ELSŐ RÉSZ. (continued 3)

Hányszor hagyja el az embert a közös gond nyüge, a hivatali tisztnek merev kapcsaiból kikivánkozik, hogy néhány pillanatra közönséges ember legyen, s az ünnepélyes merev arczok helyett olyant lásson, melyen őszinteség, szeretet, becsület, ragaszkodás és önzéstelenség mutatkozik.

Mily boldogság megszabadulni egynehány perczre országos gondoktól és lenni ember a földön, körülnézni a csillagos eget, mely nem készült ünnepiebb lenni, hanem megmutatja a szelid eget boldognak, boldogtalannak, és nem kéri meg árát annak, hogy az alatta elmenő fölött néhány pillanatig ragyog.

A zene hatalma kivívta birodalmát, a négy hallgató zavartalan élvezé az utolsó hangig, s a sétálók megindulának kettesen a vár felé akképen, hogy az uralkodóval Dunay gróf ment, a nádorral pedig a herczeg.

– Mit gondol ön?… – kérdi a nádor a herczeget, kinek karjába fonódék – az ujonczokat meg fogják-e ajánlani az országgyűlésen?

– Azon nem kételkedem.

– Herczeg!… 1795-ben élünk, a világ vagy végződni, vagy kezdődni akar a század utolján, s a kedélynek éppen úgy megvan az ő hullámzása, mint a tengernek.

– Ismerkedjünk meg a tengerrel, s akkor nem lesz csoda, hogy Mózes száraz lábbal átment rajta egész seregével.

– Igen! ez jól van mondva – mondja a nádor – de én ujoncz vagyok ez országban.

– Annál régebben ismerem én, s az én tapasztalásom rendelkezésre áll.

– Jó!… tehát kérdem, mi lesz első teendőnk?

– Lelkesülést gerjeszteni!

– Uram, lelkesíteni, tán azzal, hogy katonát és pénzt kérünk?

– Én már birom a talizmánt – szól a herczeg – most már kérhetnek mindent.

– Nem értem önt – véli a nádor – s én bár külömben fiatal, de a csodahivéshez igen vén ember vagyok.

– Meghiszem – mondja a herczeg – hanem olyan földön állunk, melyen még lehet csodát látni, s ime, fejedelmünk már megmondá, hogy tudja mit kell tenni.

– Mit? – kérdi a nádor a nagyon komoly részben elmerülve.

– Ha nem akarnak máskép segélyt adni, lemegyünk a Rákosra – elhegedültetjük a Rákóczy-nótát – s velünk indul meg az egész ország.

– S önnek is hasonló hite van?

– Le sem kell menni a Rákosra – egyetlen egy hegedűvonóra sincsen szükség – elég, ha elmondom, mit a fejedelem mondott.

– Adja isten! – mondja a nádor, – de ha az áldozat árát is megkérik? – mondja már a nádori laknál.

– Fönség! mi nem vagyunk kalmárnép, s ha a vérünket kérik, annak árt nem szabunk soha!

Végre összekerült a kis csoport, a fejedelem a kelő hold felé fordult, mely arczán a nyugalom és méltóságot világítá meg, azután Dunaynak mondá:

– Tehát mi lesz az indítvány?

– A nyelv ügye, fölség!

– Mikor teszik önök azt oly dicsővé, minő a magyar zene?

– Majd a nagy békében fölség!

– Szivem megnyilt a szónak – mondja I. Ferencz – csak egyet tanácslok, – ha építenek, ne szaggassanak le egyszerre mindent – a romok igen szép látványul szolgálnak a szemnek, de a vigyázatlant könnyen eltemetik.

A társaság megoszlott, a palota ajtaján a fönségeket fogadák, a herczeg pedig Dunayval ment el, hogy minél korábban találkozhassanak másnap, midőn a herczeg szabadosai már a budai dísztéren álltak.

Néhány huszár álldogált a herczegi ház előtt, a legnyalkább volt Holvagy Pista, kit az ujonczok tanítására rendelének.

A legelső nyolcz embert már kiszakaszták a sorból és Meddig Józsi elhalványult, midőn Pista a vállára csapott.

– Józsi! mi csak nem tudjuk elkerülni egymást.

– Köszönd – mondja a szabados – hogy háborúba megyünk.

– Te! – mondja Pista – most már kardod is van, bugylit ne végy a kezedbe, mert ha akkor megfoglak, nem eresztelek el egy könnyen!

XVI. (Váratlan dolgok.)

Keszthelynek a Badacsony felőli oldalán volt egy mélyedéses útja, mit abban a világban «Lóhalál»-nak hivtak; mert ha az égből hullott áldás minden emberi szivet úgy meglágyítana, mint egy kis zápor ezt az útat, úgy könnyebben boldogulnánk, mint az a két ló, mely egy vásott hintót most akar átczipelni a sáron; pedig már egy párszor hátra is néztek a bennülő urakra, mintha talán azok nem eresztenék előre a kocsit.

– Tekintetes uram! – szól hátra a kocsis, – bemenjünk ma Keszthelyre?

– Bizony nem is halunk ám itt a sárban! – véli a kocsiban ülők közől az öregebb.

– Pedig itt hálunk – mondja a kocsis – ha csak ki nem toljuk magunk a kocsit; mert ez a két ló már nem mozdít.

Erre kiszálltak az urak a kocsiból s a mint kilépnek, látjuk, hogy az egyik fiatal katonatiszt, míg a másik a nagy hasonlat után itélve, a tisztnek apja s éppen alkalmas helyet keresett, hogy a kocsit hátulról mozdítani tudja, azonképen cselekedvén a fiú is, hogy az apának segítsen.

– Hát ezeket a lovakat ki biztatja majd? – kérdi a kocsis nagy dörmögve a lovak elé állván, hogy húzza is, meg vezesse is őket, minthogy azokból kifogyott minden jó indulat azonkívül, hogy egy helyben álljanak meg, mert rájok nézve ez volt a legkényelmesebb állapot.

A partoson fönt állt gróf Festetics György, fölvett szokásaként járkálván ide s tova a határban, hogy nyughatatlan lelkének tápot keressen, meglévén azon különös szokása, hogy minden embert megszólított s órákig elbeszélgetett vele, a nélkül, hogy az ismeretlennek alkalmat engedett volna arra, hogy az nevét is megkérdezhesse, ha tán nem ismerte volna.

A partoson fönt állt gróf Festetics György.

Már rég nézi a mozdulni nem tudó kocsit s minthogy a kocsis beszédét jól hallotta, lekerült a mélyedésbe s mielőtt az utasok észrevennék, már a kocsi oldalánál termett, a kocsis ülésében levő ostort egyik kezével a lovak felé durrogatva, balkézzel meg a kocsit is segélte kimozdítani.

– Ne tessék fáradni! – mondja az öregebb utas olyanformán, mintha mentegetődznék; hanem azért csakugyan nem bánta, hogy az ismeretlen jó úr nem röstelt a mély sárban segítségre jőni, annálinkább, hogy a segítséget a lovak is megérezték s egy kis nógatás után a mélyedésből kivitték a kocsit.

– Köszönjük úri grácziáját! – mondja az öregebb utazó, igyekezvén letörleni a sarat a grófnak mentéjéről, egyszersmind parancsot adván a kocsisnak, hogy menjen csak előre, majd ők gyalog mennek be.

– Hová kössek be! – kérdi a kocsis.

– A «Griff»-hez menj csak fiam – mondja az úr – ott aztán takaríts mindent a szobába, a kocsmáros gondot visel addig, míg mi odaérünk.

– Engedelmet kérek – mondja a gróf, – de ott alig kapnak helyet, mert országos vásár van; hanem, ha szegény hajlékomat nem vetik meg az urak, egy éjszakára megférünk benne.

– Itt méltóztatik lakni? – kérdi az öreg a grófot.

– Most itt lakom Keszthelyen vagy két esztendő óta – mondja a gróf, a mint igaza is volt, mert csak néhány évvel előbb jött meg a katonáskodásból – aztán pedig eltéríteni kivánván a beszédfonalat, mondja: – Rettentő rossz az út.

– Az bizony nem jó – mondja a másik – hanem a rossz ló aztán a jó úton is lépést megy, példának okáért az enyémek; de mi tagadás benne, nincsen ám nekem akkora tábla zabom, mint a keszthelyi grófnak; – folytatja még odább – aztán a buzaföldem is kisebb, mint azé, s ha egy kenyeret megszegünk, nyolcz gyerek között hamar elszeletelik.

– Nyolcz gyerek! – csodálkozik a gróf, egyszersmind az öregre nézvén, mondja: – Bizony boldog ember a tekintetes úr.

– Nojsz nem mondom, hogy boldog nem vagyok – véli a másik – hanem az isten akárhová tegyen, ha mondom, négyre-négyre még elvennék egy ezerholdas pusztát.

– Aztán mind egészséges? – kérdi a gróf.

– Legalább mindig esznek, aztán elunja ám hallgatni az ember, ha ugyanazt az egy szót egyszerre nyolcz embertől hallja s utóbb még magam is jobb áppetitust kapok s a többivel együtt eszem.

– Ez sem halálos nyavalya! – mondja a gróf.

– Deb’zon tessék elhinni, hogy maholnap ráolvas az ember a falatjára, – már is olyan drágaság van, holott a háború jóformán el sem kezdődött – éppen azért sietek be a vásárra, hogy paripát vegyek a fiamnak, ha még megbirjuk az árát.

– Majd segítek választani – szól a gróf – valamelyest én is értek a lóvásárláshoz.

– Lovakat is tetszik tartani? – lőn a kérdés.

– Néhány darabot, saját szükségemre!

– Úgy tetszik a szénát venni? – kérdezkedik a másik.

– Az már nagy szégyen volna! – véli a gróf, egyszersmind kiegészíté: – Saját rétemen termesztem.

– Keszthelyen? – mondja bámulva a másik, már egészen a nagy utczán, sőt éppen a kastély előtt állván meg, de mielőtt választ kapna, nagy bámulására látja, hogy hintaját egy hajdú kiséri be az urasági kapun.

– Megállj, te boldogtalan! – kiált saját kocsisára – hát ez a Griff vendégfogadó?

– Jól tudom, hogy nem ez! – lőn a felelet.

– Hát hová pokolba akarsz menni?

– Tudom is én – felel a kocsis – kérdezze meg a tekintetes úr a hajdút, az kisért ide.

– Mit cselekedett ez a boldogtalan? – kérdi az öreg úr a hajdút.

– Semmit, tekintetes uram! – mondja a hajdú – hanem nekem parancsolatom van, a kocsmából minden jóravaló vendéget a méltóságos úrhoz berendelni.

– Ejnye! biz ezt már hallottam is. Vakaródzik az öreg. – Nojsz szép parádéval rukkolunk be ő méltóságához – töprenkedék még odább – szerencse, hogy nem látja, külömben szégyenemben a föld alá bujnék. Na, – mondja mentegetődzőleg – ha neki is nyolcz gyermeke volna, ő rajta is meglátszanék a viselt ruha, tehát isten neki, fiam Sándor, most már előszedd ám a bécsi emberséget!

– Csak mint itthon! – mondja a gróf még mindig ismeretlenül – itt soha sem kell valami nagy feneket keríteni, a gróf maga sem szereti a nagy hűhót.

– Erre tessék besétálni! – mondja az előbbeni hajdú, kinek a gróf jóval előbb hallgatást intett.

– Induljunk hát! – mondja az öreg, egyszersmind a gróf felé fordulva – most már engedelmet kérek, hogy szives meghivását nem fogadhatom el; mert a mint tetszik látni, engem vendégnek fogtak – mondja, kezét nyujtván szives köszönetül és toldalékul hozzáteszi:

– Magunkat rekommendáljuk! Mire a gróf magára hagyá a két vendéget, kik aztán a hajdú után mentek s a számukra rendelt szobát elfoglalták s a különös vendéglátás miatt el is feledtek az előbbeni úr után kérdezősködni. Hanem midőn a helyreigazodással készen voltak, midőn a gróf nem volt otthon, elmentek a ménes-istállóba, hogy időtöltésül meglássák a hiresedni kezdő keszthelyi ménesnek első példányait.

Alig léptek az istállóba, az előbbeni urat megint ott lelék s most már semmit sem kételkedtek, hogy az illető valamely urasági tiszt lesz; de minthogy eddig sem leltek illő módot megtudni, ki légyen, most már egészen helyen kivülinek vélték a kérdezgetést; azért folytatták a szemlét s a mint egyik, vagy másik lovat látták, a tetszés nyilvánításával nem voltak szűkmarkuak s míg az apa egy pár kocsis lovat válogatott össze, addig a tiszt megelégedett egy tüzes szemű kis pejparipával, mely büszkén állt meg a szemlélők előtt.

– Sándor fiam! – mondja az apa – ezek aztán nem felejtenék az embert a sárban.

– Nem is Sümegen ettek ám abrak helyett rázottat – neveté a tiszt.

– Jól mondod, fiam, ezeket aztán ne is vegyük meg; mert ha az árukat megmondják, kiesik az ember a dolmányából.

– Aztán annyira megtetszett ez a két ló? – kérdi őket a gróf.

– Biz ezek szépek – véli az öreg – ha valaha az udvaromban felejtenék, nem ostoroznám ki őket! – végzi be az öreg a szót, mert a hajdu utánuk jött, méltóztatnának a kastélyba menni, mert már készen a vacsora.

– Magunkat rekommendáljuk! – mondja az öreg a még mindig nem ösmert grófhoz, bucsuzni akarván tőle, minthogy ők most a kastélyba mennek.

– Én is a kastély felé megyek! – mondja a gróf, elkisérvén őket, folytatván a beszédet a lovakról, mi az öregnek kedvencz tárgya lőn, de éppen befejezék, midőn a kapuhoz értek, s az öreg ismét barátságosan nyult a gróf keze után, minthogy itt már úgyis válniok kell:

– Tehát magunkat rekommendáljuk! – mondja ismét, mire a gróf megint nem vált el, hanem erősíté, hogy fölkiséri őket a nagy teremig.

– Jó lesz biz az – hagyá helybe az öreg – egyszersmind, rogo humillime, ugyan mondja meg nekem, ösmeri ezt a Festetics Györgyöt?

– Úgy mint magamat!

– Hozzá lehet az eszéhez férni?

– Miképen tetszik azt érteni?

– Csak úgy, méltóztatik tudni, hogy az ilyen nagy urak nem szorultak az észre, pénzük van elég, aztán magunkféle szegény embert jóformán be sem vesznek emberszámba, hanem megbámultatják magukat, mintha Ádámon kívül más embert is teremtett volna az Isten.

– Tessék megnyugodni – mondja a gróf – ez is bolondos egy kissé, hanem kötél nem kell neki.

– Bizony, rogo humillime, ideje is volna, hogy egy ilyen grófnak korán megjönne az esze, aztán állna elejbénk, milyen szivesen követné az apróbb nemes az olyan embert, kinek a vagyona szélesebb jóval mint a mienk, aztán az esze után is egy fejjel magasabb volna, mint mi! Úgy elmennénk a nyomán, mint a karikacsapás.

– Gondolja ön?

– Hogyne gondolnám, uram – vitatá a másik – lám a gróf asztalánál két esztendeje, hogy földi almát esznek, most már más is megeszi a gróf után, pedig ha én kezdem az ilyen dolgot, rám fogták volna, hogy bolond vagyok, és világ csúfjává leszek.

– Tehát ízlik a földi alma?

– Meghiszem, hogy ízlik, maholnap a paraszt is rákap; de még a birkára is, uram fia, mikor ezelőtt a birkától úgy félt az ember, mint a tüztől, pedig most hallom, hogy az enyingi herczeg olyan csomó pénzt kapott gyapjuért, hogy nem győzték megszámlálni.

– Úgy kell neki! – mondja a gróf.

– De nekünk is úgy kell, hogy csak maga kárával tanul az ember nagy későn, uram; de már mit tehetünk róla, hogy hozzászoktunk a vezetőhöz? s az lenne a szerencse, ha valaki megindítana bennünket, aztán utána mehetnénk.

Festetics kezeit dörgölé, mit rendesen akkor tőn, ha kedves dolgot hallott, s a nagy ember szivesen hallá, hogy a jó szándék követőkre talál.

Néhány lépésnyire volt már a nagy terem ajtaja, s a gróf némileg előreereszté az öreget, ki midőn az ajtóhoz ért, ismét megfordult a kisérőhöz, ki ennyire fárad ő miatta, s nagy tisztelettel mondja:

– De már most magunkat rekommendáljuk!

– Még nem mondunk jó éjszakát – viszonzá a gróf – én itt rendes vendég vagyok.

– Ugyan úgy-e? – szól az öreg – tán uraságod valami közelállója ő méltóságának?

– Én legközelebb állok hozzá – véli a gróf – itt is lakom a kastélyban.

– Becses nevét kérem alássan?

– Én… én… Tolnai vagyok! – mondja a gróf, nevének prædikatumát használván – s nekem kihez legyen szerencsém?

– Én… én Kisfaludy Mihály vagyok Sümegről, részemről a szerencse – mondja kiváló emberséggel – ez itt pedig fiam, Sándor, gárdista, nemrég jött haza szabadságra Bécsből.

– Nagyon örülök! – mondja Tolnai úr, megnyitván a nagyszárnyú ajtót, hogy a vendégeket beereszsze, aztán pedig úgy helyezkedének el az asztalnál, hogy a legfelső hely üres volt, mintha a háziúré lenne, aztán az öreg Kisfaludy szemközt ült Tolnainak, Kisfaludy Sándor pedig apja mellé, s így költék el az estebédet hárman, hiába várván a vendégek a grófot, minthogy az, állítólag, megbetegedett.

Nem győzték sajnálni a vendégek ezt a bajt, ámbár Tolnai mindent elkövetett, hogy őket beszéddel tartsa, de az öreg Kisfaludy mindig a hajdút zaklatta, hogy mi baja a grófnak, s a mint az főfájást, meghűlést emlegetett, össze-visszakommendált mindent, a mivel a grófot néhány óra alatt meggyógyítja; végre, midőn a vacsorának vége lőn, lementek a vendégszobák felé, hogy az út fáradalmait kinyugodják.

– Magunkat rekommendáljuk, szerencsés jó éjszakát kivánunk! – mondja az öreg.

– Hasonlóképen kivánom! – mondja a gróf is, és betevé az ajtót, hogy szobáiba vonuljon; de alig teszi be az ajtót, kocsirobogást hall, és egész kiváncsisággal megy a bejárat alá, s egy négylovas hintóból most száll ki gróf Dunay, igazabban a házigazda nyakába esvén, minthogy ez kiterjesztett karokkal egészen a hágcsók elé állt, s a kiszállónak okvetlenül az ölelésbe kellett lépnie.

A zörejre előugrott a kapus, hajdúk és mindenféle cseléd, a grófok pedig egymás karjába fűződve mentek föl a lépcsőzeten.

– Honnét? – kérdi a házigazda.

– Egyenesen Bécsből – feleli Dunay – s egy kis kerülőt tettem Keszthely felé.

– Ez nagy kitüntetés – véli Festetics – midőn egy fiatal házas másfél napi járó földet kerül, nem hiszem, fiatal barátom, hogy ezt ok nélkül tetted volna; mert hej! az a szép menyecske nagyon messziről haza tudja hívni az embert.

– Feleségem meg nem bocsátaná – viszonzá Dunay – ha hazamenet Keszthelyt elkerültem volna, s ha teremtő körödből nem hoznám magammal egy újabb nagy műved örvendetes hirét. De én is hoztam neked egy kedves újdonságot – folytatá Dunay – mi kincset leltünk, barátom, s én magamra vállaltam, hogy veled közölni fogom.

A két gróf fölsietett a lépcsőn, s míg a podgyászokat elhelyezék a termek egyikében, az őszülő idő miatt fölszított kandallónál foglaltak helyet.

A gróf feszesre begombolt mentében helyezkedék el egy karosszékben, lábait a kandalló melege felé nyujtóztatva, s egész nyugalommal várva az ifju vendéget, mit akarna vele közleni olyat, mit ő kincsnek fogna tartani.

Erre Dunay gróf oldalzsebéből egy iratcsomót vett ki, leveleit föltárá s úgy helyezkedék, hogy inkább a kandallótól vevé a szükséges világosságot, aztán lelkesült hangon mondja:

– Barátom, e kis munkát akarom elolvasni, s ha elolvastam, megmondom, miként került hozzám és miért közlöm veled.

– Kiváncsi vagyok! – felel a házigazda, arczának minden izma elárulván azt a reszketegséget, mely hasonló véralkatú embereknél nem bír addig megnyugodni, míg a lélek táplálékot nem nyer.

Gróf Dunay kitárá már a papirt és szavalói nyugalommal olvassa le a czímet: Csobáncz!

Festetics hirtelen egyenesre ül, a nélkül, hogy közbeszólna; de Csobáncz, az árpádvérű Gyulafiak, most az Eszterházy herczegek romokban is dicső ősi vára, azon kihült évezredes vulkánok egyike, melyek mint Szigliget és Badacsony, Haláp, Somlyó, Sümegh előörseikkel: Rezivel és Tátikával (a keszthelyi Festeticsek örökével; nemes boraikban árulván el a méhükben rejtett régi tüzet), titánok gyanánt őrzik és szegik be a regényes vidéket, melyet a karöltve egymás mellett elnyuló Bakony és Balaton, Veszprém, Pápa és Keszthely között képez, mintegy félkoszorú, melynek másik fele a Balaton túlsó partján fekszik, csomóba kötve Festetics György magasztos hazafiui szellemétől s közhasznú intézeteitől akkor még fénylő Keszthely által. Azért is Festeticset, ki a Balaton-parton s szigetjén sétálva, naponta bámulta az órai távolságból elébe kékelő Csobáncz nagyszerűségét, a legelső szónál oly közel érinté valami, hogy nem bírt többé nyugalomban maradni, hanem előrehajolván, szinte meg akará rövidíteni az időt, mialatt a hang hozzája érne, s nagy szemeivel az olvasóra bámult, mintha előbb fogná így meglátni azt, mit különben hallani fog.

Az ifjúnak édes hangjában lángfolyammá lőn az elmondott néhány versszak, s a háziúr szent áhitattal hallgatá, előrehajoltában kinyitván mentéjének legalsó gombját, mintha nem férne meg benne, arcza fehérebb lőn mint máskor, szemeiben pedig a lélek kezdett kisugárzani, mintha ihletettségében a malasztot várná.

A történet megkezdődék, egymásból folyt az eddig nem ösmert eszmebőség, s a hallgató nem mert belecsodálkozni, mintha úgy álmodná e szokatlan dolgot, s nem merné elrezzenteni a gondolatot, melyet ezen a nyelven így megszólamlani még senkisem hallott.

A hullám ragadni kezdé már az elbűvölt lelket, a bűvölet ereje minden ízben megragadá az oly könnyen lelkesülő férfit, egyenesre húzódott testén a fej méltóságosan emelkedik, egyszersmind megadja magát a fönség érzetének, s minthogy dagadó lelke már-már megszorul, mentéjének még egy gombját oldja ki, hogy megférjen a ruhában, melynek kényelme ellen idáig sohasem panaszkodék.

Lassankint nem bírt már önmagával, kezével haját kezdé fésülgetni, vagy ismét a mentét még inkább kigombolni, hogy mire az olvasmány feléhez érne el gróf Dunay, Festetics már egészen borzas volt, és mentéjén nem volt már mit kigombolni, s már feszesen kötött nyakkendőjéhez nyuladozott, hogy a ruha megtáguljon rajta.

Haját úgy összekuszálta már, hogy erdővé meredt, s merőre dagadt szemei a körüllevő tárgyakat hasztalan rajzolák le; mert az olvasmány képei megnépesedének előtte, s a csodatárgyak elevensége fölugrasztá a néma hallgatót, mintha meg kellene állapodnia az élvben, hogyha álom, ne tegye őrültté, s ha való, ne fogyjon le oly hamar a ritka élv.

Gróf Dunay csöndesen visszatolá székébe a nyughatatlan hallgatót, ki gyermekként engedelmeskedék, a nélkül, hogy tudná mi történik vele, s midőn a rövid történet leírása elvégződvén, s Dunay leeresztvén a papirt, elhallgatott, Festetics fölugrott, s kezeit az ifjú vendég vállára téve, mondá:

– Fiú! álmodjuk ezt, vagy való?

– Itt a papir, újra leolvashatjuk, ha parancsolod.

– Ne bántsd, nem birnám másodszor meghallgatni; hallom, érzem és mégis kételkedem benne.

– Tehát hárman vagyunk egy véleményen! – mondja az ifjú gróf.

– Én és te? – számolgatja Festetics, – ki a harmadik?

– Herczeg Eszterházy Miklós, a gárdának ezredese, ki ma egy hete nyujtá át nekem az egész kis iratcsomót, hogy biráljam meg, egyszersmind veled is közöljem, ha rám is azon lelkesítő hatást csinálná, mint magára a herczegre, ki az egészhez oly véletlenül jutott.

A grófok újra leülének beszélgetés végett.

– De honnét került hozzá ez irat?

– Elmondom, barátom, – mondja Dunay elhelyezkedve a karos székben, a dolog nem igen sokból áll, és a következő: Lord Spencer és Granville rendkívüli követek a londoni udvartól, Bécsnek minden nevezetességét megszemlélék, s minthogy Bowring barátunk Magyarországról oly csodás dolgokat beszélt össze, meg akarnák nézni a magyar gárdát, s ez okból fölkeresték herczeg Eszterházy Miklóst, a gárda ezredesét, ki nem késett nekik az egész intézetet végig mutatni, s minthogy ők mindent kivántak látni, az egyes szobákba is benyitottak, s a legelsőben mindjárt egy félig felöltözött gárdistát leltek iróasztalnál nyitott könyv mellett, melyből éppen fordított, s a leereszkedő vendégek a meglepett fiatal ember pongyoláját és irgalmatlan pipafüstjét megmosolyogva, a munkát megnézték, s ime Torquato Tasso fordításában lelék az ifjút.

Ez becsület volt ránk nézve, s a herczeg másnap addig faggatá a fiút, míg eredeti dolgozataiból egyet átengedett, melynek másolata ime kezemben van, s a herczeg kegyes levén itéletemre bízni a dolgot, azt remeknek találván, utasításából közlöm veled, hogy innét aztán Enyingre vigyem.

– Hát ez eredeti munka?

– Ebben magyar a szó, a tárgy, az emberek, az észjárás és minden, minek párját nem hallottam eddig, s én kimondhatlan boldognak érzem magamat, hogy első valék, ki véleményemet kimondhatom, hogy ennek írója meglelte a kulcsot e nemzet szívéhez. – Ez tündér tükör, melyben az alakok oly hűk, hogy sem jobbak, sem rosszabbak, mint a mint voltaképen vannak, – egyszersmind húsa, vére és lelke van mindeniknek, bánata nem jajgatás, öröme nem kicsiklandozott vigyorgás, – egy szóval magyar ember, – nem kigondoltan, hanem élve.

– De tudod ki írta?

– Mondám, hogy egy gárdista Bécsben, zalamegyei, sümegi születés.

– A neve? riadt föl a gróf egészen fölegyenesedve.

– Kisfaludy Sándor, mondja az elbeszélő.

Nagyot hátrált Festetics, utóbb szörnyű lépésekkel körüljárván a szobát, egyszersmind ujjaival agyon kaparászván felborzolt haját, az ifjú gróf elébe állva mondja:

– Láttad azt az embert?

– Sajnálom, de nem lelém Bécsben!

– Nohát, – édes barátom, mondja Festetics nagy lélekzettel, – ez az ember itt van a házamban az apjával.

– Lehetetlen!

– De tökéletesen lehetséges! – mondja amaz nagy léptekkel menvén a csöngetyűhúzó felé, s egyik cselédét becsöngeté.

– Mikor láthatjuk meg?

– Holnap reggel, barátom, – mondja Festetics, – hanem addig csinálok egy kis tréfát! Erre leült az íróasztalhoz, rövid levelet írt, azt a bejövő cselédnek adá, és csendesen parancsolván neki valamit, meghagyá, hogy az még ez éjjel teljesítve legyen.

Ezalatt a vendéget vacsorára hívták, s a két lelkes barát tele jó érzelemmel töltött át még néhány órát az éjben.

Másnap tekintetes Kisfaludy Mihály úr korán fölébredt, hanem nálánál még korábban a háziúr, ki már az udvaron sétált, hogy Kisfaludy úr köréből el ne távozhassék, s együtt ment vele a lóvásárra, hol mindössze is alig volt öt-hat paripa, s valamennyit olyan drágává tette néhány paripakereső, kik hárman, négyen is alkudoztak egyre, hogy Kisfaludy Mihály uram nem mert megalkudni.

– Már ilyen drágáért feleséget is kapsz, édes fiam, – mondja az apa a fiának, – nem csak lovat; azért induljunk haza; mert megesteledik, mire haza érünk.

Szomorúan mentek el a vásárból, hol a ló ára oly hirtelenül fölment, és Tolnai úr bármennyit is marasztalta őket, nem maradtak, – s egyéb venni valójuk nem lévén, a megrendelt kocsis készen várta őket.

Míg hazaértek, hozzájuk csatlakozék gróf Dunay, mintha ő is csak egyszerű vásári vendégképen akadt volna össze Tolnaival, – s így elég alkalma akadt szóba keveredni az ifjú Kisfaludyval, – ki már szivesen maradt volna, ha apja nem sürgeti a hazamenetelt.

Végre a kastélyba értek, melynek bejárása alatt a tegnapi fogat kiheverten álldogált, s minthogy minden a kocsin volt, az öreg úr egy kis borravalót csusztatván a hajdú markába, elbúcsúzott Tolnaitól, megfogadtatván vele, hogy ha Sümegre jő, el nem kerüli a házát, melynek fekvését erre-arra, jobbra-balra, görbén, egyenesen megmagyarázván, záradékul azt mondja, mikor már a kocsi megindult:

– Magunkat rekommendáljuk!

Az elmult éjszakán át egy kis szellő fohászkodván ki a hegyek közől, a felesleges sarat felszítta s kivévén a nagyon tócsás helyeket, a lovak könnyebben mentek, azonban mégis öreg este lőn, midőn a sümegi váromladékok úgy elsötétedtek az utasok előtt, hogy ha fölárkolt út nem vezet el Sümegig, szépen elballaghattak volna a meredek hegy mellett.

Elkezdett a két ló is csetleni-botlani s minthogy a kocsis szólongását is elunták hallgatni, megszólamlik az öreg úr is.

– Jancsi! ne beszélgess annyit azzal a lóval, látod hogy nem hisz a szónak; – hanem vágj rá az ostorral.

– Hiában ütöm én már ezeket, uram, – nem találok rajtuk olyan helyet, hol az ostor nem lett volna, ha ütöm is ezeknek már mindegy.

– Mért nem cseréltél egy párt a keszthelyi ménesből, – tréfála az öreg, – hátha a kocsisok a sok között összetévesztették volna?

Bizony jó lett volna uram, kivált az a két kocsis ló, meg az a paripa, mi a teins uraknak tegnap este megtetszett, csak hogy azokat még az éjjel elvezették az istállóból nem tudom, hogy hová.

– No, ne félj – mondja az úr – nem vezették Sümegre – ennek a két gebének a helyét legalább nem foglalták el, azért csak ballagjunk.

Lassankint megközelítik Sümeget s a szélső házak faláról lefehéredett a mész a sötétben is és néhány szólongatás után a nyitott kapun megállt a Kisfaludyak legjobbik hintója, nem mintha a jóságban másik is versenyzett volna vele, de ennél ha jobb nem, rosszabb sem volt a háznál.

A zörejre kijött egy tehenes az istállóból, lámpással világítván a megérkezettek elé.

– Megvetetted a lovak alját? – kérdé a kocsis a tehenest.

– Meg ám – alusznak is rajt a lovak.

– Micsoda lovak? – kérdi az öreg úr.

– Nem tudom én, miféle lovak, – mondja a tehenes, – ma délben vezették ide őket, egy levelet hagytak odabenn a teins úrnak, aztán meg sem nyugodtak a vezetők, hanem elmentek.

A lámpavilágnál szemlét tartának s a mint két oldalról is megnézik őket, azt mondja Sándor az apjának:

– Édes apám! ezek semmivel sem rosszabbak, mint a keszthelyi gróf lovai.

– Magam is azt akartam mondani; de kinek a lovai?

– Mondtam már, hogy ott benn a levél? – mondja a tehenes, – és az urak bementek a szobába, hol már égett a gyertya s az asztal közepén nyugvék a levél:

Az úrnak.

Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Kisfaludi Kisfaludy Mihály úrnak megkülönböztetett nagy tisztelettel adassék

Sümegben saját úri házában.

Tekintetes uram!

Azt méltóztatott mondani, hogy ha valaki az udvarán feledné e lovakat, nem fogná kiostorozni őket. Én szavánál fogom tekintetes uraságodat.

Magamat rekommendálom,

alázatos szolgája Tolnai gróf Festetics György.

– Te Sándor! – mondja az öreg, fiához fordulva, – tudod-e, kivel beszéltünk mi Keszthelyen?

– Nem én, kedves apám.

– Itt van ne, addig rekommendáltuk magunkat annak a Tolnainak, ime kisül, hogy ő a gróf s még azon kívül, hogy úri módon ellátott bennünket, még három lovat is küld ajándékba.

– Ezt jó kedvében találtuk, – mondja Sándor.

– Na, ha elküldte, vissza nem küldöm, – mondja az apa, – hanem hallod-e, Sándor, – ez a gróf mégis bolond ember!

Igy ért az ember az igazságcsináláshoz!

XVII. (A zalamegyei gyűlés 1796-ban.)

Talán abban az időben Magyarországban egy ujságíró sem volt, hanem azért mégis kiütött a háború és csak azt szeretném már most tudni, hogy akkor kinek a nyakába öltötték azt a sok bolond beszédet, mit a mai világban mind az ujságíróra fognak, mintha bizony minden komposszesszorátusból ki nem kerülne mai nap is egy hirlap, melyben aztán legérdekesebb volna, mikor Debreczennél kikötne az angol flotta.

Hanem, hogy abban az időben leginkább mindent elhittek, az igaz, – míg ma már azt sem hiszik, a mi csakugyan igaz, mert hiában, urambátyámnak mindig több esze volt mint másnak, ő pedig azt állítja körömszakadtáig, hogy az a hunczut ujságíró pénzért hazudik, – s azt írja, a mit parancsolnak neki.

Oh, édes hazámfia, tedd szivedre a kezedet s ha már százados nyavalyád, hogy fizetni nem szeretsz, legalább ne fogd másra, hogy az helyetted is fizet.

Na, de menjünk vissza, – a Zala-Egerszegre vezető országutakon egymást kerüli el a sok kocsi: de akárhánynyal találkozunk, a bennülő oly savanyú képet csinál, mintha eczetágynak valót vinne a szájában.

Kár is volna sokáig csürni-csavarni a dolgot, mert már nem lehet tagadni, hogy a franczia sereg Stájerországba tört és minden ember a maga fejével kezdett búsulni egész Zalamegyében, hogy hátha betör az ellenség, kinek ugyan nincsen kutyafeje, mint egykor a tatárnak, de némely ember azt mondja, bár az volna, – legalább némely hugomasszony jobban félne tőle, ha – ugatna is egyet. Hanem bezzeg az – ágyú!

Istenem, ha B… János hazánkfia abban az időben él vala, megvigasztalhatá őket mint az egyszerieket (tetszik tudni?), hogy mit félnek az ágyútól? hisz az ágyú nem egyéb, mint egy – nagy puska! Ezt nem tudták ám az emberek, csak azt hallották, hogy nagyot szól s a hangja a szomszédországból is áthatott, mire aztán Zalamegyében kihirdették a nemesi fölkelést, – már minden ember talpon volt, csakhogy az ellenség elé menni kevésnek volt kedve.

A szomszédországi lakosság karavánonkint pusztult be Magyarországnak, s a kanizsai és zalaegerszegi kocsmákban egymás hátán hevertek a menekülők, kik irtóztató dolgokat beszéltek a franczia ármádiáról, melynek a két végét nem látta senki.

Ezt aztán elhitte mindenki a beszélőknek, kik ezt jó lélekkel mondhatták, annyiból, hogy ők csakugyan egyik végét sem látták, hanem azt nagyon is fejükbe vették, hogy a francziák mindenfelé hirdették, miszerint jaj annak, kit a nép közül fegyverben találnak; annak nincs irgalom e földön.

Ilyen hirdetményt tömegesen hoztak át a menekülők, elterjesztvén azt az egész vármegyében, hol éppen most hirdették ki a nemesi fölkelést, mire a rémülés még nagyobb lőn; mert pőregatyában kevés embernek volt kedve háborúba menni, hogy így csipjék el s irgalom nélkül fejbe lőjék, mielőtt Budáról utána küldenék a magyar nadrágot és dolmányt, hogy az embert parasztformájából kivegyék s a franczia fővezér katonának tartsa.

Bizony Zalamegye éppen olyan furcsán érezte magát 1796-ban, mint a kajári arató, kit egy éjszakán az aratók közt fektében éppen legszélről ért a fölszél, – de aztán úgy segített magán, hogy legalul került. Zalamegye azonban nem mehetett el Erdélyország szélére, hanem várni kellett az ellenséget, ha már úgy van megírva a kegyetlen sorstól.

Éppen mire Budára érhetne a küldöttség, mely a ruhákért elmenne, a francziák már a határon lesznek s ha a zalamegyei nemességnek nagy kedve lesz fölkelni, akkor ne is kérdezzék, hova fektetik őket a francziák? hanem kivánjanak egymásnak csöndes jó éjszakát, – és ha nem volt még inség, majd lesz.

Mikor leginkább kellene, rendesen akkor leginkább hiányzik a jó tanács, azért a megyei alispán összehívta a megyei közönséget, hogy az aggasztó körülmények közt intézkedni tudjon, – mert ámbár ő a főispán távollétében a megye feje, – ő azt hasztalan vakarja egymaga, ha a többi nem segít hozzája.

A veszedelem összekergeté minden irányból a nemességet s a tekintetes alispán úr könnyen készen volt a dikczióval, nem is kellett mondani, hogy baj van, mert minden ember úgy is azon sopánkodik, hogy bár csak ne volna baj!

Mielőtt a rendes tárgyalást elkezdhetnék, a tekintetes alispán úr rendre adogatá a leveleket a fő-, az meg a vicze és még viczébb notáriusoknak, hogy olvassák el fönnszóval, levén az irgalomért és felebaráti szeretetért való esedezés, hogy a mindenfelől menekülő nép szállást és enni valót kapjon; mert némelyik már a jó szót is szívesen rágta volna, nemcsak a falatot.

Mindjárt akadt elég jó lelkű ember, ki a szükölködőknek segedelmet ajánlt s legelőször is gr. Festetics György ajánlá, hogy muraközi jószágán, mely a határszélhez legközelebb esik, rögtön intézkedik segedelemről s az ő példáján indult meg száz más, – tehát az első órában az éhezőkről lőn gondoskodva, hanem még csak most jött a keservesebb dolog, fölkeljen-e a nemesség, vagy nem?

Szép csendesség lőn a teremben s ha éppen leghátulról tartotta volna föl valaki az ujját, hogy szólni akar, mindjárt előre eresztették volna, de bizony a sok lesütött fej nem akart mozdulni s a kezét sem emlegette senki, hanem dugta az asztal alá, nehogy bolondjában az asztalon hagyván, feledtében valami légy után kapjon vele s kiszólítsák a többi közől, mintha beszélni akarna.

Mielőtt megszólamlanék valaki a közönségből, egy irat ment kézről-kézre a viczeispánig, ki aztán elolvasta, hanem az olvasás alatt fehérebb lett, mint az a papir, melyre ez a dolog leírva van s annyira kihozá sodrából az elnöklő viczeispánt, hogy még a tekintetes karok és rendeket is elfeledte kimondani, hanem mintegy barátságos beszélgetésben jó hangosan mondja a körülállóknak, hogy egy franczia proklamáczió, melyben azt mondják: jaj a föld népének, ha fegyvert fog.

Minden ember körülnézett, – a dolgot mindenki jól hallotta, s önkéntelenül érzé, hogy itt valakinek szólni kell, de bár soká várták, annyi száz közűl senki sem akart valakivé lenni.

Éppen gróf Festetics kezében volt a levél, azt végig olvasá, s visszaadá a viczeispán úrnak, ki véletlenségből-e vagy szántszándékkal szólítja a grófot jó hangosan:

– Mit szól hozzá, méltóságos uram?

– Halljuk! halljuk! – kiáltja minden torok, s ez unszoló fölhivásnak engedvén a gróf, üléséből fölegyenesedett, s ámbár arczán a küzdelemnek minden kínja meglátszék, elszánta magát annyi száz helyett kikaparni a gesztenyét a tűzből.

– Tekintetes karok és rendek!

– Halljuk!

– Nem jó kedvemből beszélek, hanem mivel a tekintetes alispán úr éppen engem szólított meg, hogy mit szólok a franczia fenyegetéshez, – kénytelen vagyok azt mondani, a mit érzek, hogy ez nem tréfa, s mint katonaviselt ember egykori mesterségemnél fogva tudom, hogy az ellenséget nem azért nevezték el ellenségnek, mert barátunk, – hanem mivel nem az.

– De nem ám! – kiált ki egy vad hang a sarokból.

– Mi itt az ország szélen voltaképen az ellenség torkában vagyunk, s ha a nemesi fölkelést megkezdjük, ezt a franczia népfölkelésnek tartja, s én emberi kötelességet teljesítek, ha kimondom, hogy a nép sorsát az ellenség vak dühének kitenni nem merném.

Az alispán megrántotta a gróf mentéjét az asztal alatt: félvén, hogy a gróf veszélyezteti magát; s a gróf e rángatás alatt meglehetős furcsa zavarba jött, mit az egész megyei közönség észrevett, és a gróf nem akarván e meglepetésnek más értelmet adni, jó hangosan mondja:

– Már mindegy, a szót kimondhatom, – bizonyítá a gróf – s a mit mondtam, megmondtam, a nemesi fölkelést Zalamegyében veszedelmesnek tartom.

A szó elröpült, s ámbár valamennyi ezen véleményben volt, mindenki megrémült a kimondott szótól, s az volt a legszerencsésebb, ki a gróf mellől elpusztulhatott, s mire a gyűlés után kocsijához ment, az egykori csúszó-mászókból az utolsó is elmaradt, s minden ember kiváncsi volt tudni, hogy a grófot mi éri?

*

Hátrahanyatlott a kocsiban a gróf, átgondolá, hogy mit mondott, s megdöbbent, hogy ezt félremagyaráznák, s akarata ellenére szavainak oly értelmet adnak, melyért több leszen a felelősség, mint véli.

A nyugtalanság mindinkább nőtt, midőn észrevette néhány nap mulva, hogy házát kerülik, s a hír megtoldá mondott szavait, melyeket többé visszahúznia nem lehetett, és bár iparkodék magát megnyugtatni, az sehogysem sikerült.

Nem győzött barátainak kérdezkedéseire felelni, – mert lángként terjedt el, hogy a fölkelést ellenzé, s mielőtt barátainak eszébe jutott volna a dolgot illő helyén igaz világításba állítani, már a székvárosból útnak indult az, a mit nem várt, de mitől mégis igen tartott.

Nyugtalan éjszakáit megrövidíté az elkeseredés, mi okból reggel korán már fölkelt, hogy szórakozást keressen egyben és másban, s éppen egyik napon igen korán benyit hozzá a huszárja.

– Nem hívtalak! – mondja boszúsan a gróf.

– Nem is a hívásra jöttem be, méltóságos uram, hanem a küldésre.

– No hát ha nem hívtalak, hát úgy küldelek ki, – volt ismét a boszús utasítás.

– Engedelmet kérek, méltóságos uram, – két úr küldött be, ottkinn várakoznak.

– Hadd várakozzanak.

Erre kiment a cseléd, hanem a boszús gróf jóformán körül sem járta a szobát, midőn a cseléd megint bejött, s jó hangosan mondá:

– Méltóságos uram, az a két úr nem akar várni, – hanem azt mondják, hogyha még föl nem öltözött a gróf, hát öltözzék föl tüstént!

– Ejnye, fiam! – jegyzi meg a gróf, – nagy urak lehetnek azok!

– Magam is azt vélem, méltóságos uram, – azt mondják, hogy Bécsből jöttek.

– Akkor rögtön ereszd be őket!… – kiált a gróf.

Erre megnyilt az ajtó, s két fényes öltözetű úr lépett a gróf elé, röviden megmondták nevüket és rangjukat, aztán az egyik tisztán érthetőleg mondja:

– A kamarás kulcsért jöttünk.

– Tessék, itt van! – mondja a gróf egy szekrényből átnyújtván, s mire eszébe jutott volna neki a szó, mit kimondani akarna, a két úr kimért hivatali fontossággal eltávozék, utánok sietvén a hajdú, hogy a lépcsőkön lekisérje.

A gróf lekövülten állt egy helyben még akkor is, mikor a hajdú visszajött, vele egyszersmind a grófnak főbb tisztei, kik még az éj folytán értesültek az illetők megérkezéséről.

Nagy részvéttel közelíték meg a grófot, kinek a keserűség egész idegrendszerét elfogá, s majdnem kimondá, hogy ezt nem érdemlette!

Azonban a gróf érzé, hogy eljött a pillanat, midőn a szavaknak megválogatása igenis tanácsos; tehát egy rövid gondolkodás után megfogadá, hogy a legszükségesebb igazságot is ezután oly sajátszerű formába önti, hogy se él, se keserűség ne maradjon benne.

*

A nagy embernek elkövetkeztek keserű napjai, jó barátjai nem merék fölkeresni, – s hogy napjai vigasz nélkül ne legyenek, megalapítá a keszthelyi – Georgikont.