HARMADIK RÉSZ. (continued 3)

Tudta az egyszerű nép, hogy azt a csillogó aranyat azért tették a mellére, hogy az nem a költőpénz közé való s milyen szépen odaillik a széles mellre, legalább mikor a gazda nagy ünnepen második harangszóra szentegyházba indul, jobbról-balról kitér a sok ember, és még a szentegyházban is a legelső padig eresztik, hogy minden ember lássa példának okáért!

Mire föltűzte Kisfaludy az érdempénzt, a hátulsók közül kiszalad egy surjány legény az utczára s minden arra menőt becsődített, hogy a nagy becsületnek több nézője legyen. Pista pedig még mindig egy helyben állt, mint a gyermek, kit husvétnapra öltöztet az anyja.

– Ez az érdemnek jutalma! mondja Kisfaludy hangosan, egyszersmind kezet szorított vele a nézők láttára. – Pista pedig azt mondja Kisfaludynak:

– Uram, okosabb ember jobban tudja, miért osztogatják az ilyen becsületet, hanem vitéz őrnagy uram, – hát csak magam álltam én ott az erdőnél?

– Ketten, édes jó barátom, de hisz elég isten csudája, ha az egyik megszabadult.

– Megszabadultunk mi mind a ketten, uram.

– És a másik is élne még?

– Él még, de a más világon, – uram, mondja Pista födetlen fővel, – tegnap temettem el.

– Hol fekszik? – kérdé élénken a másik.

– Körülbelül három órányira ide, a Bakony egyik elhagyottabb részén.

– Megnézhetem én azt a sírt?

– A mikor parancsolni méltóztatik, mindenkor oda kisérhetem; akár éjjel, akár nappal megtalálom szegény pajtásomat.

– Holnap, ha jöhet barátom.

– Elmegyek, uram, korán reggel, mire megvirrad, előre ott leszek; a helyet pedig megmondom, hogy odataláljanak.

– Együtt megyünk, egy kocsin elférünk! – mondja Kisfaludy.

– Engedelmeskedném, uram, hanem dolgom is lesz ott még előbb, hadd végzem azt úgy, a hogy illendő, s a hogy nekem szent kötelességem.

– Isten velünk, – mondja Kisfaludy, a vett utasítást följegyezve, és szentül megigérve, hogy a kitűzött időre jelen leend, s magára nem várat.

Pistát sorban ölelgette össze a becsődült nép, midőn pedig az ujságlátók torkig laktak a bámulásban s elszéledtek a háztól, Pista levette melléről az érdempénzt, kendőbe takarta, s elment vele a városba, nem eresztvén magával senkit, hogy tanúja legyen annak, a mit most véghezvinni akar.

Azonban meg kell még mondanunk, hogy a hír már végigszaladt az utczán, s midőn egy aranyműves boltjába lépne, száz kérdésre kellett felelnie.

Midőn ezek is jól laktak, Pista kibontja a kendőt, az aranypénzt kiveszi, s az aranyművesnek nyugalommal mondja:

– Hallja az úr, vágja ezt kétfelé!

Erre az aranyműves azt hitte, hogy ő maga esik kétfelé, s midőn egy kissé eszére tért a nagy csudálkozásból, szerette volna azt kérdezni, hogy tán megbolondult?

– Azt mondtam uram, – ismétlé Pista, – hogy ezt vágja el kétfelé.

– Barátom, – mondja az aranyműves, én már ettem gombát, de még azért nem bolondultam meg.

– Nem is azért jöttem ide az úrhoz, mert bolondnak tartom, – magyarázkodik amaz, – hanem azt gondoltam, hogy mégis szebben esik ki az úr keze alatt a munka, mintha én vágnám fejszével kétfelé.

– Éppen bizony!… mintha fejsze nélkül nem tudnám megmondani, hogy ez tiszta, valóságos arany, még pedig a legjava.

– Mind elhiszem én azt uram, hanem azért csak vágja ketté.

– Ha éppen azt akarja kedves jó barátom, megcselekedhetem; – okoskodék a becsületes művész, – hanem mondja meg legalább, hogy miért kell ezt kétfelé vágni?

– Sietős dolga van az úrnak? – kérdi Pista.

– Biz édes jó barátom a számtól esik el a falat, ha munka után nem látok, mert biz még a fejemet sem érek rá megvakarni, ha viszket.

– Ha ráért volna az úr, akkor elmondtam volna igen szivesen; de így nem tartóztatom az urat, hanem vágja hamar ketté.

– Mi a manó, egy negyed órával több vagy kevesebb, – annál tovább csak nem tart?

– Eltartana az estélig is uram, azért bele sem kapok.

– Furcsa egy ember lehet kelmed az igaz, – tűrhetetlenkedék az aranyműves, átvevén a pénzt, hogy ha már máskép nem lehet, a kivánság szerint elvágja. – Talán elbolondították kelmedet, aztán azt mondták, hogy így két darabban valamiről használ.

– Én egy szót sem szólok uram, mert éppen nem használ, hanem vágja vagy nem vágja?

– Itt van hát, elvágtam! – mondja a boszus ember, két darabban adván át a pénzt.

– Most már egy lyukat is fúrjon rá, hogy a szalagot bele tudjam húzni.

Ezt is megtette a másik, folyvást dörmögvén magában s midőn Pista elment, azt mondja legényének, ki szintén nem érté a dolgot:

– Ez a bolond paraszt bizonyosan azért vágatta kétfelé, hogy jobbról-balról felköthesse, ha már kettőt nem küldtek neki Budáról.

Ez a magyarázat megnyugtatá a mestert is, legényt is, s minthogy a munkának ára megvolt, nem töprenkedtek tovább a dolgon, mi pedig menjünk Pista után, ki éjfél után nemsokára fölkantározta lovait, s mire megvirradt, már a Bakonyban fogott ki a csárda mellett, mely most már gazdátlanul álldogált az út mellett, s beszállt a ki beszállt, ha az eső vagy az éjszaka beverte.

Kisfaludy szintén jó korán felébredt, s a négy ló készen várta, hogy találkozóra menjen, s az idő sem hátráltatván, a tegnapi utasítás nyomán a hegyeknek tartottak.

A zalai hegyek nem puszta kőhalmazok többé, megelevenedett rajtuk a multnak emléke, s a mellettük elmenő vándor önkéntelen fölnéz, mintha lekiáltaná rá a mult idő, hogy vesse le a sarút, mert szent helyen jár, – s a magyarnak búcsúra kell ide vándorolni.

Csobáncz, Tátika, Somló, Szigliget és a többi, egymásra néznek, mintha jól esnék nekik az az új élet, mire a költő tolla föltámasztá őket, s nevük puszta megemlítésére most már őseire tekint vissza az ifjuló nemzet. A négy ló büszkén hordja fejét, mintha diadallal menne el az őshegyek alatt; a költő pedig áhítattal néz önmagába, mintha saját lánglelkében élne a multnak tükre s oly jól esik meglátnia ősapáink arczát.

– Megállj,… itt vagyunk! – mondja Kisfaludy mélázásából fölébredve, midőn a csárdához értek s a kipányvázott lovak mellett Pistát megismerte.

– Rég várakozik reám?

– Mondám, uram, hogy napkeletkor itt leszek! – válaszol Pista, lesegítvén vendégét a kocsiról, egyszersmind utasítást adván a kocsisnak, hogy valamivel odább könnyebben megfordulhat, mint a csárda előtt.

– Tehát nézzük meg a sírt! – mondja Kisfaludy megindulván Pistával, ki a csárdától nem messze lévő sűrűbe vezette, melynek indái között egy kis kanyargón át az újon hantozott sírhoz értek el.

Egy nyirfakereszt fehérlett a sírnál, a keresztnél új szedett virágból volt egy koszorúja, s egy piros szalagon lógott az érdempénznek a fele.

Kisfaludy hamar észrevette azt, s Pistához fordulva mondja:

– Ez az ön érdempénzének fele?

– Uram, felét ő érdemlette meg!

*

A fonal vége itt van, most már elveszthetem.

Jó szándékkal mentem vissza a multhoz, hasztalan, sokan vagyunk, kik nem birunk egyetmást feledni.

Minden embernek megvan a maga nótája, s azt százszor is elhegedülheti, mégis újra reávágyik.

Én hiszek a jelenben, remélem a jövőt, és szeretem a multat, melyben nagy idők, nagy emberek voltak.

Egy nyirfa kereszt fehérlett a sirnál…