A RESZKETŐ KÉZ.
Reading edition
A ki a Fatia Negrával egy rossz órában találkozik, annak mind megreszketősödik a keze.
Henrietle keze úgy reszketett ama csárdai találkozás után, hogy nevét is csak nagy bajjal tudta leirni.
Mi történt vele e találkozás után? kire ismert a Fatia Negrában? hogyan került ismét haza? ez mind örök titok maradt. A nő soha el nem mondhatta azt senkinek. Talán maga is álomnak vélte az egészet.
Hogy nagyon boldogtalan életet élt férje házánál, az nem e naptól van keltezve; az öregapja végrendeletétől kezdődik, melyben kitagadták. Nem szükség senkinek kérdezősködni halvány arcza szenvedéseiről. Mindenki tud arra több, mint egy okot.
A legnagyobbat, mely álmait elrabolja, csak ketten tudják és az Isten. Az a kettő pedig nem fogja mondani senkinek.
A szegény nő egész nap imádkozik. Óraszámra eltérdepel a várkápolna oltára előtt, s azután visszamegy járkálni, járkálni, járkálni! s ha elfárad, ismét letérdepel és imádkozik. S ez így megy reggeltől estig és azután be az éjszakába; néha éjfélig, néha hajnalig, szüntelen alá s fel, alá s fel a négy fal között, azután térdre és imádkozni; azután ismét feltámolyogni és lézengeni szobahosszat, alá s fel, mint egy rém, melynek az éjfél utáni egy óra kondulása nem hozza el álmát.
Az étteremben soha sem szokott megjelenni, szobájába viszik utána az ételeket: alig nyul hozzájuk; meg nem foghatni, mivel él?
Szobájából csak akkor jön ki, midőn a kápolnába megy; ilyenkor a kastély-folyosón találkoznak vele cselédek, idegenek. Nem néz senkire, nem szól semmit. Nem veszi észre, hogy ott vannak, hogy rá bámulnak, vagy köszönnek neki. Hangját nem hallotta senki régen.
Ezért azt hiszik felőle, hogy megőrült. Eleinte csak a cselédek beszélték egymás között, azután a falu népe, hetek mulva már egész Erdélyben tudták, hogy a fiatal Hátszeginé elméjében megháborodott.
Egy reggel, midőn ismét a kápolnából jött vissza Henriette, egy rongyos nő lépett hirtelen eléje, kinek valami fülkében kellett rejtve lennie, hogy a cselédek észre nem vették s el nem hajtották.
– Álljon meg egy szóra asszonyom, suttogá a nő, és e suttogásban Henriette rég hallott ismerős szóra vélt találni, de az arczot nem ismerheté fel. Félig kendőkbe burkolva, s a mi kilátszott belőle, az sebhelyekkel és forradásokkal volt elundokítva, mint a kinek valaha lángok közül kellett kimenekülni. Megijedt tőle. Olyan ijedős volt különben is.
– Ne rettenjen meg, asszonyom, szól a nő térdre bocsátkozva előtte, s megfogva Henriette ruháját, hogy el ne futhasson előle. Én vagyok, Anicza.
Henriette bámulva mereszté rá holdkóros szemeit, keresve az arczon a tegnapi ideálszépség bűbáját, s azt kezdé hinni, hogy ez csak gonosz varázs; ha valaki a varázstörő szót kimondaná, ez arcz megint oly szép lenne, mint tegnap.
– Nem ismerhet rám nagyságos asszonyom, mert arczom összeégett a Lúcsia barlangban. Bár mindig ilyen lett volna, mint most. Jól vagyok én ezzel így: megbüntetett érte az Isten, hogy szép arczomért elhagytam lelkemet veszni. Könyörögni jöttem nagyságodhoz: ne utasítson el magától, én nagyon meg vagyok alázva; nem vagyok olyan kevély többé, mint hajdan.
Szegény teremtés! Neki oly távolnak tetszett az, mikor még szép volt és büszke, hogy «hajdan» szóval illeté, míg Henriette előtt oly közelnek látszott az, hogy «tegnap»-nak képzelte.
– Minket megvert az Isten bűneinkért mindnyájunkat: azt tudja már nagyságod! De senki sincs annyira megverve, mint én, én, én! a ki magam okoztam egész családom, barátaim, ismerőseim romlását. Én adtam fel a törvénynek őket mind, hogy egy emberen boszút állhassak, a ki megcsalt: és ők elfogták valamennyit, s meghagyták menekülni azt az egyet. Oh ha ez eszembe jut, a fejemet verem az erdei fákhoz és a kősziklák szegleteihez, hogy szétszakadjon. Nem bánt az, hogy koldus vagyok, egy elátkozott teremtés, kit mindenki elhajt küszöbéről, nem éhezem én soha. Apámnak minden vagyonát elfoglalták; tudja Isten mennyi volt, több volt húszezer aranynál; az az enyim lett volna, mert hiszen én voltam egyetlen gyermeke. Azt is elvették: házát, bányáit, ércztörőit mind. Engemet odahivattak. Azt mondták, hogy megjutalmaznak, a miért a társaságot följelentém; akartak adni ezer aranyat. Hahaha! Ezer aranyat nekem fizetni azért, hogy magamat ilyen nyomorulttá tettem; őrült vagyok, ugy-e bár asszonyom? Nem csodálom; magam is elhiszem. De nem azért jöttem ide, hogy megijeszszem. Alázatos bolond vagyok én, a ki messziről letérdepel, ha méltóságos urakat lát, s úgy megy eléjök térden csuszkálva, s mérföldekig elszalad a hintaik után, hogy instántiáját bevegyék a kocsiba. Pedig hát ez nagyon bolond gondolat: mert meglehet, hogy az a nagy úr, a ki épen ott ment végig a hintóban, nem is ebből az országból való volt, sőt az is meglehet, hogy az az irás, a mit a dászkál adott, nem is folyamodvány volt, hanem valami ócska kurrens. Nevetni való ez nagyon, nagyságos asszonyom.
A leány szemeit törölgeté e szónál.
Azután ismét megragadá Henriette kezeit, s mint a ki fél, hogy rövid lesz az ideje ahhoz, mit még el kell mondania, sietett a szóval.
– Nagyságos asszonyom; nekem azt mondták ott az urak, hogy a hamis pénzverők pörében egy vegyes biróság fog itélni és annak a biróságnak a nagyságos báró úr az elnöke. Tőle függ valamennyinek élete és halála.
Henriette félkezével a falnak kényszerült támaszkodni.
– Nagyságos asszonyom, én nem kivánok lehetetlent; nem akarhatom, hogy a bűnösök megszabaduljanak büntetés nélkül, de a mi igazság, az igazság! Mindennek az átkozott Fatia Negra volt a vezetője, ő volt a főbűnös, ő tanácsolt, ő mutatott útat, a többiek csak követték, csak szavára hallgattak. És most Brinko és társai, az átkozott hamis esküvők, tanuságot tesznek le a felől, hogy apám, a vén Onucz, volt a pénzverők vezére, az ő fejére hárítják az egész bűnt; pedig a Fatia Negra volt az; Isten jól látja, hogy az volt!
Henriette halvány vonásain mindannyiszor ideges rángás villant végig, valahányszor a pórnő Fatia Negra nevét kiejté.
Anicza azt várta, hogy valami biztató választ halljon tőle; Henriette pedig szótlan volt, mint mindig. Azt hitte, hogy már egészen meglehet beszéd nélkül élni.
– Nagyságos asszonyom, az ég irgalmára kérem, ne felejtkezzék el rólam! Jussak eszébe, mikor álmából felébred, mikor a záport, a zivatart hallja odakünn zúgni, akkor odakünn ülök álmatlanul a börtön ablaka alatt, s irigylem azoknak sorsát, a kik azon belől vannak. Néha megjelen az ablaknál egy ősz, bozontos szakállú arcz, kinyúlik a rács között egy sovány, száraz csontkéz és – megátkoz: az ott az apám. Én belevittem őt a vészbe, vétkes szerelmem által a Fatia Negrához, én elárultam őt átkos szerelemféltésből a Fatia Negra iránt, s ime most az megmenekült s ő szenved meg helyette. Asszonyom, gondolja meg ön azt, hogy van egy szerencsétlen teremtés, a ki arra van kárhoztatva, hogy éjjel-nappal, hogy szakadatlanul erről gondolkodjék; a ki mint a vadállat, a kinek kölykét elrabolták, megtámad mindenkit és csak annak szabadításán gondolkozik, és nem törődik azzal, hogy a vadász, a kinek lakhelyét ostromolja, biztos rejtből lelőheti. Engem vagy meg kell ölni, vagy oda bezárni hozzájuk. Kérem önt nagyságos asszonyom: szóljon, irjon férjének, ha a szónak irva kell lennie. Ne hagyjon elvesznem. Az Isten nem fog azért önre haragudni, ha engemet oltalmába vesz, a kit még az ég is el akar veszteni!
Henriette most még kevésbbé tudott egy szónak ura lenni, mint eddig. Az a nehéz gondolat, a mitől a kétségbeesett leány az országútakat futja, még tízszerte nehezebb volt az ő lelkén, mint amazén. Nem tudott szólni, de kezét rá tette a leány fejére s másik reszkető kezét esküre emelt két ujjal az ég felé tartá; úgy reszketett esküttevő keze; úgy reszketett a leány, kinek fején tartá kezét, a míg ezt nézte.
Azután kiragadta magát Anicza kezeiből, ki kezét, ruhája szegélyét csókjaival halmozá el, s sietve tért szobájába.
Ajtajából még egyszer visszatekinte s onnan látta, hogy a leány le van borulva s eltávozó lépteinek nyomát csókolja a porban!
Henriette szobájába érkezve, kezeit fejére kulcsolva járt alá s fel sok ideig, fenhangon nyögve: én Istenem, én Istenem! és leveté magát a kerevetre s ott vonaglott, mint egy halálos betegséggel küzdő s ismét felugrott és sóhajtoza: – én Istenem, én Istenem.
Azután megerősíté szivét és leült iróasztalához irni. – Én Istenem, én Istenem! – Mivé lett ez a hajdan szép irása, a mi vetélkedett az aczélmetszéssel? A reszkető kéz alól alig ismerhető betűk jöttek elő, miknek mindegyike a szív örök remegéseinek hordta magán nyomát, és azt mégis meg kellett irni, mert az folyamodó levél volt férjéhez: – én Istenem, én Istenem.
Ez volt a folyamodásba irva:
«Félelmetes uram! Reszketve és alázattal leborulva közeledem önhöz. Egy szerencsétlen teremtés nevében folyamodom önnek irgalmához. Ön birája egy szerencsétlen csoportnak. Tegyen velök irgalmat. Az ég kegyelmére kérem önt, ne itélje el őket! Az Isten szent nevére kérem önt, ne irja alá nevét egy olyan itéletnek! Az örökkévalóság rettenetességeire könyörgöm önnek: ne veszítse el azon embereket, a kik legártatlanabbak. N. N.»
Nevét nem merte aláirni.
Azután várt vele, leskelődött, míg Lénárd szobájából eltávozott egy pillanatra, akkor odasuhant: nyugágyára tette a folyamodást, ott meg fogja találni. Senki sem vette azt észre.
Még az nap találkozott vele; maga kereste a találkozást. A nagy czímerteremben jöttek össze. Lénárd a mint meglátta nejét, elkezdett valami bolond operából egy buffoáriát dudolni, s kikiabált az ajtón a peczéreknek, hogy ereszszék ki az udvarra a kopókat.
A halvány nő pedig ingatag, de határozott léptekkel közeledett felé, s két reszkető kezét imára kulcsolva, némán megállt az ajtó előtt, melyen Lénárdnak ki kelle menni, s úgy maradt ott: mint egy tünemény, mely jön, tesz, mutat, de nem beszél.
Lénárd vállat vont, s fütyörészve elment mellette.
Másnap megint ott volt Lénárd asztalán a félelmes folyamodás, azokkal a reszkető betűkkel; Henriette újra megirta, újra oda lopta azt s valamerre fordult a főúr házában, mindenütt kellett találkoznia azzal a remegő, halvány alakkal, mely kezeit összetéve szótlanul néz reá, kérve, könyörögve – csak ők ketten tudják, hogy mit?
Harmadnap ismét ott találta Lénárd a folyamodást, s ismét találkozott Henriettel.
Akkor megszólítá.
– Kedves Henriette, olvasta ön a «Párisi titkokat?»
Henriette, mint rendesen, csak félénk szemeit mereszté a kérdezőre és nem válaszolt.
– Hogy tetszett önnek a Bicètre leirása?
– – – –
– Ugy-e az borzasztó egy hely?
– – – –
– Ön egy idő óta olyan különösen viseli magát, hogy az egész környék arról beszél, hogy ön megtébolyodott.
– Tőlem is igen sokan kérdezték már.
– – – –
– Én mindenkinek azt feleltem eddig, hogy nem igaz.
– – – –
– De ha én egyszer azt találom mondani, hogy ez «igaz»: akkor ön bizonyos lehet felőle, hogy az őrültek házába jut. Tehát úgy viselje magát.
– – – –