldogságára fordította volna: Erdélyben kellene keresni a paradicsomot. De – nem akarok többet szólani felőle; ez is sok volt. Én künn jártam Wittenbergában, Párisban éjjel, tanultam, nappal asztalosmunkát végeztem; úgy tettem le a doktori vizsgát; most itt vagyok e rongyos lakban, hat nap kapálok s a hetediken tanítanám az ábéczét, ha a báró úr pálinkás kocsmái átellenben nem volnának az iskolával és templommal.

Gerzson úr nagyot sóhajtott a lelkész panaszára, az valóban úgy volt, a hogy ő mondá.

A lelkész azonban látva, hogy vendégét egészen elszomorítá, nehogy az szavait félig-meddig hozzá is közel járó szemrehányásul vegye, hirtelen másfelé téríté beszédét.

– Én azonban szinte el is feledém, hogy kegyed a mult éjjelt úton töltötte s untatom hosszas beszélgetésekkel, a mik tulajdonképen senkit sem érdekelnek. Jobb lesz lefeküdni.

– Nem bánnám a lefekvést, de készakarva halogatom azt; várok még valamire.

– Szabad tudnom mire?

– A bárónak irtam egy levelet, arra várok választ.

– Nem fog küldeni, mert jól mulat.

– Olyan dolgok vannak beleirva, a mikre nem szokott az ember késni a válaszszal.

– Megsértette kegyed a bárót e levélben?

– Nem akarom elhiresztelni, a mit neki irtam.

– Jól van. A miatt lefekhetik kegyed. A báró útait nem lehet előre kiszámítani. Ő még haragudni is akkor tud, a mikor neki tetszik.

– Tehát várjunk rá reggelig.

– Addig nyugodjék kegyed békével. Egyszerű fekhelyem nem igen kényelmes, de gondolja kegyed, mintha vadásztanyán volna.

– Hát tisztelendő úr maga hol hál?

– Én kimegyek a méhesbe, ott is igen jól tudok aludni; van egy hárságyam.

– Oh, én különösen szeretek hárságyon aludni, bundámmal betakarózva; én magam fogok odamenni éjszakára; én szokva vagyok a szabad ég alatti éjszakázáshoz; kegyed pedig öreg ember (mintha Gerzson nem lett volna az?), sehogy meg nem engedem, hogy miattam szokott kényelmét feláldozza.

A lelkész egy perczre megállt, mint kinek valami véletlen ötlet jött eszébe.

– Ön azt mondá, hogy valamivel megsértette Hátszegit.

– Ha épen tudni akarja, igen.

– Erősen megsértette?

– A hogy csak készakarva lehet sérteni.

– Jól van; csak úgy tudnivágyból kérdeztem. Én tehát átengedem kegyednek a választást az éjjeli tanyára nézve: hol kiván lepihenni?

– Én a méhest választom.

– No jól van. Igaz, hogy nekem már nem igen tesz jót az éjszakai levegő; tehát én majd csak a szokott fekhelyemen fogok aludni.

– Én pedig a méhek között, az a zsongás ott az ember füle mellett olyan édes álmokat szokott hozni, hogy egy király irigyelhetné tőlem.

– Tehát jó éjt, uram.

– Jó éjszakát.

A pitvarajtóban elváltak egymástól; Gerzson úr vállára kavarította bundáját s ment a méhes felé, a pópa pedig visszatért szobájába, kioltá mécsét s hanyattdűlve fekhelyére, kezébe fogá az olvasót s elkezdett imádkozni, mint a ki a jövő hajnal megérkeztére nem vár.

Ő ismerte a maga embereit, ő tudta, hogy mire készül.

Gerzson úr pedig annál kevésbbé törődött azzal, a mi következni fog. Gondatlanul, mint egy valódi vadász, gyujtott pipájára s nehogy az égő tűzzel valami kárt tegyen, föltette magában, hogy addig el nem alszik, míg pipája fenékig ki nem ég. Ő tudott parancsolni a szemeinek, nem volt szabad azoknak leragadni, a míg ő nem akarta. Hm. Mégis milyen különös, hogy akkor az egyszer, mikor legjobban szükségük lett volna éberségükre, akkor ejté rajta két szeme azt a gyalázatot. Hogyan lehet az? Ki kell még annak derülni elébb-utóbb.

Hogy az álom meg ne kerülje elébb, mint akarná, arra legjobb óvszer volt neki a kastély alakaira nézni. A méhesből épen oda lehetett azokra látni.

A kivilágított ablakok egyenkint elsötétültek; úgy látszott, hogy a lelkész szavai ellenére az ott mulatók nem akarják a pohár mellett bevárni a piros hajnalt, hanem idejekorán lefeküsznek.

Valóban idejekorán volt még; a kakasok faluszerte akkor kukorikoltak elsőt: nem lehetett több tizenegy óránál.

A kioltott lámpafény után, mint egy sötét hajdankori rom, állt az éji félhomályban az úri kastély, ódon tornyaival, szélvitorláival; egészen előtte állt a holdnak, mely bástyái mögött volt már s a mint két átelleni ablak összetalálkozott egy szögletszobában, azon mind a kettőn keresztül sütött: s az a szoba volt a báróné hálóterme.

Gerzson úr gondolá magában, hogy milyen csodálatos lehet az, mikor a lenyugvó hold így egy házon keresztül süt, mintha az csak egy nagyszerű transparent volna.

A mint így gyönyörködik a holdvilágban, egyszer csak azt veszi észre, hogy az ablakon áttörő sugár egy pillanatra elsötétül, mintha valaki keresztül ment volna előtte a szobában. Néhány perczre a pillanatnyi elsötétülése az ablakon áttörő holdfénynek ismétlődött; és azután harmadszor, negyedszer és számtalanszor, mintha valaki folyvást járna végtül-végig a szobában, éjnek éjszakáján, pihenetlenül, szakadatlanul.

Gerzson megszámlálta üterén a perczeket, mik az elsötétülés közeit kitölték; tizenhat percz volt az, tizenhat lépést tett a szoba egyik végétől a másikig az, a ki ott járt késő éjjel alá s fel, mint a kisértet. Addig nem járt, a míg a többi ablak ki volt világítva, csak ezután kezdte rá halaszthatlan útját, mikor az egész kastélyban elszenderült minden.

Tizenhat lépés jobbra, tizenhat lépés balra.

Gerzson érezte, hogy ha ezt sokáig fogja nézni, még holdkóros lesz bele. Pedig már azzá is lett.

Lassan leveté magáról bundáját, pipája kupakjával elfojtá a benne lévő tüzet, s nesztelenül elhagyván a méhest, végig ment a kerten, egy szökéssel keresztül veté magát a palánkon s a kastélyba vezető jegenyefák árnyékában egészen a holdvilágos ablak alá lopódzék, s mint egy valódi holdkóros, felkapaszkodott a régi bástya kiálló kövezetén a falra, s onnan nézte közelebb az ablakon eltünő árnyék szabályszerű jelenését.

Ezzel nem elégedett be, hanem a régi kőragaszból apró morzsácskákat tördelt le kezével s azokkal kezdé az ablakot hajigálni. A mint egy morzsa megkoczczant az üvegen, hirtelen eltakarta egészen az árny az ablakot, mintha az éjjeli sétáló odalépett volna, hogy kinézzen rajta. Gerzson bizonyos volt felőle, hogy őt okvetlen meg kellett látnia, mert ott állt előtte a párkányba kapaszkodva. Nehány percz mulva azután sebesen eltünt az ablakból az árny s a holdvilág zavartalanul süthetett rajta keresztül.

Gerzson azt hitte, hogy nagyon jó lesz neki megvárni, hogy mi lesz ebből?

Kevés idő mulva ismét megjelent az árny a holdvilág előtt, az ablakfiók nagy csendesen, alig rezzenve, néhány vonalra félre tolódott s akkor azon a nyiláson egy összehajtott papirdarabka hullott alá az ablakból.

E levélke leesett a bástya párkányáról az árokba, Gerzson odamászott utána, meglelte a sötétben s zsebébe dugva, visszatért ismét a pópa lakába.

Nem akarta a lelkészt felkölteni; ott állt a hintaja az udvarban, annak lámpáját gyujtotta meg, hogy a rejtélyes levélkét elolvassa nála.

A levél emléklapból kiszakított papirra volt irva rajzoló krétával. A kúszált vonásokban is meg lehete ismerni Henriette kéziratát, a levélben ez volt:

«Kedves jó Gerzson bátyám! Az Isten irgalmára, lelkem mennybéli üdvére könyörgöm önnek, siessen innen még ez órában, – nem! – még e perczben. – Menjen gyalog, álútakon innen. – A pópa vezetni fogja. – Ha nem akarja, hogy eszemet végkép elveszítsem, ne késsék itt tovább. – Én nagyon szerencsétlen vagyok, de még szerencsétlenebb leszek, ha ön itt marad. – Kerüljön minket, – és felejtse el örökre – szerető, – tisztelő, – önért imádkozó barátnéját, – kit leányának fogadott, – Henriettet!»

E levél olvasása után Gerzson úrnak legelső gondolatja az volt, hogy Henriette őt kedves bátyjának nevezi. Tehát nem neheztel rá. Tehát mégis más oka volt neki útjából visszatérni, mint az az állítólagos garázdaság, a mit Hátszegi ráfogott. E szerint csakugyan Hátszegivel marad fenn a számadása.

Azon rejtélyes figyelmeztetés azonban, mit a levél tartalmazott, nem volt olyan könnyen megmagyarázható. «Már édes papom, sajnálom, hogy álmodból felköltelek, de nincs mit tenni egyéb», gondolá magában Gerzson úr s kicsavarva helyéből a kocsilámpást, azzal együtt indult be a házba.

A pitvarajtó be volt zárva, azon zörgetni kellett.

A lelkész még ébren volt; szava hangzott belülről.

– Minden jó lélek dicséri az Urat.

– Amen. Én vagyok az ajtón; bocsásson be tisztelendő atyám.

A pópa rögtön kinyitá az ajtót s bámulva kérdezé Gerzsontól, hogy mi történt?

– Olvassa el ezt, tisztelendő uram, szólt Gerzson, a levelet átnyujtva neki s a lámpával belevilágítva.

– Ez a báróné irása, szólt a pópa, ki rögtön megismeré a kéziratot, daczára a reszketős vonásoknak.

– Mit szól ön a tartalmához?

– Azt, hogy önnek rögtön sietni kell e helyről. Én egészen tisztában vagyok a báróné üzenetével.

– Hogy én elfussak valaki elől, a kit magam kihíttam a találkozásra.

– Odább kell önnek menni az elől, a kit nem hítt!

– Nem értem.

– Majd meg fogja érteni, hanem most nincs idő a tétovázásra. Legelőször is vegye ön magára az én öltönyömet, míg én magam parasztgúnyát öltök magamra.

– Hogyan?

– Természetes, hogy nekem kell önt a hegyi útakon keresztül vezetnem. Másra nem bizhatjuk ezt a szolgálatot. Tegye ön gyorsan, a mit mondék.

A pap parancsoló rövidséggel osztá rendeleteit Gerzson úrnak, ki ebben a helyzetben sem akarva kiesni nyers humorából, a mint magára vette a pópa hosszú talárját s fejébe nyomta annak széles karimájú süvegét, elnevette magát rajta.

– Teringettét, azt sem hittem volna, hogy még valaha pópa legyen belőlem.

A lelkész megharagudott e helytelen tréfáért s gerjedten förmedt Gerzsonra:

– Uram, nincs ideje a tréfának, a halál küszöbén állunk mind a ketten.

Gerzson nem volt gyáva ember, nem is sokat törődött a halállal; de a lelkész határozott szavai mégis annyira hatottak rá, hogy komolyan vette a dolgot.

– E szerint ön is veszedelemben forogna miattam?

– Azt ne tessék kérdeni. Én tisztában voltam azzal, a mi következni fog, a midőn kegyednek szállást adtam.

Azzal asztala fiókját kihúzva, abból egy csomag irást vont elő s kérte Gerzsont, hogy tegye el azt a rajta levő tóga zsebébe, mivel a czondrának, mit ő felveszen, nincsenek zsebei.

– Miért hozza ezeket magával?

– Mert félek itten hagyni, s mert magam sem hiszem, hogy e házhoz visszatérjek többet.

(– No, itt szép galibát csináltam, gondolá magában Gerzson úr, de már most azért is megmérkőzöm a bajjal.)

A lelkész is kész volt átöltözésével, egy fejszét vetett a vállára s inte vendégének, hogy menjenek.

A lenyugvó hold épen a hegyek ormain látszott már pihenni, midőn a pópa és vendége a kerten keresztül elhagyák a kis csendes házat; a lelkész nem állhatá meg, hogy az emelkedő domboldalról még egy pillantást ne vessen vissza a helyre, a hová nem remél visszajöhetni többé. Gerzson észrevette azt, s a pópa búskomor sóhajára jószivűleg jegyzé meg:

– Sajnálom, tisztelendő atyám, ez esetet; kegyed miattam is veszélybe, bajba jött; de hiszem, hogy áldozatáért nem maradok adósa.

– Azt remélem, uram. Arról egyébiránt ne aggódjék kegyed, hogy ezentúl majd hogyan és hol élek meg? Nem hinné az ember, hogy milyen kevésből meg lehet élni; egy kérésem mindenesetre van önhöz.

– Parancsoljon velem.

– Arra kérem, hogy majd ha otthon lesz, olvassa át azt az iratcsomagot, a mit megörzésül átadtam most; senkivel ne tudassa, a mit abból megtudott, hanem tartsa egyedül magának. Kegyed azontúl tudni fogja, hogy mit cselekedjék; a hogy tudni szokta, midőn a vérmedvét megneszelé, hogy azt mint kell körülkeríteni, útját elállani, lyukait befojtogatni, odvából kiriasztani s lövésre bevárni. Érteni fogja azt kegyed jól.

Gerzson keveset értett ugyan abból, de azért kezet adott a kért igéretre s akármi váljék abból, bizonyosan be fogja váltani.

A pópa pedig kinyujtá kezét a kastély felé, mely sötét körrajzokban meredt föl az égre s valami fohászt engedett szivéből feljönni. Talán megátkozta azt. Azután hirtelen elcsapott kezével szája előtt, s keresztet vetett magára. Talán megbánta a keserű fohászt, mit a kastély ellen külde, eszébe juttatva, hogy abban egy ártatlan nő is lakik, a kiért ő imádkozni szokott.

Meglássuk, ha erősebb-e az imádság, mint az átok?

Egészen sötét volt az éjszaka, mely a menekvők útját eltakarta; erdős hegyszakadékok között alig talált volna más útat, mint a ki sok éven át járva ezt a tájat, ismerte már annak minden zegét-zugát.

Reggelre meglátszott a menekvők előtt * * vára az országút mellett, mely postaállomás. Itt a pópa visszavette öltönyét Gerzsontól, ő pedig ismét felölté bekecsét.

– Itt már nincs mitől tartanunk, szólt a pap; kegyed e helyen postalovakat fogad s hazautazik, én pedig megyek másfelé.

Merre?

– Nagy a világ. Ne aggódjék miadtam. Nem vetek neki egy hónapot, hogy ismét találkozunk.

– Hol?

– Itt ezen a helyen.

A pópa sietve hagyta el Gerzsont s visszament az erdő felé, nem sokára lehetett őt látni a kanyargó hegyi ösvényen felfelé sietni, olyan könnyű léptekkel, a minőkkel csak az oláh hegylakó tud futni a meredeken.

Gerzson csakugyan bántatlanul érkezett * *-ra, hol rögtön kapott postalovakat.

Mikor már aztán biztos helyen ült, akkor jött az a gondolatja, hogy ejnye be furcsa eset volna, ha ő most a pappal együtt valami semmi veszedelem elől futott volna ilyen nagyot! Hogy kinevetné őt megint ország-világ. Ha Henriette csak tréfált volna vele.

Megnyugtatta az, hogy Henriette nem szokott ilyen pajkos lenni.

De mégis nagyon nyugtalanította egy dolog. A kocsisa négy lovával ott maradt. Az nem tudja mire vélni ura és házi gazdája eltünését: az jobbra-balra kérdezősködni fog, az kétségbe esik, az belármázza a félvilágot ura keresésében s elhireszteli úgy, mint akármelyik ujságiró; hiresebbé lesz, mint a korneuburgi marhapor.

Ejnye, be kár volt erre az egyre nem gondolni!

Hát a mint a postakocsi megáll Aradon szállása előtt, kit lát a kapun szemközt kijönni? ugyanazt a kocsisát, a kit Hidváron hátrahagyott a négy lóval.

Csak a kocsis bámulata volt nagyobb gazdájáénál e találkozásom.

– Hát te itt vagy?

– Hát nagyságos uram itt van?

Azzal a postakocsis bámulatára úr és cseléd egymás nyakába borultak és összecsókolták egymást, különösen a kocsis nagyon Gerzson urat.

– Jaj, csakhogy megvan, nagyságos uram! a Jézus áldja meg, hogy menekült meg?

– Miről beszélsz? gyere be. Ne kiabálj itt a kapu alatt. Hogy kerültél haza? Mi történt veled?

– Nem tudom én az egészet elmondani. A mennyit tudok, annyit elmondhatok. Én a lovakat megitattam, s azután lefeküdtem, elaludtam. Egyszer felébredek a nagy nyerítésre: nagy világosságot látok. A pap háza egészen lángban van! utczu kiugrom; futok az ajtónak, hogy felköltsem nagyságos uramat, hát kívülről be van szegezve, szaladok az ablakhoz, annak a táblája is be van szegezve. Legjobban megrémített pedig az, hogy senki sem jött a várból oltani a tüzet. A többi házak messze estek innen, azoknál észre sem veszik, ha a szomszéd leég: én tehát elkezdtem ordítani segítségért; a mint ott ordítok, szaladgálok alá s fel, fejszét keresve, hogy az ajtót betörjem, egyszer csak bumm, bumm! két lövést hallok, s a golyóbisok csak úgy fütyülnek jobbra-balra a fülem mellett. Erre nekem is lábamba szállott a bátorságom, befutottam a félszerbe, elvagdaltam a lovak kötőfékjeit, a nyerges hátára felkaptam, a többit előttem hajtottam s egy itatással haza nyargaltam Aradra.

Így ért hamarább haza, mint Gerzson maga.

– No fiam, szólt Gerzson úr, ez mind szentül van, a mit te elmondtál, de e felől senkinek soha egy szót se szólj, mert különben…

És itt egy fenyegető mondatot tudatott vele Gerzson úr, a mi bizonyos hallgatásra birja a magyar közembert, mert ettől irtózik legjobban… mert különben törvény elé kerül a dolog, s neked tanúskodni kell benne. Ettől pedig szörnyen fél mindenki.