MÁSODIK RÉSZ.

I. (Több szem többet lát.)

Ha egy ezelőtt hatvan esztendővel meghalt somogyi ember feltámadna, saját vármegyéjét még Baranya vármegyében is keresné, úgy elváltozott hatvan esztendőnek leforgása alatt.

Hatvan esztendő!…

Még akkor tele volt a vármegye sommal, körtével, almával és disznólapuval, a Sió torkolatánál a homok buczka hegyalakká nőtt s a Balaton a somogyi erdőlábakig lehúzódott, s a mi kis tudomány még abban az időben, a «Kis tükör» engedelméből megmaradt, csodálatos egyetértésben leszamarazta volna azt, ki állítani merte volna, hogy hatvan év mulva Somogyban a legmíveltebb gazdaságok lesznek; – pedig lettek. (Kis tükör bukti.)

Bizony csak megtörtént félszázad alatt, azonban még sem mernék fogadni, hogy a Balatont ugyanannyi idő alatt lecsapolják, mert hiába, az emberek nem igen iszszák; mert ha innák, a köröshegyi zsidó korcsmáros felét elmérte volna már egymaga.

Az erdőnyilásokban itt-ott egy kanászbojtárt vagy egy teknőfaragó oláh czigányt látott az ember, a hintóban utazó fölvont csővel figyelt minden neszre; a zsidó pedig mindenütt az erdőszélen csúszott, mászott; mert jaj volt annak, kit a kanászok ott benn kaptak; mert hiába ordított segítségért, legfölebb is olyan jött volna segítségre, ki a zsidókínzásban a kanászt csak segítette volna.

Az út olyan volt, minő nálunk általában szokott lenni járatlan helyeken; szegény ember csak akkor mert kiindulni, ha porzott; a négy lónak pedig akkor is nagy volt a becsülete.

Hogy pedig többet ne mondjak, a dunántuli vidéknek ezen részén úri ember kocsisfogadáskor azt kérdezte először is: Keresztül tudsz-e menni Somogymegyén kérdés nélkül? Ha igen-t mondott, legalább is öt forinttal több volt a fizetése.

Ráadásul még azt mondom, hogy Zalamegye akár kezdete, akár folytatása volt Somogymegyének, de annyit állíthatunk minden tétovázás nélkül, hogy egy hajszállal sem volt külömb; vegyük aztán azt a hajszálat széltében vagy hosszában, az mindegy, – ez ha a Balaton közbe nem fekszik, elcsavaroghatott volna az úton, hogy három napig mindig egy helységet kerülgetett volna.

Milyen szerencse, hogy az a Keszthely a vízparton feküdt és a tavon is keresztül látszik, különben jaj lett volna annak, ki azt vezető nélkül megtalálni el mert volna indulni hazulról.

Ebben az időben határozta el gróf Festetics György, hogy gazdasági intézetet állít, s ezen gondolatáért tizenkét esztendeig három vármegyének többsége azt kiáltá, hogy bolond; és ha valaki itt igazságot akar szolgáltatni, utaljuk az istenben boldogult Sükei barátunk logikájára, ki egykor ujdonságképen beszélé, hogy Londonból New-Yorkig a tenger alatt alagútat fúrnak, s a ki már most hiszi, hogy a nép szava isten szava: az ezt is okvetetlenül el fogja hinni; mert a nép mondja.

Egyetlenegy és igen nagy szerencse volt a dologban, hogy a jólelkű gróf nem voksoltatta meg a három vármegyét, különben a kész intézetből csináltatott volna kocsmát: «Az utolsó garashoz», és csupa emberségből ingyen mérette volna a bort, azt aztán kivánták volna egészségére, és ha ily jó kivánság daczára mégis meghalt volna, nevét most Józsa Gyurié mellett említenék; ki ugyan nem állított föl egyetlenegy útmutató fát is, hanem azért mégis hírre vergődött, azon különbséggel, hogy Festeticset fiatal korában is már «György»-nek, Józsát pedig késő vénségében is «Gyuri»-nak hívták.

A hol most a nevezetes keszthelyi híd van, ott egy foltozott komp csavargott, sok pénzért, sok könyörgésért; mert a ki czivakodott, napestig hagyták a parton ácsorogni a goromba révészek, kik valamit hallhattak a Sybilla-könyvek híres árveréséről; mert néha egy emberen húzták meg az egész napi bért.

Persze, hogy oda jó lett volna már akkor is egy híd, ha két vármegyének nem lett volna beleszólója; de Somogy vármegye azt gondolta, hogy a zalai csináljon hidat, ha Somogyba akar jönni; – Zalamegye ismét egy más szempontból okoskodott, tudniillik, ha a somogyi ember Zalába akar menni, tessék neki hidat csináltatni.

Ebben az időben élt gróf Festetics György elhagyatva mindazoktól, kik az embert akkor látják csak meg, ha a nap rásüt, – kivévén a herczeget, Dunayt és Baltayt, csakhogy az utóbbiak mindig tudták, mikor kell jönni, hogy egymásra ne találjanak.

A herczeget most a nemesi fölkelés nehéz gondjai foglalák el, – tehát találkozzunk Baltayval, ki egyik gyámola volt a nagy ember elhagyatott napjainak, s ámbár a kompra rá nem ülne egy országért, bármily nagy kerülő volt is a tónak alsó részén egész Balaton-Hidvégig csavarulni, mindegy, nem ő húzza a kocsit, hanem a négy ló, még pedig az is váltva, tehát «kocsis, hajts», azért estére mégis Keszthelyre értek.

– Na, öreg, – mondja a gróf, hosszú beszélgetés folytán, – hogy ütött ki az idei jövedelem?

– Jó termés volt, hála istennek! – mondja Baltay.

– Igen, de mennyi volt a tiszta jövedelem?

– Barátom, – mondja Baltay, – ennünk volt és van is, – eladó buzánk is van, – aztán addig van.

– Hát a gulya, meg a ménes?

– Mind a kettő megvan, – borjum, csikóm elég van.

– Igen, de melyik ág jövedelmezőbb?

– Mind egy zsebbe megyen a haszna, édes barátom, a tehenekre nyerget úgy sem tehetnék, a lovat meg nem akarnám megfejni, – tehát a mire hasznukat vehetem, az a haszon.

– Tehát nem érdekel tudni, melyikből mi a haszon? nincsen számadó tiszted?

– Vagy harmincz lesz, – maholnap nem győzöm őket rovásnak való fával.

– Rovás?… – mondja csudálkozva a gróf, – hisz így maholnap tönkre jutunk.

– De amice… – kezdi Baltay is hangosabban, – engem meg nem csal egy is; mert azért a sarkában vagyok.

– Tehát számvevőd van?

– Van bizony, – még pedig körmös legény, azaz hogy én vagyok magam, aztán a kit észreveszek, hogy nagyon tüled jár, hátához verem a rovást, aztán ott hagyjuk el az esztendőt, a hol érjük.

– Barátom, – nekünk mívelt gazdákra van szükségünk.

– Hajsz, az enyémek sem éppen bolondok.

– Nem azt gondoltam, – véli a gróf, – hanem magunkhoz kell őket emelnünk.

– Barátom, minden vasárnap nálam eszik valamennyi, a ki eljön, – hát mit akarsz többet? csak nem kivánhatja egyik is, hogy az asztalon ringassam!

– Nem úgy! barátom, hanem ha valamivel többet tudnak, mi veszszük hasznát; lásd, én láttam külföldön mívelt gazdaságokat.

– Elhiszem, hol nincsen annyi föld mint nálunk, – hol virágcserépbe ültetik a búzamagot, aztán úgy öntözik, mint mi a salátát.

– Aztán trágyáznak!

– Kell is ám azt a sok sziklát szalonnázni; mert ha valamivel oda nem ragasztják azt a földet, mit kosárban hordanak föl; a legelső zápor oda mosogatja le, honnét fölczipelték.

– Tehát mit mondasz leendő intézetemhez?

– Meg van már építve?

– Az épületanyagok össze vannak hordva, csak meg kell kezdenünk a munkát.

– Azt gondoltam, hogy csak tréfálsz.

– Tehát haszontalannak tartod?

– Nem mondtam, barátom, semmit.

– De azt akarnám, hogy mondj valamit.

– Mit mondhatnék? – mindössze is egy ember szavára kár volna hallgatnod? – hanem ha éppen kiváncsi vagy tudni, hogy az emberek mit beszélnek, menj a kő- és téglahalmazhoz, fogadom, nem telik bele félóra, többet hallasz, mint a mit én mondanék; s ha aztán meghallgattad, mit beszélnek, építsd kisebbre, vagy nagyobbra, az a te dolgod; – de azt hiszem, hogy fele akkora is elég lesz, mint a mekkorára kezdted.

– Okvetlenül kimegyek, – te pedig nézd meg addig a füvészkertet, – mondja a gróf, egy csomó közönséges mezei növényt vevén föl a sarokból.

– Hát az micsoda?

– Kutyatej.

– Mire való lesz?

– A füvészkertben elültetjük.

– Ejnye, barátom, én meg nem győzöm pusztítani, a legelő tele van vele, – ugyan nem indítanád az intézetet először is én hozzám «kutyatejet» gyomlálni? – neveté Baltay.

– Majd oda is elérünk, barátom, – hanem most követem tanácsodat, s minthogy éppen heti vásár van, megyek hallgatni a közvéleményt.

– Előre mondhatom, hogy nagyra szabtad a helyet.

– Én meg az ellenkezőtől félek.

– Majd meglássuk! – mondja Baltay a gróf után, ki csakugyan hallgatózni ment ki.

Keszthely környékén az ács és kőműves legényeknek, asztalosoknak, lakatosoknak, üvegeseknek, fuvarosoknak, napszámosoknak és dologkeresőknek tudtul adaték, hogy lesz elegendő munka és jó bér, jőjjenek Keszthelyre a tiszttartó udvarába, hol tüstént munkába állhatnak; a kinek tehát kedve van, jelentse magát.

Mire a mindenféle sok napszámos megjött, már nagy mennyiségű épületanyag-szállítmányok érkezének Keszthelyre, s a hetivásárra összetóduló népség szájtátva bámulta meg az anyaghalmazt, és addig adták-vették a szót, míg az egyik aztán abban állapodott meg, hogy:

– Hallják kendtek, – látom én már, hogy az egész várost körülkerítteti a gróf.

– Nem tudnám miért? – véli a másik.

– Talán földi-almára akarja fogni az egész várost.

– De majd hizlalja ezt a sok embert! – okoskodik amaz, – nem állna kelmed is a fal mellé, hogy a városba szorítsák?

– No hát akkor vár lesz belőle, hallja kend!

– Minek a vár ide?

– Talán majd vágják a rabokat!

– De bolondot beszél kend, hisz nem hogy tömlöczre adna pénzt ez a gróf; de a mult héten a mogyorófást is kiirtatta.

– Hallottam, – mondja egy harmadik, – láttam is, mikor kivágták itt a város alatt, mert kell a hely, valami tizenhat holdat szántottak föl, abba most mindenféle füvet vetnek, a gróf maga kóstolgatja mind rendre, aztán a melyik jobban ízlik, azt tenyésztik, – azt mondják.

– Ez már igaz lesz, – szól egy negyedik, – nálunk is összekerestek laput, cziczfarkot, bojtorjánt, – mind elültetik, – hallja kend, – már mire való lehet ez mind?

– Majd a mi orrunkra kötik, – véli a legelső.

– Tudom én már, mi lesz, – fontoskodik a harmadik, – van esze annak a grófnak, a szigligeti meg a csobánczi várban sok kincs van; de a zárnyitó fű nélkül nem lehet hozzáférni, – tehát majd most mindenféle fűvel próbát tesz, aztán a melyikkel kinyilik a lakat, majd tudják annak hasznát venni.

– De már nem hallgatom kelmeteket, – mondja az egyetlen egy ellenfél, – ha valami okosat hallottam volna, szerettem volna, hogy rám is ragadjon belőle valami; de már bolondabb lenni csakugyan nem akarok.

Ezzel ott hagyá a találgatókat, kik észre sem vették, hogy az összehalmozott kövek közt járkál egy meszes ruhájú úri forma ember, ki később egy téglahalomra könyökölve hallgatja őket, s midőn az előbbeni után elmentek, az építőmester felé sietett. Az építőmester ekkép szóla:

– Már az alapokat kiástuk, méltóságos uram.

– Még valamivel nagyobb helyet kérek.

– Kifeledtem valamit? – kérdi az építőmester a grófot.

– Engedelmet kérek, igenis, – mondja a gróf – én voltam feledékeny, igenis, – egy iskolával többet kell építenünk, igenis.

– Mit felejtett volna el méltóságod?

– A legnagyobbat, igenis, – mondja a gróf – egypár millió jobbágy embert, igenis, – pedig az egész gondolkodást azokra bíztuk, igenis, – aztán koldusok maradtunk, igenis! – mondja a gróf némi izgatottsággal, – mert hiában, a szenvedélyes vér még nem adta meg magát, s ámbár egy ujonnan fölvett modorral annyira-mennyire útját állta annak, hogy a szó a legelső indulatkitörésnek engedelmeskedjék, – még mindig nem tudott végképen uralkodni magán.

Az építőmester nem akadékoskodék, hanem hirtelen rajz alá vette a tervet, – a helyet lábbal kiméré, s a gróf meg lőn nyugtatva az iránt, hogy a paraszt fiúk, vagy mint később elnevezék: «algazdak» számára a legalkalmasabb hely kijelölteték, – s a gróf nyugodtan ment odább.

Keszthely környéke még abban az időben egy nagy legelő volt és mocsár, ez utóbbiban békák, pióczák, hosszú nyakú gólyák és kárókatonák tanyáztak, s mindenki megelégedett, ha egy pár száz réczét puffanthatott le a sás között, míg a legelőket pár helyütt megkezdett út jelöli, mert az utazónak kényére és kedvére hagyaték, arra menni, merre nekik tetszik; s ha egy kissé nyirkos idő volt, olyan nyomot hagy, hogy két hónap mulva is rátalálhatott édes maga csapására; mert itt szóról-szóra beteljesedett, hogy kiki a maga útján ment.

A gróf ösztönszerűleg hagyá el a leendő gazdasági intézet helyét, és a legjártabb úton kiballagott Petend felé, hogy láthassa a posványt, egyszersmind tovább füzhesse terveit, midőn a piócza-fészek búzafölddé válik.

Ez időben szüntelen az építvények körül csúszván-mászván, – ruháján a mész- és ragaszfoltok, valamint a téglapor sokat elváltoztatott, és nem igen lehetne mai napon is rossz néven venni, ha valaki gróf helyett kőmíveslegénynek nézné, – mert a kezében levő mogyorófapálczát is a kivágott sűrűből ő maga húzkodta ki, – de azért Keszthelyen mégis mindenki tudta, hogy ő a keszthelyi gróf, és ha valaki levette előtte a süveget, nem a ruhájának adta a becsületet, hanem a személynek.

Már majdnem Petend alá ért, midőn a falubeli kutyák visszafordították, s a gróf meg is fordult, hogy a nagy sétából meg nagyobb ne legyen, s Keszthely felé indult.

A petendi alsó faluvégen a hegyről lenyújtózkodik a zalavölgyi országút, mely itt nagyon horgos lévén, egy átvergődő kocsinak egész tölteléke, három fiatalember gyalog jött az úton, s minthogy a leszaladást mulatságosnak találták, már egészen az országúton voltak, midőn a kocsis még a hegyoldalban tartogatta a gyeplőt.

Elérte a három ifjú a grófot, s minthogy hirtelen egyéb tárgy nem kinálkozék, a grófot kőmívesnek nézvén, szóba eredtek:

– Meddig, atyafi?

– Keszthelyig, kérem alázatosan, – mondja a gróf.

– Mikor lesz már készen az intézet? – kérdi az egyik.

– Még az idén oskolázni akarnak benne?

– Hát fogtak-e már belevaló embert?

– Talán akad majd olyan is, ki talál itt valami megtanulni valót.

– Például mit? – mondja egy másik fiatal ember.

– Szántani, vetni!

– Azt az apám bérese is tud! – mondja az első, – ha nem tudna, bizonyosan elkergették volna.

– Építészetet is tanítanak majd.

– Hát a kőmívesmajszter mire való?

– No, még az nem nagy kár, ha tudja az ember, igenis, – véli a gróf, – aztán állatorvoslatot is lehet tanulni, igenis.

– Hát a lódoktor felakaszsza magát? – szólamlik meg a másik.

– Ha tudja a mesterségét, csak éljen friss egészségben, igenis, – csakhogy az ifiúrnak édes papája sem küld mindig a lódoktorért.

– Többet tud az én apám, mint hat lódoktor.

– Na lássa az úrfi, milyen szerencsés az édes papája, hogy hat lódoktornál is többet tanult, hát az ifiúr mért nem tanulhatna meg annyit; igenis, a mennyit egy lódoktor tud? igenis!…

– Ne féljen, bácsi, majd a praxis megtanítja az embert.

– Juj, de sok sánta ökre s lova lesz akkor az édes papának, igenis! – vagdalódzék a gróf.

– Marad még ép is.

– Ha marad, ifiúr, aztán olyan ember is van, kinek alig van két-három barma.

– Azért meg nem érdemes tanulni, bácsi! – mondja nevetve a harmadik.

– Ejnye, ejnye, – hát csak nem szándékoskodnak a keszthelyi intézetbe jönni?

– Nehezen, édes bácsi, mi miattunk akár meg se építsék.

– No de hát miért nem?

– Megmondom miért, válaszolt a fiú, – ennek a pajtásunknak úgyis elég jószága van, azért nem; nekem meg semmim sincs, tehát azért nem.

– Egyéb baj nincs?

– Ha az én bajomat gondolja édes bácsi, – annál egyéb nincs, minthogy semmim sincs, arra pedig nem kell sem ispán, sem tiszttartó.

– Hát legyen az ifiúr másnak a tiszttartója.

– Tanuljam ki a két esztendőt úgy-e, – aztán vándoroljak, hogy kinek kellek?

– Megfogadom én… – mondja a gróf elfeledkezve.

– Maga fogad meg? – nevet az ifjú.

– Azaz, hogy megfogadnám én, – ha volna mire, – igazítá helyre a gróf, – de majd megfogadja más szivesen.

– Ez mind jó volna, – hanem két esztendeig ki tart el?

– Hát ha kitartaná valaki, eljönne Keszthelyre?

– Úgy már pajtást is tudnék hozni, – mondja az ifjú, fölkapaszkodván a kocsira, s midőn elhelyezkedék, búcsút vettek a gróftól, ki gyalog maradt az úton, s így míg haza ért, ráért gondolkozni azon, hogy nem elég az intézet, kénytelen lesz pénzen fogadni embert, ki az első leczkéket meghallgassa; azért, midőn a kőhalomhoz ért, azt mondja az építőmesternek:

– Barátom, az épületek mind emeletesek legyenek.

– Szabad tudnom mi czélra?

– Legalább huszonnégy tanuló számára legyen lakószoba, ezeket saját költségemen tartom.

Az építőmester bámulva állt meg, mintha nem értené a dolgot; utóbb mintegy elmondván magának még egyszer azt, a mit a gróftól hallott, nagyobb bizonyosságért kérdi:

– Olyan ifjak számára, kik fizetni fognak?

– Én fogom fizetni őket, – mondja a gróf, meghangoztatván a szót, azután pedig elment a fűvészkertbe, a «kutyatejet» elültetni, meg sem gondolván, hogy az építőmester még mindig egy helyben áll, s utána néz, mintha nem tudna odább menni addig, míg meg nem határozza, mit tartson a gróf.

A gróf beérvén a fűvészkertbe, Baltayval találkozott, kinek legelső kérdése volt:

– Na, úgy-e, nagyra kezdted?

– Kicsinyre, édes barátom.

– Ugyan kérlek, – mondja Baltay, – de ki fog idejönni?

– A kit fizetek!

Majd elfeledők, hogy az építőmester még mindig egy helyben áll, s midőn Baltay kiváncsiságból a kőhalmaz közé ment, akkor ébredt föl, s minthogy az öreg úr nagyon rostálgatá a dolgot, utóbb az építőmester is vérszemet kapott, s azt mondja:

– De már látom, csakugyan elmegy ennek a grófnak az esze! – mire Baltay ráadásul mondja:

– Hallja az úr, a számból vette ki a szót!

II. (A kurrens.)

Minden falusi biró megesküszik, hogy a «kurrens» magyar szó; tehát ne küzdjünk az auktoritások ellen. Persze, hogy abban az időben sem ujság nem volt, sem előfizetés; (bár lett volna, legalább ma már nem irnák ki ökölnyi betükkel azok nevét, kik előfizetnek, hanem azokét, kik nem fizetnek). S minthogy ujság nem volt, a hivatalos hirdetések csak «kurrens»-ben sétálták meg az országot.

Bizony furcsa dolog az az irott betű, milyen nagyot csudálkozott az az ember, ki a legelső levelet elvitte a szomszédba, s midőn átadta, nagy rémülésére hallja, hogy ő hazulról egész beszélgetést hozott el a tarisznyájában egy kis papirosba takarva, s a mint neki szóval is elmondá a levélküldő, a nélkül, hogy ő maga a «jó nap»-on kívül egyebet mondana, – szóról-szóra elmondják neki arról a papirosról, mely a tarisznyájában semmit sem mozgolódott, pedig tán a levélben káromkodás is volt.

Biz abban az időben csak némely helységekben tanították az írást és olvasást, ha tudniillik a borjuk és libák mellől eleresztették a gyereket, s némelyik csak akkor látott egy-egy irott betűt, mikor felnőtt kamasz korában kurrenst adtak a markába, hogy szaladjon vele a szomszéd faluig, s adja be a biró uram ő kegyelmének, vagy a cselédjének, ha magát otthon nem éri.

Míg Baltay úr Keszthelyen volt, addig történt a következő dolog, azaz, hogy a gyalogposta lóhalálában hozott egy kurrenst, melynek a háta már tele volt «kapta» és «küldte»-féle irással;4) s a posta ment egyenesen a biró uram udvarába.

A biró átvette a kurrenst s ment vele a tanítóhoz, hogy a «kapta» és «küldte» rajt legyen, de a tanító úr az ifjúsággal a káposztáskertben gyomláltatott, tehát bement a nagyságos asszonyhoz, hogy azzal irassa rá, – mint egyébkor is tette.

– Hát ne olvassuk el? – mondja a nagyságosasszony.

– Soha se vesződjék vele, nagyságos asszonyom, – egyéb nincs benne, jól tudom, mint lopott ló, – tőlünk pedig egy sem veszett el, hát mit olvasgassuk. Ha valamit akarna a tekintetes főbiró úr, teszem már porcziót, azért majd küldenek pandurokat, aztán akkor is elég jókor leszen.

– Mégis hagyja itt biró gazda, én majd elolvasgatom, estére aztán jőjjön érte.

– A mint tetszik parancsolni! – hagyá helybe a biró s elment; a nagyságos asszony pedig egész nyugalommal helyezkedék el, de néhány percz mulva annál egyenesebbre ült, midőn a következő tudosítást olvasta:

– Adatik tudtára mindenkinek, hogy az öregebb és ifjabb Baltay linea közt fönforgott pör ösmeretlen módon eltévedvén, tizezer forintnyi jutalom adatik annak, ki azt megleli vagy nyomára vezet. A becsületes megtaláló vagy útbaigazító jelentse magát Pesten, tekintetes Galiba Pál táblai prokurátor úrnál az uri-utczában 10. számú házban.

A nagyságos asszony elkomorodott; mert látta, hogy a fenyegetés valósulni kezd, s még az sem nyugtatá meg, hogy a pört nem lelik, mert nem az utolsó dolog, mit elvesztettek, s nem lenne ez az első eset, hogy valaki megtalálja.

Fölkelt, az ablakhoz lépett, honnét lelátott a kertbe, hol Dunay kedves nejével ült a lugasban, s nem messze tőlük a gyöpön egy kis leány játszott a fűben, nagyokat rikogatván, mikor az apa és anya feléje integettek és a kis ártatlan szülőit mosolyogni látta.

A jó asszony nehezült lélekkel nézte szeretteit s minthogy Dunay még akkorig nem tudta, hogy az öreg Baltay épp ő miatta pöröl, elhatározta, hogy a körülményekről még ma tudósítani fogja.

Azonban mielőtt még gondolatait rendbe szedné, egy jámbor szamár kezdé megoldani a gordiusi csomót.

Baltay, a mint mondók, Keszthelyen volt, részint látogatóban, részint, hogy fiának egy alkalmas tanítót keressen, nem éppen tudományos kiképzés végett, hanem hogy segélje kiválogatni a legvékonyabb könyvet, hogy a fiú meg ne rémüljön tőle.

Imre úrfi jól tudta, hogy a szomszéd ház neki tiltott paradicsom; nem is ment volna ő oda, ha saját nyerges szamara oda nem viszi sebes nyargalvást, a mint a falusi kutyák megriaszták, s a türelmes állat most az egyszer foga közé harapta a zablát, s a legelső kapun, tudniillik a nagyságos asszonyén becsavarodott, s minthogy az udvarbeli kutyák a hivatlan vendéget még gorombábban fogadták, beugrott a kertbe, s önvédelemből az utána rohanó kutyák után rúgván, szegény Imre úrfit leejtette a gyöpre, honnét aztán föl sem kelt a fiú saját emberségéből, hanem Dunayék szaladtak segítségére, s azok látták, hogy a fiúnak egyik lába ki van ficzamodva.

Dunay ölbe vette a szerencsétlen gyermeket s fölvitte saját szobáiba, hol a leggondosabb ápolás alá vették addig is, míg az orvos megérkeznék, és hogy a gyermeknek környezetéhez több bizalma legyen, a nagyságos asszony átküldött Andrásért, ki a harag ideje alatt mindig megtartá függetlenségét, s a nagyságos asszonynak mindig megadta az illő tiszteletet, de sőt a kezét is megcsókolta mindig, még akkor is, ha Baltay úr látta.

Midőn a gyermeket meglátta, megcsóválta fejét, mire a gyermek egész balhiedelemmel mondja:

– Meghalok, András bácsi?

– Dehogy hal meg, kedves úrfi, – vigasztalá András – csak nem hagyjuk kimenni a lelkét!

Szegény Imre urfit leejtette a gyöpre.

– András bácsi, – kezdi újra a gyerek, – hol megy ki az embernek a lelke?

– Azt tartom, a száján, – magyarázza a hajdú azt, a miről a tudósok is csak annyit tudnak, mint ő; s az egészben annyit mervén állítani, hogy tán az embernek száján mégis legkönnyebben megyen ki a lélek, ha már éppen valami tágasabb kijáró helyet keres.

– A lábamon nem megy ki? – kérdi a gyermek, mintegy meg akarván nyugtatni önmagát.

– Semmitse féljen úrfi, – biztatja András – aztán majd itt leszek én strázsának! – mondja odább, mire a gyermek fájdalmai daczára nyugodtabb lőn, sőt az orvosi bánásmódot is állhatatosabban tűrte, következésképen az ágyat is elhagynia szorosan meg volt tiltva s így Andrásnak is itt kellett maradni.

Andrásnak meggyűlt a baja a gyermekkel, minthogy már minden meséből kifogyott s a gyermek rettenetesen unta magát az ágyban, hacsak nem tartották szóval.

Dunay és neje szokott türelemmel és osztatlan szeretettel ápolták a gyermeket s midőn András egy ízben eltávozott, hogy hazatekintsen, a gyermek Dunayt kérdé:

– Bácsi, tud maga mesélni?

– Nem tudok, kedves fiam! – mondja mentegetőzve a gróf.

– Hát miért nem tud, bácsi? – nyögi a gyermek, – úgy szeretném, ha mondana valamit.

– No majd olvasok egy könyvet, kis fiam, aztán azt hallgasd! – válaszolt a gróf, elővévén Gvadányinak «Peleskei nótárius»-át, mit a gyermek rendkivüli örömmel hallgatott.

Midőn egy hosszú szakasz után a gróf elhagyja az olvasást, megigérvén egyszersmind, hogy majd később folytatja, a gyermek kezébe vette a könyvet és kérdé:

– Sok van még benne, bácsi?

– Nagyon sok, édes fiam – eltart egész estig.

– Aztán van még több ilyen könyve is?

– Van fiam, csak győzzük átolvasni.

– Hol kapta bácsi azokat a könyveket?

– Vettem őket s egy nagy szekrényben tartom.

– Ejnye bácsi, ha én nagy leszek, nekem lesz ám nagy szekrényem, mind tele lesz könyvvel! – mondja a fiú kitüzesült képpel, éppen midőn András belépett, de azért csak folytatá: – aztán akkor reggeltől estig olvasom azokat a könyveket.

– Urfi! – szólamlik meg András, – ezt meg ne mondja a bácsinak, ha hazajő; mert ha megmondja, jobb lett volna ám, hogy ha lelke kiment volna a lábán.

– Miért? – kérdi a gróf a szomszéd szobából, hova aztán András is belépett, előbb a méltóságos grófnénak kezét csókolván meg, és hogy a «respektus» egészen meglegyen, még a lábát is megvizsgálta a padlón.

– Persze, hogy miért? azt kérdi méltóságos uram, – tünődék András s utóbb azt mondja: – talán nem is illik, hogy ilyen magamféle cseléd-ember így beszédbe álljon a méltóságos úrral.

– Sohase húzódozzék András, mindketten magyar emberek vagyunk…

– Megálljon méltóságos uram, – kapott a szóba András, – nagy szó, mit méltóságos uram most kimondott, hadd nyugszom meg egy kicsit.

– Talán csak nem hiszi András? – kerdi a gróf megindulva, látván, hogy a becsületes hajdú oly nagy lélekzetet vőn.

– Az volna a legkisebb baj, méltóságos uram, ha én nem hinném, legfölebb is egy ember volnék egymagam.

– De nem akarom, hogy egyetlen ember is mást higyjen.

– No pedig van egy, a ki mást hisz, bocsásson meg neki a jó isten, az pedig a mi nagyságos urunk.

– Mondta ezt, András?

– Bár ne mondta volna! – fohászkodék egyet András – nagyon is mondta.

– Tán rosszul hallotta, András?

– Csak én hallottam jól, hisz úgy tudom, mintha ma állna az udvaron, mikor méltóságos uram, a mi szerencsétlen ifjú urunkkal… (Itt megállt egy kissé az öreg s mikor már kinyugodott, mi alatt a gróf szive is megfájdult, aztán mondja:) – Mikor a mi öreg nagyságos urunkkal a sok könyv miatt úgy adták-vették egymás közt a szót…

– Emlékszem, igen emlékszem! – szól közbe a gróf.

– … Nohát akkor volt az méltóságos uram, hogy én az urak háta mögött álltam, már mint az a cselédhez illik, hát akkor, hogy az öreg úr úgy fölvette a szót, hangosan mondá, még pedig ugyancsak hangosan: Ez az ember nem magyar ember!

– Azt mondá? – kérdi a gróf elhalaványodva.

– Szóról-szóra; de még azt is mondá már egészen hozzám fordulva: Hallja kend! megtelt a rovás! és én, méltóságos uram, fölróttam a harmadik rovást.

– A harmadikat?

– Persze, hogy a harmadikat, – mondja András, – de hisz miért nem vette a szájába azt a pipát, csak egy kicsit is, meg mért nem ivott egy-két csöppöt az urak egészségére abból a borból, méltóságos uram, mikor látta, hogy a mi urunk úgy erőlteti?

– A mit egyszer nem teszek, máskor sem teszem, édes András, – mondja a gróf.

– Hiszen méltóságos uram, tudom én, hogy a jóravaló magyar ember így tesz; de ha már az öregnek ilyen a bogara! – aztán, aztán, méltóságos uram, az ördögnek is kell gyertyát gyújtani, – úgy-e, hogy ez is magyarúl van mondva?

– Mindenesetre! – hagyá helybe a gróf.

– Nohát lássa a méltóságos, hogy olykor a gödrös útat közletni kell.5) Aztán az a mi jó urunk nem enged el semmit, kivált az ifjabb uraknak; mert mondja, hogy nagyon kivedlenek a magyar szokásból, ezért kapott méltóságos uram három rovást, és ezért mondja ő, hogy nem magyar ember!

– Becsületes ember! – mondja lelkesülten a gróf, mire András csodálkozni kezdett és mindjárt mondja is:

– Méltóságos uram, engedelmet kérek, még odább is tart ám a dolog.

– Nos?

– Az a baja a dolognak, megtisztelem méltóságodat, hogy mikor az úrfi még élt, szerette volna az öreg úr, hogy ehen e, a méltóságos grófnét vette volna el; de ha már az nem lehetne, legalább megigértette a nagyságos asszonynyal, a nagy pörnek fejében, hogy a kisasszonyt csak kipróbált magyar embernek adja, vagy agyonpörli.

– Lehetetlen! – mondja a gróf megindulva.

– Én megmondtam mindent! – mondja András.

– Még nem, András, azt mondja meg, a mit először kérdeztem, hogy e gyermeknek miért nem szabad könyvet említeni?

– A miért méltóságos uram a harmadik rovást kapta.

– S engem elkárhoztatott, miattam pedig napamat és nőmet!

A végszónál megnyilt az ajtó, az öreg asszony hozta a «kurrenst» és átadta a grófnak elolvasás végett, mit az rögtön el is olvasott.

– Kedves fiam! – kezdi a nagyságos asszony, – ennek eleje is van.

– Mindent tudok már, kedves anyám, – mondja a gróf, magához ölelvén az asszonyt.

– Tehát mi lesz az elveszett pörből?

– Ha meglelik, pörölni fognak, kedves anyám, hanem nekem egyéb teendőm van, mint a pör.

– S az nem nyugtalanítja édes fiamat?

– A világért sem, kedves jó anyám, én tudok szegény is lenni, hanem ennek a becsületes jó öregnek, kinek még a gyöngesége is erkölcscsé válik, meg kell mutatnom, hogy én is vagyok olyan igaz magyar ember, mint ő.

– Méltóságos uram! – mondja András neki derülve – csak most hallaná a mi nagyságos urunk úgy kulcslyukon által.

– Nos, mit csinálna akkor?

– Nem az csinálna, méltóságos gróf, hanem én, tűzbe vetném a rovást.

– De mit mondana az öreg?

– Csak azt, hogy: hallja kend, András, azt a pört is vesse kend utána tűzbe.

– Bár mondaná! – sóhajt fel az asszony.

– De mondja ám! – erősíté András, – hogy ne mondaná, hisz az a nyavalyája, hogy hirtelen haragszik, s attól gyógyul meg, ha megint megbékélhet.

A gyermek ezalatt békétlenkedni kezdett s a gróf leült az ágy mellé, hogy megint felolvasson neki, mit az esenkedve várt már, de Andrásnak még volt valami mondanivalója:

– Méltóságos uram! – súgja az öreg. – A mi urunk ebből a fiúból maga akar ám valamit faragni, hanem attól félek, hogy nagyon szegletesre hagyja.

– Attól nem félek – véli a gróf – hanem vagy kitagadja, vagy vele együtt olvas.

Nem folytathatták tovább a beszédet, mert a biró bekopogtatott a szomszéd szobában, hol a nagyságos asszony neki nyújtá a kurrenst.

– Rajta van az írás? könyörgöm átossággal.

– Magam írtam rá – válaszol az asszonyság – nézze biró úr, itt van a «kapta», itt meg a «küldte.»

III. (Jó az öreg a háznál.)

A kutyák nem ugattak, mikor Baltaynak udvarára befordult egy négylovas hintó: tehát András még a szomszéd udvaron kitalálta, hogy a nagyságos úr jött meg.

A gyermeket éppen ma akarták haza hozni, de már késő: mert az öreg most oldozkodik a sok mindenféle ruhából, körülnéz, egy gubanczos ebet, mely lába alá heveredett, oldalba rúg, mire az kinosan vonítva ment el a kazalok közé; egy borzas szolgálónak megigérte, hogy megfésüli, ha a csibék váluját a kapuban felejti; a lármás főzőnőt figyelmezteti, hogy a szapora beszédben elharapja a nyelvét; a mindenes pedig nagy csodálkozásában a száját is nyitva feledte, meg az ólat is és a kis malaczok szétfutottak, a miért rákiált Baltay, hogy az ólajtót is csukja be, meg a száját is, mert még soká lesz, míg a malaczpecsenyére kerül a sor!

Ilyen apró kis zsörtölődés után megindult a kastély emeletébe, de visszásan tetszék neki, hogy sem Andrást, sem a fiút nem látta, a többi pedig oly bámész, mintha mind eczetes lencsét evett volna, mióta ő Keszthelyen volt.

Midőn a szobaajtóhoz ért, az őt követő cselédhez mintegy hátraszólva mondja:

– Hát András hol van?

– Itt vagyok – mondja András már fölérve és köszöntve a nagyságos urat, elmondván a «hála istent», meg a «friss egészséget», meg hogy ha «isten ő nagyságát az árnyékvilágból kiszólítaná»…

– Szólítsa ki kendet! – dörmögé az öreg, semmi kedve sem lévén azon «mennyei koronára», mit neki András a köszöntés végén még kivánni akart.

András legkevésbbé sem botránkozott meg a nagyságos úr közbeszólásán, hanem elmondá az egész köszöntést s midőn a mennyei koronát kivánná, az öreg úr záradékul mondja:

– Legyen a kendé: – egyszersmind folytatá – hát a kis gyerek hol van?

– Valahol… nem tudom… kinn van! – mondja András, nem akarván a dologgal kapustól berohanni, egyszersmind végignézé azt a fiatal embert, ki Baltayval jött, hanem eddig egy szót sem szólt, miből András mindjárt gyanítá, hogy ez nem vendégnek jött, tehát nem ez lesz a legnagyobb úr a háznál.

– Na, András – mondja az öreg – itt hozom a tanító urat Imre mellé, már mondtam neki, hogy a gyerek még gyenge…

– Najsz, a bikát még nem üti földhöz, hanem azért a negyedik gombócznál még meglátja az ötödiket.

– Jól van, jól – ellenkezik az öreg – hisz nem száraz dajkának hoztam a tanító urat, hogy a gyereket etesse, hanem hogy olykor-olykor fogja betüre, hanem meg ne unassa vele.

– Attól ne féljen a tanító úr, hogy megunja, csak győzzön neki felelni; mert az a fiú még azt is megkérdi ám, hogy a szerdát mért tették elébe csütörtöknek.

Baltay nem akarta tovább folytatni a beszédet, hanem utasítá, hogy a tanító úrnak melyik szobában adjon helyet, hova mindjárt el is vezette, maga pedig kiment az erkélyre, hogy a gyereket valahol meglássa. Hasztalan várta Baltay a fiut s midőn Andrást meglátta, békétlenkedve kérdi:

– Hol lehet az a gyerek, András?

– Csak nem halt meg! – dörmögi András mintegy megnyugtatásul.

– Mernék fogadni, hogy kend megint a tanítóhoz küldte azt a gyereket.

– Bár ott volna! – véli András.

– Hányszor nyergeltette meg kend neki azt a szamarat, mi?

– Egyszer!

– Ejnye, András, bizony fránya ember kend, aztán mégis megengedte kend egyszer?

– Azt tartom, elég volt neki egyszer is, – nem t’om mikor kéredzkedik rá másodszor.

– Tudtam mindjárt, hogy ezt mondja kend.

– Ha olyan jól tud a nagyságos úr mindent, hát most mondja el a többit is.

– Leesett a szamárról?

– Biz az úgy volt.

– Kificzamodott a gyereknek a lába?

– Persze, hogy nem a szamáré ficzamodott ki.

– Most hát fekszik a gyerek?

– Nojsz, még azért nem hal ám meg, de sánta nem lesz, – veté oda András nagyobb megnyugtatás végett, egyszersmind szemközt nézvén az úrral, hogy arczán a nyugalmat láttassa.

– Persze kendnek nem elég ennyi baj?

– Ha csak az ő baja volna a baj, akár elő sem hoztam volna.

– Hát ha baja nincs, mi lehetne nagyobb baj?

– Az, hogy nem itthon esett le, hát nem is fekszik itthon.

– Ez az a nagy baj? – mondja nyugalommal az úr – adja kend ide a nádpálczámat.

– Minek? – kérdi egy állóhelyből a hajdu.

– Minek?… hát megnézem azt a gyereket, a hol van, – menjen kend szaporán.

– Azért akár meg se mozduljak, úgy is tudom, hogy nem megy oda.

– Talán a szomszédban van? – kérdé kínos gyanítással.

– Eltalálta, nagyságos úr, mert a szamarat megriaszták a kutyák, aztán beszaladt a szomszéd udvarra, onnét a kertbe, ott leejtette az úrfit, az a lábát ficzamította ki, a gróf úr meg a méltóságos asszony maguk fölvitték, orvost hivattak, lábát helyretették, most már semmi baja – mondja András, jó hirtelen elmondván mindent, hogy az úr szóba ne kaphasson, aztán befejezvén a beszédet, azt mondja: eddig van!

Az úr hihetőleg megértett mindent, mert nem ismételteté a dolgot, András nem talált több mondanivalót; tehát maradt egy nagy hézag a beszélgetésben. András hátratette kezeit s úgy billegtette, s olyanforma várakozásban volt, mint az inas, mikor eltörött kezében a lábas és nem tudja, hogy összeszidják-e csak, vagy egyéb is következik?

– Hát ezt is megadta érnem az isten! – sóhajt föl Baltay egész fájdalommal. András pedig állást változtatott; mert látta, hogy felhős ugyan az ég, de még sem üt le.

– Most már mi lesz abból a szegény gyerekből? – kérdi nagy bánattal az úr Andrást.

– Az lesz, hogy még ma meghozzuk, harmad- vagy negyednapra fölkél, két hét alatt pedig fölülhet a szamárra, ha nagyságos úr azt akarja, hogy máskor meg majd a nyakát törje ki.

– Nem elég volt, hogy egy öcsémet már elemésztették? – szólt indulattal az úr.

– Nagyságos uram, ha már valamit gondol, legalább ne mondja nekem, az isten áldja meg; mert tudja, hogy én néha neki bolondulok, aztán a magam esze után megyek, akkor pedig nem tudom, mikor jövök vissza.

– Nohát nem szólok – mondja Baltay – hanem bocsásson meg az isten, ha mondom, hogy ez az egyik lemaradhatott volna rólam.

– Bizony még megrikatja magát, nagyságos uram – tréfálódzék András egész szokatlanul – a fiúnak semmi baja s a mi kis hús levedlett róla, majd fölszedi, ha fölkelhet.

– Hát gondját viselte kend?

– Volt annak jobb dajkája, mint én, – az öreg nagyságos asszony, meg a grófné, meg a gróf úr ő méltósága, – pedig volt ám vele vesződség; mert míg a lábát helyrerántották, nem állta ám meg ordítás nélkül, pedig ilyenkor a maga gyerekét is szívesen kilökné az ember, hát még a másét!

– Látta kend?

– Mind a két szememmel, nagyságos uram, – mondja András neki tüzesedve, egyszersmind kifelé menvén azon szándékkal, hogy átmegy a gyerekért, – hanem még volt valami mondanivalója, mit el is mondott: Elhiheti a nagyságos úr, hogy egy párszor félre kellett mennem, hogy ne lássák meg, midőn a könyűt kitörlöm szememből; aztán – mondja némi szemrehányással – ilyenkor eszembe jutott ám, hogy ennek az embernek én faragtam meg a rovást.

András kiment, Baltayt nagyon meghatá a néhány szó és gondolkozóba esett. Most már nem a fiúnak sorsán aggódott, hanem a multakat össze-vissza hányván, ámbár szerencsétlen öcscsének megmagyarázatlan kimulása szüntelen gondolatai közé tolakodék, valamint arra is kínosan gondolt, hogy akárkinek egyetlen vétket elengedjen abból, hogy a jó régit levetkőzze a mostani puhaságért – mégis kezdi belátni, hogy nem közönséges ember lehet az, ki gyöngéden birja ápolni ugyanazt, ki neki okvetlenül rövidséget okozott.

– Na, nem bánom – mondja magában – egy bolondját elengedem! – s ezzel elment azon szobába, hol András a rovásokat tartja és hosszú keresgélés után megtalálván, a legelső vonást megnézte.

– Tudom, – beszéli önmagának – ezt a pipáért kapta! Na Festetics sem dohányzik, azért mégis ember a talpán, bár sok vadat csinál, de jó szándékból; legyen meg, ennek ezt elengedem; – mondja tovább, lefaragván az egyik vonást, – hanem kettő még fönmarad; azért, hogy még olyan nagy emberek egészségére sem iszik egy csöpp bort, mint Batthyányi meg Festetics, aztán egy könyvért még az apja kardját is elcseréli.

Mire készen volt a lefaragással, hallotta, hogy a fiút hozzák, tehát ölelésére sietett, s látván, hogy a fiú vidám, fájdalma nincs, – Baltay a gyermek ágyához ült és késő estig enyelgett vele s elképzelé azt a boldogságot, hogy e fiú méltó lesz azon örökségre, mit ő hagyand neki.

Míg Baltay a gyermekkel enyelgett, András addig a tanító urat hordozta meg a házban és hamarjában megösmertette a házi körülményekkel, hogy tudja magát mihez alkalmazni, mit annál szívesebben cselekedett András, mert látta, hogy az ifjú nem tartja fönn az orrát, hanem megtalálja azt a szót, mit minden ember legkönnyebben megért.

– Ifijuram! – mondja beszéd közben András, – tudja-e azt, mekkora lehet egy dominium?

– Azt tudom, hogy sok falu belefér.

– Úgy-e?… hát még kettőbe?

– Abba még több fér, András.

– Kivált ha akkora, mint a mi urunké!… azért ifiúr, a lelkére adom ám, hogy ne maradjon a korpa a gyerek fejében, hanem rázza tele tudománynyal, ne kimélje a szót.

– De mikor úgy félti a nagyságos úr!

– Mit tud ahhoz a nagyságos úr, ő gazdag, azt gondolja, kevesebb is elég, hanem uram, a nagyságos úr a toronyból nézi a világot, onnét persze az egész világ kicsiny, egy-egy ember akkora, mint egy macska, hanem, ifjú uram, alulról fölfelé jobban meglátszik, milyen nagy már csak a torony is. Erre tanítsa az úrfit, hogy ő is legalulról kezdi.

– Emberré tesszük András, lelkemre fogadom!

András odanyújtá kemény tenyerét, és a tanító markába csapott egyet, mintha a legnagyobb dolgon alkudtak volna meg, s egy darabig némán a szemébe nézett, mintha a képén keresné a jóváhagyást, s midőn így is meggyőződött, egy isten áldásával magára hagyta a tanító urat s elment néhány szobán keresztül a maga szobája felé.

Mielőtt oda érne, egyik szobában megállt, gondolkozott, mintha e nagy háznak gondja örökségképen maradt volna reá, minthogy ő azt oly híven teljesíté, de volt ebben a megcsontosodott hűségben egy oly érzelem, mely vérvegyületében az igazságtalanságot nem tűrte meg s minthogy ő maga érdemetlenűl egyetlen falatot nem tett a szájába, a hasonlót mástól is megvárta.

Némileg megnyugtatá magát a ma történtekre nézve s odább indult, hogy kis szobájában megtalálja még a mai napra való dolgot s még csak egy szobán kelle átmenni, azon tudniillik, melyben a rovások álltak.

Már az ő szeme megszokta a körülnézést és rögtön észrevette, hogy a padlón valami forgácsféle hulladék van, fölvette, aztán gyanítólag a rovások között keresgélt és csakugyan megtalálta a rovást, melyről az öreg előbb egy rovást lefaragott. Az öreg az ablak világosságához tartá a jól ösmert rovást s azt mondja:

– Egyet már lefaragott, megmondtam én ezt neki előre, megérem, hogy még a többit is maga faragja le.

IV. (A lajtai tábor.)

Nehéz időket mért Isten e nemzetre; de ha rá nem mérte volna, mai napig sem tudnánk, mennyit birhatunk el.

Az ingatag nád fölött elröpül a vihar, minden erejével akar megbirkózni az erős tölgyerdővel, mit vesződjék a náddal, hisz a hitvány jószág alig egy év alatt magától lerothad, mig a büszke tölgy század óta áll már, s élő tanúja önmagának, hogy annyi küzdelem után lett oly erős, hogy erősebb mint egy századdal előbb.

Megkivánta az elemek csatáját az ember, – odahagyá a családi tűzhelyt, hogy fölkeressen egy másik embert, ki szintén csak azt keresi, hogy vagy őt üsse agyon valaki, vagy ő üssön agyon mást.

Égnek a tábortüzek a Lajta partján, a lovak nyergelten falják a zabot, mit a gazda köpönyegszárban vetett eléjük, s a virgoncz legények pipaszó mellett verik azt az ellenséget, mit a szójárás unalomnak nevez.

A fölkelő sereget megállította a Lajta, idáig szól el az ország törvénye, s a viznek túlpartján ha meghallják is, de meg nem értik, és nem is engedelmeskednének neki, ott már nem laknak magyarok.

Tehát mit akar e sereg? – kérdezték százezren, – mit lesik az országszélen azt az ellenséget, ki már száz mérfölddel előbb ellenségnek mondja magát? S miért bevárni a sáskát saját földünkön, mikor azt már jóval előbb másén is agyoncsapkodhatnánk?

A franczia sasok sebesen repültek, a stájer hegyeken már rég átszárnyaltak, a diplomácziának sima szavait elnyelé az ágyúk torka, s e rohamteljes árnak olyan gátat kelle vetni, mely ha kell, előbbre megy s ha kell, mozdulatlan fallá válik, ezt az eleven kerítést pedig emberekből szokták összealakítani.

Mielőtt a franczia sereg megérintené a magyar határokat, a lajtai táborban fegyverben állt a magyar nemesség; de a Lajtánál áthághatatlanabb lőn az országos törvény, mely szerint a nemesség csak az ország védelmére állott föl; s a parancsnokokban elfogyott a lélekzet, mert senki sem kivánt vállalkozni elsőnek arra, hogy a Lajtát áthágván, maga útján a megszegett törvényen hagyjon nyomot.

Míg a főbb tisztek a ponyvasátorokban tanácskoztak, addig a legénység gondtalanul kötődött egymással az őrtüzek előtt, melyek egyikénél a legvilágosabb lángnál, éppen a legfeketébb arczot látjuk meg.

A fölkelő seregnek jó része fogadottakból szaporodván föl, a többi közé egy keserves czigány is vetődött, éppen az, kit az ozorai kocsmában láttunk, ki az otthoni nyomorúságot háromszáz forintért hagyta el, szegődségképen fölfogadván, hogy ő is elmegyen a lajtai táborig.

– Na, czigány, hogy adtad el a bőrödet? kérdi Holvagy Pista, kit azért adtak a sok ujoncz közé, hogy a mint lehet, legrövidebb idő előtt egymás mellé taszigáljon lovat és embert s ki egyszersmind azt is megmagyarázta, hogy az ágyúgolyó, a kit egyszer elér, annak sohasem lesz derékfájása.

Addig-addig beszélt Pista mindenféle háború-darabot, hogy a czigány már egy szálig mindent elhitt, még azt is, mit az nem is mondott: hanem úgy megutálta a háborút, hogy a mint ő háromszáz forintot kapott azért, hogy ide jött, azonképen adna ő most hatszáz forintot és csak annyiban mult, hogy nem adott, hogy midőn dolmányt és csákót összekeresett, még a háromszáz forintból sem volt már több öt bankó garasnál, már pedig ehhez még igen messzire esik a hatszáz forint.

– No, czigány, hogy adtad el a bőrödet? – kérdi tőle Pista.

– Bár eladtam volna! – feleli a czigány, – most majd csak magam is könnyebben meghúzódnám benne!

– Ne búsulj, czigány, – vigasztalja a másik – a hol szűk lesz, majd bővít rajta valami éles kardú saséros (chausseur).

A czigány végtől-végig megborsózott, minek aztán éppen az a kellemetlen következése lőn, hogy még szűkebb lőn a bőr; mert a mi kis üres hely maradt, talán egy-két jó falatnak, hogy az kipótolja zsiradékkal azt, mi eddig a fekete kenyértől mindig megvedlett, – mondom azon üres helyet beülte a félelem, s a czigányt oly nemeslelküség szállta meg, hogy ha jó módjával megtehetné, még a bőréből is szivesen kiugranék, ha éppen valaki belekivánkoznék.

– No, czigány, hogy adtad el a bőrödet?

Míg a czigány így kínlódott, a Lajtának túlpartján eső faluban éppen szemközt nyolcz ágyú helyezkedék el, még pedig oly furcsán, hogy valamennyinek torka átnézett a lajtai táborra s az egyiknek nyilása úgy a czigánynak irányába esett, mintha csak madzaggal mérte volna ki valaki.

– Minek azs azs ágyú? – szólal meg a megrémült czigány.

– Majd meghallod, ha megszólítják, – mondja neki Pista.

– Ezs a mi ágyúnk? – véli ismét a czigány, – azst is mivelünk állítják semközt?

– De már azt csak a hátad mögé állítják – jegyzi meg amaz – hogy hátra ne fuss.

– Na, úgy se baj, – mondja a czigány – ha a túlsó ágyúk hátunk mögött akarnak maradni, úgy hazsafelé majd csak elmenyünk golyóbics nélkül is.

– Nem addig van az, mert nem hogy hazamennénk, hanem átmegyünk a Lajtán, s ha nem mész, czigány, hát majd utánad küldenek egy pár golyót vendéghívónak.

– Mit is mondott kend? – kérdi a czigány foghegyről.

– Azt, hogy átmegyünk a Lajtán.

– Ott van azs ellenség?

– Majd csak ráakadunk, ha itt nem, hát máshol.

– Dejs azs irgalmát – kiált fel a czigány – nem addig van azs, – ha azs azs ellensig a mi ellensigünk akar lenni, hát ne kerestesse magát, hanem gyijjen maga; ín ugyan nem megyek utána.

– Majd csak oda mész te is czigány, a hova a többi!

– Ha a tebbi elmegy is, én itt maradok, őrzsöm a hazsának határát, én ezsírt segődtem be.

– Nem kérdezik azt tőled, czigány!

– Azst elhisem, – kiált föl a czigány, – de én megkérdezstem ám, mikor a foglalót adták, hogy meddig megyünk? s engem csak a Lajtáig fogadtak; azsírt ha azs ellensíg gyinni akar, hát gyijjen ide; de ín egy lépést sem megyek odább!

A párbeszédet trombitaszó szakasztá meg; s mi tegyünk egy fordulót a legközelebbi sátorig, melyben herczeg Batthyányi Lajos, a fölkelő sereg ezredese tanyázik, s a sátorban két főrangú bécsi úr tanácskozásra jelent meg nála.

A ponyvasátor belseje csak annyi kényelmet adott, hogy a tanyázók szemei elől némileg elvonulhatának, s a két bécsi úr kényelmesen tanácskozhaték a herczeggel.

Nem kell mondanunk, hogy a birodalomba betört ellenség ellenében többé nem használt egyéb, mint egy új hadsereg, mely a hátrálót megtámasztani birja; s e hadsereget majdnem úgy kelle a földből előteremteni.

Azonban mielőtt e végső eszközhöz nyulnának, azt is meg kelle tudni, hogy volna-e még a föld hátán is ember és volna-e kedve háborúba menni?

Ezen kisérletnek eredménye lőn az 1796-iki fölkelés az ország védelmére, de – mint jól tudjuk – a franczia sereg irányában az ország határa éppen a Lajtánál végződik, s ha mi az országot csak ott akarjuk megvédeni, a franczia sereget a Lajtáig kellene ereszteni.

– Herczeg! – mondja az egyik bécsi a herczegnek – a franczia sereg előtt magyar katonák is állnak, kérdem önt, a franczia akkor leszen-e csak ellensége a hazának, melynek földjén most állunk, vagy mindenütt, a hol magyaroknak vérét ontják?

– Mindenütt ellenség! – mondja a herczeg némileg fölemelvén jobbját, mintha a lelkesülés mondatná vele a szót.

– Annál jobb!… kiált a másik – mi akadályozza a fölkelő sereget, hogy a Lajtát azonnal átlépje?

– A törvény! – válaszol a herczeg.

– És e törvény megmenti a hazát, herczeg?

– Nem!… volt az újabb válasz, s aztán folytatá – de midőn alkottuk, azon hitben voltunk.

– Jó, édes herczegem, az ön belátása elég, ön egyike a felsőház legtekintélyesebb tagjainak, uradalmaknak ura, a fölkelő sereg ezredese, példáját mindenki követi, vezesse ön át a sereget, hogy hazájával a birodalmat is megmenteni segélje.

– Parancsuk van önöknek? – kérdi kemény hangon a herczeg.

– Küldetésünk czélja nem parancs, hanem értekezés.

– Jó, – válaszol a herczeg – úgy a vád egyedül rám esik, magyarok csinálták a törvényt, ha kell, inkább szegje meg a magyar maga, mintsem mást kelljen vádolnia ezért; tehát holnap hajnalban a fölkelő sereget átviszem a Lajtán; isten önökkel.

A két küldött néhány másodperczig meghatottan állt a herczeg előtt, érezék, hogy nagyszerű pillanatot élnek, mely pillanatnak föl kell jegyezve lenni a sors könyvében, hogy midőn a kölcsönös számvetésben elhibáznák a számot, tudja meg mindenik, hol kell azt újra kezdeni.

Mind a három némán állt meg egy helyben, mintha eleven szobrai volnának egy olyan vállalkozásnak, mely csak azért oly drága, mert ára nincsen, s ha e példa nem volna, mindegyiknek sajnálnia kellene.

Egyedül maradt a herczeg. Ekkor az oldalfüggöny szétvált, s egy férfit látunk kilépni sötét öltönyben és holt halaványan.

– György! – szólítja meg a herczeg gróf Festetics Györgyöt, kit szivfájdalma nem birt otthon tartani keszthelyi magányában, s a legnagyobb óvatossággal bár, de mindenütt a herczeg kiséretében volt s éppen így tanúja lőn az egész beszélgetésnek.

– György! – ismétli a herczeg – nem tudom, miként itélsz cselekedetemről; de inkább magam töröm meg a legszentebb törvényt, melynek engedelmességgel tartoznám, mint hogy olyan óra jőjjön, melyben azt más, akadálynak tartván, magától ellökje. Így nem irtózom bevallani, hogy én törvényszegő vagyok; de azért a törvény mégis szent marad és ha kell, hoznak helyette mást.

– Helyedben milliószor is azt tenném! – feleli Festetics.

– Barátom, Krisztus Isten fia volt, s anyja mégis megsiratta, mikor dicsősége helyén, a keresztfán látta.

– Azt hiszed, áldozat leszek?

– Lehetsz, barátom, de én szivesen lennék, mert könnyebben viselném azt a terhet, mi az áldozaté, mint azt, melyet annak kell elviselnie, ki nagy lelkednek tanuja lőn, de bizonysága be nem számoltatik.

– Nyugodjunk meg, barátom, veszély ideje van, hol áldozatok kivántatnak, hol azonban az áldozatot mind a két fél megsajnálja, mert tudja, hogy ez áldozat tudta, hogy egy szerencsétlen pillanatban áldozattá válhatik – és higyj nekem, erre a czélra egy Batthyányi csak olyan jó, mint akárki más.

– Igazad van, – mondja a gróf – csak azt a gyanusítást viselhesd el, mit egy pár gyarló hazánkfia utánad talál szórni.

– Mindegy, ezt is el fogom tűrni. Egyébiránt, – veti közbe a herczeg, önérzettel egyenesedvén föl – családom története nyolczszáz éves, tehát egyidős a magyar történettel, az én nevem herczeg Batthyányi Lajos, ám hirdessék, hogy én áruló vagyok!

– Nagy ember! – mondja a gróf, átkarolván a herczeget, – hadd állok melléd, hogy árnyékoldalad én legyek.

A hadosztály minden alsóbb parancsnokával tudatá a herczeg a dolgot, s egytől-egyig megnyugvának a parancsolatban, mely a herczeg szájából a katonai szigor kérlelhetlen hangján mondaték ki és mindenkiben azt a tudatot ébreszté föl, hogy e parancsolatnak csak engedelmeskedni kell.

A Lajtának túloldalán volt egy német falu, melynek a vízre dülő partján levő dombon emelkedék a postaház, előtte pedig egy üteg ágyú volt lemozdonyozva, mellette égő kanóczczal állván a tüzérek, kik semmiről sem értesültek, csak gyaníták, hogy hiában nem gyujtatták meg velük a kanóczokat.

Ugyanazon éjen még minden ember előtt felolvastaték a napi parancs, mely következőképen szólott:

«A mely ezred harmadik parancsszó után sem mozdulna meg az átmenetre, a postaház előtt levő ütegnek parancsa van az ezredre lőni.»

Mire megvirradt, a legénység készülten várá a parancsszót; de a hadtestparancsnok nem hagyá el a sátort, melynek belsejét nyughatatlanul járta összevissza, pedig egész éjen át nem aludt.

Az izgalom átjárta idegzetét, megérzé a rendkívüli vállalkozás súlyát, s néhány órára volt szüksége, míg a test, úgyszólván megadja magát a lélekerőnek, hogy elérje azt a nyugalmat, a mi a munkához okvetlenül szükséges.

Még néhányszor körüljárta a sátornak belsejét; multját számolá el magának, mintha végórájára menne és vallomást kellene tennie cselekedeteiről.

Megállt… Fiai jutának eszébe.

Nem! nem! a fának oly sok ága van, mely törzséből hajlik ki, s oly sok az a gyökér, melyeken helyéhez kapaszkodik, s mindtől elszakadni nagy erőszakba kerül.

A szív dobbanása hangosabb lőn, mintha a lélek ott szólamlanék meg a lüktetésben és az ember emlékezetéhez kérdést tenne, hogy a válság órájában a koczkán fiai sorsát nem lökte-e el! Szíve melegéből szétterült a vér két orczáján, s önkéntelenül szívéhez kapott, mintha féltené, hogy e kötelék tán mégis megtágulhatna.

Nem! – riadt föl saját lelkének nyomása alól – a fiúknak mindig elég szerencséjük, ha apjuknak tetteit láthatják, s tudják, mit kell maguknak tenniök, hogy kevéssé gyarlóbbak és sokkal nagyobbak legyenek, mint apjuk!

Ezen megnyugodván, jobbágyaira gondolt, mintha tán azok is fiai volnának, s a végső órának megszámolt perczeiből osztályrészöket kikérni nekik is joguk volna.

Gyarló élet, melynek végpercze csak oly közönséges, mint az a fogadó, melybe pihenés végett szálltunk, s mielőtt távozni engednének a nyitott kapun, számlájával áll elő a fogadós: ime, meddig kisér el a földi kötelék és annak hány szála húzódik meg, hogy visszatartson bennünket a földre.

Végig haladt emlékezetével azon a néhány ezer arczon, melyről a bánatot annyiszor letörlé, s kiknek emlékezetében maig is szeretetben maradt meg azon időből, mikor a magyar mágnástól csak koldulni lehetett.

Még ez érzelemmel is meg kelle küzdenie, s a küzdelem eredménye meghozá azon vigasztalást, mit az élet igazolt: «Mit aggódom, hisz itt van fiam, Fülöp!» – mondja sebesen kilépve a sátorból, s néhány percz alatt nyergében ült, oly szigorral arczán, mintha az irgalmat sohasem ismerte volna.

Egy pillanatra áttekintett az ágyútelepre, de nem áll már a földön, melyen oly gyakran botlik az ember: alatta érzé a büszke mént, mely megússza vele a léget, s a szabad folyam megdagasztja a kebelt, hogy a csatavágy élve után kéredzkedik az ösztön, míg a hideg észnek egy ösztöne jelentkezik, a vasszigorúság.

Röpült a ló, – a sorokban átvillan a megható jelenet, s minden ló büszkébb lesz, mintha tudná, hogy a legelső lépésben a dicsőség útjára lép ki, s midőn a legelső szó elhangzék a megindulásra, minden ló, úgyszólván magától indult meg, csakhogy nem is tartóztatták vissza a kantárt.

Bódulat volt-e ez, vagy öntudat, mely a tegnap és azelőtt makacskodó népet a legelső szóra megindítá? – nem kérdezzük. A herczeg a hídfőhöz nyargalt, elléptetendő saját ezredét.

Az első sorban látjuk a czigányt, kinek arcza most nem azért feltünőbb, mert tán szokás szerint legfeketébb, hanem mivel szokatlanul – legfehérebb volt; s minthogy őt most már figyelemmel kisérjük, lássuk, mi történik vele?

Egy éjszaka nem elég arra, hogy egy czigány úgy megvedlett légyen, mint az a lúd, melyről a tollat lemellesztették; – benne az igazságérzet csapott lármát, s ha már mondók, hogy maga is megadná a hatszázat, ha visszamehetne, akkor könnyen elhihetjük, hogy háromszázért csakugyan nem akar tovább menni, mint a meddig a fogadott munkát elvállalta.

Ne kérdezzük, mit csinálna akkor, ha csakugyan itt volna az alkalom, hogy akadna elég franczia, kik közül a maga részét ő is kivághatná; most csak azt nézzük meg, miként áll meg a híd szélén, s éppen a a herczeggel szemközt megvállva mondja:

– Itt a Lajta!

Igen természetes, hogy a czigányért egymagáért nem fognak elsütni nyolcz ágyút, de mielőtt az óvást megtehetné, az utána tódulók átnyomták a hídon, ott pedig rögtön zár alá tették, jobban mint azt a lovat, mit a hetvenhetedik öreg apja legelőször elcsipett.

Gondolt is ám valami olyat, a boldogtalan, hogy ha most lóvá változnék, és a réten künn legelne, aztán valamelyik a nemzetségből elugratna vele; de mit használ, ha a jó kivánság nem teljesedik mindig, s az ember valamint maga magát nem teheti, úgy mások sem akarják lóvá tenni.

Rögtön megülték fölötte a törvényt, s minthogy idegen földön voltak és ellenség előtt, elővették azt a katonaorvoságot, mi arról is használ, ha valaki valamit tesz, de arról is, a mit valaki nem tesz.

Hasztalan tagadnók a dolgot, a boldogtalan czigány háromszázat kapott azért, hogy a Lajtáig elment, s ime, hogy a Lajtán átmenni nem akart, kerek számmal olyan kemény százat fog kapni, hogy maga sem adná háromszázért, de másnak sem kéne.

Tévedés elkerülése végett megkérjük olvasóinkat, hogy az első háromszáz és utóbbi száz között méltóztassanak külömbséget tenni, hogy az aprópénz nálunk pénzzel is adatik, meg mogyorófa pálczával is; és a czigány éppen az utóbbival lenne kifizetendő, a nélkül, hogy nyugtatványt kérjenek tőle.

Az itélet kimondaték, s utolsó orvosságképpen csak annyi van hátra, hogy katonaszabály szerint két pajtás az ezredeshez könyörögni menjen.

Holvagy Pistára esett a választás, – nem is késett, hogy illő módon megjelenjen az ezredes előtt.

– Pajtásunkért jöttünk könyörögni, ezredes uram!

– Mi a büntetés?

– Száz bot, ezredes urunk! – mondja mind a kettő.

– Mi a mentség?

– Hogy a boldogtalan más helyett állt be, s a mint pajtásaink is tudják, csak a Lajtáig fogadták meg, s már most azt hitte, hogy neki van igazsága.

– Ellenséget verni jöttünk, nem játszani! – mondja a herczeg. – Itt nem lehet kiállni a sorból, s a mely hézagon egy kifér, utána megyen a többi; tehát álljon ki a példa.

– Ezredes urunk, – szólának a pajtások, – a mint egyet ráütnek arra a czigányra, azonnal meghal, ezredes uram,… hát még száz bot alatt!

– Sokaljátok?

– Igen!

– Álljátok ki helyette, ha sokaljátok! – mondja a herczeg, ki akarván térni a dologból.

– Jelentem alásan, – mondja Holvagy Pista kemény hangon, – egy magam kiállom!

A herczeg megdöbbent a szónál, s nem akart utjába állni egy nemes érzületnek, hanem a kegyelem szavával ereszté el őket.

Boldog isten, hol van az a mérték, melylyel a nagy emberek nagyságát megmérik?

V. (Két ember a gáton.)

Milyen szerencse, hogy a teremtő kigondolta a halált, az emberek különben nem tudnák egymást agyon verni.

*

Ment a lajtai tábor, s maga után a folyammal együtt a nevet is elhagyá, s részben beolvadt azon tömegbe, mely a franczia sereggel szemközt állt.

Nem czélunk a hadjárat megírása, – legfölebb azon néhány emberrel van dolgunk, kiket a sors idáig vezetett; tehát kisérjük őket nyomról-nyomra, hogy a fonál el ne szakadjon kezeink között.

A szabadosok kis csapata rég küzd már az ellenség ellen, s bár mennyit fogyott számban, két emberünk még él, az egyik Holvagy Pista, a másik pedig Meddig Józsi, ki még a sorban is szomszédosa volt régi ellenségének, s a két ember még a legveszettebb ágyuzásban is ráért arra ügyelni, hogy valamivel hátrább ne maradjon, mint a másik; s éppen azért mindig készen volt a legnyaktörőbb vállalkozásra.

A hadiszerencse babérait a franczia táborra hullatta, s az osztrák seregnek balszárnya roppant földterületen volt kénytelen elhuzódni a nagy test felé, hogy biztos állásban fogadhassa el a csatát; de míg e pontot elérnék, kemény kisérletek vártak az utóseregre.

A hadtestparancsnok megállapodék egy hegylánczolat oldalában, s midőn az elővigyázati szabályok biztosságáról meggyőződék, a tiszteket tanácskozásra gyűjté össze, hogy a lankadó seregbe némi lelket öntsön.

Elveszté alakját a tanács és bizalmas beszélgetéssé vált; hisz a lezsarolt nép még önvédelemért is csak egykedvüen tőn valamit, – és a hadtest közeledett azon ponthoz, midőn a katona nem azért nem engedelmeskedik, mert nem akar, hanem mivel nem tud.

Egy meghajszolt tömeg volt ez, mely hátrált gyávaság és megállt vitézség nélkül, – azaz végképpen elfáradt, s a hadtestparancsnok keserűen kikelt ez elfásultság ellen, mely megáll, nem azért, hogy szuronyt ragadjon, hanem, hogy agyonveresse magát.

A tisztek kínos szégyennel hallák a panaszt s a tömeg szótlanul állt.

– Legtöbb panaszom van a magyar ezredekre; – szólt utóbb harsányan a parancsnok, – őket kiméltem legjobban, midőn a hátráló seregben elől eresztém őket.

– Kár volt! – mondja egy nagy homlokú fiatal tiszt elég hallhatólag.

– Mi az? – kérdé a parancsnok, meghallván az észrevételt.

– Kár volt őket elől ereszteni – mondja ismét a tiszt.

– Miért? – kérdi amaz kemény hangon, mintha nem volna elkészülve e közbeszólásra.

– Azt hiszik, ha már őket is dologtalan hagyják, nincs mit védelmezni.

– És ha hátul hagynám őket, hadnagy uram? – kérdi a vezér.

– Szivesebben menne visszafelé, ha verekedhetnék, legalább azt vélné, hogy az ellenséget ingyen nem ereszti maga után.

– Ön a Vallis-ezredből való?

– Igen! – válaszol katonai rövidséggel a tiszt.

– Szolgált ön magyar ezredben?

– Hisz magyar vagyok.

– Hogy hivják önt?

– Kisfaludy Sándor! – válaszol a kérdett, s a fővezér megelégedék ennyivel; reggel pedig egy magyar gyalogezred s két század huszár rendelteték az utócsapathoz, hogy az utánnyomuló ellenséget föltartóztassa.

Midőn az elcserélés megtörténék, a hadtest parancsnoka maga mellé rendelé Kisfaludyt, hogy a sorokat megszemlélje, s nagy meglepetéssel látá, hogy az ezred lelkesült «éljen»-ekkel fogadja őt.

– Miért kiabálnak? – kérdé Kisfaludyt, ki az ezred szárnyára léptet, s a legelső embert kérdi:

– Atyafi! de jó kedve van!

– Legalább, uram, ha szaladni kell, hátra is üthet az ember.

A parancsnok megelégedék a válaszszal, s az utolsó csapathoz közeledék, megállván, egy századparancsnok előtt, ki a nagy bajuszú huszárokat éppen rendbeállította.

– Kapitány úr!… szólítja meg a szabadosok parancsnokát, – két emberre volna szükségem.

– Várom a parancsot. – Mondja a tiszt katonai engedelmességgel.

– De mindkettő bátor legyen.

– Valamennyi! – mondja a tiszt.

– Tudom, – mondja a vezér elismeréssel, – de nekem a bátorságnál is több kell, vakmerő embereket akarok.

– Olyan is akad!

– Állítsa ki őket kapitány úr, hadd látom őket, – mondja a vezér némi megindulással, mint midőn félig tudja az ember, hogy két embert olyan helyre fognak állítani, hol hihetőleg agyon fogják lőni, s ez a fél bizonyság még a legvitézebb katonában is szánalmat gerjeszt.

Kiállott a két ember s mi ösmerőseinkkel szemközt állunk, mert a két vakmerő ember nem más mint Holvagy Pista és Meddig Józsi, kik illő módon állnak meg a vezér előtt.

– Kapitány úr, – mondja a vezér, – e két ember hihetőleg meg fog halni.

– Akkor meg fognak halni.

– Mit gondol ön, megállnak-e addig, míg rájok kartácsolhat az ellenség?

– Fejemmel állok jót; – mondja a kapitány.

– Kapitány úr, ezt nem kivántam; és két emberért igen bajos jót állni!

– Én pedig éppen csak együtt a kettőért állok jót.

– Nem értem.

– E két ember már régi ellenség, és nagyobb szégyene nem volna egyiknek, mintha a másik többre vállalkoznék; azért míg az egyik él, a másik el nem fut, azért a fejemmel állok jót.

– Jól van, – mondja a parancsnok, s egyszersmind megbízá Kisfaludyt, hogy a két embert levezesse az országútra, mely egy erdőszárnyon huzódott keresztül s éppen az ellenség zömének ellenében állt.

Az utat az erdőnyilás torkánál egy lovas magasságnyi tüskével zárták el, előtte két ágyút huztak ki, s a két huszárnak két oldalról kelle őrizni az elhagyott gépeket, melyek már ölni sem tudnak,

Kisfaludy nagy megilletődéssel nézé a két embert s minthogy Meddig Józsinak vad képe kevesebb részvétre gerjeszté, Holvagy Pistával kezde bárbeszédet.

– Földi, – mondja Pistának… a kapitány kendtekért fejével állott jót.

– Miattunk nem is fájdul meg! – mondja Pista.

– Gyilkos jószág ám az a kartács!

– Azt is ösmerjük, uram, a közt is csak elkeveredtünk még eddig.

– De hátha ma közelebb jő, mint máskor?

– Már hisz ha éppen meg kell lenni, uram, attól sem hal meg az ember kétszer, hanem csak egyszer!

– Isten velük, földi – mondja Kisfaludy, – ha nem látnók többször egymást.

– Dehogy nem uram!

– Azt véli?

– Azt gondolnám, hogy vagy ezen, vagy a másvilágon egymásra találunk, aztán akkor szólitson meg hadnagy uram.

– Okvetlenül!… mondja a tiszt, félretévén a katonai rangkülömbséget, – és kezet szorítván Pistával, mondja: – Atyafi, tudja-e, hogy mit védelmeznek most?

– A magunk becsületét, uram.

– Meg egész Magyarországét! – Mondja Kisfaludy.

– No tiszt úr, azt izenem a kapitányomnak, hogy olybá tartsa, mintha a feje az édes anyja ölében heverne.

Erre Kisfaludy megfordult, s a távozó csapatok után ment, melyeket az erdőség nyelt el, s melynek átjárásait éppen most vagdalák el az utászok.

Kisfaludy még egyszer a fiuk után nézett s aztán végkép eltünt, a két lovas pedig a tüskehalom melletti szűk nyiláson kiment, s az ágyuk mellett állt meg, nem kérdezvén, miért állíták őket ide: hanem mindenik ismételgeté magában, mi volt a parancsolat? Egyszersmind kinézett a tágasabb vidékre, honnét az ellenség zöme sajátszerű hullámzásban mozgott és közeledett, a széles országuton átcsapván hosszú lánczolatban.

– Meddig is maradunk itt? – kérdé Meddig Józsi, ki elég furfangos volt belátni veszélyes helyzetét, hanem most is azon törte fejét, hogy bár a másik megfutna az ágyúlövés előtt.

– Majd ha kartácsolnak! – válaszolt Pista meglehetős dörmögéssel, azt gondolván, hogy a szabados bizonyosan nem bánná, ha előbb elfutnának, de csak maradjon itt ő kigyelme, minthogy Ozorára bucsura úgy sem mehetnek most.

Vigyázva jött a franczia sereg, még pedig félhold formában, úgy, hogy a középtest érintse meg az erdőségeket, itt-ott már lovas czirkáló jött lőkörbe s minthogy az utfőnél két ágyú csillámlott ki a reggeli napnál, hirtelen visszahuzódának, észrevevén előbb a két lovast is, melynek körvonalai a merev állásban nagy nehezen kidomborodának s így nem kételkedtek, hogy a többi is ott van.

A csatárlánczok összehuzódtak, az ágyúk előre mozdulának az útirányban, hogy állást vegyenek, s az egész vonalnak hossza megállapodni látszék.

Végre a kifejlődések megtétettek s néhány ágyúlövés üdvözlé a két lovast, messze fölöttük vervén el a golyók, s így minden megháborodás nélkül maradtak egy helyben.

– Agyj egy pipa dohányt! – mondja Meddig Józsi.

– Egy kis pálinkát ne adjak? – kérdi Holvagy Pista.

– Magad is meginnád egy kis melegért! – gúnyolódék amaz.

– Ha talán fázol, – inkább tüzet rakok, – mondja Pista, leszállván s egy rakás fát, mely tábori tüzelőre volt összehalmozva, meggyujtván, aztán ismét felűlt a lóra, mely a fához kötve hallgatta az ágyúzást.

– Meddig Józsi látta, hogy a fiu nem akar megfutni s alig várta, hogy a kartácsozásra kerüljön a sor, hogy a pajtásnak a vére meghidegüljön, s előbb megszaladjon.

Egy pillanatra megszünt a golyózás, az előttök álló üteg fölmozdonyozott és a kemény országuton merészen vágtatott előre, hogy az erdőből kihajtsa az ellent és erőszakolja az átmenetelt.

Oly nagyszerű látvány, hogy megérdemlené, ha ötvenezer ember állna ki megbámulásra, s ime csak kettőnek jutott e nagy látványt megcsodálhatnia, s e kettő is sokkal egykedvűbb, mintsem a mozdulatra figyeljen, hanem még most is azon tünődik, mikép lehetne csuffá egyszer a másik.

– Na béres, – meghalsz most! – kiáltá Meddig Józsi.

– De nem mernél eltemetni senkit itt az árokban; – mondja Pista.

– Te tán eltemetnél engem?

– De még el is énekelnélek, hogy az anyád is ríva fakadna, ha meghallgatná.

Az ágyuszó itt-ott belekapott a beszédbe. Meddig Józsi mindamellett hiában várta, hogy a béres megszaladjon, hanem midőn Pista közelében vágott el egy golyó s a ló megágaskodott alatta, gunyolódva mondja:

– Vigyázz béres, ló van ám alattad, nem ökör.

– Talán az a fejős tehén jámborabb? – kérdi viszont Pista, amannak szürke lovára czélozva; de ugyanezen pillanatban fordult meg előttük az üteg oly közelgésre, hogy a kartácsolás ideje csakugyan itt van már.

– Ahol a! – mondja Meddig Józsi, meghuzván lova kantárát – már lenn vannak az ágyúk!

– Ne félj, lenn leszel te is mindjárt! – mondja Pista, megsarkantyuzván lovát, mely az izgalomban bódulni kezdett, s mire megállt, egy irtóztató roppanás vágott át a légen s a fák ágai recsegve szakadoztak le, a két ló pedig nagyot ágaskodva fordult vissza, minthogy előre nem ereszték, s a két ember tudta nélkül tevé e mozdulatot, de annyi nyugalommal, hogy a kantárszárát nem tagítá, és mint a dísztéren, apró lépésekkel menének el a kanyarodáson, hol több lövéstől már nem kelle tartaniok.

– Nem futnál Józsi? – gunyolódik Pista.

– Jobb lesz, nézz arra a lóra, nem látod, hogy foly a vére.

– Hogy a bűne verje meg, bizony eltalálta mégis – mondja Pista, a lovat körülnézvén, s midőn már egészen veszélyen kívül voltak, akkor kezdi saját magát összetapogatni és látja, hogy czombja vérzik, de a másik is hasonlóképen lábát kötözgeti.

Midőn a kanyarodásokon keresztül a hegyesebb vidékre értek, akkor látták, hogy a franczia sereg még mindig mozdulatlanul áll s az előbbeni üteg dühödten veri le az erdő elejét, hol az ágyúk némán állnak, de még mindig annyi tekintélylyel, mintha valami magasabb szándékból hallgatnának és a megközelítés veszedelmes lenne.

Sürün patakzott a vér a két lóból; de a két ember is lassankint több sebet talált magán s midőn a legközelebb eső faluba értek el, a két ló lerogyófélben, a két ember pedig igen ellankadt volt s így lehetetlen volt a sereget követniök, hanem a faluban hártamaradt orvos úgy a hogy bekötözvén őket, néhány könnyebb beteggel a seregtől oldalt vágó irányban Magyarország felé, a pécsi nagy kórházba utasítá őket.

VI. (Egy elevennek temetése.)

A pécsi nagy kórház nem győzé befogni a sebesülteket, de Pistának s a hidvégi szabadosnak jutott még hely, melyről éppen most rakták föl a halottakat egy nagy szekérre, mely alkonyat után otromba zörgéssel döczögött ki a temetőre, hol már készen várt egy nagy gödör, mely huszával nyelte magába az embert, s fölül rájuk a meszet.

A hidvégi nagyokat ordított, midőn a nehéz sebek felé fordult, s még annyira sem szünt meg az ordításban, hogy a kérdezőnek nevét megmondaná.

– Most mindjárt meghalok! – mondja jajgatva a hidvégi.

– Mit bőgsz? – mondja a béres – ha úgy föltátod a szádat, még a pára is könnyebben kimegyen belőled.

Pista azonban a felügyelőhöz fordult, ki sebeit vizsgálta s midőn czombjában a nagy sebet látta, nagyon megcsóválta fejét.

– Van-e, öcsém, valami atyádfia? – kérdi a fölügyelő.

– Miért kérdi az úr? – jegyzé meg a béres.

– Ha valami izenni valód lesz neki, jó lesz, ha előre megmondod; mert nem tudom, hogy állod ki, mig a lábadat elvágják.

– Soha se vesződjenek az urak vele – mondja Pista – ha már eddig elhordozott, majd a sirba is csak elmegyek rajta, odáig tán még elvisz.

– Hátha megélsz, fiam?

– De már uram, ha eddig nem voltam koldus, ezután már csak nem kivánok azzá lenni.

– Nohát szerencsés utat a másvilágra.

– Nem izen az úr valamit? – mondja még a fiú bolondjában, mire a felügyelő nevetve, de mégis fejcsóválva ment a másikhoz, ki az iszonyú ordításban csak addig állt meg, míg lélegzetet vett; hanem mikor a korházi orvos a felügyelőnek azt sugá, hogy az, a mennyire ordít, ki nem birja már a vágást, tehát hagyni kell, míg a lélek megválik belőle: erre olyan káromkodást vitt végbe, hogy még az orvos is ki akart szaladni.

– Főorvos úr! – mondja a béres – adjon nekem valami altatót, hogy ne halljam ezt a gubanczost; mert még utóbb ellármázza tőlem a halált.

– Adok fiam, szivesen adok! – mondja a főorvos, a felügyelő beszéde után tudván meg, hogy Pista a lábvágásról hallani sem akar, tehát egy adag mákonyt kivánt rendelni, hogy az alatt majd hirtelen végződik a műtét.

– Hát nekem mit ád az úr? – veszekedik a szabados.

– Neked is küldök valamit! – mondja az orvos, megirván a rendelvényt, melyet egy szolga levitt a gyógyszertárba s a hidvégit egyszersmind inté, hogy készüljön a végórára, mert a fájdalom úgyis nemsokára megöli.

– Tehát nincs mentség? – kérdi a szabados egyet nagyot ordítva.

– Én nem tudok – mondja az orvos – ha csak az isten csudát nem tesz veled.

– No hát, uram!… – nyögi a boldogtalan – ha eddig elhordoztam, tovább nem czipelem, valami nyomja a lelkemet!

– Papért küldjek, fiam! – mondja az orvos, eltávozván a teremből.

– Nem várom én azt, hanem, hallod-e te béres? – szól a szomszédba, hol Pista fejére huzta a pokróczot, hogy messzebb essék a zajtól – hallod-e, te, béres?

– Bár csak ne hallanám – mondja amaz – de látom, ide egy pokrócz nem elég.

– Hallod-e már? ha mondom!

– Mit akarsz mondani? – kérdi a szabadost.

– Embert öltem! – mondja a kérdett,

– Katonadolog; – mondja Pista – hát mért mentél háborúba? azt gondolod, hogy valamelyik franczia meggyónja azt, hogy most itt miatta bőgsz?

– Téged akartalak egyszer megölni! – ordít nagy kinnal a szabados, hanem helyetted az úrfit lőttem agyon, midőn a kisasszony szarvasa után a vadászok közé botlottam.

– Ejnye, ejnye! de nagy kár, hogy előbb meg nem mondtad valakinek – szól Pista – idáig már régen fölkötöttek volna, aztán kevesebb bajjal szabadultál volna ki a világból.

– Megbocsát-e nekem ezért az isten? – kérdi a szabados.

– Nem tudom megmondani, öcsém! – szól amaz – csakhogy már azt vélem az én kurta eszemmel, ha én isten volnék, hiában gyónnád meg most már azért, hogy utolsó órán a pap nyakába vesd; hanem adnék az ördögnek dolgot.

– Hát magadért megbocsátasz-e?

– Én könnyen megbocsátok; mert nem engem találtál; hanem majd ott vár az ajtón, a másik világon az, a kit idő előtt oda küldtél.

– Mondd hát, mit csináljak? – hogy lelkem mégis kárba ne veszszen.

– Ha megteszed, mondok egyet! – szól amaz a főorvos papirosát és irószerét igénybe vévén.

– Mindent megteszek! – mondja kétségbeesetten amaz.

– Itt van ez a papiros, ird rá, a mit mondtál, én meg bizonyság leszek, s ha az orvos jő, azzal is irasd alá.

A szabados erőt vőn, a vallomást lekarmolá, a béres szintén tanuskodott, s midőn az orvos bejött, megkéré, hogy e papirt, melyre végakaratát irá, tanúkép erősítse meg.

Az orvos aláirá nevét, mint megkért tanú, s ekkép kész levén a levél, a béres inge alá tette, megbizván az orvost, hogy ha meghalna ő is, vegye gondja alá, az irás elég érthető leend, akkor olvassa el bátran.

Az orvos meghozá az álomitalt Pistának, s a csendesítőt a másiknak, s ezzel kiment, meghagyván a teendőket két al-orvosnak, kik a szakmában egész mereven jártak el, s elkészíté a csontfürészelőt a mellékteremben.

A hidvégit inkább a kocsi rázta meg, s az utófájdalom kínjai miatt ordítozott; de minthogy az orvos oly könnyen kimondá rá az itéletet, nem akart fájdalommal meghalni, azért rimánkodva mondja Pistának:

– Pista, ne tagadd meg kérésemet a végórában, az isten is megáld érte.

– Ha nem bőgsz, úgy megteszek valamit, mert én is halódni akarok, de csöndesen!

– Add nekem az álomitalt, hadd szünjék meg utolsó órám fájdalma.

– Ha egyéb nem kell, hát ne, idd meg! – mondja a béres, a csillapítóért elcserélvén az álomitalt, mit a hidvégi mohón megivott, s nehány percz mulva kegyetlenül aludt, míg a csillapító Pistának is jókora enyhülést okozott s ekkép kevesebb alkalmatlansággal vélé bevárni az elváló perczet.

Míg így elmélkedik, jő néhány markos legény s a két alorvos lábujjhegyen lépegetve megyen az ágyak közé, s már néhány ölnyiről látják az erőszakos álom jelét a hidvégin, mellette a mákonyos üvegcsét, azért, nem késnek, hanem lefogják és megkezdik a műtétet.

Keserves bőgéssel ébredt föl a szerencsétlen, de már nem volt irgalom, hanem elvágták a lábát, s a bekötözés utáni kinokban félőrülten hagyák a szabadost, míg Pistát egy kellemes zsibbadás fogá el, s a felügyelő végig nézvén ágyait, az utána kullogó hullahordóknak azt mondja:

– Mindjárt vége lesz, nem kell várni mert a nyakunkra marad egész éjen át, ez se külömb, mint a többi: csak kocsira vele!

Ez akkor igen közömbös dolog volt, tehát a válság órájában erősen elgyengült embert kocsira veték s a többi hullával vitte a kocsi a temető felé.

Az erős zökkenés addig hányta össze-vissza a legfölül fekvő embert, hogy néhányszor a kocsioldalhoz ütődék, mire a gazdag természeti erő zsibbadásából új működésre ingereltették s a fiú észrevette, hogy minő hosszú útra czipelték.

Nem volt előtte új dolog, katonáék közt mondaként ezer hasonló dolog forog, s nem volt kétsége, hogy e megfásult halotthordók igen olcsóért fejbe is ütik, s így még nagyobb teherrel megyen el a másvilágra; azért némileg fölegyenesedék, s a mint a kocsi egy félig bedőlt árokba hajolt meg hátulsó kerekével, összeszedte erejét s a kocsiról az árokba csúszott le, még pedig minden ütődés nélkül, minthogy a városiak a szemetet évek óta ide czipelték ki.

Mielőtt a halotthordók visszaérnének, egy négylovas parasztkocsi vigan gördült az országúton, hanem a lovak már messziről horkolni kezdének, mert éles látásuk az árokban fekvő embert jókor észrevette.

A két első ló bokrosodni kezdett, s utóbb a másik kettő sem akart kimozdulni, tehát meg kelle állni s a kocsi hátuljában heverő ember kiszállt, hogy a lovakat elvezesse, s ezen munka közben az árkot is jól szemügyre vette.

– Tudtam – mondja az, a ki leszállt – hogy valami részeg ember!

– Nojsz az orvosságtól részegszik meg az ember! – szól vissza Pista, némileg fölkapaszkodván, mire aztán a másik is jámborabb lett, és lehajolt az árokpartra, hogy onnét kisegélje.

– Atyafi! nem tudott jobb helyre feküdni? – kérdi a paraszt.

– Már csak azt gondoltam – jegyzi meg Pista – hogy itt könnyebben elfekszem, mint amott, hol a lámpásokat látják kelmetek, hol a katonákat temetik, egy-egy gödörbe húszat, aztán azt gondoltam, hogy elég lesz oda tizenkilencz is a halottjából, minek temessenek engem oda elevenen.

– Talán magát is vitték már?

– Vittek bizony! – mondja Pista, a kocsiba kapaszkodva, a ki folyvást kérdé.

– Aztán katona uram nem halt meg?

– Nem értem rá meghalni, úgy siettek ezek a gazemberek – beszéli Pista – hanem most már nem is vesződöm ám vele; ha valami jó tanyára elvinnének kelmetek.

A két első ló bokrosodni kezdett.

– Szivesen! – mondja mindkettő, fölsegélvén a hosszú kocsira, mert tele volt jó szénával, s benne oly puha ágyat vetettek, hogy sok rossz ágynál többet ért.

Midőn aztán elhelyezék, takaróval is ellátták, s így vitték el magukkal a Mecseken keresztül, hol a legelső faluban egy nagy hírű javasasszony újra bekötözte.

Másnap az asszony orvossággal, jóféle kenőcsökkel és isten áldásával eleresztvén Pistát, a becsületes két emberrel elment Keszthelyre, hol az egyik aztán a házánál tartotta.

Vetett ágyba tették a beteget, és használni kezdett néki az a paraszt orvosság, minek nem szokás az árát megkérni; de még köszönetet sem kivánnak érette, oly szivesen adják a hasznáért, hozzá az a jó bánás, mi a betegnek fele orvossága.

A gazda a külső dolog után látott, az anyjuk konyhában és egyebütt talált elég dolgot, a beteg tehát a leány gondjára jutott, ki már éppen elég okos volt arra, hogy az inni valót enni való helyett ne adja: mert már tizenhat éves volt, s olyan szép, hogy gyertyavilágnál az ablaküveget már kétszer benyomták az idén a bámuló legények.

Ettől-e vagy mitől; de Pista napról-napra jobban szedte föl az erőt, és a sebek hegedni kezdének; de támadt helyette más seb, minek az orvosságát az öreg asszonyok mai napig sem tudják még.

Tizenhat esztendő, de nagy orvosság vagy, de nagy betegség vagy!

Két hónap mulva mindinkább lábra kapott a legény, és némi kis támaszkodással a szoba hosszát megjárhatta, s a becsületes gazda egyszerű lelkében végtelen boldogságot érzett, mintha lelket talált volna, melyre a testet ráadásképen adta meg az isten.

– Bizony, édes cselédem – szólamlék meg a gazda – üsse meg a kő azt a háborút, ha ilyen ártalmadra volt neked.

– Hát azt gondolja bátyám, hogy én csak úgy egy helyben álltam meg, hogy hozzám férhessenek?

– Jaj! – szólamlik meg az asszony – kedves öcsém, csak nem öltél meg valakit?

– Azt nem cselekedtem, nénémasszony – mondja a katona – hanem a hány sebem van, hát annyit elküldtem magam előtt, hogy ha el kellett volna mennem a másvilágra, járt úton mehessek.

– Aztán azok meghaltak?

– Elestek, nénémasszony! – magyarázá a legény – a háborúban nem hal meg senki; hanem csak elesik, aztán nem kel fel többet.

– Jaj, az a háború! az a háború – mondja az öreg asszony – csakhogy te nem estél el, édes fiam, tartson meg továbbra is a jó úristen.

– Talán csak megtart most már! – mondja Pista – mert sokáig lesz még én reám szükség.

– Aztán háborúba kivánkozol még most is? – kérdi az asszony.

– Most már ez a mesterségem, nénémasszony, sok az a franczia, fogyasztani kell azt.

– Hátha te is elesel?

– Ha eltalálnak, nénémasszony, akkor már mindegy, akár puhán fekszem, akár keményen.

– Hát hiába ápolgattunk volna, édes fiam – könyezik az öreg asszony, megint oda ereszszünk, hol a sántaság terem?

– Ha kötelesség, ki tehet róla, ha nem megyek, úgy is agyondurrantanak.

Mire ezt megmagyarázta volna Pista, akkorra már nénémasszony kötényét addig nyomkodta két szeméhez, hogy már telestele volt sirva, s mint egy megáztatott vásznat szárogatni tette ki a napra. Hanem ez még hagyján, mert a leány a kamarába ment ki sirni, maga után huzván az ajtót, hogy zokogását ne hallja meg senki.

Lassankint megcsöndesedett a megeredt fájdalom, hanem a mint most már hirtelen fölépült a fiú, azonképen hanyatlott el a kis leánynak kedve, minthogy most már maga sem tudta, mi volna jobb: hogy végképen fölépülne a legény, vagy hogy tán még tovább is egy-egy kicsit betegen maradna.

Az erő megtört, a szin kiderült a fiúnak arczán, s minthogy most már nem volt fájdalom, miről kérdezkedni vagy felelni lehetne, megérezték a szó szükét a fiatalok, s most már mindkettő csak azon tünődött, mit kellene megkérdezni? ha valamelyik megkérdeni merné.

Néhány hét alatt a természet bevégezte művét, s a fiú oly épen állt, mintha ott sem lett volna, hol az életet úgy oltogatják, hogy kinek kezén, kinek lábán, kinek fején esik egy kis lyuk, s azon aztán kiballag a lélek.

A kis leány régóta nem mer már szemközt nézni a fiúval, addig hallgatta a sok háborús dolgot, hogy szinte megijedt, midőn szemközt nézett vele, s elgondolá, hogy milyen nagyon félhet az ellenség, ha egy ilyen katona ránéz, mikor ő is úgy remeg, pedig ő csakugyan nem ellensége neki.

– Ne menjen el, édes István bácsi! – rimánkodék a leány, mikor a fiú megmondá, hogy már jelentenie kell magát.

– Szégyenhalálra marasztasz, édes hugom, tudod hogy mennem kell.

– No hát nem marasztom! – mondja a lány, kötényébe takarván el a többit, mit tán mondani tudna még a nagy zokogástól.

– Kedves húgom, nagyon értem, hogy adósság fejében ide vagyok kötve.

– Hej! csak le ne oldhatná innét senki.

– A katonaregula old el innét, édes húgom, aztán ágyúszóval hínak el mellőled.

– Csak az a háború ne volna! – mondja remegve a leány.

– Annak is meg kell lenni, hugám, vagy minket sokalt meg az isten, vagy a francziákat, ne avatkozzunk az isten munkájába, hadd fogyjon, kinek meg van írva a sorsa!

– Egyet igérjen meg, édes Pista bácsi!

– Mi legyen az, galambom Örzsikém? neked csak megigérem és meg is tartom.

– Ne ölje meg azt az ellenséget, ha csak elkerülheti.

– Ne azt mond, édes rózsám, hanem kérd az istent, hogy az ellenséget ne adja az én kezembe, aztán akkor majd én sem bántom; ennyit megigérek.

– Hát azt megigéri-e, hogy ha ráér, egyéb dolga nem lesz, mikor már úgy sem tud mit csinálni, akkor én is eszébe jutok?

– Attól félek, rossz katonája leszek a vezérnek, mert annyit gondolok rád, hogy elfeledek vágni.

– Kedves Pista bácsi, elmegyek én könyörögni ahhoz a vezérhez!

– Csak oda ne menj, édes rózsám, szép és fiatal vagy te ahhoz.

– Hátha édes anyám menne?

– Az meg igen öreg már ahhoz.

– Nem marad hát egyéb, mint a jó úristenben bízni.

– Ha nem használ, hát nem is árt; csakhogy édes húgom, egyfélekép úgyis gondomat viselte, aztán elég a szerencse néha egy fordulóval, kettőt módjával kell kérni!

– Édes apám elmegy, talán-talán meghozza még kedves Pista bácsit.

– És ha meghoznának, nagyon előlről kellene kezdenem a dolgot.

– Rossz ember Pista bácsi, nem tudja hányan imádkozunk érte.

– Nem kivánok neked olyan rosszat, hogy én velem áldjon meg az isten!

– Tudom, nem is kérte.

– Kértem bizony, édes lelkem; de én látom, oly magas az az ég, hogy sokáig kell várnom!

Megjöttek az öregek, s minthogy Pista végkép fölgyógyulván, bekivánkozott oda, honnét eljött; a gazda nem birt egyszerre megválni tőle, hanem maga vitte be Pécsre.

Nem mondom el, milyen volt az elválás; hisz alig van olyan ember, ki azt nem mondaná, mit a mi kedves Deák Ferenczünk mondani szokott: Csak azt az elválást ki ne találta volna az isten!

Pista legelőször is a kórházba ment el, hol megtudá, hogy a hidvégi nem halt meg, hanem néhány héttel előbb mankón hagyta el a kórházat, s nem tud róla senki.

Ideje, hogy megemlékezzünk a hidvégiről, kit a kórházban hagyánk.

A mint a fájdalmak megszünének, hamar észrevette, hogy Pistát elvitték a hullahordók, s minthogy az orvos a goromba cserét mindeddig nem vette észre, könnyen meggyőződött, hogy az ő irománya Pistával örökre sírba szállt.

Mindamellett elhatározott szándéka lőn szülőföldére nem menni, minthogy ilyen magával jótehetetlen állapotban csak a régi ellenségek szaporodnának föl, jó barátja pedig nem maradt egy is otthon; azért elment Zala vármegyébe.

Az orvos legkisebbet sem tudván a személycseréről, annyi ember közt ismerkedésre idő sem lévén, a végrendeletet sem kéré elő, minthogy élő magával úgy is elvitte, s ő csak halál esetére volt meghatalmazva.

Az orvos hivatalszobájában hosszában lépegetett, midőn a mi Pistánk bekopogtatott hozzá.

– Mi kell? – kérdi Pistát, ki parasztruhában is megtartá a katonai állást.

– Főorvos uram! jelentem alázatosan, berukkoltam!

– Hogy hívnak?

– Kajári Pistának!

Végig nézi könyveit a főorvos, végre megleli a nevet, és csodálkozva mondja, midőn a nevet a halottak sorába jegyezve látja:

– Honnét a pokolból jő kend?

– Zalamegyéből, Keszthelyről!

– Itt nincs több Kajári István mint egy, ki ekkor és ekkor meghalt.

– Az én vagyok, tisztelt főorvos úr!

– Hát hogy mert kend föltámadni?

– Mert még meg sem haltam, engedelemmel legyen mondva!

– Ahhoz kend nem ért! – riadt föl az orvos – kend meghalt és eltemettetett.

– Hogy el akartak temetni, azt tudom, uram, hanem lemásztam a szekérről.

– Hogy mert kend lemászni?

– Mert nem akartam, hogy elevenen temessenek el.

– Szerencséje kendnek, hogy meghalt, különben ezen engedetlenségért ötvenet kapna kend!

– Hát már most hova menjek, uram?

– Elmehet kend a pokolba, vagy purgatóriumba, a hova jobban tetszik, halottakkal semmi közünk, rechts um!

– Elmennék uram, szívesen, de akárhova megyek, most már a pokolban is írást kérnek az embertől, azért esedezem, ha egy-két rend írást adni méltóztatnék.

Ekkor jött be egyik alorvos, kinek aztán németül mondá el a főorvos a dolgot, s mindketten pogány zavarban voltak a dolog miatt, minthogy az ezrednél már jelentést tettek, s ilyen furcsa tréfa kemény büntetést vonna maga után.

Eleget tanácskoztak, mitevők legyenek, végre az alorvos sem tudott jobbat gondolni, minthogy mégis valami irománya legyen, tehát megírták neki a halotti bizonyítványát.

– Mehetek uram?

– Föl is az út, alá is!

Pista megnézte az írást, nevét látta az irásban, melyben egy kis nyomtatás is volt, aztán a nagy pöcsét sem hiányzott, mi magyar embernél a legfőbb megkivántatóság: tehát nyugodt lélekkel ült föl ismét a kocsira.

– De már most azt mondja meg bátyám, hogy meddig visz el: mert most már gyalogolni is tudok.

– Elviszlek házamig, édes fiam!

– Nem jó lesz, kedves bátyám, mert onnét majd küldve sem tudnék elmenni.

– Nem is azért viszlek oda, fiam – szól az öreg – hogy odább ereszszelek; mert lásd, édes szolgám, talált jószágom vagy nekem, s ha a fölséges gazdádnak nem kellesz, majd kellesz nekem.

– Kedves bátyám, mi haszna az ilyen talált portékának?

– Már én a lányomnak szántalak, édes fiam, annak találtalak, azért hát csak ülj föl.

– De hát az otthon valók?

– Se baj, édes fiam, legalább mindeniknek meg leszen a párja, az anyjuk az enyém marad, a Trézsi meg neked; még az én tanyámon ennyien megférünk, s az istenáldásnak is marad elég helye, tehát menjünk.

– Tudja-e kend, hogy a szemétdombon talált?

– Tudom, tudom, fiam, legalább elmondhatom magamról, hogy a vak is talál egyszer garast.

VII. (A jó barátok.)

Elfeledtünk egyet, tehát mondjuk el most.

Midőn a hadtest szerencsésen állásba vergődött, a segédcsapatokkal magas vendégek érkezének, velük együtt a nádor főherczeg és herczeg Batthyányi Lajos.

A fővezér nem mulasztá elmondani a mult napnak eseményeit s minthogy a két huszár nem tért többé vissza a táborba, a főherczeg legalább Kisfaludyt kivánta látni.

– Hová való hadnagy úr? – kérdi a nádor hosszabb beszélgetés után.

– Sümegre, Zalamegyébe.

– Sok derék ember lakik ott. – Mondja a főherczeg.

– Köszönet fönséges uram, egész megyém nevében.

– Ösmeri ön az egész vármegyét?

– Mint ezt a tábort, fönséges uram.

– Nevezze meg ön, kit tart ott legérdemesebb embernek?

– Fönséges úr, engedelmet kell előbb kérnem, hogy bárkit megnevezhessek!

– Föltétlenül.

– Fönség! – kapott szóba herczeg Batthyányi, – e fiatal ember sokkal boldogabb e pillanatban, mint meggondolná, hogy lehet oly név, melyet fönséged előtt kimondani mindenesetre vigyázatlanság lenne!

– Ma sokat meg lehet engedni egy magyar embernek – jegyzi meg a nádor – én kiváncsi vagyok tudni e fiatal tisztnek véleményét! – Mosolyog a főherczeg, egy nyájas tekintettel fordulván Kisfaludy felé – nos, ki volna ön szerént a legérdemesebb ember Zalában?

– Gróf Festetics György! – mondja Kisfaludy némi reszketegséggel, hol a nádorra, hol pedig herczeg Batthyányira nézvén, ki ragyogó képpel tanuskodék e jelenetnél.

– Tudja, hadnagy úr, hogy ő kamarás kulcsát veszté el?

– Tudom, fönséges uram.

– A vétket is ismeri, hadnagy úr?

– Jelen valék, fönséges uram, a nevezett gyűlésen.

– S mit tart ön ama vétekről?

– Magam is elkövettem volna, fönséges uram! – mondja Kisfaludy határozottan.

– Ön, ki a hadsereget követé?

– Hadsereget, fönséges uram, és nem népfölkelést, mit az ellenség gyilkolással boszulna meg.

– Jót áll ön, hogy Festetics ezt gondolta?

– Fönség… az én jótállásom…

– Ha a fővezér hitt az ön szavának, elegendő arra, hogy én se kételkedjem.

– Nem vagyok méltó, hogy Festeticsnek saruját megoldjam.

– Hol van ő most? – kérdi a főherczeg.

– A Lajtáig kisért bennünket, fönség! – mondja Batthyányi – kiséretemben volt ismeretlenül.

– Tehát ennyi összeesküvő? – mosolyog a főherczeg.

– Kegyelemért esedezünk, – mondja Batthyányi a főherczeg előtt megállva.

A főherczeg néhány pillanatig szótlanul állt, aztán főudvarmesteréhez, gróf Szapáryhoz fordulva mondja:

– Ön is egy véleményen van ez urakkal?

– Nem tagadhatom, fönség.

– Fogjon tollat, – mondja a főherczeg a grófnak, – s írja:

– Készen vagyok, – felel Szapáry hivatali buzgalommal.

– Irja meg gróf Festetics Györgynek, hogy visszamenet Keszthelyre megyek.

– Fönség!… mondják elbámulva a körülállók.

– Kénytelen vagyok feloldozni őt, ha önöket nem akarom összeesküvőknek tartani.

– Szapáry még mindig elbámulva tartja a tollat, a nélkül, hogy írna.

– Nos!… kegyelmet kértek önök,… miért e bámulás? – vagy túlszigorú vagyok?

– Nem találunk szavakat! – szólal meg Batthyányi.

– Semmit se mondjon herczeg! – mondja derülten a nádor – látom, önöket nagyon sokáig hagyták búsulni, – s ime, most már örvendeni is csak nagy nehezen tudnak.

– Talán majd azt is megszokjuk!

– Jót állok érette, – szól lelkesülten a főherczeg – hiszik önök?

– Hinnünk kell, midőn fönséged mondja.

– Így van jól, – herczeg! – szól befejezésül – én Budán lakom, – nagy hegy; de járt út lesz odáig.

– Búcsut járunk oda! – mondja Batthyányi.

– Ezt cselekedjék önök! – legalább a magyarok meggyőződnek, hogy Budán nem csak volt igazság, hanem van is!

VIII. (Keszthelyi napok.)

Néhány éve már, hogy a keszthelyi intézet fennáll, s a harmadik évben már 70 fiatal ember járt a gazdasági leczkékre, kisebb-nagyobb szorgalmúak, – no, de csakhogy jártak, előljáróban ennyi is elég volt; mert akkor is meg volt az a régi jó közmondás, hogy a ki a malomba jár, könnyen ellisztesedik; tehát ragadt rájuk valami a jóból.

A gróf, napkelte után már a veteményesek között szaladgált, s minthogy saját huszonnégy emberéből még egyet sem látott a szabadban, elment a lakásáig, melynek ajtaján egyik tanár boszúsan zörgetett, míg végre a kapus csakugyan beereszté.

– Mi baj? – kérdi a gróf a tanárt.

– Méltóságos uram, ezekre az ifjú urakra akarok rezzenteni, felét ma zár alá teszem.

– A világért sem! – mondja a gróf, a tanár előtt belépvén a folyosóra, – még utóbb szétfut valamennyi.

– De már csak nem csókolunk nekik kezet, méltóságos uram!

– Még azt is, csak tanuljanak valamit, igenis; – mert tetszik tudni, igenis, kéremássan, – a jó lovat simogatni kell, igenis – hogy az abrakot megegye, igenis.

A tanár tehát hasztalan beszélt, mert a gróf fölsietett a lépcsőn s a hálóterem ajtaját nagy vigyázattal benyitotta és a hortyogó fiatalságot kényelmesen megvizsgálhatta, ott fekszik valamennyi darabszám huszonnégy, egyetlenegy sem hiányzik, – egyetlenegy sem különb, vagy alábbvaló mint a másik, javában alszik mind a huszonnégy.

Már a sort végigjárta a legnagyobb csöndességben, hanem midőn visszajőne, a teremnek kellő közepén álló asztalt nem tudta elkerülni, egy jókora lökés nélkül, mire a legéberebb gyakornokokból egyik mégis fölébredt s midőn a grófot meglátta, elordítja magát:

– Jaj, a gróf úr itt van! – mire a népség mozogni kezdett, hanem a gróf lefogta a fiatal embert a dunna közé, hogy a feje is alig látszott.

– Kérem alázatosan! – esedezék a gróf, – föl ne keljen az ifiur, igenis, mert meghűtené magát, igenis; – beszéli még odább, szüntelen gyömöszölvén az ifiurat a dunna alá, – ezerszer engedelmet kérek, igenis, hogy ilyen korán itt alkalmatlankodom, igenis; mert tetszik tudni, igenis, az ilyen vén bolond, mint én, igenis, már ilyenkor rég nem tud aludni, igenis, aztán itt háborgatom az ifiurakat, igenis, még egyszer engedelmet kérek, igenis.

De hiába védelmezte magát a gróf, mert a sok gyakornok ész nélkül kapkodta fel a ruhát – és volt annyi sütni valójuk, hogy értették a dolog velejét, hogy a gróf nem azért kelt föl, mert aludni nem tud, hanem mivel nem akar és készebb magára ölteni a hibát, hogy az ifju urak nyújtózkodása megszégyenítőbb legyen.

Elment a gróf ezer engedelemkérés mellett s a huszonnégy fiatal ember félöltözötten, borzas fejjel állt össze, megosztozván hiven a nagy szégyenen; végre küldöttséget választottak, mely a grófnál bocsánatot kérjen, jövendőre becsületszóra igérvén, hogy hasonló panasz nem lesz.

Már most méltóztassék megitélni, melyik volt jobb orvosság: a grófé, vagy a professzor uré? ki első dühében összekorhelyezte volna az egész bandát, aztán nehány órára bezáratta volna őket, s végre a huszonnégyből az első napon megszökik tizenkettő, másnapon pedig ott hagyta volna az intézetet a másik tizenkettő. (Összesen: huszonnégy.)

Szent lőn a béke, hanem alig egy hónap mulva sűrűn jön a panasz, hogy az egyik tanár irgalmatlanul bánik a tanitványokkal, kik már megunták a pokróczkodást és az intézetet odahagyással fenyegették.

A főkormányzó bement a grófhoz, s minthogy a panaszt ez ügyben többször megtette, mai jelentését azzal végezte, hogy a tanár urat irgalmatlanúl el kell csapni.

– Hivassa el hozzám ebédre! – mondja gróf.

– Ebédre? – csudálkozik az igazgató.

– Igenis ebédre!

– Talán nem értette méltóságod, mikor mondám, hogy az embert el kell csapni, mert ez be nem látja, hogy minő goromba fráter, – megmondani pedig senki sem fogja neki.

– Csak hivassa el ebédre, igenis! – folytatá a gróf, s az igazgató boszúsan távozott a teremből, hogy a gróf kivánsága szerint rendelkezzék, s midőn delet harangoztak, a tanár úr már a grófnál volt.

Vigan folyt az ebéd, a tanár úr a grófnak tőszomszédja volt, s egyszersmind igen élénk párbeszédet folytatának, a gróf úgy alkalmazván a beszédet, hogy a tanár úrnak ritka tudománya nagyon is kitűnt; mire a gróf azt mondja a mellette ülő jószágigazgatónak oly hangosan, hogy a tanár is bizonyosan megértette.

– Denique a professzor úr ritka tudományú ember, igenis, – mint minden kálomista ember, igenis!

Megint más tárgyra mentek át, s ezuttal a szó az asztalnak a másik oldaláról jött, hol az egyik vidéki vendég azt vitatá, hogy az ország nem érti még igazán a «Georgicon» hasznát, s éppen ezért az ilyen ország nem érdemes rá, – mire azt mondja a gróf.

– Nos, – mit mondana kegyed, ha én lebontatnám?

– Hogy jól tette! – válaszol a kérdett.

– Hát önök, uraim! – mit mondanak? – kérdi a gróf a többit, – kik azonban felelet nélkül hagyták a kérdést, mintha a gróf nézetéhez akarnának csatlakozni.

– Senkisem felel? – kérdi ujra a gróf, s éppen a a szomszéd tanárhoz fordul – nos, ön sem mond semmit?

– De mondok, ha meg nem haragszik a gróf.

– Tehát jól tenném?

– Bolondul tenne, méltóságos uram, – engedelmet kérek! teszi hozzá később a tanár, gyengítni akarván a hirtelen szót.

– No lássa igazgató úr, igenis, – mondja a gróf a másik szomszédnak, – hogy a professzor úr mily őszinte és becsületes ember, igenis, mint minden kálomista ember, igenis.

– Meg tán egy kissé goromba is! – mondja maga a tanár előbbi hirtelenkedését mentegetve.

– Na, – nevet a gróf, – mint minden kálomista ember, igenis.

Ezen naptól fogva a tanár sokkal vigyázóbb lőn, tanítványaival kiméletesebben bánt; de azok is meghallván a dolgot, elnézőbbek lőnek oly ember iránt, kinek jó tulajdonai egy kis gyöngeségnek elnézését okvetlenül megérdemlik.

Így törte meg egy nagy ember az előfordult nehézségeket, – szíve gyakran vérzett, a vér nála sebesebben járt, mint másnál; de lánczra verte a szenvedélyt, s a tréfának könnyű fegyverével győzött önmaga és mások ellenében, s az intézet üdvös hatása gyökeret vert, s mint a vízcsöpp, mely a papiron odább ázik, – mentek szét a jó példák, és a somogyi rengeteg erdők fejsze alatt ritkultak meg, s a makkoltató helyeken néhány év alatt buzakalász rengett.

Míg a házi dolgok igy folyának, szellemének röptét gátolá az a súly, mely a kegyvesztésből nehezedik reá.

A nagy világ elmaradt a háztól, csak a legbizalmasabb barátok mertek egy-egy látogatást koczkáztatni, s így a keszthelyi szellem lefogva volt a kis városban, melyet a dúsgazdag magyarok helyzetüknél fogva messze elkerültek.

Egy reggel belépett a cseléd, s egy levelet hozott, mely a tengeri város, Velenczének postaczimét viselé, s a levélnek czímén fölül a nádori irodának fölirata látszék.

A gróf izgatott lőn, midőn a levél külsejét megnézé, s midőn a cseléd kiment, az asztalra helyezé a levelet, melynek tartalmát még gyanítani sem lehetett.

Néhány óráig tartott e kínos gyötrelem, s még nem bontá fel a levelet, melynek tartalmából akármit inkább várt, csak jót nem, még pedig annál inkább, minthogy itt-ott sugdosni kezdték, hogy a lajtai táborban valaki megismerte, s e vakmerőség okvetlenül szigorú rendszabályokat von maga után.

Míg így tűnődik, az előteremben szörnyű kemény kopogást hall, milyet még parasztcsizmával sem igen fogna valaki végbevinni; s minthogy az illető már vagy öt percz óta szakadatlanul kopog a padlón, a gróf nem birván különben is izgatottságától szabadulni, kinyitja az ajtót, s egy idegent lát, ki háttal feléje, rettenetesen vastag csizmatalpakkal járkál föl alá, s még az ajtónyilás sem veszi ki sodrából, tehát megvárja a gróf, míg megfordul, – s ime az új vendég nem egyéb, mint Bowring.