MÁSODIK RÉSZ. (continued 3)

– Nos aztán? – kérdi Baltay még odább, minthogy ő maga úgyis reggel óta tudta, csakhogy azt nem érti, miért harangoznak itt is?

– Nagyságos uram – felel – urunk volt az nekünk, – ott is dolgoztunk mi sokszor nagyságos uram, aztán annyi jó voltával éltünk, hogy bizony nagyon olcsóért köszönjük meg, ha a harangot meghúzzuk utána.

Baltay némán marad egy darab ideig, s midőn a paraszt ember látta, hogy a nagyságos úr nem szól többet, még egyszer meglebbenté nagy szélű kalapját e szóval:

– Az isten jóvoltába ajánlom a nagyságos urat.

– Jó szerencsével járjon kend; – feleli utána Baltay, fölébredvén a köszöntésre, azután pedig rendelést tett, hogy a másnapon Enyingen tartandó gyászmisén minden mozdulható ember jelen legyen, csak annyi ember maradván otthon, mennyi a házőrzésre okvetlenül megkivántatik.

Másnap Baltaynak négy lova Enyingig kénytelen volt lépésben menni, mert a kocsis már nem győzte kerülgetni a sok kocsit és gyaloglót, tehát mentek, a hogy mehettek! de még egészen jókor a gyászünnepélyre, mely népesebb lőn, mint bármely országos vásár, és kétségtelen bizonyítványa volt annak, hogy Magyarországon a földesurat legtöbbször a jobbágy siratta meg.

Abban az időben Enyingen éppen azon a helyen, hol most a ritka szép katholikus imaház egy gyönyörű kertnek facsoportozatai között áll, volt a temető egészen a helység közepén, ugyanott pedig egy kis kápolnaféle imaház, mi az akkorban ott lévő katholikus híveknek nagy szűken elég volt, bucsukor tehát, és egyéb ünnepély alkalmával a hívek meggyülekezvén, a tisztelendő úr a szószéket kitétette s úgy beszélt a népnek.

Látván a roppant tömeget, a szószéket ma is kitetette, és a hallgatóknak szivéig beszélvén, tán nem volt egyetlenegy ember, kinek könyei ki ne csordultak volna, s a református tiszteletes úr legjobban törölgette a szemét.

– Nézze kend, – súgja egyik paraszt a másiknak, – még a kálomista emberek is sírnak, pedig a mi papunk prédikál.

– Mert igazat beszél! – mondja Bocsor gazda, a mostani pápai tanárnak édesapja, kihúzván kendőjét, hogy lefolyó könyeit föláztathassa, mert érezte a becsületes ember, hogy egykönnyen el nem állíthatja.

Vége lőn a szent beszédnek, s imát kezdének a hívek a megboldogultnak lelki üdvösségeért, s midőn már mindenik keresztül levelezte saját imádságos könyvét, önkéntelenül nézett a szomszédéba, ha ott tán még egy másik imádságot lelne.

Kajári Pál, Holvagy Pistának édes apja, éppen most végezte el az utolsót, mit saját könyvében talált, tehát áttekint egy református atyánkfiának könyvébe s abból akar imádkozni.

– Hisz kend pápista! – mondja a másik.

– Az vagyok, édes jó barátom – felelé Kajári.

– Éppen azért mondom – jegyzi meg a szomszéd – mert én meg református vagyok.

– Nem tesz az semmit – nyugtatja meg őt az öreg Kajári, – hátha a kelmed könyvében is találkoznék valami szép imádság, azt gondoltam, sokkal tartozom én ennek a herczegnek, s ha már meg nem fizethetem neki máskép, legalább imádkozom érte, – aztán nagyon nem szeretném, ha valami szép imádságot – elmondatlan hagynék.

*

Sorsom azon boldog körülmények közé vezetett, hogy gyermekkorom legelső emlékei e nagy név említésével vannak kapcsolatban, – meglehet mások elfeledik a multat, – én legboldogabb vagyok, midőn azt megemlegethetem, és elmondhatom:

A kit holta után így siratnak meg, az nem halt meg!

XVIII. (Az újabb nemzedék.)

A tizenkilenczedik századnak eleje csak olyan zajos volt, mint a tizennyolczadiknak vége, s míg az ostoba varjuk hirbe keveredtek, hogy egyik varju a másik varjunak szemét nem vájja ki, addig az emberi faj egészen más munkába fogott, s az volt a legderekabb ember, a ki legtöbbet vert agyon.

Lehetetlen kikerülnünk azon időket, mert embereink e korban éltek, hanem azért kerültünk a legegyenesebb útra, hogy történetünk folyamát szétágazóvá ne tegyük, s éppen azért írjunk ide néhány sort abból a vastag könyvből, melyben Kisfaludy Sándor életleirása leghitelesebben meg van.

«Midőn Himfy szerelmeinek első kötete: «A kesergő szerelem» megjelent, soha, sem előbb, sem utóbb nem okozott Magyarországon könyv oly sensatiót (a mint ott van), mint ez. A Himfy név hirtelen elterjedt az egész hazában, s a nagy ösmeretlen közfigyelem tárgya vala.»

A második kiadásban nevezi meg magát Kisfaludy, s attól fogva nincsen egyetlen egy kabátos ember, ki ezt a nevet ne ismerné, s a zalai hegyek csak oly ismeretesek, mint «Pusztaszer», hol eleink Árpádot pajzsra emelték.

A csatazajnak kellő közepéről nem hozott senki zöldebb babért, mint a melyet egy ország nyujta Kisfaludynak legelső műveiért, s ebben az országban nem volt még a «Miatyánkon» kívül imádság is, melyet könyv nélkül annyian tudtak volna, mint a regéket, melyek hirtelen járták be nagy Magyarországot.

Mint a várt vendéget kapták mindenfelé a regéket, és egy csoportban harmincz ember is hallgatta, midőn a harminczegyedik fölolvasta nekik.

Baltay házánál ki- s bejárt a sok vendég, még a cselédek közt is közszájon forgott a hires történet s midőn Imre úrfi hazajött Keszthelyről, hol addig tanult, hogy már az iskolából is kifogyott, András maga maradván az úrfival, addig kérte, hogy a fiú Kisfaludyt neki könyv nélkül elmondá.

András az öreg úr aranyos mentéjének gombjaival vesződött, Imre pedig egyre-másra mondá a sok verset, és csak annyi időt vett, míg az öreg egy-egy könyüt eldörgölt a képén, vagy a lelkes ifjúnak arczát nézé, s az öreg cseléd gyönyörködött benne, hisz a jó mag nem szóródott ki az útra, hanem a jó földben szépen megeredvén, erős hajtásokat kezdett ereszteni.

– Nincsen több? – kérdi András, midőn a fiú megnyugvás végett megállt.

– Még felét sem mondám el.

– Hej, kedves úrfi, már hol fér el a fejében az a tenger sok tanulság?9)

– Ott, a hol a többi, András bácsi, – válaszol a fiú, – ne mondjak már többet?

– Majd lemegyünk a kertbe, – kedves úrfi, – mikor az öreg úr a délutáni álmot aluszsza, ott majd nem háborgat senki, – ott aztán elhallgatom estig! – mondja András, az aranyos mentét a szomszédterembe czipelvén, hanem midőn ő az egyik ajtón bement, mintha a másik éppen akkor záródott volna, – már majdnem azt gondolta András, hogy az öreg úr hallgatózott; de aztán azt hitte András, hogy a nagyságos úr nem állta volna meg szó nélkül a dolgot: mert még mindig jobb szerette, ha a fiú a fára mászott, mint ha könyvet látott a kezében.

András nem sokáig tünődött, mert hisz az is meglehet, hogy nyitva volt az ajtó, s mikor ő az egyiket kinyitotta, akkor a másik becsapódott, tehát nincs miért tovább firtatni a dolgot; hanem mivel mi bizonyosan tudjuk, hogy az öreg Baltay csakugyan a szobában volt, azt is megmondhatjuk, hogy az öreg régóta hallgatózott, s ámbár néhányszor már megsokalta a szavalást, és be akart nyitni a szobába, mégis mindannyiszor valami hátrahúzta, s utóbb maga sem bánta, hogy a gyermek nem fárad ki, sőt jól esett neki, hogy András a gyereket bámulja, – tehát nem zavarta őket, hanem midőn hallotta, hogy légyottra rendelte András a fiút, ő is eltávozott.

Pipára gyujtott az öreg, föl s alá járkált a szobában, a fiúnak jövendőjéről gondolkozott, s ez volt a legelső eset, hogy a fiunak eszét sem feledte ki s nagy megelégedésére szolgált, hogy András megbámulja a gyermeket, tehát föltette magában, hogy a délutáni alvást elengedi s ő maga is elsompolyog utánuk a kertbe.

Mielőtt oda mennénk, álljunk meg egy szóra.

Sokféle alakban jött már le a földre a nyomoruság, de ha visszagondolunk a jelenből az elmult tíz esztendőre, bátran azt mondhatjuk, hogy a «nagyságos és tekintetes» nyavalyában sinylődött a nemzet.

Elátkozott ember volt, ki a tekintetes uraságig föl nem vergődhetett, – és boldogtalan volt a leány, ki egy tekintetes urat nem foghatott, pedig végtére már annyi volt az ügyvéd, orvos, mérnök, hogy a hol a verebeket akarták kővel dobálni, ott is a tekintetes ügyvéd urat találta el a kő.

Még a falusi kutya is úgy elfajzott, hogy nem a koldust vagy a zsidót ugatta meg, hanem azt a boldogtalant, ki a tekintetes czímig föl nem vergődhetett s még a legélhetetlenebb czigány is azt mondogatta, ha megharagudott: nem is tekintetes, hanem nemzsetes.

A gyöngeség végtére nyavalyává fajult, s jaj volt a cselédnek, ha a tekintetes czímet meg nem szokta, – végtére cselédfogadáskor valóságos leczkét adtak a cselédnek csupa titulusból.

A kenyér megfogyhatott a háznál, – kértek a szomszédból, vagy néha koplalással győztek, csak a tekintetességből nem engedtek alább, s még a házaló zsidóval is könnyebben megalkudtak, ha egy czimmel fölebb beszélt, ámbár eközben a rőföt mindig kurtábban ereszté.

Fölment az ifjú úr a tanodába, nem azért, hogy ott fölszedjen a tudományból, de hogy elkószálja az esztendőt; mert az édes mama rég megsugta neki, hogy akár tanul, akár nem, azért itthon mégis tekintetes úr lesz.

Midőn a tanár tüdőfáradtig lármázott, addig hortyogott az úrfi; pedig ha nem alszik, még akaratlanul is ragadt volna rá valami, s jó hasznát veheté, mikorra csakugyan már belenőtt a tekintetes czímbe; de a vagyon otthon rettentően megfogyott, mert a tíz esztendő alatt az ujjnyi széles szalag tenyérnyire nőtt meg s ez a kis külömbség először a rétet, azután a buzaföldet ette meg, s ámbár a sok mosott szalag és tekintetes czím mind megvan, de a rétet és buzaföldet a szomszédéhoz mérték, és az úrfi hiába vakarja a fejét, mert biz abban sincsen, pedig ugyan jó volna a jó tanács, mert a tekintetes titulust nem lehet betálalni, s a mellett fölkopik az álla.

Persze, most már az ifjú úr is belátja, hogy jobb lett volna valamit tanulni; de már késő és szégyen tanuláshoz fogni; tehát megkisérti a tekintetes czímet, mi hasznát lehetne még venni. – Házról-házra kujtorog most, atyafiságba keveredik az egész világgal, és minden ismerőstől kölcsön kér, a mennyit adnak. Korhely pajtások közt hűséges jó barát, jó pénzért bolondnak is beáll – ennyi maradt meg a régi vagyonból: – tekintetes úr most.

Szomorú kép, – sokkal rongyosabb, mint mutogatni kivánná az ember, és jaj annak, kit az apai és anyai gőg idáig vitt; pedig számosan vannak még a józanabbaknak szomorú például.

Baltay féltette a fiút, de midőn az eleven eszű gyermeknek előmenetelét látta, végig gondolt terjedt birtokain s neve becsülete mellé, azt gondolá, nem rosszul illenék, ha a fiút okos embernek mondaná mindenki.

Ebéd alatt engedékenyebb volt, mint máskor, és eltűrte, hogy a gyermek a maga eszéből beszéljen valamit, s föltette, hogy délután nem alszik, ha kínjára esik is, hanem lemegy a kertbe.

Az álom oda nehezkedett a szempillákra, Baltay mindenkép erőlködött, hogy elverje a megszokott vendéget, de az végtére is erősebb volt, s az öreg úr a zsölleszékben uzsonnáig aludt.

András az alatt a lugasban üldögélt, s a fiú egyre-másra mondta a sok történetet, s már az uzsonna-idő is elérkezett, mikor az öreg úr kidörgölvén szemeiből az álmot, a kövér fűben oldalt került a lugasnak, s már messziről hallgatta, mikor a fiú javában mondta a verset:

András két könyökére dülve hallgatta a fiút, az öreg úr pedig mindinkább közelgetett, s édes örömmel telt meg, hogy a fiú már is mennyit összetanult.

Baltay szerette volna a fiút összeölelgetni, de ezt szégyenlette András előtt; hanem elment a kertnek csavargó utain, szüntelen a verseket mondogatván, melyek emlékéből többé ki nem mosódának.

Szivén találta az egyszerű kis versszak, s ő nem kérdezvén igaz urát, megtanulta, és szinte vágyott az alkalomra, hogy illő módon elmondhassa, s e buzgóságban annyira ment, hogy valóban megéhezte az alkalmat, hogy az ingét is odaadhassa; csak már jőne valaki és kérje.

Nem kellett sokáig várakozni, az 1809-diki fölkelést kezdték mindenfelől sürgölni, s a büszke magyarnak jól esett, hogy a megyei alispán díszes környezettel őt is megkereste, hogy a vagyonához képest részt vegyen a haza védelmében.

A szomszédos megyék vegyes küldöttségben egyesültek az erőt felkölteni, s a többi közt őrnagyi ruhában látjuk Kisfaludyt, kinek neve éppen ezen időben szaladta meg az országot.

Baltay előtt bemutattaték a küldöttség, hanem ez a bemutatás oly futólag történt, hogy a nevek közül a Kisfaludy név Baltayt éppen nem érinté, annál inkább, mert az alispán nem annyira az írót, mint az őrnagyot mutatá be, ki éppen most vette a parancsot, hogy a nádor mellett segédtisztképen foglalkozzék.

Az alispán a háborúra vitte a beszédet.

– Megint közelít a franczia; – kezdi az alispán.

– De hegedűszóval csak nem fogadjuk őket! – mondja Baltay.

– Attól függ, – okoskodik az alispán, – hogy a nemzet milyen erőt fejt ki.

– A ki eleven, az az ellenség elé megy!

– A megye reméli, hogy nagysád hazafiúi áldozatát nem vonja meg, – itt van a nádori levél, melynek szavai szerint ő fensége érettünk jót állt, tehát megvárja, hogy szavát ő is beválthassa.

– Beváltjuk, alispán úr, – mondja lelkesülten az öreg, – háromszáz lovam van, – mindenikre ülhet egy ember, – írja fel alispán uram…

Az alispán írta.

– Ezeknek persze enni való is kell, – tehát enni valóval is én látom el őket, – írja fel alispán úr ezt is.

Az alispán írta.

A mennyi készpénz a pénztárban van, megszámláljuk, – azt is odaadom, – írja föl alispán uram a többi után.

Az alispán már sokallani kezdé a dolgot.

– Zabom is termett bőven, hála istennek, – hagyunk vetni valót, a többit el lehet vinni a katonák után, ezt is írja fel a tekintetes alispán úr.

– Isten ugyse, sok lesz, – mondja az alispán, – ennyit nem kívánunk.

– Alispán úr! – mondja Baltay, – ki van rám vetve, hogy mennyit adjak?

– Nincsen olyan törvény, mely e tekintetben kényszeríthetné nagysádat.

– Én is azt gondoltam, – teszi hozzá Baltay – mivel nem parancsolták, hát annyit adok, a mennyi tőlem kitelhetik.

– Ennyi mégis sok lesz, nagyságos uram!

– Én meg azt mondom, hogy nem sok, – szép szóért többet megteszen az ember, mint erőszakért, mert:

Meghatotta a környezetet a háziúrnak lelkesedése, s egymás kezét szorongaták a küldöttség tagjai, Kisfaludy pedig egy ablakmélyedésbe húzódva kinézett a szabadba, lelkét beárnyékozta egy édes érzelem, hisz élő tanuja most, hogy lelkes gondolatai mint terjednek szét, s a lelkesülés órájában a szorongó honfi kebel az ő szavainak segedelméhez menekül.

Andrásnak éppen akkor dolga volt a teremben s midőn Baltay az alispánnak rendre számolá az adományt, szerette volna a nagyságos úrnak kezét megcsókolni s a mint az úr egyik ajánlatát a másik után tette, azonképen gondolá ő is, hogy most a jobb kezét, most meg a balt csókolná meg, s mikor az úr az adományokból még sem fogyott ki, azt gondolja András, hogy még a lábát is megcsókolná, végre midőn a versekhez ért az öreg, nem talált egyéb megcsókolni valót, mint azt a nyomot, a hova az öreg úr letenné a lábát.

Becsületet hozott a szakácsné a házra, mert a vendégeket illendően ellátta, s midőn a vendégek elbúcsúzának, András az udvaron csinált rendet az előljáró kocsik közt, s hol az őrnagynak szürke köpönyegét látta, kiváló gondoskodással nézett meg mindent, hogy az utazónak kényelméből mi se hiányozzék.

Imre még ekkor nem vett részt a nagyobbak társaságában, mert a régi házaknál a gyereknek nem engednek szót az öregebbek között, hanem András úgy intézte a dolgot, hogy Imre kéznél legyen, midőn a vendégek kocsikra ülnek.

– Csak itt maradjon az úrfi, – mondja András Imrének, – jól vigyázzon, messziről is megismerheti, kopasz feje van, egyik sem hasonlít hozzá, nem is tudom, mitől kopaszkodott volna meg a többi!… okoskodik András,… ahun a!… most már jőnek.

– Csak közelről megláthassam! – sóvárog a remegő fiú.

– Mindjárt meglátjuk, úrfi! – biztatja András az érkezők felé nézve, kik közül éppen Kisfaludy vált ki legelőször, s rögtön a kocsi felé tartott.

András annyira meglepeték, hogy hirtelenében nem tudott szólni, hanem a karjába kapaszkodó fiút könyökével érinté, s midőn Kisfaludy a kocsihoz ért, s a hágcsón fölkapaszkodék, András oldalt súgja a meglepett fiúhoz:

– Most nyuljon a ruhájához!

– Már érintettem! – felelt a fiú kegyelettel, ifjú lelkesedésében érezvén a boldogságot, mi az ilyen nagy embernek közelségéből kiárad.

Kisfaludy leült, de a mint hirtelen elhelyezkedék, meglátta a lelkes arczú fiút, ki egészen rábámult, s e tekintetet nem tudta kérdés nélkül kiállni.

– Kié ez a szép fiú?

– Én Baltay Imre vagyok! – felel a gyermek elpirulva.

– Kedves fiam, – kövesse bátyja nyomdokait, – mondja Kisfaludy a még gyermek ifjúnak kezet nyujtva, ki azért egész félénkséggel nyult.

– Csókolja meg! – mondja hirtelen az öreg András, úgy hogy Kisfaludy is megértette. Kisfaludy későn akarta visszahúzni kezét; de már akkor az ifjúnak ajkai érinték, éppen midőn azt mondja Kisfaludy egészen tréfálva:

– Kedves fiam, – talán püspöknek nézett?

– Kisfaludy Sándornak csókoltam kezet! – magyarázza a gyermek kisugárzó arczczal, – mi a költőre sem téveszté el a hatást, s e sajátszerű tiszteletadót beszámolá a kegyeletnek, a mi olyan jutalom, hogy aranynyal fölmérni még eddig nem tudták.

A költő fölvoná a fiút a hágcsóra, homlokát megcsókolá, s egy pillantást váltva még vele, a többi után indult, de még a távolból is néhányszor visszaintegetett.

A mint a vendégek elmentek, Imre a kertbe ment el, Baltay pedig Andrással maradt a nagy udvaron, hol növendék fák bokrosíták meg a térséget, s az uraság szívesen elbabrált az új hajtású fák közt, melyeknek nagy részét maga ültetgette.

– No, András, elfáradt kend? kérdi az uraság.

– Ilyen embereknek szívesen szolgál az ember, akár meddig volnának itt.

– Szeretem, hogy nem kerülték el a házat, – jegyzi meg az úr, – nagy örömöm telt bennük; hanem az a katona, az az őrnagy nagyon szótalan ember.

– Pedig annak legtöbb elbeszélni valója volna, ha megszólamlanék.

– Tapasztalt ember lehet, – hagyá helybe Baltay, nem gondolván az igazi okra, hanem az elválási körülményekre czélozva mondja, – láttam, Imrét megcsókolta.

– Szép becsület az ifiúrnak, hanem meg is érdemlette, – bizonykolá András, – legalább olyant mond, a mit nem úgy súgnak neki.

– Hallja kend András, – most az a fiú már tanítja kendet? – tréfála az öreg.

– Nojsz az még nem nagy csoda, nagyságos uram, – én rólam könnyen lemosta egy zápor az iskolaport, hanem azt tartom, más is tanult már attól valamit. – Az öreg elvörösödött, hanem megint összeszedte magát, hisz legbizalmasabb embere előtt nincs mit eltagadni, tehát azt mondja:

– Észrevette kend, mikor a lugasnál a gyereket hallgattam?

– Már messziről láttam, – s a mit akkor hallott nagyságos uram, tudom, nem feledte el.

– Azt is hallotta kend?

– Jobban megörültem neki, mintha lakodalomba hívnának.

– Biz az, hallja kend, olyan mondás, hogy megtanulhatja az ember, akárki csinálta.

– Én megmondom, ki csinálta.

– No ugyan ki?

– Az az őrnagy, ki az úrfit megcsókolta, – Kisfaludy Sándor a neve.

– De bánom, hogy ezt előbb nem tudtam! – kiált föl Baltay, fejét megcsóválva, – már mégis szerettem volna megkérdezni, hogy ehhez a vershez van-e még több?

– No még mennyi! nagyságos uram, – Imre úrfi mindjárt elmondja könyv nélkül.

– Mit gondol kend, András, – én kérdezzek ilyent a gyerektől?

– Jobb lesz most elkezdeni, nagyságos uram, mert ha ez a gyerek úgy elhalad, a hogy most megindult, – véli András – attól félek, majd messze maradunk el tőle.

*

Baltay addig gondolkodott, hogy Andrást még sem tudta letorkolni; hanem rászánta magát, hogy ha nem tanul is a fiatalabbtól, de legalább meghallgatja, mit tud?