VAS GEREBEN.

1823–1868.

Ezt a különös nevet tette népszerűvé Radákovits József, ki az ötvenes évek elbeszélő írói közül Jókai mellett a legszilárdabban tartja helyét. Nem állt soha magasan, de nem is szállt alá egy csöppet sem.

Jó helyen született, túl a Dunán, a hol legszínesebb a magyar szó, a fürgedi pusztán, egy kis ispáni lakban, csikósok, bojtárok, öregbéresek és urasági hajdúk közt, és jó időben, 1823-ban, mikor még a régi világ meg volt a maga pipázó táblabíráival és még a só is sósabb volt talán mint most.

Minthogy igen egészséges, erős gyerek volt és minthogy az ispán fia volt, egymásután verte földhöz a béresgyerekeket s messze földön úgy volt ösmeretes, mint a legvásottabb kölyök, a ki mindenkinek túl jár az eszén.

Kilencz éves korában beadja apja iskolába Veszprémbe, a hol sok pap, sok kanonok, következéskép sok anekdota van: Ispán Jóska szereti ezeket – az anekdotákat, jobban mint a papokat. Tizenkét éves korában Pécsre kerül, a hol szintén sok pap van, sok anekdota és sok bor. Itt a bort szereti meg Ispán Jóska, korhelykedik, kicsapják az iskolából.

Az uradalomban gazdasági irnoknak ragasztják meg, de fránya csínyeket visz végbe, gúnyolja a tiszttartót, amiért nemsokára elbocsátják a szolgálatból, sőt atyját is miatta nyugdíjazzák.

Ez a csapás mély hatással van rá s komoly elhatározást érlel meg benne, hogy pályát tör magának. Ügyvéd akarna lenne, de bizonyítványai nem elegendők, hogy a jogakadémiára fölvegyék.

Ravasz furfanggal eszeli ki a módját. Van egy rokona, Radákovits Bódog, a kit éppen akkor neveztek ki hivatalba. Tudja, hogy ennek az iskolai bizonyítványa a sárvári uradalom irodájában hever, kikéri rokona nevében, annak tudta nélkül, s a Bódog név mellé odaírja a József nevet, és most már Radákovits Bódog József néven fölveszik a győri jogakadémiára.

Győrben is sok pap van és sok anekdota s itt már a papokat szereti jobban, mint az anekdotákat, mert jó asztalt visznek s ennél a víg, anekdotázó jurista szívesen látott vendég.

Radákovits Bódog Józsefnek a győri élete a legverőfényesebb. Testi ereje, ötletessége, sok természetes esze, vídámsága és az irodalmakban való jártassága az ifjuság vezérévé avatja. Annyira népszerű a jobbára még német városban, hogy Kétgarasos Tár czímen lapot alapít és itt használja először a Vas Gereben nevet, melyet csípős élczeiért sóztak rá gúnyelnevezésül a társai. Nyilvános felolvasásokat tart, melyeknek humoros fordulatossága, zamatos nyelve elbájolja az ott lakó nagytekintélyű író-doktort: Kovács Pált. Általában mindenki azt jósolja, hogy Radákovitsból nagy ember lesz, ha majd kiforrja magát.

De Radákovits legalább mint ember sohasem forrta ki magát. Bohém maradt egész élete végéig, könnyelmű és nem válogatós az eszközökben. Mint írónak azonban gyorsan növekszik népszerűsége. Vahot a Pesti Divatlap munkatársának hívja meg, minden lap dolgozatokat kér tőle. A közönség kapva kap rajtok.

A siker elszédíti; elbízza magát s nem kimél semmit és senkit csípős megjegyzéseivel. Éles nyelve, melylyel, az ő szertelen hasonlataiból használva egyet, «meg lehetett volna egy húsz holdas rétet kaszálni», sok kellemetlenségbe sodorja. Mindamellett fényesen megy ügyvédi irodája, első prókátora Győrnek, ki a bikára is rádisputálja, hogy borjút ellett, az ő paraszti stilusával szólva. Megházasodik, családot alapít s legboldogabb napjait éli, mikor az 1848-ki mozgalmak kiütnek.

Eötvös kultuszminiszter egy néplap megindítását veszi tervbe, s miután Arany János nem vállalja a szerkesztését, Vas Gerebent szólítja fel, a ki aztán meg is indítja a Népbarát-ot, a legelső magyar néplapot, melynek tőrülmetszett, de egy kicsit körmönfont nyelve, magyaros zamatja, képektől duzzadó előadása nagy feltűnést kelt, ezer és ezer példányban fogy, s még a nagy urak is úgy becsülik, mint valami csodálatos csemegét.

Erős hangon ír, szinte durván a korona ellen s ugyancsak sok van a rovásán, midőn a szabadságharcz letiprása után gonosztettekre váltak a hazafiúi erények. Az ő osztályrésze is bújdosás lesz, de nem bírja sokáig, Pestre megy, följelenti magát s börtönbe kerül. Elveszett embernek tartják, de szerencsésen megmenekül és azután nyomorog és e nyomorúságában vígasztalja nemzetét. De hiszen csak a kort kell említeni. A többi aztán egyszerű chablon. A Párkák egyenruhát szőnek a magyar írók sorsául.

Vas Gerebentől a hatalom elkobozza az ügyvédi diplomát (úgy is csak félig volt az övé), de tollát el nem vehette, és a mint kábultságából föleszmélt a nemzet, ő maga, ki nejét és kenyérkeresetét vesztette, munkához lát és megkezdi írni regényeit, melyek a régi világ után sóhajtanak vissza – a melybe a közönség is szeret belemerülni.

A magyar parasztnak az első igaz barátja ő. Összes íróink közül talán ő az egyetlen, a ki a legigazabb pontra irányítja a jobbak, a gondolkozók figyelmét e vigasztalanságban, aki az erő forrásához, a paraszthoz vezet, mintha rámutatna: «Innen kell feltámadnod». Ezt a bikamellű, vörös szakállú embert mindjobban igazolják az idők. A magyar nemzeti politikának előbb-utóbb a paraszt érdekeire kell helyezkednie, hogy igazi vágányába jusson.

Vas Gerebennek alig volt fantáziája, kompoziczióban sok kivánni valót hagy fenn, mesét csinálni nem tud, de élczének, ötletének se szeri, se száma, valóságosan összetorlódnak nála a képek, magvas mondások és hasonlatok. Regényei inkább korrajzok, részint olyan dolgokról, melyeket átélt. Mindössze egyetlen kort ír meg, a negyvennyolcz előtti időket, annak eszméit, a jobbágyság eltörlését s az azzal kapcsolatos törekvéseket. Nagy előszeretettel hömpölygeti lelke azt az időt és állapotot, mikor a felszabadult paraszt is, kinek eddig semmivel se volt oka törődni, szívébe veszi a magyar haza képét, mint eddig a nemes ember.

Összes munkáit úgyszólván egy közös czím alatt lehetne közölni: «A multak emlékei». Jelentékeny írói tulajdonai voltak és eredeti talentuma, minden írásán rajta van a föld szaga s a jó íz. Tud bánni a gúnynyal, van satirája, imitt-amott a humor arany ere csillan meg, millió és millió anekdota rajzik a fejében, amellett eszes ember, világos fejű, éles tekintetű és bátor szavú, felismeri a jellemzőt és maga is tud jellemezni. Köntös Mihály uram, az enyingi bíró, vagy a «Vendégríkató» kocsmárosának alakja egy-egy kis jou-jou; van sok mondanivalója s le tudja rajzolni híven, a mit látott, de nem poéta – nem tud szárnyalni és gyöngéd lenni. – Oda, a hol a sasok himbálóznak a magasban, nem ért fel, – ő csak túzok volt.

Azért is hatása nem lehetett általános; az írók nem olvasták Vas Gerebent, se a magasabb költészet kedvelői, hanem a csibukozó táblabírói világ és a multakon lelkesülő fiatalság sok gyönyörüséggel és haszonnal forgathatta műveit. Képei, hasonlatai, kiszólásai jobbadán elavultak azóta, mert oly szertelenségeket ma már nem lehet feltálalni, mint Bernáth Gazsi korában, de egy irányban emelkedett értékük, a tőrülmetszett, hatalmas nyelvezet által, mely megtisztíttatlanul van itt összehozva, mint a földből nyersen kihúzgált répa, de éppen ez teszi alkalmassá Vas Gerebent, hogy azok, akik nyelvünket könyvekből tanulták, utolsó iskolának olvassák az ő munkáit.

De ha hasznos azoknak Vas Gerebent forgatni, kik a nyelvet könyvekből tanulták, még hasznosabb azoknak, kik a nyelvet könyvekben tanítják; az íróknak, a nyelv művészeinek is gazdag bánya Vas Gereben. Különösen most, a nyelvérzék hanyatlásának szinte félni lehet, hogy végzetes korszakában.

Első regénye A régi jó idők 1855-ben jelent meg és feltűnést keltett. Azontúl sűrűn jelennek meg a könyvpiaczon: Nagy idők nagy emberek, a Nemzet napszámosai, a Pörös atyafiak, az Egy alispán (a Józsa Gyuri kalandjai).

Lázasan ír, néha több regényt egyszerre, a compositióra, kerekdedségre nincs ideje, mindig siet, mindig el van késve a kézirattal s dehogy törülne abból, ha előnyére is volna a műnek, hiszen a kézirat egy-egy lapja is pénz (nem elég gazdag ő, úgymond, arra, hogy jó regényt írjon), sok közbevetett mondanivalóval minden barázdán ki-kitér a nyomból s alig bírja magát abba visszaerőszakolni.

Regényei folyton rosszabbak, az anyagi viszonyai hasonlóan. Van benne valami megmagyarázhatatlan. Vállalatai akkor buknak meg, mikor legjobban mennek, regényeit jól fizetik, de pénze soha sincsen. Barátjai segélyére szorul s barátjait untalan változtatja.

1867-ben jelent meg utolsó regénye: II. József császár és kora, unalmas, gyenge munka, még nyelve se olyan, mint a többié. 1868 elején személyesen ment fel Bécsbe, hogy lapját az első delegátióról tudósítsa. Január 26-án szívgörcsöket érzett s az udvari gyógyszertárba sietett, hogy rendes orvosságát bevegye. Még el se készült az orvosság, eszméletlenül összerogyott és egy-két percz alatt meghalt.

A német írók udvarias pompával temettették el a legmagyarabb írót, kinek nem adatott meg, hogy magyar szavak zengjenek a koporsója fölött. Tizenhét évig feküdt jeltelenül idegen földben, a bécs-währingi temetőben, míg végre 1885-ben eszébe jutott a magyaroknak, hogy föld-anyánk ezt az egy fiát minden körülmények közt visszavárja.

Mikszáth Kálmán.