EGY KIS RÁADÁS.

Szavamat beváltám, a legközelebbi félszázad első részéből néhány alakot mutattam föl, s megkisértém lerajzolni azon állapotokat, melyek az újabb kornak ébredését megelőzték.

Ha megint akad olyan olvasóm, ki azt mondja: Jó volna, ha igaz volna! mondom, ha megint akadna olyan olvasóm: kérem, ne röstelje fáradságát, kérdezzen meg, s azt hiszem, feleletem kielégítő lesz.

Számos ember van még, ki Festeticset ismerte, s azok bizonyságaim lesznek annál inkább, minthogy a közlött dolgok nagy részét közlésük után tudtam. Herczeg Batthyányi Lajos kisebb körben élt, de becsült hazafi volt, s a ki Horváth Mihálynak «Magyarország történetét» olvasta, még inkább megtudja, hogy miért becsülték?

Egykor egyik írótársam azt mondá irataimról, hogy azoknak ugyanazon egy bűne, s ugyanazon egy erénye van, hogy alakjaim sem szebbek, sem csunyábbak, mint az életben vannak! Köszönöm ez ismertetést, s én alakjaimnak ez erényét vagy bűnét mai napig változatlanul hagyom, még pedig azon okból, hogy igen sok ember van, kinek önmagunk iránti hitét kell megerősítenünk, s ha a valót látja, könnyebben kibékül önmagával.

Ha tehát a pirosítót elengedtem, igen természetes, hogy legalább rútabbá nem kivántam tenni saját embereinket, s így én lelkiismeretesen kimentem azt a bűnt, mi az élethűség vádjából rám háramolhatik.

Míg a munka szakadozottan jelent meg a «Magyar Sajtó»-ban, a tisztelt szerkesztőség jónak látta egyik párbeszédet megvezérczikkezni, mit én nem hagyhatok szó nélkül; mert én azon párbeszédet nem hézagpótlóul irtam, vagy túlságos hazafiúi buzgóságból; hanem meggyőződésből.

És mivel meggyőződésemet mondám ki, felelek a vezérczikkre, talán bővebben magyarázom ki a dolgot, s megérthetjük egymást.

A vezérczikk a következő:

A TERMÉSZETES ÉSZ ÉS A CZIVILIZÁCZIÓ.

Alig képzelhetnénk nagyobb csapást hazánkra nézve, mint ha valaki és pedig olyan ember, kinek népszerűsége és befolyása van, azzal hitegetné a népet, hogy az ő természetes esze minden czivilizácziót kipótol.

Pedig ily hamis és veszélyes doktrina van ama párbeszédben, mely a «Nagy idők, nagy emberek» czímű jeles korrajz mai számában olvasható.

Szerző oly itéletet és véleményt ad a nagy míveltségű angol szájába, mely Bowring minden enthuziazmusa daczára képzelhetetlen.

Az angol bámulhatta a magyar béresnek tiszta eszét s értelmes feleleteit, de egy angol 1794-ből szükségkép érezte a különbséget az angol czivilizáczió s magyarországi nomád állapotok között – s bizonyosan nem fakadt a fürgedi puszta közepén azon felkiáltásra: «Mit akarnak itt czivilizálni?»

Szerzőt a nemzeti önszeretet elragadá, s korrajzoló helyett költővé tette.

Igenis, a természetes tiszta ész, az isteni gondviselés kegyelméből a magyar fajnak öröksége, – és sok más nemzethez képest mondhatni, tán kiváltsága.

Valószinűleg a magyar nyelv szelleme, világossága és szerkezete gyakorolja a kisded kortól kezdve a magyar ember velejére azon rejtélyes hatást, melynél fogva a legvadabb csikósnak is az esze oly tiszta, s itéletei oly helyesek és alaposak, hogy bámulatot gerjeszt.

Ebből az első tanulság az, hogy míg a nép a magyar nyelvet megőrzi, s míg azt az anyatejjel szívja be, – addig ritka természetes eszét is megtartja.

De azt nem szabad hinnie, hogy ez már magában elég, s hogy az a czivilizácziót feleslegessé teszi.

Ma már tán maga a fürgedi béres is kimondja, éppen természetes eszénél és józan belátásánál fogva, hogy az ész tudomány, a lélek miveltség és pallérozottság nélküli elásott tőkék, parlag mezők.

S mindenesetre a legrejtélyesebb, a legnehezebben megfejthető dolgok közé tartozik, megmagyarázni azt, mikép maradhatott egy ország, mint hazánk, mely egészben véve számosabb művelt középosztálylyal birt, mint bármely más tartomány, melynek magas arisztokrácziája s egyháznagyjai angol pairekkel vetélkedtek, s hol az államélet s a polgári szabadság már oly magas mértékben ki voltak fejlődve, – daczára a sok természetes észnek, oly messze hátra az európai kultura mögött?

Csupán a hűbéri viszonyokat okolni nem lehet, mert hiszen azok legalább a nemességet nem gátolhatták életmódjukban, környezetökben, majorjaikban minden állapotra a kultura bélyegét nyomni; sőt a hűbériség még a parasztot sem akadályoztatta udvarán gaz, bojtorján és bodzafa helyett gyümölcsfát és zöldséget tenyészteni, rendesen megmosdani, megfésülködni, s azt a pénzt, mit a csapszékekben elkölt, háztartása s gazdasága rendezésére fordítani.

Nekünk, úgy látszik, Magyarország hátramaradása főleg élelmi bőségből, s kiadásai csekélységéből származott.

Könnyen megszerezvén mindennapi élelmét, kenyerét, – nem ismervén azon életszükségeket, a melyeket kultura fejlése, polgári kényelem és izlés nemesedése s az erkölcsök szelidülése magával hoz, nem érezte nyers egyszerűségének hiányait, s azon a nagy és meghálálhatlan kincs, melylyel természetes eszében a nemzetet a gondviselés megajándékozá, – századokon keresztül nyom és eredmény nélkül maradt.

A jelen nemzedéknek jutott a sors, egy új magyar aerát, a czivilizáczió korszakát vállaira venni.

E korszak nagy fájdalmak és vonaglások közt született, s kevésbe mult, s csakis istennek köszönhető, hogy maga a gyermek bele nem veszett.

A bálványimádók vállain feltolakodott bábák mellőzvén az egyetlen jó vezért, a legnagyobb életveszélybe hozták a nemzetet.

A magyarnak abba a természetes józan eszébe vetjük bizalmunkat, sőt attól követeljük, hogy a jelen átalakulás nehéz fázisában bölcs mérsékletet és tapintatot fog tanusítani, s a korszak, a czivilizáczió igényeit áldozatkészséggel és erőmegfeszítéssel karolandja fel.

Ama természetes, világos ész helyes és erélyes használata, s a tudománynyal és értelmes munkával szövetkezése a legbiztosabb, leghathatósabb eszköz, hogy a magyar az európai kultura terén az elmulasztott századokat évtizedek alatt helyrehozza, – s a most még parlagkülsejű Magyarország művelt, virágzó édenné legyen.

*

Erre a vezérczikkre következő mondanivalóm van.

Semmi esetre sem vagyok olyan gyermek, ki azt hinné, hogy egy krajczáron az egész bábossátort megveheti; de még olyan sem, ki azt képzelné, hogy a magyar köznépnek természetes esze minden czivilizácziót kipótoljon, – hanem még egyszer kérdem most már, hogy mit akarnak ezzel a szóval: czivilizáczió?

Sokat megértünk már az igaz, még azt is, hogy az ökröt Párisba viszik, hogy aztán az összehasonlítás nyomán megmondják, melyik faj mennyit ér? Bár azt is megérnénk, hogy az emberi faj közt lelkiismeretes párhuzamot tehetnénk, talán akkor jobban meggondolnák, hogy a czivilizáczió szó nem olyan szó, mint az izé, – hogy mindent ki lehet vele mondani, ha a szó megakad a gége belsejében.

Nem rég történt, éppen 1855-ben, hogy egy párisi ügyvéd Magyarországba kivánván jőni, Bécsben salva gvardiáért tett lépést, hogy itt a zsiványoknál biztosítsa magát. Emlékezhetnek önök angol parlamenti tagok, franczia és német írók műveire, melyekben rólunk képtelen dolgokat beszélnek komoly képpel, hogy valóságos botrány; míg mi czivilizálatlan magyar kaputosok legkevesebb három nyelvet beszélünk jól, s nem ritkán, azaz minden városban akad husz-harmincz ember, ki a negyediket és az ötödiket is érti, ez persze nagy bárdolatlanság, az meg még nagyobb, hogy nálunk világtörténetet, földrajzot, statisztikát nem tudni nagy szégyen volt, s ha magyar ember Francziaországba salva gvardiát akarna váltani zsiványok ellen, – világ csúfjává lenne.

Oh, mi tehát még igen czivilizálatlan emberek vagyunk; pedig kaputban járunk, és annyi nyelvet beszélünk! hát még a népünk milyen vad faj lehet?

De kár, hogy emberkiállítást nem rendeznek, látnák azt a vadmagyart, ki búzakenyéren és szalonnán, füstölt húson élődik! Minő vadság, hogy még szurrogátkávét nem iszik, mint a cseh földmívelő, vagy rossz teát nem szörpöl, mint az angol és irlandi, ki ünnepnapokon lakik jól csak burgonyával, hanem ez mindegy, ez azért czivilizált ember, hiszen angol; ámbár annyira van már czivilizálva, hogy nem nyom egy felnőtt ember száz fontot, azaz egy mázsát, s alig várja, hogy megszökhessék valami vadonba Amerikába, hol valahára olyan állapotra vergődhetik, minőt otthon az angol gőbölyöktől és egyéb igavonó marhától megirigylett, daczára minden czivilizácziójának.

Ne zavarjuk tehát össze az eszméket, – és ha már a nagyvilág azt hiszi, hogy nálunk gazdátlan föld is van és hogy Magyarországban a medve és farkas nem kevesebb, mint a zsivány, – legalább mi értsünk szót, s midőn néhány gyarló ember azt hiszi, hogy nálunk az emberek még «Struvel Péter»-ek, kik olyan hosszú körmöket viselnek, hogy egy egész napig csak az egyik kezükről lehet lefürészelni, mint azt egy német könyvben lepingálva, gyermekijesztőnek magam is láttam, legalább mi magunk ne hitessük el magunkkal, hogy a czivilizácziónak azon értelmében kell közibénk jőni, hogy erkölcseinket szelídítse.

Az igaz, hogy vendégszeretetünk, nagylelkűségünk, barátságunk egész odáig terjed, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk; de hisz ez vadság, – ide tehát az oltóággal, tegyünk bele egy kis angol hidegvérűséget, ültessünk teát, hogy czivilizálódjunk!

Pusztítsuk ki ezen rossz tulajdonságokat, a czivilizáczióval ezek össze nem férnek, minálunk még nincsenek börzei kupeczek, ügyes zsebmetszők, világhíres csalók, – csak ide azzal a finom czivilizáczióval, majd lesz.

Tehát extra Hungariam non est vita? kérdi valaki, kinek én azt válaszolom, kegyes engedelemmel, hogy nálunk temérdek fogyatkozás van, min azonban nem czivilizáczióval segítünk, s az erre legalkalmatlanabb württembergi éhenhalókkal; hanem ha már éppen diákszóval kell kimondanunk, majd keresünk egyet.

– Furcsa, minden kornak megvan a maga divatkórsága s valamint egykor mindent homeopaticze, aztán hidropaticze, még később magneticze akartak gyógyítani, most meg nekünk estek a czivilizáczióval és öt-hat év óta birkatürelemmel hallgatjuk, milyen vadmarháknak kürtölnek bennünket, kik még nomád állapotban és marhaőrzésből élünk, napot imádunk és jóformán még beszélni sem tudunk.

Tehát czivilizálni kell!

Ezt mondja minden ember és nem győzzük irgalomfillérrel azon prófétákat, kik karavánonkint jönnek ide bennünket megtéríteni a czivilizácziónak, melynek értelméről, úgy látszik, alig vannak mindenütt egy véleményen.

Igaz, hogy mi nem tudunk egy arasznyi földön ötven fej salátát termeszteni; de nem is szorultunk rá. Hanem ezzel ismét nem azt akarjuk mondani, hogy a szorgalom nem szép dolog; hanem ha már éppen valaminek hiányát érezzük, az bizonyosan nem a czivilizáczió; hanem egy másik szó, minek magyarul ugyan szorgalom a neve; de ha önök itt benn és ott kinn jobban szeretik a diák szót, ám legyen: indusztria.

Soha, de soha nem fogja nekem bebizonyítani senki, hogy ép és egészséges észjárásban akármely nemzet kifogjon rajtunk, – ösmerem Auerbach Dorfgeschichte-it, Boz, Thakeraynak regényeit, számos utazási leírást, s én, ámbár bámultam az indusztriának óriási fejlettségét, de a népéletet seholsem irigylem és csak szánni tudom azon balgákat, kik önmagukat elámítják, s azt hiszik, hogy a czivilizácziót egy tarisznyában, éhes gyomorral és fáradt testtel hozzánk ültetik be.

Emlékszem én jól azon időre, midőn Magyarországban a jobbágyok sorsa fölött vitáztak, – hány nagy úr mondá, hogy ha mi ösmernénk a népnek állapotát idegen országokban is, azt mondanánk, hogy a mi jobbágyunk úr, ki húst, pecsenyét, tésztákat eszik, jó bort iszik; ettől pedig, engedelemmel mondva, meg sem bolondul az ember, de meg nem is aljasul el.

Ma talán többet kiván tőlünk a világ? meghiszem, – kivánjon szorgalmat, – ezt értem, hanem czivilizáczióra már mégis nem szorultunk és ha nem hiszik önök, rendezzünk emberkiállítást, elkezdve az első arisztokratától egész a csikósbojtárig, s ha még alább tetszik, egész a koldusig, mert nálunk még a koldus sem nyomorult, mint máshol, mert még a koldus is visszaadja sok helyütt a kenyeret; mert elég van neki, hanem kér krajczárt.

Meglehet, hogy egy kissé zajosabb mulatságaink voltak és vannak, mint máshol; de ez a természetes kifolyása az erőnek, azonban inkább ez, mint azon sápadt és bágyadt halhatatlanság, minek tanyája nem Magyarország. A mely lóra azért kell vigyázni, mert megrúg, – annak még lehet hasznát venni; hanem jaj annak, melyet azért kell elkerülni, hogy az elmenőre rá ne düljön nyomorúságában.

Nem csodálkozom, hogy minden ember most nekünk akar tanácsot adni, bennünket valóságos indiánoknak néznek, s azt hiszik, hogy egy darab üvegért adunk ötven hold földet cserében, s majd megtanítanak bennünket mindenre; mert mi még csak ujjunkkal mutogatjuk, hogy enni akarunk. Hanem sajnálni lehet ezeket a jó embereket, kik még annyit sem tanultak meg otthon a nagy czivilizáczióban, hogy az éghajlat is könnyen megöli az embert, azért, a ki czitromon nevelkedett, ne jőjjön ide, ha a czitromot nagyon szereti; valamint a ki kávéra szokott, tudja meg, hogy az alföldön hétszámra is a tanyán kell maradni, s kávé helyett szalonnával élni; végre pedig az isten szabad ege alatt lesz az éjjeli szállás és ha aztán a hideg kileli, vége akkor a szerencsétlennek, ki meleg kávéhoz és vetett ágyhoz szokott.

Persze, hogy a czivilizált nem tartja megtanulásra érdemesnek azt, a mit egy magunkféle ember tud, azért neki indul Magyarországnak, itt van esztendeig; s ekkor már szeretne visszamenni, de lefogta a láz, a szokatlan lég és életmód, ide jött meghalni.

Szja, uraim, az egér sem akkor búsúl, mikor a csapdába bemegyen; hanem mikor vissza akar jönni, miből aztán az az üdvösséges tanulság, hogy ha még annyit tudnak is a tisztelt urak, tanulják meg legalább azt a kicsit, a mit mi is tudunk, – talán majd nekünk is engednek valamit.

Saját hazánkfiainak gyöngeségét senki sem verte újabb időben annyit, mint én; de a mi igaz, az igaz: bárdolatlansággal soha sem merném a nemzetemet vádolni.

Biztassuk, ösztönözzük egymást szorgalomra, takarékosságra, – ez a szó még sokszor méltán lesz kimondva; de végignézvén a vén Európának minden népét, czivilizáczióját fölcserélni semmi kedvem nincsen.

*

Ezen kitérés után korrajzomra vonatkozólag van még néhány szóm.

Kisfaludynak kétségtelenül óriási érdeme volt a nemzeti öntudat ébresztésében, s ámbár irótársai a regéknek irodalmi becsét tagadták, sőt azoknak érdemét még Kazinczy sem értette meg, mint az Kishez írt leveleiből is kitetszik, – mégis mindenki tudja most már, hogy az olvasóközönséget a magyar irodalomnak főleg Kisfaludy Sándor és utána testvére Károly nyerte meg.

E történeti igazság kimondásától ma már nem vonakodhatunk és én részemről tettem annyit, hogy korrajzomnak egyik czéljaként az irodalom terjedésének első szakaszait mutatám föl, – a legközelebbi regényemben pedig egyéb hasonló dolgokra terjeszkedem.

Nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha kivülem senki, vagy éppen igen kevesen foglalkoznának a legközelebb multtal, melynek óriási anyagtömegéből számtalan történt dolog vár hálás kézre, mely a feledségtől megmentse. Ne riaszszon el senkit a munkától az, hogy az élőknek ez nem ujdonság; de az lesz az utódoknak, kik csak ezek nyomán emlékezhetnek meg rólunk.

Isten velünk!