KÜZDELEM AZ ARANYÉRT.

Satrakovics Gerzson egy idő óta igen sajátságos időtöltést talált ki magának.

Felhagyott kopókkal és agarakkal, nem bánta, akármikor indulnak meg a szalonkák, szegre akasztotta a puskát s sorba járta Arad, Bihar és Temes megyék közgyűléseit a hol mindenütt fizetéstelen táblabiró volt s indítványokat tett.

Indítványai abból álltak, hogy a megyék egyesült erővel fogjanak hozzá az erdélyi Hunyad, Fehér és Zaránd megyék egyetértésével a vidéken hatalmaskodó haramiabandák kiirtásához.

Egész lajstromai voltak nála az itt is, amott is elkövetett erőszakoskodásnak; azokat ő mind összefüggésbe birta hozni egy fő harámvezér nevével, a kit a vidék úgy nevez, hogy «Fatia Negra».

Bebizonyította a világos összeköttetést, a mit e szomorú nevezetességű ember a börtönök fenekétől kezdve a havasok tetejéig bűverővel összetart; megmozgat minden követ ellene, még utoljára a nemzeti büszkeséget is.

Persze, hogy ide át mind kinevették vele. Eddigi ismerősei el nem tudták gondolni, mi ütközött egyszerre az érdemes férfiuhoz, hogy ilyen vállalatokra biztatja honfitársait, mintha azoknak semmi egyéb dolguk sem volna ez idő szerint.

– Te öreg úr, szólítá őt meg egy heves megyegyűlési philippica után Kengyelesy, miféle mérget vettél te be, hogy olyan dühödten szónokolsz az ellen a jámbor Fatia Negra ellen? Hiszen ha valakinek volna rá oka panaszkodni, én tehetném, mert engemet könnyebbített meg az úton ezer aranynyal, de azt olyan geniálisan tette, hogy rossz néven sem veszem neki. De hát neked mi bajod van vele? Mit beszélsz te itt is, amott is annyi zöld csudát össze organisált harámbandákról, rejtélyes vitézekről; tán országos perzekutor akarsz lenni, vagy mi?

– Igen, az akarok lenni, országos perzekutor. Azt akarom, hogy hat megye bízza rám a fegyveres karhatalmat, én fogadom, hogy ki fogom tisztítani a havasokat, hogy semmi buvóhelyen sem marad meg előttem a rabló.

– Eredj. Ne bolondozzál. Biz az megmarad. Hiszen nem tudomány az, hogy ha elégeted a könyvét, többé senki se tanulhassa meg. Olyan jámbor kalandos ficzkó mindig megterem ott, a míg csak havas élet lesz a világon s kedvező alkalom, egyik országból a másikba átszökhetni. Aztán kiket akarsz te még elfogni? Hiszen a Fatia Negra maga megugrott s ezóta Amerikában van. Ott már újra etáblirozta is magát.

– Az csak hirlapi kacsa. Ő most is itt van.

– No, és ha itt van, hát kinek árthat? A bandáját az utolsó emberig elfogták, el is itélték, a legvénebbeket húsz esztendőre, az ifjakat élethosszig tartó fogságra.

– Igen, a lúcsiabarlangi pénzverőket.

– Elitélték őket; én magától Hátszegitől tudom, ki ebben a tárgyban a vegyes törvényszék elnöke volt s maga aláirta az itéleteket.

– De ki tudja azt, hogy a lúcsiabarlangi pénzverők voltak-e egyúttal a Fatia Negra harámbandája, mely neki a nyilvános hatalmaskodásokat segítette elkövetni?

– Furcsa! Hát kik lettek volna? Tán biz ő kegyelme két külön szerzetnek lett volna alapítója, melyek közül egyik pénzt vert aranyból, a másik pedig már a kész pénzt verte ki az eleven emberből?

– Igen, én azt hiszem.

– De ha a valószinűtlenség nem szólna is e véleményed ellen, ott vannak a hivatalos okiratok, ott vannak húsz ember vallomásai, a kik mind bizonyítják, hogy Onucz, meg Gergus, meg mit tudom én még miféle jámbor pénzverők voltak a Fatia Negrának minden vakmerő támadásaiban részesei, hogy a pénzverő és a harámbanda egy és ugyanazon tiszteletreméltó testület, ezek pedig már ülnek Gyula-Fehérvár sánczaiban és semmi bajuk sincsen veled többé.

– S ki bizonyította ezt rájuk?

– Brinkó és – tudja mennykő miféle más vadnevű emberek.

– Úgy? Brinkó et companie. Ismerem

– De ha azok nem bizonyították volna is, élő bizonyság rá a biztosság, a minek azóta, hogy ezek kézre kerültek, az egész vidék örvend. Nyitott háznál alhatik azóta minden ember s ha az útközben heversz is holtrészegen, még sem lopják ki zsebedből a pénzedet.

Gerzson úr tiltakozott az ellen, mintha ő az útfélen szokott volna részegen heverni.

– Arra pedig, hogy most olyan nagy nyugalom van mindenfelé, csak egyet mondok. A Fatia Negrától lefoglalt arany még mindig Gyula-Fehérvárott van. Mint bűntanujelt ott kelle eddig tartani. Azt azonban előbb-utóbb fel kell küldeni Bécsbe. Fatia Negra nem halt meg, nem is bujdosott a világba, a harámbandája sem került kézre s nincs vasra verve Gyula-Fehérvárott, hanem nagy szükségük van a mostani csendre és álmos biztosságra. Ők most úgy tesznek, mint a ki eltünt; mint mikor a krokodilus hanyatt fekszik s dögnek tetteti magát. De majd meglátod, mikor egyszer Gyula-Fehérvárról megindulnak azzal a sok mázsára menő aranynyal, micsoda tréfákat fogtok megérni akkor.

– Dehát miből tudod te ezt?

– Abból tudom, hogy ez az ember, ez a vasképű, vaskezű ember nem az a birkaszívű állat, a ki magától egy fél milliót el hagy ragadtatni, a nélkül, hogy a míg egy íze mozdul, meg ne kisértse azt visszafoglalni. Mert tudom, hogy még eddig mindig túljárt minden törvényes hatalomnak az eszén s kicsúszott a legbizonyosabban vetett tőrből is.

– No én nem foghatom meg, hogy mi bajod neked ezzel a jámbor emberrel.

Körülbelül mindenkitől ezt a végmondatot kellett Gerzson úrnak zsebre rakni ebben a tárgyban; de ő azért még sem tett le annak továbbfűzéséről.

És valóban a hatóságok úgy megnyugodtak abban, hogy a lúcsiabarlangi pénzverők személyében ezeknek elitéltetése után az az egész szabadoncz kalandorcsapat, mely a vidéket sok ideig nyugtalanította, ártalmatlanná van téve, hogy ezentúl nevetségnek tartották volna arról szót vesztegetni, hogy az erdélyi szoroson belül valakinek az utazása más bajjal találkozhassék, mint legfeljebb, ha a tengelye eltörik. Gerzson urat mindenütt kinevették philippicáival s kezdték már nemcsak háta mögött, hanem szemébe is mondogatni, hogy nagyon sokat olvashatta Cervantest, tudniillik azokat a köteteit, a mikben Don Quixotteról ir.

A Gyula-Fehérvárott letartóztatott hamis pénzzé vert aranyat a per végezte után fel kelle küldeni Magyarországra, hogy itt a pénzverdékben újra sajtoltassanak. Két teljes posta-szekeret vett igénybe a nagybecsű küldemény, mely körülbelül másfél millió értéket képviselhetett nyersen is.

E becses küldemény mellé fegyveres kiséretül huszonnégy dzsidás lőn rendelve, egy, ott a környéken állomásozó ezredből. Untig elég békességes időkben akárminő kincs biztosítására. A lovaskatona különben is nagy ijedelme minden csőcseléknek; volt rá eset, hogy a kholerai zavarokban két huszár százakra menő zendülő tömeget szétvert; huszonnégy dzsidás ellen alig lehetne számmal kifejezni, hogy hány főre menő paraszt és zsivány volna elég. – Így hitték azt tudniillik a méltóságos urak.

A katonasággal volt egy főhadnagy, a postaszekerekkel egy számvevő és egy ellenőr; mindegyik postakocsis pisztolyokkal ellátva s parancsul adva, hogy esti hat óra után úton ne legyenek.

Ennyi elővigyázat több, mint elég.

A kiséret akadálytalanul haladt egész Piskiig előre, a katonák hátravetették a dzsidát s pipára kezdtek gyujtani, a kocsiban ülő hivatalnokok, kalauzok el-elszunyadtak a nagy melegben, a vezető tiszt opera-áriákat dudolt s lovával beszélgetett, ha megunta az éneket; a csendes egyformaságot csak a postakocsis trombitája szakítá néha félbe, mely megszólalt, mikor tiz-tizenkét szekérből álló fuvaros csapatok jöttek szemközt, mindegyiken aludt az oláh hanyattfekve s úgy riadozott fel egyenkint a postakürt hangra s kapkodott nagy ijedten a gyeplűkbe, hogy jó idején félre térjen az imperatu kocsija elől.

A mint a postamenet a később történelmi nevezetességű piskii hid elé ért, a hid tulsó oldaláról huszonnégy lovas jött rájuk szembe s huszonötödik volt a Fatia Negra.

Mind a huszonnégynek fekete fátyol volt az arczára kötve, ruháik bélésükkel kifelé fordítva és mind ellátva karddal, csákánynyal és lőfegyverrel. Maga a Fatia Negra egy erős fekete ménen lovagolt s széles meztelen kardot hordott kezében.

A dzsidás tiszt lova megrettent a fekete arczok láttára s elkezdett hánykolódni; ura csak alig birt vele, hogy a hidkorláton keresztül a folyamba ne ugorjék.

A Fatia Negra és csapatja a hid közepett megállt és nem jött közelebb.

A főhadnagy bátor katona, kit lélekjelenléte nem hagyott el, rövidre fogva hánykódó lova kantárszárát, rákiálta a fekete álarczosra:

– Ki vagy? Mit akarsz? miért állod el a hidat?

Egy mély, dörgő férfi-hang felelt neki onnan túlról:

– Én vagyok a Fatia Negra. A kincs, mit veletek hoztok, az enyim; tőlem vettétek el. Azt most vissza akarom venni. Embert hoztam ember ellen; annyian vagyunk, mint ti. Fényes nappal jövök rátok; adjátok ide aranyamat, vagy egyétek meg ezt a vasat.

Mutatta nekik a kardot.

A főhadnagy, ki ezredének egyik legjobb vívója s legmerészebb daliája volt, nem gondolkozott sokat a kihivásra, hanem sarkantyuba kapta paripáját s neki vágtatott a kalandornak, ki a hid közepén várt reá.

Félelmes ellenre talált benne. A Fatia Negra minden csapást felfogott és rögtön visszaadott; a fiatal tisztet zavarba hozta ellenfelének túlnyomó ügyessége s csak a katonai becsületérzés készteté, hogy támadását folytassa ellene, midőn veszteségét bizonyosnak hiszi. Gyakorlott vívók mindjárt tudják azt, ha ellenfeleiket letörhetik-e, vagy sem.

Azonban elég csodálatos volt, hogy a Fatia Negra ereje és ügyessége előnyét nem akarta felhasználni; kimélni látszott ellenfelét, sőt lépésről-lépésre hátrált előtte.

Néhány percz mulva általános lett a dulakodás a hid hosszában: a dzsidások vezérük segítségére siettek, a fekete álarczosok csákányaikkal vertek közbe s már innen is, túl is egy-egy dzsida-szúrás, csákány-ütés emberére talált s a kalandorok már egészen a hid végéig nyomattak az uhlánok által, a midőn a hid előtt horgonyozó malomból harsány hangon felkiált hozzájuk az ablakon kinéző molnár:

– Katonák! Vigyázzatok! A hid gerendái be vannak fürészelve:

Igazán úgy volt-e? Az volt-e a kalandor terve, hogy a lovasokat mind a hidra csalja s akkor a dulakodásban a hidat leszakíttassa alattuk? vagy a molnár is szövetségesük volt s csak azért kiáltotta azt, mert látta, hogy a katonák erőt vesznek a martalóczokon? Annyi bizonyos, hogy a kiáltás varázserővel hatott a küzdőkre, mert arra valamennyi rémülten visszafordult s iparkodott a hid tulsó oldalát elérni.

És itt vették még csak észre, hogy a furfangos kalandor milyen kettős kelepczét készített számukra?

Akár cselvetés volt, akár mentő árulás, az eredménye az lett, hogy a lovasság egy percz alatt visszafutott a hidról s csak akkor vevék észre a kelepcze veszedelmesebb oldalát, melybe őket a kalandor csalta. A hátul hagyott postaszekereket az alatt, míg ők a lovas rablókkal küzdöttek, egy nagy csoport lőfegyveres rabló fogta körül, kik a postalegényeket már lefegyverezték s azon törekedtek, hogy a két postaszekeret beledöntsék az út melletti árokba.

A dzsidások visszatérve a szekerekhez, azokat egy pillanat alatt kiszabadították a csőcselék körmei közül, mely megjelenésükre szétfutott az út melletti bokrok közé s onnan kezdett el rájuk tüzelni.

A hidtól nem messze volt egy csárda, a lovasok a postaszekerekkel együtt ide menekültek be. Valóban menekülésről volt szó. A gyalog fegyveresek száma mehetett egy pár százra, azok elálltak minden utat, s azonfelül észre lehete venni, hogy néhányat az útfélen levő nagy jegenyefákból már előre befürészeltek, s azokat az ő hátuk mögött az úton keresztül döntögették, úgy, hogy még visszavonulásról sem lehetett szó a szekerekkel együtt, és Fatia Negra lovasaival való küzdés mellett.

Attól ugyan nem tarthattak, hogy e szedett-vedett rablócsapat, melynek kilencz tizede nem professionatus mestere a művészetnek, szembe megostromolja a csárdát, s azon esetben igen erélyesen tudták volna magukat védelmezni, mert karabinokkal jól el voltak látva; hanem azt az egyet igen jól tudhatták előre, hogy mihelyt az éjszaka által ott hagyják magukat lepetni, akkor aztán el vannak veszve. A rablók lőtávolba jöendnek az épületekhez, s akkor néhány puskavesszőt szurkos csepübe takargatva a házfödélre lőhetnek, s az a milyen nád, egyszerre lobbot vet, akkor aztán legyen valaki vitéz ember, ha a feje fölött ég a tető.

A mi az emberéletet illeti, arról itt nem volt aggodalom. Meghalni katonadolog; hanem a roppant pénztömeg megmentése, ez volt a föladat. Huszonnégy lovas egy tömegben kétségtelenül képes leend magát a rabló csoporton, daczára a torlaszoknak, keresztül vágni; de a nehéz szekereket csakugyan nem viheti magával, mert akár előre törjön, akár hátra felé, amott a hidat, itt a levágott fákat leli útjában.

Itt gyors határozásra volt szükség.

Szerencsére a tiszt olvasta Napoleon moszkvai hadjáratát, emlékezett belőle arra az esetre, mikor a testőrség megmenté a kozáktól a hadipénztárt, melynek szekereit, lovak hiányában, az útfélen kellett hagyni. Most hasznát vette.

A postaszekerekből kivették az aranyat, s azt szétosztották a katonaság közt. Tölténytartók, csákók, általvetők megteltek a kincscsel; a szekerekben semmi sem maradt, hanem azért újra erősen lelakatolták azokat, hogy idő teljék majd a felnyitásukban.

És akkor kocsisokat, hivatalnokokat a hámos lovakra felültetve, a katonaság közrefogá őket, s hirtelen kinyitva a kapukat, kirohant az egész csapat az udvarról.

Sűrű fegyverropogás fogadta őket mindenfelől; néhányan sebet is kaptak: de egy sem halálost, vagy nagyon messziről lőttek azok, vagy rosszul tudtak czélozni. Különben a hányat lelőnek közülök, az annyi százezer forint.

A Fatia Negra és lovasai ott álltak közel felvont fegyverrel kezeikben. Ők nem lőttek a lovasokra, bizonyosan a szekeret várták, hogy azoknak előfogatait lődözzék el.

– Hagyjátok futni a dzsidást, ha akar! kiálta a Fatia Negra; a szekerekre ügyeljen mindenki.

A lovasság nem sokára kiért a tüzelő tömeg közül, átugratott a torlaszokon; egy csoport puskást, mely útját akarta állni, könnyedén szétugratott, s azontúl bántatlanul haladt vissza Szeben felé.

Azonban jól kellett sietniök. Előre tudható volt, hogy a mint a hátuk mögött rivalgó diadalordítás a megcsalatás boszúordításába tör át, a Fatia Negra csapatja utánuk fog rohanni, s ezúttal minden egyes közvitéz feje drága, tele levén csákója aranynyal.

Alig mult el egy óranegyed, midőn már a hátuk mögött keletkező porfellegről láthatták, hogy a vakmerő kalandor átlátva rászedetését, nyilt üldözésükhöz fogott.

Hallatlan merészség! Fényes nappal, nyilt országúton, egy tökéletesen fegyelmezett, organisált állam határain belül, egy csoport kalandorral ugyanannyi rendes katonát megtámadni! Nagyon elvette az arany annak az eszét, a ki azt merte tenni.

De megtevé!

A katonák egyre közeledni látták a porfelleget hátuk mögött, az elválasztó tér a két csapat között mindegyre rövidült; amazoknak «válogatott» jó lovaik voltak.

A főhadnagy azt parancsolá katonáinak, hogy meg kell állani s szemközt fordulni a vakmerő rablókra.

A posta-számvevő ellenszegült a parancsnak: azt állítva, hogy első feladat a rájuk bizott pénzt megmenteni.

– Első nekem a katonai becsület, felelt a tiszt s azzal dzsidásait két sorban felállítá, úgy, hogy az útat széltében elfogták; ő maga közepén legelől állt, a postaszemélyzet hátuk mögött foglalt helyet.

Nem sokára a porfelleg közől kivehetők voltak az egyes alakok.

A lovas rablók rendetlen csoportban vágtattak előre, egymástól tiz-húsz ölnyire elmaradozva.

Legelől több száz lépésnyire társai előtt vágtatott a Fatia Negra. Pompás telivér angol lova, mintha versenyt futna a viharral, mely a port nyomában hordja, nyargalt vele s osztani látszott gazdája vak eszeveszett dühét, ki feje fölött villogtatta kardját, vadállati kiáltásokat rikoltott messziről ellenfeleire. Dühös mozdulataihoz, ádáz ordításához olyan pokoli látvány volt mozdulatlan fekete álarczának egyformasága, körül repkedve zilált fekete hajától.

Nem tekintett hátra, ha jönnek-e társai utána? Nem tanakodott magában, hogy egyedül mit fog tenni huszonöt fegyveres férfi ellenében? Csak a feldühödt vértől lüktető erek adtak tanácsot szívének. Képes volt ellenfeleit egyedül megtámadni, soraik közé vetni magát, s izekre apríttatni, vagy visszavenni tőlük elvesztett kincsét.

– Ezt most elfogjuk; szólt a főhadnagy altiszteinek intve. Mire társai ideérnének, leverjük lováról s elfogjuk élve.

«Hajrá!» ordított már akkor egy ugrásnyira tőlük a magányos lovag; «hajrá!!» s a másik perczben ott termett közöttük, s a harmadik perczben körül volt fogva minden oldalról.

S ekkor kezdődött egy viadal, mely ha a keresztes háború harczi krónikáiban volna följegyezve, ha egy szent eszméért vívó lovag hősmerénye volna, költőjére várna, ki őt megénekelje.

A Fatia Negra egyedül, minden oldalról körülfogva, vívott egyszerre ellenfelei csoportja közepében. A fényes kard kezében, mint a villám, soha sem védő, szüntelen csak a támadó volt; kézből kivert kardok, ketté vágott kopják repkedtek körüle a levegőben, s a merre lova fejét fordítá, tisztult előtte a tér, egy-egy ellenfele ijedten hátrált meg előle, midőn a feltartani vélt kard viadori remekvágással ütött sebet testén. Az összebonyolult dulongásban egyik lovas hátráltatta a másik küzdelmét; az ádáz viador egymásnak szorítá őket, s míg kardjával csapásokat oszta, balkezével pisztolyait lövöldözé ki. Ellenfelei pedig lőfegyvert nem használhattak ellene, mert könnyen egymást lőhették volna meg a zilált tusakodásban.

Csak a főhadnagy nem tágított tőle. Mint valódi katona, ki a sebet becsületnek tarja, nem törődött azzal, hogy ellenfele mind erőre, mind ügyességre túlnyomó fölötte, szüntelen mellé iparkodott jutni lovával; egy párszor meg is vágta ellenfelét: fel sem vette az; egyszer egy ügyes döfést adott neki oldalába; a kard meghajlott, de hegye nem ment be az élőtestbe. Hahaha! kaczagott a Fatia Negra: – aczél sodronying volt zekéje alatt! s abban a pillanatban úgy vágott vissza ellenfeléhez, hogy ha az el nem kapja fejét, halva van; így a kard csak csákóját szelte keresztül s a ketté vágott csákóból szét ömlött az útra az ezernyi ezer arany!

Valami pokoli ordítás hangzott erre, melyet megnevezni nem képes a köznapi szó. Mint az elkárhozott kaczagása, mint a halálrakínzott átok-sikoltása, mint a vérszomj hörgése az áhított vér láttára, mint egy diadalmaskodó dæmon gúnyhahotája, ki egy angyalt ejte el gáncscsal, úgy hangzott a Fatia Negra üvöltése a kiömlő arany láttán.

Tréfa volt és művészet, a mit eddig tett; csak ezután kezdte még rá a harczot.

– Le a fejekkel; le a süveggel! ordíta recsegő hangon s oroszláni dühvel veté magát ellenfeleire, kiknek mindegyike feje fölött hordá azt a veszedelmes mágnest, mely kardjának villámait magára vonta.

És ő maga sebesíthetlen volt; kard, kopja nem járta át vasingét.

Az alatt sebes vágtatva közeledtek társai. Egy csákó újra lerepült a fejről, a széthulló aranyat a lovak patkói gázolták a sárba.

– Lőjjétek le a lovát! hangzott ekkor hátulról a postatiszt szava; s abban a perczben három pisztolylövés érte a telivért, a harmadikra, mely szügyben találta, felágaskodott lovagjával a mén. A Fatia Negra észrevevé, hogy veszedelme megnőtt, s mielőtt a ló lerogyott volna vele, nehogy lábával alája szoruljon, kiugrott kengyeléből a földre.

Most gyalog támadta meg ellenfelét. Vak volt már, nem látott maga előtt egyebet, csak vért és aranyat. Mindkettőnek részege volt.

Azután egyszer azon vette észre magát, hogy egyedül vagdalkozik a levegőben; sem kardot, sem kopját, sem embertestet nem érnek csapásai. A tiszt megsebesülte után a postafőnök vevé át a vezényletet, s az czélszerűbbnek találta nem várni be az egész rablócsoportot. Neki a pénzt megmenteni volt feladata. Parancsot adott, hogy forduljanak meg és siessenek Szászvárost elérni; a mi pénz már szétömlött, az kárba van veszve. Ezzel a sátánnal kár volt kikötni. Hisz azt tudja minden ember, hogy a Fatia Negrát elfogni nem lehet halandónak.

– Utánuk! egy lovat adjatok! ordítá a Fatia Negra megérkező czimboráinak, mire azok mind leugráltak lovaikról, nem is annyira azért, hogy neki lovat adjanak, mint hogy az úton szanaszét heverő aranyakat fölszedni siessenek.

– Ráértek erre! kiálta nekik a kalandor, a többit ott viszik előttünk! Siessetek utánam.

Azzal nem várva, hogy társai mit határoznak, egynek a lovára felkapott s neki eresztett kantárszárral rohant a távozó fegyveres csapat után. Senki sem követte. A rablók igen okosak voltak azt belátni, hogy ha ők itt hagyják azt a néhány ezer darab aranyat, a mi már meg van nyerve, s kergetni indulnak a százszor annyit a mit még el kellenne érni s a miért még majd bevert fejeket is lehet kapni, az alatt a hátuk mögött kullogó gyalog confraterek azt itt szépen felszedik a maguk táskájába; hát biz ők csak ott telepedtek meg, gondolva, hogy a Fatia Negra majd csak visszatér, ha észreveszi, hogy egyedül van.

Az pedig nem gondolt velük, hanem vágtatott a katonák után, sarkantyuit a paripa oldalába vágva. Hasztalan; nem a telivér futó volt alatta, nem érhette elveszett kincsét többé utól, hogy megküzdhetett, vagy eleshetett volna érte.

Amazok nem álltak meg többé, hogy vele töltsék az időt. Néha-néha hátratekintve, látták, mint vágtat utánok egy magányos lovag, kardját fogai közé szorítva s borzadva emlékezett némelyik babonás mesékre alvilági szörnyekről.

Igy rohant a magányos lovag ellenei után egész Szászváros aljáig, s csak akkor maradt el tőlük, midőn azok a vámon áthaladva, a vámsorompót leereszték előtte; a vámosok még azután is látták őt sokáig átkozódva s ökleivel fenyegetődzve a város alatt nyargalózni; néha oly közel jött hozzájok, hogy pisztolyait rájuk süté, a golyók a vámház ajtait és ablakait fúrták keresztül s oly nagy volt a varázs a rettenetes hírű kalandor személye körül, hogy senki sem indult ki, elfogását megkisérteni; a polgárőrség az utczák bejáratait őrzé csoportosan s egész éjjel biztosan várta mindenki, hogy Fatia Negra bandája a várost ostromolni fogja.

Ha csak rajta múlik, ő bizonyosan megcselekszi,

Azonban ez nem történt meg. A lovasokat, míg visszatért is, ott találta a Fatia Negra a küzdés helyén, a mint a sötétben a sárba gázolt aranyakat keresték s még azután kisérletet tett csapatai összeszedésére; az országúton néhány száz martalócz rajzott alá s fel, hanem akkor hírül hozták neki fizetett kémei, hogy Szebenből négy század gyalogság érkezett meg ágyúkkal Szászvárosba, – s az ágyú névre úgy szétrepült az egész harámbanda, mintha szél fujta volna el; reggelre azt sem lehetett tudni, hová lettek?