HARMADIK RÉSZ.

I. (1809.)

Ne kerüljük el az évszámot; ha azt akarjuk, hogy a jó vérű paripa ne féljen az ároktól, úgy az árokhoz kell vinni!

Betört országunkba a franczia, kiáltványait minden ház előtt elszórta, de a nép ösztönszerűleg tépte szét, mert annyi volt az igéret, hogy igéretnek is sok volt.

A francziák megeléglék a keresztülvonulást, utánuk őrizet nem maradt, s éppen ezért utánuk egy másik kéz nyúlt, mely az elszórt kiáltványokat mindenütt összeszedte, s éppen ezért most már, a ki eddig el nem olvasta többször, mint egyszer: elolvasta négyszer.

Ezért kár volt összeszedni.

Terhes szekerek érkeztek Tatába, hol a nádor szállást tartott, és a kisérő hivatalnok rohant a nádorhoz, hogy jelentést tegyen a dologról, egyszersmind eldicsekedhessék, mennyit szedett össze.

– Mind itt van, a mit ön összeszedett?

– Három társzekérrel hoztam, fönséges uram, – mondja a buzgó hivatalnok, – hanem remélem, hogy még ennyit összeszedetek.

– Ments isten! – szól közbe Kisfaludy, a nádornak közelébe jutván, – ki észrevevén Kisfaludynak aggodalmát, az ablakmélyedésig jött, hogy a beszédet csak egymaga hallhassa.

– Mit mond ön? – kérdi figyelemmel a nádor Kisfaludyhoz hajolva.

– Azt, fönséges uram, – hogy ha már magunk nem akarjuk millió számra szétosztani, legalább mi ne szedessük össze, – mert csak akkor leszen a papirnak hatalma, ha mi hatalomnak hiszszük.

– S ez a temérdek igéret?

– Nem magyar ember gondolta ki, fönséges uram, – véli amaz, – különben tudta volna, hogy magyar ember ily nagy igéretnek nem hisz.

A nádor eleget hallott, visszafordult a hivatalnokhoz s hirtelen tájékozván magát, semmit sem kételkedett Kisfaludy szavain, azért kérdi a hivatalnokot:

– Honnét kapta ön a megbizást?

– Egyenesen Bécsből, – felelt a kérdett, – onnét indultam ki s követem azon irányt, melyben a francziák elvonultak s a mit értem, kötelességem szerént szekérre rakattam.

– Fölmentem önt ezen veszélyes foglalkozástól, – tudatja a nádor, – ha kipihente magát, rögtön visszamehet. E szavak után pedig a mellékterem felé indult.

– De… fönséges uram, én Bécs…

– A nádor ő fensége parancsolatjának engedelmeskedjék ön! – mondja a szóba kapva Kisfaludy egész katonai szigorral, mire a jámbor ember elnyelte a többit, hanem megfogadta, hogy ezt megbizójának okvetetlenül elmondja.

A nádor egész nap nyugtalankodék, zavarta őt az, hogy hatáskörébe más intézőnek keze is elér s midőn ügyességgel kellene elütni egynémely dolgot, – az értetlen túlbuzgóság az ellenség kezére játszik.

A sok tünődés után asztalhoz ült a nádor, s illető helyre gondos részletezéssel megírta, hogy a nemzetet egészséges fölfogásában meg ne zavarják, s ne szedjék föl az utczáról féltett dologként azt, mit azok szemétnek szórtak ki. Hagyják e kisértést, – legfölebb annyit tegyenek meg, hogy nyomassák újra azon kiáltványokat, melyekkel azelőtt Olaszországot bolondíták, – s a kit egy hazugság meg nem térít, megtéríti kettő.

Nem mondhatom el e helyütt, hogy a nádor levelére mit mondtak, – elég az hozzá, hogy Károly főherczegnek kelle védelmére kelni, – s éppen azért meg nem akadályozhatá azt, mit nélküle végeztek el a magyarok ellen éppen úgy, mint a birodalom ellen.

A tanácskozmány számos egyénből állt, – hanem itt is beteljesedett, hogy jaj annak a levesnek, a mit sok szakács főz, mindenki megsózza, aztán ember legyen, a ki azt megeszi.

Megettük jó részét mi, hanem azoknak is maradt még belőle, a kik megcsinálták.

A napoleoni kiáltványt nem tudták utolsó példányig beszedni, tehát a mit a franczia császár egyenes úton nem tudott elérni, tudniillik, hogy az osztrák sereget végképen szétszórja, s a békét önmaga írja meg, – azt megszerezte neki a haditanács, mely következőkép okoskodott:

– Itt árverés van, – szól az egyik szavazó, – itt igérnünk kell, a mennyit lehet!

– Elhibázott okoskodás, – mondja a másik szavazó, – szét kell az inszurrekcziót verni s ha egyszer megfutott a franczia elől, bizonyosan inkább haza szalad, mint a franczia táborba, honnét a golyókat szórják.

Ez lőn határozat s nem gondolá meg senki, hogy egy tábort szalasztanak szét, melynek üres helyén oly térképet csinálnak, hogy kevesebb könyek csordulnak ki láttára, mintha a megfutamított sereget egy lábig levágatták volna.

Két alakot látunk oldalt, alig áll néhány emberből a kiséret, s a nádor fehér köpenyegében áll a Ménfőig nyúló táborhoz közel, s Kisfaludyt nézi néha, minthogy az mély elkeseredéssel nézte a tábort, melynek rendeltetését már tudta.

Kevés prófétaiság kellett annak belátásához, hogy itt megalázás készül, melyre szükség nincsen, s minek eredményét ma még ki nem számolja senki, de hogy az drága lesz, oka volt elhinni.

– Kisfaludy! – mondja a nádor, közelebb mozdítván a lovat, – ön mindent tud!

– Szeretném, ha csak úgy álmodtam volna.

– A csata elején nem tudja az ember, hogy megéri-e végét, – magyarázá a nádor, – ön megigéri nekem, hogy e napról egykor tanúságot teend, hogy a nemzeten e goromba kisérletet megakadályozni akartam, – de nekem az nem sikerült!

– Az ég legyen tanúm! – fönséges uram.

– Nem a franczia itten az ellenség, hanem hogy e népet kevesen ismerjük – szól megint a nádor.

– Pedig ha látták volna, fönséges uram, – mikor egyik-másik szíve melegültében még az ingét is lehúzta volna, hogy a sereg után küldje.

– Meg nem akadályozhatunk semmit, – fejezi be a nádor azon keserűséggel, mely neki osztalékul jutott az egészből, s midőn aztán a csapás elérkezett, megint azt mondja.

– Kisfaludy! – Magyarország nem itt végződik el, – hanem itt kezdődik; teremteni fogjuk!

Midőn az osztrák sereg a Rábán átlépett, hogy a győri oldalra támaszsza magát, a sorezredek tisztei a fölkelő sereget lassankint gúnyolgatni kezdék, s előjelei látszának annak, a mi következendő volt.

A surlódás fokonként élesebb lőn, tehát siettetni kelle a menetet, hogy a kiszabott helyre érjen a hadsereg, hol a sorerzredek föláldozása nélkül oldathassék meg a csomó, de azért a két elemű nép sehogysem birt egymással megférni, s az elkeseredés kitörő félben volt.

A fölkelő seregben volt akkor egy elhirhedt bátorságú ember, kivel ugyan találkozánk egy pillanatra, a nélkül, hogy megneveztük volna, ez a szabadosok kapitánya, most pedig már őrnagy, Püspöky vala.

Zalamegyei születésű és Kisfaludyval rég ösmerős lévén, midőn a nádor a táboron keresztül léptetett, Püspöky nem állhatta meg, hogy Kisfaludyt meg ne állítsa egy szóra.

– Sándor! – mondja a kemény katona, – én csak verekedni tudok, nem értem a politikát, – mondd meg nekem, miért megyünk mi olyan nyakra-főre vissza? hisz már annyian vagyunk, hogy bátran szemközt fordulhatnánk.

– Barátom! – szól nehéz szívvel a kérdett – nem bíznak bennünk.

– Hát ereszszék haza a fölkelő sereget, – aztán vége.

– Még útravalót is adnak, Püspöky barátom, egy kis gyalázatot, hogy otthon ne jusson eszébe senkinek háborúba menni.

– Barátom, – engem meg nem szalasztanak, – ezért jót állok, – Isten veled! – mondja Püspöky félbeszakítván a beszélgetést, minthogy a fővezér közelgett, s mindenkinek saját helyére kellett sietnie, hanem a mogorva katona alig várta az alkalmat, hogy valami alkalmas emberbe belekaphasson, a mi nem sokáig hagyott magára váratni.

Elindulás előtt más hadosztályba helyezték Püspökyt embereivel együtt, s midőn az elhelyezés megtörtént, a ménfői szőlőhegyen levő pinczék egyikéhez vágtatott az őrnagy, hogy a dandárparancsnoknál bemutassa magát. A parancsnok nem volt a szálláson, hanem egy táborkari tiszt fogadá Püspökyt, ki az elfogadással tökéletesen megelégedett, mert a tiszt oly pokrócz goromba volt, mint azt Püspöky kivánta.

– Kinek a hajduja? – kérdi a táborkari tiszt, minden tartózkodás nélkül gúnyolódván s végig nézvén a rendes ezredektől eltérő sujtásos ruhát, minő az őrnagyon volt.

– Jobban nézzen meg az úr, – veti vissza Püspöky, – őrnagy vagyok az önkénteseknél.

– Kinek a hajdúja volt előbb? – mondja újabb gúnynyal amaz.

Erre Püspöky felkapott egy fazékszedő botot, mire a táborkari tiszt kardot rántott, hanem Püspöky nagy hirtelen olyant vágott a markolatot fogó kézre, hogy a kardot amaz rögtön elejtette. Midőn a meglepett tiszt a feldühödt embertől kész halálát várta, – akkor Püspöky leereszti a botot s egész nyugalommal mondja:

– Most megmutattam az úrnak, hogy egy jóravaló hajdú mindig többet ér, mint egy hitvány tiszt; – vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom.

A hadosztályparancsnok lépett a szobába s a felforrt vérű őrnagy katonás rövidséggel beszélte a dolgot, mire a parancsnok átlátta, hogy nagyobb botrányt nem lehet a dologból csinálni, a táborkari tisztnek egy jó tanácsot adott, hogy tisztuljon a hadseregtől, Püspökynek pedig azt mondja:

– Holnap megkapja ön a parancsot!

Püspöky elment, tökéletesen megelégedve s alig várta, hogy Kisfaludynak elmondja a dolgot. Az osztályparancsnok pedig jelentést tett a fővezérnek, ki nem látott alkalmasabb módot, mint hogy Püspökyt legelőször kell másnap megfuttatni s minthogy a franczia vasasok a balszárny felé törnek, e rémítő csapatnak látása rettentő példának legalkalmasabb lesz.

Alig pihent a tábor, a legelső szürkületkor megszólamlának a franczia ágyúk, s a felső vonal már a várost lövöldözte. A várparancsnok utasítva lőn a legkétségbeesettebb védelemre, hogy a leendő zavarban a sorezredek födözve legyenek, míg a kis Dunán átvergődnek, – s éppen ezért a fővezér a polgárságot is fegyverre szólítá, s a ki fegyvert tudott fogni, adtak neki dolgot.

– Vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom.

A csata reggelén még a papok is fegyverben álltak a vár szélein s egy jámbor barát remegve mondja szomszédjában álló főnökének:

– Lehetetlen embert ölnöm, reverendissime.

– Hátha minket lőnek agyon, domine fráter? – vigasztalá a főnök, egymásután sütögetve a puskát.

– Az az ő lelkükön szárad, – nekem reverendissime ahhoz semmi közöm, – de én mit csináljak?

– Lőni fog, amice! – mondja megadva magát a másik, látván, hogy az ellenség a várárokhoz nyomul a futamodók nyomában, s erre már a félénkebb ember is elhatározóbb lett.

– Ha már ennyire vagyunk, nem tehetünk róla, – mondja bánattal a barát és a francziák felé fordítván a puskát, midőn elpukkant a fegyver, fejét hátra kapta, hogy ne lássa kit ölt meg, aztán áhítattal mondja: «requiescat in pace.»

A szakaszok sebesen húzódának vissza, s a menekülésre uszított nép rémülten szórta el a fegyvert, melylyel dolgot nem engedtek neki: hanem mielőtt végkép megfutamodnék a sereg, tekintsünk másfelé, ha még Püspökyt meglelnők a harczolók között.

– Látja ön a franczia vasasokat? – kérdi az osztályparancsnok Püspökyt.

– Alig vannak hatszáz lépésnyire innét.

– A francziák közt ezek a legbátrabbak, hadd lássam, hogy ön mit tud? – mondja a parancsnok egész dühösséggel, nem is kételkedvén, hogy a vértezett sereg szeletre vagdalja valamennyit, mert nem volt rá eset, hogy e lovasságon két hadjáratban egyetlen egyszer is kifoghattak volna.

Püspöky jól ismerte, kikkel van most dolga, s hogy a könnyű kard a legügyesebbnek kezében is csak mestervágásra való, mely legfölebb az arczot érve, árthatna valamit: de azért nem esett kétségbe az őrnagy, hanem hogy ez emlékezetes napot a francziák se feledhessék el, végig nyargalt a soron, s a parancsszóra elővette a legénység a csákányt s kard helyett így rohant a nehéz vasasokra.

A hullámzó tömeget nem várta be a franczia lovasság, hanem büszkén vonult ki a kevély lovasság, hogy megalázza a rohanó tömeget, mely önveszedelmére jött el.

Fénylett a franczia sisak, melyre kemény ütéssel szállt le a könnyű nyelű csákány, s a győzhetlen vasasok eszeveszetten fordultak vissza az ismeretlen fegyver előtt, mely csak a vértet keresé, hogy annak horpadása ölje meg az embert.

Megállt a francziák balszárnya, midőn a legbátrabb lovasságot megfutamodva látta, s a franczia parancsnok nem merte üldözőbe venni a sereget, melynek egyik szárnyáról ily kemény csapást kelle kiállnia.

A vérteseket nem lehet többé tűzbe szorítani, mert a ki sebet kapott, okvetetlenül meghalt, mire a behorpadt sisakot fejéről leszedték, legtöbbet ez a munka biztosabban megölt, mint maga az ütés.

Az osztályparancsnok bámulva állt meg előbbeni helyén, s ha csak annyi embert állíthat föl a támadó lovasság után, mennyi elég arra, hogy a sorokat mutassa, a kudarcz helyett fényes győzelemről írhatnánk most, és nem lett volna szükség azon békére, mely harmadfél millió alattvalót és egy nagy darab földet szelt le a térképről egy kis bizalmatlanságért.

Már minden késő, a megriasztott nép nem jő vissza többé, s még nézője is alig akad Püspökynek, ki szétszórta a vasasokat, s minden ember külön vállalkozik egyre, hogy azt agyoncsákányozza, mi a rémületnek még csodásabb képet adott.

Püspöky minden irányban űzette a hátráló népet, s egy vasas nem tudván egyenesen menekülni, addig forgolódott, míg az osztrák tábor felé rohant, de egy fekete képű ember minden nyomon űzte, s nem messze az osztályparancsnoktól leverte a lóról.

Rég láttuk ezt a sötét képű embert, kiért Holvagy Pista száz botot vállalt föl magára, a mit azért szántak neki, hogy a Lajtán átmenni nem akart – hanem azóta megőrzé az a régi közmondás, hogy a czigány nem hal a vízbe, – de sőt még az ágyú sem fogta meg, pedig sohasem maradt leghátul, nehogy kárát vallja.

Lehullott a vasas a lóról, s a fáradt czigány körülnézett, hogy merre van a többi? hanem mielőtt tájékozná magát, a szaladókat látta és a tábori kart:

– Nem szaladsz gazember? – riad rá egy tiszt az osztályparancsnok környezetéből.

– Akad nekem még itt dolgom – okoskodik a czigány – minek szaladjak el?

– Száz botot kapsz gazember, ha nem futsz! – mondja megint a tiszt, mire aztán a czigány is megereszté a kantárt, hanem futás közben is ráért gondolkozni, utóbb a nagy godolatok kifértek belőle, és elég hangosan mondja:

– Jaj, be nagy bolond ez a világ, egyszer azért igértek száz botot, mert el akartam futni; most meg azért igérnek százat, mert nem akartam futni!

*

A nap leáldozott, de mielőtt végső sugarát elvetné, észrevették a hibát a vezérek; hanem már oly nagy volt a hézag, hogy tartományokkal kelle betapasztani; azon kívül pedig meg volt törve a bizalom, s ennek foltját nem találta senki.

A kis Dunán Csallóköznek takarodott a rendes katonaság, melynek utócsapatát Püspöky képezte, a mi untig elég volt arra, hogy a franczia lovasság ne háborgassa őket: mert lángként futott végig a hír a franczia sorokon, hogy a magyar lovasság új fegyverrel küzd most.

A franczia vezér nézvén a rút sebeket, azt mondja környezetének, mely a franczia kiáltványok eredményére várt:

– Uraim, itt van a felelet Napoleon császár kiáltványára!

– Ez az egyetlen nép, mely az igéretnek nem hisz! – mondja rá valaki.

*

– Ne szomorkodjunk, régi történet ez, vigasztalásul azt is mondhatnánk még, hogy tán nem is igaz!

II. (A kezdetnek eleje.)

A keszthelyi utczák megnépesedének, az ország különböző részeiből érkezett egy-egy fiatal ember, hogy az intézetbe járjon, azonkívül még a kiváncsiak közül is akadt ember, ki már mégis meg akarta látni, hogy a kapát eresztik-e itt a földbe, vagy csak a nyelével böködik a hantot? hogy azt már könyvből kell tanulni, s a nagy embernek híre nem hiába futotta meg az egész országot.

A fáradhatatlan gróf nem röstel a tiszti széken ülni s órákig mázsálja és fontolja a széna és szalmacsomókat, bizony már annyira szőrszálhasogató, hogy már azt is akarja tudni, hogy egy esztendős borjú mennyit eszik naponkint, s uram fia, még azt is kiveti a számvető táblán, hogy mennyi trágya marad, s mennyi hasznát veszik.

A régiek ezt mind nem tették, meghízott az agyaras, jól esett neki a kukoricza, s mikor már éppenséggel nem akart enni, meghítták a jó ismerősöket, megölték az agyarast, de nem kutatta senki, mennyi kukoriczát evett? elég az hozzá, hogy volt kolbász, volt hurka – váljék egészségére a tisztes vendégeknek, máskor is legyen szerencsénk, ha megint ölünk egyet, hisz termett elég kukoricza, ez éppen sörtéseknek való.

Egy nagy könyv feküdt a gróf előtt, ki éppen most nézi végig, vajjon teljesítették-e mindazt, mit a mult héten megrendeltek? mi a nagy könyvnek egyik oldalán akkép volt beirva, hogy a megfelelő oldalon be lehessen írni, teljesíttetett-e, vagy hogy miért halasztották el?

Egyetlen egy tételt nem téveszt el a gróf, s közben hagyja a tiszteket beszélni, a mint az igazgató sorban kikérdezi őket, s a gróf a tételekre vigyáz, hogy a mint az igazgató minden tételt külön kikérdez, ne csak azt lássa, hogy be van írva, de azt bővebben is tudja.

Újabb tétel következik, ugyanazt a múlt tiszti széken a gróf maga véleményezte; de most világosan látja, hogy az igazgató valami vastag orrú tollal kitörölte s a tentavonalak alól alig lehetett kiismerni egyetlen szót, hanem a gróf azért jól tudta, hogy az ő rendelete nyugszik eltemetve a vastag tollrántások alatt.

Az igazgató észrevette, midőn a gróf e tételhez ért, s odasúgta a grófnak, hogy ő húzta ki a rendeletet ez és ez okból.

Más ember talán az igazgatónak fejéhez vágta volna a könyvet, hogy saját urának rendeletét elfirkálja, Festetics azonban egész nyugalommal mondja:

– Igenis, kérem alázatosan, tudom én, hogy én vén szamár vagyok, igen is, az ilyen okos embereknek csak akadályuk vagyok, igenis, kérem alázatosan, hanem kár volt mégis ilyen vastagon kihúzni, igenis, talán vékonyabb húzásokkal is jó lett volna, igenis!

Az igazgató észrevette az ügyetlenséget, azonban a gróf is mindjárt más tárgyat választott, hogy az igazgatónak zavarát észre ne vegye senki, minthogy e kis szóváltás sokkal csöndesebb hangon ment végbe, mint azt a tisztek észrevették volna; így aztán szent lett a béke, tiszti szék után pedig addig el nem szabadult tőle az igazgató, míg valami lekötelező szóval a kis vágásnak mérgét el nem oszlathatá.

Levelet adtak a grófnak kezébe, de alig tudta elolvasni a nagy izgatottság miatt. Miután elolvasta, rendelést ad, hogy egy könnyű kocsi már éjfél után két órakor készen legyen, s másnap ugyanazon órában már föl is ült, s Keszthelytől tovább eső gazdaságainak egyikére hajtatott, hogy az elolvasott levélnek tartalma szerint egy elárult tisztnek hanyagságáról meggyőződhessék.

A szürkületen áttört már az első világosság; lecsapott rétek, egyenes csatornák, árnyékos utak váltogaták egymást, s a nagy ember pillanatra feledé, miért kelt föl ily korán, s elégülten nézte a nyomokat, melyek holta után sokáig megmaradnak, s vagy ösztönző például szolgálnak az utódoknak, vagy bizonyságúl, hogy nagy emberek is voltak már, csak követőjük legyen.

Az alatt a fogat azon határba ért, hova éppen szándékozott; tehát azt parancsolá a kocsisnak, hogy térjen le az országútról, menjen a dülők közé, honnét belátott az egész gazdaságba.

Sűrű kepesorok közé fordult utóbb a kocsi, s midőn a legelső napsugár végig szaladt a láthatáron, egy vidám kis paripán ugratott elő a kerületi ispán, ki meg sem álmodta, hogy a grófot ily korán itt lelje.

A gróf maga mellé ültette az ispánt, végignézte vele a gazdaságot, útközben pedig kérdi:

– Szokott ispán úr dohányozni?

– Gazda embernek megszokott dolga, méltóságos uram! – feleli az ispán.

– Itt van a pipája?

– Nálam van, méltóságos uram! – felel újra a kérdett, nem tudván mire vélni a dolgot.

– Ha nála a pipa, ne tartózkodjék; hanem gyújtson rá – unszolá a gróf az ispánt, ki aztán elővette tűzszerszámát, s nehány percz múlva eregette a füstöt.

A gróf aligha meg nem bánta az engedelmet, mert a lengedező szél mindig ráverte a füstöt, s néha már oly kinosan nyeldekelt, mintha a légből is kifogyott volna; hanem azért csak tűrte a kellemetlen szagot. A kocsi azonban könnyen ment a dülőkön végig, s az ispán szerencsésen kiszívta a pipát, minek a gróf legjobban megörült, de midőn meglátta, hogy az ispán megint rá akar gyújtani, nem tudta szó nélkül megállni.

– Mit gondol, ispán úr, termeszszünk-e dohányt?

– Megkisérthetnénk, méltóságos uram, talán megadnák az árát.

– Nem bánom, ispán úr, termeszszünk néhány holdat, ha nem használ, nem árt.

– A mint parancsolja, méltóságos uram – mondja az ispán – majd gondoskodom magról.

– Én meg választóvizet hozok – mondja gróf.

– Minek választóvíz, méltóságos uram? – kérdi csudálkozva az ispán.

– A dohánymagot megöntözni, ispán úr, mert ha ilyen dohány teremne rajt, mint a milyent most szítt, ispán úr, úgy jobb lesz, ha a magot választóvízben mossuk meg.

Az ispán rögtön eltette a pipát, hanem a gróf képén látta, hogy tréfál, tehát nem volt mit röstelni a dolgon, hanem némi mentegetés okáért mondá:

– Méltóságos uram, olyant szívok, a milyen az erszényemből telik.

– Igaza van, ispán úr – mondja a gróf, mentéjének oldalzsebéből kihúzván egy százas bankót, mit azon levélbe takart, melyben az ispánt föladták, hogy délig szokott az ágyban heverészni, mit azonban a gróf nem hitt; s éppen azért némi vigasztalásul az ispánnak odanyújtván, azt mondja: «Addig is ispán úr, míg jobb dohányunk terem, itt van néhány forint, vegyen rajt jobb dohányt; aztán akkor dohányozhatik, ha majd mellettem ül.»

Az ispán csak akkor bontá ki a levelet, mikor a gróf az országútra fordult és bámulva látta a százast, de még inkább a levelet, melyben ártatlanul vádolta valaki és ha nem Festetics György lenne az, bizonyosan kérdés nélkül hánynák ki az útra.

A gróf tökéletesen nyugodt volt, hogy a százas bankjegy nem elveszett pénz, hisz egy becsületes tisztnek ébersége egyetlen egy napon visszapótolhatja; azért derülten ment haza, hol már vendégektől népesedett meg a kastély.

*

A mint az intézetből a kastélykertbe vezetett egy kapu, annak sarkánál ült egy megvásott czigány, majdnem kidülve a ruhájából, ölében egy fakó czimbalom hevert, s a czigány nagy búsan kereste elő belőle azt a szomorú nótát, melyet azért tartogatott, ha talán mégis akadna egy ember, ki az ilyen szomorúságért pénzt ejtene a kalapjába, mely lábainál hevert.

A kertnek belsejéből Baltay jött a kapú felé, a zenét közelebbről is kivánván hallani, s midőn a czigány észrevette, hogy hallgatóra tett szert, nem röstelte a fáradságot, olyan keserves nótát vert, hogy már magának is nehezére esett.

Baltay nem röstelte a dolgot, megdüleszkedett egy vastag fához és jóizűen nézte, midőn a czigány keze föl s alá járt a czimbalmon, mely alig birta már a keserűséget, s talán elrepedne fájdalmában, ha a czigányt meg nem állítja Baltay egy lázsiás tallérral, mely oly kevélyen hullott a kalapba, hogy a benne levő krajczárok ijedten ugráltak ki a kalapból a porba.

Baltay megdüleszkedett egy vastag fához.

Midőn Baltay odább ment, a czigány a tallért még egyszer megnézvén, rákapott egyet a frisséből, s midőn a «csipd meg bogár az ingét!» harmadszor verné el, Baltay megint visszafordult:

– Hová való vagy, czigány?

– Ne kérdezze méltóságos uram, magam sem bánnám, ha elfeledném.

– Mi a patvar, csak nem úgy lopott az apád?

– Akkor inkább egy egy süldő malaczot lopott volna, méltóságos uram.

– No hát mondd meg hamar, hova való vagy?

– Jaj, méltóságos uram, nem mondhatom meg.

– Ha megmondod, megint kapsz egy tallért.

– Akármennyiért sem mondhatom meg, drága méltóságos uram.

– Örökös kenyeret adok, ha megmondod – kötekedék Baltay a czigánynyal.

– Én is attól félek, nagyságos uram, hogy örökös kenyeret kapok, hanem attól félek, hogy azt nem hagynák megérnem, hogy egyem is belőle.

Mielőtt a czigány kivallaná, hova való, a kert belsejéből Püspöky jött ki, s minthogy Baltayt meglátta, a kapuig hozzáment.

– Oda vagyok! – ordit a czigány, meglátva az őrnagyot, kit a győri ütközet óta nem látott a boldogtalan, s most már szentül hitte, hogy nyársba húzzák.

– Hát te czigány, élsz még? – kérdi az őrnagy megismerve egykori közlegényét.

– Akasztasson föl a nagyságos őrnagy úr – de mindjárt.

– Bolond ember, mért kötnélek föl?

– Azért, hogy nem mentem megint vissza a győri ütközet után.

– Megsebesültél? – volt az újabb kérdés, mire a czigány csak az igazat felelte.

– Egy zöld tollas tiszt rám parancsolt, hogy fussak; különben száz botot veret rám!

A czigány szavain Püspöky kételkedett legkevésbbé, ezért Baltaynak azt mondta Püspöky:

– Nos, kételkedhetik-e valaki, hogy a győri ütközetet számításból vesztették el velünk?

Baltay éppen egy órával előbb hallgatta végig Püspökyt és Kisfaludyt, ki éppen adatokat gyűjtött össze, hogy ez ügyet az utókornak hitelesen fölvilágosíthassa. Püspöky tehát kapott az alkalmon, hogy a czigányt Kisfaludynak élő bizonysággal előmutathassa.

– Nem akasztanak föl, őrnagy uram? – kérdi a czigány, saját bőre mellett nem sajnálván a szót, mire megnyugtatásul mondja Püspöky:

– Még obsitot is adunk czigány, csak jer velünk a kertbe!

Hátára vette a czimbalmot a czigány, s illő távolságra ballagott az urak után egész ama szobáig, melyben Kisfaludy dolgozott, s el nem tudta gondolni, mi lelte az urakat, hogy egy czimbalmossal kisértetik magukat idáig, s már rá készült, hogy a jó tréfát komoly képpel el ne rezzegesse.

– Itt egy bizonyítvány – mondja Kisfaludynak a bejövő Püspöky – saját embereim közől való, jótállok érte, hogy nem hazudik, mert száz botnál alább el nem jött volna, mert ugyanannyit már azért is igértek neki, ha elmegy!

– Ma is emlékszem rá, vitéz őrnagy uram, szegény Pista, nem tudom hol nyugszik a csontja, ha az nincs, végigverik rajtam a száz botot.

– Meghalt? – kérdi Kisfaludy.

– Bizonyosan meghalt – mondja Püspöky – hisz emlékezhetel még, ugyanaz, kit az erdőszélre állítottál ki ágyúfödözetre.

– Tudtam, hogy meg fog halni mind a kettő és én háládatlan még a nevüket sem kérdeztem meg tőlük, pedig az egyik megigértette velem, hogy ha még meglátnám az életben, megszólítsam, s ime még a nevüket sem tudom.

– Biz én már magam is elfeledtem – mondja Püspöky – csak azt tudom, hogy csúfnéven az egyiket Meddig Józsinak, a másikat Holvagy Pistának hítta minden ember.

– Az egyikre már én sem emlékszem – mondja a czigány – hanem Holvagy Pistát az édes apjáról Kajárinak hívták.

Kisfaludy rögtön följegyezte, hogy el ne felejtse többször e nevet, ámbár egészen megnyugtatá magát, hogy ezen az árnyékvilágon nem fogja meglátni; de a nádor is tudván a dologról, annak akarta a két nevet megmondani.

*

Míg a jó barátok a multakkal vesződtek, a gróf megérkezett. Rendre ölelte vendégeit s minthogy a katonákat rég nem látta, végig vezette őket a gazdasági intézeten, hol most már tizenkét évnek szorgalma gyülekezett össze.

Az egész világ küzdött, az ágyúk ölték el az emberek szorgalmát s midőn mostanában mindenfelé csak pusztulásról hallott beszélni az ember, jól esett a szemnek megnyugodni egy ember szorgalmán, mit ugyan ötven ágyú hamar összerombolhatna egy pár óra alatt, de semmiből előteremteni csak egy nagy embernek kitartó szorgalma tudhatta.

A vendégek néhány óra óta járják már az intézetet – kivévén Baltayt, ő már nem birta meg azt a sok csavargást, hanem elment a könyvtárba, mert az egész házban az a leghűsebb hely, s minthogy a könyvtár asztalán hevertek a Kisfaludy-regék, előbb csak egy újjal lebbentette föl a könyvet, s a széken olyanképen ült, mintha esze ágában sem volna az asztalhoz fordulni, már csak azért is, mert a lábát az asztallábak miatt nem hintálhatná úgy, mint a hogy most teszi – hanem látom, megint fordít egy lapot s fordítás közben leveszi az egyik lábát a másikról, s a széket valamivel közelebb húzta az asztalhoz.

Kinálta magát a betű, az öreg elővette pápaszemét, hogy jobban lássa a betűt – mert éppen most gondolja magában, hogy de csak nem jó ez az olvasás a szemnek, mikor annyira öli a szemet az apróbb betű, – hanem a kéz addig meglelte a pápaszemet, a betűk hirtelen meghíztak s előbb bár messziről, lassankint közelebbről hajolt a könyv mellé.

Már egészen az asztalnál ül, már könyökére támaszkodik, s ámbár rég elharangozták a delet, nem bír megválni a könyvtől, s minél inkább közeledett a tálalás ideje, annál inkább fészkelődött, mert az olvasástól nem tudott megválni.

András és a fönnjáró cselédek mindenütt keresték az öreg urat, sehol sem találták; csak a könyvtárban nem kereste senki.

Harangoztak a szakácsok.

– Bújjék beléd az ördög! – kivánja Baltay úr a harangozónak, ki a kötelet sokáig nem eresztette el, s Baltay önkéntelenül letette a szemüveget, hogy a házi rendet meg ne csonkítsa; de azt gondolta, míg a sok vendég az étterembe megyen, a levest széthordják, addig is elmúlik vagy tíz percz; tehát a szemüveget megint föligazítá, s a megizlelt olvasmányt tovább is folytatta.

Festetics aggódva keresi maga is az öreg urat, s a mint az emeleten minden szobába benyitott, a könyvtárra szolgáló emeleti karzatra is betekintett, hogy még ott is keresse, a hol készakarva nem kereste senki, s ime az öreg úr két könyöke közé helyezvén el fejét, úgy olvassa azt a könyvet, mintha éppen abból adták volna föl neki a leczkét, s neki még azt leves előtt szóról-szóra elmondania kellene valamennyi előtt.

A gróf igen jól ösmerte ez embert és semmit sem kételkedett, hogy a szokatlan élvezet megrészegítette, nagyobb bizonyságért pedig ott maradt néhány perczig, inkább várakoztatván ötven vendéget, csak láthassa ezt a makacs embert, mikor a könyvtári molyoknál is mohóbban kapja már a könyvet.

Várhatott volna a gróf akár vacsoráig, mert Baltay már azt is elfeledte, hogy ő ebédet nem evett; hanem utóbb a gróf unta meg a várakozást és egy szédelgő inasnak súgta meg, hogy a nagyságos urat hívja enni a könyvtárból, ő pedig még mindig leste a karzatról.

Az inas bement az első ajtón, s Baltayt ebédre szólítá.

Ha az inas ott nem marad a nyakán, bizonyosan még most is ott ülne a széken; de már nem szabadulhat meg az ebédtől, meg kell enni, hisz vendég – tehát hol is hagytuk el az olvasást? be kell gyűrni a könyvnek sarkát, hogy a befülezett oldalon ebéd után tovább olvashasson.

Megindult, már három lépést tett is, miközben a pápaszemet tartójába dugta; de hisz ebéd után úgyis olvasni fog, visszamegy, a pápaszemtartót a fülezett lapok közé teszi, s úgy megy ebédelni.

Lassan! Lassan! a Szent Gellérthegy olyan magas, azt mondja a czigány, hogy egyszerre nem is látja meg az ember a végét, hanem kétszer kell fölnézni.

Festetics indulni látván az öreget, midőn az a könyvtárnak ajtaját maga után húzta, sietett a vendégekhez, megkérvén őket, hogy ne kérdezze senki az öreget, hogy hol volt; mert ő folytatásra vágyott.

Ebéd után a játszóterembe mentek a vendégek, s egy tisztes társaság várta az öreget, hogy az «ultimót» kergessék; de az öreg addig mentegette magát, hogy végtére még a fejfájáshoz folyamodott, csakhogy kimeneküljön a többi közől, s lecsavarodott a nagy lépcsőn egyenesen a könyvtárba, meg sem gondolván, hogy a háziúr a karzaton lesi már, sőt midőn a teremből kiment, azt mondá magában:

– Minden jól van, kész inkább hazudni, de mégis olvas – örvend a gróf – ezen az úton többen is beférnek! – mondja, benyitván a könyvtár karzatára, s alig hogy belépett, már az öreg is czammogott, s délelőtti helyén folytatta a regék olvasását.

Szép csöndesen kiment a gróf a nélkül, hogy az öreg észrevette volna; vendégeit mulattatva szüntelen azon tünődött, hogy válik meg az öreg a könyvtől? minthogy másnap reggelre már rendeletet adott a tovább utazásra.

Baltay estelig készen volt az olvasással, apróra megolvasott minden szót, – midőn már gyertyagyújtás ideje volt és szemeinek erőltetése nélkül a sötétülő könyvtárban nem maradhatott meg tovább, sokáig tünődött magában, mikép lehetne a könyvet elvinni az útra?

A keszthelyi könyvtár csinos gyűjtemény volt, Baltay végig nézvén a sorokat, elgondolta, hogy Festetics rég kiolvashatta már ezt a könyvet, s ha éppen úgy elunta magát, annyi ezer könyv közől könnyen válogathat, tehát egy könyvvel több vagy kevesebb.

– Elkéri tán? – vélik olvasóim.

Az még nagyon korán volna, hogy ő könyvet kérne attól, kit ő könyveivel annyiszor kigúnyolt – és miért tennénk kivételt Baltay kedvéért? ki roppant gazdagsága mellett is éppen olyan ember volt mint mások, kik különben a legbecsületesebb emberek a földön és mégis a könyvet nem veszik meg, hanem a hol elérhetik, szépen zsebre teszik, magyarul: ellopják.

Vacsoránál együtt volt a vendégsereg, csak Kisfaludy hiányzék, hanem mire észrevették, már ő is bejött s mielőtt az asztalhoz ülnének, a házigazdának derült arczczal mondja:

– Már nincsenek ott a könyvek!

– Nem adom száz lóért – mondja a gróf – a ki a könyvet ellopja, nem lehet egészen rossz ember, az legalább bizonyosan elolvassa s ez még – vigyázzunk rá – még pénzen is megveszi.

*

Bizalmasabb körben később azt mondja Festetics:

– Nem bánom, barátim – Keszthelyt én a nemzet dicsőségére emeltem föl – nem bánom, ha ellopják is mindenemet, csak hasznát tudják venni!

III. (A szomszédház.)

Borunk is volt, buzánk is volt, békesség is volt s ráadásul még urak is voltunk – jaj de régen volt az.

Az országúton messziről látszik vagy tizenkét ember, némelyikről a köpenyeget akarja lekapni a szél, de jól meg van kötve a nyakán, s ámbár félölnyire maradozik a gazda után, még a vörös bélés is kifordul, de csak követi az urat, ki lustán szédeleg a többi után. Dolguk nincsen, s a gyöpös úton rendetlenül mennek, mint a varjak; csak egyetlen egy alak tartja meg rendes helyét leghátul, s alig tudja az ember kitalálni, hogy mi lehet az a csodaalak, mely vadászpuska helyett, messziről éppen úgy látszik, mintha valóságos ágyút vinne, pedig dehogy ágyú, dehogy ágyú; hanem egy egész bőgő, mely egymaga ád olyan vastag hangot, hogy a többi szerszám alig tud kiadni mellőle egy irgalmas nótát.

Századok óta meg van velünk e nép, mely ha nem védelmezte a hazát, de nem is árulta el; hanem segített búsúlni. Meglakott folyvást a falu végén, sem földet, sem konstitucziót nem kért; ha nagyon megéhült, téglavetésre és lopásra is elvetemedett, ennél alább nem ment; ha pedig a vonó árát jól megfizették, egy pár ezüst gombbal és egy veres nadrággal úgy megelégedett, hogy óraszámra is elállt a vízparton, hogy édes magát meglássa a vízben, melynél nagyobb tükröt a grófnak sem csinálnak.

Firól fira maradt a hegedülés, s a dádét soha meg nem búsítja, hogy tizenkét magzatját itt kell feledni a földön – neki az csak annyi gond, mintha mindenik helyett egy varjú maradna itt, mely vagy csibét fog vagy verébfiút, s ott az orra, ott a körme, mint bármely ragadozó állatnak, kopozza meg vele.

Tizenketten csavarognak az országúton, a legközelebbi faluba szándékoznak, hanem be kellene még várni a nap lementét, hogy éppen alkonyat után álljanak meg az ablak alatt, mert az özvegy nagyságos asszony még mindig eltűrte a czigányköszöntőt s egy-két nótáért éppen úgy megfizetett a czigányoknak, mint hajdanában, mikor Baltay uram maga is élt, s ezen a napon még annak is megbocsátott, ki azt merte hazudni, hogy az ő négy lovát gyalog is elkerüli.

Azóta csöndesebben végződött el a mulatság, a czigányok megálltak a ház végében, néhány nótát elhúztak, köztök a «Cserebogár, sárga cserebogár»-t, melyet istenben boldogult Baltay uram maga szokott hegedükisérettel elénekelni – s a jó asszony édesen megkönyezte most a keserves nótát; pedig mikor kedves férje még életben volt, s a czigányokat maga állította rendbe, hogy a kedves nótát kedvére elmondhassa minden vendégének gyönyörűségére, hej, akkor a nagyságos asszony de sokszor meglökte a gazdát, hogy már nem röstel annyi ember szemeláttára hegedüszó mellett danolni? s ime most oly jóizűen elsiránkozik rajta, mintha ő volna Baltay, aztán a nótát neki hegedülnék.

A czigányokat lassankint elkerülte egy úri fogat, s a czigányok gyanítani kezdék, hogy az özvegy-háznál több dolog leszen ma, mint máskor; azért fölkerekedtek, s az eddigi szédelgés helyett kiválaszták a legegyenesebb utat a dülők közti átjárókon és torony iránt egyenesen a falunak tartottak, nehogy valamikép őket is egy más czigánycsapat zeneszóval fogadja; mert hiába, a czigánynak is csak az a nóta tetszik legjobban, melyet maga húz.

Előzzük meg a vendégeket, s mielőtt a vendégnép telezajonganá a házat, nézzünk be az öreg nagyságos asszony szobájába, hol az ódon butorok rendkívül tisztára vannak csiszolva, maga egy nádfonásos székben ül, meg akarván kimélni a bélelt üléseket, hova többnyire csak asszony-vendégeket eresztett, a férfiaknak pedig rendesen a nádüléses székeket mutatta ki; nehogy a nyugtalan vérű nép a bélést egészen félrenyomja, mi az öreg asszony szemét rendkívül bántotta.

Midőn megszokottabb vendég jött a házhoz, azaz olyan, kit a nagyságos asszony csak emberségből tűrt meg, már mikor az ablakból meglátta, türelmetlenkedni kezdett.

– Már megint hozza az ördög, – beszéli magában – minden székemet agyonüli – csak már a kanapémon maradna veszteg, míg valaki leszorítaná.

Így töprenkedik a nagyságos asszony, de mire az ajtó kinyilt, olyan barátságos képet csinált, mintha az édes anyját ölelgetné, s alig találta helyét a vendégnek.

– Ide üljön… ide mellém, édes lelkem – áradozik a háziasszony – jaj de ritka vendég, édes galambom, bizony százszor meghalhatna miatta az ember… tegye le már azt a nagy kendőt!… biztatja még odább – csak nem akar már megint menni? isten úgy segéljen, úgy megharagszom, hogy soha sem békít meg… maradjon ma nálam, hadd beszélgesse ki magát az ember.

Ez mind egy huzamban, s oly áradozó szeretettel, hogy már azt várná az ember, hogy legszebb selyemruháját is a lába elé teszi a kedves galambom vendégnek, pedig mikor elmegy, megint morog és egy álló óráig rángatja helyre az ülőhelynek félrenyomott bélését, közben pedig mindig azt beszéli:

– No, csakhogy elment a nyakamról, ki nem állhatom, mikor valaki annyit darál – mondja fönszóval – aztán hogyan ül azon a kanapén? hogy elfészkelődte ezt a párnát! csodálom, hogy még a matériát is le nem mászta, alig győzöm az ülést helyre rángatni.

Kérem a tisztelt olvasót, kivált ha férfi-ember, meg ne itélje őt, tekintse úgy, mintha saját édesanyja volna, kit szeretni és tisztelni kell, s ezt a kis jelenetet számítsa be az asszonytermészetnek, mely egyetlen szunyogra elsüti minden ágyúját; hanem azért senki sem hal meg, sőt mire a füst eloszlik, még azt a szunyogot is meglátjuk, melyre az ágyúkat kisütötték. Ez már asszonyi gyöngeség.

– Te Trézsi! – mondja a kulcsárnénak – nyitva legyen a szemed, megláss mindent, melegágyakra idején dobd a gyéként, zabot adj ki a vendég-lovak számára, a padlásajtót bezárd, hogy valami bolond föl ne tévedjen, aztán meg ne lássam, hogy a majorság a másik udvarról átszökjék, látod azt a kanpulykát az udvaron, mindjárt kergesd át; a teheneseknek pedig megmondd, hogy a sót a borjuknak adtam, nem ő nekik!… Most elmehetsz! – mondja tovább – de el ne felejtsd, hogy hálóvendég is lesz elég, minden ágybeli újra legyen felhúzva, a felső ablakokat pedig bezárasd, hogy a levegő ne csapjon, mert én sem szeretem a csúzt, meg más sem! Na… miért nem mégysz már? – kérdi a fülelő cselédet… nincsen dolgod? mit álldogálsz itt? Teremtettét, mikor én ilyen fiatal voltam, mint te, tizet fordultam addig, míg te egyet! – mondja ki nem fáradtan – jaj, mi lesz már ebből a világból, ha ez így megy?

De a kulcsárné már ekkor csakugyan eszeveszetten szaladt; nekünk elegendő okunk van hinni, hogy a nagyságos asszony csak egy lépéssel sem ment volna hamarább, mint a kulcsárné; de már hiába, a nagyságos asszony azt gondolja, hogy az a cseléd lárma nélkül nem hiszi, mit parancsoltak neki.

Alig nyugodott egy negyed óráig, a kulcsárné hatszor is összenyargalta az udvart, s éppen megint új fordulót tett az emeleten is, midőn a nagyságos asszonynak szeme elé kerül a nagy folyosón, s igen természetes, hogy megint kézre kerül, mint a mosott vászon.

– Hova szaladsz? – van-e a melegágyakon gyékény?

– Az volt a legelső dolgom, nagyságos asszonyom, – felel a cseléd, – magam raktam minden fiókra.

– Hát a vendéglovaknak kiadtad-e a zabot? – tudom, elfeledted?

– Dehogy feledtem el, nagyságos asszonyom, – most vitte ki a mindenes az utolsó zsákot.

– De a kanpulykát én kergessem át a másik udvarra, úgy-e? – kérdi harmadszor is, hogy már valami ürügy legyen egy-két szóra, hogy a vászon mosatlan ne menjen ki a kézből.

– Az is helyén van már, majdnem szemközt ugrott, midőn erővel kikergettem.

– Jobb lett volna, míg azt a pulykát kergetted, húztad volna fel az ágyruhákat.

– Mikor nagyságos asszonyom parancsolta, már akkor régen megvolt.

– Úgy, de a felső ablakok mégis nyitva vannak, – mondja a hibakereső, meglátván, hogy az ablakok még nincsenek betéve, – pedig mondtam, úgy-e, hogy tedd be?

– Éppen oda akartam menni, – mentegetődzik a derék cseléd, – hanem a nagyságos asszonyom megállított.

– Szja persze, hogy az ilyen kisasszonyoknak mostanában semmi sem tetszik, ha csak egy szóval mondják is; hanem az asszony tegyen meg mindent! Patvarkodik a nagyságos asszony egymagában, minthogy a cseléd az ablakhoz szaladt, s azt már nem hallotta, mikor a nagyságos asszony a megszokott toldalékot elmondá, hogy t. i. mikor leány volt, így volt, úgy volt, meg amúgy volt; mire némely olvasóm már kész volna ezt a könyvet is földhöz verni; mert azt mondja, hogy ily veszekedő teremtést sohasem látott még.

Lassan, lassan! nem kell mindent szóról-szóra venni, nézze meg akárki azt a jó húsban levő tisztes matronát, hát hol látszik meg rajta a bú és a bánat, ha csakugyan komolyan venné mindazt, mit hirtelenében elmond? Egyetlen egy szó nem jött onnét, hol az epe lakik; ez a kis fegyvergyakorlat ő nála csak annyi, mint az énekesnél a skála, melyet napközben néhányszor eldúdol, néhány ácsorgó meghallgatja, s ha nagyon föl vagy nagyon lemegy, megbámulja, de ária gyanánt nem veszi senki, hanem hamar megunván, dolgára megy.

Hej! ha ez a derék asszony a tüdejét kimélgeti férjének hirtelen halála után, nemsokára fejére dül a kastély, s nem volna tele minden búzatartó verem; mert a miben az egyik cseléd megbomlott volna, azt a másik odább rúgná, s nem akadna egy is, a ki maga jó szántából fölvévén, igazi helyére tenné; hanem a nagyságos asszony ezt nem várta, hanem a ki miben megbotlott, annak azt mondá, hogy: szamár vagy, s a ki odább rúgta, azt meg fölpofozta, mielőtt mérgében az epéje fölforrhatna; így vigyázott ő az egészségére.

Természetes, hogy végtére megszokta a dorgáló szót, neki nem esett nehezére, ha elmondta, s annyi esztendei tapasztalás után meggyőződött, hogy ez nem árt, s valamint más ember rászokik egy vagy más szóra, például egyik azt mondja minden hatodik szó után, hogy izé; ő meg úgy tett, mint a diák, kitől midőn azt kérdi a tanító, hogy hatszor hat mennyi? nem tudja hirtelen rámondani, hogy harminczhat; hanem az egész egyszeregyet legelőlről kezdi s a többit is addig mondja, míg az igazira talál.

Ez egy kissé hosszadalmas, de biztos út, és a sikerért sok kényelmetlenségre kell vállalkoznunk s minden embernek megvan saját házi egyszeregye, mely szerint az ösmeretlen számot kitalálja, s nagyobb igazság kedvéért azt a példát hozzuk fel, mikor az egyszeri falusi tanító harmincz tanítványa közül nem tudván, hogy a falra melyik rajzolta a szamarat, és az alá az ő nevét ki irta? tehát mind a harminczat végig vágta, mert így bizonyos volt, hogy az igazi is megkapta részét.

Aztán ez már halavány árnyéka csak a réginek, midőn a megrémült asszony elfogott egy jó részt az éjszakából s hozzátoldá a nappalhoz, hogy gyermekének, jobban mondva unokájának meghagyja azt a kényelmet, mit egykor az öreg anyja megszokott, s midőn már a zsák tellett, valamint alább hagyott a nagy zajból, s ma már csak olyan, mint az óra ingája, mely meglódulván, egyszerre megállani nem tud; hanem enged annak a súlyerőnek, mely útra indította.

Egyetlen perczre sem ereszté ki kezéből a kormányt s a vásott cseléd akármily messziről megérezte a féket, melyet a kérlelhetetlen asszony keményen tartott, – s ezen nyomás alól Dunayt és nejét kivévén, még az unoka sem lőn kivéve, s a gyermek úgy állt öreg anyja előtt, mintha itélő birája tekintene rá.

– Itt legyen az eszed, látod, ez a kalács, ez a lisztnek a java, a feketéjét a cseléd eszi meg, pedig nem búsulna, ha ebből is megkínálnák, – okoskodik az öreg anya – látod, ez az egyik porhanyóbb, mint a másik, mert az a lusta pára állt mellette, az az Ágnes, – hanem ördög sem lesz belőle, ha valami bolond beleakad valaha (mert piros a pofája, aztán a falattal nem marad adós a belének) – de tudom, hogy az a valaki végig veri, ha ilyen dagasztatlan kenyeret szeg eléje, – aztán nem tudom, meddig állja ki! – (folytatja az asszony a magyarázatot, még pedig olyan tűzzel, mintha most mindjárt meg akarna valakit pofozni). – Uram s én istenem, mi lesz már ebből a világból? ha az asszony még a maga falatjáért is röstel meghajolni, – teremtettét, mikor én az édes anyám keze alatt voltam, még az aratóknak is dagasztattak velem, hanem nem is tesz ám engem bolonddá senki.

Ez megint egy szuszszal volt elmondva, s a növekedő lény önkénytelenül megbámulta az öreganyját, ki mindjárt készen volt egy «mondással», ha valamelyik cselédet szemközt kapta, s a mit ilyenkor mondott, azt bajos lett volna eltagadni, mert hangosan volt mondva s dologhoz illő volt.

Néha a leány akkor volt az öreg asszony szobájában, mikor a tiszt egy csomó pénzt hozott: a gyermek elbámult a «kincsen», s minthogy végtére is nem volt cseléd, kinek azt mondhatta volna: «Szamár, mit tátod a szádat?» valamint azt is érezte, hogy a gyermek ügyetlenül méri föl a kincset, rögtön talált valami mondani valót.

– Csak ennyi?

– A mi volt, elhoztam, nagyságos asszonyom! – felel a tiszt, nem tudva, hogy nagyságos asszony miért ilyen zörgölődő, pedig jó kedvet akart csinálni.

– Minek is hozta, kasznár úr, – mondja a nagyságos asszony a tisztnek, de úgy, hogy az közbe ne szólhasson, – fele nem lesz elég cselédfizetésre, ökröket is kell venni, hát a kőmiveseknek, meg a téglavetőknek, hisz maholnap ránk dül a tető, az isten áldja meg a kasznár urat, csak gazdálkodjunk, mert bizony húsra való sem marad! – mondja nehéz szívvel, s mintha csakugyan könnyeit érezné, – eredj, édes gyermekem, a harmadik szobában hagytam a kendőmet, hozd el lányom! – s mialatt a leány csakugyan elmegy, és a harmadik szobában keresi azt, a mi éppen ott nincsen, mert köténye zsebében van, addig a nagyságos asszony megveregeti a kasznárnak vállát, s a bankjegyhalmazból néhány darabot a kasznár kezébe csúsztatván, a pénztömeget hirtelen egy ládafiókba söpré, s mire a leány a nagy keresésből visszatér, már az öregasszony maga van a szobában, s a tünődő leányt megvigasztalja, hogy a kendő már megvan, mire az egész részvéttel nézi az arczon az aggodalmat, mintha osztakozni kivánna a gondban, mely öreganyját nyomja.

– Látod, édes leányom, – mondja némi bánattal, – neked is szerettem volna egy új ruhát venni, de már hiába, csak nem kerül: hanem azért ne búsulj, addig kaparok, míg neked is kerül, hisz én eljárok akármi ringy-rongyban, ilyen vén asszonynak az is jó, én már ezt megszoktam; hanem mégis gondoltam valamit, édes leányom, – mondja enyhébben, – majd vadászok én ki neked valamit, – vigasztalja a leányt, egy nagy szekrényhez vezetvén, melyből hamarjában két darab ruhát is vett ki.

Az egyik ruha nehéz világos selyem, a másik pedig még annál is nehezebb és értékesebb, aranyfonalakkal vegyesen szövött, nagy meggyszin virágokkal átvert rokolya volt, mit a leány még idáig sohasem látott, csak hallomásból tudta, hogy a gazdag magyar leányok menyegzőn viseltek hasonló szövetet, s egyike volt az ilyen azon ruháknak, melyek divatból soha ki nem mentek, s midőn már hatodszor szabták is el, mégis maradt annyi értéke az apró szeleteknek, hogy mostanában három új ruhát megvegyenek rajta.

– Ebből komponáljunk ki valamit, édes leányom, – szól az öreganya, szem elé rakva a ruhákat, s elmondva, hogy: Ez az aranyos édesanyámnak a menyasszonyruhája volt, azért, ha most eldarabolom érted, édes leányom, azért teszem, mert helyette mást nem tudok venni; tehát megbecsüld, mert ha ránézek, minden eszembe jut, hogy most sem tudom a sírást megállni, – folytatja tovább, szétnyomkodván lecsorduló könnyeit, – úgy tekintsd, édes leányom, mintha a mennyei jussodból kapnál előre valamit.

Erre aztán a kedves gyermek öreganyjába kapaszkodik, ki most kegyesen megengedte, hogy a leány addig csüngjön rajta, a meddig akar, s a megríkatott gyermek nem meri könyeit letörölni azon gondolatban, hogy ez nem vette még észre.

Végre megvigasztalódott, de alig mert a ruhákhoz nyúlni, s mikor már édesanyja, a szép leánynak még szebb anyja is megnyugtatá, még csak akkor kezdte nagy áhítattal köszöngetni, s a legnagyobb kegyelettel nézte az ősi drágaságot, melyet mostan ő reá szabnak föl.

– Majd az én nevem napján vedd föl, édes leányom! – mondja az öregebb hölgy némi követeléssel, s a kis leány temérdek csók után ment el saját szobájába.

Eljött a névnap, az aranyos rokolyából egy gyönyörű magyar derék lőn, a másik ruhából kiszabott rokolya fölött, s a gyermekhajadon egészen fölmagasult a büszkeségtől, hogy ilyen nagy ereklyét vehetett magára.

Az ág, törzsére hajolt, a gyermek öreganyja büszkesége lőn, s midőn a gyönyörű gyermeket köszöntésével elfogadá, az egykor és tán mindenkor lármás öreg, gyermekként sírva, némán állt, könyűi sűrűn folytak le barna selyem ruhájára, egyetlen szó sem állt rendelkezésére, csak az arcz tükre mutatá meg a lelket, mely izgalmaitól és napi küzdelmeitől megszabadult, s nem tudta szóval sem eltagadni, sem megvallani, hogy boldog.

Addig lármázott minden apróságért, hogy midőn az öregeért kellene mondani valamit, egyetlen egy árva szócska sem jut az eszébe.

Megérkezett a legelső vendég, – szétvált a néma csoport, hogy az érkezőt fogadhassa, ki után most már egymást érte a többi s ha a sok jó kivánságnak egy harmada haszonba menne, Baltayné elélhetne kétszáz esztendeig.

Megszólamlott ez alatt a hegedű, s egy keserves bekezdés után következék a «Cserebogár, sárga cserebogár», – mire az öreg asszony olyan zökögőre sírta magát, mintha ma volna a menyegző napja, midőn Baltay uram az oltár előtt melléje állt, meg sem gondolván az akkori észszel, hogy kedves életepárja a nagy gondokat oly hamar egymagán feledje. A vendégcsoport zajában Baltayné egy ablakból kihajolva hallgatta a zenét, mely az ablak alatti fák közül hangzik ki, s a jó asszony úgy megkívánta a sírást, hogy reggelig elzokogna, ha megint eszébe nem jutna, hogy a háznép után is kell nézni, nehogy bolondjában összezavarodjék.

– Hát én mi jót kívánjak? – kérdi háta mögött egy hang, mire a hölgy hátrafordult, s egyszerre kiderült, midőn látta, hogy kedves unokája Kisfaludy Sándort vezeti, ki a nagy tömegen keresztül alig tudott idáig vergődni, s éppen ezért vezetteti magát Etelkével.

– De majd kívánok én, – mondja az öreg asszony egészen fölvidulva, – jó, hogy elhozta a fejét, majd a hajába kapaszkodom.

– Talán megnőtt a hajam útközben? – kérdi Kisfaludy, nevetve kapván kopasz fejére.

– Már meg mit csinált, uramöcsém, – nem fél ettől a temérdek asszonytól, a ki itt van?

– Bocsánatot kérek, kedves asszonynéném – mondja a költő, beszédközben kezét csókolván, – nem tudom, hogy valamit vétettem volna az asszonyok ellen, hisz én is feleséges ember vagyok, aztán egyszerre csak nem vehetek el kettőt is.

– Oh maga csúnya ember, – volt az újabb szemrehányás, – már megint hogyan megríkatott bennünket.

– Nem értem kedves asszonynénémet!

– Hát mit vétett az a szegény szentmihályhegyi remete, hogy neki is meg kellett halni, meg Lillának is?

– Szja, én nem tehetek róla, – mondja Kisfaludy, ha a hölgynek apja oly kérlelhetetlen volt.

– A vén bolond, uram bocsá’, – mondja Baltayné egész boszúsággal, – hát mi boldogsága volt, mikor mind a kettő meghalt?

– Az lőn éppen az ő büntetése, hogy vénségének aztán nem volt öröme! – véli a szerző.

– Azt a vén embert kellett volna meghalatni, úgy kellett volna neki, – vitatja a nő, – egy körömnyit sem sajnáltam volna, hanem maga is már irigy ember, édes uramöcsém, nem nézheti másnak boldogságát, – pedig úgy-e jól esett «Himfy» uramnak, mikor az én kedves hugomasszony megkönyörült a sok sóhajtáson? Úgy-e tetszik most a szép menyecske? – hátha Szegedy uram10) is megkötötte volna magát!

– Már minden késő, drága asszonynéném, – engedelmet kérek, – hanem máskor nem cselekszem.

– Hát lesz megint valami történet?

– Elkezdtem már egyet megint, talán egy hónap alatt készen leszek vele.

– Mi a neve annak a történetnek?

– A somlói vérszüret! – feleli Kisfaludy, kit már egy nagy hölgycsoport vett körül, s a párbeszédet egész figyelemmel hallgatta; hanem midőn a czímet hallák, valamennyi elszomorodék.

– Tudom már mi lesz! már megint meghalnak! – mondja Baltayné.

– Szent, hogy meghalnak; – mondja egyik a közel állók közül.

– Édes Kisfaludy bácsi, – mondja Etelka egészen a költőhöz szorulva, s esdő tekintetét reá vetve, – ne hagyja őket meghalni; mert lássa, majd öreganyám két hónapig is elsiránkozik rajta.

– No hát, nem halnak meg, kis hugom, – igéri a költő, átkarolván a kérő gyermeket.

– Ennyivel nem elégszünk meg, – kapott ujra szóba a háziasszony, – a leánynak férjhez kell menni, még pedig ahhoz, a kit szeret, – értette uramöcsém, vagy megtépjük.

– De kérem alássan, makacs kis lány ám az, – okoskodik Kisfaludy a sok asszony között.

– Bizony ki is kérem, hogy valami málészájú ne legyen, – protestál Baltayné, – nehogy úgy járjon, mint az a szegény Lóra, kit Elek minden szó nélkül ölt meg, – folytatja a beszélő, – dejsz lettem volna én ott, majd találtam volna én egy rokkafát, mivel védelmeztem volna magamat.

Látva Kisfaludy, hogy az asszonyok így föltámadtak, bármennyire más volt is szándéka, kénytelen volt megváltoztatni a tervet, mi nem történhetett máskép, mint hogy az eredeti tervet megtoldja egy másikkal, miről aztán előre tudósítá az ostromlókat.

– Hölgyeim, kegyelmezzenek árva fejemnek, meglesz a lakodalom, de ennek más czíme lesz.

– Látjátok, – mondja az öreg asszony, – már megint meg akarta ezt is halatni, hanem már most nem meri; inkább csinál egy darabból kettőt.

– De férjhez adom, édes asszonynéném, a lányt.

– Szép ember lesz az ura? – mondja a nő egész kiváncsisággal, mintha csakugyan lakodalomra vágynék.

– Majd csak kerül neki valamilyen.

– De szép legyen, azt is megmondom, – hallik a parancsszó, – ugyis rossz ez a férfi mind, mint az ördög, aztán még csúnya is legyen, azt meg nem engedjük.

– A mint parancsolják! – engedelmeskedék Kisfaludy, egyszersmind utat nyitott a háziasszonynak, hogy vendégeit körülnézze, s így a költő lassankint átvergődött az épületnek abba a részébe, hol a férfitársaság mulatott; – különböző csapatokra oszolván, s mindenik megkeresvén azt a kört, mely lelkével rokon vala.

A ház elég tágas, és Dunayék birták a nagyobb részt, s a kis lánynak szobája mintegy arra a pontra esett, hogy mind a két szárnyat összehozta. Így a gyermek hol anyjánál, hol öreganyjánál lehetett, mikor tudniillik ez eltűrte, hogy a gyermek «láb alatt ne legyen».

Ennek a szónak mai napon bizonyosan valami nagyon közönséges értelme van, hanem akkor és a felhozott esetben annyit tett, hogy a gyermek igen messze következett az apa és anya után, s közben egy nagy hézag maradt, melyen átért ugyan a forró szeretet, – jobban mint most; – de e közön az engedelmesség és fegyelem hidján kellett keresztüljárni.

Az apa és anya családi körében ki nem ment gyermekei közül, de minthogy gyermekeinek az apa apja, az anya anyja volt és nem pajtása, mint ma; – igen természetes, hogy az apa úgy beszélt feleségével, hogy a gyermek nem kottyant a szóba, míg nem kérdezték.

Ma ez másként van, – midőn az úri gyermek üvegházi gyümölcsként neveltetik, s éppen mert üvegházi gyümölcs, nincsen meg a legnagyobb részben az az őserő, tartósság, önbizalom, szívósság és benső melegség, mely tűrni, küzdeni tud és akar, kivált mikor cselekedni nemcsak hasznos, hanem kell is!

Azonban maradjunk a réginél, a jelenkorra is elérünk egyszer, s a mi elmondani valót lelünk, bizonyosan nem fogjuk eltagadni. Kár volna tehát előre elkapni a szót, nézzük meg az öregeket, kik abban az időben a legelső sorban álltak, s ha ma föltámadnának, bizony-bizony most is alig lelnének náluknál különb embert; pedig a járt úton mi már könnyen elmehettünk volna.

Míg a nők könnyű dolgokon bibelődtek, a férfiak a nehezebbet vették elő, s régi magyar szokás szerént, azt mondták, hogy deb’zon jobb volt régen, – vagy hogy majd csak jobb lesz ezután; – de végre valamennyien megegyeztek abban, hogy a jelenben mégis ebül vagyunk.

A csoportok megoszlának, mindeniknek más tárgya volt, s egyik sem törődött azzal, hogy a másik csoport miről beszél, s mindenik azt hitte, hogy ő beszéli a legfontosabbat. – Mi azonban nem akarván biró lenni a sok között, csak annyit mondunk el, mennyi rajzunkhoz éppen elegendő.

– Hány fia van, kedves jó barátom? – kérdi az egyik csoportban valaki.

– Négy van, hogy az isten akárhova tegye őket, – felel amaz, – pedig innen-onnan valamennyi rám nő, aztán már nem győzöm hallgatni a feleségemet, mindig azt hajszolja, hogy mi lesz belőlük?

– Éppen úgy tesz, mint az enyém, az sem hágy békét, – mondja a másik, nagy bodor füstöt fujván ki a körből, – már tegnap nem állhattam; hanem a sok kölyköt rendbeállítottam, az első nagyon neszes, aztán mindjárt bolonddá teszi a többit, ezt prókátornak szántam. A másodiknak úgy nem kell a könyv, mint a kutyának a bot, mit csináljak vele? ha itthon fogom, még kárt tesz; katonának adom. A harmadik a jámbor, olyan tedd ide, tedd oda, még ha megnyúznák, sem mozdúlna talán, – azt tartom: jó lesz papnak, ha egy bibliát elejbe tesznek, megél az az igével is, – éppen odavaló: pap lesz.

– Okosan beszél, édes barátom-uram, – hagyá helyben a másik, – azt tartom, majd csak magam is úgy teszek, hogy rendbeállítom őket, csakhogy nálam négyen vannak, s a negyedikkel nem tudom mit csináljak? Esze hiszen van a kölyöknek, aztán tanulni is szeretne; hanem éppen az a baj, hogy mindig a könyvet bújja. Aztán egész nap órakerekeket farag, utóbb is beáll ácsmesternek. Most már alig birunk vele, kivált az asszony; mert fejes a kölyök, nem enged a világért, s addig okoskodik, míg neki van igaza. Én nem tudom, mitevők leszünk vele? Már azt is mondák, hogy adjam katonának, majd ott eszére hozzák. Már egyszer be is vittem, hanem még be sem állíthaták, már is kérdezett a tiszttől, mondaná meg neki az okát, hogy ezt vagy amazt miért teszik? a hadnagy pedig azt felelte, hogy a katonának nem felelnek arra, hogy miért? hanem: muszáj! Lássa barátom, ez az én bajom, – mi lesz ebből a gyermekből, – mesterségre csak nem ereszthetem!

Ennyi elég lesz ezen körből; már látjuk, hogy a gyermekekről miként gondolkoznak, hallgassunk meg mást is.

– Tehát megosztoztak a testvérek? – kérdi a másik csoportból valaki.

– Meg bisony, a nagyobbik kapta a pusztákat, persze, hogy a rövidebbet húzta; míg a kisebbiknek estek a faluk, s míg a bátyja kulloghat a béresek után, addig ő majd szedi a készet, a robotot és dézsmát. Az lesz aztán az úr, a bátyja meg valóságos hajdú.

Ne zavarjuk őket, az idő megmutatja nekik, hogy a pusztából is megélhet az ember valahogy, s hogy ez az úr szívesen beállna még olyan hajdúnak, mint a bátyja.

Tekintsünk másfelé, bizonyosan olyan dologról beszélnek, mely meghallgatható.

– Szegény Napoleon! – mondja valaki, – tudom, elunja magát Heléna szigeten.

– Úgy kell néki, – kiáltja egy másik, – most mutassa meg, mit tud; aztán akkor elhiszem, hogy nagy ember.

– Pedig mégis volt ám annak egy kis esze is, rogo humillime, – védi az első.

– Hagyja el, amice, – vitatkozik amaz, – nem ész volt az, hanem szerencse; ha nekem négy disznóm van kézben, elütök én akkor mindent.

– De az azt is tudta ám, hogy disznó nélkül is mikor lehet ütni? urambátyám, mert annak mindig kevesebb katonája volt, mint nekünk, mégis mennyiszer győzött.

– Persze, hogy győzött, mert szerencséje volt, – nézze meg csak öcsém, mikor czapáriznak négyen, egy adutt hetessel három ember kártyáját is elütheti sokszor, mert az övé az adutt.

Ezeket bizvást itt hagyhatjuk, ezek reggelig le nem győzik egymást, mert az egyik azért nem enged, mert sok esze van; a másik pedig éppen azért, mert esze nincs. A legközelebbi körben egy fiatal kapitány van, három érdemjel is van a mellén, s ime nagy csodálkozásunkra éppen azt mondja:

– Meguntam már a katonaéletet, haza megyek szántani-vetni.

– De hisz ön még generális is lehet, hisz ön még jóformán csak gyerek? – kérdi egy ismerőse.

– Elég volt ebből ennyi, nekem ugyan nem parancsol senki! – mondja a tiszt, – megmutattam, ha akarom, ember tudok lenni a gáton, – most már hazajövök, én sem parancsolok otthon senkinek, de nekem sem parancsol senki.

Ne hallgassuk tovább, az egyszeri zsidó nem vette meg a lovat, midőn a gazda úgy dicsérte, hogy nyolcz mérföldig meg sem áll; mert hisz ő csak három mérföldnyire lakik, s nem akarja, hogy öt mérfölddel tovább vigye! hanem ha már ezt meg nem vette, hogyan venné meg azt, mely a hosszú útnak első felében ugyan sebesen vágtat, de aztán nemcsak hogy előre nem megy, hanem visszafordul.

Lássák önök, ezt kínos hallgatni, menjünk odább.

Ott meg diákul beszélnek, de azért ne kerüljük el őket; majd inkább magyarra fordítjuk.

– Domine spectabilis, hallotta, hogy a gyűlésen már magyarul is beszéltek?

– Horrendum dictu, – most hallom először.

– Ez még semmi, hanem gondolja csak, ezután a jegyzőkönyv is szóról-szóra magyarúl lesz.

– Amice,… ha ez igaz,… úgy ez skandalum publicum; per amorem Dei, hisz azért fárad az ember annyi ideig a latin nyelv tanulásával, hogy ne kényteleníttessék azt a nyelvet beszélni, a mit minden ostoba paraszt tud.

Kérem, ne tessék zavarba jönni, ez nem ma történt, hanem körülbelül harmincznyolcz évvel ezelőtt, s ez a két ember már régen nyugszik is az úrban.

Odább mehetünk, ha tetszik, éppen egy kályha mellé húzódott néhány ember, s igen halkkal beszélnek, álljunk hát közelebb, hogy a szót el ne szalaszszuk.

– Bizony pedig került már Keszthelyről néhány ügyes gazda. – Állítja az első.

– Az csak theoria mind, édes úri barátom, – ha eső nincs, azért annak a rétjén sem kaszálnak szénát, – veti ellen a másik, és gúnyolódva folytatja: praxis kell oda úri barátom, meg száz esztendős kalendárium, – arra vigyázzon a gazda: szélben ne vessünk, esőben ne arassunk; s ha ő kelme zabot vet, azért azután bizonyosan nem fog búzát aratni; hanem csak zabot. Nyolczszáz esztendeje laknak itt apáink, talán bizony azoknál is okosabb akar lenni a keszthelyi gróf?

– De a világos haszon mégis mellette szól.

– Számlálta barátom-uram, a keszthelyi gróf pénzét?

– Sohasem beszéltem én vele.

– Én sem beszéltem, – válaszol amaz, – hanem szeretném én látni az erszényét, hogy mióta a sok tudóst barázdaszám termeszti Keszthelyen, hány ezer forintjával van kevesebb?

Milyen kár, hogy hangosabban nem beszél ez a jó úr, talán a gróf is meghallaná, mert a szomszédteremben van, és igen hihető, hogy a kérdésre szívesen felelne, daczára annak, hogy sokkal fontosabbon töri fejét, hogy minden ügyetlen kérdésre válaszokat adjon.

– Barátom! – mondja Dunay Festeticsnek, – nagy áldozat tőled a keszthelyi intézet.

– Csitt, – felel rá Festetics, – nem akarom, hogy meghallja más, különben még azt mondanák, hogy nyerészkedem a hazafiság kontójára; hanem neked csak megmondom, hogy nekem tetemes hasznot hoz; mert az intézet növendékeiből a javát magamnak válogatom, s gazdáim kitünők.

– De meg is érdemled, hogy te vedd legelőször hasznát.

– Vehetné más is, ha méltóztatnának engemet Keszthelyen megkeresni; de hiába, félre esik, s így személyes barátaimon kívül alig vetődik oda valaki, hanem gondoltam valamit.

– A vásárokat akarod szaporítani?

– Nem egészen azt, de mégis olyan, hogy a közönségnek elegendő oka legyen Keszthelyre jönni, hogy ott néhány napig el ne unja magát, s közben aztán csak meglát egy-mást, minek hasznát veszi.

– Szabad nekem is tudnom?

– Ünnepélyeket rendezünk,… az írók költeményeiket fogják felolvasni, növendékeim pályakérdésekre fognak versenyezni, – ének, színdarab, zene minden lesz, és hogy még emlékezetesebb legyen, minden évben két berkenyeágat ültetünk el valamelyik ünnepelt írónknak emlékezetére.

– Csak kettőt? – kérdi Dunay.

– Semmi esetre sem többet; mert lásd, még kevés írónk van, hamar kifogynánk; pedig még én élek, minden évben megtartom ez ünnepélyt, s nem akarok nevek miatt szükséget szenvedni.

– S ez már elhatározott szándékod?

– Sőt nevet is gondoltam ki: Keszthelyi Heliconnak11) fogjuk elnevezni, s így nem kételkedem, hogy néhány esztendő mulva Keszthelynek termérdek vendége lesz, s így, barátom, a ki malomba jár, végtére mégis csak ellisztesedik; mit mondasz hozzá?

A feleletet elgondolhatják önök, s nekem csak az a hozzátenni valóm van, hogy ez eszme előrajza volt a későbbi nagy gondolatnak, midőn az irodalmi ünnepélyek átmentek a tudós társaságba, a pályadíjak a nemzeti szinházhoz, a gazdasági mozgalmak a «Köztelekre», az eszmesurlódások a pesti nemzeti kaszinóba; alkalmat pedig erre később nem a Keszthelyi Helikon, hanem a pesti vásárok és lóversenyek adtak, s a mit egyik nagy ember gyanítani kezdett, azt egy uj próféta teljesedésbe hozta.

Azt tartom, önök sem kivánják, hogy e kellemes benyomást egy újabb körnek bemutatásával elrontsam, a többit sem azért mutattam be, hogy kétségbe essenek rajtuk, hisz ma már a gyermeket nem mustrálják előre, mint a juhnyájat, hanem az eszéhez férünk, hogy idővel ember válhassék belőle. A puszta ma már nem szerencsétlenség, hanem aranybánya, kivált ha józan eszű ember a gazdája, majd tudja, mennyivel jobb, mint a falu. Napoleont, ma már nagynak mondjuk mindannyian s a szerencsét az észtől nagyon megkülönböztetjük, – katonáskodásunkról ez úttal nem szólok arról, hogy a százesztendős kalendáriumból ma is tudunk annyit, mennyit hajdan és még mindig nagyon hiszszük, hogy gyertyaszentelőkor csakugyan kinéz a medve a lyukból s ha napfényt lát, visszabuvik, mert még negyven napig fagy lesz. Azzal is mulatjuk magunkat, hogy újholdkor megcsörgetjük erszényünkben a pénzt, hogy sok pénzünk legyen, hanem ennél többet is tudunk, a nélkül, hogy az álmoskönyvnek fontos érdemeit kérdésbe vennők, minthogy ma is csak olyan igaz, mint ezelőtt negyven esztendővel, hogy lúdhús, ha van: jó!

Míg az öregek így tünődtek, addig a fiatalok más dolgot találtak, járta a vánkostáncz, s a mely kis leány előtt letették a vánkost, a térdelő legényt egy kis vonakodással bár, de mégis megcsókolta, neki sem esett fájdalmára, meg az úrfi is azt mondta, hogy: deb’zon jó volt, az anyák pedig mindent láttak, nem volt mitől megijedni. Hej, ma már kiment a módiból a vánkostáncz, csak a csók van; hanem az a baj, hogy az édes anyák nem láthatják, aztán későn bánják meg, mikor már e csókról könyvet írnak, sőt a komédiában, mint szomorú históriát, pénzért el is játszák.

A mulatság világos virradtig eltartott, minden legénynek akadt tánczosnéja, s azzal mulatgatott; mert akkor még a makkfilkót, meg a piros dámát nem vették annyiszor kézbe, mint most, hogy némely ember egész éjjel nézegeti, még a gyertyát is közelebb húzza magához, hogy jobban megláthassa.

– No, az öreg urak, persze, hogy nem fértek meg az asszonyok között, s hogy el ne aludjanak, kellett valamit a kezükbe adni – s egy pár rossz krajczárért elütögették az asztalt. Ennyi volt az egész kár, legalább tudta az ilyen ember, hogy minő könnyű volna itt elveszteni, a mit otthon nehezen keresett.

Virradóra vége lett a mulatságnak.

Elbúcsuztak a vendégek, az öregek az öregekkel össze is ölelkeztek, a fiatalok a nézéssel érték be, s mentek százfelé, a mennyien voltak.

Sokáig eszükbe jutott a barátságos est, de főleg egyet nem feledtek el az apák, anyák, kivált a kiknek házasulandó fiuk volt, hogy:

Baltayéknál eladó leány van.

IV. (A régi jövendölés.)

Befogták a négy lovat, s senior Baltay maga mellé ültetvén junior Baltayt, kifordultak a pesti országútnak, hogy Imrét emberek közé vigye Pestre; mert az öreg magyarázgatni kezdé, hogy idáig okos embereket látott csak; hanem jó lesz megösmerni a bolondokat is, mert hiába, a fakó lónak fakósága még jobban meglátszik, ha pej mellé állítják. Erre a czélra pedig Pest akkor is alkalmas hely volt.

Mielőtt elindultak, az öreg egy nagy bankjegycsomót adott át a fiúnak, derűlt képpel mondván:

– Ezt mind elköltheted, öcsém, s megmondom, hogy haza ne hozd, mert megharagszom.

– Majd megpróbálom, urambátyám, talán el tudom költeni.

– Ne zsidóskodjál, azt megmondom, – úr vagy, hadd lássa meg más is, a szegény a gazdagabb után él.

– Meg lesz velem elégedve, kedves urambátyám – mondja Imre, eltevén a tárczát, s elbúcsuzván Andrástól egy kis időre, helyet foglalt az öreg úr mellett, ki egész úton tele akarta tömni jó tanácscsal, mint alább mindjárt meglátjuk; mert hiába, az öreg még mindig azt hitte, hogy úgy volt legjobb minden, mint ő tett ifjabb korában, s ezen korból sok dolgot elbeszélt, hogy fogjon a fiún, kit szeretett volna egy kissé a tömegbe keverni, mert bármily becsületes embernek hitte is magát, mégis szivesen hallgatta, ha még valaki visszaemlékezett, hogy mennyi fura dolgot vitt ő végbe, mit már azért is szivesen elbeszélt, hogy megmutassa, mégis mi vált ki belőle.

– Édes apám engem is így vitt valaha Pestre, mint most én tégedet, édes öcsém, aztán két álló esztendeig felém sem nézett, úgy, hogy mikor meglátott, alig ösmert rám. Elég az hozzá, hogy két esztendő elteltével feljött, s minthogy előre megírta, mikor jő, nagyokat izzadtam, hogy az utánam küldött harminczezer forint két esztendő alatt hová lett? mert azt könnyen megmondhattam, hogy nincs meg; de hogy mire kelt el, azt nehéz volt papirosra tenni. De akármint húztam-halasztottam, mielőtt megérkezett, éppen az utolsó órában tudtam csak elkészülni, s akkor is kétezer forintnak sehol sem akadt helye, már tudniilik csak papiroson, mert hisz amúgy jó helyen volt az már, korhely pajtások között; s én nem tudtam másként segélni, mint nagyhamar újra írtam az egész számadást, aztán úgy középtájon beleírtam: subiczkra kétezer forint.

Megjött édes apám, a számadást elébe tettem, s az öreg úr kivette zsebéből az ácsmértéket (Zollstock), mit mindig magával hordozott, s a sorokra elfektette, hogy minden tételnél egyszerre rátaláljon a megfelelő számra, s én rémülve láttam, hogy az ácsmérték egy hajszálig elvezeti a szemét, s édes apám már a közepén van a kétezer forintnál.

Végre látom, hogy csakugyan a kérdéses tételt nézi, de midőn az átellenben fekvő kétezer forintot meglátja, pápaszemét jobban az orrára ereszti, s az írást úgy az orráról nézi, s minthogy a kétezer forint csakugyan ott áll, nagyobb bizonyosság okáért kiveszi a rajzónt, s az ácsmértéket vonalzónak használva, aláhúzza a tételt egész hosszán, s kisül mindenképen, hogy a kétezer forint csakugyan subiczkot tesz.

Én már remegni kezdék, kivált mikor édesapám csízmáimra nézett, melyekben én alig birtam megállni, úgy remegtem.

– De fényesek a csizmáid, édes fiam – mondá édesapám, minden indulat nélkül.

– Sokalja, édesapám, a mit rá költöttem?

– Nem én, kedves fiam, – mondja megint – s inkább elnézném, hogy még kétezer forint legyen ott, mint azt mondják, hogy valamelyik Baltay – piszkos ember volt.

Elhallgatott az öreg, mintha időt hagyna a fiúnak, hogy gondolkodjék helyzetéről, s tudja meg, mivel tartozik azon körnek, melyben nevelteték, s mit várhat tőle a világ, mely az oktalan pazarlást is megrója, de a túlzott takarékosságot szégyennel bélyegzi.

Pesti vásár ideje lévén, a vidéki urak seregesen mentek Pestre, s a jó ismerősök mindenfelől összetalálkoztak az úton; így történt, hogy az egyik megállapodásnál Festeticscsel is találkoztak, az meg még előbb Dunayval, kivel abban egyeztek meg, hogy Martonvásárott a vendéglőben ebédelnek, hol úgy is még többen is fognak találkozni.

Dunayék a télre Pestre szándékoztak lányuk miatt, kit a nagy világnak is be kellett mutatni, s e czélból Dunay korábban indult el, hogy körülnézzen Pesten alkalmas szállás után, s a vásári alkalmat egy pár jó barátjáért örömest használta.

Imrét addig hintálta a kényelmes kocsi, hogy elaludt, az öreg pedig megunván már a pipát, oldalzsebébe nyult, s előhúzta felekenyerét, Kisfaludy regéit, s újra meg újra végigolvasta, s ilyenkor elandalodott a multon, melynek sok gyarlósága lehetett ugyan, de hogy a magyar akkor elpuhult lett volna, azt már tréfából sem hinné.

Nem olvasott többet ennél az egy könyvnél, de azt aztán úgy tudta, hogy akár a közepén elkezdje, s visszájáról is elmondja, s éppen azért olvasta el újra meg újra, hogy el ne feledhesse.

A martonvásári lejtőhöz értek, Imrét fölébreszté, hogy kiverje szeméből az álmot, mire a vendéglőbe érnek, hol egy előre küldött cselédje Festeticsnek a legnagyobb szobát étteremnek lefoglalta, hol majdnem huszonnégyre föl is terítettek.

Behelyezkedtek, s ámbár Dunay is ott volt, Baltay talált alkalmat a gróffal is beszélni, vagy akárkivel, a nélkül, hogy egymással érintkezniök kellett volna, mert mindenik elég büszke volt arra, hogy a másikat bármi áron vagy ürügy alatt megközelíthesse.

Midőn az asztalhoz leültek, a vidékbeli legrosszabb czigánybandák egyike állta el az ajtó elejét, s kezdett elhúzni egy gazdátlan nótát, mely összevissza vakaródzva a hangszeren, mintha talán össze sem beszéltek volna, hogy voltaképen mit akarnak húzni, mire aztán a korcsmáros kutyái is úgy ordítottak, hogy megszánta őket az ember.

Baltay legközelebb esett az ajtóhoz, tehát kivett egy jókora bankót, mely elég volt arra, hogy a czigányoktól megvegye a hallást; de a többi is sietett az adóval, s a czigányoknak maradt elég idejök elmenni a másik korcsmába, hogy ott szintén szerencsét próbáljanak, nem annyira azért, hogy hegedüljenek, hanem hogy ne hegedüljenek.

A czigányok elpusztultak, s a társalgás lassankint megkezdődött, mikor tudniillik a leves már elkölt, s az étvágynak jutott annyi, hogy a második ételig most már türelmesebb, ha nem hozzák is valami rendkívüli gyorsasággal, mint az a martonvásári korcsmárostól nem is telik; mert ámbár a pinczérnek maga is segít, de az keveset használ, mert csak egyik kezével hoz valamit, a másikkal pedig a pipát fogja egész az ajtóig, s ott teszi le egy nagy szippantás után, hogy visszamenet égve találhassa.

Az ebéd folytán élénkebb lőn a társalgás; mert a kocsikról leszedett pinczetokok tartalma is fogyni kezdett, s ilyenkor aztán mindkevésbbé fért meg a hang a szűk teremben, hol ennyi ember bizony csak barátságból fért meg.

A pohárkocczintás a nagy világért el nem maradt volna, s ekkor már egy-két vers a kedvencz emberektől közszájon forgott, néhol ugyan kitörött lábbal, ferde nyakkal, hanem az mindegy, csakhogy mégis rákaptak, jó volt az úgy is, akkor még az akarat is jó volt.

Baltay távolabb esett Festeticstől, ki Dunay mellett ült, s minthogy most már zajosabb lőn a társalgás, nem igen váltott szót, hanem füleit hegyezé, midőn egy fiatalabb úriember a másik asztalvégen a regéket sorra mondogatta, elhagyván néha három, négy szakaszt is, mire Baltay, mintha csak magának mondaná, átható hangját azonban könnyű volt meghallani, kivált mikor már többször ismétlé, kivált mikor a fiatal ember akadozott:

– Nem úgy van!

Egy darabig nem tűnt föl senkinek ez észrevétel, kivévén Imrét, ki bátyjának arczán látta a kínt, mintha haját húznák, mikor így megfejelik, megtalpalják Kisfaludyt, mit ő most is magánál hord és szörnyű módon szeretné az ifjú úr fejéhez vágni, ha illendő volna, hogy a bibliát ilyenre is használja az ember.

– Nem úgy van!

Néha megesik az minden társaságban, hogy egy-egy pillanatra a legzajlóbb körben is elcsendesednek, s aztán egyiknek vagy másiknak szóló hangját szörnyen meghallják. Éppen így volt, midőn a szavaló egy tételt elfordítva mondott, mire Baltay megint szólt, de már éppen a csöndbe vágott, mikor mondá:

– Nem úgy van!

– Mi az? – kérdi a szavaló megállapodva a nagy tűzben.

– Nem úgy van! – ismétli Baltay hátra sem fordulva, mit bizonyosan nem megvetésből tett, hanem megszokásból, hogy az öregebb a fiatalért nem mindig fordul meg, ha hangosan megmondja, mit akar, aztán a fiatalabb értse.

– De úgy van, tessék elhinni! – erőlködik a fiatal ember, még egyszer elmondván a tételt, miben valami föltünő hiba ugyan nem látszék, hanem azért Baltay nem engedte el, mert nem úgy volt a könyvben.

– És most is azt mondom, hogy nem úgy van! – mondja az öreg.

– Ejnye, már ezt urambátyám jobban tudná, mint én? – duzzog a fiatal ember, s hogy szégyenbe ne maradjon, még hozzá teszi: mibe tetszik fogadni?

– Akármibe, édes öcsém – mondja Baltay még mindig háttal.

– No hát, fogadjunk egy…

– Ne fogadjon, fiatal barátom – mondja egy kopaszfejű úr – bizony elveszti.

– Mit tud bele az úr? – mondja már neki tüzesedve az ifjú, nem ismervén azt, ki őt visszatartóztatni szándékozott.

– Már pedig nekem legjobban kell tudnom, mert én vagyok Kisfaludy Sándor.

– Engedelmet kérek – szól lehangoltabban a fiú – de ön is elfeledhette, aztán mégis úgy van, mint én mondám.

– Csak már volna nálam egy példány – mondja Kisfaludy mosolyogva.

– Van nálam! – mondja Baltay, a megviselt példányt kihúzva zsebéből, s az asztalra téve, egyszersmind nagy hirtelen rámutatva az idézett helyre, hol csakugyan nem úgy volt, mint a fiatal ember mondá.

– Mondtam én, hogy nem úgy van, – ismétli Baltay egész egykedvűséggel, a könyvet pedig visszadugta oldalzsebébe, a hol azt rendesen tartani szokta.

A furcsa megoldást némi csend követé, de valamennyi közt Festetics bámult leginkább, míg Dunay magában azt mondá:

– Szavam beteljesedett, megmondám, hogy ez ember még olvasni fog!

*

Imre legjobban megörült az öreg úr diadalának – mi az öregnek annál inkább jól esett, mert tőle jött, kinek képzettségét családi hiúságból szerette inkább, mint személyes indulatból, mert hiába, a tekintélyek kora még meg volt, s az öreg nem igen szerette volna, hogy ez a hatalom kurtább legyen.

Az egész társaság különösen egészségére kivánta Baltay ő nagyságának az ebédet, mi bizonyosan ma nagyon jóizűn esett neki, nem mintha a visszakivánásban nagy bókokat csinált volna, mert a mint észrevette, hogy ilyen nagy becsületet tesznek neki, mindjárt hátrább szegte a nyakát, hanem mivel Festetics és Kisfaludy mindkét kezét elokkupálták (engedelmet kérek e diákszóért, rettenetes kedvem volt használni ezt a szót azért, hogy valakit boszantsak vele), s így észrevehetőleg tudatták vele nagyrabecsülésüket; ettől pedig, ha nem hízott is éppen egy arasznyira, de nem is soványkodott ám meg vele.

Baltay már előbb fogatott, s még nem is került rá alkalom, hogy a dologról újra előhozakodjanak, már ő kocsiba helyezkedék, hogy eltávozzék. Ebben nem mondom, hogy nem volt egy kis kiszámítás, mert az öregekben meg volt az a sajátszerű tapintat, hogy nem merítették a vizet sárosáig, hanem tudták, mikor kell eltávozni, hogy az ott maradók csak jót mondhassanak rólok.

Behajtatott Pestre, hogy kedves öcscsét N… szeptemvirnél, egykori kedves jó barátjánál elhelyezze, hogy a törvényes dolgokban is jártassággal birjon.

Majd meglássuk, mi dolga akad ottan?

V. (A második rovás.)

Mi volt akkor még Pest?

A mostani «Angol király»-nőn fölül, hol most a harminczad áll, nádas volt; a legnevezetesehb vendéglő volt a hét választó; a legnagyobb úr elment a Kemniczer-kávéházba, a belváros egy kőfalhoz támaszkodott a mostani széna-tér felül, s ha valaki nagyon elunta magát Pesten, elment «kuglizni» a Beleznay-kertbe; ilyen volt akkor Pest.

Egy rongyos fiú, kit öreganyja, a vén Buda, nem tudott úgy eltakarni, hogy mosdatlan képét más is meg ne lássa; hanem azért édes kedves és nagyreményű gyermeke volt az országnak, s habár szégyenlette is, midőn éppen kiállt a Dunapartra, hogy a fiatal óriás képe a lefolyó vízben csak oly kuszáltnak látszik, mintha a legjobb tükörbe nézne; de mindegy, közel a víz, egyszer majd csak tisztára mosdatjuk.

– Idehaza van a méltóságos úr? – kérdi Baltay a czifra ruhás huszárt, ki N… úrnak, akkori híres szeptemvirnek előszobájában volt.

– Igenis, nagyságos uram, – nincs itthon; hanem egy órakor megjön.

– Már csak itthon találtam volna!… töprenkedék az öreg, s újra kérdé: – Vajjon hol lehet most?

– A lábát fájdítja, nagyságos uram – lőn rá a felelet – lement a Dunára, a doktorok az kommendálták neki, ha éppen nem restel utána menni a nagyságos úr, ott találja a hidon felül.

Baltay megvigyázta a szót és utasítás szerint kiment a Kemniczer-kávéház felé, s ott a hidon fölül kereste a méltóságos urat a Dunaparton.

– Tehát ott volt akkor a Dunafürdő? – kérdezi valamely fiatalabb olvasó, ki Pestnek akkori külsejéről nem sokat tud; s éppen azért megsugjuk, hogy akkor sehol sem volt, hanem azért a Duna vize akkor is használt sokról: és semmit se essünk kétségbe, a szeptemvir urat megleljük a Dunaparton, s a mint éppen találni fogjuk, azonképen fogjuk bemutatni.

No már nem messzire vagyunk, a Dunának partján látunk egy öreg urat, mentéje csak úgy nyakba van vetve, bőszájú inge hátralökve, s egy pár ezüst sarkantyús csizma a szárazra kitéve ő méltósága mellé, ki egy tarka vászonkendőt egy ott felejtett kőre terített, s ezen ülőhelyről lógatta a Dunába fájós lábait, melyeknek a víz csakugyan jót tett.

Persze, ezt ma már az utolsó csizmadia sem tenné meg, hanem az öreg N… megtette, s ha éppen valaki figyelmeztette, hogy: «Mit gondol?» igen kurtán ezt felelte: «Én csizmában is szeptemvir vagyok, meg csizma nélkül is!»

Az öreg úr ülőhelyében bizony ráért körülnézegetni, tehát ezzel ölte az időt, s midőn egyszer a Kemniczer-kávéház mellől látta kijönni Baltayt, már messziről integetett neki, hogy jöjjön le hozzá a partra.

– No hiszen, éppenséggel úgy is téged kereslek itt.

– Lábaimat szívatom a vízzel – mondja a szeptemvir, elfogadván a vendéget, ki szintén egy kőre ült le, s minthogy a nap nagyon melegen sütött, ő is levetette a mentét, s vállára vetve, beszédbe eredt régi jó barátjával, kit tizenkét év óta nem látott.

– Az öcsémet hoztam föl! – kezdi meg a beszédet Baltay azon gondolatban, hogy a másik majd mond rá valamit.

Már messziről integetett neki.

– Remélem, csak nem bizod másra, mint rám?

– Várj már egy kicsit, hadd könyörögjek is legalább!

– Nem tudom, mi a patvart könyörögnél, hisz talán csak nem szoptatni hoztad föl?

– De barátom – mondja Baltay – tudom én, mi az emberség; aztán te meg most már szeptemvir vagy!

– Meg egyúttal hatvanhat esztendős vén ember, ki a szeptemvirségből is engedne, ha a hatvanhatból is elengednének vagy huszonötöt, talán nem kellene akkor a Dunába lógatni fáradt lábaimat!

– Tyhű!… huszonöt esztendővel ezelőtt! – sóhajt föl Baltay.

– Akkor otthon első aljegyző voltam, tudod, mikor a nagygyűlés napján főtt kukoriczát vettünk az utczán, s aztán kardosan mentünk s úgy ettük; no hiszen volt is ám beszéd!

– Azt mondták, hogy elment az eszünk!

– Pedig dehogy ment – mondja N… meglubiczkolván lábával a vizet – te egy derék fiút neveltél föl, mint hallom; engem meg szeptemvirré tettek; tehát a kukoriczától, ha meg nem híztunk, bizonyosan nem is soványodtunk meg.

– De hát igazán magadhoz veszed öcsémet?

– Mégis könyörögsz!… neheztel a szeptemvir – most mindjárt megbánom, hogy főtt kukoriczát ettem veled.

– Bizony bolondos ember vagy te most is! – mondja Baltay, kitörvén belőle a régi bizalmasság.

– No, csak hogy igaz nyelveden beszélsz már egyszer! – nevet amaz, felhúzván csizmáját, s megindulván a város felé, s minthogy a nap melegen sütött, mentéjét még mindig lógva hagyta a vállán, mire aztán a másik ember sem akart külömb lenni, hanem hagyta lógni ő is a mentét, s így keresztül a mostani nagyhíd és váczi utczán szépen elballagtak, s azért mégis alig győzték a sok süvegelést, mert minden nyomon került egy tisztelet.

Útközben szemközt jött Imre, kit a bácsi azonnal bemutatott kedves barátjának.

– Van-e már szeretőd, öcsém? – kérdi a szeptemvir első szóra a fiút, ki vörös lett, mint a rák, azt gondolván, hogy egy szeptemvir legalább is országos kérdést teszen hozzá.

– No csak az kellene! – mondja Baltay szörnyű komoly képpel, mintegy figyelmeztetni akarván barátját, kitől fiatalabb korában nagyon sok furcsaság kikerült.

– Nem tőled kérdeztem, – vág közbe a szeptemvir – mi már rég kivástunk, most már ezeken a sor.

– Ráér még!

– Most mindjárt kivetem az esztendő számról – okoskodik amaz,… mikor K… ban együtt voltunk – tudod – hány esztendős is lehettél, mikor az a kis sző…

Megint köszöntött valaki, s így félbenmaradt a szó, különben a szeptemvir előlről elmondta volna Baltay uramnak egykori dolgait, pedig az öreg úr maga is szivesen elmondta minden kalandját, csak az asszonyokról nem akart beszélni, mert ő az asszonyokról csak úgy félvállról beszélt – s nem szerette volna, hogy olyat mondjanak róla is, mint a mesebeli rókáról, hogy savanyú volt neki a szőlő, mikor el nem érte.

Nem akarom most már a további beszédet folytatni, – elég annyit fölemlíteni, hogy az öreg elment haza, Imre pedig itt maradt Pesten, a szeptemvir gondja alatt, hol bizonyosan nem a legrosszabb helyen volt.

Dunayék a szeptemvirékkel nagyon összejártak, s itt már lehetetlen volt egymást kikerülni, mit igazán megvallva, egyik sem akart; hanem engedte magát a sorsnak, hogyan és merre vezetgeti őket?

Hanem akárminek inkább kell vezető, mint egy szép leánynak, s egy igen csinos fiúnak, kivált ha olyan viszonyban vannak, mint Etelka és Imre, mikor egyiknek az öreganyja, másiknak pedig a bátyja minduntalan azt mondja: neked azt nem szabad meglátnod.

Ezen tilalomfélének legeslegelső hatása az volt, hogy a két gyermek már azért is kiváncsi volt egymást megösmerni, hogy legalább tudja, kit kell kerülnie? s midőn ez a kis alkalom szeptemviréknél a kezükre játszott, – a tilalomnak az lőn a következménye, mi minden tilalomé: hogy azt meg kellene szegni!

Kótaforgatás, zsebkendőelejtés, székadás, vízhordás, köpenyegfeladás mind igen alkalmas szükségben segítőszer, kivált mikor egyik sem kiván egyebet, mint hogy a másikat közelebbről lássa.

Akkor nem lehetett máskép, az embereket ölte az unalom, tehát egymás nyakára jártak, a barátságos összejövetelek egymást érték, s a két fiatal már mégis találkozott annyi szóra, hogy ők semmi esetre sem haragusznak egymásra, s ők ezt egymásnak nagyon is elhitték.

– Édes apjukom! – mond a szeptemvirné egy ebéd után, mikor az öregek még az asztalnál maradtak, s a fiatalok eltávoztak – mondok valamit.

Ez a hang ösmeretes volt az öreg úr előtt, – tudta, hogy az asszonyság nem tudja megállni a szót, s már az is kínjára volt, hogy egész ebéd alatt hallgatnia kellett: – mert hisz, engedelmet kérek, van-e a nőnek nagyobb élvezete, mint azt megmutatni, hogy ő olyant mondhat, a mit még más nem tud?

– Mit akarsz, édes anyjukom? – felel a szeptemvir, ki erkölcsében sehogy sem birt megváltozni, s a mai napon csak olyan egyszerű tettében, szólásában, mint mikor a főtt kukoriczát az utcza hosszán ette.

– Tudod, mit akarok mondani?

– Tudom! – mondja kötekedve az öreg, nem birván leszoktatni az asszonyt arról, hogy azt kérdezzék tőle, mit bizonyosan nem tud.

– Tudod a ludvérczét! – kottyant bele az asszony – hisz magam is most tudom még.

– No hát nem tudom. – Engesztelé ki a nőt, ki csakugyan megint a csapdába jő.

– Ez az Imre, meglásd, beleszeret Dunay leányába.

– Nem hinném! – mondja a férj, mintha csakugyan azon meggyőződésben volna, hogy nem hiszi.

– De már szereti is! – mondja az asszony egy hanggal fölebb, nem tűrhetvén, hogy a férj kételkedni akar.

– Dehogy szereti! – beszéli megint az öreg, éppen azt akarván, hogy az asszony hamarabb mondja el a dolgot, különben olyan nagy feneket kerít a dolognak, hogy majd a vacsorával is ott érik őket az asztalnál; tehát tagadni kellett.

– Ugyan már hogy tudsz ellentmondani, – zörög a nő, – mikor én azt jobban tudom, mint te.

– Csak gondolod, hogy tudod, édes anyjukom, aztán azt gondolod, hogy az igaz.

– No hát tudd meg, ha másként nem hiszed, – türelmetlenkedik az asszony, – hogy a fiú tegnap este vallotta ki nekem.

– Ez még csak a fele! – volt reá az ellenvetés, a mi megint egy új töltés volt, hogy az aknát egészen föllobbantsa a legrövidebb idő alatt, minthogy az asszony bizonyosan többet is tud még, különben már eddig azt mondta volna: aztán hitted volna ezt édes apjukom?

S minthogy a méltóságos asszony ezen mondásig még nem ért, kétségtelen, hogy még többet is tud.

– A másik fele pedig az, hogy a leány is szereti, ma vallotta meg nekem, mikor reggel velem a szentegyházba jött.

– Ejnye! ejnye! – csodálkozék a szeptemvir majdnem hosszú öt perczig, mikor aztán azt mondja az asszonyság egész fontossággal:

– Aztán hitted volna ezt, édes apjukom?

– Eszem ágában sem volt! inkább hittem volna, hogy rám dül a ház. (Ennek aztán volt hatása, az asszony tökéletesen ki volt elégítve, s a szeptemvir fölkelhetett az asztaltól, hogy írószobájába menjen.)

Midőn már künn volt a szeptemvir, elmosolyodott s megelégedetten gyujtott pipára, mintha egy ütközetet nyert volna meg szoros kombináczió után, hol gyalogság, lovasság és tüzérség jól kiszámított mozdulattal egyszerre meglepi az ellent.

Hanem midőn később eszébe jutott, hogy a Baltay-pör nemsokára végitéletre kerül, nagyon elszomorodott, mintha félne, hogy e viszonyt a pörnek kimenetele agyon fogná verni.

Minthogy a méltóságos asszony így elárulta a dolgot, s a méltóságos úr sem kételkedik benne, adjuk meg magunkat, fogadjuk el kész dolognak az egészet, s várjuk el, hogy Imre miben töri a fejét, minthogy ő is nagyon jól tudta, hogy olyan viszonyba került, hol egy kéznek sok megoldani valója akad.

Imre bizonyosan azon korban élt, mely legalkalmasabb arra, hogy a fiatal ember a csörgedező patak mellett egy kunyhóval, s egy sült burgonyával megelégedjék, csakhogy ő sokkal többet tanult, mint hogy azt is ne tudná, hogy a második szakaszban már a burgonya mellé más is kell, a kunyhó pedig nagyon szellős lakás lesz; de hát mit csináljon?

Galiba úr meglátogatta az urfit, s bejelenté, hogy a pörnek kivonatát elkészítteti, s e végett az illető kir. táblai ülnök kiadójával már értekezett is.

– Mennyi függ attól a dologtól? – kérdi Imre Galiba urat.

– Minden! – válaszol reá Galiba.

– Úgy hagyja rám a dolgot! – mondja Imre – magam fogom a kivonatot megcsinálni, s mikorra szükségünk lesz reá, itt lesz.

Galiba megnyugodott, hisz jobb kézben nem lehet a dolog, tehát engedett a fiatal jogtudós kedvének, annál inkább, minthogy néhány nap óta tövéről hegyére kikérdezett mindent, s a vén prókátor bámulta a türelmet és avatottságot, mit ily fiatal embertől nem várt; de végre azzal nyugtatá meg magát, hogy itt nagy összegről lesz szó, s a fáradtságot nagyon megérdemli.

Imre magához kéreté a fiatal embert, kire a kivonatkészítés bízva volt, s kiadván neki a megszabott díjt, magára vállalta a munkát, mely rá nézve oly nagy kérdés, – mire a fiatal kiadó nem győzött köszöngetni, Imre pedig a munkához fogott.

A ki ezt a mesterséget nem érti, talán érti a vegytant, s látott már egy gyógyszerészt, ki egy pár itcze ásványos vizet főző fazékába tesz, s egy pár óra mulva külön edényekben kitálal sziksót, haméleget, szikéleget, mészéleget, keseréleget, agyagot, kovacsot, szénsavat és az ég tudja mit, hanem már most tessék belőle kitalálni hamarjában, hogy az együtt valóságos budai keserű-víz volt, milyent üvegszámra tíz krajczárért minden pesti füszeresnél kaphat.

Tessék ebből némi hasonlat útján megérteni, hogy egy pár száz ívre fölhizott pört, midőn három ívre lesoványkodtatnak, s a felpörös a legnagyobb szorgalommal kifeled belőle minden bizonyítékot, míg az alpörösét mind fölhordja, valóban nehéz lesz kitalálni, hogy a felpörös miért czivakodott ennyi ideig? és senki sem csudálkozik rajt, ha okvetetlenül elbukik.

Midőn a kivonat készen lőn, Imre egy példányt átadott a szeptemvirnek, ki azt ismét Dunaynak adta, hogy ügyének állását tudhassa, – s a nemeslelkű férfiú közölvén a dolgot, könnyen átlátta, hogy itt Imrének keze működik, tehát figyelmeztette Galibát, hogy új kivonatot készíttessen, nehogy e hiányos értesítés neki, a grófnak és Galibának számíttassék be.

Galiba szerencséjére nyakig be volt gombolva egy vastagon zsinórozott attilába, különben kiesik belőle a kuria előtt, hol ezt a levelet az alperes-prókátor neki kézbesítette. Nem elég, hogy a pesti házból kimaradt, hanem még a pört is elveszítse, ez már két olyan csapás lenne, minőt el nem viselhet egy olyan ember, kinek az egész vastag corpus juris a legkisebb ujjában van, s daczára annak, a legzsirosabb pörét elveszítené, nem egyszer, hanem kétszer.

A szerencsétlen kiadót majd agyonverte a csonka munkáért; hanem az kivallotta, hogy Imre úrfi dolgozott a pörben, s így Galiba valamelyest lecsendesedett; hanem most már Imre urfi után szaglászott, s nem sokára kisütötte, hogy itt olyan kérdések fordulnak elő, hova nem prókátor szükséges, hanem pap.

Meg kell ezt írni a nagyságos úrnak.

Az illő czím után valóságos prókátori pontossággal az egyes vessző alá mellékelte Dunay levelét, a kettős vessző alá a pörnek Imre által készített kivonatát, fölül reá pedig elmondá, hogy a rossz nyelvek szerint Imre úrfi nem vevén tekintetbe a család közt fenforgó pörös viszonyokat, Dunay gróf leányának legelső tisztelői közé tartozik.

Galiba most már tökéletesen hitte, hogy az öreg úr e fontos közleményeket aranyhalmazzal méri vissza, azonban nézzük meg, hogy az öreg úr mit csinált.

– Nagyságos uram – mondja András – levél érkezett Pestről.

– Csak hamar ide! – mondja örvendve az öreg, azon jó hitben, hogy Imrétől jő; – hanem midőn meglátta, hogy Galiba irása, valamint a külső alak is mutatta, hogy mily vastag a tartalom, az asztalra lökte.

– Hát el sem olvassa a nagyságos úr?

– Majd én fél mázsás levelet olvasgatok, hallja kend.

– Ha dolga nem volna, hát nem írna, véli András, mire aztán mégis engedett, s feltörte a levelet, melynek tartalma nagyon is meglepte.

Mindenesetre három fontos ujdonságot írt Galiba úr, csakhogy aligha gyanította azt a hatást, melyet okozni fog, mert az öreg úr az illető tanulevelek mellé kivett egy harmadikat, mit igen régen zsebében hordoz, s melyet oly vidám képpel teszen ismét vissza, mintha e három darab papirból kerülne ki az a boldogság, a mit ő leginkább óhajt.

Dunay levelét elolvasván, látta, hogy itt nem közönséges emberrel van dolga, tehát az öreg úr sem szégyenlé hibáját megvallani, azért elment a másik szobába, hogy előkeresse a régi rovásokat.

Andrást nem vette észre a nagy buzgóságban, pedig az ódon épület ablakmélyedésében volt, s kinézegetett a kertbe, midőn a nagyságos úr bejött, s egyenesen a rovásokhoz ment. András egy szót sem szólt, várta, mit csinál az uraság, ki már előkereste a mit akart, s midőn meglelte a rovást, a kis asztalon heverő kertészkést vette föl, hogy a második rovást is lefaraghassa.

Mielőtt hozzáfogna, még egyszer megnézi, vajjon ugyanaz-e, melyet ő keres, és éppen az ablak felé fordult, hogy a régi irást elolvassa; de e figyelemben úgy elmerült, hogy a rováson feledvén szemét, Andrást nem vehette észre. András még mindig nem szólt, megösmerte a rovást, azonban a nagyságos úr is megszólamlott, mintha maga magát kérdezné:

– Vajjon ez-e az a rovás?

– Persze hogy az, csak faragjon le egyet a nagyságos úr! – mondja András, – mintha őt kérdezték volna.

– Ki hívta kendet ide, úgy-e? – szólamlik meg az öreg a váratlan feleletre.

– Én előbb is itt benn voltam, nagyságos uram.

– Úgy… az már más! – teszi hozzá egész ügyetlenséggel, – egyszersmind leeresztvén a rovást.

– Soha se röstelje a fáradságot, kedves nagyságos uram, – kéri András szokatlan nyájassággal, – csak faragjon le megint egyet; majd a harmadiknak is elkövetkezik a napja.

– Tudja is kend, hogy mit akarok?… csak azt akartam megnézni, hogy megvan-e?

– Hát a kertészkés, minek a nagyságos úr kezében?

– No hát itt van!… mondja Baltay, lefaragván egy rovást, aztán pedig a fát oldalzsebébe tette, s most már mindig magánál hordozta.

Ezen naptól fogva mindig vidámabb lőn az öreg. Galibának megirta, hogy a pört ő rá bizta, nem pedig Imrére, ki az ilyen dolgokban járatlan, azt meg pedig, hogy Imre mit csinál, ne firtassa, fiatal emberek ráérnek bolondot csinálni, s ezzel az egygyel több vagy kevesebb.

Ebből átláthatják olvasóim, hogy az öreg nem azért kapaszkodott a régi haragba, mert csakugyan haragudott; hanem már vén legény volt ahhoz, hogy ő kérlelgessen mást, hanem azt ő mástól várta, bár már igen régen várja.

Hány magyar család veszett így össze, és hány békélt volna meg réges-régen, ha meg nem volna bennünk az a furcsa szokás, hogy a jó szót nagyon is megvárjuk?

Jó barátaim, fogadjuk meg, hogy minden ostobaságért nem haragszunk össze, mert bizony, bizony mindkettőnknek egyfélekép ártalmunk a harag.

VI. (Füred.)

Fogyni kezdett a somogyi oldalon az erdőség, és annál inkább szaporodott a jólét, melynek külső bizonyítványai valának azok a rendezett fasorok, melyek a terményfiókokat körülszegélyezék.

A jó lassan haladt, de haladt; s a műértő szem ma már biztosan megleli a nyomot, mely Keszthelyről Somogy- s Veszprémmegyén keresztül még Fehérmegyén is átért a Dunáig, s megtermé gyümölcsét az a fa, melyet György grófnak mélyen érző lelke a Balaton legalsó végén ültetett le a földbe.

Füred akkor még csak tengődő fészek volt, hova unalmában vetődött el néhány zalamegyei család, a veszprémiek meg is fürödtek ott, s egy pár üveget megtöltögettek; mert ezt ingyen kapták, míg a rohicsit pénzért. – Somogyból azonban már csak úgy akadt vendég, ha a füredi háztulajdonos Szent-Györgyi Horváth Zsigmond vörös nadrágos és zöld mentés czigányait lerendelte, s a lányok bizonyosan tudták, hogy lesz nagy mulatság, csak ne resteljenek átjőni a szántódi réven.

Keszthely már nem volt elég, egész Füredig kiért a vágy, hogy csoportokba gyülhessenek s a négyes fogatok egy pár hétre megszaporodtak a savanyú forrásnál, melyből olykor már a beteget is kezdték kinálgatni.

A sétány sarkánál volt egy nagyon kicsiny imaház, melyből még a ministráló gyermek lába is kiért, ha térdepelt, a mostani szinház helyén trágyadomb volt, s minden oly szegényes állapotban, hogy bizony nagy becsület volt a fürdőnek, ha annyi úri vendég meglátogatta két hétre, akkor is a legnagyobb rész rászánta magát, hogy szénán vagy szalmán fekszik, csak tető alá jusson, s a kinek ott nem jutott hely, még a fák alatt is megfeküdt az angol kert hűsében, tudniillik, ha nem esett az eső.

Hanem azért nem unták el magukat, volt akkor is már kártya, megválasztották azt közös akarattal birónak, az aztán elitélte, hogy a nagyságos úr ezer forintja azé a lókupeczé, ki előbb levett sapkával alkudozott egy pár rossz gebén a szomszéd faluban, most pedig a kártyaasztal mellett szedi a nyereséget, hisz mindegy, akár a kártyán nyer, akár egy sánta lovon, csak nyerjen.

A nádort várták Füredre, hova mindenfelől tódul a vendég, s időtöltésül a kártyát választották.

– Imre, velünk tartasz? – kérdi egy jó pajtás az ifjú Baltayt.

– Nem tudok kártyázni, – lőn rá az érthető válasz.

– Egy pár forinttal több vagy kevesebb, az mindegy! – mondja rábeszélőleg az első.

– A többet nem kivánom, a kevesebbet pedig sajnálnám, – felel Imre – nem megyek.

– Te! – szólítja meg őt a pajtás egész bizalommal félre hiva, – én jó barátod vagyok, s figyelmeztetlek, hogy ilyenekből óvatosan húzd ki magadat; mert azt mondják –

Nem folytathatá a beszédet a fiatal ember; mert a fehérvári égettek számára kéregettek, minthogy három utcza égett le, s a szerencsétlen népnek nyomora irtóztató vala.

A hír már szétfutott, s a kiküldött segélyszedők Füredre is elértek, hol a gazdag urak közt bő segedelmet vártak, mit részben kaptak is, ámbár elég savanyú arcz akadt a többi között, kivált mikor azon asztalhoz értek, hol a kártyázni akarók ültek.

– Jaj, – megint koldusok, – mondja az előbbi verbunkos fiatal ember, nagy kínnal nyulván zsebébe, s kivett belőle egy huszast ezen szóval: itt van minden pénzem!

– Itt van az enyém is mind, – teszi hozzá Imre kivévén tárczáját, melynek egész tartalmát a kéregetők kalapjába üríté, s aztán hirtelen karonfogva a pajtást, az angolkertben tűnt el.

– Hát mit is akartál mondani, barátom? – kérdi a fiatal barátot, ki úgy is fülig vörösödött.

– Már elfeledém, barátom! – mondja még mindig pirulva a másik, s egész alkonyatig sétált Imrével a nélkül, hogy a kártyát elő merte volna hozni, s midőn estefelé a társasághoz visszamentek, annyira megtért, hogy ezt a történetet bizalmasan minden embernek elbeszélte, s így ment szájról-szájra, úgy, hogy végtére az öreg Baltay is megtudta.

De várjunk még egy kicsinyt, majd találkozunk velük később, most kisérjük el Kisfaludyt, ki egymaga járta körül kora reggelen a fürdőhelyet, elábrándozék a nyugodt tükrű vizen, hol akkor csak néhány halász-sajka járt, s a gőzhajónak eszméje még mesében sem volt meg, annál kevésbbé a Balatonon, hol most az ő nevével jár szét.