ELSŐ RÉSZ.

I. (Két csoda Bécsben.)

Minthogy igaz történet, hát csak elmondom.

Urunknak 1793-dik esztendejében, Bécsben az úri utczai 58-dik számú házból kiindult egy alak egymaga, s mire visszajött, hozott magával vagy háromszáz embert, felét aprót, felét öreget, kik el nem tudták képzelni, micsoda állat lehet az, kinek nem elég meleg a hosszú szőrű bunda, hanem még egy báránybőrt is akaszt a nyakába, honnét a bőr körmöstül lóg le, s lépésközben a fagyott bundát nótára veri ki; ha kezét kinyujtja, előbb fél rőf vászon lóg ki, s aztán következik a keze; fején valami másfélaraszos jószág van, mellette egy hosszúszárú kis pipa, orra alatt pedig olyan bajusz, hogy a mint a dermesztő hideg fagya rájegesedett, mint valami vastag jégcsap állt ki két oldalra.

Utczáról utczára jártában mindég fölfelé tekintgetett, és nem igen vette észre az utána bolondult népet, csak akkor nézett körül, midőn a másik utczából hasonló csoporttal jött egy másik ember, kinek nyaka körül olyan vastagon lőn egymásra csavarva egy meleg gyapjúkendő, hogy csak a szeme látszott ki; alól tengeri kutyabőrből készült felöltőt viselt, lábán pedig olyan vastag talpú csizma volt, mintha felfogadta volna, hogy egész Európát gyalog utazza be, s addig le nem veti, míg haza nem ér; tehát jó előre gondoskodott, hogy megtalpaltatni ne kelljen az úton.

A mint a két csapat az Úri-utcza felé ért, ugyanabba be is csavarodott; mert jobbról a nagy bajuszú, balról pedig a vastag talpú ember ment befelé, még pedig elég lassan, mint a kit sietős dolog nem kerget.

A nagy bajuszú mindig csak a háztetők felé bámult, míg a másik megelégedett annyi nézegetéssel, hogy szemközt ne szaladjon vele valaki, s ekkép egykedvűen ballagott odább, esze ágában sem levén hátranézni, hogy vagy saját bámulóitól ijedjen meg, vagy annak nevessen, hogy a nagy bajuszút szintén csak annyian kisérik.

A tömegből hátrább két fiatal ember tűnik szembe; egészen egymás mellett mennek, s egyik azt mondja magyarul:

– Lásd, barátom, ez a néhány száz ember tökéletesen medvének hiszi ezt a subás atyafit, kit a sors idetévesztett!

– Legalább nincs maga, barátom – vigasztalja a másik – nem látod, hogy azt az angolt a másik oldalon csak úgy medvének nézik, mint ezt, pedig ha nem csalódom Bowring úr, az angol követségnek egyik jelentékenyebb tagja, s ha bolondjában rendelkezhetnék róla valamely állatmutató, éppen úgy a kalitkába zárná, mint azt a jó atyafit, ki most a háztetőre tekint föl, s utána vagy háromszáz; csak az a bajuk, hogy nem tudják tőle megkérdezni, mit néz?

– Bizonyosan az otthoni tornyot méri a házak tetejéhez.

– Nem lehetetlen.

– Vagy elgondolja, milyen nagy úr lehet az, ki ott fenn az ötödik emeleten lakik.

– Azt már nehezen hiszi, barátom; mert van annyi esze, hogy otthon a magtárba is csak a zabot hordják a legfelsőbb osztályba, mert legkönnyebb vele felsétálni; valamint azt is tudja, hogy előbb akad a faluban a templomba gyertyagyujtogató dékány, mint harangozó, ha a harangok után a toronyba kell mászni.

A nagy bajuszú még mindig kinéz a házak közől, az angol pedig lomhán húzta maga után a vastag csizmatalpakat, melyeknek lépésről-lépésre több bámulója akadt; csak a két magyar látszott kivételnek a sok ember közől, mintha lelküket egyéb gondolat szállta volna meg, mint a sok bolonddal azt keresni, hogy náluknál van-e még jóval bolondabb is?

– Mit gondolsz, barátom – véli az előbbeniek közől az egyik – ha mi hangosabban beszélünk magyarul, nem állítjuk meg ezt a bámész népet?

– Nem mondom, hogy úgy nem járunk – felel a másik – de ez hagyján; hanem ha ma-holnap otthon is megcsudálnak, akkor barátom egy ilyen bundás atyafit csakugyan szólítsunk meg, hogy vezessen vissza bennünket Ázsiába, talán ott még találunk néhány jámbor juhpásztorra, ki ezt az árva nyelvet hírmondónak nem felejtette el.

Ekkor értek a Jasper-féle könyvkereskedéshez, mely abban az időben már nagy hírben volt, s egyik emberünk oldalt bepillantva, mondja:

– Pajtás! mikor lesz annyi magyar könyv, hogy egy bolt megtelnék vele?

– Még azt megérhetjük.

– Ne beszélj hangosan – inti őt a másik – attól félek, hogy bolondjában magyar is van körülöttünk, bizony megröstelném, ha ennyi ember közt az is elnevetné magát.

– De miért ne lehetne?

– Miért? – viszont kérdi amaz – hát ilyen szenvedélyes könyvolvasó, mint te, ki még az álmoskönyvet is megveszed, ha magyarul van, mondd meg, hány eredeti magyar könyvvel birsz már?

– Bizony, barátom… van nekem már… körülbelül… vagy… huszonöt!

– Könnyen elvihetjük vissza Ázsiába, édes barátom, s hogy embert ne kelljen fogadnunk, felét majd elviszem én, felét vidd el te; s a mennyi a huszonötön felül imádságos könyv, azt majd öreg anyáink hónuk alatt elviszik.

– Hát a mi szaporodik évről-évre?

– Hohó, barátom, részes aratót meg nyomtató embert találsz, de az írót nem teremted elő konvencziós cselédből! Apropos… barátom, láttál-e már valaha olyan embert, a ki könyvet ír?

– Láttam, barátom, egyet, Kazinczy Ferenczet láttam ezelőtt három esztendővel.

– Ejnye! – bámul a másik – te! aztán olyan ember az az író, mint mi?

– Tökéletesen!… nem is gondolnád, hogy az az; megesküdnél, hogy tollat sem tud faragni.

– Lehetetlen! – mondja az első – de hát a járása, kelése?… úgy-e megsüvegelik az emberek?

– Azt sem vettem észre, pedig utána mentem vagy négy utczán keresztül.

– A képét láttad-e?

– Hogy ne láttam volna?… ilyen embert már akkor is megnéztem volna, ha pénzembe került volna, s minthogy az utczán láttam, úgy intéztem, hogy oldalt is, szemközt is lássam.

– No hát, úgy-e, hogy láttál rajta valamit?

– Csak olyan volt az, édes barátom, mint akárki más; egyszerű, mint bármely közönséges ember az utczán.

– Nem jól nézted meg őt,… lehetetlen, hogy ábrázatán ne volna valami más, vagy szeme, vagy valami.

– No hidd meg, hogy semmi föltünőt sem láttam, hanem mikor mellette elmentem, az igaz, hogy én is kalaplevéve köszöntöttem.

– S elfogadta?

– A legnyájasabban; – mondja rá a kérdett.

– No lásd!… aztán te mégis azt mondod, hogy csak olyan, mint más közönséges ember! Nem olyan az, lehetetlen, hogy olyan legyen, mint mi; tudom én, hogy nem lehet az olyan bomlott, mint sok ember;… hej, csak én láthatnék egyet,… hej, ha beszélgethetnék vele,… képzelem, milyen okosan beszél, én felelni sem mernék.

A fiatalok élénken e képbe merültek, s míg egymásra figyeltek, együtt mentek a csoporttal, melynek még mindig megfoghatatlan lőn, hogy a nagybajuszú még mindig fölfelé nézeget, pedig a bolti kirakványok több látnivalóval kinálkoztak; tehát lehetetlen, hogy az valamit ne látna a háztetőkön, vagy tán éppen még az égen, pedig világos nappal van.

– Te pajtás! – szólal meg az előbbeniek közől a kiváncsibb – olvastál már sokat?

– Minden könyvemet végig olvastam, pedig van néhány száz – felelt reá; de viszont kérdé – hát te?

– No, tudod barátom,… a mi azt illeti,… bizony én is kiolvastam már vagy… hatot!

– Valóban megerőltetted magadat.

– Nojsz az igaz, hogy nem fájdult bele a derekam; de lásd, bátyám, az öreg Baltay kemény ember, s ha otthon vagyok, meg nem szenvedi, hogy munka nélkül lásson. Végig hajszol gazdaságain, számon kéri béreseit, lovait sorba kell nyargalnom; s ha otthon maradhatok, pipára gyujtok… Tudod, az öreg nagy magyar, nincs olyan pipagyüjtemény hat vármegyében, mint az övé. Elmondja aztán ilyenkor, hogy a «Csákó» tinó hányadfű, a «Ráró» csikó Viczay-ménesbeli vagy Eszterházy, s ezt nekem mint a leczkét úgy adja föl, mert estig vagy más napig okvetetlen kikérdez, mert azt mondja, fiatal embernek tanulni kell! Henyélni nem hágy, s ha könyv mellett kapna, barátom, elátkozna, mint a kiben megtúrósodott a vér; tudod, az öreg olyan keserű magyar, nem enged el egy nyomnyit a régi jó erkölcsből s előtte kész pogány, kit fiatal korában napközben nyujtózkodni lát; hanem egyik lóról a másikra, hogy meg ne alugyék a vér, mert azt mondja: eleink nem hanyattfekve szerezték az országot. S így, édes barátom, nekem könyvet olvasni való időm nem igen marad, meg ha marad is, hát miért keserítsem a jó öreget? ki már az egész környéket ujjain számítgatja, hogy ez is kipusztul a magyarságból, meg a másik is vedlik a jó szokásokból; mert ki a «jó napot» szégyenli mondani, ki a «fogadj istent», hanem «alázszolgáját» mond; pedig azt mondja az öreg: szolgákká lenni mindig ráérünk, s a meddig urak maradhatunk, maradjunk urak!

Az angol még mindig egykedvűen koppantja le azt a vastagtalpú csizmát, de a bajuszos az 58-dik számú ház előtt megáll, s megfordultában körülnézett, egyet nagyot dörmögvén, igen-igen megcsóválta a fejét s a kapun bement, azaz, előbb az angol ment be, minthogy észrevette a bámész népet, s nem akart tovább is látványos néppel járni, a bajuszos pedig a herczeg Batthyányi-féle palota kapusával állt szóba, minthogy ez azt mondá neki:

– Ferencz! ez a bámész nép kend után csődült ám.

– Nem lódultok? – riadt vissza a bajuszos magyar – majd haza kisérlek benneteket! – mondja, fagytól megkérgesedett bundáját megrázván, mire a legelől álló fattyúk rémülve bújtak a vénebbek mögé; s midőn valamivel, azaz hogy jóval hátrább mentek, még egyszer körülnézett a házak teteje fölé és nagy fejcsóválással ment be a palota belsejébe, hol éppen most lépett a kapu alá herczeg Batthyányi Lajos, ki midőn Bowring urat meglátá, csodálkozva kérdi:

Előbb az angol ment be.

– Mi szerencse hordozza itt?

– Ide menekültem – mondja Bowring úr angolul – mert szerencsés valék herczegséged jobbágyainak egyikével az utczán sétálni, hol úgy látszik, engem is elég ember nézett meg tengerikutya-kabátomban, valamint őt is; azon eredménynyel, hogy az én bámulóim száma mindinkább fogyott, a mint az az eredeti ember (megvallom – mondja a vastag-csizmatalpas angol – igen eredeti), eredetibb sokkal, mint én a vastag kutyabőr-kabátban; pedig magam lőttem az egész kabátot, s még két jeges medvét (viselem azokat is bundának), tehát, mondám, elvesztém bámulóimat: mert ez az eredeti ficzkó nem látott egy utczán is valami meglátni valót, hanem szüntelen a házak fölé nézett, s nézzen ki a herczeg, néhány száz ember még mindig azt lesi, hogy végre ők is meglátják azt, a mit ez az eredeti ember nézett.

– No hát kérdezzük meg magától, – indítványozá a herczeg.

– Ah… az derék lesz,… hallom, a herczeg szintén tud magyarul.

– Éppen úgy, mint Bowring barátom angolul!

– No ez nálunk Angliában szokás – mondja Bowring – önöknél pedig amaz nem szokás.

– Elég ostoba szokás! – dörmögé a herczeg magyarul, mire Bowring úr kiváncsi lőn.

– Ön most magyarul beszél?

– Igen, kedves Bowring barátom, néha szoktam egymagam is magyarul beszélni.

– Furcsa szokás, valóban furcsa!

– Na, tudja ön, ez gyöngeség; hanem már szokás, kivált mikor hazámfiai jutnak eszembe. Persze, azok, a kik nem szoktak magyarul beszélni. Azokat aztán magyarul szoktam dicsérni.

– Szépen hangzik az magyarul, midőn valakit dicsérnek?

– A hogy szavalja az ember, – mondá a herczeg némi komolysággal, – az én szavalatom egy kissé mély bariton, a mi az ilyen dicséreteknek dallamszerűségét igen szabálytalanná teszi.

– Kérem a herczeget, – mondja Bowring – beszéljen csak ezzel az eredeti emberrel.

– Ferencz! – szólítja meg az illetőt a herczeg – megnézte kend a belvárost?

– Feléből, harmadából, kegyelmes uram!

– (Ahá! szól az angol nagyon figyelve, s egy rajzónt, valamint papirost keresve elő, – ez már magyar beszéd.)

– Látta kend ezeket a nagy házakat?

– Bizony fölegyenesedtek egy állóhelyből!

– Hát mit csudált kelmed a nagy házakon?

– (Mondja már? mondja már? – kérdi az angol.)

– Éppen most mondja,… jegyezze csak, – mondja a herczeg amahhoz fordulva és várva a feleletet, midőn ismétlé a kérdést, hogy: mit nézett?

– Biz én csak bámultam, kegyelmes uram!

– De mit? – kérdi a herczeg újra, intve az angolnak, hogy írjon.

– Hogy miképen élhet meg ennyi ember a nélkül, hogy azt meglássa, mikor az isten napja fölkél, meg mikor lenyugszik!

A herczeg elégedett szívvel nézi a kikérdezett embert, és megmagyarázá az angolnak, hogy az egyszerű ember annyi utczán keresztül min csudálkozott.

Az angol kéré a herczeget, írná föl neki a papirra tisztán a mondott szavakat, mit az készséggel teljesített; aztán az angol utána ment Ferencznek, kezet szorított vele, – elment, s daczára annak, hogy eddig majdnem mindennapi vendége volt a herczegnek, fél esztendeig feléje sem jött; de máshova se ment, hanem a szobát bújta egész nap, cselédei senkit nem eresztének be hozzá, – s már majdnem híre futamodott, hogy megbolondult; mert naponkint délelőtt, délután egy pörge-bajuszos ember jő hozzá, s mikor az elmegy, Bowring úr tág torokkal beszél mindenfélét, de egyik cselédje sem érti, mit beszél; s a cselédek már nehányszor rajt akartak törni abban a gondolatban, hogy megőrült; de midőn az ajtó kinyilik, Bowring úr ábrázatján a bolondulásnak semmi jele sem látszik, – kivéve, hogy bajusza nőtt, sőt hat hónap mulva elhagyja a lakást és egyenesen az úri-utczai 58-dik számú házig megy, hol a herczegnél bejelenteti magát, mint egy magyarországi, s a herczeg nagyot néz, midőn Bowring úr tiszta magyarsággal azt mondja:

– Ha a herczeg akarja, kész vagyok elmenni oda, hol az emberek még most is napot imádnak, s nem tudják elgondolni, miképen élhet meg ennyi ember a nagy házakban a nélkül, hogy meglássa, mikor az isten napja fölkel, meg mikor lenyugszik.

Ez a csoda történt meg Bécsben 1793-ban. Elmondtam szóról-szóra, nem vettem el belőle semmit, de nem is tettem hozzá.

II. (Mindenütt jó, de legjobb otthon.)

Az 58. számú ház termeiben egy kis társaság volt a herczegnél, s ő maga egy nagyhomlokú, borzas hajú emberrel sétált.

– Na, György! – mondja a herczeg a másiknak, – vettem egy egész törzsöknyájat Spanyolországban, harmadnapja megérkeztek, s csak annyit pihennek, hogy jó barátim megláthassák, aztán megindíttatom a kocsikat Enyingre, hol az én jobbágyaim nagyot néznek, mikor meglátják, hogy kocsin hozzák a birkát juhászkutya nélkül és még azonkívül mindeniknek egy pár fölöltő ruhája van.

– Én meg földialmát1) szereztem, – mondja a másik, – körülbelül vagy ezer darabot, – azt hallom, Amerikában gazdag táplálékot nyújt, s nálunk is elterjed lassankint, – majd a ki legelőször termeszt, annak adok annyi földet ingyen tíz esztendőre, a mennyit akar.

– Jól van, György, – én is azt teszem, – bár mind azt megtehetném, a mit akarok; de már megettem ám több mint felét a megenni való kenyeremnek.

– Ne aggódjunk azon, – mondja a másik, – a ki elkezdi, annak is nehéz; meg a ki bevégzi, annak sem könnyű, csakhogy tegyünk már valamit! – mondja a nagy homlokú, karon fogván őt a herczeg, s bemutatván azoknak, kik eddig nem ismerték: gróf Festetics Györgyöt.

Akkor még nem ismerték igen a nevet, melynek később meglőn az a sorsa, a mi a kártyában az «à-tout»-nak, hogy valamennyi körül középen álljon, s jóval felül becsültessék értékében, mint a többi.

A társaságban látjuk azt a két fiatal embert is, kikkel első fejezetünkben találkozánk, az egyik az ifjú Baltay, kitől egy kis rövid rajzot hallánk saját bátyjáról, ki abban az időben a leggazdagabb nemes ember volt az országban, s kiben a magyar embernek minden jó és rossz tulajdonsága együtt megvolt, s midőn a sok furcsa mindenféle elhelyezkedék két mérő-serpenyőben, hogy egyik a másikat lenyomja, még megmaradt a véghetetlen nagy hazaszeretet, s a gyengeségek ellenében a jobb résznek mérlegét fenékig lehúzta.

Nem sokára lesz alkalmunk személyes találkozásra. Addig elégedjünk meg, hogy fiatal öcscsével ismerkedünk meg, s elválhatatlan barátjával, gróf Dunayval, kinek Baltay bácsival anyagi tekintetben a legellenkezőbb tulajdonsága volt, azaz, hogy széles Magyarországon a legszegényebb gróf volt.

A lelkes arczú fiatal gróf egy német hirlapot olvasott, mely úgy látszék, néhány redőt húzott homlokára, utóbb a papirt a kandalló felé vitte, hogy ott a tűzbe lökje.

– Sohase vesződjék fiatal barátom, – mondja Bowring, – úgy látszik önök még nem szokták meg a kigúnyolásokat, mint mi angolok. Lássa ön, én szenvedélyes vadász vagyok, s ezért egy angol képes ujság engem lerajzolt, mint tökéletes jegesmedvét, midőn a jéghegyek közt mászkálok, így bolondítva el a közel jövő állatot. Lássa ön, mi átkozott hidegvérű emberek vagyunk, s kénytelenek vagyunk irtóztató bolondságokat elkövetni, hogy valamely hazánkfiát megnevettessük, – mondá Bowring, és még utána tevé: – Ezt nevetni kell.

– Mi az? – kérdé a herczeg, Festeticscsel a beszélgetők közelébe jutván.

– Olvassa herczeg! – mondja Bowring, egyik kézzel átnyújtván a lapot, másikkal pedig a kandallóban piszkálván.

A herczeg olvasni kezdé, némileg hangosan, s az olvasmánynak értelme következő:

– Ujdonság! ujdonság! ismét egy magyarországi találékonyság! Eszébe jutott valami gazdag nábobnak kocsin sétáltatni birkákat, melyek föl vannak öltöztetve, mint valamely kényes gyermek; s megérdemlik, hogy a magyarországi jobbágyok megirigyeljék boldog sorsukat, s mi hajlandók vagyunk azt mondani, inkább volnánk Magyarországban birkák, mint jobbágy.

Az ifjú gróf fájdalommal nézé a herczeget, féltvén, hogy e goromba czélzás kellemetlenül fogja érinteni; de mielőtt a herczeg véleményét nyilvánítaná, megszólamlik Bowring úr:

– Ez ostobaság, hanem tessék ezt megnézni! – mondja, egy régi hírlapot húzván ki, melyben fél évvel ezelőtti sétája az Úri-utczán volt megírva.

KÉT BOLOND EGY PÁR.

Utczai komédia, történethely: Bécsben a belváros.

Személyek.

Egy vastagtalpú csizmás, ki angolt produkál.

Egy juhászbundás kamasz, ki gyermekijesztőnek megyen ki.

E két «gimpli» végig sétált az utczákon, az egyik senkit nem lát, irtóztatóan kopog, – nyakán ágyterítővel jár, félig medve: szerencse, hogy nem verekedik. E kamasz nem röstel az utczán csavarogni, s látványul szolgálni a közönségnek, mintha valami nagy érdem volna abban, hogy egy bolondot százan nézzenek. Az ilyen csavargót be kell zárni s dolgot adni neki. Ilyen erős medvét kár meg nem tanítani, hogy a komédia menageriába való.

(Ez én vagyok! mondja az angol; – ha tetszik, mindjárt felöltöm a tengeri kutyabőr-kabátot, s kész a bizonyítvány.)

A másik egy elszabadult vad a pusztáról; végig bámul minden utczát, s megállít maga körül néhány száz embert, minthogy a háztetőket nézi, hol mindenfélét, még tüzet is gyanítanak, és néhány utczán végig vezeti őket, szüntelen háztetőket nézvén. – Mint később megtudtuk, a jámbor a nagy házakat templomnak nézte, s feltünőnek találta, hogy mindeniknek kéménye van: de egyiknek sincs tornya.

(Ez meg a herczeg csősze volt, ki a birkákért jött.)

– Na lássák uraim, – mondja Bowring, – ezt a dolgot nem kell komolyan venni, engem szántszándékos bolondnak tartanak, ha tengerikutya-kabátomat felöltöm; s azt a másik egyszerű embert elszabadult vadnak. Uraim, kinek kurtafarkú kutyája van, ereszsze ki, egy hét alatt nevezetes kutyája lesz, hírlapokban híresztelik, s én megadok érte száz forintot.

A körülállók megelégedetten mentek szét, hanem a herczeg Festeticset még egyszer félrehúzza.

– György! valamit okvetlenül kell tennünk, hogy ma-holnap az állatseregletbe ne küldjön bennünket az európai közvélemény.

– Azt véled?

– Nemcsak vélem, hanem érzem! – mondja a herczeg.

– No, hát min kezdjük?

– Könnyű ott dolgot találni, hol hétszáz esztendeig nem történt semmi.

– De tért mégis kell választanunk.

– Én mindenekelőtt megmutatom, hogy a magyar földesúr jobbágyainak szigorú, de mégis – édes apja!

– Jó; én pedig egy gazdasági intézetet állítok Keszthelyen.

– Mindenekelőtt pedig, édes Györgyöm, ezen kell kezdenem! – mondja a herczeg a csengetyűt keményen megrázva, mire a komornyik ijedten rohant be.

– Még ma este indulunk Körmendre, onnét pedig Enyingre megyünk.

– És vissza? – kérdi a komornyik, az úti fölszerelendőkre gondolva.

– Majd azt egy pár esztendő mulva mondom meg.

– S el akarod hagyni Bécset? – kérdi Festetics a herczeget.

– Még ma! hanem itt van! – mondja a komornyiknak egy hirtelen megírt levélkét s egy ezres bankjegyet nyújtva, – vidd ezt el az ujságírónak, s mondd meg neki, a hány magyar mágnást érdem szerint lepirít így, mint engem érdemetlenül: mindannyiszor kap ennyit.

– Tréfa ez? – kérdi Festetics.

– A legkomolyabb való; mert lásd, barátom, engem is el tud kergetni, kit nem szorít a csizma; hát még azt, kinek tyúkszeme van.

– Menjünk tehát! – mondja Festetics egész lelkesülten.

– Hohó! ne szaladjanak az urak, – kiált Bowring – én is önökkel megyek.

– El tudná ön magát szánni, hogy egy vad országba jőjjön?

– Ha önöket föl nem falta a farkas, az én tengerikutya-kabátom elől mérföldnyire pusztul.

– Induljunk tehát! – mondja gróf Festetics – befejezésül pedig hozzáteszi a herczeg:

– Mindenütt jó, de legjobb otthon.

III. (Egy magyar földesúr 1794-ben.)

Én már csak édesapám emlékezetével érek el ezen időig, midőn a dunántúli mezőföldön néhány száz ház csak egymásnak oldalt, szemközt és hátat fordítva egészíté ki azt a falut, melyet most Enying mezővárosának ismer az utazó, megbámulván azt a gyönyörű gazdaságot, mely körülövezi; s a jó módnak olyan fészkévé lőn, mintha az isten-áldásnak itt volna meg édes szülőfölde, s innét terülne el azon síkon, mely egész a Dunáig s a baranyai hegyekig nyújtózkodik.

De minthogy a számvetés is az egyszeregynél kezdődik, menjünk valamivel hátrább, keressük meg a legelső nyomot, mely ezt a sok rendetlen viskót rendbeállította, és ha már meghúzódtunk árnyékában a terjedt ágú fának, háladatosságképen áldjuk meg emlékét annak, ki az ágat vékony korában érettünk dugta le.

1794-dik esztendőben egész Enyingen nem volt két jobbágyház, mely úgy egymás mellé fért volna, hogy az egyik kijebb, vagy a másik belebb ne kivánkoznék, s a ki tán rendbe akarná valamennyit állítani, legokosabbat tenne, ha elővenné tűzszerszámát, a taplóba ütne, ezt egy marok szalmába dugná, s addig csóválná, míg lángot nem kapna, aztán úgy szélmentében dugná a szélső ház nád-eresze alá, hogy pörköljön le mindent, s mikor fenékig égne a sövényház, hozná elő a zsineget, s úgy mérné ki a helyet minden háznak; vagy várjon húsz, harmincz esztendőt, mialatt tán megjönne az esze annak is, a kinek eddig nem volt.

Nézzétek, éppen az utczán megy egy úrféle magyarnadrágos ember, kurta mentében, mely oly keményen be van gombolva, mintha éjszakára sem vetnék le, – aztán fején asztrakán kalpag van, hóna alatt pedig vízirányosan fekszik egy aranygombos nádpálcza, kék selyem és aranynyal vegyes baklójú zsinórzat lógván le, megintegetvén minden lépését az öreg úrnak, ki minden lépést oly keményen megtesz, mintha külön megvigyázná, hogy el ne feledjen egyet.

Utána tisztes távolságra egy másik úr megyen, ruhájának szabása hasonló volt, hanem a posztó és prémezet sokat engedett az árából az előbbinek, botja sem volt olyan drága, mert az arany itt ezüstből volt, s míg egyik kezében a botnak elég dolga volt a falusi kutyákat ellegyezni, addig a másik kéz hosszú papiros-csomót szorongatott össze, füle mögött pedig egy hegyesre faragott rajzón foglalt helyet, mintha minden lépten-nyomon rákerülne a sor.

Megállt az első úr egy dült tetejű parasztház előtt, melyet a gazda most akart egyenesebbre rakni, parasztszokásként toldván is egyet a házon; a mint a raj belől annyira megszaporodott, hogy már a házfalat majdnem kifelé tolta; de nagyon meglátszott, hogy a szomszédházat még vagy húsz esztendeig nem éri el, minthogy az két öllel most is közelebb van az utczához, mint emez.

– Mit dolgozunk édes fiam, Kajári Pál? – kezdi az első úr, kihúzván hóna alól a nádpálczát, mit csak akkor szokott tenni, ha mutogatni akart vele.

– Kegyelmes herczeg! – felel a paraszt, levett kalappal állván herczeg Batthyányi Lajos előtt. – Ezt a házat akarnám megnyújtani, hogy megférhessünk benne, – mert bizony kilencz cseléddel áldott meg az isten.

– Még többel is megáldhat édes fiam, Kajári Pál, – mondja a herczeg, azért két öllel most egyúttal kiebb vihetnéd ezt a házat, s így aztán a szomszédéval egy sorban állhatna.

– Jó volna biz az, kegyelmes uram!

– No lásd édes fiam, Kajári Pál! – mondja a herczeg a nádpálczát kinyujtóztatván, részint, hogy vagy három egészséges, de maszatos képű parasztgyereket a kézcsókolástól eltereljen; részint pedig, hogy a háznak helyét kirajzolja egész az utczaszélig, – ime, mondja nagyot lépvén, – egy-kettő, egy-kettő, azaz kétszer kettő: – tehát négy lépésből leszen két öl, a kis szobából nagy szoba, a görbe utcza pedig egyenesebb.

– Biz az nincs különben, kegyelmes uram, – véli a paraszt is; – hanem ha én két ölet odább megyek a házzal, az erszényemnek könnyen elérem a hosszát; mert most is már a fenekén vájkálok.

– Aztán olyan sok kellene hozzá?

– Kellene bizony vagy négy szál hosszú fenyő, tizenöt szál leszegezni való vékony fa, egy pár száz kéve nád, aztán még a szeget sem adják ingyen, meg a padlásra való deszkát.

A herczeg már előbb intett a számtartónak, ki a mondottakat mind papirosra tette, a nélkül, hogy Kajári Pál azt észrevette volna.

– Mondd el csak fiam még egyszer! – biztatja Kajárit a herczeg, mire amaz szóról-szóra elsorolá az előbbeni jegyzéket.

– Mind itt van? – kérdé a herczeg.

– Szóval itt van, kegyelmes uram, hanem az ára nincs itt – szabódék Kajári; mert a herczeg képén olyan bizonyosfélét látott, mintha az építés megparancsolva volna, pedig már másodszor is mondja, hogy nem telik.

– Az árának is meg kell lenni, édes fiam, Kajári Pál.

Kajári Pál annyira megértette a szót, hogy még annyi mentséggel sem élt, mennyivel az ember élni szokott, mikor még egyszer megkérdi egy «tessék»-kel azt, mit nem szeret megtenni.

– Már kegyelmes uram, ha meg kell lenni, vagy ökröm, vagy lovam utána rí.

– Egyik sem, Kajári Pál, – mondja a herczeg, még mindig a porban huzkodván a nádpálczát, melylyel a falnak vastagságát és az ajtó helyét rajzolá ki, hány fiad van?

– Egyik fiam a fürgedi pusztán béres, – volt rá a felelet – azonkívül van még öt.

– Napszámos tehát nem kell, édes fiam, Kajári Pál, a többit pedig már fölírta a számtartó, s mikor szükséged lesz rá, tőle megkaphatod.

– Hát az ára, kegyelmes uram?

– Az ára?! – lőn a viszontkérdés – az árát is megmondom, Kajári Pál – mondja a herczeg, egészen elváltozván arczában, melyre valami kérlelhetetlen katonai szigor helyezkedék – a mit mondtál, mindent megkapsz; hanem ha elfelednéd megépíteni, vagy nem úgy építenéd, a hogy én megparancsoltam: akkor – a számtartó írja föl Kajári Pál neve mellé az ötven botot.

– Értem! – mondja Kajári Pál.

– Annál jobb, – úgy nem lesz az ötven botra szükség; hanem még egyet.

– Tessék parancsolni!

– Ha ezt, édes fiam, Kajári Pál, valakinek elbeszélnéd, s azt én meghallom: azért is jár szintén ötven bot! Ezt is írja föl a számtartó Kajári Pál neve mellé.

Mire Kajári Pál eszére tért volna az ámulásból, a herczeg már az utczán volt és a nádpálczát a szeme előtt a szomszéd házhoz mérvén, utóbb magában azt mondja: «Egyszer csak mégis egyenes lesz ez az utcza.»

Így ment végig a herczeg az utczán egész a tiszttartói lakig, hol a panaszosok serege várta már a herczeget, ki az igazságot igaz rőffel mérte.

– Hogy hívnak? – szólít meg egy város-hidvégi szabadost, ki szintén panaszszal jött a herczeghez.

– Az igaz nevemet tetszik kérdezni, kegyelmes uram?

– Hány neved van hát, édes fiam? – kérdi a herczeg.

– Az apám után Varga volnék, hanem már engem csak úgy hívnak Hídvégen, hogy Jámbor András.

– Hát neked hány neved van? – kérdi a herczeg a másikat.

– Azt tartom, nekem is kettő van, vajmi! – mondja egy kemény képű legény – az apámról Sántának hívnak, de már csak úgy ismernek, hogy Meddig Józsi.

A herczeg bement az irodába, hol a tisztek katonarendben állva várták, s a hídvégi ispán előtt megállván, előbb megvizsgálá, hogy mentéje be van-e rendesen gombolva, minthogy ő az ellenkezőt nem tűrte meg s midőn mindent rendben talált, ekkép szólítja meg:

– Ispán uram! két hídvégi embert láttam ott kinn, mindkettőnek két neve van.

– Ezek éppen olyanok, kegyelmes uram, – felel az ispán katonásan meghangoztatva minden szót, – hanem azért van olyan is, kinek három neve van, a negyediket pedig most kapja.

– Ezt nem értem!

– Kegyelmes herczeg, ez paraszt szokás, ki milyen ember a magaviseletében, olyan nevet kap, aztán az rajtszárad néha még az unokáján is.

– Hát ez a Jámbor András meg Meddig Józsi hol kapta nevét?

– Az első a légynek sem árt; hanem annál inkább csalja más, el is nevezték érte Jámbor Andrásnak; míg a másiknak bevett szokása, hogy addig verekedik, míg maga marad a csárdában s a földje határát is addig tolja odább, meddig észre nem veszik; el is nevezték Meddig Józsinak.

– Be kell hívni őket! – parancsolja a herczeg, egyszersmind inte a tiszteknek, foglalják el helyeiket a nagy asztalnál s midőn mindenki helyén állt, a herczeg jobb kezével megérinté kalpagját s ezen jelre a tisztek is, midőn aztán egy mozdulatra valamennyi az asztalra helyezé:

– Kezdődik a tiszti szék! – mondja a herczeg s az ünnepélyes csendet az iroda szárnyas ajtajának megnyilása törte meg s az előbbeni két paraszt belépett az irodába egészen a sorompóig, mely a termet mintegy ketté választotta.

A két paraszt után egy sárga-mentés hajdú jött be, erősen kikefélve, s keményen kikent bajuszszal úgy egy helyre állva, mintha napszámban ásták volna le. Ez volt a hídvégi hajdú, kinek kötelessége volt minden kérdéses alkalommal kéznél lenni, hogy egyes eseteknél fölvilágosíthasson.

– Melyiknek mi a panasza? – kérdezé az elnöklő herczeg.

– A panaszos én volnék, – mondja Jámbor András, az urakra is, meg Meddig Józsefre is nézvén, mintegy mutatni akarván, kivel gyült meg az ő baja, s ki ellen kiván igazságot.

– Mi baj van, Jámbor András, hadd halljuk, miért jöttél?

– Megtisztelem átossággal a kegyelmes herczeget, nem egyébért jöttem, csak azért, hogy nekem van egy darab rétem, meg Meddig Józsiéknak is van egy, ugyan az apja birja, hanem az olyan magával jótehetetlen ember, hát ez a Meddig Józsi a mindenes; aztán a rétjén egy töltést csinál, az pedig a vizet úgy fölfogja, hogy az én rétemet mind elönti.

– Igaz-e ez, Meddig Józsi? – kérdi a herczeg a kérdéses személyt, ki elég daczosan vállat vont, s ennyit adott feleletül a kérdésre.

Minthogy Meddig József hallgatott, a herczeg az ispántól kért fölvilágosítást, mi a következőből állt:

– Kegyelmes uram, már előttem is megfordult ez a panasz, meg is mondtam Meddig Józsefnek szép szóval, hogy nem jól cselekszik és kértem, szabadítaná el a vizet, hogy embertársának kárt ne csináljon; de lám, megint itt van a panasz, tehát nem használt a szép szó.

– Értem! – szól bele a herczeg, – hanem talán rosszul hallotta Meddig József a szép szót; azért majd én érthetőbben megmondom: Meddig József! … – szólítja a herczeg, – tudsz-e magyarul?

– Igenis tudok.

– Ösmersz-e engem, fiam Meddig József?

– Igenis, ösmerem kegyelmes uramat.

– Hát azt a sárga-mentés hajdút ösmered-e fiam, Meddig József?

– Igenis ösmerem, ez a hídvégi József hajdú.

– Hát kend, hídvégi József hajdú, ösmeri-e Meddig Józsefet?

– Igenis ösmerem! – mondja a hajdú, katonás állásából csak annyit változtatván, hogy szemét oldalt mozdítá Meddig József felé, egyéb mozdulatot még messzelátó csővel sem vett volna észre senki.

– Minthogy tehát mind ösmerjük egymást, Meddig József, édes fiam, azt mondom, hogy engemet még jobban megismerj, hát még ma elvágod a töltést, és szent a békesség; ha pedig el nem vágnád, holnap reggel korán elmégysz Hídvégen ehhez a József hajdúhoz, – s ha még aludnék, költsd fel, – ennél lesz számodra ötven pálczaütés, kérd el tőle, s ha megkaptad, elmégysz a jegyzőhöz, és írást adsz magadról, hogy megkaptad. József hajdú pedig nekem ezt az írást megküldi. Elmehettek.

Az egész dolog oly értelmesen lőn megmondva, hogy sem Meddig József, sem pedig József hajdú nem mondhatta, hogy mi a parancsolat; hanem ment ki-ki dolgára és csak annyi mondani valónk van, hogy másnap reggel József hajdút az ötven botért senki sem keltette fel.

Midőn több ily panasz hasonló igazsággal végezteték el, Bowring úr levette jobb lábát bal térdéről, hol már néhány órája tartogatta, s az irodából kimenő herczeget karon fogta.

– Látja ön, – mondja a herczeg – ezek az emberek egy csöppet sem kételkednek, hogy én csak az igazságot mondom ki; – hanem egyúttal megértetem velük, hogy az igazság nem csak akkor igazság, mikor nekik hasznos: hanem annak más is hasznát akarja venni.

– De mit mondanak az ötven botnak?

– Még nem igen volt rá eset, hogy valaki megkapta volna, – ez csak olyan, mint a mennykőhárító, mely nem azért van a házon, mert okvetlenül beüt, hanem hogy – beüthet.

– Nem rossz eljárás, ámbár szigorú! – véli Bowring.

– Barátom, – mondja a herczeg, – senki sem bánja, hogy fölülről jő a villám; az igazság is onnét száll a földre!

IV. (A fürgedi béres.)

A Sió mentében mindinkább megegyenesül a dunántúli vidék és mérföldnyiről meglátszik az ember, sőt néha még a kuvasz is, midőn megkeríti a nyájt, mintha maga körül megingatná a légkört, s nagyobbá rajzolódnék a futamodás által, mint a szikra, melyet a gyerek megcsóválván, egész tűzkarikát képez a szem előtt.

A mint a Siónak mezőkomáromi kanyarodásán alul utólszor emelkedik a föld, mintegy kezdete van annak a nagy rónaságnak, melynek vége a baranyai hegyek alá buvik és az a nagy térség a fürgedi pusztán kezdődik oly kövéren, hogy néhanapján a buzakalászt majdnem úgy kell megtámasztani, mint a szilvafát.

A pusztaszélről belát az utas a nagy síkságra, melyből valami egyenesen fölnyuló ütődik szemébe, mint valamely elhagyott kútágas, melyről a gémet levették, nem messze tőle pedig néhány jármos ökör kérődzik, elhasalván a mezőn.

Négyfogatú könnyű kocsi eredt meg a síkon, s a két bennülő közül az egyik, Bowring úr, rég mondogatja, hogy lát egy elhagyott kútágast; de a herczeg váltig mondja, hogy az lehetetlen, hisz az egész pusztát ismeri, s azon egyetlen egy elhagyott kutat nem tud, s végre arra a gondolatra jő, hogy az ember.

– Lehetetlen! – mondja az angol, – nem képzelek mást, mint angolt, ki annyi ideig mozdulatlanul megálljon egy helyen.

– Sajnálom, mondja a herczeg, hogy egyik kisbéresem megbirkózik az érdemes angol nemzettel; mert az csakugyan ember.

– Hisz van az a tárgy harmadfél rőf! – felesel az angol – hol fognánk ekkora embert?

– És az mégis ember!

– De hol van a keze, s minő messze esik a váll a fej magasságától! – mondom, hogy az valamely leásott fa.

– Hogy keze nem látszik, annak egyedül oka az a sípujjú ing, mely leeresztve térdig ér; s így a távolban összefut az alakkal, fején pedig másfél araszt hosszúságú süveg van, – ezért esik a váll oly messze a fejtől.

– Áhá!… már látom, hogy csalódik a herczeg, hisz most látok egy kis vékony ágat kinyulni legfölül, rajt lóg egy kis levél, s így mégis nekem van igazam, hogy elhagyott fa.

– Téved ön, – az a kis ág a pipaszár, a levél a pipa, mely a süveg mellé van dugva.

– Már nincs más mód, mint oda hajtatnunk, – véli az angol, s a kocsis az ugaron keresztül rövid időn beérte az alakot, mely még tíz lépésnyiről is mozdulatlan, s az angol háromszor-négyszer is újabb tagadásba akart kapni, midőn a kocsizörejre csakugyan megfordul egy pölyhös képű legény, leemelvén fejéről a süveget, melyen egymásba foly e három betű: H. B. L., – a tulajdonos herczegnek neve, – s a kisbéres szemközt állva várta be a kocsit, jobb kezét hosszú botjára nyugasztalván, a mint előbb oly sokáig egy helyben bámult a mozgó délibábra.

– Hogy hívnak? – kezdé a herczeg.

– Kajári Pistának, – felel a béres.

– Enyingen van apád?

– Igenis, kegyelmes uram.

– Mióta vagy itt?

– Már vagy három esztendeje eszem a herczeg kenyerét.

– Van-e valami bajod?

– Azt tartom, nem látszik meg rajtam, kegyelmes uram.

– Kijár a béred?

– Mindig helyembe hozza a számtartó úr, még utána sem kell mennem.

– Nem keveselled?

– El tudom költeni, kegyelmes uram; hanem azért a koldusnak is kerül még belőle.

– No, hát isten velünk!

– Hasonlóképen kivánom, mondja a béres.

– Még egyet! – szól a herczeg némi mosolylyal, – talán néked is két neved van?

– Nem tagadom, kegyelmes uram, engem itt a pusztán Holvagy Pistának neveznek.

A herczeg mosolyogva fogadta el a végköszöntést, s a kocsist utasítá, hogy a bérestanyáig menjen, mert a mint észrevettük, kiváncsivá lőn megtudni magyarázatát az új névnek.

A mint elfordulának, az angol ekkép szólítja meg a herczeget:

– Én nem igen tudom a német nyelvet, midőn már némileg kedvet kaptam volna, jó társaságom volt, beutazni egész Németországot, hanem az én német nyelvtudományom végképen megbukott, mert megzavart a beszédmód, a dialektusok különbsége, mely egyes tájakon s országokban létezik. Így én a jónapot «Gut Morgen»-nak tanultam, s Berlinben «Jut Morjen»-t hallottam, odább «Gaud Morj»-jal köszöntöttek, valamivel tovább pedig éppen «Kujd Moring» lett belőle. Megtanultam a magyar nyelvet könyvből, hanem most már kérem a herczeget, vigyen el engem olyan helyre, hol nem úgy beszélnek, mint a hogy én könyvből tanultam.

– Barátom! – mondja a herczeg, – hát nem hallotta ön, midőn ezzel a béressel beszéltem?

– Tudom, mit mond a herczeg, hisz ez nem csoda, a herczegnek minden falujában és minden pusztáján van iskola, tehát a gyermek korán megszokja a jobb nyelvet.

– És mégis úgy van, barátom, nálunk a legutolsó csikósbojtár is azt a nyelvet beszéli, mit a legelső tudós: nekünk nincsen kétféle nyelvünk, hogy egyikét az úr, másikát a paraszt beszélné, – ez a nyelv oly atyafiságos birtok, melyen valamennyi magyar egyformán osztozott meg.

– Szép, szép! – mondja az angol, értem ezt a kis cselt, a herczeg parasztgatyába bujtatott egy pár iródiákot, kik a különcz angolt minden lépten-nyomon beszéddel tartsák. Kocsis! – szólítja meg az angol a kocsist; – forduljon vissza ahhoz a béres úrhoz, ki engem kétszer akar elbolondítani egy nap, – először megáll, mint egy pálmafa, s aztán pedig az én kedvemért kisbérest produkál zsiros ingben és hosszú süvegben s ráadásul oly okosan beszél, mint a lordmayor Londonban.

A kocsi visszafordult s az angol izmos ökleit mutatván a herczegnek, mondja:

– Majd kezet szorítok a herczeg iródiákjával; majd meglátjuk, nem fakad-e ríva egy kemény angolos kézfogástól?

– A mint ön akarja! nevet a herczeg egész a kisbéresig, ki némileg megdöbbent, midőn látta, hogy egyenesen hozzá tartanak, s némileg megbánta, hogy második nevét megmondta, mintha tán az urak annak jelentését kitalálták volna.

A kocsi megállt, a kisbéres lesüvegelte magát.

– Fiam! – mondja a herczeg – ez az úr kezet akar veled szorítani, azért úgy vigyázz, hogy meg ne ríkasson; tehát megfogod te is, a hogy az isten tudnod adta.

Bowring úr leszállt és jól megnézte a fiatal embert, kinek keleti vonásai csak úgy lehettek iródiáké, mint bármely nagyságos úré; azért a meggyőződésért a kéz után nyult, mely a sípujjú ingnek bő száján nem birt akkorra kiférni, mikor az angol már megfogta, összegyűjtvén minden erőt a marokban.

– Na, fiam, – mondja a herczeg, csak bátran, semmit se félj.

– Nem félek én, kegyelmes uram, – mondá a béres, – hanem tessék megmondani ennek az úrnak, ha nem tud magyarul, hogy fogja meg a kezemet.

– Fogom már! – mondja Bowring magyarul, – csak fogd meg te is.

– Nem tudom, hogy tiszteljem az urat, – véli a béres, – hanem jobb lesz majd visszajövet, addig megmondja a nemzetes ispán úr, hogy miért hívnak engem Holvagy Pistának? mondá a béres, némileg visszatürvén ingujját, melyen az izmok perczegve feszülének ki és eléggé meggyőzték idáig is az angolt, hogy ilyen kezű iródiák sem a szárazföldön, sem az angol szigeten nincsen.

Visszahelyezkedék Bowring a kocsiba.

– Nos, mit mond az én iródiákomhoz?

– Ez a ficzkó megfojt egy bikát, véli Bowring, – én, ki egy pár öklözőnek kezéből kiszorítottam a vért, mint egy hitvány czitromból a levet, s im, ez a béres a legerősebb szorításnál azt kérdi: fogom-e már a kezét?

– Tehát hiszi már ön, hogy ezt nem mondva állítottam ide?

– Vigyen el engem az ördög, ha ezt a dolgot értem, ha csak nem vallja a herczeg, hogy e pusztán embereket vet, hogy az országot tiszta fajjal ültesse be.

– Szavamat adom, hogy nem; egyébiránt erről ön ezerszer meggyőződhetik.

– Herczeg! – mondja az angol, szemközt fordulván a herczegnek, – hát ha minden magyar ember ily tisztán beszél és józan eszű, mint e béres, – mit akarnak rajta czivilizálni?

– Hagyjuk a feleletet, ez egy olyan fogalom, midőn a csillagászok azt állították, hogy a nap forog és a föld áll; ezt aztán mindenki hitte, és a legelsőt, ki ezt tagadta, sőt az ellenkezőt állította, holta után nem hagyták eltemetni.

– Szégyen, gyalázat!

– Na, na; vigyázzon, ne hirdessen új tant, hagyja meg a nagyvilágot boldog hitében, hogy itt vad nép lakik, különben a próféták sorsára jut; jobb lesz, tegyen úgy, mint egy jó barátom, ki egy egészen új vallást csinált, meg is irta hozzá a bibliát, és mindenütt keres hozzá egy Krisztust, ki az új vallásért meg hagyja magát feszíteni, mert magának nincsen hozzá kedve.

– Ösmer egy embert, ki könyveket tudna írni?

– Igen!

– Adjon nekem alkalmat a herczeg, hogy beszélhessek vele.

– Okvetetlenül találkozunk egygyel.

A könnyű fogat beért a birtok közepébe, hol egy négyszögben képződék ki a lakház, a magtár és istállók, középen a gazdasági szekerek és ekék foglalák el a kijelölt tért, s a hosszú lakház szárnyán a tiszti lak volt, előtte pedig a kiváncsi pusztaiak állták el a helyet, hogy a herczeget láthassák.

A sok közül néhány menyecskefő tünik szembe, még pedig oly szép, hogy mitsem csodálkoznánk, ha Bowring úr előbbi hitéhez visszatérne, s addig kínzaná a herczeget, míg kivallaná, hogy minden falujából összehordatá a legszebb nőket, hogy alkalmas kiállítással lepje meg Bowring urat, mint egykor Katalin czárnőt a festett falvakkal; de mielőtt Bowring úr kétségét kifejezhetné, a herczeg végig vezeté a soron, hogy lássa külön is a csinos nőket, aztán a tiszti lakban mondja Bowringnak.

– Látott ön valaha ennyi szép nőt ily kevés ember között?

– Mára én el vagyok bűvölve, azért magyarázatot sem kérek.

– Na, ispán úr! – mondja a herczeg a tisztnek, – én kimegyek a juhokat megnézni, maga addig tartson magyarázatot Bowring úrnak.

A herczeg elment, az ispán tiszteletteljesen várta a kérdést, mire felelnie kelljen.

– Ispán úr! – kérdi Bowring, – hol szedi össze e gyönyörű népet?

– Nagyságos uram! – kezdi az ispán, – e pusztán kívülem, a tanítón, hajdukon és kovácson kívül csak béresek laknak, – e puszta hétezer hold egy darabban, tehát a roboterő nem elég, hanem béresekkel magunk míveltetjük. Minthogy pedig a kévehányás, zsákemelés nem könnyű munka; kegyelmes herczegünk jó bért rendelt, miért aztán annyi ember vágyik ide, hogy a javából is eleget válogathatunk, azaz, hogy meg is válogathatjuk; – s minthogy férfiainknál a jó arcz nem hiányos, és majdnem azt mondhatjuk, hogy az erő a szépséggel itt páros, – béreseink mind erősek, és majdnem valamennyi szép is.

– Ezt már értem, ispán uram, – jegyzi meg az angol, – hanem már az asszonyokat csak nem ispán úr válogatja a béresek mellé? mondja tovább az ispánnéra nézvén, ki a kedélyes tréfát mosolygással viszonozta.

– Nagyságos uram, az ilyen dolgokba nem avatkozunk; hanem, hogy asszonyaink igen szépek, az még természetesebb, mint a másik.

– Szinte vágyom az okot tudni.

– Minthogy a béresnek hetenkint csak egy szabad napja van, s akkor is csak engedelem mellett hagyhatja el a pusztát, – a nőtelen legény röstel a pusztából messzire gyalogolni olyan után, ki szegénysége mellett rút is; hanem mivel rajtuk sincs mi kivetni való, – nagyságos uram, biz’ ezek csak a szépét válogatják, s ilyenképen népesedünk meg isten jó voltából, – s ha végig nézünk a menyecskesoron, nem azt nézzük, melyik csunyább, hanem melyik szebb?

– Bizony most mindjárt beállok kisbéresnek.

– Legalább lenne párja a mi Pistánknak! nevetett az ispán.

– Jó, hogy mondja, ispán uram, – egy kisbérest találtunk az út mellett, miért hívják azt Holvagy Pistának?

– Éppen arról beszéltem, – szól az ispán, – s ha tetszik, megmondom, hol kapja ő ezt a nevet. Fenyíték alatt él itt uram ez a nép, mely minden nap növeli erejét, de önkéntelenül érzi, hogy ez erő bármennyit szaporodjék, kévét hányni és zsákot emelni fog egyedül. Minden lépten-nyomon vagy a munka, vagy a hajdú áll utána, egymásközt czivakodni nem mer; hanem esztendőn egyszer-kétszer elkéredzik valamelyik szomszédba vagy búcsúra, vagy vásárra, hogy kedvére kiverekedje magát.

(Bowring úr egybefont karral és mohó élvezettel hallá a beszédet.)

Ez a verekedés nem valami véletlen dolog; rákészül, mint az ünnepre magára s esztendeig vezeti a vágy azon napra, hol az ütlegekben lesz annyi bőség, hogy az egyik fél jóval többet kapjon, mint a másik, és ezt a fölösleget ugyan egy álló esztendeig megemlegethesse.

(Bowring úr öklei önkéntelenül összehúzódnak; hiába, az oroszlán körmeivel születik, és jól esik, ha hirét hallja az eleven húsnak.)

– A mi embereink nem öklelődznek össze jámbor falusiakkal, nem emlékszem, hogy valaha olyant bántottak volna, kit egyedül a véletlen hozott útba kapúsarkon vagy ajtónyiláson, megválasztják az ellent, mint vőlegény a menyasszonyt, hanem egész esztendőnek folytán izengetik, hogy ezt vagy amazt megverik, – sőt intik, hogy oda ne jőjjön, hová ők mennek; de ha mégis eljő, megverik csupa erőpróbálásból, melynek nem annyira harag a vége, mint a becsületes számvetése két kereskedőnek egy évi adás-vevésről, melyből egyforma szám ritkán jön ki, hanem a fölösleget elviszi valaki, s egyéb mondanivalója nincsen, mint az, hogy ő kapott többet.

(Bowring úr ezt mindinkább nagyobb élvezettel hallgatja, s elképzel egy becsületes boxot, hol a szabályok megvannak, s ha aztán az egyik szemét kiütik, az a kérdés: szabályosan volt-e kiütve?)

– Becsületesen van! hagyá helybe Bowring úr, hanem hadd halljuk, kit szokás megverni?

– Nagyságos uram, – folytatá az ispán, – a mint Enyingről Mezőkomáromon át idejön az utas, Hidvéget éri, hol nem jobbágyok laknak, hanem szabadosok, kik háborús időben katonasorba állnak föl kegyelmes herczegünk zsoldján; békében pedig az egész környéknek megszokott rémei; mert a hidvégi ember, ha lehet, meg nem marad egy kocsmában mással; azért vagy ő dob ki mást, vagy magát dobatja ki.

(Bowring alig győzi hallgatni, véghetetlenül érdekli, hogy most mindjárt megvernek valakit.)

– Annyira vitték ők már ezt a dolgot, hogy nem köt ki velök senki, tehát kénytelenek odább menni, hogy hírüket, nevüket föntarthassák, – s ezen czélra néhány év óta legalkalmasabbak nekik a fürgedi béresek. Most még azt kell megmondanom, hogy az egész hidvégi népet, valamint a fürgedi béreseket is egyedül egy képviseli, – ha ez a kettő azt izeni egymásnak, hogy itt vagy ott megveri, annyit tesz, hogy az egész hidvégi falu és minden fürgedi béres, a ki csak nőtelen, ott leszen.

– Talán el is unta már nagyságos uram, inkább elhagyom.

– Meg ne álljon, az istenért, inkább nem eszem, vagy még éjszakára is itt maradok.

– Ha addig van, hát elmondom a többit is. Malom nem lévén a pusztán, a mezőkomáromi malomban szoktunk őröltetni, s e czélból majdnem minden héten megyen föl egy béres-szekér őrleni valóval, s egy béressel tíz asszony is megyen a malomba. Midőn a hidvégi hidnál átmennének, a hid alatt okvetetlenül ácsorog öt-hat hidvégi szabados, köztök pedig legtöbbször valami csúfnéven Meddig Józsi nevezetű ember.

– Ezt már ösmerem! szól bele az angol.

– Megállj! szólítja meg Meddig Józsi a bérest, s aztán a szekéren üldögélő asszonyok közül egyiket megkérdi:

– Van-e még Fürgeden eleven ember?

– Hogy ne volna – felel valamelyik élesnyelvű béresasszony, – a ki haldoklik is, megeszik tíz gombóczot, – azért őrletjük ezt a tenger sok buzát.

– Hát egy kis pecsenye kerül-e melléje? kérdi gúnynyal a hidvégi.

– Pár számra vágják nálunk az ökröt, – de van is ám erő, – három kévét kap föl egy villára a mi emberünk, pedig két kéve tesz annyit, mint egy hidvégi ember, – nyelvel az asszony – fél ember pedig a ráadás.

– Ki mondja azt? kérdi foghegyen a hidvégi.

– Mind azt mondja – lőn a válasz, – hanem Holvagy Pista még a negyedikkel is megszerzi.

Ennyi aztán már untig elég, a hidvégi halfogó már nem állhatja; hanem azt mondja:

– No hát, néném asszony, megmondja annak a Holvagy Pistának, hogy ott leszek az ozorai szent istváni búcsún; hanem be ne jöjjön, vagy megmondja az ispánnak jó előre, hogy a hatökrös szekér a kocsma előtt álljon, hogy legyen min haza vitetni magát.

– Megmondjuk, öcsém uram, ne búsuljon, majd az izenetet meg a másik fordulóval hozzuk meg.

Ezzel elválnak, az asszonyok megőrletnek, hazamennek, az izenetet elmondják, s midőn megint a malomba mennek, már megvan az izenet.

– No, mit izent Fürgedről Holvagy Pista? kérdi a hidvégi.

– Csak azt izente, mondja a multkori asszony, hogy köszöni kelmednek jó akaratját, – hasonlóképen minden jó kivánsággal van, azért izeni is, hogy a hidvégi felcsert, meg a vizes lepedőt elvigyék az ozorai búcsúra, – arról aztán ne búsuljanak, hogy hiába vigyék, mert majd mindenikbe raknak egy embert a fürgediek. Ezt izente Holvagy Pista. Minden jót!

– Így megyen az izengetés álló esztendeig összevissza, néha aztán útközben meg is szaporítják; no de nem veszi senki számba, a hány szó, annyi ütleg bizonyosan kerül; ki páros, ki páratlan, csak ember legyen, ki ezt kiállhatja.

– Mikor van ez a búcsú? kérdi Bowring.

– Éppen holnap lesz, nagyságos uram, felel az ispán az ajtó felé nézvén, minthogy a herczeg már visszajött, s bejövet azt mondja az ispánnak:

– Holnap szent István-nap, ispán úr, el ne mulaszsza bemenni Ozorára, hogy a búcsún valami rendetlenség ne történjék.

– Ott leszek, kegyelmes uram.

– Még én is! mondja Bowring.

– Nem unja el ön magát ilyen falusi ünnepélyen?

– Gondoskodtam élvezetről – mondja a kérdett – el nem maradnék ezért a pusztáért.

A herczeg nem kételkedék, hogy az angol valami szokatlant akar látni, tehát nem akadékoskodék, hanem kivánsága szerint a pusztán hagyá.

Egész estig beszélteté magának a különböző kalandokat, későn este tért csak nyugalomra, s mint a gyermek, egész örömmel ébred föl a másik napra, mely Hidvégen és Fürgeden ezen szóval üdvözölteték:

Ma van az ozorai búcsú!

Reggel korán fölkelt az angol, s még ekkor látta, mily ünnepi szín van a pusztán, midőn a kisbéresek fehér patyolatingben és gatyában, feszesen testhez szoruló, apró gombos mellényben járták át a nagy udvart, miközben egy sárgavörös tarkájú kendő a mellény gombján megerősítve s oldalt a zsebbe tűzve lobogott a lépések után.

A nagyszájú ing fehér felhőként lebbent meg, s a nagy tisztaság szokatlan méltóságot kölcsönzött a választott magas alaknak, mely után az öreg asszony is elgondolkodott egyet, hát még a fiatalabb!

A sok készülődés után a nőtelen legények vagy huszan összegyülekeztek, mit a hajdú már bejelentett az ispánnak, ki a legénységet ezzel a szóval ereszté el:

– Legények! a szent misén minden ember jelen legyen, s meg ne próbálja valamelyik, hogy izgágát csináljon; mert akkor én is ott leszek ám.

– Nem lesz panasz! mondja egy a többiért, s a nyalka csapat megoszlék, hogy ki-ki akkor menjen, mikor kedve tartja.

Készen álltak a megnyergelt paripák, Bowring úr az ispánnal lóháton ment be, hogy így tetszésük szerint követhesse a pusztaiakat, kik különvált csoportokban tarkázták meg a nagy országutat, mely a pusztán keresztül a faluba vezetett.

Egy férfi ment elől, utána egy asszony, míg utánuk jóval hátrább egy legény s egy leány, hanem olyanképen, hogy az útnak egyik szélén a legény, másik szélén pedig a leány ment oly következetesen, mintha kimérték volna nekik az utat.

– Az elsők – mondja az ispán Bowring úrnak – házaspár, a férj elől megyen, utána pedig a nő, férjének dolmányát vetvén vállára, s a széles országúton nem lép férje mellé, hanem szüntelenül utána megyen, s a mit a férj elől beszél, ő azt a második sorból hallgatja, s onnét felel vissza. Ez itt megmásíthatlan szokás – folytatja az ispán, – míg jóval hátrább egy nőtelen legényt látunk az út szélén, s vele átellenben egy leányt, nem mintha gyűlölnék egymást, sőt tán éppen az ellenkező az igaz; de jaj volna a lány becsületének, ki a nagy országutat közbe nem ejtené, mint hogy a nagy pusztán oly messziről meglátszik az ember, s ezen szokás által védettebb az erény, mintha az anya szeme nyomról-nyomra kisérné a leányt. Szent szokás ez uram, s egy megsikamlott erkölcsöt példának okáért nem tudnék elmondani évtizedek óta, s éppen ezért nem aggódik az apa, hogy lányát magától elereszsze; mert mint a nyitott könyvnek legelső betűje, oly tisztán kilátszik az ember a távol rónaságból.

Az angol nyugodtan hallgatta a beszédet, s egyet körülnézett a nagy pusztán, hol még akkora magasság sem látszik, melyre egy emléket tehetne le e tiszta gondolatnak, ha csakugyan elvetődnék erre még olyan, ki itt vad szokást keres, holott oly tiszta az erkölcs, hogy a nagy világ czivilizálója nem méltó rá, hogy mezetlen lábbal és födetlen fővel lépjen e térre, hol még a kereskedés tanyát nem vert, de az erkölcsöt sem tette portékává senki.

A síkságból mintegy visszafelé mentek és néhány ritka szálfa között leereszkedék az eddig nem látott erdőnek mélyébe, melyből egy erős kanyarúlat nagy mélyedéseken át Ozorára vezette a két búcsúi vendéget, kik a vendégszerető pap udvarán szálltak le a lóról. Összesereglett a vidéki népség, megkondult a harmadik harangszó, s a hivők áhitattal léptek át a szent küszöbön, tisztelni a legelső magyar királyt, kit a vallás megszentelt, s a buzgó nép közelebb hiszi magát az éghez, mikor édes magáét maga fölött látja.

Az imaházból kihallik a buzgó ének, és szinte fölnéz az ember az égre, hova fölfelé tör a buzgalom, s elgondolja a magyar ember: Igazságos az isten, – s nagy áldást készíthet ez nekünk, hogy oly sokáig kell érte könyörögnünk!

Mise után szétment a búcsú-nép, vendéglátó házakban ülvén meg az ünnepet, – s egy-egy banda lepte meg az úri házat, egy-két órára helyrerángatván a kedvét a búsuló magyarnak.

A tisztelendő úr asztalát sűrűn körülülte a vendégsereg, csak egy hely maradt üresen legfelül, Bowring úré, ki a kocsmában ül egy nyári kabátban, lovaglósapkában, s készebb elkoplalni három nap, mint hogy az ozorai verekedést elszalaszsza.

A kocsmáros egy kis ajándékért a bormérőbe eresztette, hogy minden alkalmatlanság nélkül élvezhesse a látványt, mire nem igen sokáig kelle várakoznia; mert valamint a rémek órája, lassankint ez is elkövetkezett.

Délutáni egy óra felé felhőként tódult be egy fiatal csapat, élükön Meddig Józsi lépett a kocsmába, s a legkényelmesb helyet kiválasztá magának, hogy embereit, mint vezér a hadsereget, végig lássa, egyszersmind elől legyen, s hogy a czigányhoz közel legyen, mert hiába, ő a vezér, őt illeti meg a tisztesség, hogy ő mulassa magát a czigánynyal.

A kocsma tágas volt, legalább elég tágas arra, hogy észre ne vegyen senki egy alakot, mely az ellenkező zugban a padon végig feküdt be a falnak, a nélkül, hogy akár a mulatók zaja, akár a zene megfordíthatná a padon, hol már jó ideje lehet, de senki sem kivánkozott az általa elfoglalt helyre, s magának, úgy látszik, kevés kedve van azt elhagyni.

Megindult a jó kedv. Egyéb nem hiányzék, csak az, hogy a búcsú Bowring úr várakozásának megfeleljen, azaz: hogy a légyott el ne maradjon; de nem is maradt el.

A nyitott ajtón meghajolva lép be egy hosszú süvegű béres, utána vagy öt. Az első, kit nem szándékunk máskor szerepeltetni, nyers hangon kiván jó napot a kocsmárosnak, s olyanformán néz körül, mintha senki sem volna a kocsmában, pedig Meddig Józsi olyan lármát vert egymaga, hogy az ablak is megnyilott bele; de a béres mégis azt mondja:

– Kocsmáros uram, adjon bort, legalább ne unja el magát az ember a kocsmában, ha maga van.

– Debz’ van itt más is! – szól a kocsmáros, a kikészített meszelyt a hidvégi vezér mellé helyezvén, – nem látja kend, hogy a hidvégiek is itt vannak?

A béres előbb ivott a borból, pajtásait is megkinálta, s még azután mondja:

– Nem is vettem őket észre!

Bowring úr nagyobb élvezettel nézte ezt az előjátékot, mint a szatmári ember a komédiát, midőn a medvét várta, s a bormérő nyilásán kidülleszkedve, mint egy elsőemeleti páholyból nézte a drámát, melyben két hős küzdelme kezdődik.

– Öcsém, tán hályog van a szemeden, – gúnyolódik a hidvégi – itt van ám a hidvégi felcser (ez czélzás), nem lenne jó, ha szemedet a tenyeredbe adná?

– Már én majd csak így is hazatalálok az éjjel – mondja rá a béres egykedvűen, leülvén az asztal mellé, jó közel, majdnem szomszédnak Meddig Józsi mellé.

– Azt gondoltam, öcsém, hogy szekéren mentek haza, gúnyolódik amaz.

– Már ha tudtuk volna, hogy itt lesztek, tán csak eljött volna utánunk a szekér.

– Pedig eljöttünk! mondja hegyesen a hidvégi szabados.

– Nojsz, mi sem maradtunk otthon! – felel a béres.

– De látlak.

– Én is! – lőn ismét a kurta válasz – midőn a kocsmáros megint bort tett a vendégek elé, Bowring pedig azt kérdi a kocsmárostól, ki a bormérőbe visszament:

– Úgy látom, hogy ez egyik sem mer a másikba kapni.

– Dehogy nem, uram, – dehogy nem, – lesz itt mindjárt olyan verekedés, hogy darabokra szedik egymást: csakhogy, uram, ennek is megvan a maga módja, még pedig az, hogy ezeknek idáig nem volt még igazi okuk a verekedésre az izengetésen kívül, – tehát most csak ürügyet keresnek, hogy egymásba kaphassanak, most idáig csak kötődnek; végzi be a kocsmáros, lemenvén a pinczébe, s magára hagyván az angolt, ki megint a párbeszédre figyelt.

– Hát azt mondod, hogy látsz? kérdi a szabados a bérest.

– Persze, hogy látlak!

– Azért kérdem, – mondja amaz – hogyha hályog van a szemeden, inkább közelebb jövök hozzád, – folytatja a szabados, közelebb csusztatván könyökét az asztalon s minthogy a béres is már könyökre támaszkodék, a két kéz olyan közel volt, hogy egyik a másik szemét könnyen kiüthetné.

– Talán megférnél egy helyben, öcsém? – kérdé a béres, könyökét jól felfeszítvén, mert ládd, én odább nem megyek.

– Hátha odább mész? – véli a szabados.

– Nem hinném! – mondja a béres egy helyből, mire a másik már oly közel csúszott, hogy könyöke megérinté a bérest.

– Hozzám ne értesd többször a könyöködet, mert aztán előkérheted a vizes lepedőket! – mondja a béres, mire a hidvégit egyike saját pajtásainak egy kissé meglöki s ekkép a béres könyökét eltaszítja az útból, mire aztán vége a diplomácziai tárgyalásnak, és elsül az első ágyú, azaz, a béres úgy löki mellbe Meddig Józsit, hogy az rögtön a falhoz csapódik, ha éppen a másik hidvéginek feje közbe nem keverednék, mely aztán olyant ütött a falon, hogy a fal is egészen megveresedett, – csakhogy a természettudósok már akkor is haladtak annyira, hogy ez a csudatétel csak annyiból tulajdonítható a hidvéginek, a mennyiből a vér nem a falból, hanem az ő fejéből ázott ki.

Fölegyenesedett erre a hidvégi vezér, s mielőtt az ütleg következnék, harsány hangon mondja:

– Na te, konvencziós cseléd, puhára verlek ma, azt elhiheted, azért hagyok még egy «Miatyánk»-ra való időt, hogy szó nélkül ne menj a másvilágra! Fenyegetődzék a hidvégi, egy nagy ólmos gyűrüt keresvén elő mellénye zsebéből, mi abban az időben tiltott viselet volt, s míg azt kis újjára húzta, mintegy időt hagyott amannak, mintha azt csakugyan nagylelkűségből tenné; de a béres sem hagyta használat nélkül az időt, sípujjú ingét fölszedte s karja körül gyűrte, az egyik ujj alól egyszersmind egy kurta furkós botot szabadított ki, melylyel, kis körben megcsóválva, elegendő kemény ütéseket osztogathat az ember.

– No hát; a ki herkópáterod van, – lármázott a szabados egész dühvel, – hadd veszlek kézre benneteket, – mondja kitörve többedmagával; de mielőtt a többi oldalt kerülhetne a béresnek, az hátulsó lábára veté testének terhét, aztán az egyik oldalasnak feje felé czélozván, mire amaz fejét védené karjával, addig a béres a kurta bottal olyant vágott a lábszárra, hogy az oldalt levő a földre rogyott.

– Ez szabályos ütés volt! – kiált Bowring, kit észre nem vevének a nagy lármában, hanem azért ő nem szűnt meg tudományos szempontból is megrostálni a dolgot, az illetők pedig egymásután szolgáltatták az anyagot, nagy erővel vagdalván egymást a földhöz, mintha az egésznek jó részét fekve kellene elvégezni, nehogy oly hamar kifáradjanak.

– Csak a fejét, ott nem sántul meg – hallék a kiáltás.

– Ne sajnáld, nem apád! – mondja a másik, csakhogy a fölkapaszkodók helyére megint új embert vernek földhöz, a kocsma ablakain pedig meggyűlik a bámészok serege, az ajtón állók pedig csak annyit segélnek a dolgon, hogy egyik vagy másik fejbe vert embert kiviszik a kúthoz, hol addig mosogatják, míg újra bemehet, folytatni a munkát.

A béresek mise után megszéledtek a vásárban, s ez a négy-öt bármily hosszan tartja a helyet, lassankint kifárad, csak az birja még őket lábon tartani, hogy parasztszokás szerint az eddigi vezér elkiáltja:

A béres sem hagyta használat nélkül az időt.

– Vesd nekem a hátadat! mire a többi hirtelen él az óvatossággal s új erőt gyűjt a védelemnek e módjából, mely Bowring úr méltánylását tökéletesen megnyeri, szabályosnak ösmervén az egész verekedést, legkisebbet sem törődvén azzal, hogy fáj-e az ütleg, vagy nem?

Egy-egy béres rohan be a verekedés hallatára, de a többes szám még mindig nevezetes előnyben van, s a kocsmáros félvén a rosszabb következménytől, megsúgja Bowring úrnak, hogy bemegyen a paphoz, hogy a fürgedi ispánnak a dolgot megjelentse.

Elment, visszajött a kocsmáros, de nem jött véle az ispán, és Bowring úr is már szivesen hajlott a béresek mellett kelni részvétre.

– Nos, kocsmáros, – kérdi Bowring – benn volt az ispánnál?

– Igenis, megjelentém, hogy a béreseknek most mindjárt végük lesz.

– És mit felelt az ispán?

– Azt mondá, uram, hogy úgy kell nekik, miért hagyják magukat.

A verekedés már végső végét, a legrútabbat érte meg, ekkor ordítja el magát az egyik a béresek közől:

– Hol vagy Pista?

– Itt vagyok, – mondja a fal melletti padon nyújtózkodó alak, fölgyűrt ingujjal rugván föl magát egyenesre, s egy kurta hidvégi legényt derékon kapván, a csoporton át az ajtón kivetette, mondván:

– Félre az útból, kölyök, – mert majd lábadra lépnek, aztán ríva fakadsz.

Pedig a fiú alig lesz már húsz esztendős, daczára, hogy nem birt tovább kapaszkodni ki a csizmájából, mint öt láb.

Bowring úr megismerte most a tegnapi kis bérest, valamint egyszerre megmagyarázá önmagának, hogy őt csak végső veszedelemben hívják elő, s azért nevezék el: Holvagy Pistának, csak az a kérdés, hogyan végződik el a dolog.

A hidvégiek megálltak egyet a czivakodásban, s addig maradt annyi szünet, hogy a béres fönhangon mondhatá:

– No, Józsi… kiált a hidvégi vezérre, – már most én is itt vagyok, most már nem te mondod meddig, hanem majd megmondom én! – szólt harsányan a béres, megfogván két hidvégit egyszerre, s nagyot kiáltván egyik pajtására: Tedd be az ajtót, hogy ki ne mehessenek, majd kiadogatom őket az ablakon, van-e ott kinn vizes lepedő?

A czigányok rémültek el legjobban, de már nem mehettek ki, s a boldogtalanok egy sarokban huzódtak össze, egyiránt féltvén a nemes hegedűt, és azt, ki azon hegedülni szokott.

Megváltozott a harcznak egész alakja, most kezdődött még az igazi kévehányás, mert már néhányat löktek ki az ablakon, míg bent elszánt birkózás kezdődék, hogy ölbe lehessen kapni a legényt, és így az ablakra kerülhessenek vele.

Meddig József, mielőtt a nagy gyűrűt halántékához mérné Pistának, ez elkapta az esésben levő kezet, s egyet csavarván rajta, térdre zuhant a dühös szabados, s tarkón ütvén őt a béres, elfeküdt a földön, de a béres láb alá vette, hogy megérezze, ha föl akarna kelni, mig ő egyúttal segíti az ablakon kirázni a többit.

A megvert szabados eszén volt még, s érezvén a megveretést, földön fektében bicskáját szedte elő, hogy egyet kerítsen vele a béres czombján.

Észrevette ezt a remegő czigányok közől a primás, minthogy közelében hevert a szabados, kinél a muzsika ára a mai napra már úgy is elveszett, hirtelen lehajolt, s a szabados kezébe kapaszkodott, s tág torokkal bőgte a béresnek, hogy kapja el a lábát.

Bowring úr elrémült, – látta, hogy a szabály már megbukik, s hogy a felbőszült embert a béres most már nem fogja kimélni, hirtelen kirohant a bormérőből, és lélekszakadva rohant a paplakba, hol az ispán úr éppen most fogta el a pap pagátját.

– Ispán úr, – ispán úr!… kiáltja Bowring – jöjjön hamar, a fürgedi béresek most mindjárt agyonverik a hidvégieket.

– De az már nem lehetetlen! – mondja az ispán ijedten, azonkívül pedig földhöz vágta a kártyát, s kalap nélkül rohant előre, utána pedig az angol s a bormérőben sikerült beérnie, hol az ispán messziről kiáltja, éppen midőn a béres ölbe kapta Meddig Józsit, hogy úgy vágja a falhoz, hogy holnapig ott ragadjon.

– Nem volt még elég? mondja az ispán.

– De már elég volt! mondja Pista oly nyugalommal, mintha kévét hányt volna, s a szabadost mint egy ölbeli gyereket eresztvén le a földre, honnét még azután is alig birt a kegyetlen ölelés miatt egyenest megállni.

Az ispán nem szólt többet, a béresek egész egyszerűen mondák:

– Csöndes jó éjszakát kivánunk mind közönségesen! S ezen szóval eltávozának, csak Holvagy Pista mondá a czigánynak:

– Megküldöm az árát a muzsikának, – s talán az emberséget is meg tudom még egyszer hálálni!

*

A béresek után Bowring is elment az ispánnal, kit ekkép szólított meg:

– Uram, furcsa nép ez a magyar!

– Higyje meg, nagyságos uram, szeret ez a magyar engedelmeskedni, ha tudja, hogy olyan ember parancsol neki, aki tudja: mikor kell parancsolni.

Mikor Bowring úr az ispánnal azon részére ment a falunak, hol a fürgedi út a hidvégitől oldalt válik, látták a két csoportot eltávozni, – a béresek szótlanul, a hidvégiek közől azonban hallatszék Meddig Józsinak éles hangja:

– Lesz még ozorai búcsú!

– Itt leszek! kiáltja vissza Holvagy Pista, kinek nevét ime megmagyaráztuk ma.

Mielőtt azonban az ozorai búcsúnak napja elkövetkeznék, beleszólt az idő a történetbe, s embereinkkel máshol találkozunk.

V. (Vőlegény áll a házhoz.)

A Siónak másik oldalán van egy becsületes komposszesszorátus, azaz hogy van több is, hanem az egyikben élt ebben az időben nagyságos Baltayné asszonyság leányostól, ki anyjának özvegy napjaiban egyedüli boldogsága lőn, ha tudniillik maradt még annyi idő, hogy véle néhány szót válthatott; mert a nagyságos asszony korán özvegyen maradván, úgy beleszokott a gazdaság vitelébe, hogy hétköznap még a csizmát is fölhúzta, és a Sió melletti kaszásait még a csádéban is fölkereste, ha valamikép azt gyanítá, hogy az árnyékban hüselnek.

– Ettél-e már, fiam? kérdi a meglepett napszámost.

– Igen is, ettem, nagyságos asszonyom! feleli a meglepett ember.

– Jó volt az étel?

– Hála istennek, biz az jó volt.

– Hány gombóczot ettél meg, édes fiam?

– Azt tartom ötnél kevesebb nem volt, a mi egyre jutott.

– Egészségedre váljék, édes fiam! – szól a nagyságos asszony, – hanem ha a vendégség tetszésedre volt, hát jó lesz megfogni a kaszát, mert máskor imádkozva sem eresztlek földemre.

Nagyot vörösödött a napszámos, és szégyenkedve nyult a kaszavágás után, egy fogás helyett kettőt is vágván, hogy a nagyságos asszony egyebet ne mondjon.

Hazament a nagyságos asszony, megnézte a ház környékét, mely mindenütt oly tiszta volt, mintha husvétnapra söpörték volna össze, nem lévén senkinek megengedve, hogy ott engedelem nélkül való dolgot cselekedjék, kivévén egy bakszarvast, mely néha órahosszat összenyargalászta a majort és a kastélyudvart, megállván közben az erkély előtt, honnét nyalánk alamizsna hullott alá a torkos állatnak, – csakhogy úgy elszemtelenkedte magát néha, hogy addig meg nem izlelt semmit, míg a fiatal úrhölgy le nem jött, s át nem ölelé sudar nyakát, s így nem kinálá saját tenyeréből a büszke állatot.

Minden nap tiszta piros szalagot kötött a szarvas nyakára, honnét lepirosodván, messziről megláttatá, hogy a kegyencz nem valami kóbor erdei vad, hanem emberek között élő, elkényeztetett állat, mely a kényelmet, s az emberek látását annyira megszoká, hogy valaki elől megfutamodni nem igen szokott; pedig szivesen kiugrott a kapun s néhány óráig is elkószált a határban, hol őt már minden ember ismeré.

Midőn az úrnő lejött, órákig elkisérte őt a nagy angol kertben, – néha meg-meglódult, és átnyargalá a körüleső tért, vagy aztán megjuhászkodva, mint valami kezes bárány, járdalt az ifju hölgy után.

Mielőtt az ifju hölgygyel találkoznánk, maradjunk a nagyságos asszonynál, ki ma minden egyéb dolgot láttatlanban hagyott, hogy a várt vendéget fogadja, ki ugyan éppen egy kőfalköznyi távolságra lakott, de mégis oly távol estek egymástól, mintha előbb a világot kellene megkerülni s akkor is egyszer legalább eltévesztenék az utat.

A Baltay-családnak volt egy öröksége, mely fiúról-fiúra szállt, – egy elátkozott pör, mely minden Baltaynak életéből kész tíz esztendőt pörölt ki, – hanem ennyi haszontalanul elvásott esztendő nem volt elég arra, hogy valamelyik Baltay megérte volna végét.

E pör okvetetlenül a kisebbik ágnak tönkrejutásával végződött volna, hanem midőn a végsőre kerülne a dolog, egy vagy más közbejött érdek megállította a feleket, kik aztán tíz esztendeig ismét megnyugodtak, míg tudniillik ismét megbolondult valamelyik, vagy lócserénél, vagy kölyökkutyán, s kitört a háború újra s addig czitáltatták egymást, hogy a megyei esküdt két lovat tartott csupán a megidézésekre, megintésekre, míg ismét valahol összebékéltek valamely jófajta csikón.

Ezen tusakodások közt azonban a pör annyira megérett, hogy jelen nemzedékünknek már kevés tenni valója volt, az ifjabb ág keményen lőn ostromolva s megérzé, hogy lába alatt inog a föld, ha az öregebb ágnak most már egészen végső ivadéka haszontalannak nem vélné a munkát.

Tíz év óta hallgat az öregebb Baltay, – az ifjabb ágon levő egyetlen öcscsének meghalálozása keményen szivéhez ütődött, s a prókátorok bármennyire nyaggatták, nem akart a pörbe elegyedni.

Végre nagyot gondolt, saját testvérének fia egyedüli örököse lévén roppant vagyonának az öregebb ágon, tíz évi hallgatás alatt, addig-addig nézett a szomszéd udvarra, melynek minden tyúkját megismerte, hogy Baltay nagyságos úr ekképen gondolkodott:

– Nekem öcsém van, a sógorasszonyomnak lánya, ez a mennydörgő mennykő nagy pör egyszerre végét éri, ha ezt a két fiatal cselédet egymás mellé állítom! mondja magában, s kikiált a hajdúnak, hogy a nagyságos asszonyságot tiszteli, ha terhére nem lesz, ebéd után három órakor tiszteletét teszi.

Megjött az izenet, hogy a nagyságos asszony mindenkor igen szivesen látja, s a mondott időben elvárja a nagyságos urat.

– Az aranyos mentémet! – mondja a nagyságos úr.

– Tessék parancsolni! – kérdé a hajdu a szokatlan dolgot.

– Az aranyos mentémet!

– Kiporoltam igenis! – mondja a hajdú – útját akarván állni a különös készülődésnek.

– Hát még harmadszor is mondjam, hogy adja kend ide az aranyos mentémet?!

– Nincs ám ma vasárnap! – okoskodik a goromba hajdú.

– Hát kend, nagy fülű – riad föl az úr – hova megyek én most?

– Nagyságos Baltayné asszonysághoz; – csakhogy úgy is tudom, hogy a nagyságos asszony kineveti a nagyságos urat, mikor egyszer aranyos ruhában megy oda, máskor pedig annyi papirost szegeztet a kapujára, mintha sárkányon akarná fölereszteni.

– Nem érti kend a dolgot, – véli a nagyságos úr, – adja ide mentémet.

A hajdú nagy későn előadogatott mindent, s urát addig rángatta, míg a mente ráfért, hanem midőn ezt is elvégezte, azt mondja:

– Ne mondja a nagyságos úr, hogy ezt is meg nem tettem, hanem már most fölmondom a szolgálatot.

– Elment a kend esze?

– Még nem ment el, – véli a hajdú, kulimászos bajuszát megegyengetve, – hanem attól félek, hogy elmegy!

– András! kend vagy sokat ivott ma, vagy keveset. Mi lelte kendet?

– Csöndességben akarok élni vénségemre, – mondja a hajdú – s minthogy a nagyságos úr a szomszédba megy, azt tartom, hogy onnét pör nélkül nem jön haza, – akkor aztán András fusson kend ide, – András fusson kend oda! zsörtölődik a hajdú, s magát végig nézvén, mondja: már pedig uram, ötven esztendeje szolgál engem ez a két láb, aztán ha nagyon megszalasztom őket, attól félek, előbb kifutnak velem a világból, mint akarnám.

– Na, legyen kendnek esze! – nem veszekedni megyek, hanem, ha lehet, megcsinálom az örök békességet, – egy házasságot gondoltam ki!

– Mit gondolt ki a nagyságos úr?

– Egy házasságot! – mondja bizalmasan amaz – még pedig oly boldogsággal, mintha esküvőre menne.

– No hát akkor ne is menjünk odább, nagyságos uram, hanem itt a kréta: egy esztendőre ötven forint meg a ruha, – ezt éppen a mai napon megszolgáltam, az új még rajtam sem volt, hát nem vásott, – a pénzből adott nagyságod a simontornyai vásárkor öt forintot, a komáromi bucsúban tizet, – a kiliti bucsún huszat, ez annyi, mint harminczöt, – tegnap tizet, ez éppen negyvenöt forint – marad még öt forint, ha adja, jó, ha nem, hát abban sem halok meg, hát jó egészséget kivánok!… legyen boldog a nagyságos úr!… – mondja a hajdú elnehezülten – … ha a nagyságos úr ilyen nagyot akar botlani, hát jó, én leveszem róla a kezemet… de én meg nem maradok olyan házban, hol az asszony is olyanképen akar úr lenni, mint a férfi, vagy még tán több is; ezt én nem szoktam meg, de nem is szokom!

Mindezt oly hamarjában elmondá a hajdú, hogy Baltay úr nem birta megállítani, hanem midőn aztán a hajdú lelke elnehezedett, akkor mondta:

– No András, legyen kendnek esze, – hisz nem én akarok megházasodni, hanem az öcsém!

– Hát mért nem szólt a nagyságos úr elébb? – véli a hajdú, a krétát letörölvén az asztalról.

– Lehet is kend miatt szóhoz jutni! – lármázik a nagyságos úr. – Illik is itt hagyni az embert, mikor már harmincz esztendeig van kend a háznál.

– Jól van hát no! – csitítgatá a hajdú – hanem ha nekem még egyszer előkéri a nagyságos úr a proczeszszust, akkor aztán meg nem marasztanak ám a háznál.

Nem adott feleletet a nagyságos úr, hanem midőn a hajdú addig húzta-vonta rajt a ruhát, hogy már nem volt mit igazítani, akkor mondá:

– Na most már elmehet!

Baltay úr erőteljes ember lévén, a nádpálczát csak kézbevalónak vitte, s büszke tartással ment végig az egyik udvarból a másikba, hol minden ember megsüvegelé már messziről, s a kit megilletett, megpróbálta megcsókolni a kezét.

Fölment a tágas lépcsőzeten, hol mindenféle bolondul faragott állat bámészkodott a lépcsőzet mellett s Baltay úr lassan lépegetett, mintha a rég nem látott alakok számon kérnék tőle ezt a látogatást; azonban sokkal derültebb hangulatban volt, mintsem, hogy szemrehányásokra gondolni akarna, tehát fölment, megczirogatá az állatokat, hogy ily rég nem látogatta meg őket, aztán pedig az előszobába nyitott.

A nagyságos asszony cselédje ajtót nyitott, s a nagyságos úr megvakarintá csizmája hegyével a padozatot, fejét nagy tisztelettel meghajtá, s a házi asszonyhoz közeledett, ki sötét selyembe öltözötten néhány lépésre eléje jött.

– Hol is hagytuk el a szót? – kérdi Baltay kedélyesen akarván elütni a tíz esztendei haragot.

– Már nem emlékszem rá. – Mondja a házi asszony bizalmas arczczal.

– No hát ha elfelejtettük, sohase jusson eszünkbe.

– Adja isten! – kivánja az úrnő, mintha nem egészen hinné, hogy elfelejtett mindent.

– Kezet rá, hugomasszony, – ha aztán kezet adott, megmondom, miért jövék ide?

– Itt a kezem, kedves urambátyám!… – mondja az asszony, oda nyujtván kezét, – nem olyan puha most, mint akkor, midőn istenben boldogult uram, Baltay Sándornak az oltár előtt nyújtám; mert azóta én vagyok ennél a háznál utolsó cseléd; mert a többi tudja, meddig szegődött, – nekem pedig addig van maradásom, míg a prókátorok ki nem pörölnek.

– Ne is hozzuk elő hugomasszony; mert aztán mégis eszünkbe jut, a mi tíz esztendő előtt utolsó szó volt, – pedig az is tiszta kár, hogy eddig össze nem békéltünk.

– Hát mi jót hozott urambátyám, az én özvegyi hajlékomba?

– Áldást, békességet, – mondja amaz – látja hugomasszony, hogy parádéban jöttem.

– De prókátort nem hozott, urambátyám? – kérdi a nő – különben azt hinném, hogy én leszek a vendég, s nem urambátyám.

– Prókátort nem hoztam, hugomasszony, hanem ha kell, hát a papért mindjárt elküldök.

– Nem értem, – mit mond urambátyám!

– Nem várakoztatom kedves hugomat; mert még azon gondolatra jöhetne, hogy vénségemre jött meg a bolondom, hanem ha tetszik, vágjuk ketté a pört egy házassággal.

– Ezt sem értem! – mondja a nő.

– A hugomasszony kis Etelkája, meg az én öcsém, ha összekerülnének, minden prókátort kitörülnének a pörből, aztán vége lenne a hosszú komédiának.

– Kedves urambátyám! megkérdezte öcscsét?

– De majd az orrára kötöm a lánczhordtának, – pattant fel az öreg – tudok én annyit hegedülni, hogy az úrfit az én nótámra tánczoltathassam meg.

– Akkor nem az elejéről kezdtük a dolgot, urambátyám, s ha a gyermekek nem szeretik egymást, az lesz ám még a czifra pör, mikor a prókátorok helyett is a férj és feleség czivakodik az egész élet folytán.

– Majd összetörődnek! – véli Baltay.

– Hát urambátyám mért nem próbálkozott meg egy asszonynyal?

– Sok én rajtam az igazítani való, kedves húgomasszony – aztán olyan vagyok én, mint a vas, nagyon rá kell ütni, hogy más formája legyen.

– Lám, lám! – urambátyám is csak Baltay – a szűk csizmáját mással akarja elviseltetni, aztán nem is kérdi, hogy a másik elviselheti-e?

– De hátha szereti a leányt?

– De hátha nem szereti, urambátyám – erre is meg kell ám felelni, – utóbb pedig még az a legfőbb kérdés, hogy egymást szeretik-e?

– Jaj, de sokat kérdez, hugomasszony! – mondja Baltay, a mentéjéből egy gombot kiszabadítván, mert érzé, hogy rég nem beszélt olyan emberrel, ki nem konvenczióért engedelmeskedik.

– Ennyit, kedves urambátyám, egy zsák búza mellett is elkérdeznék, hát még egy házasságnál!

– Jól van, de ha szeretik egymást?

– Egymásé lesznek!… – mondja a nő – hanem ha nem szeretik egymást?

– Jaj, még nem is tudjuk az egyiket, aztán már is a másikat kérdi húgomasszony.

– Én vagyok az anyja leányomnak, s ha én is a földhöz verem a boldogságát, akkor kitől várjon jobbat?

– Csak már engedne el valamit, édes lelkem hugomasszony, hogy hamarább megalkudhassunk, – én az öcsémnek parancsolok, hugomasszony meg a lányának, aztán…

– Kedves bátyám! ha a Baltayak egymás boldogtalanságáért annyi esztendeig pörölgetnek, – legalább a boldogságukért hagyjanak egy kis időt, s ha nem szereti a fiú…

– De majd helyre…

– Pszt… édes bátyám… – mondja az asszony, elfogván közepét a szónak… – ezt vigyázva kell tennünk; mert nagyon egyenes földön lakunk, a hír könnyen megfutná a harmadik határt is: pedig ha már az isten ezt a leányt adta, nem igen akarnám másnak a nyakába kötözni, ha tán háztól kérve is elkelhet.

– Félek, hogy hugomasszony többet is tud, mint én, – mondja Baltay – vagy hogy már későn jövök; de azért itt a kezem, becsületemre mondom, szent a béke egy föltétel alatt.

– Mondott szóból ért az ember, kedves urambátyám.

– Ha már az öcsémé nem lehetne Etelka, igérje meg, édes hugomasszony, hogy csak olyan embernek adja, kiről tudja, hogy talpig magyar ember!

– De ezt már bátran megigérem, – mondá kezét nyujtva az asszony.

– No akkor a lakodalom napján eljövök a kalácssütésre, s azt a pört kalács alá rakhatja, kedves hugomasszony.

– Én szavamnak állok!

– Meg én is – mondja ünnepélyesen Baltay – hanem ebből nem engedek ám el, hugomasszony, mert még a haló földemben is megfordulnék, ha igaz szerzeményünket olyan ember turkálná majd, ki a magyar hitből kikeresztelkedett.

– Amen! – hagyá helyben az asszonyság, lekisérvén Baltayt az utolsó lépcsőig, hol a fölmelegült ember hallatlan dologra vetemedett, s egy asszonynak, tudniillik a háziasszonynak kezét megcsókolta.

Ha ezt akkor megtudták volna a jóbarátok, szenes vizet itattak volna vele, mint olyannal, kit a boszorkányok bűvöltek meg, s igézet alatt áll.

VI. (Egyszer volt egy özvegy asszony, annak volt egy lánya.)

Hazafelé tartott a szarvas, de mielőtt az úrnő kiérne a kertnek utolsó kanyarodásából, a nagyságos asszony lánya elé ment, a jó asszony oly boldoggá kivánta tenni gyermekét, hogy a jó szándéktól nem tudta igazán, mit kellene leginkább meghatároznia.

Az öreg úr látogatása nem maradt nyom nélkül, s a nőnek el kelle magát határoznia a legkényesebb dologra, lánya szívét kikémlelni, pedig jól tudta, hogy ő sem fogja megkérdezhetni, de a lány sem fogja megmondani; de mégis meg kell tudni. A legközelebb eső lugas elég alkalmas hely lőn arra, hogy az anya éppen odáig elfáradjon, s ott megnyugodjék, s a lány kényelmesen helyet foglaljon az édes anya mellett.

Jaj, de nehéz olyan titkot megtudni, mit nem fognak megmondani.

Az anyának első gondja volt a szarvast elrezzenteni, mert a szemtelen jószág néha a csipkés fejkötőt is meglegelte, pedig ez órának komolyságához átkozottul rosszul állna, hogy fejkötőjét akkor rántsa félre a szarvas, midőn a komoly arcznak kellene kipótolni a ki nem mondható szót.

– Már csak leülök, édes leányom, – kezdi az anya – ki tudja, meddig ülhetek még melletted?

Ennyi volt a kezdet, mi egyre is jó volt, meg másra is; mert hiába tagadjuk, magyar szokás szerint a beszédet néha úgy szabják ki, hogy arra is ráillik, kire nem akasztják.

– Megint búsulni akar, édes anyám? – kérdi szeretettel a lány.

– Rám férne, kedves lányom, – hanem ha valami megörvendeztetne, azt tartom, most éppen ráérnék örülni.

– Olvassak valami történetet?

– Jaj, lányom, elég történet nekem ez az élet, (hogy már nekem is bele kellett történnem,) sopánkodék az anya, csak már a te történetedet is tudhatnám!

– Rövid történet az egész! – felel a lány: – édes anyám özvegy asszony, én meg vagyok az özvegy aszony lánya: s aztán vége!

– Dehogy a vége, kedves gyermekem, az csak a kezdete, mint a parasztmesének: Egyszer volt egy özvegy asszony, s annak volt egy lánya… De hát a többi? kedves lányom, hol van még a szomszéd ember, meg a szomszéd embernek a fia, s ez a négy ember kerekít egy keserves históriát, kivált ha még az ötödik is belekeveredik valami ifjú legény formában, – nojsz lesz aztán dolga a szegény özvegyasszonynak.

– Kettőnek csak nem adhatja egyszerre, tehát vagy az egyik, vagy a másik.

– Igen, ha tudná az ember, melyiket volna jobb választani, – a szomszéd ember igen gazdag, tehát a fia is gazdag lesz, – míg a másiknak az apja oly szegényen halt meg, hogy a nevét is csak alig felejtették nála.

– No csak hogy legalább az megmaradt, s ha kiáltják, előkereshetik vele.

– Látom már, édes leányom, hogy azt a szegény fiút nagyon megszántad.

– Oh, édes anyám, a szánalmat a gazdag pénzért meg nem veszi; de nem is boltban árulgatják, hanem a szivben tanyázik.

– Az a szív, az a szív! – fohászkodik az anya – a szerelmesek minduntalan elvesztik, aztán mégis azt fájdítják, aztán lesz belőle siralmas történet, megint egy özvegy asszony, meg annak a lánya… Bizony, bizony, édes lányom, az is baj, ha kérnek benneteket, meg az is, ha nem kérnek.

– Ne búsuljon, édes anyám, ha nem kérnek, itthon maradok anyámnál.

– Én nálam bizony ne maradj!… durrant föl az asszony – az én anyámnak hat volt, mégis elfogytunk, párosával is vitték volna – azért, azt hiszem, hogy melléd is csak kerül egy, ha dobra nem ütlek is.

– Majd valaki csak megsajnál!… ugy-e anyám?… mondja a lány bizalmasan anyjára nézvén, mintha önkéntelenül mutatná azt a gyönyörű főt, mely az egész környéket már összezavarta.

– Már hisz, édes leányom, polturás malacznak nem mindig kerül garasos kötél; hanem azért tán nem bánja meg senki az özvegy asszony leányát.

– Valami szegény fiú csak erre botlik, ha nevén szólítják.

– Akár a szomszéd fia is még, galambom, mondja az anya, a gömbölyű képet tenyerével megütögetve, s nem gyanítva, hogy a lány is észrevette, hogy az öreg az aranyos mentében jött át az udvarra.

– Kedves anyám, egészen el akarná rontani a mesét – hisz azért van a mese, hogy a szegénynek legalább a meséből jusson egy kis jó szerencse, ha már máskép nem jut.

– Hát a szomszéd fia? az igen gazdag!

– Azt nem kérdezik a mese végén, édes anyám, hanem megelégszik mindenki, ha a másik kettő boldog!

– Mese, mese, mess kenyeret!… mondja az anya, hanem édes leányom, én anyád vagyok, és nemcsak meséből él az ember; hanem…

Itt egy nagyot lélekzett, mintha készen volna a gondolattal, csak ki kellene mondani – midőn a szarvas messziről dobogva állt meg a lugas árnyiban, fölkapva fejét s nyakszalagján egy zöld zsinórt láttatott, mely a szalagra kötötten hintázá baklóit, jeléül, hogy ismerős kötötte fel.

Az anya meglepetten állt meg, valamint a lány is, kit e meglepetés anyja szívére kergetett.

– Úgy! – mondja az anya – a szarvas kimaradt a meséből – s e kis kötelék a gazdag szomszéd fia!

– Nem, anyám!… szól a lány alig hallhatólag – ez a szegény fiú.

– Kinek csak a neve maradt? s tán még azt is megosztaná mással? mondja az anya, látván a lány szörnyű pirulását.

Felelet helyett a lány anyjára nézett, mint az irgalmat kérő az égbe, honnét az istenáldást némán imádkozva kéri.

Az anya teljes boldogsággal nézett gyermekére – mert hisz az anya szívét is megcsiklandja, ha tudja, hogy a lányát mások is szeretik.

– Hiszed-e, hogy boldog leszel, lányom?

– Nem kétkedem anyám.

– Jó – idáig elvezettelek, édes leányom – ezentúl vezéreljen a jó isten és kisérjen el az én anyai áldásom.

– S abból ne jusson nekem is? kérdi gróf Dunay, a lugasból előlépvén a boldogokhoz.

– Fele mindig a tied legyen, édes fiam! – mondja az anya, a grófot is magához ölelvén, adja isten, hogy az életben ne érezzétek meg, hogy ezt az áldást özvegy kezek adták.

Így végződik el a mese, melynek az a czíme: Egyszer volt egy özvegy asszony, annak volt egy lánya!

VII. (A förgeteg eleje.)

Hazament az öreg Baltay, s bár a menyekzőre ezúttal nem lőn hivatalos, becsületes lelkében jókora megnyugvást hozott, hogy a leány pogánykézbe nem kerül, tehát nyugalommal várta, míg András a mentéből kigombolja.

– András! – mondja a hajdúnak – mi a kötelessége kendnek?

– Elmondom uram – feleli a hajdú – azt tartom most már harminczadszor mondom el.

– Ha még el nem feledte volna kend.

– Azt tartom, még egyszer sem szidattam meg magamat – felesel a hajdú – minden esztendőben ezen a napon elmondom kötelességemet, mint azt a legelső napon föladta nekem a nagyságos úr.

– Hát hadd halljuk, mi volt a kötelessége kendnek ezelőtt harmincz esztendővel?

– Elmondom, nagyságos uram:

1-ször is a kapu nyitva marad, hogy minden becsületes ember éjjel, nappal bejöhessen; a kelletlen vendég könnyen kimehessen; a várt vendégnek meg úgy is hiába marad nyitva, mert a mint el akar menni, akkorra már a kocsikerekeket a pajtába zárjuk.

– Ez megmarad jövő esztendőre is! – mondja a nagyságos úr.

2-szor. Magyar koldusnak adunk annyit, mennyi belefér; a nem magyarnak zsákját is megrakjuk, legalább nem mondja, hogy nálunk felejtett valamit.

– Ez is megmarad a jövő esztendőre is, hanem ezután még zsákot is adjon kend neki.

3-szor. Nagyságos uram parancsol mindenkinek a háznál; hanem a vendég még nagyságos uramnak is parancsol.

– Ez is megmarad a jövő esztendőre is.

4-szer. Minden házbajárónak van egy rovása – a ki mit olyant cselekszik, a mi jóravaló magyar emberhez nem illik, rovásra kerül. – A rovás a harmadik vonásnál megtelik – azt a házból kimarasztaljuk.

– No ez meg még inkább megmarad jövő esztendőre: mert látom, hogy a stibli, meg a bugyogó nagyon szaporodik – s a fiatal ember az asszonyi állatok bolondjáért fülig vedlik; de az ilyen népet kipusztítom a háztól.

Mielőtt tovább folytathatná az öreg a firtatást, megérkezének a vendégek, kedves öcscsével, az ifjú Baltayval gróf Dunay, kivel előbb találkozánk a kertben.

Az ifjak a kertnél találkozának – az ifjú Baltay a gróffal együtt lovagolt a legközelebbi állomásról s minthogy a szarvast a réten lelték, megközelíték a jámbor állatot s Dunay egy kürtzsinórt olda le s ugyanazt a szarvasra csatolá, mire az sebesen a falu felé rohant.

Dunay lehetőleg utána nyargalt, de a kötekedő állat bármennyiszer megállt, mégis előbb ért a kertbe, melynek sűrűjében elveszett az üldöző elől.

Dunay a téli szakban a megye székhelyén ösmerkedék meg Etelkával s az anya szívesen gondolt azon jövendőre, mely leányát a gróf karjaiba vezeti; s mint látták, az elhatározó perczben semmi sem gátolá az egyesülést, még a bácsinak adott igéret sem, hisz hogy lenne a gróf olyan, ki a bácsi kivánatának meg nem felelne, lévén tetőtől-talpig olyan becsületes magyar ember, mint a bácsi maga.

Az öreg Baltay szivesen fogadá vendégét, kinek podgyásza reggel megérkezett – s az öreg úr annál inkább megörült, minthogy a gróf még más két vendéget is jelentett: Herczeg Batthyányi Lajost és gróf Festetics Györgyöt.

– András!… kiált ki a hajdunak – hozza kend be a rovásokat.

– Az újakat, vagy a régieket?

– Csak a régieket.

András engedelmeskedett s elhozta a régi rovásokat, kioldá a csomót, várván, mit parancsol az úr.

– Mi következik? – kérdi – kedves vendégeim jönnek, ilyenkor hadd szabaduljon ki egy-kettő a purgatóriumból.

– Ez az első itt Kovács István uramé, három rovása van; egyiket azért róttam föl neki, nagyságos uram parancsolatjából, mert a kocsmáját zsidónak adta árendába; a másikat pedig azért, hogy sört hágy neki mérni; harmadikat pedig azért, mert maga is megiszsza.

– Ott marad a rováson – hallja kend; – hanem annyit elengedek neki, hogy szent Mihály napra, ha a sörtől eláll – az egyik hiba lemegy. Ha ez sem használ neki, nem tudom, mikor lesz ilyen jó kedvem, akkor aztán rajt felejtem halálos holtáig. Mi következik odább?

– Balázs Imre uram következnék – mondja a hajdu – ennek is három rovása van. Az elsőt azért róttuk föl neki, mert a bucsun úgy jelent meg, hogy a felesége ült jobbról, ő kelme pedig balról. A másodikat azért, mert szajkót fogott, aztán beszélni tanítja. A harmadikat azért: mert a házunk előtt elment, aztán nem jött be.

– Rováson marad, hallja kend, András! – mondja az öreg. Ez már nem is purgatóriumba, hanem pokolra való. – 1-ször, mert jobb kezét a felesége bal keze nélkül nem mozdíthatja; 2-szor, a szajkót emberré akarja tenni – tehát az ilyen utóbb elhiszi, hogy az embert még szajkóvá teheti; 3-szor, elkerüli az én házamat, pedig ugyancsak az út mellé építettem; hát mikor várhatnám én őt akkor, ha a falun kivül laknám? Ott marad a rováson és még akkor sem adja kend elő, ha kérem. Mi következik még odább?

– Kulcsár Gáspár úrnak rovása van kezemben, fogom a három vonást.

– Hadd halljuk egymásután mind a hármat.

– Az elsőt akkor kapta, mikor a simontornyai barátoknak a vajat pénzért adta. A másodikat meg, hogy a pusztáján csinált hidat lelakatoltatta, a harmadikat pedig, hogy a házánál zsemlét eszik.

– Na, ennek elengedem a hidat, ha felnyittatja; meg az elsőt is, ha a vaj árát kétszeresen visszaküldi – pápista ember – mit kereskedik a maga papján; hanem a zsemle fönmarad, mert ha a feleségét úgy elkényeztette, hogy a kenyerét már nem eheti, – maradjon fönn más embernek rettentő példájára, – aztán majd más az asszonyságot jó előre fekete kenyérre fogja.

Bejött azonban az öcs, s így Andrásnak nem maradt ideje a többit leszámolni, hanem ment dolgára, miben nem lesz szűken, ha még újabb vendégek is jönnek.

– Mi ujság, domine frater? – kérdi az öreg, megölelve a fiút, kit az öreg nagyon is szeretett.

– Előbb urambátyám mondjon valamit.

– Mondok biz én, öcsém – felel az öreg, nagy, bodor füstöt eresztvén ki az öblös tajtpipából – hanem hanyatt ne vágd magadat.

– Kapaszkodom már, kedves bátyám, mondja a fiú, bátyja karjába fűződve.

– Tegnap meglátogattam a sógorasszonyt!

– Hála légyen a jó istennek! – kiált föl a fiú. – Kibékél urambátyám?

– Egy föltétellel, öcsém!… ha tudniillik az én ajánlatom nem sikerül.

– Mi volt az ajánlat, kedves urambátyám?

– Öcsém!… mond az öreg egy nagy megnyugodás után… tudod, hogy Éva asszonynak nagyon beszámítottam a paradicsomot – azért nem is házasodtam meg – a mit elég bolondul cselekedtem; mert látod, most vénségemre veszem észre, hogy a Zsuzsi szolgáló mégis csak jobban meg tudja nyomni a hátamat, mint ez a vén bolond András; mert ez ott is nyomja, a hol nem fáj; tehát csak átlátom, hogy az isten mégis csak jobban tudja, mint én, hogy az asszonyt miért teremtette.

– Bizony még megházasodik urambátyám!

– De hátba ütlek!… mondja tréfával az öreg… Na, ne akaszsz meg a szó közepén, hanem hát azt mondom, hogy ha már volt is egy Baltay, ki után hirmondónak egy pár mentén kivül csak a sarkantyús csizmája maradt, most már azt akarom, hogy egy Baltay helyett maradjon tíz – oda, pedig édes öcsém, feleség is kell; tehát azt akarom, hogy megházasodjál.

– Hát aztán?

– Azt sem akartam, hogy az az istenverte pör örökkön-örökké lopja az ember életét, tehát biz én nem bántam volna, azaz most se bánnám, ha Etelkát elvennéd.

– Nem vehetem el – urambátyám.

– Nem a manót? – durran föl az öreg – hát én vegyem el?

– Bátyám sem! – mondja a fiú – mert majd helyettünk elveszi más!

– No ugyan ki? – kérdi az öreg.

– Gróf Dunay! – mondja amaz – éppen most értesített erről a végelhatározásról.

– Nekem is van oda beleszólóm, öcsém! – mondja az öreg – azaz, hogy szólok is, de mindjárt! teszi hozzá s egyszersmind hangosan kiáltja: András.

– Hallom! – kiáltja kívülről a hajdú, mintha azt akarná mondani, hogy nem jő be.

– András! – kiált a nagyságos úr még keményebben.

– Nem mondtam már, hogy hallom!

– Ha hallja kend, hát jőjjön – vagy hogy én szolgáljam kendet?

– Mi lelte már megint a nagyságos urat? – mondja a hajdú az ajtót benyitva s ugyanannak küszöbén megállva: ha dolgom nem volna, nem maradnék ott kinn.

– Hát nem most mondta el kend a kötelességét? – pöröl az öreg – hát ki parancsol a háznál?

– Ha elmondtam a kötelességemet, hát nem mondta meg a nagyságos úr, hogy jövő esztendőre is csak nagyságos uram parancsol.

– Azt mondtam, meg most is azt mondom!

– De meg azt is mondta, hogy a vendég még nagyságos uramnak is parancsol: hát hadd lássak a dolgom után, mikor vendég van, majd rákerül a sor a nagyságos urra is! mondja a hajdú, s maga után betette az ajtót.

Nem volt mit tenni, hanem Baltay uram ő nagysága kiment az erkélyre, hogy kedves vendégeit várja – azonban az öcscsétől hallott hír nagyon gondolkodóba ejtette.

Itt már aztán magunk is bele merünk szólani a dologba és Baltay ő nagyságának jellemvonásához a dolog könnyebb megértése végett egyetmást megemlítenünk, hogy Baltay urat valami táltosnak ne vélje valaki, különösen a mai világban, midőn közönségünk fölöttebb érzékeny s minden gyönge oldaluk megérintését hazaárulásnak tartja.

Lesz alkalma nyájas olvasóinknak alább meggyőződni, hogy Baltayt olyan kegyelettel visszük végig, mintha csak tulajdon ősapánk volna, kinek gyöngéjét papiroson megírni bizonyosan nem mernénk; hanem czélunk elérésének tekintetéből az életből vett alakot meghagyók azon állapotban, mint az életben volt, mint mondók, a magyar embernek minden jó és rossz tulajdonságával – nehogy ellenkezőképen cselekedvén, úgy járjunk alakunkkal, mint Plátó, mikor az embert kétlábú tollatlannak mondá s erre gúnyból az ablakon bevetettek neki egy megkoppasztott csibét, ezen szóval: «Ime, itt van a Plátó embere.»

Tehát előre is tiltakozván minden gyanusítás ellen arra nézve, hogy Baltayban valami táblabíróságot akarnánk kigúnyolni, mégis meg merjük mondani, hogy ha éppen hibát is rovogatnánk is okkal-móddal, azt annyi szabadsággal tennők önmagunk irányában, a mennyit minden ember megtesz, hogy körmeit nem hagyja kinőni, mint valami ragadozó állat, hanem a maga idejében meg-megnyesegeti.

De térjünk vissza a dologra, mert András eddig elvégezte dolgát a vendég körül és így ne várakoztassuk az öreg urat, ha valami sürgetős dolga van, hadd végezzen vele.

Mielőtt azonban e találkozás megtörténnék, nézzünk az öreg úr lelkébe.

Volt az öreg úrban minden derültsége mellett egy titkosan rágódó bú, mi a mult század végén valóságos magyar nyavalya lőn, midőn az ősi szokásoktól el-elmaradt egy-egy ember, s valami új bolondon kapott, a mi az eddigi állapothoz úgy nem illett, mintha fülemile a varjú után kezdene károgni.

Kopni kezdett az a jó patriarkhális élet, s az emberek újjal kezdének egymásra mutatni, – egyik az ujat káromkodta meg, míg a másik a régit nevette.

Mintha csak ősi épület köveit lopnák meg, oly szentségtelenné kezde válni minden újítás – és a mint egyik vagy másik kiszökött a sorból az újítások után, azonképen keseredének el a többiek, kik most már elkeseredéssel kezdték védeni a régit s készebb volt némelyik egy pocsolyát óráig kerülgetni, mint azon egy hidat átverni a rövidebb utért, ha véletlenül megtudta valaki, hogy azt még az édesapjának az apja réczeusztatónak hagyta.

Midőn a csigát megérintik, visszavonul csontházába, s addig elő nem jő, míg a gyermek nyájas szóval elő nem csalogatja, így lőn akkor egypár száz öreg magyar féltékeny saját mentéjére, hogy készebb volt foltot folt hátára varratni, mint hogy arról egy kis sujtást le hagyjon fejteni.

Baltay, az öreg, készebb lett volna visszamenni Ázsiába azon az úton, melyen eleink bejöttek, s mit a mi tudósaink mai napig ki nem találtak, mintsem elhagyjon ősi szokásaiból egyet; vagy készebb elátkozni legjobb barátját, mintsem elnézzen valamely gyöngeséget, melynek útján kikopjék a nemzeti hüvelyből, s ezen a példán más is.

Elengedhetlen vétek volt előtte minden, mi az eredeti kemény, edzett és szilárd életen tágított, s ennek maga körül való meggátlására tartotta ő a «rovást», hogy legalább az ő környezete maradjon – tiszta.

– Itt vagyok! – mondja András, beállítván a nagyságos úr elé – mit tetszik parancsolni?

– Van-e új rovás faragva?

– Mindig van készen, nagyságos uram – felel a hajdú – bár ne kellene; de azt tartom, hogy maholnap csak ketten leszünk nagyságos urammal, kik rovásra nem kerülünk.

– Tartson kend egy rovást készen, ezt az új vendéget veszem én szem alá, ennek aztán annyi engedelem sem lesz, mint a mennyit egy szunyog elbir.

– Értem, nagyságos uram, majd a mentém alá dugok egyet, s ha aztán elő kell vennem, csak bólintson egyet a fejével, nagyságos uram, olyant rovok, hogy el nem síkálódik még gyalúval sem.

– Elmehet kend! – mondja az öreg úr, minthogy éppen hallá, hogy a várt vendégek is megérkeztek, tehát kisietett, hogy a nagy embereket illőn fogadhassa.

A fogadás oly ritka volt, mint akkor lehet, mikor három becsületes ember összetalálkozik, s egyenkint érzi mindenik magáról úgy, mint a másikról, hogy midőn ilyen három ember összekerül, az üstökös csillag bátran megindulhat az ég boltozatján, mit az emberek ugyan nem tudnak elgondolni, miért? mert hisz ha a becsületes ember oly ritka nem volna, csodájára miért indulna meg az üstökös csillag.

Helyre vergődének a vendégek, az egyik teremben alkalmas beszélő helyre találtak mind az öten, András pedig egy fordulóra bejött, ha tán valamit parancsolnának akár a vendégek, akár a nagyságos úr.

– András! pipákat ide! – mondja az öreg úr, mire András kezdé a pipákat osztogatni, s még gróf Festetics György is elfogadott egyet, pedig nem volt dohányos; hanem tudta az öreg úr szokását, és hogy rovásra ne kerüljön, inkább ő is megadta a módját, s ámbár el hagyta aludni a pipát, de még megszivogatta, mintha még úgy adná a füstjét, és Baltay úr ezt a kis cselt örömest elnézte, megelégedvén, hogy legalább ha nem tud is, de akar!