MÁSODIK RÉSZ. (continued 2)

– Maga, vagy a lelke? – kérdé felderülten a gróf.

– Hány óra, kedves barátom? – kérdi az angol.

– Most mindjárt tizenkettő lesz.

– Éppen a lelkek órája, kedves grófom, – hanem remélem, ebédet főzetett, s akkor aztán nemcsak lelkestül, hanem testestül jöttem meg, – miből csakugyan jó darab maradt meg, – ámbár a magyarországi utak kevés dicséretére mondva, – kicsinyben mult, hogy ezen tisztes példánya az angol szívósságnak ketté nem törött.

– Csakhogy szerencsésen ide ért ön – s ha parancsolja rögtön tálaltatok.

– A világért sem – én ma őzpecsenyét akarok enni.

– Úgy késő estig kell várnunk, míg a vadászok lelőnek egyet.

– Azt nem várjuk, mert remélem, hogy egy óra alatt utitársaim hoznak vagy kettőt.

– Uti társak?

– Csak nem képzeli a gróf, hogy ily hosszú útra magam induljak el?

– S honnét?

– Igen természetes, hogy Bécsből, honnét tizenketted magammal indultam meg, s én most csak szállásrendezőnek jöttem előre, hogy herczegeimnek és grófjaimnak alkalmas tanyát rendeljek.

A gróf nem érti a dolgot, s az asztalon még mindig fölbontatlanul a levél.

– Bowring barátom – mondja a gróf némi komolysággal – meggondolták önök, mit cselekesznek?

– Ej, ej! gróf úr – tréfál az angol – én azt véltem, hogy sokkal szivesebben fogadják az olyan vendégeket, kik mint mi, még – őzpecsenyét is hoznak.

– Jó – én nem bánom, ha önök Keszthelyen meg merik sütni.

– De meg is merjük enni, – nevet az angol.

– Kenyeret persze nem hoztak önök magukkal.

– De azt már csak kapunk itt, remélem? – tréfálkodék Bowring.

– Úgy ebéd előtt nem bontom fel ezt a levelet, – mondja a gróf, inkább magának mint a vendégnek.

Az angol a levélre nézett, s látva, hogy az Szapáry levele, megfogja a gróf kezét.

– Nem kétlem, hogy a keszthelyi pinczékből kerül jó bor is.

– Még ez a kulcs megmaradt nálam, mondja a gróf.

– Ne búsuljon, gróf, – a kamarás-kulcs is itt lesz nemsokára.

– Nem hiszem, hogy önök meghozták volna.

– Nem, – hagyja helybe Bowring – majd meghozza a nádor.

– Keszthelyre?

– Hát miért nem olvasta el ön e levelet, melyben Szapáry tudtul adja, hogy a nádor személyesen akar Keszthelyre jönni, – én tizenkettedmagammal az előcsapatot képezem.

A gróf karjai reszketének, s a levelet alig birta feltörni, melynek tartalmát is már nem maga, hanem Bowring olvasta föl, közelébe hajolván, mintegy maga akarván nagyobb igazságért fölmondani a levélnek szavait.

A gróf oly meghatott volt, hogy még akkor is egy helyben állt, midőn Bowring szobájába ment. – aztán jóval később egy tok-fiókú asztalból egy bankjegycsomót markolván ki, elment a «Georgicon» felé, s a hány gyakornokot talált elő, mindenkinek adott valamit, – s mikor már nem talált embert, kit megajándékozhatott volna – elment a füvészkertbe, s azon szobában, hol a fűmagok álltak, egy alapítványlevelet készített, melynek értelménél fogva negyvenezer pengő forintot ajánl, melynek kamatján három magyar nemes ifjú neveltessék a katonai intézetekben, – s midőn ez éppen készen volt, meglátott valakit az ablak alatt elmenni, – kirohant, egy pár bankjegyet nyomott a markába, – s minthogy a melegágyak közt is meglátott egy embert, azután már messziről kiabált, hogy el ne szalaszsza.

Midőn így minden pénzét elosztogatta, befordult a a kastély udvara felé, s a mint a kertajtónak kilincse után nyulna, egy kis parasztfiú sietve nyitotta ki az ajtót.

– Ki vagy te, édes fiam? – kérdi a gróf, zsebében kotorászva, hol még némi aprópénz volt, és keresett egy huszast.

– Én, méltóságos uram, kis majoros vagyok.6)

(Ennek nem elég egy huszas!) – mondja magában a gróf; aztán pedig hangosabban kérdi: – És mi vagy a kis majorosok között?

– Botos7) vagyok, – méltóságos úr.

– Jaj, hát tetőled fél a többi.

– Remegnek, ha látnak! – mosolyog a fiú, megszokván, hogy a gróffal egész bátorsággal lehet beszélni.

Ennek már nem adhatok három huszasnál kevesebbet! mondja a gróf, zsebjében markolászván, s a mint kihúzta pénzét, látja, hogy nincsen több nála huszonöt garasnál, – azt odaadja a fiúnak ezen szóval:

– Ne, édes fiam, itt van huszonöt garas – most nincsen több pénzem, hanem adósod maradok öt forinttal! Aztán a kastélyba sietett.

*

A politika nehéz tudomány, mégis sokan megtanulták; hátha egyszer azt is megtanulnák, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk.

IX. (Egyik csomó helyett másik.)

Míg a bécsi vendégek a kastélyban mulattak, Baltaynak kocsija a szent Ferencz-rendiek zárdája előtt állt meg, s a nagy hintóból először a kis fiú, utána a tanító, végre Baltay úr mászott ki, az utánuk érkezett kocsiról András szállt le, megtapogatván mindent, nem törött-e el valami, a mit az urfinak, meg a szent atyáknak felkötöztek, hogy az úrfit könyv mellé szoktassák; mert a gyerek otthon nagyon a deákszó után éhezett, s az öreg úr Keszthelyre szánta.

Baltayt nagyon megviselte az út, de egyszersmind jó barátokat lelvén a kastélyban, úgy intézkedett, hogy egy álló hétig Keszthelyen marad, egyszersmind azt is gondolta, hogy majd itt könnyebben megszoktatja a gyereket, ki már a harmadik napon Keszthelynek minden zegezugát ismerte, s lejárt a rétre lapdázni a jó pajtások között.

Hamar akadt pajtása a fiúnak, kinek valamennyi diák közől legszebb vörös nadrágja, és legaranyosabb zöld mentéje volt, melyen annyi volt a sujtás, mintha egy tál mácsikot döntöttek volna rá, – s így a pajtások szivesen szegődtek hozzá, kivált mikor a füszeres boltból egy nagy koszorú fügét hozott ki, s a fiúk között mind elosztogatta.

Repült a lapda, a fiuk nem kimélték egymást, és Imre úrfi vörös nadrágja a réten elnedvesedett lapdától olyan almafoltokat kapott, hogy akármi szürkének sincsenek különb foltjai, csakhogy a mi szürke, csak lovon áll jól, nem mindig kapós a vörös nadrágon.

Na, de ez még hagyján.

A mint a rétnek egyik árkán átjártak a diákok, egy vékony deszka volt minden átjáró, de annak nem hagyott békét a sok diákgyerek: mert a mint észrevették, hogy a padló hintálódzik, egyik sem ment át a nélkül, hogy egy kissé meg ne hintáltassa magát, s a mit egy diák elkezdett, utánna tette a többi.

Imre úrfi nem nézhette sokáig ezt a mulatságot, hanem addig nyugtalankodott, míg oda eresztették s a fiú nagy kedvét találá benne, mikor a deszka fel és alá dobálta.

Néhány kópé már rég mulatta magát azon, hogy a vörös nadrágon milyen szép almás foltok vannak, hanem ez még nekik nem volt elég, szerették volna látni, mikor a gyerek alatt a deszka és a vörös nadrág az iszapba pottyanna, vajjon milyen lenne akkor?

Imre mindig nagyobbat ugrott fölfelé; hanem aztán nagyobbakat is esett lefelé, mikor a deszka csakugyan ketté durrant, s a gyerek éppen olyan mélyen sülyedt, hogy csak az nem látszott rajta, a mi vörös.

A sok élhetetlen diák szétfutott, s a réten sarjút teregető emberek közől csak egynek volt annyi esze, hogy elgondolta, hogy e sok diák valamitől megijedt, tehát elment az átjáróig, hol Imre az iszapból kimászni semmikép sem tudott.

A mi emberünk nem volt más, mint Holvagy Pista, ki nem sokat okoskodott, hanem a partról lenyujtá hosszú sipújjú ingét, miben a megrémült gyermek egész erővel megkapaszkodott, és nagy nehezen kivált az iszapból azon veszteséggel, hogy egy pár sarkantyús csizmája benragadt a sárban.

Pista ölbe vette a gyereket, s a legközelebbi utczán a városba menvén, saját házukhoz bevitte.

Midőn a gyermek a rémülettől lassankint észre tért, arra kérte Pistát, hogy csak András bácsiért küldjön el; mert tudta a gyerek, hogy az ugyan a legjobban megszidja, de legkönnyebben is segél rajta.

Pista maga ment el a kastélyba, hol Andrást a kapuban pipázgatni lelte, s midőn félrehíva tudtára adá, miért jött, elhagyta alunni a pipáját, zsebébe dugta és kettős lépésben ment el Pistáékig.

Midőn a vörös nadrágot meglátta, a mint a napon szárogatták, András nem tudta nevetés nélkül megállni, hanem bemenet mégis fölkapta előbbeni formáját, s ezt mondá:

– Máskor legalább vesse le az úrfi a vörös nadrágot, ha a pocsétában akar mászkálni, mert lássa az ilyen vörös posztó drága, s egy vak koldus eléldegélne esztendeig az árán.

A gyermeknek két öreg könycsepp folyt le két orczáján, mert érezte, hogy Andrásnak ugyan igaza van, s midőn András kezét elkaphatta, égő arczához érinté, mire aztán András is elhallgatott a korholással; hanem hagyta a gyereket, kit inkább az ijedtség fogott el, mint egyéb baj; azért hagyták nyugodni, s minthogy Pistának felesége meg az öreg asszony úgyis az ágy szélét ülték, Pista azt mondja Andrásnak:

– Kedves jó barátom, – kerüljön ide előre, – gyújtsunk pipára, – mondja még odább, – aztán egy pohár bor is kerül; elbeszélgethetünk, míg a gyerek nyugszik.

– Köszönöm az emberséget, – viszonzá András a szivességet, az asztalhoz menvén – volt ma már részem benne, akár megfürödhettem volna.

– Csak jó ember ez a mi grófunk – mondja Pista – ez aztán az ember, meg az az enyingi herczeg.

– Jó barátom, talán járt azon a mi vidékünkön?

– Enyingre való vagyok, hát hogy ne jártam volna arra?

– Úgy az én uramat is ösmeri talán, az öreg Baltayt?

– Ösmerem hát, biz ösmerem ám, – még az öcscsét is ösmertem, az isten adjon neki nyugodalmat a másvilágon, biz az szegény tovább is élhetett volna.

– Hát hallotta, barátom, miképpen halt meg?

– Nem hallottam, hanem láttam, hisz ott voltam, mikor halva feküdt a gyöpön.

– Ejnye, édes jó barátom, de jó, hogy találkoztunk, ugyan mondja meg hát nekem, melyik állt hozzá közelebb, az a gróf Dunay, vagy a másik?

– Egyik sem volt közelebb, mint a másik, bátyám, – beszéli Pista; – mert ott a hely ki volt mérve.

– Ugyan már most mit gondol, kedves jó barátom, melyik lőtte agyon?

– Azt gondolom, bátyám – hogy egyik sem.

– Hej öcsém!… mondja András fölegyenesedve… de szeretném, ha én gondolhatnám ezt, aztán másnak nem volna oly nehéz hinni, mint nekem.

– Nagyon akarja tudni, bátyám?

– Öcsém, ha te azt tudnád, a mit én tudok!

– Még sem lenne az annyi, édes bátyám, mintha maga azt tudná, a mit én tudok.

– Ugyan mivel oldozhatnám meg a nyelvedet öcsém?

– Pápista ember kend, bátyám?

– Az vagyok, öcsém!

– No hát mit csinálna kend, ha valaki a haló ágyán pap helyett meggyónna valamit, s mikor már aztán meggyónna egy nagy vétket, még sem halna meg az az ember.

– Furcsa dolog, öcsém, azt tartom, ha a pap megállja szó nélkül, én sem adnám a dolgot odább.

– No hát én sem adom odább, bátyám.

– De tudod, ki ölte meg?

– A mint az isten fejünk fölött van, és az isten napja besüt ránk az ablakon, úgy tudom, ki ölte meg és egykor a bizonyítványt is kezükbe adom.

– Hát mikor lakol meg az igazi bűnös?

– Ne avatkozzunk az úristen dolgába, bátyám, azt tartom, keményebben lakolt, mint az én eszem gondolja.

– Öcsém… én magyar ember vagyok…

– Meg én is… mondja fölkelve Pista a padról, honnét az öreget idáig csak ülve hallgatta.

– Annál jobb, kedves öcsém – azért csak annyit mondok – akár meghaljak annyi titokkal is, mennyit most mondtál nekem; de ha csak annyit mondhatnál az én uramnak, hogy nem Dunay lőtte meg az ifjú urat, hanem hogy földerül egykor általad a titok… megáld érte a magyarok istene… ne kérdezd… én tudom, hogy miért.

– Bátran megmondhatom, bátyám, – de most többet fogóval sem húznak ki belőlem.

– Eddig van?

– Nincsen több! hagyá helybe Pista, s Andrást haza ereszté, megigérvén, hogy a fiúnak reggelig is jól gondját viseli, reggel pedig úgy is haza mehet, csak ruhákat küldjenek utána.

András kétszer is a pipa után nyúlt, hogy a félbehagyott dohányt majd kiszívja, de annyira megszállta fejét a gond a hallottak után, hogy mire kivette a tűzszerszámot, elfeledkezvén a pipáról, megint visszatette.

András mindenféleképen hányta-vetette, hogy az öreg úrnak így meg úgy mondja meg, de csak nem esett ki egy is úgy, a hogy ő szerette volna; azért abbahagyta a fejtörést; hanem neki vágott a kastélynak, abban pedig egyenesen a nagyságos úr szobájának tartott.

Röviden elmondta a történetet a gyerekkel, de csak olyanformán, hogy ne a gyereket sajnálja beszéd közben, hanem a szép vörös nadrágot.

– Bizony, kár azért a gyönyörű vörös posztóért.

Üsse meg a kő a kend drága posztóját, mintha még nem kerülne egy nadrág ára, – hanem fogjon kend Baltayt, ha ezt a kölyket is elemésztik.

– Ejnye, de hamar meglódul a nagyságos úr, – csak nem halódik mindjárt, ha egy kis diákkópéságba esik.

– Nojsz, a másiknál is mindjárt ott kezdték, hogy meghalt.

– Jó, hogy eléhozta a nagyságos úr.

– Talán jó kedve van kendnek András, hogy ott tapogatja kend, a hol legjobban fáj?

– Ne busuljon a nagyságos úr, – előre is mondom, nem tudja, mit akarok mondani.

– Hallott kend valamit? – kérdi Baltay megszelidülve, egyszersmind helyet foglalva egy nagy székben.

– Nagyságos uram!… megmondtam régen, hogy nem nyugszom addig, míg az ifjú grófot tisztára nem mosom nagyságos uram előtt.

– Jól van, András, jó, – kend igen jó ember, – ha kenden állna, még a feketét is fehérre mosná.

– Ha lehet, megcselekszem, nagyságos uram, – hanem ezt a munkát magamra vállaltam, remélem, meg is lesz!

– Nagy fába akarja kend belevágni a fejszét.

– Már fogom a nyelét, bizonykodék András olyan hangon, melyre a nagyságos úr érdemesnek tartotta fölnézni, András pedig bizton tudta, hogy a nagyságos úr nagyobb figyelemre méltatta, tehát a rövides beszédet nem folytatá, míg meg nem kérdezték.

Ennyi fogást okvetlenül meg lehet engedni az olyan embernek is, mint András, ki maga a megtestesült hűség és megcsontosult becsületesség; hanem neki is jól esik, ha egy pillanatban egy ártatlan fogást használ arra, hogy ura több figyelmet adjon neki, mint a mennyit egy cselédnek odavetni szoktak.

– Nem bánom András – szólal meg Baltay, – hogy kend így utána lát ennek a szomorú dolognak; de lássa kend, a hol eddig nem tapogatott ki senki semmit, ezután hasztalan keresgél kend ott már.

– Nagyságos uram, nem is utczaszélen járok ám utána, hanem azt mondom, hogy nyomon vagyok.

– Vak nyom lesz az! – tamáskodék Baltay mintegy ingerkedve Andrással.

– No hát… Isten úgyse nem Dunay lőtte meg az úrfit.

De már ezt olyan kemény hangon mondá András, hogy Baltay nem tudta ülve megállni, hanem kikelt a székből, s Andrástól a folytatását kérte.

András híven elbeszélte, a mit hallott, az elbeszélés után pedig Pistáért küldött el – Baltay pedig némán lépegetett végig a nagy szobában, ki-kitekintgetvén az utczára, ha már jön-e az ember?

András gyertyákat gyújtott, hogy a setétséget kiszorítsa a szobából, s midőn a meggyújtott gyertyákat az asztalra tette, Bowring úr kopogott be az ajtón.

– Éppen jókor, mondja Baltay! s elmondá néki az előbbeni jelenetet, s az angol szivesen maradt, hogy a beszélgetésnek tanuja lehessen.

Pista megérkezett.

Az angol rögtön fölismerte Pistát, hanem úgy állt a kandalló mellett, hogy az rá ne ismerhessen és hagyta beszélgetni őket minden közbeszólás nélkül.

– Fiam – mondja Baltay, – én szivesen hinném, a mit mondasz.

– Én pedig nem erőltetem nagyságos urat.

– Be tudnád ezt bizonyítani?

– Mikor itt lesz ideje, nagyságos uram!

– Láttad azt is, mikor meglőtték!

– Azt nem láttam, uram – pedig közel voltam.

– Közel voltál?… kérdi Baltay gyanakodva.

– Én is ott voltam akkor! – szólt közbe Bowring – s ez a fiú velem volt! – teszi hozzá Bowring, hogy az öreg úrat útbaigazítja.

– Ám védjétek, édes fiam, az élőt, – mondja Baltay indulat nélkül, – én – őt soha sem vádolom.

– Nagyságos uram!… szól Pista,… nagy magyarnak tartják a nagyságos urat, legyen biró nagyságos uram maga, – nálam van papiroson a dolog – én nem értek sokat az ilyen dologhoz, – egy szóra odaadom a kész igazságot, – hanem ha az én két orczámat szégyen éri azért, hogy elvádoltam valakit, kérem átossággal, – megérdemlem-e én?

– Megállj, fiam! inkább halj meg, – mondja Baltay.

– Ilyenformán gondoltam én is legjobbnak, okoskodik Pista, – de tán megérjük az időt, hogy a napja megkerül a szónak, – addig is isten velünk.

András Pistát kisérte ki; Baltay pedig Bowringgal fogott kezet, s a nyakas magyarnak nagyon jól esett, mikor az az angol keményen megszorítá kezét.

X. (Békeremények.)

Midőn maga maradt az öreg, végig gondolá mindazt, mi öcscsének halála óta történt. – Etelkének férjhezmenetelét, Imrének fölfogadását, és Galiba Pál tabuláris prokurátor úrnak tett igéretét. E három tárgy untig elegendő volt arra, a mit épen most csinál, hogy saját fejét vakarja; mert ezt már csakugyan nem lehetett volna Andrásra bízni, ki a dolgot hihetőleg sokkal gorombábban vitte volna véghez.

Mentséget ugyan talált, mert Imréből embert fog nevelni, – s a Baltay-családnak legalább is leszen annyi jó tulajdonsága, mint egy divatlapi novellának, hogy folytatása következik, hát ezt nem bánta meg; de hogy gyanút gerjesztett magában Dunay iránt, s ime az elhamarkodásnak bizonyul; ez olyan öreg hiba, a miért más embernek aligha engedné el a rovást.

Sok volt egyszerre a tünődés, elő kelle hát venni azt a jó házi orvosságot, az alvást; és hogy még magyarabban essék ki az egész dolog, – azt gondolja, jobb lesz erről máskor gondolkodni.

Andrást rég várja már, hogy leszedjen róla egyetmást, de az még valahol lenn van, azt véli Baltay, esze ágában sincs, hogy a gazda már lefeküdjék; tehát maga teszi meg a kemény szolgálatot, s leveti a mentét, mi annyiból nagyon egészségére vált, hogy míg kihuzakodott belőle, vagy hármat roppant a háta, s alig tette le fejét, rögtön el is aludt.

András azonban nem ólálkodott a cselédek között, hanem először is gróf Dunay inasához ment, kit épen a kapu alatt fogott el, s azt kérdi tőle:

– Öcsém! ki van otthon?

– No hát lódulj föl, öcsém, aztán mondd meg, az öreg András esedezik alázatosan, ha egy pár szóra meghallgatni kegyeskednének… eredj… fuss.

András végignézett magán, hogy nem marad-e valami igazítni való? s mikor minden rendén volt, szép kényelmesen fölsétált a lépcsőkön, az alatt pedig a másik cseléd megvitte a hírt, és izenetet is hozott, még pedig olyant, hogy «tessék besétálni!»

A mint a belső szobákba ért, a grófnő kis lányát tartá ölben, egy kis beszélni kezdő lányt; az öreg nagyságos asszony pedig át meg átsétálta a szobát, s András mindjárt az ajtóküszöbnél hozzáfért a kézcsókoláshoz, mit el is végzett egész emberséggel, nem állhatván meg szó nélkül is:

– Jaj, be régen volt szerencsém a nagyságos asszonyság ezen kegyelméhez! – mondja András, ki különben nagyon hamar megalkudott volna az asszonyfélén, s ha százát öt garasával kérték volna, nem veszett volna össze négy garasért, hanem azért vajmi jól esett neki, hogyha ő nagyságának kezet csókolhatott, mert mióta az édesanyja tejéről lemaradt, nem igen vesztegette a csókot; hanem ez a kis munka nem esett terhére a vén embernek, azért jövet-menet, egyaránt véghez vitte, bármennyit szabódott is a nagyságos asszony.

– De ritka vendég, András! – szól kedélyesen a grófnő.

– Lánczon vagyok ám én otthon, – ma sem tudom, hogy hogyan szabadultam le. – Beszéli András, az ifjú grófnőnek is kezet csókolván, mi alatt a kis lány bajuszába kapott, s a kis kövér ujjak közől egyenkint kelle kiszedni a deres szálakat, melyeket András csak saját öt ujjával szokott összefésülni.

– Nem szabad, kis baba, – mondja az anya, – az öreg Andrást így megkínozni.

– Dejsz engem meg nem ríkat egy könnyen, tréfálódzék András, hagyván magát mint valami kezes állat; a kis lány össze-vissza tépte volna Andrást, ha a grófné ki nem szabadítja.

– Lássa András, – mondja a grófné, már milyen nagy lányom van, ma holnap férjhez kell adni, úgy-e milyen nagy gond?

– Soha se búsuljon azon méltóságos grófné, megjön az, kit az Isten neki rendelt.

– Ki tudja, megérem-e én azt? – mondja a grófnő.

– De még én is meg akarom érni, méltóságos asszonyom!… szólal fel András neki tüzesedve.

– Messze van az még András! – véli a grófnő.

– Elérek én még az eszemmel odáig méltóságos asszonyom, – vitázott András… Aztán van itt egy olyan csomó, megtisztelem átossággal, hogy így cselédészszel bele merek szólni, azt pedig el kell ám oldozni, pedig nekem is lesz azzal dolgom. Végzi be András olyan sajátszerű meggyőződéssel, melyre ellentmondani fölösleges munka volna, mert az idő fogja bebizonyítani.

Az öreg asszonyság föl s alá járt, s minthogy Andrást rég ismerte, hisz valaha, midőn megboldogult férje meghozta, még a hintólépcsőt is András eresztette le neki – valamint azt is tudta, hogy az öreg úrnak leghűségesebb embere, ki mindemellett az igazságot is szolgálja, – tehát azívesen eltűrte, hogy az öreg bellebb menjen a szóval, mint azt bárkinek különben engedhette volna.

Az öreg asszony sokáig szótalan maradt, míg leánya Andrással beszélgetett, utóbb a dajka eltávozván a kis gyermekkel, az öreg asszony András felé fordult.

– András… nem panaszolom föl a jó istennek, hogy annyi gondot felejtett rajtam, – mert legalább nem értem rá a széken vesztegelni, hol néha jobban megöregszik az ember, mintha mindig gyalogol, hanem ez a harag emészt, – s látom, hogy vőm többet gondol szerencsétlen öcsém halálára, mint kellene, és nyugalmat nem talál…

András szólni akart, de az öreg asszonyság ritkán talált alkalmat bizalmas emberrel beszélni a dolog felől s most egy hosszában akarta elmondani egész mondókáját.

– Ne feledje szavát, András – folytatja az úrhölgy… öcsém meghalt, – nekem is öcsém volt, – megsirattam; de vőmet fiamként szeretem, s én nem bánom, pöröljön az öreg, – ám vigye a Baltay-részt, melynek hiányát keservesen megérezzük, – de a gyanút engedje el, – ezt jogom van kérni.

– Elengedi! nagyságos asszonyom.

Az asszony megállt, nem várta e szót, mely András szájában nem lehet hazugság. Annyit küzködött magában, hogy Baltayval még e dolog miatt egyszer szemközt áll, – s most, midőn a feleletet hallja, nem meri elhinni.

– Mit mondott András? – kérdi az asszony.

– Többé nem gyanakszik.

– András, mindenre kérem, ezt az öreg úrtól hallotta?

– Éppen egy órával előbb, nagyságos asszonyom, – többé nem gyanakodhatik, még ha tán akarna is! – Bizonyítgatja András, észre sem véve a hangos szóváltásban, hogy a gróf háta mögött áll, s az egész beszédfonalat érti.

– Úgy tudva van már, ki ölte meg.

– Egyetlen egy ember tudja, méltóságos gróf, – mondja tovább András, – elbeszélvén a délután történt dolgokat, – s az egész család meghatottan hallgatá a dolgot.

– Becsületes ember! – kiált fel a gróf, Pistára gondolva, egyszersmind folytatja: – Mit gondol András, honnét jövök én most?

– Nem tudom eltalálni, méltóságos uram, – csak azt láttam alkonyattájban, hogy lóháton tetszett kimenni a kapun.

– Éppen e becsületes ember hajlékából jövök, hová valóban furcsán vezetett a sors.

– Látta a gróf úr a gyereket? – kérdi András részvéttel.

– Mondom, onnét jövök, mert a mint a ház előtt elmentem, egy vörös nadrágot látok a ruhaszárogatón lógni, tehát oda lovaglék, hogy megtudjam a vörös nadrág történetét, minthogy ily ünnepnapon kell szárogatni s ime, kijön egy fiatal szép menyecske, elmondja a fiúnak kalandját, s én rögtön leszálltam a lóról, bementem s ekkorig a fiúnál maradtam, most pedig visszajövet a gazdát rendelém ide, hogy némi kis füvet küldjek a fiúnak, hogy izzadásba jöjjön.

Belép egy cseléd, s jelenti, hogy egy ember a füvekre várakozik.

– Bossásd be! – parancsolá a gróf, – s a megnyilt ajtón Pista köszöntött be, némi katonai egyenességgel állván meg nem messze az ajtótól.

– Barátom, – szólal meg a gróf, – jöjjön, hadd szorítom meg a kezét! – s utána nyulván a kéznek, mely ugyan engedelmesen adá magát oda, hanem Pista megelégedett az odaengedéssel, s a szives kézszorítást viszonozni sehogyan sem merte, csak hagyta, s a gróf kezében kiegyenesedve feküdt a kéz, de a gróf nem elégelte meg, s így szólt:

– Bátran szorítsa meg, jó barátom, – méltó rá az a kéz, mely rólam oly irtóztató gyanut vett le.

– Sajnálom, méltóságos uram, hogy többet nem tehettem.

– Csak azt mondja meg, barátom, él-e még az az ember?

– Nagyon hiszem, hogy él; de ez az élet nagy teher lesz neki.

– Bocsásson meg neki az isten, én is megbocsátok! – mondja rá Dunay.

– Ennek hasznát veszi méltóságos uram, – jegyzi meg Pista, – engem akart meglőni a boldogtalan, s az ifjú nagyságos urat találta, hanem megkérem a méltóságos grófnét, hogy az is bocsásson meg neki…

– Szivemből megbocsátok! – mondja jósággal az ifjú nő.

– Még nem tudja, méltóságos asszonyom, miért bocsásson meg neki.

– Tehát ellenem mást is vétett volna?

– Nagyot, méltóságos asszonyom, – mondja Pista, közelebb lépve, – talán majd jobban eszébe jut méltóságos asszonyom, ha megismer engem is közelebbről; mert egyszer látott ám engem közelebbről, még pedig azon napon, mikor az ifjú úr testét hazavitték.

Mig az ifjú grófné emlékezni akart, az öreg asszonyság már kitalálta, hogy a kis szalagos szarvast Pista hozta haza.

– Szegény kis szarvasom! – sóhajt fel a grófné.

– Én vittem haza szegény párát, – mondja Pista.

– Most emlékszem rá!

– Aztán nem kérdi méltóságos asszonyom, hogy azt a jámbor állatot ki emésztette el?

– Talán ugyanaz az ember?

– Éppen az, – mondja Pista, – azért ha meg akar neki bocsátani, méltóságos asszonyom, – elhigyje, jót tesz a boldogtalannal.

– Látni fogja őt?

– Azt remélem, méltóságos asszonyom, s ha már egyszer meggyónta vétkét, – hiszem, hogy meg is bánta, mert maradt ideje rá.

– Jó barátom, – szól közbe a gróf is, – én nem keresem őt.

– Keresem én, gróf úr, mindenfelé tudakolom s én rá fogok találni, – mert akarom tudni, hogy jobb emberré vált-e?

Meghatottan álltak egymás körül, a dajka azonban megint bejött, s a kis gyermek nem akarván a dajka ölébe ülni, minthogy már járni tudott, némi kis körültekintés után Andráshoz ment, ki némileg a körön kívül állt, s az egész beszélgetésnek inkább tanuja volt.

András fölvette a gyermeket és merőn a szemébe nézett, mit a gyermek nevetve viszonzott és hangosan kaczagott.

A beszélgetők közül az öreg asszony vette észre, s Andráshoz közeledve mondja:

– Lássa, András, ez a gyermek nem érte még meg, hogy a Baltayak közt békesség volna!

– Nagyságos asszonyom, még ez a gyermek megéri.

– Gondolja, András?

– Egyebet is gondoltam, nagyságos asszonyom, – talán a mit mi véghez nem tudunk vinni, véghez viszi ez a gyermek?

– Akkor nyugodtan halok meg.

– Akkor kár volna mindjárt meghalni!

– És miért?

– Majd akkor megmondom, nagyságos asszonyom, ha az isten addig éltet.

András aztán jó éjszakát kivánt, s míg Pista a füveket szedte össze, az öreg megnézte, hogy ura mit csinál?

Aludt már Baltay, mire András előbbi gondolatát fonogatván, mit egykor megtörténendőnek hitt, azt mondá – alugyunk, de meg ne haljunk addig.

XI. (A nádor Keszthelyen.)

Anno ezernyolczszázegyben a magyar földes úr széles uradalmában csak kis király volt, egyéb semmi.

Hej de sok ember szeretné ezt a századot előlről kezdeni.

Midőn Festetics a legelső hírt vette a nádor eljöveteléről, láttuk, hogy egy maroknyi bankót osztogatott el, s végre a kis majorosnak még adósa is maradt öt forinttal, – most pedig, mikor már eljövetelének napjáról is tudósítva lőn, minden fiókból kiürítette a pénzt, csakhogy meglegyen mind az a becsület, mi egy magyar nemesnek házától kitelik; tehát nem kiméltek semmit.

Megnyergelték a Balatont, és századok emlékezete óta most ment a legelső nagy hajó a lomha vizre, mely három vármegyének földjét fekszi el, alig adván egyebet egy kevés fogasnál, mit gyakran életveszedelemmel fognak meg, s néha napján oly temérdek gardát,8) hogy a halász sem eladni, sem megenni nem birja mind, tehát mégis koldus marad a nagy szerencse mellett.

Még tizenöt esztendővel ezelőtt magam is láttam erős bordáit annak a nagy hajónak, melyet a gróf temérdek költséggel építtetett föl, s ezen hordozá meg a nádori vendéget a zajos hullámu vizen egész azon pontig, hol a badacsonyi nyugoti oldalból kiválnak azok a hegyek, melyeknek romfészkeiben a multak emléke tanyázik.

A Bakonynak legizmosabb fáit döntögeték el, hogy a hajótest megalakuljon; Bécsből az első kárpitost hozták le, hogy fölrakja a hajó belsejére mind azt, mit bársonyból, selyemből szépet kigondoltak, az aranyat pedig se hosszában, se vastagában ne kimélje, legalább legyen olyan, hogy midőn elkészíti, maga bámulja meg legjobban, s ne higyje el, hogy ezt ő maga csinálta.

A gyönyörű hatos fogatot messze földön szedték össze, – a hintót a birodalmi fővárosból hozták, s a kocsi főfelügyelő mindig keztyűt húzott, mikor a kocsihoz nyult, olyan fényes volt, s midőn minden készen volt, hogy a nagy vendéget elfogadják, remegve várták a közeledő napot.

Végre Szapáry levele megérkezett; a nap, az óra meg lőn határozva, de egyszersmind az is, hogy a főherczeg nádor a környékben levő elbocsátott és rokkant katonákat látni akarja, e czélból tehát a megyei alispán rögtön rendelkezett, hogy minden ilyen ember a megye költségén jelenjék meg, és hacsak nem fél holt, el ne maradjon.

A gróf gondoskodék, hogy ezek is mindennel elláttassanak, azért a városnak minden bejárásánál őrök álltak, hogy őket útba igazítsák.

A megérkezés előtti napon néhány száz ember vergődött össze és a városnak sajátszerű látványul szolgáltak, levén egyik béna, a másik sánta, a harmadik megint másféle, a mint a kard, puska, vagy ágyú vétett neki, mert akkor az ép ember katona maradt halálos holtig, és csak a hibásat eresztették haza.

Már alkonyat volt, midőn a kocsik egyikéről egy falábas ember szállt le, s egy közönséges furkós bot segítségével élvén, a kapott utasítás nyomán ment el a kirendelt szállásra egy vezetővel, minthogy Keszthelyen, mint mondja, sohasem volt életében, következésképen nem tudja, melyik utcza merre van és hihetőleg nem ösmer egy lelket sem.

Az ilyent gyakran gondolja az ember, aztán mégis csak talál egy ösmerőst, néha éppen olyant, a kit nem is akar talán megismerni; de kénytelen vele.

Még nem rég nyugodott le a nap, az alkonynak maradt annyi világa, hogy a falábas embert megismerhessük, ki nem egyéb, mind Meddig Józsi, kinek az orvosságivás egyik lábába került, s most már éli az obsitos mesterséget, s majd holmi apró munkáért kenyeret vetnek neki, majd egy kis hazugsággal néhány garast szerez.

Valóban kínos élet, kivált olyan embernek, mint ő, ki annyi embert vert a pad alá, s most már minden poczkot kénytelen elnyelni és egy messzely borért fél napig elhazudozni valamely kurta csárdazugban.

Hadd menjen szállására, holnap találkozunk vele ugyis; ennyiből pedig elgondolhatjuk, hogy nagyon kevés ember van, a ki cserélni kivánna vele, – egyszersmind tanulja meg minden panaszkodó ember, hogy sorsát és annak terhét mindig mérje más bajához, s akkor felével legalább is megkönnyebbül; aztán nemcsak annyi a baj néha, hogy a pohár csordultig telik már; hanem még melléje is folyhat.

Megelevenedett a kis város, néhány vármegyének minden dúsgazdagja odatódult vendégnek, s a ki valaha látott egy főispáni beiktatást, könnyen elképzelheti, mennyi aranyos mentét lehetne összeszedni Keszthelyen, ha az ünnepély után egy rakásba tennék.

A leirásból sokat meggazdálkodunk és csak a legérdekesebbet említjük meg, majdnem azon száraz szavakkal, minőt kútforrásunk nyomán mondhatunk, azt tudniillik, hogy a főherczeg ezen kellemes meglepetések emlékét öregbíteni akarván, az egész társasággal megnézé előbb a gazdasági intézetnek minden hozzátartozandóságát, kiment a legközelebbi szántóföldek egyikére, hol aztán saját kezeivel igazgatott egy ekét, melynek nemzeti szinre festett szerkezete a keszthelyi könyvtárban mai napig is megvan.

Szóról-szóra megtörtént dolgot mondunk, szavainkért levéltári oklevéllel állhatunk jót, tehát nem erőlködünk a kiszinezéssel, menjünk ki a szántóföldre, – s ha valaki olyan is eltévedne, ki a csiszolt padlón kívül egyébre nem lép, ne irtózzék meg a gyöptől, hisz a legnemesebb vérnek első csöppje azért nemesedett meg, hogy a földön patakzott el, s ha már tartózkodik valaki a földre lépni, vessen legalább magára keresztet, hátha valamely ősapjának elporlott csontjára lépne.

Megmondom utóbb, hogy nem a czímeket akarom fölmérni, hanem midőn a magyar nemzet nádort választott magának, kit jobban meg nem tisztelhettek, mint hogy nagyobb úrnak ösmerik el önmaguknál, szivesen elösmerem, hogy magas hely, hová őt emelték.

S im leszáll az ünnepelt helyéről, megfogja az ekét, hová idáig csak jobbágy tette a kezét, – egy ország boldogsága nyugszik kezében, s hantot fordít vele, míg az egyik zászlós, Szapáry József az ostort tartja, Festetics gróf pedig maga a két ökröt vezeti. – Hasztalan tagadnám, nem birom hidegen nézni, pedig csak lelki szemeim érnek el idáig, – s ha ezt közönyösen nem birom nézni, ne engem okozzatok, – hisz én csak büszke vagyok arra, hogy ti voltatok a hatalmas magyarok, s ezt az embert nádornak ti választottátok.

Megfogja az ekét, hová idáig csak jobbágy tette a kezét.

Korrajzot irtam; költeményt irhatok, ha tudok; de némely megtörtént dolgot eltagadni vagy hazudni, az előttem ez esetben mindegy.

A szokatlan látvány megható volt – nehány ezer jobbágy levett kalappal nézte a kenyérkereső szerszámot olyan kézben, melynek tulajdonosáról boldog együgyűségében talán azt hitte, kenyér helyett mindig kalácscsal él.

Higyjék meg, tisztelt olvasóim, nagyon szép erkölcs, midőn a férfi nyugalommal hal meg, vagy a szenvedések alatt panasztalan áll meg; de mikor annyi ember zokogás nélkül könyezik, midőn sem rémület, sem félelem nem csikarja ki a könyűt, és mégis egy szempillantás alatt annyi nedves szemet látunk, ne tagadjuk meg ezt a kis igazságot, – nagyon szánandó volna máskép tenni, mint annyi ezer, – s ha ott vagyunk, egyúttal bizonyosan magunk is csak könyezgettünk volna.

Büszke népe a tündérpalotáknak! Im Szapáry az ostort viszi, Festetics két ökröt vezet, – állj melléje, mérd össze vele magadat, vajjon a két ember náladnál mennyivel lesz kisebb?

De miért e feleselés, az ég is megkönyezé e jelenetet, s néhány gyér esőcsöpp húll alá, s a nádor fehér köpönyegben lépdel azon a barázdán, melyet az eke keze alatt hasított föl, míg a barázdán végig ér, a «Georgicon» növendékei zengenek egy hatalmas kart, mely a szép ünnepélyt még buzgóbbá tette.

Visszafordult a menet, – a nép mohón vitt emléket az új barázdából, s a lelkes gróf jutalmazottnak látta magát, egyszersmind az ekét ereklyekép a muzeumába helyezte.

Következett a szemle a rokkantak fölött, hanem mielőtt a nádor odaérne, mi tartsuk meg először is a szemlét.

Katonai rendezésről ugyan nem volt szó; hanem az egykor megszokott ösztön mégis rendbe sorakoztatá őket, s minthogy Holvagy Pista csak úgy kiállt, mint a többi, megint hamar megismerte a falábasok között Meddig Józsit, az meg viszont Pistát.

Mindenik tudta, hol a helye s ha a csatákban szomszédok valának, igen természetes, hogy most is egymás mellé állnak.

– Visszaeresztettek a más világról, Pista, – kérdi megdöbbenve a szabados.

– Elevenen, pajtás, – mondja Pista, – hanem látom, a te egyik lábadat mégis ott csipte a pokol ajtaja.

– Azt tartom, egy is elég oda.

– Hát a másik lábad nem kivánkozik a pajtása mellé?

– Pista – mondja a hidvégi végig borsózva azon gondolatnál, hogy Pista azt is tudja, a miért az ő nevét a pokolban már az ajtóra irták, – ez az én falábam a te öcséd ám, úgy nézd.

– Nem értem!

– Pedig érthetnéd; mert alólad vettem el; – okoskodik paraszt módra a sánta, – hogy ha meg nem iszom az orvosságodat, mai napon jóformán te sétálnál rajta.

– Nem nekem szánta az úristen, kedves pajtásom, azért csak viseld békével, talán jobb útra visz, mint az a másik, mi az édes apád után maradt rád; csakhogy aztán az ép lábad félre ne terelje ezt is.

– Pista! – mondja megint a szabados, – azt tudod, hogy egy haláltól nem félek, mikor már melletted egypár százszor láttam a nélkül, hogy kellettem volna neki; de ha már annyiszor itt feledte rongyos testemet a földön, öcsém Pista, hagyj nekem annyi időt, hogy szakadozott lelkemet annyira összefoltozhassam, hogy a más világra valamikép egy darabban vihessem el.

– Miattam meg nem halsz, – mondja Pista, – élj a meddig tudsz, miattam nem jöttél a világra, miattam ne is halj meg.

– Elhiszem, te mondád! – nyugvék meg a szabados – hanem egyet kérek.

– Ha elbirom, kettőt is megteszek.

– A Bakonyban van egy csárda a keresztútnál, oda húzódtam el az emberek elől, oda csak az szorul be, kit a zivatar elfog, s kit az éjjeli villágosság is elhagy; ha véletlenül elhalnék, legalább temess el: talán most már megérdemlem!

Annyi bűnbánat volt a nyers szabadosnak e néhány szavában, hogy a másik önkéntelenül keze után kapott, s úgy megszorítá, hogy amaz alig bírta már elállni.

A szabadosnak jól esett ez a kézszorítás, maga sem tudta, mi ebben az, a mi jó; de elég annyi, hogy fölzaklatott lelke elcsöndesedett, s mire jel adaték a rendbeállásra, falábát a másik mellé helyeztette, mintha tudja mikor, azt is rászoktatták volna.

Végig ment a soron a nádor, s majdnem minden másodiknak irományát végig nézte, s így került a sor Pistára, kitől a furcsa oklevelet éppen most veszi át a nádor.

– Halotti bizonyítvány! – mondja magában a nádor, s nagy meglepetéssel kérdi: – mikor kapta kend?

Pista szóról-szóra megmondá az évnek, hónapnak és napnak számát.

– De hol kapta kend ezt?

– A nagy kórházban Pécsett.

– Voltak kendnek sebei?

– Nagyok, fönséges uram, – az orvos urak kétségbe is estek miattuk, sőt már temetni is vittek.

– És…?

– Biz én lemásztam, fönséges uram, hanem mikor fölgyógyultam, megint berukkoltam.

– Most már értem! – mondja aztán utána a nádor, – rögtön följegyeztetvén a nevét Szapáryval, egyszersmind a főorvost is, ki a halotti bizonyítványt kiadta, s midőn a jegyzék készen volt, a főherczeg magához vette.

– Semmi kétség – gondolá a nádor – ez ember egyike azoknak, kik a kórházi lelkiismeretlenség daczára életben maradtak, s minthogy életben maradt az ágyúknak és orvosoknak daczára, illő, hogy jutalmat vegyen.

A szemle végét érte, s a nagy vendég részt vőn egy megvendégelésben, melyben a vidéknek szine-java is részesült, s emlékeül e napoknak, a jelenlevők beírák nevüket a vendégkönyvbe, mely máig a könyvtár asztalán hever.

E névsor a későbbi évek egyikében megint tetemesen szaporodott, a többi közt ott van Estei Ferdinand főherczegnek neve e magyar írással: «Itten láttam egy igazi magyarnak bölcs munkálkodását.»

Szétment aztán a bámuló nép, Pista megigérte a szabadosnak, hogy gyakran megkeresi, a mint be is váltotta szavát, még pedig igen híven, mint alább meglátjuk.

Addig is néhány évet pihen történetünk, s a közbe eső évszakok történetéből egész 1806-ig a legközelebbi fejezetet mondjuk el, ránk nézve elég érdekkel bir az is.

XII. (Az öreglakat.)

A körmendi levéltárnak vas ablakain, vas ajtaján kívül három nagy lakatja volt, hanem a legerősebb lakat mindenesetre az öreg Csapó volt, ki az uradalmi tiszteket sem eresztette tovább, mint a folyosóra nyiló ajtóig, s inkább elácsorgott az ajtó előtt beszélgetés végett, mint azt megengedje, hogy valaki az ajtón belül tegye lábát.

Minthogy éppen idáig jöttünk, elgondolják önök, hogy hiába nem jöttünk, tehát adjunk számot róla.

Tekintetes Csapó uram már korán reggel körüljárta a híres körmendi kertet, melynek derekán áll az ódon kastély, s az ifjú lelkű öreg olyan nyugalommal járdalt, mintha a kert éppen úgy az övé volna, mint a herczegé, minthogy a herczegi háznak még a legutolsó iródiákja is mintegy családtagul tekintetik, s ezen viszonyból magyarázható az a ragaszkodás, melylyel minden tiszt viseltetik herczegi ura iránt.

Csapó úr megfordult; mert zsebében rugódzni kezdett egy félökölnyi óra s ütni kezdé a reggeli hat órát, mi őt a levéltárba hivta; hanem midőn megfordulna, észreveszi a vasmegyei első alispánt, ki az öreg úr után ballagott a kertbe.

A találkozási szokott mondókát elengedvén, a beszélgetés fonalát ott veszszük föl, hol az történetünkre vezet, úgy hiszszük, mindjárt odaérünk.

– Alszik még a herczeg – mondja az alispán – tehát nem akartam ilyen korán alkalmatlankodni.

– Hat óra! – felel Csapó – eddig már bizonyosan ébren van.

– Ilyen korán fölkél?

– Mióta Bécset odahagyta, igen korán kel föl, s éppen tegnap mondá, hogy aludni majd holta után is ráér.

– Nem unja el magát a herczeg?

– Hogyan unná el, mikor minden után maga is elmegy, s a legutolsó káposztás kertet is ismeri.

– De nincsen jó dolga, hogy azt a sok tisztet tartja!

– Hát ki tartsa, ha ő nem? – mondja Csapó némi boszúsággal. – A herczeg maga beszélte nekem, hogy már más is mondott ilyesmit; mire ő azzal válaszolt, hogy őt is megfogadja, s ha egyéb dolga nem akad, egész nap tartsa ki az ablakon az ujját.

Az alispán nem tudott felelni, és éppen szerencsére meglátta, midőn a komornyik az ablakokat nyitogatta, mi valóságos jele volt annak, hogy a herczeg csakugyan ébren van.

Csapó úr szokott lépésben tartott a kastélynak, vele az alispán lépdegélt, közönyös tárgyakról beszélvén s minthogy Csapó már a levéltár ajtaját is kinyitotta, az alispán a tisztítóvashoz dörgölvén csizmáját, szintén be akart menni.

– Bocsánatot kérek, – mondja Csapó – ide már nem ereszthetek be senkit.

– Még a viczeispánt sem? – kérdi amaz némi nehezteléssel.

– Még a nádorispánt sem! – mondja hivatalos kérlelhetetlenséggel – kivévén, ha kegyelmes herczegemtől engedelmet nem hoz.

– No hát majd megkérem a herczeget! – véli az alispán annyi daczczal, mennyi szükséges annak megértésére, hogy egy alispán elegendő nagyhatalom arra, hogy bemenetelt eszközöljön.

Csapó föl sem vette a duzzogást, hanem egy légyverővel a legyeket kezdé meghajszolni, minthogy a szemtelen állatok nem elég, hogy ajtónyitáskor beszöktek oda, hova alispánt rimánkodva sem eresztenek be, sőt ezenkívül még Csapó úr pápaszemére is ráültek, hová még csak utánuk sem üthetett méltó haragjában.

Az alispán azalatt fölért az emeletre, s az előszobában lévő huszártól kérdi:

– Fönn van a herczeg?

– Már fönn vagyok! – kiált ki a herczeg, a félig kinyitott ajtón kinézve, és fejbólintással üdvözölvén az alispánt, – negyedórai türelmet kérek, míg felöltözködöm.

– Szabad engedelmet kérnem, addig a levéltárt megnézegetni?

– Oda lenn van Csapó úr? – kérdi a herczeg, megbecsülve említvén egyik tisztjének a nevét.

– Éppen azért kérem az engedelmet herczegségedtől, mert ő éppenséggel nem akar bebocsátani.

– Azt elhiszem! – mondja rá a herczeg mosolyogva – hanem tessék megmondani, hogy én megengedtem.

Az alispán lesietett a lépcsőn, jól esett hiúságának, hogy a hivatalnoknak makacssága némi megtorlásban részesül; azért neki készült tekintélylyel lépegetett a levéltár ajtaja felé, honnét Csapó úr éppen kitekintett és bevárta az alispánt.

– A herczeg megengedte!… – mondja a vendég egész biztonsággal lépve a küszöbre, hogy a levéltárba lépjen.

– Ezerszer kérek engedelmet, – mondja Csapó.

– Talán most sem akar beereszteni Csapó barátom? – kap a szóba amaz.

– Még most sem tehetem azt.

– Tehát nem hiszi, Csapó barátom, hogy a herczeg nekem engedelmet adott?

– Szóról-szóra hiszem; hanem engedelmet kérek, – mondja odább a szigorú lakat – engem Csapónak hívnak, mikor otthon vagyok, hanem itt már levéltárnok is vagyok, s annak semmi köze ahhoz, hogy Csapó ő kigyelme elhisz-e valamit, vagy sem; hanem ha alispán úr nem sajnálná a fáradtságot, fölsétálni ő herczegségéhez és csak akkora papiron is mint a tenyerem, hozna egy kis irott engedelmet, akkor bizton beeresztem.

– Nem tréfál, Csapó barátom?

– Nem én, uram; mert tetszik látni ezeket a kemény vasajtókat és iszonyú lakatokat, ha azt akarná a herczeg, hogy mindenki keresztül-kasul járhasson, akkor ezek nem volnának szükségesek, főleg pedig én lennék itt a legszükségtelenebb ember.

– No hát majd hozok irást! – mondja boszusan az alispán, újra fölkullogván a lépcsőzeten, míg Csapó úr fehér haját egy görbe fésüvel rendbe hozta, mentéjét helyrerángatta, mintha saját szilárdságát méltányolni akarná, hogy hivatali esküjének eleget tett; mert hisz eszébe jutott a kemény eskü, mit hivatalba léptekor letett, és úgy eliszonyodott bele, hogy mikor már az esküt elmondá, a három ujját mégis fönfeledte.

Az előszoba ajtaja kinyilván, a herczeg is kinézett.

– Nos, – mondja a herczeg jó ízüt nevetve, – nincsen ott Csapó úr?

– Dehogy nincsen, főméltóságú herczeg, de akármit csinálok is, be nem ereszt, míg herczegséged erre irásban engedelmet nem ad.

– Legyen meg! – véli a herczeg, rajzonnal egy kis szakadék-papirra írván az engedelmet, mit az alispán nagy megelégedetten vitt le a levéltárig, s a becsukott ajtón kopogtatni kezdett.

– Mindjárt nyitom az ajtót! – szól Csapó az erős kulcsot megfordítván belülről.

– Hozom az engedelmet, – mondja az alispán.

Csapó helyreigazítá a homlokára föltolt szemüveget, s midőn az utolsó betűt is már harmadszor megnézte, kitárta az ajtót, és nagy figyelemmel utat engedett az alispán úrnak, hogy a terembe mehessen.

Míg az alispán úr körültekintett a teremben, hova oly nagy kínnal juthatott be, Csapó úr egy létrát mászott meg, s a herczeg által adott engedelmet egy gombostűvel, mint valami ritka pillét, vagy bogarat a fiókok egyikére tűzte.

– Azt gondoltam, kedves barátom Csapó, hogy azt eldobja.

– A világért sem! – mondja a levéltárnok – ez a bizonyítványa annak, hogy kívülem más is volt itt benn.

– A patvarba, barátom, Csapó – csak nem viszek el valamit.

– Ezt Csapó uram szóról-szóra elhiszi! – mondja az öreg, s az alispán megnyugvék, nem jutván eszébe, hogy Csapó nagyon megkülönböztette azt, a mit ő maga, mint Csapó hisz, attól, mit a levéltárnok elhinni köteles.

Az alispán hátra tett kézzel járt körül s a nagy iratszekrények fiókjain lévő föliratokat figyelemmel olvasta, észre sem vévén, hogy Csapó úr mindig szemmel tartja, s oldalt nem nézne a világ minden kincseért sem; mert a sok kinn heverő iratok közt sok olyan van, mely nem minden embernek való.

Az alispán úr kiváncsian vizsgálódik szerteszét s midőn már majdnem minden fiók föliratát egyenkint megszemlélé, a legutolsónál tovább maradt, mert a fiók kihúzva, alatta pedig egy nagy pörcsomó feküdt, mindkettőn ugyanazon egy czím lévén feltünően vastag betűkkel: Baltay contra Baltay.

– Ezt a pört jól ismerem, – mondja az alispán.

– Nem lehetetlen! – hagyja helybe Csapó némileg meglepetve, nem mintha a pörnek fontos tárgyát ismerné, hanem mivel az iratcsomó hív megőrzésül adatott át.

– Annyira nem lehetetlen, hogy dolgoztam is egykor a pörben, s mondhatom, hogy az ifjabb Baltay-ág minden vagyonából kipusztulna, ha egyszer befejeztetnék; mert…

– Bocsánatot kérek, – nekem most nincsen időm. Jegyzi meg az öreg bosszusan, egyszersmind türhetetlenségének jeléül füle mellett vakaródzva, mit aztán alispán úr is észrevett, és még egy körülpillantás után megcsinálta a lábvakarintást, és elkövetkezett Csapó uramtól, ki ugyan rég szerette volna kilökni, hanem ez a gondolat csak gondolat maradt.

Dél felé lehetett az idő, Csapó már elvégzé a dolgát, a Baltay-pört fiókjába tevé, s egyszersmind ráadásul az alispánnak bemeneti jegyét előbbi helyéről a Baltay-fiókra tűzte.

– Beereszt Csapó úr? – kérdi a herczeg, kopogtatván az ajtón, mit emez rögtön kinyitott, s a herczeg a levéltárba lépett.

– Engem is kegyelmes herczegséged eresztett be, még pedig erős eskü mellett, – panaszkodik Csapó – de látom, hogy mától fogva olcsóbbért is be lehet jönni.

– Na, ne haragudjék, édes Csapóm – az alispán mindössze is csak egy ember.

– Csak aztán meg ne bánjuk, hogy e szigorúan őrzött helyen csakugyan egy emberrel több volt, mint kellett volna.

– Majd elfeledi azt, kedves Csapóm.

– Nem hinném, kegyelmes uram – és megengedi herczegséged, ha mondom, hogy az ilyen ajtót nem jó nyitva feledni.

A herczeg valóban bánni kezdé a dolgot – s midőn a levéltárból kiment, bizonyossá tette Csapó urat, hogy e helyre többé senkit sem ereszt.

Csapó úr bezárta az ajtót, midőn a herczeggel együtt elment, hanem van az ilyen szörnyű pontos embereknek valami előérzetük, mely nekik az engedékenységet megtiltja – és ellenükben ismét megvan az a szerencsétlenségük, hogy az engedékenységnek okvetetlenül rossz következése lesz, mikor aztán a másik fél előáll igazságával, s megmondják: itt van, ezt megjövendöltem.

XIII. (Himfy.)

Ezernyolczszázhatodik esztendőben minden jóravaló tanító így adta elő Zalamegye földleirását: Zalamegyében legnevezetesebb helyek 1-ször: Keszthely…

S ha már a diákgyerekek is így mondák, sőt ha nem mondák, abban az időben még jól föl is fenekelték, kár volna háborgatnunk az olyan embert, ki 1806-ban tanulta Magyarország földleirását, azért vállaljuk el, hogy Zalamegyében akkor csakugyan Keszthely volt a legnevezetesebb hely, tehát nem kételkedhetünk, hogy a gróf vendégszeretete temérdek embert vont a kis fészekbe, s így nehány ismerősünkkel megint csak ott találkozunk.

Azon időtájban történt az a nevezetes csoda, hogy «Kártigám kisasszonyt» minden háznál az éléskamrába szórták, «Pokolkői Vendelt» eltépték, «Vassziklai Fridolint» pedig tűzbe lökték; mert valami verses könyvnek szaladt híre, melyről először beszélgettek, utóbb néhány verse szájról-szájra ment, azután szerelmes ifiurak aranyos szélű papirosra egyes helyeket szépen megírva adogattak belőle a kisasszonyoknak, végre elvetődött egy-egy példány minden vidékre, hol aztán egy sajátszerű és csak Magyarországban ismeretes «olvasótársaság» kezébe kerekedett.

Engedelmet kérek egy kis kitérésért, de ezt az olvasótársaságot meg kell magyaráznom már a jelenkor miatt is; mert hála legyen érette az egeknek, «olvasótársaságaink» maig sincsenek; hanem azért nem következik, hogy ezelőtt ötven esztendővel épen úgy nem olvastunk volna, mint ma; mert – egész őszinteséggel legyen mondva, akkor is csak úgy lopták el egymástól a könyvet, mint ma.

Ez a legolcsóbb részvény, melylyel valaki tagja lehet olvasótársaságnak.

Minthogy a tisztelt közönségnek legnagyobb része annyi idő óta egész máig nem veszi, hanem csak lopja a könyveket, hadd lopjak én is egyszer, nem mástól, hanem magamtól.

Valahol, – jó lélekkel nem tudnám megmondani hol? – elég az hozzá, valahol megemlékeztem én arról, miképen szokás nálunk könyveket olvasni, – s ezen olvasási módban a könyvön két igen furcsa jel marad, 1-ör a szamárfül (szóról-szóra így nevezik), 2-or a bekörmölés.

Valóban gyönyörű sors vár egy könyvre, midőn úgy kézről-kézre adják, s minden háznál újabb és újabb szamárfüleket kap, a mi mindenesetre nagy megtiszteltetés az iróra nézve; mert minél többen olvasták, és minél többször olvasták végig, annál inkább szaporodik a fül.

Ez az ősrégi méltánylása a munkának nagy veszedelemben forog, – most már itt-ott akadnak kisasszonykák, kik himzett jelzőt tartanak, azzal jegyzik meg, hol hagyták abba az olvasást. – Így tehát a szamarak fülét nem veszik oly gyakran igénybe, de annál biztosabb jövendője van még a bekörmölésnek.

Méltóztassék kézbe venni egy viselt külsejű könyvet, tessék megszámlálni a bekörmöléseket, és ha megengedik önök, okoskodjunk egy kissé.

Ime, a legelső bekörmölés a mondatnak kellő közepére esik: ebből bátran következtethetjük, hogy ez szobalány, kit asszonya kiált, az asszony pedig zsarnok, hisz a kis cziczusnak alig marad annyi ideje, hogy vékony körmével a mondat közepén egy jelet rántson.

Odább mehetünk, a körmölés ritkábban fordul elő, akkor is a mondat, vagy éppen a fejezet végén, az értelem, a párbeszéd, eszmemenet tökéletesen befejezve – ez az öreg mámi, őt már nem igen zavarják – egész nap ruhákat foltoz, konyhára nem megyen – rendesen megkérdik, lehet-e tálalni? következésképen tőle függ kiszámítani, mikor fog a fejezet végére érni.

Menjünk odább, a körmölések valamivel sűrűbbek – s ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy mindenik az elválasztó pillanat előtt – a találkozás, a csók, ölelés még ezután következik; azt a néhány sort ugyan még rá lehetett volna olvasni; de nem – ezt a menyecske olvassa – kimegy, gondolkozik – véli, hogy mi következik – bejő – a könyvbe tekint, elpirul, mosolyog, fönhangon mondja: «tudtam!…» (Persze, hogy tudta.)

Odább, odább – a körmölések folytatvák, csakhogy mindenütt találkozás, a csók az ölelés után… Semmi kétség, ez a fiatal leány – nincsen annyi türelme, hogy még azt ne tudja, mi következik? Nagyobb igazság okáért egy helyütt két szamár fül, hogy a kedvencz helyet máskor is fölkeresse s vagy tízszer elolvashassa.

Furcsa, ez a lap még viseltesebb is, mint a többi?… Hogyne? hisz ez az ismétlés, aztán hány lánybarátnak olvasta ezt föl, és ki tehet róla, hogy a rózsaujjak is megviselik a könyvet, egyébiránt is, kivált most már, oly átkozott vékony papirosra nyomják.

Még levelezhetünk, – néhány zsírcsöppet találunk – oh, ez már valami négy lábú állat, diák a gimnáziumból, szalonnát eszik a süldő, s minthogy eszik is és olvas is, egy falat szalonna a könyvre pottyant.

Valamivel odább rettentő sok karmolás, ez megint a diák, oskolába vitte magával a könyvet a gaz kölyök, a szerencsétlen tanár óraszámra pusztítja mellét – szigorún ügyel szerteszét, – s a diák lopva olvasván a könyvet, minduntalan bekörmöli, hogy a folytatást el ne téveszsze.

Jaj azon könyvnek, melyet be nem füleznek, és be nem vakarnak, mert ha aztán legalább a táblán nincsen egy-két «saját kezével» jel; kedves irótársam vedd meg a kötelet, vagy vágd el a nyakad.

Azonban ekkora kitérés után, kegyes engedelmükkel, menjünk vissza, s mondjuk el, hogy 1806-ik esztendőben valami nemes könyv járt kézről-kézre (nem akartam mondani, hogy lopták, ámbár akkor is kézről-kézre ment volna), a könyvnek czíme volt: Himfy Szerelmei.

Rettentő figyelmet gerjesztett – az öreg urak mindjárt a Himfy szónál kezdék, bonczolták, aztán lett belőle him és fej; de ezt a magyarázatot az y – betü rettentően megzavarta; – fi csak ivel lehet irva; tehát nem him–fi, hanem ez név: Himfy; meglehet falunak a neve, és predikátum, s minthogy ypszilonnal van irva: nemes ember. Azonban az már mégis szégyen gyalázat, hogy Himfynek szerelmei is vannak, s így palam et publice nyomtatásban árulja. Dictum, factum, deliberatum, ez már hallatlan dolog, – higyjék amici, ha ez így megy, elsülyed a világ. Pokolba a könyvvel.

A mamák ezt hallják – náluk több a kiváncsiság, vajjon mitől sülyed el a világ, kezdik olvasni a könyvet – a kesergő szerelemnek néhány szakaszán végig mennek, fölsóhajtanak, hogy mért nem élt korábban a Herr von Himfy (mert azon időben rettentően járta a Herr von), bizony nem hagyták volna ennyit siránkozni.

A kisasszonyok csordultig sírták a zsebkendőt és selyemkötényt, és ha Himfy úr abban az időben kurrentáltatta volna magát valamely ujságban, hogy ilyen meg olyan termetű, idejű és szépségű kisasszonyt kiván magának házastársul, egy pár ezer jelentette volna magát.

Az urfiaknak malmára jó viz volt a «kesergő szerelem», betanulták néhány fejezetét, – s midőn már a vizbeugrás, főbelövés nem használt (katonává nem akart lenni senki ijesztésből – mert úgyis azzal ijesztettek mindenkit, hogy elviszik), tehát elnyögött néhány verset és a kedves majdnem az ablakból esett le az úrfi karjai közé.

Minden ember megzavarodott, csak néhány ember vette észre azt is, hogy «Kártigám kisasszonyt» a kamarába szórták, «Pokolkői Vendelt» széttépték, «Vassziklai Fridolint» pedig épenséggel megégették, s midőn az a néhány ember ezt észrevette, hálát adott a magyarok istenének, hogy elhozta a napot, midőn egy ideig nem hallott nevű magyar ember olyan könyvet írt, hogy az ő nevét jobban ismerik, mintha már a hetvenhetedik apja Árpád idejében bennült volna azon szilvásban, melynek szilvafái közül mai napon alig van meg több hét darabnál s ha éppen nagyon fújja a füstöt a pipájából, a hét fa közől a füst minden oldalról kiért a szomszédok tanyájáig.

Az ország minden zugából visszahangozék a név, s az emberek itt-ott gondolkozni kezdének, hogy hát lehetséges volna az, hogy egy embert egyetlenegy könyvért országszerte megemlegessenek? – s ime azon ország, melyben poétának csak Ovidiust hitték, mert hiszen az akkor is versben beszélt, mikor az apja versirásért megcsépelte, és megfogadtatá vele, hogy verset soha sem ír; – s ime, Magyarországon egy ember egy egész könyv verset tud komponálni; – ez már isten csodája!

A keszthelyi kertben járkál az a kopasz homlokú fiatal ember. Tekintetes Kisfaludi Kisfaludy Mihály uram, nyolcz élő gyermeke közül az egyik gárdista volt, katona volt, országot, világot látott, hanem azért megelégedett azzal a kis porczióval Sümegen, megírt egy kötet verset, de nevét nem meri ráirni – mert önkéntelenül érzi, hogy Magyarországban lakik, és ha a dolog rosszúl üt ki, halálos holtig a falu vagy város csúfja marad – tehát isten veled dicsőség, – hadd menjenek a szegény dalok árván – kénytelen az apa megtagadni őket, hogy apagyilkosokká ne váljanak.

Találj ki akármit, lódulj el vele a földnek másik oldalára, meg ne mondd itthon, hogy okosabb akarsz lenni az öreg birónál; – vigyázz magadra, kalodába tesznek, vagy bolond nevedet költik és elvesztél, ha az ég csodája meg nem ment.

Nézd, az első siker nem birja még fölbátorítani az ifjut – egy csomó papirt czipel a hóna alatt, éppen most ül le egy fapadon, hogy még egyszer helyrerángassa gyermekein a pongyolának látszó ruhát, itt egy szó, amott kettő – itt az eleje, amott a hátulja… megint odább – beszélget a saját érzékével, elragadja végre egy hely, mely magától kinálkozik olvasás alá:

Ah, az apaszeretet győz, nem birja tovább a szigorúságot, összecsapja az iratcsomót, a czímet rajzónnal írja a külső lapra, már e szót is oda jegyzé: irta…

Még sem lehet, – hisz ha egyszer kiröppen ajkán a név, többé vissza nem tagadhatja, s akkor egy bekövetkezhető sikertelenség esetében az ország csak oly szűk leszen neki, mint Sümeg.

Hánykolódik az érzelem, az ifjú odább-odább megyen a keszthelyi kertben, hol ő mai napig is csak mint az egykori katona van vendégkép – és idáig üldözé a határozatlanság, sőt tovább, mert már a kerten kívül csavarog valahol.

Dunay gróf jő Bowring úrral, a regék egyikét olvassa az angolnak, ki dagadó képpel hallgatja, s éppen az elhagyott pad előtt állnak meg, s minthogy a hosszú séta után épen jókor kinálkozik üléssel, mindketten helyet foglalának.

– Uram, – mondja Bowring – olvasta ön Himfyt?

– Igen természetesen.

– Ezt a két munkát egy ember írta.

– Magam is azt vélem, – felel Dunay.

– Ez a Himfy név bizonyosan álnév? – okoskodik Bowring úr.

– Szja, barátom – nálunk könyvet írni félig szégyen, félig vakmerőség – nálunk oly kevés író van, hogy megcsodálják, mint a jeges medvét – valóban nem igen szeretnők hinni, hogy csak úgy megeszi a kenyeret, mint más közönséges ember.

– Barátom!… – mondja az angol némi gondolkodás után – ez a nemzetnek önbizalmatlansága.

– Fájdalom, az! – hagyá helybe Dunay.

– Nem lehetne rábírni Kisfaludyt, hogy megnevezze magát?

– Talán. – Mondja Dunay a padon feledt iratcsomót meglelve, egyszersmind megösmerve, hogy a munka a szerző kézirása s éppen kiadás alá van készítve.

– Nézze barátom – itt van a munka, egészen kész, csak a név hiányzik reá.

– Adja ide, kérem, – mondja Bowring, s oldalzsebéből egy rajzont húzott elő, aztán pedig az üres helyre kitünő betükkel fölírá: Kisfaludy Sándor.

Kisfaludy már éppen visszatérőben volt, és messziről látá, hogy kézirata Bowring kezében van, s a lángvörössé sült arczra kiült a szín, hisz egy művelt idegen kezében pehelykönnyüvé válik a papircsomag.

– Valamit itt feledett ön? – kérdi Bowring,

– Egy iratcsomót! – mondja Kisfaludy.

– Ez az? – kérdi Bowring fölmutatva a czímet a névvel.

– Ugyanezt! – felel amaz lecsöndesültebben.

– Ezzel a névvel? – kérdi a másik.

– Talán!

– Hagyja ön e nevet e papiron – megérdemli ez a név, hogy minden magyar tudja – önök irodalmának kezdete e névtől indul ki. Isten önnel, s most már lesz Magyarország!

1807-ben látta a magyar olvasóközönség e nevet: Kisfaludy Sándor.

XIV. (Such’s verloren.)

Volt valaha egy uraság, kinek tót jobbágyai mindenre megesküdtek volna, hogy az ördög minden éjjel megjő a faluba, s a mi több, látták, hogy – hajdu képében jár.

Én ugyan nem akarok megesküdni arra, a mit egy tót ember hisz; de annyi mindenesetre gyanus, hogy miért nézik a hajdut is ördögnek? s ha tán önök éppen ebből bővebb magyarázatot tudnak kihozni, úgy igen könnyü bebizonyítani, hogy az ördög csakugyan sürűn meglátogatja ezt a nyomoruságos földet, s ha már kénytelenek vagyunk éppen e korrajzban ördögöt czitálni, – úgy a tót jobbágyak némi példájára mondjuk, hogy e korrajzban az ördög prókátor képében jár, igaz nevén pedig Galiba Pál teins urnak hivják.

Minthogy pedig az ördögöt feketének mondják, kisértsük meg a rajzot, és minél feketébbre lehet, annál feketébbre fessük.

Különböző nemű, rendű és rangú olvasóink kedveért a befeketítésnek is különbözőnek kell lenni, s e tekintetben nem maradhatunk általánosságoknál, ámbár istenben boldogult kedves anyám szerint a prókátorok egy szálig mind pokolba mennek.

– Ez az? – kérdi Bowring.

Az édes mamák kedveért csak annyit mondunk, hogy Galiba Pál teins urnak daczára azon ötvenöt esztendőnek, mely ő felette, ő meg annak alatta elsétált, nem volt felesége; pedig roppant vagyont összepörölt, s egy feleséget és tizenkét gyermeket minden gond nélkül eltarthatott volna. Ilyen fontos oknál fogva nem is kételkedem azon, hogy a szavazati többség szerint Galiba Pál – «Pokol pozdorjája.»

Az édes papák véleményeinek megnyerésére döntő befolyással leend az édes mamáké; ámbár a papák kedves kisasszonyaiknak nagy számánál fogva néha különösen fölszólalásokat tesznek, s magam valék egyszer szem- és fültanu, mikor egy nyolcz leánynyal megáldott (valóban áldásnak is igen bőséges áldás) édes apa nem birván egyet is férjhez adni, végre e szavakra fakadt: – nem bánnám, ha az ördög jőne, még annak is adnék egyet.

A ki valaha felperes volt, és eszébe jut, hány tojás, hány sonka, hány font irósvaj fér egy tabuláris prókátor gyomrába, valamint az is, hogy hány tallért kell asztala sarkán feledni (átkozott feledékenység) és mégis mennyi perköltséggel liquidál, az hamar készen lesz szavazójegyével. Mit is kételkedtünk? ezeret teszünk egyre, a szavazójegyre ez lesz irva: a prókátor még az ördögnél is rosszabb.

Az alpereseket kár is megkérdezni, – mert ha a prókátort az nem küldi pokolra, kit exekválhat, – akkor bátran állítom, hogy az exekuczió a legszebb diákszó, még a porczió és kontribucziónál is milliomszorta szebb.

Saját meggyőződésünknél fogva Galiba Pál úr annyiból ördög, hogy pénzért mindent megtesz, értsd a mi nem jó; – nála igazság, méltányosság, keresztényszeretet, felebaráti érzelem még annyit sem nyom, mint a mészárszékben a tüdő, máj, lép és dagadó, mit a mészáros nyomtatéknak vet a szakácsné kosarába, s ha már éppen az ember nem eszi is meg szivesen, de tart néha varjut, szarkát, vércsét, vagy mátyás-madarat és szarkagábort, annak aztán jó izü eledel.

Galiba Pál úr egy pesti nagy házért mindazt megteszi, mit hamis tanukkal, kézirat-utánzással, veszekedéssel, rágalommal és megvesztegetéssel megtenni lehet, s minthogy az igéretet irásban birja, rendkívül ösztönzi valami, hogy az igéret ne maradjon irott malaszt, hanem az ige váljék testté.

A kurrens megjárta az országot nagy hiában, azonban Galiba Pál úr korán sem esett kétségbe; mert a kurrenst részeg kántorok, ostoba falusi birák olvasták, – tehát csak annyi a való, hogy ezek hirét sem hallották, s így nem veszett le a kocsiról, különben valamelyik helységnek házánál okvetetlenül beadták volna, mint haszonvehetetlen portékát; – mert ha sonka lett volna, bizonyosan megeszi az, a ki megtalálja.

Fölebb kellett tehát kereskedni, ügyvédek, fizetéses táblabirák, főjegyzők és alispánok körül; hol a nevezetesebb pörökben hol egyiknek, hol másiknak okvetetlenül akad valami dolga, tehát itt-ott könnyen akad ember, ki az eltévedt juhot csavarogni látta.

Galiba Pál úr megvette a legszebb hintót, mit akkor Pesten árultak, elébe a legszebb négy lovat fogatta, mintha leánynézőbe menne, ámbár nem oda ment, de mégsem csekélyebb fontosságú ügyben; s minthogy Galiba Pál úr jártas-keltes ember az ilyen dologban, jól tudja, hol mit kell tenni és adni; és ha már emberére akad, nem tehet úgy, mint a batanyai ember, ki sokat hallott arról, hogy a birót meg szokták kenni, tehát egy csomó hájat vitt magával, és a tekintetes szolgabiró uram markát egy darab hájjal, a szónak szoros értelmében, kenegetni kezdé.

Az előkészületeket megtette, hogy a legközelebbi törvényszünet alatt elmehessen, – egyébre nem volt szükség; mert a néma falak legfölebb egy jó meszelő után áhitoztak, mert a mi füstöt Galiba Pál kifujt egy nagy fejü pipából, valóban még a füstfaragónak is adott volna dolgot.

Egy nőtlen embernek szobája mindig megérdemli, hogy egy pillanatra betekintsenek, látni azt a rendetlenséget, melyen minden meglátszik, csak az nem, hogy valaki rendbe akarta volna hozni.

A nőtlen embernek senki sem mondja: «Menjen ki az úr, csizmáján az utczai sár, vakarja le ott kinn; mert nem érünk rá minden nap ujra sikálni!» S minthogy ezt nem mondják, nagyon meglátszik, hogy csak minden harmadik hónapban sikálják; de csak úgy, hogy a tintafoltok megmaradnak, mint az eredendő bűn, – s a nőtlen ember változatosság kedvéért más helyet keres, hova kiföccsentse a tintát.

Egy leütött vállu kályhán pipahamu rakások közől emelkedik ki egy gipsz-alak, – még tán jurátuskori maradvány, fején egy elviselt házi sapka, – valamely kezdett, de nem folytatott viszonynak szomorú emléke.

A szobának sarkai, mint leghasznavehetőbb részei a háznak, rendkívül igénybe vannak véve; ah, hisz mi lett volna a czigányokból, ha az isten a falu végét nem teremtette volna. A pipaszárak, botok, esernyők, ruhaporzók, a szobának azon sarkában vannak, mely legszembetünőbb, egyéb holmi, rossz papir, egy csizma darab, elvagdalt toll a leghomályosabb sarkokba huzódik, oda söprik, oda vetik, oda rakják, és semminemü néven nevezendő cseléd nem meri érinteni; mert ha valamit rendbehoznak, s a nőtelen ember hirtelen azt a kabátot akarja magára venni, mely már úgyis rajta van, a szórakozott ember dühbe jön, és esküdözik, hogy megint hozzányúltak az ő portékájához, s ime már a kabátját sem leli, pedig már a sarkokat mind összekereste.

A cseléd eleinte saját magáért, utóbb gazdájáért szégyenli el magát; de végre megadja magát ura rendetlenségének, melyből ura néha bámulandó ügyességgel kapar ki valamit és bebizonyítja, hogy a rendetlenség rend, tehát ne nyuljon senki a sarokba, mert utóbb még a teinsuruk nagy farkasbundáját sem lelik, pedig az már akkora objectum, hogy még a legkisebb molyféreg is meglátja, – hanem le is rágja ám úgy, hogy két-három szűcs össze nem toldozza többé.

Az ablaknak egyik gombján lóg egy kézi tükör, melybe emberemlékezet óta ugyan egy borzas fej néz, tekintetes Galiba Pál úr és elvétve az inas, ki urának kabátjairól mind lekefélte azt, a mit le lehet kefélni – többet nem lehet kivánni tőle, így is alig marad meg a zsinór az attilán és nagy szerencse lesz, ha a legközelebbi keféléskor a zsinórt és az attilát külön nem hozza be a tekintetes úr elé.

De minthogy a naptárnak is megvannak az ő vörös betüs napjai, s minden negyedik esztendő egyet ugrik, mert egy egész nappal meghosszabbodik a lába; Galiba Pál úrnál is megtörténik a csoda, s bejő egy polgári szabómester, ki ugyan járkált már a váczi-utczában, de ott még sohasem lakott, sőt hogy valaha oda kerüljön, még esze ágában sincs, – mondom ez a tisztelt Galiba Pál urat a szoba közepére állítja, ott tetőtől-talpig megméri, s ezen műtét után egy nagy posztótömeget csap hóna alá és megesküszik, hogy a legközelebbi törvényszünet kezdetén mindennel készen lesz.

Az utasítás tartott félóráig, hogy szűk ne legyen, bő ne legyen, meg lehessen fordítani, a zsebek erősek legyenek, a posztót szálával fölfelé ne fordítsa; mert Galiba Pál úr olyan embert választott, kinek még ezt is meg kellett mondani; hisz a jámbor nem rég jött Kecskemétről, ott pedig épen akkoriban találkozott egy olyan rnhaművész, ki egy «Bon-jour» – féle kurta kabátnak öt rőf posztót kért, mert a mint mondá, előbb hosszú kabátot kell belőle varrni, s aztán annak a hosszából annyit vág le az ember, a mennyi a tulajdonosnak tetszik.

Galiba Pál úr, mikor valami okosat akar gondolni, rendesen a homlokát vakarja; ha pedig valamely gazságon töri a fejét, akkor füle mellé vakar, – épen most is azt cselekszi; mert a sok költséget bolondjában nem akarná megtenni; de minthogy meglehetős nagy mértékben fölizgatta a pesti ház, tehát még nem akar a végsőre gondolni, azaz nem osztja föl kliensei közt a veszteséget, hisz arra majd legutoljára is ráér.

Végre eljő a várt törvényszünet, az utazásra minden készen van, az új hintóra felrakják a szükséges úti készletet, Galiba Pál úr irományait egy vasas ládába zárja, körülnéz, valamit nem feledt-e el? minthogy egy pár légyen kívül semminemű élő állat nincsen a szobában, hogy őt figyelmeztesse, – nincsen egy pára, mely sírna, vagy nyöszörögne, mikor távozik – a gipszalak félrecsapott házi sapkájával minden megindulás nélkül néz a távozóra – Galiba Pál pedig maga is szintén oly egykedvű, mintha ő maga is részben gipszalak volna; s midőn a szobaajtót bezárja, belakatolja, utoljára mosónéját és inasát csupa elővigyázatból összeszidja, s ezekben elfojtja a legtermészetibb ösztönt, hogy legalább szokásból kivánjanak neki «szerencsés utat» – hanem veszekedve ül a kocsiba, s midőn a négy táltos már az utczán van, még akkor is beszéli cselédjeinek a mérget és boszúságot, a miből a cselédek szerencsére vagy szerencsétlenségre egyetlen szót sem értenek.

«Vigye el az ördög!» – mondja a goromba inas – ki most legalább azt a véleményt nyilvánítá, a mit leginkább érez; de minthogy neki ez emberre szüksége van, megemlékszik róla, kivált midőn a fizetésnek ideje is eljő, – s akkor újra eszébe jut gazdája, kinek legutóbbi szidalmai most is fülében hangzanak. Tehát a hazavárás méltó lesz az elbúcsuzáshoz, mert épen most mondja:

«Bár csak már egyszer haza hozná az ördög!»

Ennyi becsülete van Galiba Pál úrnak, ki nyakába vette az országnak azon részét, mely dunántúli kerületnek neveztetik, hogy terjedelmes ösmeretségénél fogva nyomába juthasson a Baltay-pörnek.

XV. (Hogyan fog némely ember csizmadiát.)

A pécsi nagy kórház felügyelője megdöbbent, midőn Budáról a vizsgálat elrendelteték; azonban ily roppant intézetben oly tömeg ember és annyi segéd közt a hiba addig ment kézről-kézre, hogy végre elmosódék.

A felügyelő egy pillanatra sem tagadá a kiadott bizonyítványt, mely az elkövetett hibának igen természetes következménye lőn, azonban mielőtt bevárná az elbocsátást, megsúgták neki, hogy állomásáról mondjon le, s menjen minél messzebb, hogy további vizsgálódásoknak tárgyává ne legyen.

Sehogy sem birt a szerencsétlen ember tisztán visszaemlékezni, azt ugyan nem feledte el, hogy valami végakaratot írt alá, melyet azonban nem kapott kézbe, mert a végrendelkező és tanu közül az egyik, nem tudta melyik, életben maradt.

De végre is hasztalan tünődik már a dolgon, azért összeszedvén ingóságait, elment, hogy minél előbb kiérjen az országból, hol többé megmaradni nem akart ilyen szerencsétlenség miatt, mely akár mikor méltó szemrehányásra adna okot, ámbár ő magát bűnösnek érezni sehogy sem tudta.

Már Vasmegyét is elérte, s az akkori viszonyok miatt az alispánnál kelle magát jelentenie, hogy a megyén át a szomszéd országba mehessen.

Épen azon időben az alispán mindenfelé fogdostatta az orvosokat, minthogy a hadjáratok, kivált az országszéli megyék orvosait szerfelett igénybe vették, tehát az alispán minden áron lebeszélni törekedett az orvost az elmenésről, hogy a környéknek megtarthassa.

Szép szó, igéret és rábeszélés nem akartak eredményre vezetni; utóbb az alispán azt mondja:

– Nem eresztem el az urat.

– Én legjobban szeretném, ha maradhatnék – mondja az orvos.

– Akkor meg hát épen nem eresztem el az urat.

– És ha mégis el akarok menni? – okoskodik az orvos.

– Akkor vasra veretem az urat, még pedig mindaddig, míg ide nem szokik.

– Adja ezt írásban az alispán úr!

– Egy példányban akarja az úr, vagy százban?

– Egyben is elegendő lesz – végzi be az orvos megnyugodva, s midőn így erőnek erejével elhelyezteték, erősen föltette magában, hogy hivatásának szentelendi magát egész buzgalommal s ha már egy hiba követteték el az ő rováásra, de az ő tudta nélkül, legalább másodikra nem ad okot.

Az orvos nem sok idő mulva nagy tekintélyre vergődött, s az alispánnal egy helyütt lakván, nemsokára az alispánnak testi-lelki barátja s egyszersmind asztali rendes vendége lőn.

Már az orvos tökéletesen megnyerte mind a környékbelieknek, mind az alispánnak becsülését, midőn egy napon jóval alkonyat előtt négy táltos állított be az udvarra s a csinos hintóból Galiba Pál uram lépett ki az alispánnak nagy csodálkozására, minthogy Galiba Pálnak egykor jurátus barátja volt és az egykori pajtás ily váratlanul s ily gyönyörű fogaton hajtat be.

A szokásos ölelkezések után a vendéget megjártatták a gazdaság körül, s az alispán megmutogatván mindenét, nem győzte mutogatás közben is dicsérni a gyönyörű fogatot s mindjárt ajánlkozott akár cserére, akár pedig vevőnek, ha Galiba Pál az alkut nem utalja vissza.

Az orvos épen otthon volt s tanuja volt az elfogadásnak, valamint az egész beszélgetésnek, s minthogy az alispán nagy kedvet mutatott a megvételhez, az orvos is mindent elkövetett, hogy Galiba urat eladásra birja.

Midőn az alispán egy pillanatra bement, hogy vendégének ellátásáról gondoskodhassék, az orvos még mindig a lovakról beszélt és utóbb azt mondja:

– Saját kedvéért válogatta össze őket a tekintetes úr?

– A világért sem – felel Galiba – nekem mindegy, ló vagy ló, csak magam ne legyek kénytelen a kocsit húzni.

– És mégis oly makacsul ragaszkodik hozzájuk?

– Ajándéknak szántam őket.

– Az már más! – mondja az orvos – így nem unszolom önt többé – fejezi be a beszédét, minthogy épen jött már az alispán is, ki aztán egészen más tárgyra tért át.

– Rég eljöttél Pestről, barátom? – kérdé az alispán.

– Még a törvényszünet idején.

– S mikor mégy vissza?

– Minél előbb, hogy a törvényszünet végére megint otthon legyek; mert tudod barátom – mondja a prókátor – hogy mi szegény prókátorok mások bolondjai vagyunk, mások összevesznek, aztán nekünk kell helyettük is czivakodnunk.

– Nos, ki helyett kell legtöbbet czivakodnod?

– Száz, meg száz helyett, barátom; képzelj magadnak néhány száz ypszilonnal végződő nevet, melynek ismét annyi száz ypszilonnal végződő nevű ellensége van, aztán keverd őket össze úgy, hogy egyik ypszilon alul, a másik fölül légyen s készen van az egész perpatvar, legföljebb még ha az volna, hogy a-b-czé rendben mondjam el a sok ypszilont, például Almásy, Agárdy, Aggfalvy, Bakay, Baltay…

– Megálj barátom, – mondja az alispán – Baltayt mondád?

– Igen, Baltayt, értem a senior Baltay-ágat, én vagyok az öregnek tabuláris prókátora.

– A Baltay-család valami rokonságban van a Batthyányiakkal?

– Legföljebb Ádámról – mondja Galiba – minthogy Noéig vissza tudom vinni a Baltay-család genealogiáját.

– Furcsa – mondja az alispán – s a Baltay contra Baltay-pör mégis a körmendi levéltárban van!

– Ha ott van! – mondja Galiba egész hidegvérűséggel, mintha csak egy legyet akarna megfogni.

– Saját szemeimmel láttam! – bizonykodja amaz – egy külön fiók előtt láttam heverni az egész nagy pörcsomót, még beszéltem is róla Csapóval, a levéltárnokkal.

Ennyi elég volt Galibának s minthogy visszamenőben épen az istállók előtt mentek el, Galiba azt mondja az alispánnak:

– Barátom, csakugyan annyira megszeretted azt a négy lovat?

– Ha eladó szándékod van, én könnyen megalkuszom, tehát mi az áruk?

– Tied a négy ló! – mondja Galiba, kezet nyújtván az alispánnak.

– Ha megalkuszunk, barátom! – mondja az alispán.

– Megalkudtunk, ki is vagyok fizetve – vigyorog amaz – még a hintót is itt hagyom.

– Nem addig van az, – véli a másik – ilyen négy lovat nem adnak ingyen.

– Te nem is gondolod, barátom, hogy előbb nekem minő fontos dolgot mondtál.

– Azt mondám, hogy a Baltay-pör a körmendi levéltárban van.

– Nekem ez a hír, édes barátom, épen egy pesti házat ér, s így átlátod, hogy e tudósításért igen könnyen adhatok négy lovat és egy hintót.

Épen jött a megyei huszár, hogy vacsorára hívja az urakat, kik a meghívásra a belső osztályokba mentek, hanem az alispán végtelenül elkedvetlenedett, mert érezte, hogy meggondolatlan beszédével a prókátor kezébe bizonyosan igen drága fegyvert adott akárki ellen és akárki mellett, egyszersmind visszaélt azon szívességgel, hogy a levéltárba bocsátotta a herczeg.

Az orvos tanuja levén a beszélgetésnek, hirtelen észrevette, hogy az alispán elkedvetlenedett, s épen ennek elpalástolása miatt az orvos végtelen bőbeszédű lőn, s az ügyvéddel hosszú vitába keveredett, hogy az alispán kedvetlensége a vendéglátást meg ne zavarja.

Galiba szenvedélyes veszekedő lévén, kapott az alkalmon, minthogy épen saját mesterségét kelle védelmeznie, egyszersmind megtámadta az orvosi tudományt, melybe minden vénasszony belekottyan.

– Az nem bizonyít semmit – mondja az orvos – mert a vénasszonyok veszekedni is tudnak, épen úgy, mint valamely kitanult prókátor.

Ez jó belyen talált, Galiba kénytelen volt más kerülőt csinálni, hogy tüzelése sikeresebb legyen; mert úgy látszik, az orvos elszánta magát a veszekedésre, még ha gorombaságra kerülne is a dolog – pedig Galiba nem igen szerette volna, hogy egy falusi orvosság-kotyvasztó kifogjon egy híres pesti prókátoron, azért tovább folytatta az ostromot.

– Nos, amice, mit akar adni az orvos?

– Életet! – viszonzá a másik.

– Haszontalan munka – felesel a prókátor – végtére is minden ember meghal előbb vagy utóbb, kevés a különbség, hanem az igazság, drága barátom, az igazság, azt keressük mi.

– Pörrel és pedig minden pörben ketten keresik – beszél amaz – egyik fölül keresi, a másik alul, aztán jaj neked, szegény igazság; mire meglelnek, csakugyan letépnek rólad minden ruhát a prókátorok.

– Végre mégis megtaláljuk!

– Meztelenre vetkőztetve – nevet az orvos.

– Ó domine! levegőből nem élhet a prókátor – véli az ügyvéd, megértve a czélzást – a pap az oltárról él.

– De csak azzal, mit áldozatul hoznak, s az áldozatnak torkára nem teszen kést.

Galiba Pál uram nagyon megszorult az orvos körmei közt és nagyon megörült, hogy a vacsorának vége lett, különben az orvos irgalmatlanul megmelleszti; hanem a beszélgetés a vacsora végén befejezteték s midőn a mellékterembe értek, az alispán karonfogá Galibát, mire az orvos elmaradt.

– Barátom! – szólal meg az alispán – én elég meggondolatlan valék kimondani olyan dolgot, minek tudomásához véletlen juték és csak most tudom, hogy annak nagy behatása leend, mint saját szavaidból gyanítom. Édes barátom!… mondja az alispán – szavamat visszahúzni nem áll hatalmamban; de egyet kérek tőled.

– Mi lenne az? – kérdé Galiba.

– Beteges ember vagyok – nem hiszem, hogy nagyon sokáig vigyem; míg élek, ne keressétek e pört – nem akarnám, hogy a herczeg szemrehányásokat tegyen önmagának énmiattam.

Galiba nem tehetett egyebet, kezet adott és megfogadta becsületszavára.

Az orvos bejött, s minthogy előbb úgyis tanu volt, az alispán ismétlé a dolgot az orvos előtt, hogy némileg e bizonyság által lekötve legyen Galiba, ki előbbeni igéretét az orvos előtt ismétlé.

Galiba könnyen beláthatta, hogy ő most már kellemetlen vendég a háznál, másnap menni akart, csak annyit várt, hogy az alispántól elbúcsúzhassék; de nagyon sokáig kelle várnia, mert az alispán nem hagyhatá el ágyát, hova a tegnapi fölindulás fektette, s így Galiba csupa kénytelenségből is várakozott.

A kis udvari kertben járkált szórakozás kedveért, hova később az orvos is leérkezett.

– Nos, hogy van az alispán? – kérdé Galiba.

– Elég rosszul! – felel az orvos.

– Orvos úr! – mondja a prókátor – beláthatja, hogy én átkozott bolond igéretet tettem!

– Jó, tehát ne tartsa meg.

– Azt mondja ön?

– Én ezt nem preskribálom – mondja az orvos – hanem tehet ön, a mi tetszik, ha a becsületszónak korlátja nem akadályozza.

– Barátom – mondja Galiba – én prókátor vagyok…

– Én meg orvos… – szól közbe a másik.

– Tehát ön nem is tudja megitélni, hogy én principálisomtól nem arra vagyok megbizva, hogy ügye ellen tegyek, hanem ügye mellett kövessek el mindent.

– Ezt értem!

– Annál jobb, úgy megitélheti ön a dolgot, hogy én principálisom ellen tettem; épen azért, mielőtt határozottan tehetnék valamit, kérdem orvos urat… meddig élhet ez az ember?

– Én orvos vagyok, uram, és nem kártyavető.

– Vigye patvar a tréfáját, orvos úr… nem akarom én, hogy kártyából beszéljen nekem, hanem a mint tegnap mondám, én e puszta tudósításért egy pesti házat kapok.

– Tehát önnek érdekében van, azt mielőbb megkapni?

– Természetesen!

– Ugyan miért nem mondta ezt mindjárt? – mondja fölkaczagva az orvos.

– Ah, orvos úr az én emberem.

– Tessék velem parancsolni! – szól az orvos, egészen neki engedvén magát a derültségnek.

– Orvos barátom – mondja Galiba – ön okos ember.

– És mivel tudnám azt leginkább bebizonyítani?

– Ha megmondaná, mennyi ideig kellene nekem várnom!

– Vagy tizenöt esztendeig! – mondja az orvos elég érthetőleg, mire Galiba majd hanyatt vágta magát, hanem az orvos hozzáteszi még, – kivévén, ha…

– Mit ha? – kap a szóba egész mohósággal a prókátor, egyszersmind folytatja: orvos barátom bizonyosan valami okosat gondolt?

– Tehát én tőlem várja ön azt a szót, mely a pesti házba fogja önt beültetni?

– Barátom, – mondja Galiba, karon fogva az orvost – aa alispán végtére is nagy úr, s nekem sok alkalmatlanságot csinálhat, ha akarata ellenére nyúlnék a dologhoz…

– Az igen hihető – véli az orvos.

– Épen azért kérem, mi volna a kivétel?

– Ha előbb meghalna.

– Orvos barátom nagyon szereti a tréfát, pedig én igen komolyan beszélek.

– Hasonlókép azt cselekszem!

– Annál jobb – mondja az ügyvéd – én most elmegyek. Esztendeig várok, ha addig meg nem hal… nem őrzöm a titkot.

– Bizony nagy szivességet tenne önnel az alispán, ha addig meghalna, mire ön haza ér.

– Biz én nem haragudnám érte – mondja Galiba – mert azt csak át méltóztatik látni, hogy engem ilyen bolond föltétel nagyon megkárosít?

– Na, ha meghal egy évnél előbb, megirom önnek.

– Ezer darab aranyat kap ön azért a levélért – értette, orvos barátom?

– Szóról-szóra! – mondja az orvos, elnyomván indulatát, bekisérvén a prókátort, ki, minthogy az alispán aludt, kocsira ült, de a legközelebbi városból visszaküldte a négylovas fogatot az alispánnak.

Az orvos elbeszélé az alispánnak, min töri Galiba uram a fejét, egyszersmind felháborodván azon, hogy neki ajándékul hagyta lovait, újra lázrohamba esett, de mielőtt ez állapot válsága következnék, megbizá az orvost, hogy Baltayt körülményesen tudósítsa, hogy ha már Galiba tudja is a titkot, legalább az árát ne élvezhesse és Baltay ne Galibától tudja meg.

Egyszersmind elküldi a négy lovat tekintetes Galiba úrnak Pestre, legalább ha nem nyer semmit, ne is fizessen rá.

Az orvos kitünő gonddal ápolá betegét, s midőn a rohamok némileg megszűntek, s a beteg csendes álomba merült, az orvos egy kurta levélben tudatá Baltayval, hogy a pör a körmendi levéltárban fekszik.

Nem lévén egyéb magyarázat a levélben, Baltay el nem tudta gondolni, hogy mi körülmények nyomán jut ő a pörnek fölfedezéséhez, azért semmi sem tartóztatá vissza, hogy egy biztos emberét Körmendre küldje átvenni az irományokat. Galibának pedig a következő levéllel kedveskedett:

Ügyvéd úr! Ma kaptam tudósítást, hogy a Baltay contra Baltay-pör a körmendi levéltárban fekszik – tehát most már ne vesződjék a kereséssel, hanem küldje vissza az iratomat, mely szerint a pör fölkutatásáért pesti házamat odaigértem. A mi eddigi költségeit illeti, azokra nézve adjon hiteles kimutatást, egy fillérig megtérítem. Maradtam jóakarója Baltay m. k.

Midőn a levél Pestre érkezett, Galiba már otthon volt, még pedig a legnagyobb örömben; mert az ovros épen most írta, hogy az alispán meghalt s így a titoktartás többé nem kötelezi – de még a lovakat is visszaküldi, valamint az orvos sem számol az ezer aranyra; mert neki hasonló ajándékra semmi szüksége sincs.

– Annál jobb! – mondja Galiba, körültekintvén a házban, hol eddig konvenczióból, ezután pedig már tulajdoni jogánál fogva lakik, s épen levélírásra szánta magát, midőn a levélhordó betoppan egy másik levéllel, mely Baltaytól jött.

A két különböző levél elolvasása közt csak annyi idő telt el, mennyi épen elég arra, hogy az ember a padlásról a pinczébe érjen – hanem mire a levélolvasásnak vége lett, Galiba épen olyan furcsán érezte magát, mintha csakugyan a padlásról a pinczébe esett volna; és már várta, hogy most mindjárt megüti a guta.

A várt vendég azonban elmaradt, s bár egyelőre elveszté étvágyát, mert egész huszonnégy óráig semmit sem evett, utóbb azonban addig harangozták a delet, hogy Galiba úrnak is eszébe jutott az evés és mint tudjuk, elvitázhatlanul javulás útján van az olyan beteg, ki egy rendes ebédet étvágygyal tud megenni gyomorfájás nélkül.

XVI. (Két szomorú ember.)

Baltaynak embere Körmendre ért és átadta a levelet Csapó úrnak, a ki először saját szemeinek sem akart hinni, hanem szóval is kérdé a megbizottat:

– Hát miért is jött, édes jó barátom?

– A Baltay-pörért jöttem! – mondja a megbizott elég világosan, mire aztán megint elolvasta Csapó a levelet s midőn tökéletesen meggyőződött, hogy jól látott, jól hallott, s fölül reá nem is álmodik, tehát mint afféle tapasztalt ember tudta, hogy itt hasztalanul kötekedik, ha csak az egyik bajból többet nem akar csinálni – minthogy a jószágkormányzó, az öreg Hegedüs is jelen volt szobájában, rövid tanácskozás után nyugtatvány mellett és tanuk előtt a pört átadták Baltay megbizottjának.

A fiók üresen maradt. Csapó a rátűzött engedélyt levette és a fiókba helyezé, hogy egykori utódjának intőpéldául szolgáljon arra, hogy valakit, még a legjobb barátját is óvakodva ereszsze be arra a helyre, melynek erős zárai nemcsak őrei, hanem bizonyságai annak, hogy féltett tárgyakat őriznek.

A megbizott hazaért, Baltay végig nézé az irományokat, s meggyőződék, hogy valóban meg van az egész pör, s rendelkezést tett, hogy tovább folytattassék és Galibának írt Pestre, hogy az átvételre jelenjen meg.

András Keszthelyen volt, egy nagy kocsi teherrel ment az ifiúr után, ki néhány esztendő mulva már megnőtt és szedte magába a tudományokat, még pedig oly nagy szorgalommal, hogy osztályában legelső volt; nemcsak azért, mert a tanítók az öreg úrnak kedvezni akartak, de mert a szorgalomnak meg kellett adni megérdemlett bérét.

Midőn András hazajött, alig várta, hogy a kocsiról leszállhasson és a nagyságos úrnak elmondhasson minden jót az ifjú úrról, kit a tisztelendő urak nem győztek eléggé dicsérni.

– Megjött kend András?

– Hála Istennek, itthon vagyok! – hagyja rá András – látom, a nagyságos urat is friss egészségben találom.

– Látta kend a gyereket?

– Hát nem azért küldött a nagyságos úr, hogy megnézzem?

– Tudom, sovány szegény gyerek.

– Ejnye, nagyságos uram, hát hizlalni küldte Keszthelyre?

– Adott kend neki a kalácsból?

– Én csak meg nem ettem előle, – dünnyög András.

– Persze meglátszik rajta a városi levegő!

– Hiába kérdezkedik a nagyságos úr, azt nem mondom, hogy megárt neki a tanulás, pedig ugyancsak legelső ember ám valamennyi között.

– Tudtam!… mondja Baltay duzzogva – hogy azok a… barátok kenyér helyett betüvel tartják.

– Olyan egészséges, mint a makk, – kövér, mint a duda; ezt láttam; hanem hogy megméressem, azt nem parancsolta a nagyságos úr – mondja András kiterítve az oskolai sorozatot és vastag ujjával odabökött, hol az úrfinak neve osztályában legelől áll.

– Mi ez?

– Itt az úrfinak neve legelől, hanem nem is tették ám oda hiába.

– Hátrább is jó lett volna.

– De nem lett volna, – mondja András – kérdeztem én azokat a tisztelendő urakat, hogy már mi lesz olyanokból, kik itt hátrább vannak – mutatja András a sorozatnak derekán levő neveket – de biz elhiheti nagyságos uram, azok a tisztelendő urak nem igen beszéltek fölebb a vargaságnál, hacsak az apa készre nem akarja hazavinni.

– No hát mit tud az a gyerek?

– Mindjárt megmondom, nagyságos uram, először is kivetette nekem krétával, hogy mióta élek, mennyi napot, hány minutumot éltem.

– Ezt piros kukoriczán maga is kiböködhette volna kend.

– Igen, ha nagyságos uram el nem téveszteti velem egy nap ötvenszer; hanem az úrfi alig tett egy-két rántást, mindjárt kivetette.

– Hát még?

– Azt is megmagyarázta nekem, hogy a föld forog a nap körül.

– Tudhatta volna kend a bibliából, hisz ott van, hogy Józsue megállította a napot, az pedig nincsen ott, hogy megint odább indította volna.

– Nojsz kiabálhat most Józsue uram, a mennyit akar – véli András – tudom, nem indulna meg a nap itéletnapig sem; mert hisz, nagyságos uram, megmagyarázta nekem az úrfi szépen, – példának okáért elmondá, mennyiszer csal meg a szem, hisz holdvilágos éjjelen néha egyik felhő a másikat kergeti a hold alatt, s majdnem megesküdnék az ember, hogy nem a felhő szalad, hanem a hold.

– Bizony meglódította kend alatt a földet.

– El is vitt az úrfi egy gömbölyű jószágon a világ másik oldalára is.

– Ott is volt kend?

– Bárcsak lettem volna, nem adnám, Isten tudja miért.

– De most már csak nem indul meg kend?

– Nojsz itthon maradok, ne féljen a nagyságos úr – vigasztalá András – nem nekem való már az olyan mesterség, hanem ha mostani eszemmel olyan fiatal lehetnék, mint az ifiúr…

– Hohó! – vág közbe Baltay – talán az a gyerek mondott valamit?

– De még mennyit! – válaszolt András – még azt is mondta, hogy oda is szeretne elmenni, a hol a fehér medvék vannak.

– No, csak azt lesse, – mondja az öreg, – hogy én medvék után ereszszem, bolond ember az, ki az után mászkál, a mit helyébe hoznak, hisz én ezelőtt tíz esztendővel Pesten egy huszasért néztem meg.

– Talán festett volt.

– Üsse meg a kő, legalább a fösték árába én is fizettem valamit, és imigyen nem néztem, hanem azért az ifiúr is megelégedhetik vele, ha festett medvét lát is.

– Dejsz az majd megnézi, hogy mit mutatnak neki.

– Gondolja kend?

– Nemcsak gondolom, hanem tudom; mert elhiheti, nagyságos uram, jobb lesz, ha tisztelendő úr sem kérdezget tőle annyit, mint eddig szokott, mikor az ifiúr haza jött; mert a tisztelendő úr is csak azt kérdezi, a mit maga tud; hanem már azt is mondja ám az urfi, hogy majd ezután ő kérdezi ám a tisztelendő urat.

– A manót? – mondja nevetve Baltay, ki nem igen bánta volna, hogy a pap belesüljön; mert nagyon szeretett kérdezősködni, aztán ilyenkor Baltay úr is adós maradt a felelettel; – de utóbb mégis meggondolta, hogy a fiu egy lyukkal odább megy, s aztán urabátyját is kérdőre veszi. Épen e miatt némileg elgondolkodván, később azt mondja:

– András!

– Tessék parancsolni!

– Hisz nem bánom, hogy az a gyerek nem lesz valami tökkel ütött fejű, – hanem én a hordómba sem töltetek többet, mint a mi belefér, azaz: hogy melléje nem folyatok; hanem azok a barátok agyontömik azt a gyereket, mit gondol kend?

– Sohase féljen, nagyságos uram, azoknak is csak olyan nagy a kanaluk, mint a mienk, az sem nagyobb, mint mekkora befér az ember szájába.

– Én a könyveket értem, hallja kend, nem a gombóczot.

– Nem is a gombóczért vittük oda; mert gombócz itthon is van, hanem a könyvekért.

– A kellene még, hogy a csibe tanítsa a kotlóst. – Aggódék Baltay.

– Már nagyságos uram, pedig az úgy lesz, hanem azért se baj, mert én láttam elég tyúkot, midőn a réczefiakat vezette, eleinte féltette a tyúk, hogy a vízbe fulnak, és röstelte, hogy utánuk nem mehetett; de utóbb volt annyi esze, úgy tette magát, mintha maga is utánuk mehetne, ha akarna; de nem megy.

Baltay elhallgatott, a szó értelmesen lőn mondva, s addig gondolkozott rajta, hogy András nem kapván feleletet, körülnézett, s meglátta a pört.

– Hát ez mi, nagyságos uram?

– Jó, hogy szól kend, tegye zár alá, hogy megint el ne tévedjen.

András hirtelenében nem tudott szólni, hanem fölnyalábolta a pört, s elvitte a szomszéd terembe, de érezte, hogy szivén nehezebb a fájdalom, mint a mennyit a pör nyom, pedig azon is van mit megemelinteni.

Ugyanez órában és e perczben lépett be a herczeghez Csapó, arczán mély bánat ült, érezte, hogy nem a legkellemesebb hirt hozza, de eltitkolni úgy sem lehetett már.

XVII. (Béke hamvaira.)

Nagyon fáradt a természet, hogy visszakivánta az erőt az élőtől, és kiéhezte magát, midőn olyan ember hullájával kivánt táplálkozni, mint herczeg Batthyányi Lajos.

Nem bir ágyától menekülni a nagy ember, kinek szivében annyi szeretet fért el, és most már csak bizalmasan kereshetik meg a kórágynál, hogy bucsuzatlanul ne menjen el a más világra.

Rég vár az ajtó mellett egy ősz ember, az öreg Csapó, ki fontos mondanivaló nélkül bizonyosan nem vásítná a küszöböt; de türelmesen várja, míg a beteg előinté, mi nem sokára be is következett.

– Öreg barátom, – mondja a herczeg, – bucsuzni jött ön?

– Kegyelmes uram, miért bucsuznék? – válaszol Csapó, – én már csak arravaló vagyok a földön, hogy izenetet vigyek el a más világra az után, a ki nemrég előttem ment oda.

Megszorítá a herczeg a becsületes szolgának kezét, – jól esett neki a hűség, mely még holta után is szolgálni akar, mintha mondani akarná, – ne félj, nem sokára hirt viszek utánad azon szeretteidről, kiket a földön hagyál.

– Valamit akar mondani Csapó barátom?

– Kegyelmes uram, kár volt a levéltárba ereszteni az alispánt.

– Nem remélem, hogy valami eltévedt volna utána?

– Csak a szemével ártott, kegyelmes uram!

– Bizony még a boszorkányokat hiszi, kedves öregem. – Mosolyga a beteg.

– Kegyelmes uram, én a boszárkányoknak söprűnyelet fogok, hanem mikor az ördög viczeispán képében hoz be valakit, annak a szemeit nem foghatom be.

– Nos, mit látott meg a viczispán? – kiváncsiskodék a herczeg.

– A mit legkevésbbé kivántam volna, mert emberségemre volt bizva: Baltay contra Baltay.

– Nos?

– Ez kegyelmes uram, egy elátkozott pör, melynek ha maholnap vége lesz, úgy az ország legderekabb fiainak egyikét fogja tönkre verni.

– Gróf Dunayt? – kérdé a herczeg, remegve támaszkodván föl a vánkosra.

– Nincs különben! – hagyá helyben Csapó.

– Hibáztam, nagyon hibáztam,… – mondja a herczeg keserűen,… – sem megőrizni nem tudtam e szerencsétlen pört, sem megakadályozni Baltayt, midőn azt tán tehettem volna.

– Mondtam én azt, kegyelmes uram, hogy az olyan ajtót nem kell nyitva feledni.

– Barátom, ön mindent megtett; hanem most segélje megtenni az utolsót.

– Mindent kegyelmes uram!

– Adjon tollat és papirt, – mondja a herczeg összeszedve a végerőt, – talán ez elfáradt kéz még nem tagadja meg a végső szolgálatot.

– Csapó mindent elkészített egy levélnek megirásához, – az ágy szélére ült olyképen, hogy a beteget föntartani birja, ki is ezen segedelemmel nagy lassúsággal a következő sorokat írta:

Kedves Baltaym!

Érzem, hogy az utolsó tollvonásokat teszem azon az ágyon, melyről felkelni többé nem fogok. Szerencsétlen öcséd hagyta nálam megőrzés végett a Baltay-pört, melynek tartalma előttem maig ösmeretlen volt, különben tudtam volna kötelességemet.

Barátom, egy fáradt utasnak még marad annyi ideje, hogy ha rászorult, valami okosat gondoljon; én azonban nem egy rövid útban, hanem az élet hosszában fáradtam el, s nem tudom, a legjobbat gondoltam-e, midőn alábbi kérésem teljesítéseért esedezem.

Az emberek legszivesebben megcselekszik, azt a mit tőlök legelőször kérnek; – barátom, én legelső kérésemet legutolsó óráim egyikében intézem hozzád, s így még attól sem kell tartanod, hogy valaha második kéréssel alkalmatlankodjam, tehát hallgass meg… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Igaz barátod a sirig és ezentúl

Herczeg Batthyányi Lajos m. k.

A levél czímezve lőn, és Csapó úr szentül megfogadá, hogy kézbesíteni fogja, miről kételkednünk épen nem is lehet.

A levélnek kipontozva hagyott részét annak idejében közlendjük, tehát türelemért esedezünk, – és maradjunk a herczegnél, kinek néhány nap mulva megnyilt a boldogok hazája.

Minő könnyen szakad el a fonál, s az erős lélek, mely megtörhetlen volt a földi harczban, elvégződik, mint egy fuvolahang, melyre csak a körüllevők emlékeznek vissza.

A ravatalon fekszik az elfogyott lélek hüvelye, ki folytatása volt egy család nyolczszáz éves történetének, életében hatalom és most hulla, mely némán fekszi halálos álmát, és csak egy hideg kövön áll majd a név, melyet emlékezetessé tőn.

Álljunk meg egy kissé, nézzünk körül, tán lesz annyi vigasztalódásunk önmagunkért, hogy az utolsó lehellettel csakugyan végképen meghalunk-e, vagy marad annyi nyom, mely becsületes embernek ad annyi vigasztalást, hogy tetteit holta után megemlegetik.

Én, kit születésem órájában nem várt megaranyozott bölcső, s kit mindössze is az a szellő üdvözölt, mely szülőföldemen, a fürgedi pusztán gazdátlan lóként szaladgál, és keresztanyám öle védett meg tőle, míg bekisért bennünket Ozorára, hogy egy kis szentelt Sió-vízben megkereszteljenek, – mondom én, ki megéheztem szeretetre, barátságra, de czímre soha, melyért egy ütetnyi taplót se adnék, még akkor sem, ha tudniillik csakugyan rászántam volna magamat arra, hogy naphosszat egy hosszú botot rágjak, melynek végén holmi cserép, vagy sajtfazékban sütik a dohányt, – mondom én, ki az emberben az embert szeretem legjobban, előkerestem két regényemben a legméltóságosabb nevű embereket és elolthatatlan szenvedélylyel emlékezem rólok.

Megálljatok, – számot adok róla.

Volt idő, midőn egy vigyázatlan szóért könnyen rákiálthatták volna az emberre: üsd agyon! én a legnyugodtabb kedélylyel mondám az egész ország minden szűrös polgárjának, hogy az igazság nemcsak akkor igazság, mikor a szűrnek, – hanem akkor is, mikor a kaputnak kell; mert az igazság nem olyan, mint a süveg, hogy a nagy helyett kicsiny, a kicsiny helyett pedig nagyot választ az ember, – de nem is olyan, mint a nóta, hogy magának minden ember azt hegedülteti, a melyik neki legjobban tetszik.

Nem azért vettem a tollat a kezembe, hogy a méltóságos uraknak czímeit rőföljöm össze; – én a mult időknek embereit kerestem föl, s ha egyiknek vagy másiknak emlékénél levett kalappal állok, kegyeletből teszem, s azon vágygyal, bárha végig járhatnám az országot, s benne annyi jelest találnék, hogy födetlen fővel mehetnék végig rajta.

Megvan a nemzeteknek is a saját hét kövér és hét sovány esztendejük, – mit siránkozunk vissza a nem kövér esztendőkre! Ráérünk, szellőztessük a multat, fél század elég arra, hogy a nagy érdemeket nagyoknak ösmerjük, tegyünk valamit egy kis megösmerésért, mert ha késünk a megösmeréssel, a hálásabb utódok száz esztendő mulva – szentekké avatják őket.

Nem akarok tovább időzni e gondolatnál, – megyek alakjaim után s legelőször is Baltayt keresem föl, ki épen most olvassa el a levelet, s még nem tudja, hogy a herczeg éppen azon órában halt meg, melyben a levelet olvassa, azaz 1806 junius 6-ikán, s az öreg urat a levél éppen a legkellemetlenebb hínárból huzza ki; mert az öreg régóta tünődik azon keserves helyzeten, melybe félig meggondolatlan, félig pedig a körülmények által indokolt gyanuja Dunay irányában besodrá; de azóta olyan dolog történt, mit megváltoztatnia nem lehet, nem tud és nem is akar; – pedig érzi, hogy e helyzetből valami okos módon mégis menekülnie kell, mert mióta Holvagy Pistával találkozott, Dunaynak csak annyi vétke van ő irányában, hogy két rovása van, s az öreg annyira András uralma alatt áll, hogy maga is tökéletesen hiszi, hogy a másik két vonást le fogja vakarni, de hogy ingyen nem fogja azt tenni, arról is jót merünk állni.

A levélnek előttünk ösmeretlen sorai irányt adának gondolkozásának, s mint minden magyar ember, úgy Baltay is rettenetes módon szeret – megbékélni, csak módja akadjon hozzá; s minthogy a herczeg levele irányt adott, a jó lelkű ember még könyüre fakadt bánatában, hogy egy jó barátjának csak utolsó kivánságát teljesítheti; örömében pedig azért, hogy egyszer mégis a szomszédokkal jó napokat tölthet.

Néhány nap mulva délelőtt megszólamlanak a toronybeli harangok, s Baltay úr kérdez egy a kapu előtt elmenő parasztot:

– Atyafi!… ki halt meg a faluban?

– Senki, nagyságos uram! – mondja a paraszt, levevén nagy szélű kalapját.

– Csak nincsen tűz, – véli az úr – hisz akkor félrevernék?

– Azt tartom, nagyságos uram, nekünk annyi, mintha tűz volna, – bizony tán félre is verhetnénk.

– Beszéljen kend okosabban, – mert ennyi szó közől úgy sem válogathatnám ki, hogy kend mit akar?

– Annyi az egész nagyságos uram – mondja szomorúan a paraszt, – hogy az enyingi herczeg meghalt.