← Table of contents
Nagy idők, nagy emberek

ELSŐ RÉSZ. (continued 2)

Reading edition

– Köszönöm!… nem kell!… – mondja gróf Dunay, a megkinált pipát Andrásnak visszaadván, mire az még inkább kinálta.

– De csak tessék – mondja az – van gyönge dohányunk is – akármi kisasszonynak is könnyű!

– Mindegy, barátom, nem élek vele! – mondja az ifjú gróf.

Észrevette az öreg a szóváltást, de mintha nem jól értette volna, maga is mondja:

– Kedves öcsém, mi már csak ilyen tejjel tartjuk a fiatal embert.

– Nem akarom megszokni! – mondja a gróf minden komolyabb értelem nélkül.

– Micsoda magyar ember lennél, öcsém – mondja Baltay, – ha még egy kis dohányfüstöt sem tudnál megszokni? hisz öcsém, még a hús is tovább eltart a füstön, pedig nekünk erre aligha szükségünk nem lesz.

– Mégis megköszönöm!

– Talán az orvos tiltja? – véli Baltay némi tudvágygyal.

– Az nem, hanem már ezt a gyengeséget nem akarom magamban táplálni!

Az öreg arczában egy villám látszék, mit Festetics után leghamarább András vett észre, minthogy még a szolgálattal nem volt készen, s a párbeszéd végén urára nézett, ki egy elcsöndesedés után intett Andrásnak, ki némileg hátrább vonult, s aztán az ódon épület ablakmélyedésében előhúzta a rovást és az első vonást jó mélyen bevágta.

Festetics valamit kezdett gyanítani, azért hirtelen másra vitte a beszédet s mondja az öregnek:

– Na, barátom, lesz Enyingen gyönyörű juhászat, Lajos barátunk hozott törzsöknyájat.

– Olcsóbb lesz a birkahús egy pár esztendő mulva! – mondja Baltay némi egykedvüséggel, – de mégis úgy, mintha ezzel a juhászatot végkép elitélné.

– Köszönöm!… nem kell!… mondja gróf Dunay.
– Köszönöm!… nem kell!… mondja gróf Dunay.

– Köszönöm!… nem kell!… mondja gróf Dunay.

– De nem megenni hozta ám, hanem gyapjutenyésztésre.

– Hüm!… – dünnyögött az öreg… – ezt a mentét már tizedik esztendeje viselem, az igaz, hogy jóravaló privigyei kék posztó; de még eltart néhány esztendeig, addig kedves Lajos barátunk gyapjújába még a moly is beleeshetik, míg én selymes gyapjújából posztót veszek; mert remélem, hogy a hajdúknak valamivel gorombább is jó lesz.

– Mennél finomabb, annál szivesebben elviseli az is! – mondja a herczeg.

– Ha fele árért adjátok, majd én is veszek belőle! – mondja Baltay – hanem majd meglátod, Lajos, az a birka utóbb is csak a szénát eszi el a gulyamarha elől, s ha aztán minden földesúr birkákat tart, utóbb majd szűrös ember nem is marad, hanem még a gulyás is posztóköpönyegben őrzi a marhát.

– Így a juhokat nem szereted, öreg? – mondja a herczeg.

– A húsát biz én szeretem, kivált őszszel, ha jó hizott ürüt kapok; de az én legelőmre ugyan egy sem jön, hogy a szénámat megegye, gyapja meg a nyakamon veszszen.

– Na, majd meglássuk; – mondja a herczeg; – hanem a földialmát csak megkisérted te is?

– De akkor inkább csak birkát tartok, legalább húsa van s nem kell nagyon megéhezni, hogy az ember rákapjon; hanem zabkenyeret, meg földialmát csakugyan nem eszem, míg földemen megterem a búza.

– No, mi csak megkisértjük! – mondja Festetics.

– Jól van, jól! – nevet Baltay – ha majd kipusztul a búzakenyér a házból; mert a földialma gyökeret ver, mint a tüskebokor, hát eljöhettek hozzám búzakenyérre, aztán majd akkor valljátok meg, hogy a kalácstól, ha már okosabb nem is lesz az ember, mint a burgonyától, de nem is bolondul meg tőle.

– Valakinek csak meg kell próbálni! – véli a herczeg.

– Persze, hogy meg kell! – mondja Baltay – nem is mondom, hogy ne tegyétek,… hanem én majd csak nézlek benneteket, Festeticset, mikor a földialmán soványodik le, a herczeget pedig, mikor a birkahúson hizik meg.

– Kész a vacsora! – jelenti András, – egyszersmind megnyitván a szárnyas ajtót, mely az étterembe vezetett, s a jó barátok elkötekedtek a burgonyán és juhon, mely két tárgy abban az időben olyan ujdonság volt, hogy az egész ország beszélt róla, s mint a medvejárást, úgy emlegette meg a finom juhot és azt a napot, melyen meglátta azt és a legelső burgonyaszemet.

Istenem! a szegény ember mai napon, ha ezt hallaná, majdnem azt mondaná:

– Ugyan mivel éltek akkor az emberek, hogy nem haltak meg éhen?

A vacsora alatt megemlítendőnek véljük a mindenesetre jó bort és a jó vizet; az előbbieket a házigazda szivesen kinálta másnak is, de maga is megitta; míg az utóbbit az ifjú gróf nem győzte dicsérni; mert a mint mondja, még Olaszországban sem ivott jobbat.

Az öreg nem igen vigyázott a szóra a beszéd elején s váltig azt gondolta, hogy a gróf a borait dicséri, mi egy kissé megengesztelé a pipa miatt, hanem bezzeg nagyot nézett a következendő párbeszéd után.

– Jobb ez ugy-e, mint a Lacrymæ Christi?!

– Nekem legalább jobb! – felel a gróf.

– Ugyan mondja meg, kedves gróf öcsém, hát csakugyan jó az a Lacrymæ Christi?

– Sohasem ittam, kedves urambátyám!

– Mi a manó, hisz ott jártál Olaszországban, s ott már csak a legjavából kaphat az ember.

– Alkalmam elég volt hozzá – magyarázá a gróf – de minthogy bort sohasem iszom…

– Bort nem iszol? – mondja az öreg – hisz most dicsérted a boromat.

– A vizet, kedves urambátyám – felelt a gróf – és most is mondom, hogy ennél kitünőbbet régen ittam!

– Béka terem abban, öcsém!… – jegyzé meg az öreg, – s aztán Andrásnak szól: András, szóljon kend a grófnak, még az kellene, hogy vízzel tartsuk, mint a hidat.

– Bocsánat, nem iszom! – mentegetődzék a gróf.

– Az én egészségemre! – unszolá az öreg némi erőltetéssel, mintha maga ellenében is védelmezni akarná a grófot, ki őt ily hamar kétszer, de kellemetlenül érinti.

– Bocsánat!… – mentegetődzék a gróf – a mit egyszer nem, máskor sem.

– Dehogy nem!… – mondja Baltay némi szégyennel, – ha az enyémre nem, legalább kedves vendégeimért üssük össze a poharat!

– Ezzel a vízzel, ha megengedi urambátyám! – mondja a gróf éppen nem engedve.

– Hüm, hüm! – mondja most már kétszeresen is Baltay, az öreg – hát te öcsém éppenséggel nem akarod megszokni, a mi a magyar embereknek csak olyan természete, mint a mécsnek, hogy olajat iszik… No, töltsd meg a poharat!

– Szokásomtól nem térek el semmi áron! – mondja a gróf szörnyű következetességgel.

– Azt már én sem teszem! – mondja az öreg vontatott hangon, egyszersmind intve Andrásnak, ki megint elvonult egy ablakmélyedésbe, s a rovásra a második vonást lenyeste egy éles késsel, mely a kemény nyomásnak szivesen engedelmeskedett.

Vége lőn a vacsorának, a fiatalok hátrább maradtak, míg az öregek együtt mentek elől, s minthogy a fiatalok még az étteremben maradának, Baltay azt mondja két vendégének:

– Na, barátom, ha földialmával élünk, finom selymes gyapjúból készült posztóban járunk, nem dohányzunk, bort nem iszunk, attól félek, nemsokára olyan könnyű legényekké válunk mindannyian, hogy egy jókora forgószél fölkap bennünket és Ázsiában tesz le.

Nemsokára elhuzódtak a nyugvóhelyre, a fiatal gróf olvasáshoz fogott, az ifjú Baltay lefekvés előtt megtudván még bátyjától, hogy a házasságba miképen egyezett, elgondolá, hogy ha ez a házasság az öreg akarata ellenére is megtörténnék, akkor a pört irgalom nélkül megkezdi, mi az elkeseredésnek minden átkát szétereszti, s a közös barátságnak vége.

Hosszú gondolkodás után elhatározá magát valamire; majd megmondjuk legközelebb, hogy mire; addig előbb nézzük meg az öreg Baltayt, kit még most sem tud az álom végképen lefogni; – vajjon mi tartja őt ébren?

Nagyokat kettyentett egy falióra, melynek zörgésére minden más ember ijedten ugranék ki az ágyból, csak Baltay nem, minthogy ezt a lármát rég megszokta s az ősi maradványt bántatlanul hagyá a falon, emlékeül annak, hogy már néhány évtizede ketyegett a Baltay-családnak.

Baltayt egy mély fájdalom tartá ébren, minthogy az ifjú grófot az ő mértéke szerint nagyon könnyűnek találta, s az öreg nem annyira a lehető atyafiságból, mint egyéni meggyőződésből a grófot a legszigorúbb mértékre vette, s mentségére nagyon keveset talált.

A hatalmas úr anyagi kényelmének forrásain végig tekintvén, nagyon élénken kezdé tapasztalni, hogy végtére is ha egy sorban állunk, a házas zsellér is csak annyi helyet foglal el, mint akármely tízezer holdas, és hogy a nemzet összegét végtére is az emberszám pótolja ki.

– Hát egygyel megint kevesebben leszünk? – mondja fájdalommal, s annál gyötrelmesebben, minthogy a gróf hirhedt ember volt, s a jó Baltay nehéz szívvel gondolt azon körülményre, hogy a láncz nem is végén, hanem derekán szakadozik, és ezt a hézagot nehéz összekötni.

Baltayt nem hagyá nyugodni a tünődés, és ablakából az épület egyik szárnyára látván, éppen oda, hol az ifjú gróf szállásolt, éjfél után majdnem két óráig gyertyavilágot látott.

E körülmény szinte különösnek tetszék, de mielőtt okát gyaníthatná, a fáradság erőt vett a tünődő emberen és szemeire nehezült az álom.

Néhány napig meglakták házát a vendégek, a nappali órák derülten folyának, de éjszakánkint a háziurat rendesen ébren tartá a világosság, mely az ifjú gróf szállásáról hozzá verődött, s utóbb nem állhatá, hanem megrántá a csöngetyűhúzót, s nemsokára belépett András a szörnyű csengetésre.

– Olcsóbbért is bejövök ám! – mondja a fölrezzentett hajdú, megsokalván a csengetyűrángatást.

– András! – szól a nagyságos úr, egészen saját gondolattárgyával vesződvén – nézze meg kend a grófot, bizonyosan égve feledte a gyertyát, bizony még felpörköli magát.

– Hát én nem látom úgy-e? – mondja a hajdú.

– No, ha látta kend, hát miért nem figyelmeztette, hogy égve marad a gyertya, maga pedig elalszik.

– Ha aludnék! – mondja András – de nem alszik ám.

– Mi ördögöt csinál hát? – csodálkozék a nagyságos úr – talán csak nem akar gyertyánál zabot hegyezni?

– Nem bizony, hanem mikor megérkezett, hozott magával egy sereg könyvet!…

– Látta kend?

– Hogyne láttam volna?… egyenkint szedegettem elő neki, sorba néztem valamennyit, de biz én egy szót sem ösmertem belőle, – nem t’om miféle betüvel volt írva, – talán nem is az elejéről kell olvasni, hanem visszájáról.

– Mi a mennykőnek az a sok könyv?

– Én is azt kérdeztem tőle, nagyságos uram, aztán azt felelte, hogy holtig tanul a jó pap!

– Nohát mért nem lett barát?… – pattant föl az öreg…

– Fele kenyere annak az a könyv, nagyságos uram, – tegnap bementem hozzá, – mert magam is azt véltem, hogy baja miatt gyertyázik talán, de akkor is a könyvet bújta – még mondtam is neki, hogy addig nézi a gyertyánál a sok apró betüt, hogy utóbb nappal sem látja meg; hanem arra meg azt mondta: a ki nem tanul, annak végtére az esze is begyöpösödik.

– András!… – mondá az úr, fölegyenesedni akarván az ágyban, hogy a szót jobban értse, – talán úgy álmodta kend ezt?

– Álmodtam?… – mondja nehezteléssel a hajdu – no, ha álmodtam, hát nem szólok egy szót sem, hanem menjen be hozzá a nagyságos úr maga; hanem jól megszorítsa a nadrágszíjat, mert ha valamelyik könyvből kikérdezi, – én nem felelek ám a nagyságos úr helyett! – végzi be a hajdú a szót, egész nehezteléssel tévén be maga után az ajtót.

Reggel a két öregebb vendég eltávozott korán, vendégűl híván a két ifjabbat is, hogy együtt aztán a tamási nagy vadaskert meghajtásán részt vegyenek, de a fiatalok valamivel későbben mentek el, s az öregebb Baltay lenn állt a kocsinál, hogy a lovakat szemlélje, s ezúttal a fölrakodásnak is szemtanúja lőn.

– Hát ebben mi van? – kérdé a grófot egy faládára mutatva.

– Könyvek, urambátyám!

– Mi a patvar, öcsém, hát nem silabizáltattak veled eleget az iskolában, hogy még maradt mostanra is valami leczkézni való?

– Oh, urambátyám, – véli a gróf – sokat meg lehetne még arról írni, a mit mi magyarok nem tudunk.

– Bizony még megérem, öcsém, hogy elcserélnéd apád kardját egy láda könyvért?

– Ha máskép meg nem vehetném, még azt az árt sem sajnálnám érte.

– Isten úgy segéljen, jól beszélsz öcsém, még tán ráfogod, hogy valami könyvcsináló különb ember, mint más.

– Valamivel, édes urambátyám! – mondja a gróf, fölvevén utiköntösét, hogy a kocsiba üljön.

– Nojsz, Árpád könyvvel dobálta meg ellenségeinket, s úgy olvasta ki innét őket, – aztán mi is majd könyvből védelmezzük meg!

– Aligha nem! – legalább én azon meggyőződésben vagyok, – jegyzi meg a gróf.

– S a ki ezt nem hiszi, tán azt ellenségednek tartod?

– Olyan ellenségnek, urambátyám, kit okvetlenül le fognak győzni!

– Na, öcsém, én ekképen csak ellenség maradok! – mondja az öreg elhalaványodva nézvén a kocsi elindulását és a szavakat úgy ejtvén, hogy az illető megértse.

*

A két ember elvált, mindkettő elmondá még mintegy befejezésül ezt a kis magánbeszédet:

– Még ez az ember olvasni fog! – mondja a gróf.

– Ez az ember nem magyar ember! – dörmögé az öreg elég hallhatólag, úgy, hogy András előhúzta a rovást, hogy a harmadik vonást fölrója, mit az öreg úr is észrevett; midőn a hajdú készen lőn a harmadik vonással, azt mondja:

– Hallja kend, megtellett a rovás!

*

Boldogságos isten, – mind a kettő a legjobb hazafi, hanem rajtuk van még idáig is a nagy átok: az egyik a másikat nem érti.

A két fiatal ember nagyon is megérté az öreg úr szavait s az ifjú Baltay még inkább több okot lelt föltett szándékának kivitelére, s alig várta, hogy a herczegnél legyenek, hogy lelkéről leoldja a terhet, mely okává válhatnék egy család szerencsétlenségének s azért, midőn az enyingi kastély kapuja alatt leszálltak, az ülésből egy nagy iratcsomagot emelt ki s hóna alá fogván, sebesen szaladt föl a lépcsőzeten, hogy gondjaitól minél hamarabb megszabadulhasson.

Bowring úr a herczegnek az ozorai búcsút beszélte el, s becsületére fogadta, hogy az angol öklözgetés egy pennyvel sem ér többet, mert a dühös boxoló, ha lökésben van, még akkor is kiüti ellenfele szemét, ha a konstabler botja közibök nyújtózkodik; de a béres a puszta szóra elereszti ellenfelét, épen midőn agyon kellene ütni, s mint valami békés sörházi vendég, csöndes jó éjszakát kiván, s elmegyen aludni. Ha ő ezt saját szemeivel nem látja, hanem könyvből olvassa, képes elmenni a könyvíróhoz a földgolyó ellenkező oldalára gyalog, hogy az illetőnek azt mondja: Az úr ezt álmodta, – s még álmában is hazudott, vakarja ki a könyvből, – ha nincs pénze az úrnak, megveszek minden példányt; javítva újra kinyomatom, s a hazudságért készen a bocsánat.

A herczeg csöndes gyönyörrel élvezé az angolnak elbeszélését, azután pedig tudtára adá, hogy a magyarországi leghíresebb szarvasvadászatra indulnak a tamási erdőbe, hol háromszáz vadász lesz jelen.

– És leszen huszonöt szarvas, – mondja nevetve az angol.

– Egy csapatban igen is, leszen annyi, – de leszen olyan is, melyben hatvan darabot számlálhat meg az ember, ha nem röstel vesződni vele.

– Láttam a törzsnyájat, a juhok ritka szépek, – mondja az angol, minden összefüggés nélkül a beszéd folyamára.

– Bowring barátom, ön a juhokról beszél.

– Igen, a juhokról, azt hittem, hogy a herczeg a juhokra gondolt, hogy hatvanával beszél.

– Én a tamási szarvasokat gondolám! – igazítja helyre a herczeg.

– De hatvan egy csapatban?

– No hát hetven! – mondja a herczeg, – s ha ön szereti a tréfát, még a vadászat előtti napon egy kis mulatságot szerzek önnek, ha nem röstel szénás szekéren egy magyar mérföldet utazni keresztül a vadaskert egyik részén és szerencséje leszen önnek, ha a szarvasok ki nem eszik alóla a szénát.

– Herczeg, – mondja az angol – minket a világ különczöknek tart, de ha már az angol maga nem sajnálja a pénzt saját bolondjaiért, kár volna egyetlenegy állatszelidítőt tartani azért, hogy minket ilyen mutatványokkal lepjen meg.

– Egy fillért sem költ erre az én szomszédom, herczeg Eszterházy, ha ön nem hiszi, meggyőződhetik s ha kivánja az utazást megtenni, a fogat rendelkezésére áll és a fürgedi ispán egy négyökrös szénásszekeret is rendel az ön élvezetére.

– Megyek! – mondja az angol, hóna alá csapván egy bolond alakú fejtakarót, melyben utazott, sétált, úszott, vánkos helyett ráfeküdt, s a melyben ezerszer kiröhögték, mivel csak ő nem törődött, hanem gyönyörködött abban, hogy az emberiség minő szánandó, midőn egy vékony embert azért röhög, mert vékony s egy harmadfél mázsásat azért, mert vastag.

A herczeg nem késett a rendelkezést megtenni, s Bowring úr kalandjára nagy örömmel nyitott ki az oldalajtón, míg a másikon az ifjú Baltay lépett be.

– Tehát kiváncsi vagyok hallani a nagy titkot! – mondja a herczeg, barátságosan nyújtva ki kezét az ifjú felé, minthogy az már néhány nappal előbb egy közlemény elfogadására kéré meg a herczeget igen bizalmasan.

– Herczegem! – mondja az ifjú – a körmendi levéltár befogadhatna-e úgy harmincz font irományt azon föltétel alatt, hogy azt kívülem senki se vehesse ki?

– Ugyanannyi mázsát, ha ön kivánja! – lőn rá a felelet.

– Egy nehezékkel sem többet ennél, – mondja a másik, – ennyi, azt hiszem, kicsiny helyre elfér.

– Kivánja ön személyesen Körmendre vinni?

– Nem, ha a herczeg sziveskedik azt átvétetni itt helyben.

– Igen könnyen megtörténhetik – mondja a herczeg, – Csapó, a körmendi levéltárnok itt van, ő azonnal átveheti.

– Nem kétlem, ő a herczeg megbízott embere.

– Egy megvesztegethetetlen ember, ki készebb egy ív papirost lenyelni, ha máskép meg nem védhetné a titkot.

– Tökéletesen nyugodt vagyok! – mondja a fiatal ember, némileg hátrafordulván, mert az ajtó megnyilt s azon át egy lelkes arczú úr lépett be, minden bejelentés nélkül, mint olyan bizalmas ember, kinek e kiváltsága rég meg volt.

– Épen jókor, – épen jókor, kedves Csapó úr – mondja a herczeg teljes megbecsüléssel, az őszülni kezdő embert bemutatva, – ön ez iratcsomót átveszi s a körmendi levéltárban mindaddig őrizni fogja, míg ez az úr vissza nem kéri, vagy arra tőle meghatalmazást nem hoz valaki.

– Egyéb semmi? – kérdi Csapó.

– Annyi legfölebb – mondja a herczeg utasítólag – hogy egy külön fiókot tartson neki a levéltár soros szekrény-osztályaiban.

– Igen természetesen, – magyarázá Csapó – a szentséges hely megleszen, s kívül rajta leszen az útmutató czím a levéltári számmal! – végzi be a szót, átvevén a nyalábot, melynek külső soraiból elég szembetünő betükkel volt e néhány szó olvasható: Baltay contra Baltay.

– Jókora csomag, úgy-e? – kérdi az ifjú Baltay.

– Elég czivakodás elfér benne; minthogy látom, ez pör, – azt tartom, a szekrény föliratául legalkalmasabb lesz: Baltay contra Baltay.

– Méltóztassék intézkedni saját belátása szerint.

Az öreg meghajtá magát, az irományokat hóna alá vette, eltávozott és néhány nap mulva a körmendi levéltár egyik fiókját kibélelte a poczakos pör s a szekrény külsején a czímbetük jó vastag és olvasható alakban mutaták a helyet, hová a Baltay-családnak annyi évi czivakodása szállásra behurczolkodott.

– Most már nyugodt vagyok! – mondja az ifjú magában – én megtettem kötelességemet, s ha bátyámat valaki csakugyan pörre ingerelné, mielőtt érdemetlen keserűséget okozhatna, addig ismét magába száll, míg ez irományokat keresi, azaz, hogy meg nem találhatja; de ha nagylelküségét megnyerhetem, visszaadom neki, hogy maga vesse tűzre.

Ezután kirándulának megnézni a juhnyájat, mely alapjává lőn a híres enyingi juhászatnak, valamint megtekinték a legelső rendes falut Magyarországban, Lajos-Komáromot, mely Enyingtől jó egy órányira fekszik, a herczegtől vevén nevét, minthogy saját eszméje és útmutatása után maga telepítette, hol már ezelőtt húsz évvel a leggazdagabb magyar jobbágyok laktak és tanuságot tőnek azon nagy emberről, ki a magyar földesurak becsületét fényesen megváltotta,2) mit még életében hálásan megösmerének a szomszéd jobbágyok is, mai napig megmaradván e mondat: Inkább vagyok Enyingen tömlöczben, mint máshol jobbágy.

VIII. (Az üldözött vad.)

Meddig Józsit rég nem láttuk, keressük föl azért őt is. Épen kora hajnalban megyen ki Hidvégről, egy hosszú csövű puskával, vele két erős vadászkutya lépdel, melyeket madzagon tart és letart azon helység határa felé, melyen a Baltay-család roppant birtoka kezdődik, másfél órányira a tamási erdőtől.

Lesre megyen a dologtalan szabados, ki a kévehányást nagyon megunta a meleg nyárban s már ötödnapja kujtorog a Sión túli nádasokon, hogy valahára elkapja azt a jámbor szarvast, melyet Baltayéknál fölebb is megemlítettünk.

Néhány nap óta kószább lőn a szarvas, a tamási vadászkerten alól néhány órányira már egy hét óta fölebb rezzegetik a vadat, hogy a nagy vendégek kényük-kedvük szerint pusztíthassák őket s így a lassankint megriasztott vadból nehány darab a vadaskert mellett csapván el, a Tamásin felül eső vidéket is bekalandozza, s a mi szarvasunk sétái közben néhány atyafival nagyon összebarátkozott.

Meddig Józsi hasztalan lesett a vadabbak után, megriasztva lévén, hamar elszaladtak a kutyák elől, tehát elhatározá, hogy a szelidet megkeríti, bármennyi ideig kelljen hasalnia a tengeri földek szélén.

Néhány napi lesés után úgy okoskodta leshelyét, hogy a szarvast elvághassa a falutól s úgy szorítsa be a nádasnak, hogy a Sió mentében jobban Tamási felé hajthassa, s így tán legkönnyebben sikerül elkapni a szarvast, mely a reggeli órákban nagyon szívesen künn kujtorog az új ismerősök után.

Mielőtt az első napsugár végig szaladt volna a síkon, szilaj nyargalásban jött a szarvas, néha-néha megállapodván, s emelt fővel tekintgetvén a megszakadozott tengeriültetvények közé, mintha neszt várna, vagy hogy éppen meglátná a határnak új vendégeit, melyek a jó pajtásságért is szívesen tanyáztak a helység közelében.

A vér nem vált vízzé, s az elkényeztetett állatnak természeti ösztöne vívódni kezdett azon megszokással, hogy a kastély udvarát lakja még, s baromfiak között nyargalászsza át az udvart. Mohón szaladta meg az egyenes tért, hogy meglássa azon szarvasokat, melyekkel összeölelkezni nagyobb kéj, mint az udvaron az ökrök feje közé lökni, s a fölébredt állat nagy szemeit merőre dagasztá, hogy lekötvén magát abban a széles környék, keresetteire leljen.

Mintha szabadságának óráit úgy kellene lopnia, megdöbbent az állat; – de azért ellenállhatatlanúl rohant odább, meg-megjártatván szemét az előtte terülő vidéken, melynek mindig nagyobb darabját ejté maga után, s utóbb szokatlanúl érzé megvadulni magában a vért, mely már nem ösztönzi visszafelé, mintha megbódulna a légtől, melyet sebes futásában átvág, – míg lábaiban az inak mindinkább tágulnak s kellemesen húzódnak ki, midőn az állat az akadályokat többé nem veszi oly korán észre, mint eddig az udvaron, hol egy vagy más háziállat feküdt el előtte, – most pedig néha árok akadván lábai alá, egy-egy ugrás könnyen átméreté vele a hézagot, s mindinkább ingerlé a bóduló állatot.

Megint megállapodott, hogy tájékozza magát, s midőn visszanézett a falu felé, még állati eszében is valami visszásság jelentkezék, hogy ily messze távozott a nélkül, hogy az ösztön visszaindítaná. Nem bírt elválni a falu nézésétől; – neki is megvalának emlékezetei, s némi reszketegség fogá el azon gondolatnál, hogy a kedves úrnő hihetőleg eddig már a kert árnyaiban kiáltja a nevét, s e gondolat néhány lépést tétetett vele a falu felé; de oly lassan, hogy nem annyira az akarat, mint valami hála indítá meg; azonban mielőtt az ösztön előre vagy hátra győzelmes lenne, a hidvégi szabados elbocsátá a két erős kopót, melyek hangos ugatással riaszták meg a szarvast, mely eddigi bátorságát elveszté s a faluval ellenkező irányban rohant le a Sió nádasai mellett.

A szabados egyenes úton az erdőségek felé tartott, azon véleményben, hogy az állat minden kanyarulás után végmenedékét úgy is arra keresi, s éppen azért a kutyákat visszakürtölé, látván, merre tévedez a szarvas, ő pedig minél távolabb akart maradni a falutól és annak határától, hogy ismerős ember ne akadjon útba, midőn lövésre kerül a vad, s így a büntetést elkerülje, tudván, hogy a kedvencz állatot mindenki ösmeri.

A szarvas még mindig birt annyi bátorsággal, hogy az embertől meg nem riadt és csak ebek támadása birta megkergetni, azért a vadász előtt mindenütt lefelé tartott, vissza nem mervén fordulni az ebek miatt, melyek a szabados mellett pórázon ballagtak.

Néhány órája már, hogy a szarvas vezeti a szabadost, ki végre megunta a gyalogolást, valamint a helyiség is inyére volt; azért újra leszabaditá a kutyákat, melyek az állatot kétszeres erővel kezdték megzaklatni.

A tamási határban megfordult a vad, hogy visszafelé törjön; de midőn egy határárkot magasról átugranék, a golyó farába csapódott, mi az állatot újra az erdőnek hajtá.

A vér meghagyá nyomait, s a lihegő vadász ingere lecsillapíthatatlan lőn, szüntelen nyomon kergetvén a vadat. Csakhogy az erdőszél felé az ebek előtt egy másik szarvas rezzen föl, s az ebek azután egészen más irányban tévedtek el tőle.

Kevéssé ismeri a vadászszenvedélyt, a ki azt hiszi, hogy egy tilalomfa meg bir állitani egy vadüldözőt, ki néhány száz lépésnyiről mindig látja a vadat s csak közelléte birja odább rezzegetni.

A szabados újra megtölté a puskát, hogy ha közelében lövésre kaphatná; de a mint a vadaskertnek egy mértföldet átövező falát látá, egyenesen neki tartott, mintha házat vélne, hol menedéket remélt.

A vadaskert fala mellett rézsutosan vannak némely helyütt feltöltések, hogy a külső vad tavaszszal megérezvén a hímet, fölmehessen – s onnét állati ösztöne után beugorjék a kertbe, honnét többé nincsen visszamenekülés; a szarvas fölszaladt az egyik töltésre, s onnét a nagy vérvesztés után is a vadaskertbe ugrott.

Mindegy, a szabados követte a lihegő vadat, s midőn a vadaskertbe érne, – akkor kezdődik meg egy órányiról a hajtás, s az első zajra megrezzent szarvasok lassankint kezdének a vadászállomások felé törni s a puskaropogás sűrűen váltogatá egymást.

A szabados még inkább neki bátorodott, s a megsebzett vadat, óvatosan bár, de nyomról-nyomra befelé kergette.

Nemsokára nagyobb lőn a vérnyom, s nem kételkedék, hogy a szarvas legföljebb háromszáz lépésnyire okvetetlen megáll.

Ne kisérjük odább, – nekünk még máshol is van dolgunk.

IX. (A tamási erdő.)

Bowring urat a hajnal már az erdő szélén érte, hol éppen most csavarodik az erdőnek széles útjába a hatökrös béres szekér, hatalmasan megrakva szénával, melynek elején Holvagy Pista nyújtóztat ki egy hosszú ostornyelet, s olyant durrantott a hangzatos erdőben, hogy Bowring úr minden egykedvűsége daczára fölriadt álmából, mely a puha szénán meglepé, – s tökéletesen azt hitte, hogy ágyút sütöttek el.

– Ránk lőttek? – mondja az angol.

– Az ökröknek durrantottam, – mondja a béres, letévén az ostort, mit aztán az angol szinte megpróbált, hanem úgy odacsavarta a maga nyakára, hogy a béres alig birta leoldani onnét.

Bowring úr nem fogna sajnálni egy százfontost, ha ezt a mesterséget úgy véghez tudná vinni, mint a béres és mernénk fogadni, hogy annak idejében hajlandó volna egész Londont földurrogatni valami ködös éjszakán; most azonban hamar egyéb tárgyat lelt megbámulni valót.

Még alig voltak ötven ölnyire az erdőben, a sötét erdőnek mélyéből ballagott ki egy vén szarvas, – szarván tizenhat ágat lehete megolvasni s a büszke állat kiállt az erdőszélre, ránézvén a szekérre a nélkül, hogy szemét megmozditaná, s míg a béres feléje sem fordult, Bowring úr rábámult a közelségben, hisz alig volt tőle harmincz lépésnyire, s az állat, mint egy tökéletes rajzpéldány, nyugodtan láttatá kevély szarvait, karcsú lábait, megtermett testét és azon szemeket, melyekből egy elbűvölt hatalmasnak lelke nézett rája.

Kész prédának állt ki az állat, Bowringnak csak egy mozdulatot kellene tennie a szénán heverő csőért, hogy ledurrantsa, s útjába álljon azon kis ágnak, mely tizenhetediknek akarna nemsokára kibújni, de az állatnak nincsen annyi félelme, hogy egy lépést távoznék el a közelségből, hanem elhaladtatja maga előtt a nagy szénásszekeret, mintha üdvözleteül vonulna el hat darab járomba fogott marha s a szabad állatnak igénye volna lenézni a megjuhászodott erőt.

Bowring úr érezé, hogy valami hatalom lefogá karjait, s ámbár már a fegyveren nyugvék a kéz, a lövésnek ingere elhagyá, mintha gyilkosságnak tartaná e közelségből megrohanni e gyönyörű szarvast, mely szabadságának és fönségének érzetében mintegy a többinek választott példányaként állt volna elébe a távol hon gyermekének, odaállván a legalkalmasabb helyre, hol az árnyéklat, háttér, világítás és állás, minden oly szerencsésen van eltalálva, mintha művészt várna, kinek ecsete alá kinálkoznék kényelmes mozdulatlanságban.

A lőfegyvert elereszté Bowring, s messzire ment már a szekér, mikor még mindig a szarvast szemlélé, mely nagy későn ismét a fák közé vonult el, – s Bowring úrnak ideje lőn más oldalra nézni, mely fiatalabb erdő lévén, a csalitok között egy barnás körrajzot látott megmozdulni, mit inkább eleven képzelődésének hitt, mint valónak – azért előbbre nyújtózkodék – s a legelső bokorcsoportozat mellől vagy nyolczvan darab dámvad szökött fel a szekér közeledtével.

Feléjük csapott az ostorral a béres s mint egy hullám indult meg néhány lépést a sajátszerű társaság, megállván, mintha jogát akarná visszakövetelni a csalitnak kedves árnyékából, honnét most a legnagyobb kényelem közől durrogatják föl őket.

Bowring úr elfeledé, hogy csövei keményre töltvék, – nem érzé többé azt a gyulasztó ingert, mely megöl minden irgalmat az állatok iránt és hogy úgy mondjam, csiklandó vágyat érez az eleven húst legyilkolni, mely mozgásában oly buján szép és élni késztet… Hol marad el az a szomj, mely a legjózanabb embert bolonddá teszi s minden veszélyen átkergeti egy durranásért, mely az öldöklést oly boldogsággá teszi?

Nincs meg!… az ember szomjának nagy a tenger s a látás hatalma, a szörnyű tömegnek közelsége több mint félig eloltá a szomjat, a szenvedélynek akadályra, küzdelemre van szüksége, s egyetlenegy ellenre, hogy kar vagy ész hatalmával érjen czélt, – s ime, hol a tömegből a szebbet választhatná czélnak, – nem bír ránézni a tömegből egyre, hogy azt készebb legyen elemészteni, mint egy másikat… Ott áll valamennyi, a megfutamodásnak egyszerű védelmét sem használják s még a menekülés által sem ingerlik az elszunyadt szenvedélyt.

Megadóztatá az embert a szokatlan látvány, – bámulásnak csodás érzelme foglalá el a kedélyt s érzi, hogy nem a czirkusz páholyában ül, honnét pénzért nézi a megszelidített állatot, melynek szökéseit csak úgy megtapsolja, mint Coriolánt, – s ime megalázkodik az ember az állatország előtt s e véletlenben oly szépet talál, hogy az órának emléke le nem marad többé emlékezetéről.

Odább, odább megyen a szekér s mielőtt húsz ölnyire érnének, négy fiatal szarvas oly közel megyen át előttük az úton, hogy az első két ökröt majdnem megállítja, s a béres az ökrökön át ereszti rájok az ostort, hogy az útból odább terelje őket.

Bowring úr alig fért meg már a szekéren s bizonyosan leugrik, ha a béres nem figyelmezteti, hogy a szarvasok eszik hátul a szénát.

Lassan hátracsúszik az angol és látja, hogy öt darab szarvas kullog utánuk, falánkan czibálva a szénát, s bármennyit legyezi feléjök az ostort, annál inkább döfödik egymást a helyért s a mint Bowring úr lenyúlt egyik kézzel, a szarvasok egyikének a szarvát könnyen megrázhatta.

Lehetetlen többé szekéren maradni, Bowring lekéredzett s minthogy nem tudta a tájékozást, egy másik kisbéresre bizták a szekeret s Bowring úr Pistával a vadászkör felé vezettette magát.

A látvány érdekessége nem maradt el tőlük, a szarvascsoportok szüntelen váltogatták egymást és Bowring úr rég font gondolatainak végre nyelvet adott, s magának is hangosan mondá:

– Ez országnak mindene van, hanem rá kell találni; mert nincsen egy-egy árva könyv, mely e tündérkertet kitárná előttünk!

X. (Egygyel több lövés, mint kéne.)

Alig mentek egy negyedórányira, – előtaláltak egy urasági vadászt, ki Bowring urat keresé, s el akará vezetni kitüzött állomásáig, hogy a vadászatban részt vehessen, mert már felálltak a vadászok, s ilyenkor az állomást elhagyni sem nem szabad, de nem is tanácsos, a folytonos puskázás alatt; mert minden állomáson három-négy fegyver szolgált a vadász kényelmére, oly temérdek vala a vad.

– Ma nem birnék egyet is lelőni, – mondja Bowring – kimondhatatlanul szánom ezt a vadat.

– Akkor ajánlanám, – mondja a körvadász – maradjon belül a körvonalon, hol bizonyosan nagyszerü látvány lesz, a mint az üldözött vad összekeveredik.

– No, hát én itt maradok, – mondja Bowring, utasítást kérve, hogy körülbelül mennyire mehet be! – de mégis, hogy maga ne legyen, Pistát kisérőnek magánál tartotta.

A lőfegyverek szakadatlanul durrogának, s a lövéshang irányából könnyen tájékozhatá magát az angol, s minthogy már szerteszét szaladgáltak a vadak, sőt csoportosulni kezdének, utasitása szerint egy vastag fánál állt meg Bowring úr, hogy valamikép föl ne bökje valami megriasztott szarvas.

Bowring inte Pistának, hogy keressen magának valamely alkalmas helyet, valamely makkfa mellett, mely jóval vastagabb, mint a többi, hogy minden oldalról elfödje az állatok elől s így tova ne riaszszák őket. Pista tehát engedelmeskedék s néhány száz lépéssel tovább ment s itt egy fa mellé áll, de ekkor vette észre, hogy a legrosszabb helyre állt, mert a vadászállomások idáig hajolván ki, a szélső tanyáktól alig volt ötven lépésnyire; hanem már késő visszamennie! mert éppen ezen pillanatban roppant el kétszer is a fegyver, tehát érdekében állt nem mozdulni, különben is elegendőképen födözve lévén a hátulról jöhető lövések ellen.

Pistát itt hagyjuk a fánál, s magunk kimegyünk a vonalra, mely az erdőnyilások hosszán volt elosztva, s a Pistához legközelebb eső részen a két fiatal jó barátot látjuk, Pistához közelebb az ifjú Baltayt, s a legközelebbi állomáson Dunay barátját, ki a jó pajtástól nem akart elválni.

A vadak nem hagyának magukra váratni, s ez oldalon élénk puskaropogás lőn, s minthogy a vadaskert falazata nem igen volt távol, az üldözött vadnak itt vissza kellett fordulnia, ha menekülni vágyott.

Mint egy kis csorda csomósult össze a vad, s a vezető nyomán oly következetesen ment az egész csapat, hogy egy vonásnyira ki nem tért az utból még akkor sem, ha valamelyik sebjében összerogyott; hanem akkor valamennyi föltartott fejjel gázolt át a párátlan testen.

Bowring úr feszesen megállt egy helyben és becsületére válik angol hidegvérűségének, hogy el nem dült ijedtében, midőn az előbbeni tizenhat ágas mellette oly közel ment a fánál, hogy kezét hátán húzhatta volna végig.

Föltartott fejjel ment elől a kevély vad, s utána oly közel a másik, hogy szügyével az elsőnek farához ért, – és hasonló helyzetben követé a másodikat a harmadik, ezt a negyedik, – s így egymásután az ötveneseket a hatvanasok, azokat pedig a többi, egész a százig, a mint Bowring úr megszámlálá: de sőt már a vége felé mindeniket megérinté kézzel, kivált a sebzetteket, melyek erősen vérző sebeik daczára nyugodtan, bár reszketegen követték a csapást, – és Bowring urat sajátszerű érzelmek közt részelteték e vadon is gyönyörű látványban, melyből még csak egy hiányzék, a legutolsó szarvas, mely már nem bir odább hatolni, fejét lankadtan veti még föl néha, s nyakán egy tenyérnyi piros szalagnak csokra most bomlik ki, s a mint fejét mozdítani igyekszik, a szellő Bowring úr arczához lebbenti, s az angol végtére is kidűl szerepéből, s mielőtt tájékozná magát…

De nem mondjuk el még a végét.

A szabados utána bolondult az állatnak, mely már alig birt menni, csak egy nagy csapatnak érkezése verte föl benne a végerőt elkisérni a többit, a meddig elbirja még vérevesztett lába.

A szabados egy fa mellé huzódott, midőn a csapatnak elvonulását látta, s míg így szemlélődnék a bokrokból, lassankint elvonult a csapat, velük a vörös-szalagos, és helyette tisztán a béresnek alakját látja meg, a mint az féloldalt fordulva áll mereven egy helyben, s oly nyugodtan, mintha készen várná, hogy czélba lőjenek rá.

Megint néhány szarvas akar a vonalon átvágni, az állomásokon szakadatlanul szól a puska, egy lövéssel több vagy tán kevesebb, – a szabados a sűrűben oly kényelmes helyen áll, lehetetlen, hogy vad lelke, mely a boszúra oly szomjas, hogy hatszor is rálőne jó alkalommal, semmit sem késik, hanem nekifogja a fegyvert és a béresre durrantja.

A béres mozdulatlanul áll, – egy lövéssel több, vagy kevesebb, akár jobbról, akár balról; meg sem gondolja, hogy az utóbbi reá czéloztatott, csak a szabados látja, hogy sértetlenül áll, míg a vadászállomáson egy jaj-szóval az ifjú Baltay élettelenül rogyott össze.

A szabados a sűrüben észrevétlenül tünt el; Pistát a lövés nem zavará, csak gróf Dunay rémült el, midőn barátját halva összerogyni látta, s a két szomszéd ijedten rohant a késő segítségre, látván, hogy barátja agyon van lőve, a két vadász önkéntelenül kérdé egymást:

A két szomszéd ijedten rohant a késő segitségre.
A két szomszéd ijedten rohant a késő segitségre.

A két szomszéd ijedten rohant a késő segitségre.

– Lőtt ön?

– Igen! – mondja a másik – és ön?

– Szintén lőttem! mondja amaz is éppen úgy öntudatlanul, mint a másik, mintha e körülményben keresné a véletlen nagy szerencsétlenségnek okát.

Minthogy a seb némileg azon oldalon volt, melyről Dunay állt, még a gróf maga is megdöbbent azon gondolatnál, hátha csakugyan ő lőtte agyon!

Míg a szerencsétlen barát barátjának hulláját emelé karjaiba, addig az angol mellett a szarvas rogyott össze, s a hidegvérű ember megindultan emelé térdére a szalagos állatot, melynek végvonaglásában is jól esett, hogy egy ember ápolgatja, ki aztán a szalagot úrnőjének visszaszolgáltatja.

Midőn a lelődözötteket összeszámlálnák, azt mondja az angol a hullára nézve:

– Egygyel több lövés, mint kéne!

XI. (Két szomszéd, két gyász.)

Föltették a szarvast a szekérre, hogy úrnőjéhez szállítsák, míg a másik hullát a jó barátok kisérték el hazáig. Leették a szarvasok a szénát a szekérről s a kis béres a szekér elején állva, megereszté a nagy ostort, mely akkorát szólt, hogy a hat ökör szebben megindult, mint azon jámbor keresztények, kik az isten házában a legelső padot ülik el, s mindamellett, hogy a szent ige legközelebb ér el hozzájuk, mégsem ragad meg náluk; mert ők is úgy tesznek, mint a paraszt, midőn a szekérről föladja a kévét a másiknak, hogy az is adja megint tovább.

Oly lomhán mászott a hat ökör, hogy az elsőn levő kolomp egyik oldalától a másikig alig tudott ellóbálódzani, s az egyenes út elvezetvén őket terelés nélkül is, a béres kiült a szekér oldalára, leszedte süvege mellől a sörjenyelű pipát, oldalszíjáról leoldá a zacskót, rágyujtott, s miután a zacskót újra megcsavarván, tenyerén ismét keményre verte, s illőn elhelyezé, eregetni kezdé a füstöt és gondolatban megkérődzé mindazt, mit a vadászaton látott.

Míg a fának oldalában vesztegelnie kellett, s a golyók mellette röpködének, megszülemlék egyszerű lelkében az a gondolat, hogy hátha oda is elmenne, hol rézből van a puska, s bőgve megy ki belőle a golyó, mintha nem érne rá külön megsiratni azt a sok embert, kiket utjában megöl, maga sem tudván, hogy miért?

Az erdő mélyében számtalanszor megütődő puskazaj elvezette őt gondolatban a csatamezőre, hol danolva megyen az ember meghalni és nincsen egyetlenegy siránkozó fehércseléd, kinek özvegysége vagy árvasága belekapaszkodnék a haldoklóba, hogy erre a világra visszarimánkodja.

Látta a zöld mezőt, melyre nincs letakarva a halotti lepel, mely messziről már rémületté válik; – itt lehanyatlik az ember, mintha elfáradt volna, kipatakzik belőle a vér, mint a gyümölcsnek leve, mitől meg nem undorodik senki; s annyi ember fölé egyetlen óriási domb kerekedik, mit az uton mérföldnyiről meglát, s a nélkül el nem kerüli, hogy a vitézek előtt le ne venné süvegét, pedig jól tudja, hogy vissza nem köszöntenek neki.

Addig-addig járta meg lelkével a csatamezőt, hogy a kolompnak tompa hangját ágyúzásnak vélte s nem birt hazakerülni a messzeségből, hova már elment azon a jó lovon, mely ha jó nem volna, huszár alá nem nyergelték volna. Oly vitézül ölte és vágta már az ellenséget, hogy ha most az édes anyja sírva hívná, még akkor sem jönne talán vissza.

A pipa buzgón égett, a kolomp egy nótára verte ki a szokott hangot, semmi sem zavará meg az ébren álmodozó embert, ki most éppen azon nyugodott meg, hogy milyen szépen kigondolta az uristen, hogy ellenség is legyen, hogy a huszároknak legyen majd mit vágni!

Nem jutott eszébe, hogy a halál az ő kezével végzené a véres munkát, annak még örvendeni is tudna; de már akképen győződött meg magában, hogy a jó uristen maga tudja azt legjobban, miért rendelte el a háborút – és toldalékul hozzágondolta még azt is, – ha kinek nem tetszik, miért lett ellenséggé.

Megszólamlék benne az erő és mint a levelek közől a bimbó, kifelé kéredzkedék, s a széles, erős mell alatt nem birt megférni valami, hanem arra ösztönzé, hogy messze-messze kell még innét menni.

Összekeveredett a két első ökör, s a kolompnak hangja úgy meglódult, hogy az elandalodott bérest fölébreszté, mire az végig nézvén a hat ökrön, s a nagynyelű ostoron, nem mert többé visszagondolni az elmult kedves tárgyra, s helyette most ezt a dicsőségtelen ballagást látván, az ostornyélért s a hat ökörért elszégyenlé magát.

Mintha maga előtt is megröstelné a dolgot, fölkapta a nagy ostort, s egymásután vagy hatszor durrantá ki a legerősebb hangot, s tán tovább is folytatná, ha meg nem szólítná egy vastag bajuszú huszár, ki után vagy harmincz legény párosával jött még az uton lassú léptetésben.

– Öcsém!… tán valamelyik ökröd nagyot hall? – mondja az őrmester a béreshez érvén.

– Már ezekkel csak így lehet beszélni! – mondja rá a béres.

– Apád ökrei ezek, öcsém?

– Apámé!… véli a béres, – csakhogy ez az apám másnak is apja ám.

– Csak nincsen ötven fia ennek az apádnak?

– Ötven nincsen,… katona uram, hanem vagy ötezer mégis van, s mindnek édes apja.

– Látom, öcsém, jól tart benneteket – mondja még a huszár, – vagy tán te vagy a legkisebb fia, hogy ilyen pirosra kihizlalt?

– Még én utánam meg lehet kotorni a tálat – katona uram – mert én herczeg Batthyányi Lajos kenyerét eszem – áldja meg érette az isten! – magyarázá Pista.

– Most értelek, öcsém!… mosolyog rá az őrmester, egyszersmind új dologba kapva, mondja: öcsém, sokat kell az ilyen hat ökör mellett gyalogolni, úgy-e?

– Könnyebben elvégzem, mintha hat felé kellene mennem.

– Nem rúgós valamelyik? – tréfálkodék a huszár odább is.

– Nincsen patkó rajtuk! – viszonzá a béres.

– De nyereg sincs ám rajtuk, öcsém – folytatá még odább is amaz; – aztán látod, van ám nekünk egy heverő paripánk, s ha fölülsz rá, nem kell ám olyan hosszú nyelű ostor, mint a mekkora most van a kezedben, mert elmegy ám az a magas mennyországig durrogatás nélkül.

– Hátha nem eladó?

– Minden hitvány embernek nem, az igaz – lőn rá a felelet – hanem már veled csak megalkuszunk öcsém, ha tudnánk, hogy nem ijedsz meg a magad árnyékától.

– Azt tartom, nem! katona uram, – mondja rá Pista.

– Nohát próbáljuk meg – mondja az őrmester, – állj ki, tartsd szét az ujjaidat, aztán én megforgatom egypárszor a kardot, s a két első ujjad között úgy elvágok, hogy a szellőn kívül nem éri más a kezedet.

Erre a béres megállítja a hat ökröt, ujjait kiterjeszti hogy az őrmester megtegye a vágást.

– De hátha levágom valamelyik ujjadat, öcsém!

– Én azt nem kérdezem, katona uram, az a maga kötelessége, hogy jól tudjon vágni, én csak azt vállalom magamra, hogy kiállok… hát itt van!

– Ember vagy öcsém! – mondja a huszár – annyi, mintha én vágtam, te meg kiálltad volna, hol hálsz az éjjel?

– A fürgedi pusztán, katona uram, ha tudja merre van!

– Oda tartunk öcsém, ott maradunk egy egész nap, ott meglátjuk egymást! – mondja a huszár, – fejét csóválva hagyván el ügetést a szekeret, hogy idején érjék be a pusztát.

Pista lassan ballagtában nagyokat fohászkodott a katonák után, s minthogy leghátul egy gazdátlan ló nyergelten ment vezetéken, gondolatjában fölült a gazdátlan lóra, s velük ment, míg csak látta őket, – azontúl pedig magára maradván ökreivel, mintha a jámbor állatoknak szarva mindig az ő boldogságát öklelné meg, – rettenetesképen megutálta őket.

Minthogy előbb már leszállt a szekérről, nagy ostorát összecsavargatá a szörnyű szélen, s úgy helyezé a szekérbe, mint a melyet többé nem akarna kézbe venni, s hogy az ökröket ne láthassa, előttük ballagott; de előbb a kolompot levette, hogy még az se lármázzék utána, midőn a huszárokra, meg a gazdátlan lóra gondolt, mert most már az is megsajnálná, ha így szállítanák le a lóról, pedig még rajt sem volt, hacsak ezután nem lesz.

A szarvas néhány galylyal lefödötten nyugvék a szekéren, s már nem messze valának a falutól, honnét vesztére szaladt ki ma reggel, s ime már a pára nem megy vele vissza, – jámborsága most már csak életlenség s egyetlen jele annak, hogy emberek között járt, az a vérvörös szalag, mely fölbomlott csokrával még most is nyakában lóg.

Sorsát nem birta elbeszélni a szabadoson kívül senki, s minthogy az magától erre úgysem igen volna hajlandó, kövessük inkább a bérest, kit amaz boszúból hasonlókép ki akart küldeni ebből a világból, csakhogy az másképen lőn megírva a végzések könyvében, hol már előre meg van írva az is, hogy jövőre hol találkoznak még.

Hasztalan siet úgy előre a béres, gondolata mindinkább hátra, utána marad el azon irányban, merre a huszárok a fürgedi pusztára tértek el, – s ő most, ha lehetne, egy helyett kettőt lépne, hogy az út kurtább legyen előtte, csakhogy nem tudta elfeledni, hogy az ökrök is utána ballagnak, még pedig igen-igen lassan.

Maga sem tudá, hogy e napon a halál ballagott el mellette, s mintha a sors őt magát fordította volna oldalt, meg kell indulnia azon úton, hol a halál ágyúszóval fordul neki szemközt, és jó szerencséje lesz, ha szemközt nem találkozik vele az a golyó, melyre az ő neve lesz irva, ha tudniillik valamelyikre csakugyan ráírták.

De nagy határt megkerült az ő esze ebben a kis útban, látott mindent, még a dicsőséget is, mit nemcsak a vezér lát, hanem meglát az utolsó közvitéz, midőn karját ellenségre emelheti, s a maga neve mellé amazét is osztja.

Ment, mendegéle s a gyönyörű álmot a faluból kirohanó kutyák ugatták csak széjjel, tehát megkérdezte a legelső embert, hogy nagyságos Baltayné asszonyság kastélya merre van közelebb.

Az útmutatás után könnyen meglelheté, azért az utczán olyan fordulást tett, hogy a hat ökör kanyarulása a küszöbön meg ne zökkentse a szekeret, s midőn a kapun minden baj nélkül bemehetett, egyenesen az erkély alatt állt meg.

A nagyságos asszony éppen akkor lépett ki a kisasszonynyal, s mindkettő csodálkozva nézé a szokatlan vendéget. Mielőtt azonban megkérdezték, mi járatban volna, a körülálló cselédeket kérdé sorba a nagyságos asszony:

– Tehát senki sem látta?

– Én nem láttam, pedig a felső határt végig jártam! – mondja az egyik.

– Hát te? – kérdik a másikat.

– Biz én sem láttam – nagyságos asszony – mondja a másik, – pedig még a nádast is majdnem szálonkint összeválogattam: de sem nyomát, sem magát nem láttam.

– Tehát egyik sem látta? kérdi bánatos arczczal a kisasszony.

– Senki! – lőn az egyhangú válasz, mire a háziasszony az idegen cselédhez fordult, mintegy előbb kérdvén, mint azt, hogy mi jó szerencsében fáradt el idáig.

– Fiam!… nem láttál egy szarvast? – kérdi az asszonyság.

– De mennyit; nagyságos asszonyom! – hisz éppen most jövök a tamási szarvasvadászatról, volt ott annyi, hogy a szénát is leették erről a szekérről.

– Nem látott egy vörös szalagosat? – kérdi a kisasszony.

– Azt keresik? – kérdi a béres.

– Minden emberünk az után indul ma – mondja a hölgy – de senki sem leli.

– Azt tartom, nagyságos kisasszony, hogy nem jön az vissza elevenen.

– Dehogy nem jő, – mondja ismét bizalommal a hölgy, hisz a legjámborabb állat a világon.

– Az a baja, kérem átossággal, – különben nem hoztam volna haza ezen a szekéren, – ime! – mondja, leszedvén a galyat, mely alól a szalag elég hamar ismerőssé tette.

Mély megilletődés fogta el a körülállókat, kik a boldogtalant leemelték, s a kisasszony a kedvencz állatot zokogva siratta.

Az anya vigasztalni kezdé, anyai eszével átlátván, hogy ennél nagyobb baj is akad a világon, de a leány csak nem akart megbékélni, s utóbb már a cselédek is mondtak neki egy-két vigasztalót, s végre Pista is megszólamlik:

– Soha se búsúljon, nagyságos kisasszony, szebb halállal úgy sem halhatott meg!

– Szegény kis szarvasom! mondja az úrhölgy.

– Háborúba halt meg biz ez, mint akármi katona, jegyzi meg a béres.

– Annak is jobb volna, hogy ha otthon halhatna meg!

– Ki tudja, nagyságos kisasszony – fohászkodik a béres, – csak az a szép halál, künn az ágyúk között, mikor tudja az ember, hogy nem az orvosságtól hal meg.

*

Midőn a béres kiért az udvarból, a jó barátok, köztök a herczeg és Bowring úr gróf Dunayval, megérkeztek a szomszéd házhoz, s az öreget álltában támogatták a Baltay-család utolsó sarjadékának hullája mellett, annyit mondván el, mennyit a dologból mondani tudhattak.

Utóbb a barátok szétoszlának, – Baltay egyedül maradt Andrással, ki a halavány urét néhány lépésnyiről szótalanul nézte, mintha valamiért itt marasztották volna.

Baltay százfélekép rakván össze a lehetőségeket, az ingerültség némi élével kérdi a hűséges hajdút, kivel már vagy tizedszer gondolták ki, vajjon hogyan történhetett e szomorú eset.

– Megmondjam, ki lőtte agyon? – szólamlik meg az öreg lelke gyanújával.

– Nagyságos uram!… mondja a hajdú megindultan, – ne mondja ki e szót, – hadd nyugodjék békével a halott; elég szűk lesz neki az a kis hely, hova leteszszük, inti még odább is – ne temessük el melléje másnak becsületét!

– Hát kendnek se mondjam meg?

– Nekem se!… szól erős hangon amaz, – mert attól félek, hogy ha nagyságos uram egyszer botlik, nem lesz mellette mindig a vén András, hogy fölemelje, s akad olyan ember, ki az ilyen koros embert megneveti, hogy azt is elbeszéli, a mit tán úgy álmodott.

– Miért ne higyjem azt, a mit más is hisz? – békételenkedik az öreg.

– No ha azt is el akarja hinni, a mit más hisz – véli András, – azt se higyje nagyságos uram, a mit én nem hiszek.

– Nem hiszi kend? – kérdé Baltay, nyugalommal nézvén a hajdúra.

– De nem ám! – mondja amaz – fölkapván a megszokott feleselési hangot.

– Nem kend faragta meg a rovást?

– De én faragtam meg, az igaz, – nem is mondom, hogy valami sokat alkudoznám, ha jobb magyar emberért elcserélhetném; de nagyságos uram, a ki nem dohányzik, bort sem iszik, mindig könyvet olvas, mitől bolonduljon meg úgy, hogy az embert szarvasnak nézhesse? Ennyivel megkötötte a csomót a hajdú s dolga után ment el.

– Nohát, nem mondom, hogy agyonlőtte!… dörmögé az öreg, aztán mintegy magának is némi igazat akarván adni, toldalékképen hozzáteszi: – de azt sem mondom, hogy nem lőtte!

Hej! nem volna oly ritka madár az igazság, ha keresni nem kéne.

XII. (Egy este a pusztán.)

Kiült a sok fényes csillag az ég boltozatjára, midőn a herczeg és Bowring úr csöndes lépést ereszték a kantárt, hogy a langyos estét a szabadban élvezzék, nem igen messze lévén a puszta, hova éjszakára szándékoztak a katonák miatt, kiket a herczeg átmenőben nem akart egy kis megvendégelés nélkül elereszteni, minthogy úgy is a legközelebbi faluban kellett volna kitölteni a huszonnégy órai pihenési időt.

Oly csöndes volt az egész környék, hogy egy kis csengetyűvel mérföldnyiről össze lehetne harangozni minden embert. Az angol szívesen elkószált volna egyik pásztortűztől a másikig, szokatlan levén előtte az éjjeli fény, ez a szokás, hogy a fáradt ember a nap hosszát még tűzzel is megtoldja.

Néha-néha elveszett az egyik fény, s megint újra előbukkant, a mint a körüllevők elülték vagy elhasalták, vagy a pásztorember rávetett egy ölnyi szalmát, hogy a tartóból ki ne alugyék a mécs s meglássák egymást a beszélgetés mellett, mert már a magyar ember a képét is szereti megnézni annak, kivel beszél, minthogy a régi igazságkép a hazugság mindig elránt egy-egy vonást a hazug ember képén, – s a másik aztán könnyebben hozzáveti, mennyit kell elengedni abból, mit a másik néha nagyon is ingyen beszél.

Bowring úrnak jól esett ez a szörnyű hallgatagság, mintha csak még most tudná legelőször életében, minő lehet a nyugalmas éjszaka, minőt a nagy városon fogadásképen lármáznak el egymástól az emberek; s itt, hol a nyájőrző kuvaszokon kívül egyéb éjjeli őr nincsen, oly mély a csend, mintha bekerítették volna fallal, s a falon kívül ezer ágyúval ijesztenének el minden kis nyikkanást.

Belebb, belebb mentek egyenesen, s mielőtt szemükbe ütköznék a major, elért hozzájuk egy csöndes harmónia, melynek vékonya-vastaga szabályosan megvolt, s a vékony a vastag mellé, a vastag a vékony mellé oly szépen odafért, hogy a vékony nem akart kiebb látszani a vastag mellől, a vastag pedig engedte a vékonyabbat, mint a módosabb a szegényt, hogy az is megélhessen.

Mint a hullám, elringatta magát a dal a légben, csalta maga után az embert, s Bowring úr könnyedén huzá meg a kantárszárat, hogy a hang után vitesse el magát, s elérje a dalt, azon helyet, hol az elkezdődött, s ekkép lépésről-lépésre hangzatosabb lőn az összemért ének.

Meg-megszakadt az ének, s a hézagokban megszólamlik egy másik, sajátszerű bánatos valami, melyben a hang úgy elszomorodott, hogy az ember letörölni vágyik azt az égő könyűt, mely a panasz mellett folyt le. Nem bír a hang fölvergődni, mintha még oly magasra nyúlt volna az ég, honnét lerimánkodhatná saját orvosságát, s a mint ez a fájdalom magamagát mondja, oly furcsán lepi meg a hallgatót is, hogy szinte még a búsulást is megkivánja bele.

Bowring úr előrehajlék a lovon, a furulyahang jobban elért hozzá, s az egykedvű angolt megvesztegette e szokatlan hang, nem bírt tovább a lovon maradni, átadá a kantárt a lovásznak, de a herczeg is leszállt, s a kövér mezőn csöndesen közelíték meg az ébren levő népet.

– Csuda ez, vagy madárnak a hangja? – kérdé Bowring a herczeget.

– Egy ártatlan furulya – mondja a herczeg – valamelyik béres altatja el magát.

– Nem folytathaták tovább a párbeszédet, alig ötven lépésnyire értek már a csoporttól, melyben öregek és ifjak, katonák, béresek és lányok rákezdék a nótát:

Magasan röpül a daru, szépen szól, Haragszik rám a galambom, mert nem szól. Ne haragudj édes rózsám sokáig, Tied leszek, tied leszek koporsóm bezártáig.

Az egyszerű ösztön vezérlé e kart, mely vagy ötven emberből állt, s az egészséges hangok ércze harangként kondult meg az angol füleiben, hol a szárazföldnek minden operája egymás hátán ül már s midőn az inger kifogyott belőle, helyet kér ez ösmeretlen zene, melyről hirtelenében nem tudja megmondani, imádság-e vagy dal? hanem megtiszteli mint egy remekművet, s megállt ünnepélyes érzelemmel, hisz még a vadállatot is megállítá már a zene.

– Herczeg!… köszönöm e ritka meglepetést! – mondja Bowring.

– Talán azt hiszi kegyed, hogy ezeket hintóban hozattam ide egy éji zenére?

– Legalább is hintón! – mondja az angol.

– Azt tartom, egy szálig béresfajta valamennyi, s azért jöttek valamivel kiebb a majortól, hogy a hajdút aludni hagyják; mert ha meghallaná, hihetőleg szétugrasztotta volna az egész hangversenyt.

– Páholyokat ide, herczeg, ilyen zenét aranyokkal szokás megfizetni.

– Tegye el ön az aranyat; mert ha meghallják, reggelig itt maradnak énekelni, s a legjava búzámat kinn felejtik, pedig én az esőtől tartok.

– Miért nem küldi őket a herczeg utazni?

– Csakhogy Ázsiából ide értek, kedves jó barátom, nem hogy még egész Európát megutazzák.

– Igen, de ritka kar, minőt a milanói Scala egész Olaszországban nem fogdos össze.

– Kár volna vesződni a kereséssel, indítsa meg barátom a legelső falut, csak oly jót talál ott, mint ime a pusztán.

– Na, uram, ezt a népet láttam verekedni, hallám énekelni, országuk tele van szokatlan dolgokkal, most már egyidőre eleget tapasztalék, visszamegyek Bécsbe, s addig el nem jövök, míg nekem olyan könyvet nem küld a herczeg, melyet magyar ember írt meg, s a mi kedves Baltay bácsink elejétől végig elolvasott.

– Csodát akar ön minden áron látni?

– Igen! – mondja Bowring – itt csak csodát lehet látni, s a mely napon az a könyv készen lesz, higyjen nekem a herczeg, Magyarország még egyszer újra megszületik és sohasem hal meg!

*

Néhány lépéssel odább menvén a két alak, a hold is fölkapaszkodott a láthatárra, s a gyalogló urak egy szénaboglya mellett álltak, ez által födve lévén, mégis hallhatták a beszédet, vígan enyelegvén a vendég huszárok a pusztai néppel.

Holvagy Pista most ért még csak a vigadozók közé, s az őrmester jószívű tréfával fogadta a legényt.

– Elaltattad, öcsém, azt a hat cselédet?

– Eleget elfáradtak, nem igen várták, hogy ringassam is őket.

– Hát alkudjunk meg arra a gazdátlan paripára – mondja az őrmester – fölültetünk reá!

– Föl ne ülj rá, Pista! – mondja egy öreg asszony – mert az ütközetig meg nem áll ám veled.

– Ellenségre mennek, katona uram? – kérdi Pista.

– Éppenséggel oda sietünk most – felel az őrmester – csak torony iránt megyünk, hogy jókor odaérjünk, mert már a határon belül az ellenség.

– Hátha el is fogyasztják akkorra, mire odaérnek? – kérdi kétkedve a béres.

– Már a mi részünket csak meghagyják nekünk! – véli az őrmester, a fiúnak keze után nyúlván, mit az önkénytelenül odaengedett az öreg huszárnak.

– Nem jó lennék én oda, katonauram – mondja a béres – sokáig tudnám én megszokni azt a vagdalkozást, engem csak úgy szélről kellene állítani, aztán úgy adogatnám föl őket, kettőt, hármat egyszerre, már a hogyan kerülne a sora; azt már jobban tudnám.

– Vesződség az, öcsém – megint csak le kellene tenni a földre, hanem vágja az ember, a hol eléri.

– Aztán nem sajnálja szegény párát, édes öcsémuram? – kérdi a vén asszony.

– Elvétve egyiket megsajnálom én is – mondja rá az őrmester – éppen most két hónapja egy francziát úgy vágtam ketté, hogy a mint az egyik fele erre, a másik meg amarra esett, ijedtében mindenik felén a kéz utána kapott a másik felének, aztán a balkéz megfogta a jobbat, s olyan szépen következtek el egymástól, mintha nénémasszonynak egyik fia a másiktól bucsuznék.

– Uram s én Istenem! – fohászkodik az öreg asszony, az utolsó ízig hitelt adván a nagy hazugságnak. Pista pedig alig várta, hogy a hívogatás több legyen, mint a mennyit ő kinálgatá magát; mert hiába, még a lakodalom is azért esik olyan jóízűen, mert a vendéghivó utána megy egész a falu hosszán.

– No, öcsém! – kezdi újra az őrmester – jer velünk, üss egyet a markomba – mondja a huszár, kinyujtván karját, hogy a fiú a kinyitott tenyérbe üthessen.

– Ha beleütök, katonává leszek?

– Öcsém – mondja az őrmester – ezzel a tenyérrel úgy adom én a dicsőséget, mint a szentséges római pápa a maga kezével az áldást.

– Ne menj, édes cselédem – mondja megint az öreg asszony, – hát azért dajkált volna édes szülőd, hogy harangszó nélkül halj meg háborúban?

– Ha csak az a baj, nénémasszony – véli az őrmester – nem kell oda öregharang, a hol száz ágyú szól.

– De olyan fiatalon meghalni, kedves öcsém! – sopánkodik az öreg asszony.

– Csak nem hagyhatjuk üresen a mennyországot, édes nénémasszony.

– Látom már, hogy elcsábítja katonauram ezt a szép gyereket.

– Arra való a virág, nénémasszony, hogy bokrétába kössék! – mondja az őrmester. – Na fiú, csapj a tenyerembe!

– Egy baj van, katonauram – mondja a fiú – cselédember vagyok.

– Hisz öcsém, nem az urad ökrét akarjuk elvinni, hanem téged.

– Tudom, uram, hanem nem azért tartottak itt engem a télen, hogy a nyári dolog elől odább álljak; azért várjuk meg, míg kitelik az időm

– Addig majd az ellenség is elfogy, öcsém!

– Gondolja, katonauram?

– Hát azt gondolod, öcsém, hogy az ellenséget is elvetjük, mint a magot, aztán megvárjuk, míg kikel és megérik?… Öcsém! nem addig van az, hanem meg kell annak halni.

– Hátha majd lesz addig más ellenség? – véli a béres.

– Dehogy lesz, öcsém, dehogy lesz, hiszen már azon búsulok magam is, hogy mit csinálunk aztán, ha ezzel elbánunk? Lásd öcsém, azért bajos ám huszárnak lenni, hogy mióta azt azt ágyút kitalálták, mindjárt elneszezik a huszár elől az ellenséget, aztán nem marad mit vágni.

– Csak már az ispán úr eleresztene! – sóhajta a béres.

– Eleresztlek én, kedves fiam – mondja a herczeg.

– Az isten is megáldja kegyelmes uramat.

Erre a fiú az őrmester markába vágott, s a víg pajtások körülfogták a gyönyörű újonczot, hogy magukkal elvigyék.

– Nincs valami rendelkezni valód, kedves fiam? – kérdi a herczeg, visszatolván a fiúnak süvegét, mit az levett.

– Talán nincsen! – véli a fiú.

– Gondolkozzál fiam, ha valami jutna az eszedbe, – mondja az őrmester biztatva a fiút, – talán van apád, vagy anyád?

– Mind a kettő él még, őrmester uram, – mondja a fiú.

– Azokról ne aggódjál, – véli a herczeg – jobbágyaim nekem édes gyermekeim.

– Vedd le a süvegedet öcsém, – mondja az őrmester, – mert ezután már olyan csákót teszünk a fejedre, melyet még az oltár előtt sem szabad levenni; különben ezért a szóért magam is levenném.

Mire megvirradt, elment Pista a csapattal, Bowring úr pedig még egyszer kezet szoríta szíves házi gazdájával, s azután indult meg a bécsi irány felé, búcsuzóul mondván:

– Herczeg, ha angol nem volnék, csak magyar kivánnék lenni.

XIII. (Haragos atyafiak.)

Megülték a gyászt illő szertartással, és hogy a fájdalom mennyi nyomot hagyott, magunk tudjuk legjobban; mert hiába, igazán búsulni csak a magyar ember tud még. (Nojsz volt is oka reá mindig.)

Ez idő alatt Baltay uram ő nagysága sűrűbben látogatá meg a szomszéd udvart, s ha a nagyságos asszony távol volt, még a lusta cseléd után is méltóztatott egyet kiáltani: mit ácsorog? nem talál dolgot az udvaron? sőt még a nádpálcza is megmozdult kezében, pedig a bot abban az időben is megtartotta verekedő természetét, s az ütés abban az időben sem volt ajándék, ha mindjárt nádpálczával osztogatták is.

András hajdú fejcsóválva nézte ezt a dolgot, neki is megvolt azon jó tulajdonsága, mint a háziállatoknak, hogy az esőt és zivatart is megérzi, a mi nem is volt valami nehéz mesterség; mert András gazda jól tudta, hogy Dunay gróf úr nem vár névnapot vagy sátoros ünnepet, hanem hétköznap is megkerül egy pejparipán a szomszédban, melyet még az utolsó cseléd is szivesebben megvakar, mint magát megfésülje, s a vén András nem volt bolond ember, mikor azt mondá magában: Értem ezt a dolgot.

Mikor már annyi idő eltelt, hogy a megboldogultat elegendőképen megbúsulták, egyik napon Baltay úr épen a nagyságos asszonyhoz indult; hanem mivel a ház előtti akáczok alatt levő padon lelte, tehát mindjárt helyet foglalt mellette, s midőn már a «jó időt» meg a «fagyos lábujjáról vett csalhatatlan időjövendölést» elvégezte, mintegy újabb bevezetésül mondja:

– Bizony, kedves hugomasszony, eljár az idő.

– Érzem, urambátyám, ezelőtt néhány esztendővel még az árkon is átugrottam, most pedig már a kapavágás helyét is megkerülöm, hogy bele ne botoljak.

– Jól van, jól, hugomasszony, maga csak eltréfál, hanem én!… én már nem szeretem, hogy olyan nagyon gondomat viselem, – véli Baltay. – Eddig, ha valami bolondot tettem, mindig más vette előbb észre, s úgy mondták meg nekem, de most már minden lépten-nyomon korholom magamat, minden hibát észreveszek magamon; pedig elhigyje, hugomasszony, nem szeretem én azt, mikor az ember ilyen nagyon megokosodik.

– Ez mind megilleti azt a kort, melyben urambátyám most van.

– Persze, hogy megilleti, – hagyá helyben a másik, – de már csak azt látom, hogy nagyon sok bolondság van ezen a világon, s egy kis bódultság okvetetlenül kell hozzá, hogy az ember ne lássa a millió akadályt, aztán neki merjen menni; pedig a fontolgató ember addig számít, addig nézi a sok akadályt, hogy nem mer neki menni.

– Talán házasodni akar, urambátyám?

– De már ehhez épen nagyon okos ember vagyok, hugomasszony, – kaczaga föl Baltay, – hanem mivel idáig értünk, etessünk meg, hugomasszony, aztán beszélgessünk egyet.

– Jó lesz biz az! – véli az asszonyság, nem tudván, hogy az urambácsi hol akarja a szót elkezdeni.

– Hugomasszony, én most épen ötven esztendős vagyok…

– Az isten éltesse kedves urambátyámat továbbra is, – mondja a nő, – megmondjam én is, hány esztendős vagyok? mert én sem csinálok belőle titkot.

– Nem azért mondtam hugomasszony, – mentegetőzék amaz, – hanem azt gondoltam, hogy a jó úristen tán még megáld vagy huszonöt esztendővel, hisz mi az a hetvenöt esztendő?… teremtettét, apám, öregapám túlélte a nyolczvanat, hisz tán még hallotta is hugomasszony apámnak hirét, nyolczvan esztendős korában lóháton járt el a jóbarátokhoz, s ha a guta…

– Az a guta, az a Baltay-nyavalya! – mondja bánattal az asszony, – az a hirtelen harag! néha egy polturás malaczért olyan dühbe jönnek; pedig ha valaki alkuba állna velük, hogy haragudjanak meg ezer forintért, tán azt mondanák: ennyiért nem érdemes.

– De mikor megharagítják az embert!

– Haragudjanak meg, édes urambátyám, – okoskodik az asszony, – én is megharagszom; néha csak egy réczetojásért, csakhogy ilyenkor nem engem üt meg a guta, hanem én pofozok föl egyet a sok közől; – ennek aztán nem kell orvos; egy csibéből nem csinálok országos dolgot, mint, fájdalom, valamennyi Baltay agár- és lócserén haragudott össze s lettek halálos ellenségekké.

– Mond valamit, édes hugomasszony, – dünnyög Baltay, – de már én sem veszek valakibe olcsóért, annyit mondhatok, édes hugomasszony, inkább majd csak szép szóval győzöm.

– Megigéri ezt, kedves urambátyám?

– Becsületemre megigérem, ha hogy valaki apróságban megboszant, eleinte megmondom neki szép szóval: édes jó barátom, látod, én nem érek rá veled czivakodni,… hanem most az egyszer megmondom… hogy máskor is eszedbe jusson,… ha tudniillik megint ezt cselekednéd,… – mondja növekedő indulattal – … jól vigyázz magadra, különben úgy váglak… Akarám mondani, édes hugomasszony, hogy – no.

– Értem, édes urambátyám, így már jó lesz! – mondja az asszony, megmosolyogva az öreget, kit a vér majd megint elragadt.

– No lássa, milyen engedelmessé tesz hugomasszony, hanem már most az árát is megkérem ennek az engedelmességnek, – igérjen meg nekem egyet.

– Ha lehet!

– Persze, hogy lehet,… ha nem lehetne, csak nem kérném!… mondja Baltay, – hanem ha az ég huszonöt esztendővel megáldana, még megérhetnék egy véghetetlen nagy örömet…

– Ugyan mit, kedves urambátyám?

– Hogy hugomasszonynak unokáját én nevelhetném föl,… abból aztán fogadom, hogy ember válnék!

– Példának okáért?

– Már a példával adós maradok, hugomasszony, – hanem kezdjük elejéről a dolgot, – ez a kis Etelka már eladó lány ám!

– Csak nem kinálgathatom a kapu előtt, édes urambátyám!

– Ezt jól tudom, hanem édes hugomasszony, nem feledte el, mit igért nekem egyszer.

– Nem feledtem el, – felelé az asszony, – vőm csak olyan ember lesz, ki tetőtől-talpig igaz magyar ember!… nemde ezt igértem…

– Szóról-szóra.

– Ezt meg is tartom, urambátyám, arról bizonyossá teszem.

– Idáig minden jól van,… – mondja Baltay némi nyugtalansággal, – de megmondja nekem is, hugomasszony, kit akar vőül fogadni, még pedig a menyegzőnél előbb?

– Ha épen úgy akarja, urambátyám, – titkot nem fogok csinálni belőle.

– De hátha nekem kifogásom lenne ellene?

– Ettől nem tartok, urambátyám, – mondja az asszony önérzettel, – lányom legdrágább kincsem, azért nem fogom úgy elszórni, hogy akárki is meglelhesse.

Egyet nyelt az öreg, hanem mivel agyában a tervek nem mindennapiak valának, inkább tűrt, csakhogy valami módon czélhoz jusson, és a birtok egykor jó kezekbe menjen.

Az előbbeni czélzások némileg lefogták a könnyen gyulladó vért, azért nem mert föllobbanni, hanem tűrte a dolgot, mintha András gazda a kerítés tulsó oldala mellől merne átkiáltani, s azt mondaná, hogy ő nagysága valahára csakugyan higgadt emberré válik; – hanem csak fülelt a beszédre, mintha mégis kitöréstől félne.

– Okosan mondja, hugomasszony, – szólal meg egy kis erőlködés után Baltay,… – hanem már bocsásson meg az ilyen vasfejű embernek, ha mondom, hogy több szem többet lát, aztán az asszonyok nem mindig látnak odáig, hova a férfi.

– Meglehet, ámbár vagy tizenegy esztendeje már, hogy eltemettem az uramat, hanem ha ma csodát tenne vele az isten és föltámasztaná: nem tudom, nem találna-e mindent jobban helyén, mint volt egykor; – pedig az is Baltay-vér volt; aztán annak sem igen tetszett az, a mit nem ő csinált.

Megint nagyot nyelt az öreg, – sőt András már át is hajolt a kőkerítésen; mert már nem hitte, hogy a gazda ki ne repedjen a mentéből, mikor ily egyenesen beszélnek vele.

– Egy szóval sem mernék ellenkezőt mondani, hugomasszony, – okoskodék Baltay, – hanem higyje meg nekem, galambom húgomasszony, hogy nagy próbára kell tenni mai világban az embert, mert isten úgyse úgy vedlik már ez a mai népünk, mint tavaszszal a lúd; aztán nem szeretem én azt, hogy idegen tollat ereszt, mint a szajkó, mikor a pávák közé kivánkozott.

Az elmondott szavak azon idők szerint mély igazságot tartalmazván, a nő szintén elgondolkozott rajtuk, s ekképen Baltay mintegy alkalmat lelt újabb faggatásra.

– Hugomasszony, – megfogadtam, hogy nem durranok fel minden szíre-szóra, – meg is tartom szavamat, pedig elhigyje, hogy ezen erővel két embert földhöz vágnék, – ha rá gondolok, hogy az apáim és én tulajdon szerzeményemet, mit azok és én sarkantyús csizmában kerestünk, valami könnyű legény ott szórja el, a hol nem hogy nem értik a magyar szót, de még nem is hallják.

– Urambátyám, – mondja az asszony, letevén varrását a kőasztalra, – nem kínzom tovább, megmondom, hogy én már választottam, s ez ellen, remélem nem lesz kifogása.

– Várjon még egy kissé!… – mondja Baltay, mintegy időt vevén a készülődésre, nehogy a gutának adjon egy alkalmat megütni őt huszonöt esztendővel előbb, mint a hogy maga is akarná.

András már a kőfalon hasalt; – mert nem hitte, hogy a nagyságos úr olyat halljon, a mi neki tetszeni fog, annál inkább, mert a kerítés magasságáról épen a túlsó kertben sétáló Dunayra ösmert, ki Etelkával karonfogva járkálta meg a kanyargó utakat.

Midőn Baltay eléggé elkészíté magát, azaz mentéjét végig kigombolá, azt mondja:

– Na, édes hugomasszony, – most már szóljon bátran, hát kit választott?

– Dunay grófot! – mondja az asszony.

András ijedten csúszott le a kerítésről, – mert azt hitte, hogy a nagyságos urat csakugyan megüti a guta.

– Hála istennek! – mondja Baltay elhalványodva, – tehát mégis nekem van igazam!

– Miben? édes urambátyám,

– Azt kivánja tudni, hugomasszony? – mondja emelt hangon Baltay, – megmondom, hogy ez az ember…

– Mit akar mondani a nagyságos úr? – szól a hajdú, ismét a kerítésre mászván.

– Hát kend mit hallgatódzik?

– Najsz kell is hallgatódzni, – véli a hajdú, – mikor már megint olyan fönhangon beszél, hogy akár megszalaszsza az embert!

– No hát nem kiáltok… hanem édes hugomasszony, ez az ember nálam rováson van.

– Az nem tartozik hozzám! – szól határozottan az asszony.

– Még akkor sem, ha azt mondom, hogy nem lehet neki megbocsátanom?

– Talán bocsánandó vétke?

– Édes testvéremnek sem!

– Akkor sajnálom, – de anyai kötelességem az első, s az ellen véteni nem fogok.

– Hugomasszony!… én Baltay vagyok, – s az a lány Baltay-leány.

– És az én leányom – mondja a nő, fölemelvén ujját, mintha fenyegetni akarna.

– Hugomasszony!… – rimánkodék Baltay – még most sem haragszom,

– Bátyám!… meggondolám, mit tevék, mikor szavamat adám, – s én ezt megtartom. Isten engem úgy segéljen!

– No hát engem is úgy segéljen meg az isten, hogy pörleni fogok.

– Tessék! – mondja a nő fölemelkedve ülőhelyéből, s egy fejbólintás után az udvaron át a lakóházba ment föl, míg Baltay elkeseredetten ment haza.

András a kapuban várta.

– Hallja kend!… – mondja neki, – keresse kend elő azt a nagy pört.

– Mondtam úgy-e, hogy ez lesz a vége!… zsörtölődik a hajdú,… de azt is mondtam, hogy én elmegyek akkor ettől a háztól.

– Háládatlan ember!… mondja megilletődve az úr, – aztán el tudna kend hagyni?

– No hát nem megyek el, – legalább én majd megkapaszkodom abban a pörben.

– Talán nincs igazam? – lőn reá a kérdés.

– Mondtam már, hogy nincsen!… dünnyög a hajdú.

– Nem arról szólok, a mire kend gondol, – mentegetődzék az úr,… ha meghalt szegény öcsém, nyugosztalja meg az isten, – nem keresem, ki ölte meg?

– De keresem én! – mondja megilletődve a hajdú, – hogy ártatlant ne átkozzon érte a nagyságos úr!

– Elég annak a rovás!

– Azt is bánom, hogy én faragtam, – megérem még, hogy a nagyságos úr maga vakartatja le!

– Akkor én vetem tűzbe a pört!

– Ne mondja,… ne mondja, – okoskodik a hajdú – dehogy mondja!

– De mondom!

– Tudom, mit mond, akkor is azt mondja, hogy én vessem a tűzbe; hanem bele is vetem!

A két szomszédos ház ezer mértföldnyire vált el egymástól, mert az engesztelhetlen ember mindenére inkább megalkudott, csak magyarságára nem.

Napról-napra mogorvább lőn Baltay, s midőn a szomszédban menyegzőre készülének, ő Pestről elhozatta tabuláris prókátorát, egy csontig száradt embert, hogy pénzért veszekedjék Baltay helyett, és mutassa meg a szomszédéknak, hogy nem hogy abból nem kapnak, a mi holta után marad; hanem még azt is elveszi, a mit most birnak. – Azonkívül pedig három hónapi kutatás után mégis talált egy emberre, kit Baltaynak hívnak, s nevét csakugyan ypsilonnal irja ki, s azon jó tulajdonsága volt, hogy egy ép, egészséges fiún, és egy eladósodott kúrián kívül egyebe nem volt; tehát ezt a jó embert fiával fölrakatta egy kocsira, s elhozta magával, hogy a fiából embert nevelhessen kénye és kedve szerint. – Ez annál könnyebben megtörtént, hogy az apa néhány nappal előbb csakugyan meghalt, s így a fiúnak az isten után nem maradt egyéb gyámola, mint Baltay úr ő nagysága, – ez a kettő pedig, azt hiszem, untig elegendő.

– Tudja-e, miért hozattam el? – kérdi Baltay a vendéget.

– Me Hercle! semmi speczifikumra nem gondoltam.

– Tehát mindjárt megmondom.

– Kuriózus vagyok.

– Megint fölveszszük a pört.

– Leváljuk?… mondja az ügyvéd feleletül és kiigazításul egyszersmind, – hogy megint szisztáljuk.

– Azt ne cselekedjük addig, míg meg nem leszen a végitélet.

– Valde bene! – véli az ügyvéd, – tehát szentenczia legyen?

– Sohase szentencziázzunk, barátom! – mondja az öreg, – itélet is jó lesz.

– Ecce, – tehát már magnifice domine is neologus?

– Sohase vagyok én, – hanem ha diákul akarunk beszélni, beszéljünk diákul – ha pedig magyarul kezdtük, hát beszéljünk magyarul.

– Eminenter, – magnifice domine – hanem előre is deprecálom, – mert én még sohasem hallottam magyarul ezen szavakat: documentum, fragmentum, augmentum, supplementum, – és vagy ötszáz tummal végződő szót, – valamint confirmatio, citatio, visitatio, vacatio, jurisdictio, convictio, intabulatio, extabulatio, ratificatio, exhibitio és szinte még ötszázféle tio-val kimenő szót, – hát még a sok rector, cantor, præceptor, director, executor, assessor, compossessor, jurassor – és a Jézus tudja, hány tor- és sor-ban végződő nevet, tehát olyankor majd csak köhintsek, magnifice domine?

– Jól van, hát beszéljen, domine, úgy, a hogy tud, – hagyja helybe Baltay, hátradőlvén a karosszékben, mert valami fájdalmat érzett, s azt állva nem birta el; egyszersmind Andrásnak parancsolja, hozza be a nagy pört.

– Præstanter! – kiált az ügyvéd, – denique a jó argumentum mindig győz, – de gondolja meg csak magnifice domine, – az országgyűlésen vagyok octava mensis huius, – és per amorem dei, miről perorálnak a statusok?

– Ugyan miről?

– A nyelvről!… magnifice domine… a nyelvről.

– Csak nem tiltották meg, hogy magyarul beszéljünk? – ugrik föl Baltay egészen lángra gyulva.

– Nihil horum!… felel az ügyvéd, – hanem hivatalos nyelvvé akarják tenni a magyart.

– Nos aztán?

– Quid aliud, – minthogy a senior pars kontradikál; hisz ha ez megtörténnék, per Deos immortales, a kocsisom miatt sem beszélgethetnék az úton, mert ezek a gazemberek mindig fülelnek; így legalább egy kis distinctio van, és minden csavargó nem kottyan országos dologba.

– Bizony domine – maga mégis okos ember, – mondja Baltay egy kis gúnynyal, – maga legjobban bebizonyítja, milyen nagy szerencse, ha nem értjük egymást.

– Oppugnálni akar, magnifice?… mosolyog az ügyvéd, – tehát én leszek pro, – magnifice domine pedig contra, – aztán majd meglássuk, ki lesz a győztes?

– De, domine, nem azért hivattam én, hogy mink veszszünk össze, – mert ebben a pörben a biró is csak magam akarok lenni.

– Hoc non pergit! – nevet az ügyvéd, mert akkor én fizetném a perköltséget.

– No hát, jobb lesz, adja meg magát.

– Deus avertat, – hogy én azt cselekedjem, – magnifice domine, – én csak megmaradok az emplastrum mellett, és nem mondok helyette ir-t, mint a neologusok; – valamint az apothecát sem vertálom magyarul gyógyszertár-nak.

– Bizony pedig az elférne a maga fejében is, – véli Baltay, – mert az nagyon okosan van kigondolva, föl is irom mindjárt.

– Rogo, ne tessék inkommodálódni, nem sokára többet is irhat melléje.

– Minél több, annál jobb, – én mind megtanulom.

– Non faciat, rogo, – bizony úgy tesz magnifice domine, mint az a herczeg Batthyányi Lajos, – annyira inkarnátus ellensége minden diák és más idegen szónak, hogy – a mint mondják – inkább circumskribál valamit, csak ki ne kelljen mondania;3) így a documentumot palam és publice így kerülte ki: olyan irott levél, melynek erejével valamely dologról tanuságot lehet tenni.

– Hát ezt nem érti meg, domine?

– Hogyne érteném; – de hát nem rövidebb ez a szó: documentum?

– Majd lesz annak is neve, – csak ne essünk kétségbe.

– Talán még azt is hiszi, magnifice, hogy nekünk olyan poétánk lesz, mint Ovidius?

– Annak is csak asszony volt az édes anyja, – véli Baltay.

– Oh, Jupiter tonans, – ha az az Ovidius fölkelne, – mit mondana hozzá!

– Sohasem törődöm én azzal, hogy Ovidius ha fölkelne, mit mondana a mi poétáinkra, – mondja a nagyságos úr, – hanem, domine, ha Árpád apánk föltámadna, – magát okvetlen végig verné, azt bizonyosan tudom; pedig az nem tudott ám úgy diákul, mint egy pesti tabularis procurator.

– Jaj, – az az Árpád;… requiescat in pace, – bizony régen meghalt, talán testamentumot sem csinált.

– Az igaz, domine, – hanem maradt azután akkora szukczessziónk, hogy nyolczszáz esztendeje éldegélünk belőle, s még a prókátoroknak ma is elég jut belőle; pedig ha ő nincs, hát nem volna min pörpatvarkodni, amice – aztán még maradt utána egy kis konstituczió is; foltos ugyan, hanem csak ád egy kis meleget, aztán ha jó nem lett volna, nem tartott volna el – nyolczszáz esztendeig, tehát legyen bennünk annyi becsület, domine spectabilis, hogy ha már nem köszönjük meg, legalább tartsuk emlékül azt a nyelvet, melyet Árpád beszélt!

Ennyi aztán prédikácziónak is beillett, s a nagyságos úr megelégedett szónoklatával, mire a prókátor sem pro, sem contra nem tudott felelni, hanem megülte a széket, mintha odaragadt volna.

Azalatt kopogának az ajtón, melyen belépett a herczeg, ki a szomszéd menyegzőre tanúnak volt hivatalos, és tudva a két ház közti egyenetlenséget, nem hozakodék elő a viszonyról, – most barátját jött látogatni.

Az ügyvéd szobájába ment, s együtt maradt a két jó barát.

– Honnét? – kérdi Baltay a herczeget.

– Az országgyűlésről.

– Mi jó hírt hoztál?

– A jó reménységet, édes barátom, – hogy ha isten segítségével tán 1796-dik évben elvégezzük az országgyűlést, az 1796-dik esztendő a magyar törvényhozásban a legnevezetesebb esztendők egyike lesz.

– Én már igen kedvetlen vagyok.

– S vajjon miért?

– Öreg legény vagyok én ahhoz, hogy jobb időket érjek.

– Egy napocskával sem idősebb mint én, – és lásd, én mily vidám vagyok.

– Barátom!… mondja Baltay, bánatosan fogván meg a herczeg kezeit, vigasztalj meg engem is; mert már kifáradok.

– Jer hát, – mondja a herczeg, – leülvén a megszomorodott mellé, s egy kivett papirról olvasni kezdé:

A magyarokhoz.

«Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a boszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon?»

– Látom, nagyon is látom! – kiált föl Baltay.

– Menjünk odább! – véli a herczeg.

Nem ronthatott el tégedet egykoron, stb.

A Berzsenyi-féle dal könnyekre fakasztá Baltayt, s midőn a herczeg eltávozék, még mindig kezében tartá a papirt. Mélyen érzé az igazságot, és midőn ablakából a menyegzőre menő népet látá, melynek tarka seregében olyanokat is észrevőn, kik nála rováson valának, – újra meg újra tovább rágta magát a hazafiúi bánat.

– Nem!… kiált föl egyedüliségében, – rothadni készülő nép, én meg nem aranyozom azt az utat, melyen megindultatok!… s eszébe jutván a pör, harsányan kiált: András!

A kiáltásra előbb az ügyvéd jött, azután a hajdú.

– Mért nem hozza kend azt a pört?

– Mert sehol sincsen!

– Ember!… kiált az úr… ne mondja kend azt kétszer.

– Nohát háromszor mondom, hogy nincs meg, – és megint nincs meg, – felesel a hajdú, és ha nincs meg: honnét vegyem elő?

– Hiszi-e kend, hogy ellopták?

– Nem!

– Akkor valahol elhagyta az öcsém, – prókátor barátom, mennyit ér az én pesti házam?

– Félurodalmat.

– Ha azt a pört megleli, a pesti házat magának adom.

– Tessék irásban adni.

– Itt van! – mondja Baltay, megirván az igéretet, és a prókátor mosolyogva ment el.

XIV. (Házi nevelés.)

Baltay úr sohasem volt professzor; de meg is látszik rajta.

András gazda már a negyedik vármegyét is megjárta, hogy egy kis török lovat vegyen az úrfi alá, kit Baltay ünnepélyesen fiának fogadott, s mindjárt a nevelését is magára vállalta, még pedig olyan formán, mint a süldőt, hogy legelőször csontra nevelik, – hogy legyen mire ráhizlalni majd a sok zsirt.

A fiú ép vér volt, s a jótartáson hamar kiette magát, mert a két pofája olyan volt, mintha két oldalról egy-egy megrágatlan gombóczot tartana még, – a csúszás-mászásban pedig úgyszólván leégett róla a ruha; mert a szabó egyik ruhát meg sem varrta jól, már a másikra vette a mértéket.

András már rég font neki kenderből négyes szerszámot, egy hosszú nyelű ostort pedig a kocsis adott, s a sok paraszt fiú napestig elácsorgott a kapufélen, hogy egy kis fehér kenyérért rudas vagy gyeplős lónak beállhasson; hanem az volt boldogabb, ki ostorhegyre került, mert az ostorhegy alig ért a töretlen vászongatyához, – máris olyant ordított a kölyök, mintha belesántult volna, s addig el nem csöndesedett, míg az úrfi kalácscsal és almával egész a szuszogásig tele nem tömte a száját.

Baltay úr valamelyik ablakból legeltette szemét, kivált ha az úrfi összekapaszkodott valamelyik gyeplős lópajtással, s azt a gyöpre teremtette, honnét persze az úrfi is hozott mindig valami foltozni valót; mert hiába, az ilyen parasztkölyök nem egy könnyen ereszti el, a miben megfogódzott, s a mi gyönge, az csak gyönge, – a posztó pedig nincsen vasból, – tehát vagy a posztós imádkozott jól, vagy a szabó, elég az hozzá, hogy vagy folttal, vagy új ruhával kelle győzni.

A lónak szintén akadt dolga, mert ámbár a czukrot tele zsebbel hordta le neki, de azt meg is kelle szolgálnia; és hihetőleg a czukorból is elengedett volna, ha a nyargalásból el-elmarad valami; mert gyakran a parasztfiúk is fölkéredzkedtek, csakhogy az okos állat nagyon hamar megtanulta, mit kell mívelnie, mert alig kapaszkodott föl a gyerek, a kis dög leszegte nyakát, hátulsó lábával pedig fölugrott, – a mit eleinte csak akkor tett, ha az úrfi hátulról rácsapott, s a parasztfiú szépen hasra esett, hogy akár a kis paripa is bizvást ráülhetett volna.

Ilyen foglalkozás mellett megszokott a fiú a háznál, s úgy elfelejtett mindent azelőtt való életéből, hogy midőn egyszer véletlenül a falubeli tanítóhoz egy ital vízre bevetődött, szinte megcsodálta az abéczés táblát, mely a falon lógott, előtte pedig hét-nyolcz apró fiú, kik közől némelyik a mutatott betűt egész egy ütemmel később mondta, mint a ki legelőször eltalálta, a miért aztán őt meg a tanító találta el, s így a kis fiúnak igen korán tiszta fogalma lőn a tudományokról és azoknak nehéz voltáról.

Az úrfi megbámulta a betűket, s a tanuló vakmerősködött megkérdezni az á-t.

Még mindig hű volt az emlékezet az á-hoz, s az úrfi a fiúk közé állt s megnevezé a betűt.

A parasztfiúk bámészkodva maradtak meg közelében, és örvendettek a kis szünetnek, mert a tanító úr ezen a napon kiválólag sűrűn osztogatta a poflevet, – miért a kis fiúk egy szemmel mindig a tanító kezére lestek és ámbár elméletben nem tudták volna meghatározni az eszmét, de a gyakorlatban már meglehetősen tudtak – parirozgatni.

Minthogy az á szerencsésen sikerült, a tanító nekibátorodott, és egész a b betűn túl a c betűig vakmerősködött, s már megcsiklandozta szivét a remény, hogy a nagyságos úrtól minden betűért kap félhold feles kukoriczaföldet, s éppen ezen reményben annyira megszilajodott, hogy mutatópálczájával hirtelen egy jó távol eső betűre mutatott, az n-re, mit az úrfi h betűnek mondott, – s a mint a tanító hirtelen az úrfira fordítá a szemét, a közelálló parasztgyerek önkéntelenül elkapta fejét, mint akkor szokott, midőn valamelyik édes pajtásuk a szamárságért meglakol, s ilyenkor néha annak is jut, kinek nem szánták, éppen úgy, mint a vadréczecsapat, melyből a vadász rendesen nem azt lövi meg, a melyre czélzott, hanem a mellette valót.

A tanító nyájasan megigazítá a hibát, s minthogy az úrfinak kedve nem fogyott ki, egy kis negyed óra alatt az úrfi megint összebarátkozék régi ösmerőseivel, s a tanítónak megigérte, hogy máskor is eljön, mit mi részben a fiú jobb tulajdonságának, részben pedig azon czifra tökfajtának tulajdonítunk, melynek vagy húsz példánya a gerendán ült és belőlök egyet az úrfi kapott meg.

Így növekedett a fiú anya nélkül, – ámbár apja aztán kettő is volt, Baltay ő nagysága és András, ki legelőször jött arra a gondolatra, hogy annyi jó falatért már az istenre is rá lehetne gondolni egyszer napjában.

Míg a nagyságos úr elment valahova látogatóba, András behivta magához a fiút, és a tulipános ládára fölültetvén, elkezdte neki magyarázni az istent, hogy már arról is tudjon valamit, – és ezt azon tudattal tette, hogy okvetetlenül megértelmezi neki. – Hej, de sok ember van a mai világban, kit András bácsi mellé a ládára kivánnék ültetni, hogy ha már nem hitték eddig az istent, legalább kérdezősködjenek róla.

A fiú nagy kiváncsisággal hallgatta a dolgot, és szépen megfogta az értelmezést, míg arról volt szó, hogy az isten minden embernek parancsol.

– András bácsinak is? – kérdi a fiú.

– Csak úgy, mint másnak! – mondja a theologiæ professor a láda-katedráról.

– Hát bátyámnak? – kérdi újra a gyerek.

– Annak is parancsol.

– Aztán fél tőle a bácsi, meg András bácsi?

– Félünk bizony; mert az ember nem tudja, mikor tesz rosszat.

– Aztán András bácsit megveri az isten egy bottal?

– Na, tudja úrfi, – az úristen nem olyan goromba, hogy bottal verekedjék, mondja András, mire a gyermek egészen vörös lett, és némi félénkséggel kérdi:

– Hát gorombaság az, ha valakit megütnek?

– Csak a barmot kell megütni: mert annak nincsen esze, hogy a szót megértse, – ha megértené, arra menne, merre mondanák, és nem várná, hogy megüssék.

Megint elvörösödött a gyermek és egészen a hajdú ölébe húzódván, megpödri annak bajuszát, s azt mondja neki alig hallhatólag:

– András bácsi, ezután nem ütök meg senkit.

Andrásban volt annyi tapintat, hogy a fiút megczirógatta érte, minek a gyerek épen úgy megörült, mint a tanítótól kapott tarka töknek, – és minthogy Andrást további beszélgetésre unszolta, András még tovább ment a theologiai leczkében, és kezdé magyarázni, hogy minden a világon az isten adománya, és ha akarja, megint visszaveszi, – mert az övé.

Ez már aztán nagyon odadüleszkedett a gyermek eszéhez, és igen megingatta.

Elkérdezte a gyermek, hogy az András bácsi mentéje, annak a zsinórja, gombja, meg András bácsi sarkantyus csizmája, tulipános ládája, tajtpipája, dohányzacskója mind az istené?

– Egy szálig! – mondja András, kifáradhatlanul neki szánván magát a magasabb tanulmánynak.

– Az én bácsim mentéje is azé?

– Minden legkisebb portékája azé, úrfi.

– Hát a bajuszpödrője? – mondja a fiú.

– Mondtam már, úrfi, hogy minden azé, egy szálig.

– Hát az én fogam, a mit tegnap kihúztunk?

– Az nem kell neki! – mondja András leszállván a ládáról, nehogy az úrfi még bolondabbat kérdezzen, s András bácsi, valamint a tanítás tárgya iránt kellő tisztelettel, úgy a maga tekintélye iránt is meglehetős előszeretettel levén, semmit sem akart koczkára tenni.

– Már elmegy, András bácsi? – kérdi a gyerek, belekapaszkodván a tanítóba.

– Dolgom van úrfi, azt kell elvégeznem.

– Beszéljen még valamit, édes, kedves, jó András bácsi, én elhallgatom akármeddig, – rimánkodik a fiú.

– Mondtam már, – hogy nem érek rá – felel vissza amaz – majd ha ráérek, bejöhet az úrfi megint.

– Csak egyet mondjon még meg, András bácsi.

– No aztán valami okosat kérdezzen ám, hogy máskor is kapjon feleletet – jegyzi meg az óvatos hajdú.

– Azt mondja meg András bácsi, hogy miért adott az isten egy embernek keveset, a másiknak sokat?

– Hüm! – dünnyögött a hajdú a furcsa kérdésnél, mit tán ezer meg ezer ember, köztük tán ő is többször kérdezett, végre a feleletet a gyermek eszéhez akarván mérni, mondja: Az istennek sok dolga van; azért ád egyik embernek többet, hogy az más szegénynek adjon, mikor az nagyon rászorul.

A fiú elcsöndesedett, hanem már most alig várta, hogy a bácsi hazajőjjön: mert hiába, csak nem akarta ő azt elhinni, hogy a bácsinak mindene, még a mentegombja is az istené, és nem a bácsié! azért midőn a bácsi hazajött, alig várta, hogy alkalma essék a dolgot jó módjával próbára tenni.

Végre megjött Baltay, a fiút megkérdezte, nincsen-e baja? kapott-e mindent? merre játszott? de a leczkéről hallgatott a fiú, hanem midőn a bácsi utóbb pipára gyújtott, és a nagy székben elgondolkodott, a fiú egymagában nyughatatlankodván a szobában, minden tárgyat megérintve, kezdé mondogatni:

– Ez sem a bácsié, ez a szék sem a bácsié, ez a kép sem a bácsié, ez az ablak sem a bácsié!

Baltay végre föleszmélt és figyelni kezdett a gyermek beszédére, minthogy az még tovább folytatá, s éppen Baltaynak csizmatalpára bökvén, mondja:

– Ez a csizmatalp sem a bácsié, ez a csizmaszár sem a bácsié, ez a galambkosár a csizmán az sem a bácsié, meg ez a dolmány sem azé, meg a nyakravaló sem azé, semmi sem a bácsié.

– Ejnye, te rossz kölyök, de kivetkőztettél mindenből – mondja némi fájdalommal Baltay.

– Hisz ez mind az istené! – mondja rá a gyerek.

– Úgy!… az már más!.,. – veti utána amaz – hát kitől hallottad?

– András bácsi mondta, hogy minden az istené, még a bajuszpödrő is.

– Jól mondta, édes fiam, hanem most menj vacsorálni, mert meghül a kása! – utasítá Baltay a fiút, s midőn magára maradt, gondolkozni kezdett arról, hogy aligha a legjobb úton indult a gyermekkel; mert a természeti ösztön a tudás vágyát kergeti föl a gyerekben, és végre is ki kell ereszteni kéz alól a gyereket, tehát mire ez az idő bekövetkeznék, jól lesz addig valamely kis tanulsághoz dörgölni, hogy ha nem is lesz belőle czitrom, legalább legyen meg a szaga.

András hivatlanul jött be, körülnézett egy kis tennivaló után, s minthogy hamar helyrerakott mindent, utóbb már kétszer is kézbe vett ugyanegy dolgot, hogy oka legyen benn maradni; mert véleménye volt a hajdúnak és nagyon kereste az alkalmat, habár össze kellene is zörrenni, de mégis elmondhassa.

– András!… – szólamlik meg az uraság egy nagy füstöt fujván ki.

– Tessék parancsolni! – mondja némi szokatlan készséggel a hajdú, mert az ő szívén ma megoldódzott valami kötelék, s a fiú sorsáról nem tudott megfeledkezni.

– Látom, tanítja kend ezt a gyereket.

– Enni már tud, nagyságos uram – véli a hajdú – aztán azt gondoltam, hogy ha gombóczba adunk is be neki egy pár istenes dolgot, csak eregessük bele.

– Nem lesz még korán?

– Már hogy gondolja a nagyságos úr, mikor maga szemeivel látta, hogyan veri földhöz a paraszt gyerekeket, aztán ha ezt elbirta, a betű sem vágja földhöz.

– Hallja kend, nem akarom ám, hogy a tanítók idő előtt agyonöljék a sok tudománynyal.

– Csak nem kivánhatja nagyságos uram, hogy úgy tegyenek vele, mint a mártott gyertyával, egyszer-kétszer megbuktassák a lében, és rajtmarad, a mi rajtmarad.

– Lesz neki, miből megéljen.

– Jó, hogy ideértünk, nagyságos uram – mondja András – mert a gyermeknek az esze szanaszét jár, aztán ma már azt is kérdezte: miért adott az isten egyik embernek többet mint a másiknak?

– Ne mondja kend!

– Most már nem mondom, mert megmondtam.

– Nohát mit felelt kend!

– A mit tudtam nagyságos uram – mondja némi ellágyultsággal – hogy az istennek sok dolga van, azért ád egyik embernek többet, hogy mikor a másik megszorul, adjon a szegénynek.

– Úgy isten ugyse, maholnap mindent elosztogat.

– Ha nem lesz elegendő esze hozzá, biz az nyakára hág; – jegyzi meg a hajdú – hanem azért taníttassa meg a nagyságos úr, hogy a sok vagyonhoz elegendő esze legyen.

– Hallja kend! – mondja az öreg úr – kend talán meg sem gondolta, mennyi vagyon marad erre a fiúra, és három gróf is összekapaszkodhatik, míg az én birtokomat átéri.

– Akkor meg már idáig is kár volt a gyöpön futtatni; mert nagyságos uram, ha ez a fiú a bolondságot megszokja, majd aztán hamar megunja az itthon valót, aztán kiebb kivánkozik, pedig azt hallottam, hogy azok a külországi bolondságok nagyon drágák, s ezt a robotban keservesen keresett pénzt kár lesz a bolondok közé szórni; itthon talán olyan bolond is akadna, ki legalább felében szedné föl.

– Ejnye, András, de megtanulta kend a leczkéjét.

– Régen tanulom én már ezt, mióta ez a sok mindenféle uraság, meg a cselédje ide jár, aztán egyikről-másikról csak vedlik le valami, aztán reám ragad.

– No csak mondja kend odább, mert látom, hogy akármi kínnal is elmondja kend a többit is.

– Nem lesz sok, nagyságos uram.

– Mindegy, most ráérek meghallgatni, azért csak nyögje ki kend magát.

– Bizony régen nyögöm, hogy az olyan úr, mint ihol az az enyingi herczeg, hogy az úristen áldja meg a porát, valamint azét a keszthelyi grófét is, milyen derék nagy urak azok, hogy nemcsak ijedtében veszi le előttük az ember a kalapot, hanem mivel utánuk, előttük megyen a becsület meg a jó hir; aztán ha ész kell nekik, nem futnak el a fiskáriusok után, hanem megoldják a maguk eszét, abból is telik.

András ezt olyan becsületes képpel mondá el, és olyan tűzzel, hogy bajos lett volna szavába vágni; azalatt pedig Baltay úrban is taszigálódott valami; a mi aztán nagyon is szívéig ért, és végre azt mondja:

– András! rendelje be kend a tanítót, tegyen a gyerekkel próbát, vajjon megférne-e már a gyerekben egy kis ábéczé.

– Már benn is van – mondja András, megsimítván bajuszának hosszát.

– Mi a mennykő?

– Végig tudja már, nagyságos uram – mondja a hajdú – a tanító egy kis tarka tököt ajándékozott neki, aztán lássa nagyságos uram, azért a hitvány jószágért milyen hirtelen megtanult huszonnégy betűt.

– Na András!… ha ilyen olcsóért tanul, az én jószágomért is megtanulhat valamit.

Hány büszke nagy úr van, ki magyarul sem tud; pedig ma nem ülne a kastélyban, ha öregapja neve a magyar történetben nem volna megirva.

XV. (A tizennyolczadik századnak utólja.)

Emberhússal kivánt jóllakni a halni készülő tizennyolczadik század, s a franczia határokról átcsapott a láng, mely az osztrák határokon keresé áldozatait.

Összegyülendő volt a hiressé vált 1796-ki országgyűlés, mely rövid idő mulva oszlott el, de nem nyomtalanul; s nekünk e nyomot föl kell keresnünk, hisz oly édes a megemlékezés, és hány kézzel szorítunk kezet azon időből, mikor egyik vagy másik ezek közül azon időnek munkabiró tagja volt? – Budán vagyunk. Az est homályában nem annyira a fényes világítás, mint a minden ötödik, hatodik házból kitóduló zenehang vezeti el az embert egyik utczától a másikig, ha tudniillik el bir menni az ablak alatt, hogy a megkezdett nótát végig ne várja, mert oly keservesen szól a lassú magyar, hogy ha már megrikatta magát az ember, megvárja a nótának frissét, tán a megzaklatott lelket a rákapott nóta helyrerángathatja.

A király vendégképen lakta meg az ős várat, s összetódult mindenfelől a nép, hogy a vendéglátás csodája ünnepeltebb legyen.

Mindenki megérzé a nagy idők súlyát, és minden ünnepélyesség mellett szárnyaszegett volt a kedv, és rávárt, hogy vagy a szomszéd, vagy a jó barát vidítsa föl, s a czigányok a nagy levertség mellett annyiból jó keresetre tettek szert; mert már nálunk az a szokás, hogy hegedűszó mellett is el tudunk búsulni.

Hagyjuk az országgyűlést, mely a nehéz napokban nem csüggedt, hanem menjünk a nádori palota felé, honnét négy alak jött ki az udvarból, és a sötétes utczákon keresztül végig járták Budának minden zugát, mintha fogadásból tennék ezt a munkát.

– Mit gondol ön – kérdi a két utolsó közül az egyik – mire számolhatunk?

– Mindenre, fönséges úr…

– Csitt! – mondja a megszólított – könnyen megismerhetnének bennünket; hagyjunk el minden czimezést, különben éppen ez árul el – mondja, közelebb húzván magához szomszédját, s azután a beszéd tárgyára térve: – Tehát sokat remél ön?

– Mindent! – ismétli a másik – az én szabadosaim már fegyverben állanak, s holnap reggel szemlére vezethetem őket.

– Ez hatalmas kezdet – véli a másik – és példának okáért elég az országnak?

– Remélem, hogy nem magam leszek.

– Adja isten! adja isten! – ismétli a másik – hogy a király örömmel távozhassék!

Ezalatt a két első megállt az utczán, nem messze egy háztól, melyben úrivendégek sereglének össze, s a legjobb bandák egyike hallatá magát.

Az utóbbiak néhány lépésnyiről szintén megállapodának, nehogy az elsőket közellétökkel zavarják, s minthogy különben az utcza végképen csöndes volt, a zene oly tisztán kihallék az utczára, mintha idehegedülnének.

– Ah, ez a panaszos hang! – mondja az első – ide vagy nagyon jókor jöttem, vagy igen rosszkor.

– Szabad értelmezésért esedeznem? – mondja a másik, kitünő figyelemmel.

– Szivesen! – mondja a másik – ha itt búsulnak, úgy ezektől nincs mit remélnünk, és ne sokat számítsunk, ha csalódni nem akarunk; tehát menjünk!

– Még csak egy perczet,… uram! – eseng a másik, az uram szót akképen hangoztatván, mintha előtte valami hiányzanék!

– Legyen! – mondja némi kedvetlenséggel a másik – azonban az egy percz nem volt szükséges, mert a lassút oly eleven nóta követé, hogy az átmenetet nem birá magának megmagyarázni az egyik, hanem a kedves hangok magyarázatául kérdi: mi ez?

– Ily közel a bánathoz a mi örömünk,… fels… Uram! – igazítja helyre a szót a másik, egyszersmind bevárták a nóta végét, valamint az utána következő indulót, mely buzdító hangjával megindítá a beszélgetőket, hanem a két elsőt kétségtelenül meglepte a zenében kifejezett mérték, s mintha nem birna elszakadni a hangoktól, oly aprókat lépett, hogy az utolsó hang sem veszett el a távolban, de éppen e miatt a két hátulsó már igen közel érte őket.

– Kérem önöket – mondja az elmerült – meg tudják emlékükben tartani ezt a zenedarabot?

– Oh igen! – felele mind a három.

– Tán ismerik? – lőn az újabb kérdés, mire aztán a hátulsók közül az felelt, ki a czímet visszautalá, de kit tán önök is fölismertek, tudniillik a nádort, míg a vele menő személy Batthyányi Lajos herczeg volt.

– Ez a Rákóczy-nóta volt.

– Szeretem, hogy hallottam – mondja a fejedelem – most már tudom mit kell tennem, mondja derülten, és majdnem kitörő kedvvel.

A körülállók nem tudták megérteni e szokatlan fölgerjedést.

– Igen, igen! – szólt a fejedelem – gróf Dunay engem jókor vezetett erre – most már tudom, mi a magyarnak a zene, és ha nem akarna máskép segélyt adni – lemegyünk Rákosra, elhegedültetjük a Rákóczy-nótát, s velem indul meg az egész ország.

– Amen! – mondja a herczeg, mintha az ország helyett mondaná e szót, s a kis társaság visszafelé fordult, még pedig ugyanazon ház irányában, hol a zenét előbb meghallgatták.

Az ég csillagai szolgáltak mécsül az utczán, az ősz Gellért, mint az elmult idők oszlopa, eltagadhatlan jeléül állt helyén, s minthogy az idő méhében már jelentkezének a vajudó kinok, nem volt ember, kit az összetartás vágya nem szólongatott volna, s e kis körben annyi bizalom uralgott, hogy mindenik boldogan érzé magát.

Notes in this chapter

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings