HARMADIK RÉSZ. (continued 2)

Fölkerült a sétánynak éjszaki oldalára, hol trágyadombok álltak, s addig-addig nézett és tünődött, míg kigondolta, hogy egy szinház mily jó volna ide, csak volna rávaló pénz, hanem egy pár séta után azt is kigondolta, hogy majd lesz.

Sokat, igen sokat gondolkozott, hisz az ő agyában egész multunk megvolt, s hordta elő a példákat, hogy jobbá és lelkesültebbé tegye kortársait, kiknek a füredi szinház eszméjét még nem merte megmondani, s birt annyi türelemmel, hogy tíz évnél tovább érlelgesse titkon, míg azt egykor csakugyan kivitte.

Lassankint összecsődültek a vendégek, hogy a nádort fogadhassák, a gyönyörű fogatok megindultak Felső-Örs felé, honnét már kiindult a nagy vendég, mint azt néhány taraczklövés éppen jelentette, tehát ki-ki elfoglalta helyét.

Megjött a vendég, körülnézte a látni valókat, gyönyörködött a kies tájék szépségein, aztán pedig elfoglalta a szállást, mely kényelmére szolgált, s a röviden tartó ünnepiesség után Kisfaludyt fogadá, ki már rég nem találkozott a nádorral.

– Segítsen papirjaimat kikeresni, Kisfaludy, – kezdi a szót a nádor, – egy nevet kell megtalálnom, melyről én igen régen elfeledkezém.

– Miről ösmerhetnénk a névre? – kérdé tisztelettel a költő.

– Önnek ösmernie kellett az embert, kinek nevét keresem, önre legemlékezetesebb lehet, hisz ön állitá őt ki az erdő szélére, midőn a nagy visszavonulás volt.

– Fönséges uram, – a halottak nem támadnak föl itéletnap előtt.

– Igaza van önnek, hanem ez az ember megmenekült s én saját szemeimmel láttam, mikor Keszthelyen valék, hol egy hosszú sora volt a vitézeknek.

Sokáig keresgélék együtt a bizalmas jegyzeteket, midőn csakugyan meglelték Szapárynak jegyzékei között e nevet: Kajáry István.

Ekkor a nádor röviden közlé Kisfaludyval, mi körülmények közt találkozott ez emberrel, s hogy okvetetlenül Zalamegyében kell tartózkodnia, tehát az alispáni hivatal útján tudakozódjék utána, s a mint nyomába jön, rögtön tudósítsa a nádort, ki az előbbeni zajos időkben e dolgokról megfeledkezett.

A kis fürdőt ellepte a sok vendég s mint mindig, úgy most is a feltünő dolog szájról-szájra járt, s az öreg Baltayt minden ember karra vette, hogy megdicsérje Imrét, ki a kártya helyett a kárvallottak ügyével foglalkozik s ekkép mindenik elmondá a fönnebbi történetet.

Ha nyakig gombolva nem lenne rajta a mellény, most mindjárt nagyot hiznék az öreg, azért alig várta, hogy a fiúval egyedül maradjon; mert a jó öreg annyira gyarló lőn saját boldogságában, hogy tökéletesen hitte, miszerint a fiú maga fog dicsekedni a furcsa történettel.

A fiú azonban épenséggel nem kivánt találkozni; mert már rég észrevette, hogy az öreg nem elégszik meg az örömmel; hanem most szemben is megdicséri, sőt másoknak is szivesen eldicsekszik: ez pedig a fiúnak kellemetlen vala.

Andrást eleget lóttatta, futtatta az öreg, hogy ha valahol meglátja, hivja haza Imrét, – csakhogy András most már nagyon meggazdálkodta a lépést, Imre pedig gyanítván a dolgot, mindenütt kerülte Andrást, ki csak későn este találta meg, s minthogy tovább elmaradnia nem igen lehetett, haza ment az öreg úrhoz, ki már estebédre várta.

Megkivánta Imre a «jó estét», az öreg szivesen elfogadta, s alig várta, hogy a fiú beszélni kezdjen, egy csipetnyit sem kételkedett, hogy majd maga beszéli el; de hisz hasztalan várta az öreg a szót, Imre beszélt már mindenről, még arról is, hogy mit álmodott; de csak arról nem, mit az öreg úr várt.

– Együnk már no! – türhetetlenkedék az öreg András felé, – ki még mindig nem jelenti az estelit.

– Eddig már el is fogyott volna, ha szól a nagyságos úr! – lőn a felelet.

– Miért nem szólt kend?

– Mert nem akartam a beszédbe kiáltani! – fejezi be András a beszédet, – egyszersmind kimenvén, hogy a szakácsné adja be az ételt, mert a nagyságos úr már nem várhatja.

Az esteli is elfogyott; hanem a két ember még mindig az asztalnál ül, Imre nem tudott elszabadulni jó módjával, az öreg pedig látszék még valamire várni, mintha nem lakott volna jól; mert minden sürgölése mellett is keveset evett.

– Nincs több? – kérdi szórakozottan az öreg a bejövő Andrást, ki már azt várta, mikor szedheti le az asztalt.

– Egy tálat sem vittem ki üresen, – behozhatom megint?

– Egye kend meg maga!

– Hozzak sajtot?

– Hát egy kis heringet nem hozna kend? – zsörtölődik az úr, eltolván az abroszt, mi megszokott jele volt annak, hogy a terítéket el lehet vinni, s azért ő még az asztalnál maradt.

A terítéket is hamar elszedték, a két ember az asztalnál maradt, s az öreg most már látta, hogy az nem fog dicsekedni; tehát nincs más mód, mint oldalról kerülni, – talán majd mégis eloldózik a nyelve.

– De sok gyenge legény van e fiúk közt! – mondja az öreg, rákezdvén a szót.

– Legalább a java könnyebben kilátszik a sok közül.

– Könnyű volna a javát kiválogatni, – azt tartom, a legtöbb a kártya mellett virraszt. – Elakadt itt a szó; mert Imre nem akart odáig menni, hova az öreg úr tuszkolta, hanem hagyta felelet nélkül a szót annál inkább, minthogy nem volt kérdéskép téve.

Az öreg itt is bensült, tehát hosszan elgondolkozott, miképen tudhatná meg legalább azt, hogy mennyit adott; tehát egy másik kerülőt csinált, s azon oldalról legbiztosabbnak hitte a támadást s így fogott hozzá:

– Imre öcsém, holnap én haza megyek, azért ha maradni akarsz, mint mondád, most szólj, kell-e még pénz? vagy hogy van-e még?

– Egy fillérem sincs, kedves bátyám, – rosszul gazdálkodtam.

– No ugyan, hogyan gazdálkodtál volna rosszul, – számítsd össze, aztán meglátod, mire mennyit adtál?

– Könnyen összeszámlálhatom, – felel Imre, – kihúzván tárczáját, s a jegyzékpapirokból kihuzván egy oldalt, néhány perczig foglalkozott az összeszámítással, míg a bácsi pipára gyújtott s föl-alá járta a szoba hosszát s itt-ott mosolygott magában, hogy denique, az öregnek is van esze s a mit a fiú eddig egyenesen meg nem mondott, majd kimondatja vele máskép.

Szegény öreg, bizony rosszul számította ki ezt, a mint tüstént meg is látja.

Imre készen lőn a számadással, az öreg úr elé tette az egész jegyzéket, melyben pontosan meg volt írva hány ezer forintot kapott a legközelebbi félévre? mennyit költött el és mire?

– Itt van, kedves bátyám, – terjeszti elő Imre a számlát, – ezekre költöttem el.

– Na, – gondolja magában az öreg, – tehát írva könnyebb lesz megvallani.

– Tessék! – mondja Imre egészen az öreghez nyujtva az írást, mit az pápaszemmel néz meg,

Pontról-pontra nézi a számadást, de hiába keresi a kivánt fölvilágosítást, azonban se baj, mert a sorozat elég hosszú, majd rákerül a sor, s a mint az egyes pontoknak megfelelő összegeket nézi, könnyen láthatja, hogy a legnagyobb összeg még hátra van, azért ujjával minden soron végig megy és csak az hiányzik, hogy úgy tegyen öcscsével, mint egykor vele is tettek, hogy vonalzóval mérje ki, melyik szónak micsoda összeg felel meg.

Végre már a legutolsóhoz ér, hol tisztán olvashatólag ezen szó áll: «Subiczkra 2000 frt.»

Az öreg most már átlátta, hogy a fiú tettével nem akar semmikép dicsekedni; tehát nem nyaggatja tovább és csak az esett most már nehezére az öregnek, hogy már most nem illik dicsekednie azzal, hogy az öcscse nem dicsekszik.

– Sokalja urambátyám? – kérdi Imre a tünődő bácsit, ki még most is az utolsó pontot nézi.

– Nem én, öcsém, – hisz elég piszkos ember van még.

VII. (Keszthelyi Helicon.)

Elhiszem, hogy hajdanában jobb volt, még azt is elhiszem, hogy jobb lesz jövendőben; hanem ha már én ennyit elhiszek, legalább más meg annyit higyjen el, hogy csakugyan elől vagyunk most.

*

Ha becsületes élő emberek nem mondanák, alig hinné az ember, hogy harminczhat vagy negyven esztendővel ezelőtt volt Magyarországon egy város, abban egy gróf, ki azon törte a fejét, hogy vendéget hívjon mindazon eleven és megholt embereknek tiszteletére, kik egyebet nem cselekedtek, hanem míg a többi elment a franczia háborúba zabbal kereskedni, vagy rakatott magának egy kastélyt az országút mellé, hogy lássa hányat lép a szegény ember gyalog, míg a hintó kereke huszonnégyet fordul és unalmában ráfeküdt őseinek dicsőségére és elhitte, hogy csak az az ember, kinek hetvenhét öregapja volt, míg más szegény ember rettentően megszégyenlené, ha azt mondanák neki, hogy több apja volt egynél, – mondom, azon emberek nem tettek egyebet, hanem írtak olyanféle dolgokat, hogy közös örökségünk ez a nyelv, – eladóra nem tehetjük; mert ez olyan, mint a szabott ruha, más ember meg sem viselheti.

Halódni akart a nemzet s ez egyszerű emberek mondták azt, hogy annyi millióra szaporodtunk, hogy az irgalmas szomszédok egyenkint eltemetni is alig birnának.

Ők mondták: ne hagyjuk e nyelvet, melyet megőrzeni szent kötelességünk, hisz ha szomszédból kértük volna kölcsön ezt a nyelvet, még akkor is az volna a rendje, hogy az ember adná vissza becsülettel.

Hát ennyi emberben annyi életrevalóság sem volna, hogy mindegyik vágyakoznék legalább a legutolsó lenni, s ha a mohácsi vész után ennyi millió árva van, pityergés helyett vigyen mindenik egy darab követ egy rakásra, s meglátják, hogy annyi anyagból egy új nemzetet lehet megint építeni.

Annyi bánatot és örömet mondtak el e nyelven és ha mi ezt elvesztenők, lenne mit hallani a másvilágon, ha minden elhunyt magyar pirongatásképen csak egy szót szólna is.

Mit siránkozunk annyi századon keresztül? ha összedült az egyik fészek: míg ott ordítozunk, addig ugyanazt a hangyák réges-régen újra építenék.

Egykor az ősök oly kevesen voltak, hogy a legyőzött szomszédok azért nem akarták megszámlálni őket, mert e marok néptől legyőzetni százszoros gyalázat! Százszorosan kellett hát győznie, hogy a világ nemzetnek ösmerje e csodanyelvű népet – és most annyian vagyunk, hogy ha nem teszünk is egyebet, csak a nyelvet beszéljük, – meg vagyunk mentve!

Miért esnénk kétségbe a multért? hisz oly dicső volt apáinknak multja, hogy ha tudnánk, hogy úgy járunk, mint egyszer Lothnak felesége, hogy a mint hátranézett sóbálványnyá meredt, még akkor is vissza kellene néznünk.

S most akarunk temetkezni, mikor annyiak vagyunk már, hogy a szomszéd irgalomból sem vesződik ennyi haldoklóval s végre is fogna rajtunk az a régi átok, hogy egyik magyar a másiknak ásná meg vermét.

Volt egykor olyan pusztulás az ország hosszán, hogy tán számra több volt már a farkas, mint az élő magyar és ez is félve nyitá meg az ajtót, nehogy a bátor ellenség helyett egy kiéhezett vadat leljen a küszöbön.

Ilyen idők voltak, s meghalni még sem tudtunk, most pedig a mennyien vagyunk, ha egy intésre mindannyian megszólamlanánk – életjelnek elegendő volna.

Ha már nemzetnek vallottuk magunkat, birjunk el valamit, hogy saját erőnket megpróbáljuk; és ha megosztjuk az idők terhét, ne feledjük, hogy annyi millió még temérdeket elbir.

Ezt írta ez a néhány ember, s egy pár jólelkű hazafi elhúzódott félre a Balaton sarkához, megelégedtek, hogy egy kis szűk hely befogadta őket, s ha nem adhatott egyebet a lelkesült csoportnak, legalább – becsülést azt adott.

A dunántúli kerületnek közelebb eső részeiből jöttek az egyszerű fogatok, a kocsik oldalain nem volt odapingálva sem a törökfej, sem a zöld mező – hisz most már nem járunk el a törököket verni, s a zöld mező ma már csak annyit jelent, hogy a juhok legelnek ott; inas sem volt a bakon, kinek kabátjára elől-hátul föl lehet varrni a híres czímert – hogy a ki előlről észre nem vette, legalább hátul megláthassa a család dicsőségét; hisz ezek egyszerű írók – minden czímerük egy árva lúdtoll, melynek a pecsenyéjét bizonyosan más ette meg, legalább a kit megdicsőit e toll, az irigység sem foghatja rá, hogy a libapecsenyéért tette.

A keszthelyi szőlőkben, nem messze az országúttól, volt egy pincze, s annak irányában két úr száll le egy csinos fogatról, s egyenesen a pinczének tartanak, melynek belsejében az öt-hat ember üli körül a tüzet, szalonnát pirítván az izzó tűznél, a gazda pedig sorba kinál egy úgynevezett vándorkorsót, mit már harmadszor töltött.

Vigan pattogott a szikra, s midőn a keszthelyi vendégek egyenkint érkezének, a jelül elsütött mozsárnak hangja a szőlőkben is visszhangozék, s a borozók egyike mondja:

– De nagyot szól az az ágyú!

– Ez csak mozsár – mondja Holvagy Pista – sorra eresztvén egy újabb korsót, mit most hozott ki a pinczéből – aztán párbeszédbe keveredve folytatja – hát ha még az igazi ágyút hallanád, öcsém!

– Ugyan, Pista bácsi – mondja a fiatalabb legény – kelmed már látott közelről ágyút?

– Meg is lőttek vele a francziák.

– Pedig azt mondták, hogy a franczia nem akarja bántani a szegény embert, csak az urat meg a papot.

– Már hisz nem tudom akkor, hogy grófnak néztek-e engem vagy püspöknek? de majd láb nélkül jöttem haza.

Vigan pattogott a szikra.

– Pedig azt mondták ám minálunk, hogy a franczia azért jött be, hogy minden ember egyenlő legyen!

– Persze, hogy azért – hagyá helyben Pista – valamennyinkről lehúzták volna a magyar nadrágot, aztán adtak volna ránk egy nagyszájú bugyogót, hogy valamennyien egyenlők legyünk.

– Ejnye, hogy a bűne verje meg – mondja amaz – hiszen akkor az a franczia csakugyan ellenség!

– Bolond ember vagy – tréfálódzék Pista – hisz mit ér a te ruhád? más volna, ha a gróf jajgatna majd az aranyos mentéért.

– Aztán arról is lehúznák?

– Hát hogyan lennénk egyenlők, ha arról le nem húznák?

– De hát a ki nem hagyná?

– Dehogy nem hagyná – okoskodik amaz – te a grófét hagynád, a gróf meg a tiedet.

– Hátha összefognánk, Pista bácsi? mi lenne akkor?

– Akkor kivernők a francziát, öcsém – mondja Pista – hanem megint úgy maradnánk, mint voltunk – egyik lenne paraszt, a másik pedig aranyos mentéjű gróf.

– De nem kellene bugyogóba bújni?

– A hasznáért megtehetnéd, öcsém – okoskodik amaz – aztán milyent nézne anyád, ha fecskefarkú ruhában mennél el a ház előtt, aztán eltagadnád, hogy magyarul is tudtál?

– Tudom megátkozna, szegény édesanyám.

– Ki hallaná meg azt az átkot?

– Meghallaná azt valaki, István bácsi, él még a magyarok istene!

A fiú nem tudott aztán fölvidulni, mert észrevette, hogy a gazda nem ok nélkül gúnyolódott, tehát szivesen hallgatott, hogy több szó ne érje, s midőn az ajtón Dunay és Festetics grófokat látta belépni, azon gondolatban, hogy azok ott künn mindent meghallottak, rettentően megszégyenlé magát.

Levett kalappal állt valamennyi a váratlan vendégek előtt s Dunay megismervén a házi gazdát, barátsággal kéri, hogy néhány szép fiatal berkenyefát láttak meg az országútról, jó pénzért szivesen megveszik.

– Akár valamennyit! méltóságos uram.

– Csak néhány szálat! – felel rá Festetics, ismét kimenvén a szabadba, s a fák felé tartott, hogy a szükséges szálakat kiválogathassa.

Pista hátraintett, hogy az ásókkal jőjjenek utána, hogy a mely ágat kiválasztanak, majd rögtön kivehessék, maga azonban ment a szőlőtőkék között egyenesen a berkenyefáig. Festetics nagyon előre sietett, tehát Pista megszólítja Dunay grófot, kivel régóta bizalmasabb viszonyban állott már.

– Ő méltósága nagyon megkivánta talán a berkenyét?

– Ez egészen más okból lesz használva – felel a gróf, mindig lassabban menve, s éppen e miatt a hátulsók is elérték őket és a beszédet egy szóig érthették, midőn a gróf folytatta – holnap ez ágakat mi a nagy kertben fogjuk elültetni, minden ágnak adunk majd egy nevet.

– Valami nagy uraságnak a neve lesz az? – kérdi Pista.

– Nem édes barátom, hanem vannak és voltak hajdanában lelkes hazafiak, kik olyan magasan állnak, hogy bizonyosan magasabbak nálunknál egy fejjel az ő érdemeik után – tehát minden esztendőben másért dugunk le egy ág berkenyét, hogy az élőfa legyen bizonysága, hogy az ő neve nem halt ki közülünk!

– Vedd le a süvegedet! – löki meg egyik paraszt a másikat, nem tudván hirtelenében más tiszteletet adni a beszédnek, s a gróf hamar észrevette, hogy az egyszerű emberek szavainak adnak ily becsületet.

– Mivel tartozunk az ágakért? – mondja Festetics, három szálat kiválasztván kiásás végett, de Pista közelebb lépvén a grófhoz, tisztelettel mondja:

– Nem pénzért adom, méltóságos uram!

– De ingyen nem fogadhatunk el senkitől is olyant, minek értéke van.

– No hát ne mondjuk meg, hogy mennyit ér ez a három szál fa, méltóságos uram – mondja Pista – legalább mikor leássák, ha nem tudok hozzáadni a tisztelethez, méltóságos uram, legalább nem mondhatja senki, hogy elvettem belőle!

Festetics elgondolta, hogy gróf Dunaytól megtudták, mi okból kéri ő a berkenyefát, tehát nem unszolta tovább az árt, hanem hogy cserében ő is adjon még valamit, azt mondja:

– Jó – elfogadom a szép ajándékot, hanem a mely fa megtetszik az én kertemben, szivesen odaadom.

– Ne igérjen semmit, méltóságos uram – én egyebet kérek.

– Hadd hallom, mit tehetek én is?

– Engedjék meg méltóságos urak, hogy én áshassam le az ágakat a földbe.

– Ezer örömmel! – válaszol Festetics – és ha még akar valakit magával hozni, azt is megengedem.

Pista hátranézett, látta, hogy az előbbeni beszélgető még mindig halavány, rámutatott Pista a fiúra, s aztán a grófhoz fordulva mondja:

– Ezt viszem el, méltóságos uram engedelmével. A gróf nem firtatta a dolgot, hanem megmondván a napot és az órát, mikor okvetetlenül ott kell lenni, nyájassággal vőn búcsút a körülállóktól, s aztán Keszthelyre hajtatott, hol a vendégek nagy csoportja várta.

Pista elkiséré a vendégeket egész a kocsiig, aztán pedig visszament a berkenyeágakhoz, melyeket már szorgalmasan ástak ki a földből, kivált a beszédes fiú, ki legbuzgóbb volt valamennyi között.

– Na fiú – mondja Pista, – cserélnél-e most egy hatökrös gazdával?

– Még a gróffal sem, hallja, Pista bácsi! – mondja szörnyen örvendezve.

– No lásd, édes öcsém, hogyan leszünk legkönnyebben egyenlőkké – nézd ez a két gróf milyen derék magyar ember – aztán magadat is annak tartod!

Vigan folyt a munka, a fának gyökerét jól körülásták és a kirendelt időre a kastélyban voltak, ünnepi ruhában és Pista nem is merte volna hinni, hogy a mai napon kivel találkozik.

Mielőtt azonban idáig érnénk, nézzünk körül, kit látunk az érkezett vendégek közt, nem értvén a szájtátókat, vagy a világlátókat, hanem azt a kis csoportot, mely az akkori irodalom embereiből került ki és a vendéglátó «Keszthelyi gróf» körül összesereglének.

Ruszek apát vezeté karonfogva Kis Jánost, a későbbi szuperintendenst, szemközt pedig Dukai Takács Judit jött, s a két férfi nyájasan üdvözli a hölgyet.

– Épen Kist keresem – modja Takács Judit – valami közlendőm lenne.

– Titok? – kérdi Ruszek, hogy alkalmatlan ne legyen.

– Éppen nem, sőt kérem az apát urat, kisérjen bennünket egyik terembe!

Mindhárman elváltak a nagyobb társaságtól, hogy a bizalmas közlést meghallhassák, s a mint a harmadik ajtót megnyitják, egy ősz földmívelő áll a három vendég előtt.

– Édes apám! – mondja Kis, meglepetve lépvén apjához, ki örömkönyűk közt karolá át fiát, ki, midőn apja karjaiból kibontakozék, a két kisérőnek mondja:

– Ez az öreg férfiú az én édes apám.

– Gondolta-e édes öregem – mondja a hölgy – hogy ma fiát fogja itt meglátni?

– Álmomban sem hittem volna, nagyasszonyom (így ám), hanem mivel berendelt az én méltóságos uraságom, kinek én is egyik jobbágya vagyok…

– Mától fogva nem – mondja a hölgy – fogadja ez írást, kedves öreg… földjét öröktulajdonban birja, s most maga az első jobbágy, kinek földesura nincsen!

Az öreg remegő kézzel nyúlt az írás után, mit a nemeslelkű gróf ily gyöngéd kezek által nyújtott neki, s a négy ember sokáig szótlanúl állt, e nem várt tettet megbámulván, míg utóbb az ajtó lassan megnyilt és a gróf is közöttük állt.

Kis még most sem tudott a meglepetéstől magán uralkodni, s ámbár erőlködött, hogy valami hálát mondjon, utóbb a nagy küzdelemben végtére is ennyit mondott:

– Méltóságos uram, maga az oka, hogy én most azt mondom, hogy semmit sem tudok mondani! – Bármennyire szivesen időzném e képnél, mégis inkább kedves olvasóimra hagyom elképzelni ezt az öt embert, kik a nagy boldogságban oly ügyetlenül álltak, hogy azt le nem merem írni, csak annyit mondok, hogy mégis mind az ötnek vajmi nagyon jól állt ez a kis ügyetlenség, s akár mit mondtak volna, vagy igen nagy dicsekedés, vagy igen alázatos köszöngetés volna. Hagyjuk tehát őket, majd valahogy csak szétválnak, mi meg menjünk odább.

Egy igénytelen külsejű, rövid homlokú, meglehetős komor képű úr válik ki a többi közől, s mindenütt elmaradozik, mintha ki akarna szökni, azonban csak azt veszi észre, hogy valamennyi szemközt fordul neki, s a merre ő előbb visszahúzódott, most minden ember arra tart, s némelyik alig várja, hogy az a kis barna ember mondjon már valamit, mert hiába, akármennyire húzódozik a sok ösmeretlen között, mégis sokan ösmerik, mit ő maga legkevésbé látszik tudni, mert annyira hátrál, hogy már az ajtóhoz ér, hol éppen Kisfaludy Sándor lép be, hanem a hátráló ember egész csizmasarokkal rálép a lábára.

Egy nagy kiáltás hallik, csakhogy nem az kiáltott, kinek tyúkszemére léptek, hanem a hátráló kiált engedelemért, azt gondolván, hogy hátha valami nagyságos úrnak lábát tiporta le.

– Ne búsuljon Berzsenyi uram, én vagyok! – mondja Kisfaludy meg sem hunyorodván, s ekkép megnyugodott, s minthogy Kisfaludy őt kereste, elment vele a szomszéd szobába, de a mit valaha becsülettudásképen belévertek, az ma mind fölengedett benne, mert akármennyire tuszkolta is Kisfaludy, hogy ő menjen elől, sehogysem bírt vele.

A szobába érkezvén, egy papirt mutatott Berzsenyinek, s leolvasák róla azon adományokat, melyek a heliconi ünnepély napján elosztandók voltak.

1-ször. Kétezer forintot szántam a megcsonkult magyar vitézeknek, hogyan keressenek szegények, hisz ha utána kellene menni, nem vinné a lábuk, mert nincsen, s ha találnak valahol egy fillért, egy kézzel könnyen fölvehetik.

2-or. Házi szegényeimnek szintén kétezer forintot adok, én eltartom a magam szegényeit, meghagyom a többit másnak, hogy legyen nekik kivel jót cselekedni.

3-or. A keszthelyi diákoknak adok ötszáz forintot, – azok legalább nem rakják a láda fenekére, aztán a mit nekik adok, az leghamarább szétmegy a világon, annyi, mintha azoknak is adnám.

4-er. A hazai íróknak kétezer forintot bátorkodom ajánlani; – ők legalább tudják, hogy ez nem ajándék; valamint azt is tudják, hogy mennyivel tartozik egy ember édes hazájának.

Berzsenyit úgy meglepte a dolog, hogy egy pillanatra azt is megbánta, hogy a «Romlásnak indult» kezdetű verset írta s minthogy most már a nyomtatásból ki nem lehetett vakarni, legalább azt gondolta, hogy ez az ember mindenesetre kivétel, csak a többi a nem jó.

Midőn eléggé elteltek a nagy hazafinak sokoldalú figyelmével, saját körülményeiről kezdett beszélni a két jeles ember és Kisfaludy nagy örömét nyilvánítá, hogy Berzsenyit is valahára el lehetett csalni Keszthelyre, hol ő ugyan máskor is megfordult, de sehogysem tudták a grófhoz fölczipelni.

A gróf ezt jól tudta, mert a vendéglősök szerződés szerént tartoztak minden úri vendéget a kastélyba küldeni, mit annál inkább szivesen megtettek, mert a vendégért azért ők is megkapták a tartáspénzt, ha nem evett is a korcsmában; de Berzsenyi annyira tartózkodó volt, hogy inkább nem evett, de még sem ment el a kastélyba.

A vendéglős mindig fölrovogatta Berzsenyiért a tartáspénzt, s utóbb a gróf végignézvén a vendéglős számadását, csodálkozva látja, hogy Berzsenyinek neve háromszor is előfordul, de ő nála egyetlenegyszer sem volt, tehát mi dolog ez?

Elhivatták a korcsmárost.

– Hallja az úr, – mondja a gróf – nem panaszolkodott Berzsenyi úr a kastélybeli szakácsra?

– Egy szót sem hallottam tőle, méltóságos uram – mondja a korcsmáros egész becsülettel.

– De mindig evett valamit, mikor ismét visszament?

– Egy falatot sem, méltóságos uram, – állítja a korcsmáros – hiába is kért volna; mert nem adtam volna neki, mint az megparancsolva van.

– Pedig lássa az úr, – mondja a gróf – én nálam egyszer sem volt Berzsenyi úr sem ebéden, sem vacsorán, akár voltam itthon, akár nem.

– Akkor éhesen is ment haza, vagy abból evett, méltóságos uram, a mit magával hozott.

A gróf nem vallatta tovább a korcsmárost, hanem nagyon érzékenyen vette, hogy a köztiszteletű férfi ennyire kerüli, tehát nincs más mód, mint hogy ő menjen Niklára, s kiadta a parancsot, hogy minden késedelem nélkül álljon elő a fogat. Még jól fönn volt a nap, mikor a gróf Niklára ért, illetőleg a határba s a tehénpásztor éppen az út mellett legeltetvén, megkérdi a tehenestől, hogy Berzsenyi úr körülbelül melyik házban lakik.

– Éppen ott megy az úton – mondja a tehenes – alig van ide kétszáz lépésnyire, ő maga legkönnyebben elvezet házáig.

Megköszönte a gróf az emberséget, azután pedig leszállván a kocsiról s az országút szélén haladva, a faluvégén már jól megközelíté Berzsenyit, s mindenütt vagy három ölnyire követé; midőn Berzsenyi a kapuig ért, megállt a kapu előtt, hanem úgy, hogy még mindig nem látta a grófot, ki most éppen egy magyar mentés úrral beszélt.

– Ugy-e, ebben a házban lakik Berzsenyi Dániel úr?

– Igen is! – válaszol a megszólított, egyenesen a grófra nézvén, ki elég hangosan beszélt, hogy Berzsenyi is meghallhassa.

– Én, kérem alázatosan, gróf Festetics György vagyok – mondja a gróf sietve, hogy a másiknak ne maradjon ideje hálálkodni – nagyon szépen kérem uraságodat, mondja meg tekintetes Berzsenyi Dániel úrnak, hogy ugyan jól tudom, hol lakik; hanem ha ő elkerülte az én házamat, én sem merek ő hozzá bemenni!

Berzsenyi az utolsó szóig hallott mindent, visszafordult, s odasietett a grófhoz, hogy valami mentséget mondjon, azaz, hogy ne az igazi okot mondja meg, mi nem egyéb volt, mint hogy nem igen vágyakozott nagy urakkal egy tálból cseresznyét enni. A becsületes ember odament; hanem már az arczáról meglátta Festetics azt a gyötrelmet, hogy akar ugyan hazudni kénytelenségből; de bármennyire erőlködik is, nem tud.

– Ne is törje az eszét, Berzsenyi úr, csak mondja ki, hogy nem akart bejönni hozzám.

– Nagyon nagy nekem az a kastély, méltóságos uram!

– Én inkább azt hinném, hogy Berzsenyinek igen kicsiny, – igazítá ki a gróf.

– Nézze a gróf, – mutatja Berzsenyi a niklai kis tanyát – mily kicsiny helyen elférek.

– Azért is bemegyek, – mondja nevetve – higye meg, Berzsenyi, tudom, hogy kicsiny helyt megférek; tehát menjünk! – kezdi a gróf.

– Mivel érdemlem meg ezt a megtiszteltetést, méltóságos uram?

– Kettővel, édes Berzsenyi. Először, ha nem hí engem méltóságos úrnak, mert akkor én még egygyel fölebb kezdem, másodszor pedig, ha Keszthelyre is eljő!

– Nem kerülöm el többé!… (Itt egy nagyot nyögött Berzsenyi; mert már nem merte megméltóságosozni; hanem valahányszor hasonló helyre került, a czímezés helyett egy darabb időig rendesen kitartá a nagy pauzát, s aztán ment még odább.)

Így tudták Berzsenyit elhozni Keszthelyre, hol az ünnepélyen kitünő vendég vala, s mi azon ünnepélyek leírását negyven esztendőnek elmúlta után részben neki köszönhetjük.

Az akkori dunántúli írók nagy részben jelen voltak, valamint az irodalombarátok is, kik közől első helyen gróf Dunayt említhetjük, ki ez ünnepélyre serdülő lányát is elhozta, kinek ez ünnepélyen az a foglalatosság jutott, hogy a költőknek és szavalóknak koszorúkat nyujtson.

Mindenki készült az ünnepélyre, az öreg Baltay legaranyosabb mentéjét öltötte magára, s a mi legföltünőbb, daczára annak, hogy Dunayék is itt valának, nem maradt el a nagy ünnepélyről.

András felöltöztette a nagyságos urat, mi természetesen szó nélkül nem esett meg, tehát halljuk ezt a két öreget, összeférnek-e már?

Egészen felöltözött az öreg, csak az aprólék hiányzott, hogy azt is elrakja valahol a mentezsebekben.

– Hol a dohányzacskóm? hadd teszem el.

– Éppen bizony, – dörmög András – még utóbb is az én szégyenemre azt mondanák, hogy én milyen vén szamár vagyok, s az uraságomat úgy kibéllelem, mintha a kaszások után akarnám ereszteni.

Baltay csakugyan észvette, hogy Andrásnak igaza van; reggel óta igen szórakozott, kiállt az ajtóba, Dunaynak leányát látta előtte elmenni, s a kemény ember nem birt elfordulni tőle, s midőn a gyönyörű hölgy elmenvén előtte, s egy szép jóreggelt kivánt, úgy elbámészkodott, hogy majd a leány nyakába dült. Aztán pedig kihúzott oldalzsebéből egy rég megviselt levelet, eltette, elolvasta, megint elolvasta, megint eltette, s tán tovább is ismételné ezt a munkát, ha András meg nem csudálja a dolgot és azt nem mondja szokatlan tréfával:

– Már látom, hogy a nagyságos úr is mond egy verset, nagyon sokáig tanulja!

– Tudom, szeretné kend hallani ezt a verset!

– Ha én tarthatnám azt a papirost, aztán látnám, hogy szóról-szóra el tudja mondani.

– Ha azt megérem még, András, a mi ebben van megírva.

– Csak ne búsuljon megint a nagyságos úr, mert aztán én is együtt jajgatok ám!

Baltay eltette az írást, melynek egyik részét mi is jól ismerjük, ez a herczeg levele, melyből Baltay újra meg újra olvassa, a mit még nem tudunk.

– Benn van minden a zsebemben? – kérdi újra a szórakozott ember.

– Ott van minden! – felel András, hogy megnyugtassa, pedig felét sem tette oda a megszokottnak, hanem az öreg körültapogatódzott, nem hiányzik-e valami?

– Hát a Kisfaludym itt van-e? (Értsd a könyvet.)

– De már az ott van, – annyit mondhatok! – mondja András itt-ott igazítván el az öreg úron, s aztán elkisérte a nagy teremig, hol a vendégek helyet foglaltak már.

A későn jövőnek oda kell ülni, a hol helye marad, s az a furcsa véletlenség a kis Dunay Jolán mellett hagyott egy üres helyet, s az öreg a sor elején végigmenvén, kénytelen volt leülni, s a fölolvasásokat a kis leány mellett hallgatni; hanem az öreg úr most már engedelmesebb volt maga iránt, s a kedves gyermeket szüntelenül nézte.

Az intézeti növendékek kardala nyitá meg az ünnepélyt, aztán pedig a pályajutalmazottak nevei olvastatának föl.

Kisfaludy Sándor ült az itélőszéken, s a következő sorokat olvasá, míg Jolán előtt a jutalmak álltak, hogy a nyerteseknek oszsza:

«Mi volt őseink kötelessége a haza iránt a multban, s mi a mienk a jelenben?» szól az első kérdés, melynek megfejtője ezüstkoszorút kap gróf Dunay Jolán ajándékából – olvassa a biró – megfejtőjének jeligéje: Kard és könyv!

A mondott jeligéjű levél a hölgy előtt feküdt, s a gyengéd gyermek halványan ült a kis emelvény előtt, melyről a levelet fölvette és midőn fölbontá a levelet, a benne levő nevet nem merte kimondani.

Baltay közelebb hajolt, s a lány elébe tartá a levélkét, hogy könnyebben olvashassa: de Baltay maga is néma maradt, mi a körülülőket, valamint az egész hallgatóságot nagyon meglepte; de még inkább az, hogy András leghátulról szólamlott meg, s azt mondja:

– Az biz az úrfinak a neve, csak mondja ki nagyságos uram! – mondja a kínlódó szolga, ki alig várta, hogy ifjú uraságának dicsőségét lássa.

A derültség általános lőn, s a biró a meglepett ifjút a jutalomért vezeté; a fiú nem mert bátyjára nézni, valamint a leány is reszketve nyúlt a koszorú után.

A grófné és az öreg asszony már készen valának, hogy a reszkető lányt az összerogyástól megóvják, de az öreg még többet is tett, s öcscsének egyik kezét, s a lánynak nyújtva a másikat, mind a kettőt annyira bátorítá, hogy a leány a koszorút átnyújthatta, s a fiú Jolánra mert nézni.

– Én Baltay Imre vagyok! – mutatja be magát Imre a jutalomosztó hölgynél.

– S én e nevet megkoszorúzom – mondja Jolán, odanyújtva a jutalmat.

– Tehát elvihetem? – kérdi bizalmasabban Imre.

– Ejnye, öcsém – szól bele az öreg úr – talán ráadást is akarsz?

– Jutalomnak csekély! – mondja Jolán, átengedvén a csinos művet, melyet Imre remegő kézzel vőn át.

– Kicsiny érdemnek óriás jutalom! – Béke velünk! – mondja czélzatosan Imre, egész erejét összeszedvén, hogy a leány arczán a búcsúszónak hatását is meglássa, ki neki a legjobbat mondá.

A jutalomosztások után következének a szavallatok, azután pedig az egész társaság kiment a kastély melletti kertbe, hogy a berkenyeültetésnek tanúja lehessen.

Az irodalom emberei kiosztott rendben, utánuk a vendégek menének a kertbe, hova nagy tömeg ember kéredzett, s a virágállványokat mászták meg, hogy a leültetést megláthassák, a kinek pedig szék jutott, azon foglalt helyet.

András addig csinálta a helyet másnak, hogy saját úrfiához közel jutott s a jó öreg ember legelőször életében most süvegelte le magát a fiatal ember előtt, ki szárnyai alatt nőtt fel. A fiú hirtelenében azt gondolta, hogy András valakinek másnak teszen ily nagy tiszteletet, hanem midőn látta, hogy András a karjára fűzött koszorú előtt úgy áll meg, mintha oltárképet látna, mindenkép akarta, hogy András ne álljon előtte ilyen födetlen fővel.

– Tegye fel édes jó öregem!

– Nem én, nagyságos úrfi, hadd gyönyörködjék bennem az úristen, midőn én azt köszönöm meg, hogy az úrfiban megadta érnem, a mit csak reméltem.

– Megelégszik velem, András bácsi?

– Meg, édes úrfi – mondja az öreg jókedvvel – már most elkisértem idáig, nem kell vezetőnek az öreg András, már most azt mondja a nagyságos úr, hogy nem töri el egykönnyen a csontját, én pedig azt látom, hogy a padlásra felhordjuk a legjava szemet, – isten áldja meg az úrfit.

Nem lehet őszintébb az édes anyának öröme, mint ezé az egyszerű emberé, ki a tarka vendégek közt is meg mert szólalni, midőn tudta, hogy azt éri kitüntetés, kit ő gyermekkorától nagyranőni látott.

Siettek a vendégek, csak az öreg asszonyság ment lassan, hogy a tolongást elkerülje, s ha már éppen nem látja is a további ünnepélyt, majd elbeszéli azt neki a kis unokaleány.

– Csókolom kegyes kezét a nagyságos asszonynak – mondja András, kitörölvén szeméből egy nagy könyűt, mit némileg szégyenlett volna kemény hajdú létére annyi ember előtt elcsöppenteni, hanem addig erőlködött, hogy egy tarka kendőbe nyomhatta szét, s mikor megint kinyitá a szemét, a nagyságos asszony mellett állt már.

– Öreg, öreg! – kezdi az asszonyság, – még csak mindig nem akar megvénülni?

– De bizony már nagyon megpuhulok, nagyságos asszonyom, – felel András kulimászos bajszát jobban oldalra húzva, – hanem azért még nincs mindennek vége.

– Mi jót remél, András gazda? – mondja meg nekem is!

– Nagyságos asszonyom, ezek a gyerekek ma megríkattak, de a mint az ízét éreztem annak a könycseppnek, mintha nem volna olyan keserű, mint véltem.

A két öreg elbeszélgetett még, addig pedig a kertbe ért már az egész társaság, hogy a berkenyefát a halhatatlanok emlékére leássák a földbe, s a megkeresztelésnek tanúja legyen az egész népség.

Rövid beszéd után Kis János elvette a Pistától a berkenyeágak egyikét, s a nyitott gödörbe helyezte, mindaddig tartván, míg a fát a körülrakott földtömeg saját gyökerén megtartotta, ekkor azt mondja Kis:

«Gyöngyösy Istvánnak emléke legyen köztünk áldott!»

A zene megszólalt, s egy kis hézagul szolgált, míg a fa helyén állt már, aztán pedig Kisfaludy Sándor ment a körbe, s a fiatalabbaktól átvette az ágát, hogy a gödörbe ereszsze. Már behelyezé az ágat, s Holvagy Pista rakni kezdé a földet, néhányszor azonban fölnézett munka közben, hogy a fának egyenességét a szomszéd fáéhoz mérje, s midőn így felnézett, Kisfaludy tisztán meglátja az arczot, melyet ugyan sohasem feledt el, de hogy egykor megláthassa, még azután is kételkedett, midőn a nádortól megtudta, hogy még életben van.

– Jó barátom, – mondja Kisfaludy, – soha sem láttuk mi egymást?

– Egyszer, nagyon régen! – mondja Pista, megismervén Kisfaludyt.

– Akkor megigértem, hogyha találkozunk, megszólítom, – úgy-e, hogy így mondám?

– Minden szóra emlékszem, uram! – mondja Pista, egészen megtömvén a fa mellékét, s időt engedett Kisfaludynak, hogy a fát jobb kézzel fogván, az ünnepélyt folytassa.

– Kisnek, a nagynak! – szól ünnepélyes hangon a lelkes férfiú, oldalt fordulván, hol Festetics és Dunay közt állt Kis, nem is gyanítva, hogy az egyik fát az ő tiszteletére szánták, s midőn nevét hallá a tegnapi meglepetés által megzaklatott ember, alig tudott támaszkodás nélkül megállni, s Dunay karjára fogván mutatá a vendégseregnek, mely harsogó éljenekkel üdvözlé az ünnepelt költőt.

Visszament az ünnepi sereg a grófi lakba, s míg a menet beért, Kisfaludynak elég alkalma volt elmaradni a többitől, hogy Pistával beszéljen.

– Legelőször is azt mondja meg barátom, hol lakik?

– Keszthelyen, uram, az alsó városon.

– Nem szenved szükséget valamiben?

– Vitéz őrnagy uram, ilyen erős ember, mint én, csak délig koplal.

– De tán mégis volna valami kérni valója, lássa barátom, én sokban segíthetek.

– Magamért soha sem kérek, őrnagy uram, koldus pedig nincs a környéken, mert a méltóságos gróf minden szegénynek juttat valamit.

– Az érdemet nem lehet jutalmazatlanul hagyni – mondja Kisfaludy.

– Nem tudok én annak mértéket venni, őrnagy uram, meg az árát sem tudom.

– Majd tudja más! – viszonzá Kisfaludy, a kapuig kisérteté magát, hol aztán azt is megmagyaráztatá, hogy Pista merre lakik, adandó alkalommal föl akarván keresni Pistát, midőn Kisfaludy majd Budáról megfordul.

Imre bátyjával van, jól esett az öregnek az a tudat, hogy mellőle hajtott ki az ág; de azért egy szót sem szólt néki, hanem csak lógósnak ereszté, hogy a gyerek ne tudja a bácsi büszkeségét, mikor az a sok ember között olyanképen vezeti a kitüntetett fiút, mintha mutatóba vinné.

Még mindenki ünnepi köntösben van, s az egyik teremben látunk egy zömök embert keményen kisodrott bajuszszal, nagy szakállal, széles karddal, s az egész ember oly készen áll az ütközetre, mintha már azt várná, hogy mondják neki, hova kell bevágni.

Az elmenők nagy figyelemmel köszöntik, környezete sohasem fogy, hanem inkább szaporodik, s ő nem hagyja unatkozni a körülállókat.

Éppen most bámulja valamennyi, mert azt állította, hogy a magyarnak van csak egyedül istene a keresztény faj között, mert a többi már mind megtagadta.

– Hát az angolnak nincsen? – kérdi valaki.

– Nincs bizony, – mondja oly komoly képpel, mintha meg akarna rá esküdni.

– Hát a francziának sincs? – kérdi megint egy másik.

– Annak sincs, és még rosszabb, mint az angol, mert csak félig tagadta meg, nem úgy, mint az angol vagy olasz.

– De hát miből bizonyítja meg ezt, édes Ádám bácsi? – kérdi egy harmadik fiatal ember, ki a vitatkozóval bizalmasabb lábon áll.

– Az legkönnyebb, – mondja a kérdett egy nagy olajfestményhez fordulva, mely éppen az atya istent ábrázolá, szokott helyzetben ülvén mennyei székében.

– Hasonlít ez a kép valami francziához, angolhoz vagy olaszhoz? – kérdi a körülállókat.

– Hisz a francziának csak bajusza van; de szakála nincs! – szól az egyik.

– Az olasznak pedig csak szakála van; de bajusza nincs! – mondja egy másik.

– Az angolnak sem bajusza sem szakála! – jegyzi meg egy harmadik.

– Nekünk pedig szakálunk is van, meg bajuszunk is! – mondja diadallal Ádám bácsi, magára hagyván a bámuló tömeget, melyből valaki kérdi:

– Ki ez az ember?

– Horváth Ádám – nevezi őt meg a kérdett, s egyszersmind elmondá a sajátságokkal megrakott embernek akkor közszájon forgott furcsaságait, minthogy mindig azon törte a fejét, hogy vigyen föl bennünket Adámig, mit aztán névrokona Horváth István meg is cselekedett.

Még többet is mondott Horváth Ádám a heliconi ünnepélyen, melyeket azonban egyenkint fölhordani körünkön kívül esik, hanem mégis említetlenül nem hagyhatánk őt; mert a heliconi ünnepélyeknek mindenkor feltünő tagja volt, s ezen alkalomra mindig tartogatott valami furcsaságot, mit előkerült alkalommal közreadott, s ha bár különczsége nem is volt szentírás, de mindig megbocsátható egy nemzetnek, ha egyes emberei ez előszeretetben akár a legszélső vonalig mennek is el.

Néhány óranegyedig Horváth Ádámmal foglalkozott az egész társaság, s legalább annyi jutalma volt, hogy mindenki vágyott őt meglátni, s ennyi jutalom neki untig elegendő volt elolthatlan buzgalmáért; s ha már e nagy hitnek nem térített is meg sokat, de hallgatni mindenki szerette.

A nagy ebéd elég nagy volt, ennek leírásához nem is fogok; mert először nem értek hozzá, másodszor pedig azt gondolom, hogy ha jó volt, azoknak volt legjobb, kik részt vehettek benne, kiknek annál jobb ízűen eshetett, mert a vendégszeretet olyan embertől jött, ki tetteit nem méltóságos czímével, hazafiúságával mérte föl.

Midőn a vendégsereg nyugodni ment, Dunay még sokáig beszélgetett nejével, s a házastársak boldog reménységgel beszélgettek gyermekük jövendője fölött, s minthogy az öreg asszony már előbb mondott némelyeket, bevallák egymásnak, hogy a mit láttak, elegendő arra, hogy tudomásul vegyék.

Néhány nap múlva szétment a vendégsereg, csak a meghittebb barátok maradtak hátra, hogy a jövőről beszélgessenek, s ugyanekkor megállapíták, hogy a heliconi ünnepélyt minden évben megtartják.

– Sokra jó ez ünnepély! – mondja Dunay.

– Még leánynézőnek is! – nevet a házigazda, megsimogatván a piruló kis leányt, ki utiköntösben állt s az elindulást várta.

*

Ha való dolog nem lett volna ez ünnepély, melynek még élő tanúi is vannak, ma már könnyen azt hinnék széles nagy Magyarországon, hogy az egész dolog mese: a heliconi ünnepély csak képzelet s Festetics György nem élt.

Élt… még pedig úgy élt, hogy halhatatlanná lett.

VIII. (Felnőtt gyermekek.)

Félre azokkal a nagyon okos emberekkel. Előttük hiú boldogság a szerelem: pedig ők tudhatnák legjobban, hogy a mely fának virága nincs, gyümölcsöt sem terem. Ki átkozná meg a tavaszt azért, hogy sokat igér, – míg az ősz az érett gyümölcsöt hullatja le? – és hány okos ember kivánkozott vissza érett korának bölcseségéből oda, hol a gondtalan fiatal ember ostobaságait űzi? Ne bántsátok tehát azt a világrendet, mely úgy akarta, hogy egy kis búzakalásznak oly hosszú szalma-szála legyen, mely üres ugyan, de a kalász onnét szedett erőt.

Hisz, ha olyan emberek vagytok, kisértsétek meg, tömjetek meg egy gyermekfőt minden tudománynyal, s ti lesztek legelsők, kik ez elaggott bölcs gyermeket megszánjátok éppen úgy, mint azt a vén embert, kinek eszébe jutna ősz fejjel belekeveredni azon tolongásba, hol a hevesebb vér bolondjait járja.

De ti bölcsek vagytok, véretek meghiggadt, s míg az ifjú szíve verésében érzelmeket ápol, ti előveszitek a bonczkést, szétvagdaljátok azt s megmutatjátok a világnak, hogy nem hús, nem porczogó, nem csont, – tudjátok, hol tolul bele és hol omlik ki belőle a vér, – két kamrája van, és szerintetek csak véredény, mely ha szétreped, tudománytok össze nem eszkábálja többé.

Mi érezünk ezzel, örömeink, fájdalmaink tanyájának tartjuk, és megelégszünk annak tudásával, hogy a mint annak verése megszünik, vége az életnek, testünk elkéredzik a földről, hol annyi bolondság közt ti tudósok hordjátok körül a lámpát, s ezredek óta mondjátok, hogy minden múlandó és hiú bolondság a világon, daróczba öltöztök és szánjátok azokat az ostobákat, kik az almafáról a gyümölcsöt leszedik, megeszik és azt mondják, hogy jó – s igen nagy meggyőződéssel mondják, hogy az ananász még jobb.

Ti ennek nem tudtok örülni, nektek a virág megszárogatva kell, s nagyobb becse van előttetek azon szénának, melytől egy csontos ökör tizenhat mázsányira hízik, s így elhiszem, nem leltek gyönyört a furulyahangban, mely holdvilágos éjszakán oly panaszos hangon szólal meg, mintha csakugyan szívünkben járna már az a bonczkés, mely sem csontot, sem porczogót nem talál, s a tudós odaüt magának, hova a mészáros (szinte boncztudós) az ökörnek méri a taglót, s aztán diadallal mondja: megvan az eszme; a szív egy véredény.

Mily szívesen összeméregeti a csillagász a csillagok járását, s egész éjszakán át az égen csavarog, míg a földön alant, néhány ölnyire tőle, egy pár szerelmes cseléd nyugodtan hagyja sétálni a holdat, nekik két csillagukkal több van, ha egymás szemébe néznek. A csillagász összefirkált számainak örül, – a szerelmes pár pedig a mondott szónak, s ezeket éppen úgy boldogítja a hit, mint a csillagászt a tudat.

Menjünk, menjünk vissza, keressük meg azt a két gyermeket, kiket a heliconi ünnepélyen összehoztunk, lássuk, mit mívelnek?

*

A fiú levedlette már a gyermekarczot, bátyja öneszére kezdé ereszteni, s órákig elhallgatta, midőn egy tárgyat részletezni kezdett, mikor pedig egy-egy vendég megbámulta a fiúnak eszét, tudományát, szívesen hallgatta, ha bizalmasan megsúgták neki, hogy ebből ugyan derék embert nevelt.

Ne nyúljunk az öreg úrnak öröméhez, – jól tudta ő maga is, hogy nem sokat rakott ő az egészhez! de nagy erőszakot tett ő magán, midőn el nem vett belőle; hanem elszenvedte, mikor látta, hogy az idő belekapaszkodik az emberbe s magával viszi az embert.

Midőn Baltay észrevette, hogy mennél többször kivánják az emberek, hogy az isten minél tovább éltesse, annál tovább nyújtózkodik az árnyék, – számtalanszor gondolt már valamit, hogy a fiúnak megmondja – de az öreg nagyon megröstelte volna, ha a fiúnak ellenkező véleménye lenne.

– András! – szólítja be ezt a régi jó barátot – mondjon kend valamit.

– Jó idő van, hála istennek – felelt amaz – esőnk volt elegendő, ma meg napos idő van; azt tartom, alig győzünk majd helyet adni a temérdek gabonának.

– Ezt már hallottam, András; hanem most már mondjon kend mást is.

– A kis borjuk is!…

– Sántuljon meg valamennyi! – pattant föl Baltay – kérdeztem én azokat?

– Hát mit mondjak a nagyságos úrnak, ha ez nem tetszik?

– Máskor annyit beszél kend, hogy elúnom hallgatni: most beszéljen kend hát! – zörgölődik amaz.

– Beszélnék ám, ha mindjárt torkon nem fogná nagyságos uram az embert.

– Egy szót sem szólok, csak kezdjen kend el akármit; mert már megúntam az életet!

– Hát mért nem örül a nagyságos úr? – kérdi András – most már itthon lakik az ifjú uraság is, biz azt pedig elhallgathatja a nagyságos úr.

Baltay nyugodtabb lőn, András jó helyen tapogat, nem is zavarta, hogy hadd menjen az öreg lépést, talán majd csak hozzá dülleszkedik ő is más eszéhez; mert a mit gondolt, nem meri magától elsütni. Zsebében ma ismét sokat kotorászott, s a herczeg levele mellett egy kis vékony fadarab van, azt pedig ok nélkül nem tette oda.

András jól ismerte az öreget, észrevette, hogy valamit akar, de már az öreg úr olyan volt, mint a nedves fa, sokáig kellett szárogatni, nehogy ha előbb a tűzhelyre rakják, kirúgja a szakácsné szemét; azért hagyta magára, nem kérdezkedett, s íme, már maga szólal meg:

– Bizony, András, hallja kend, több esze van a fiúnak, mint az egész vármegyének!

– Meghiszem azt! – mondja András olyan jóízűen, mintha egy falat pörkölthúst nyelt volna le – aztán pedig hozzáteszi: de ezt más okos ember is mondta ám.

Nem merte megkérdezni az uraság, hogy András kit gondolt, mert tudta, hogy András átjár néha a szomszédba, a mit ugyan nem bánt, de ő legalább nem küldte.

– Nem dobtuk ki hiába a pénzt, András – okoskodik az úr – hanem már most azt szeretném, ha annak a sok észnek hasznát is venné.

– Majd veszi.

– De nem akarom ám, hogy úgy tegyen, mint én, vagy kend, hogy fölmagzottunk, mint a saláta, aztán sem magunknak nem tetszünk, sem másnak.

– Ne búsuljon a nagyságos úr, majd tetszik az ifjú nagyságos úr jobban mint mink.

– Szólt már valamit?

– Majd nekem beszélgeti el az ilyen dolgot! – véli András, az ablakon kinézvén az épületnek azon szárnyára, mely a szomszédház felé sarkallott, s András észrevette, hogy a fiú az ablakredőny mellé húzódott s a külső kertbe néz le.

Nagyhamar meggyőződött, hogy az úrfi nem hiában feledte el a kezében levő könyvet, s minthogy az öreg úrnak nem akart fájdalmat csinálni, a mint Baltay ő nagysága föl s alá járt, az ablakot mindig úgy állta el, hogy az öreg meg ne lássa azt, a mit ő lát.

András már maga is megsokalta, hogy az ablaknál álldogáljon, utóbb ugyanott dolgot keresett, az üvegeken talált valami ledörgölni valót, vagy az ablakkereteken, de utóbb ez is elfogyott. Imre pedig még mindig ott méláz; mert Jolán a virágágyak közelében ült, s így Baltay is megúnta a sétát s változatosság okáért az ablakhoz akart lépni.

– Hová menne a nagyságos úr, – mondja András, az öregnek útját állva – már meg hol porosodott el? – kérdi a mentét tisztogatva, pedig egy porszemet sem látott, hanem az öreg úr báránymódra állta ezt a dolgot egy darabig, de bármennyiszer mondja is az öreg úr, hogy «jó lesz már no», csak nem tágít, nehogy észrevegye a titkot.

Végre addig huzakodott, hogy mégis kiszabadult, az ablakhoz állt, de András szokása ellenére az öreg úr mellett maradt, abban a jó hitben, hogy az ő fejétől majd mégsem lát oda, ürügyül pedig minden meglátott dologra mondott valamit, csakhogy elfoglalja a figyelmét.

– Ott van ni! – egy csibe már megint a kertben sétál.

– Hadd szaladjon szegény pára, úgy is nemsokára nyársba húzzák – mondja Baltay.

– Azután azon a szilvafán is mennyi a hernyó! – beszél tovább András az ablakban, kivált midőn észrevette, hogy a nagyságos úr másfelé akar nézni; de valahányszor jobbra akart nézni, ő is arra kapta fejét, s mikor balra tekintett, András feje mindig útban volt.

Akármennyit igyekezett is András, Baltay nagyon hamar észrevette Imrét s éppen oda akart nézni, de András még mindig útjában állt.

– Addig kapkodja kend a fejét, András, hogy az ablakfához üti, aztán küldhetek javasasszonyért.

– Én majd csak kiállom nyögés nélkül – felel András – hanem ha majd a nagyságos urat itt az ablaknál megcsípi a dér, aztán melegíthetünk korpát, zabot – teszi még hozzá – miért is áll ide a nagyságos úr, mikor úgy is tudja, hogy nem jó? Erre egy nyomást adott a nagyságos úrnak, ki most az egyszer rászedette magát Andrással, maga tette be az ablakot, de sőt még füllentésre is rávetette a fejét, s azt mondá, hogy lenyugszik, úgy tudta Andrást elkomendérozni.

Kiment András, hanem hallgatódzott, hogy csakugyan elcsöndesedett-e? mit a másik is bizton tudott, azért lehúzódott a nyugágyra s csak akkor kelt föl, mikor a külső ajtó nagy későn behúzódott, kétségtelen jeléül, hogy András máshol talált dolgot.

Fölkelt és óvatosan az ablakhoz ment, honnét hosszú időig kémlelte, hogy Imre véletlenségből feledkezett-e el az ablaknál, vagy a szomszédházban van a meglátni való? s ezen szokatlan munkában igen sokáig gyönyörködött, mert Jolánt is meglátta, midőn egy-egy kerülő után azon oldalon jött, melyről Imrét ő is megláthatta.

– Tehát Galiba mégis jó helyen tapogatott – szóla magában s midőn eleget látott, ő is elment, ott hagyván Imrét az ablaknál, honnét valamivel később András szólította el.

– Én vagyok, nagyságos úrfi – szólt be András minden kopogtatás nélkül – csak azt akarom mondani, hogy a nagyságos úr majd ide lát.

Imre megdöbbent.

– De még nem látott meg? – kérdi némi izgatottsággal.

– Alig tudtam eltenni láb alól, nagyságos úrfi, mért nem is vigyáz jobban?

– Hát mire vigyázzak, édes András bácsi? – kérdi Imre, összeszedve magát, mintha helyre akarná hozni legelső zavarát; mert András előtt is titkolódzni akart.

– Ejnye már, hogy engem is el akar bolondítani az úrfi; hát én ma látom az úrfit legelőször az ablaknál? bizony még rám fogja, hogy nem vagyok ébren.

– Bárcsak én álmodnám ezt inkább, András – mondja Imre bizalommal – legalább reggel tudnám, hogy álom volt, s azzal vége lenne mindennek.

– Hallja az úrfi, engem meg ne ríkasson ilyen keserves képpel, hanem hadd örüljek, mondja meg igazán, szereti a kisasszonyt?

– Mi tagadás benne, András? – régóta szeretem.

– Ezt hát már tudom, azaz, hogy tudtam én előbb is, hanem hát azt is mondja meg kedves úrfi, hogy a kisasszony szivelheti-e az úrfit?

– Na… ha már azt is nekem kell megmondanom, az is jó szemmel néz rám.

– Talán már kérdezte is az úrfi?

– Felelt ís rá, András bácsi.

– Ugyan mit felelt, galambom, nagyságos úrfi?

– Jól tudja azt, András bácsi, mit szoktak a leányok felelni, magáról tudhatja.

– Nagy filkó voltam én ahhoz a mesterséghez, úrfi – mondja András némi búval – azt gondoltam, hogy majd a leányok könyörögnek, pedig biz azok a faképnél hagytak maig, s minthogy később bánni kezdém a dolgot, magamnak maradtam; mert később a szépnek én nem kellettem, a csúnya meg nekem.

Míg Imre Andrással beszélgetett, az öreg úr addig magában tünődött, mert már nem birta végigvárni a hosszú haragot, melyből sem ő nem akart kimozdulni, sem pedig a szomszédok, s ime most már kétségtelenűl látja, hogy Imrének olyan viszonya van, melyet eltagadni alig lehetne már.

Kínjában mindenütt kereste Andrást, ki csakugyan meghallotta a külső neszt, s kiment az öreghez.

– Tessék parancsolni! – mondja András, lépésről-lépésre kisérvén az öreget; de az még mindig némán járkál, s nem birja lefogni a nagy indulatot, mely lelkében csatát vív, mert az jutott eszébe az öregnek, hogy ha már Imre szereti is a lányt, ezt nem bánná; de hogy a lány kikosarazza a fiút, ezt már nem birná túlélni.

Már a szobában volt, s András még mindig hiába várja a feleletet, s bámulva látja, hogy Imre megint az ablaknál van, Jolán pedig most lép ki a virágágyak közül s egy rózsabimbót eresztett le a patakra, mely a szomszédkertből az innenső részbe kanyarodott.

Imre rögtön elment az ablakból s néhány gondolat alatt már a kertnek azon szárnyán állt, hol a víz újra visszakanyarodik s meghozta a küldött rózsát, mit Imre kivesz s mellére tűz fel.

A lány várni látszik s midőn Imrét a rózsával meglátta, nyugodtan távozék, a nélkül, hogy gyaníthatá, miként az öreg is végig szemlélte a jelenetet, s midőn előbbi nyugtalansága egy csöndes boldogságba ment át, utóbb egész jó kedélylyel mondja fönhangon: «Ezeket aztán jól megőriztük.» Persze, az öreg úr még messze volt azon időtől, mikor a költő megírta:

IX. (Amica.)

A szeptemvir úr gyűlésre készült s éppen most eresztette el Galibát, kinek még volt némi mondanivalója, hogy a pört okvetlenül megnyerje, minthogy azt ma végkép befejezik s nincs már egyéb hátra, mint a végitélet.

– Csak menjen, Galiba uram, mindent tudok már! – mondja a szeptemvir, mentéje után nyúlván, de midőn az egyik ujjába már bedugá a kezét, az oldalajtón jő be a méltóságos asszony s az öreg úrról lehúzza a mentét, mi annyit tett, hogy az asszonyság beszélni akar.

– Nem érek ám rá! – szabadkozék a szeptemvir, megkapaszkodván a mentében, melynek egyik ujját az asszony fogta.

– De rá kell érni – mondja az asszony egész hangon – mit akart ez a Galiba?

– Egyebet semmit! – mondja mosolyogva az öreg, szeliden húzván a lefoglalt mentét.

– Édes gazdám, – esenkedik az asszony – szóltam-e én valaha a te dolgaidba?

– Hát engem láttál-e fazekaid, lábasaid között?

– Majd elvárnálak – mondja az asszony, jogainak védelmére kelvén – illenék is a cselédek között bujkálni?

– Ez a szoba pedig az én konyhám, édes feleségem, – vitatkozik a férj, – nekem sem kell kukta.

– No hiszen kimegyek mindjárt, édes öregem, – szól az asszony engeszteltebb hangon, – hanem édes öregem, mi már ma-holnap itt hagyjuk ezt az árnyékvilágot.

– De én bizony még nem kivánkozom ki belőle, anyjuk, – azért csak hadd el a búcsúztatót, azt más is elvégzi.

– Te szívtelen ember vagy.

– Ejnye, de nagy feneket kerítesz, anyjuk, – talán módi-fejkötőt kivántál meg nagyon, hogy úgy apróra válogatsz?

– Mintha én azt tőled kérdezném, – szól az asszony egész felsőbbséggel, – másról van itt a szó.

– Mondtam már, hogy nem érek rá, – pattog az úr, – ma jön itélet alá a Baltay-pör s nekem ott kell lennem.

– Láttam, hogy az az istentelen Galiba itt volt, tudom már, mi lesz a vége.

– Majd megmondom holnap.

– Elveszti az özvegy a pört, úgy-e?

– Bizony, nem venném meg öt garasért az egész jussát, annyit mondhatok.

– Aztán te is annak a keményfejű Baltaynak fogod pártját?

– A kinek igaza van!

– Nem az igazságról van itten szó, hanem ha ez a pör el lesz itélve, annyi, mintha ezt a két gyermeket ölnétek meg, erre persze nem gondoltak a méltóságos urak?

– De hát mit csináljunk?

– Nem lehetne még húzni a pört vagy tíz esztendeig?

– Két óráig sem, anyjukom, mert két óra alatt meg lesz az itélet.

– Hát mondják, hogy egyiknek sincsen igaza, vagy hogy mindkettőnek igaza van.

– Anyjuk, Verbőczyt ilyenképen még nem magyarázta senki.

– Hát nincsen valami módja annak, hogy a pört egyik se nyerje meg?

– Volna egy, de mit használ az az egy mód, példáúl, ha egyezségre utasítjuk őket, – ha valamelyik meg nem egyez, mégis csak itéletet kell hozni.

– Kedves öregem, – kiált föl az asszony, megcsókolván a szeptemvirnek piros képét, mit már tíz esztendeje nem cselekedett, – hát minek is mondjátok azt diákul?

– Amicá-nak mondjuk.

– Na, ez legalább nem hasonlít az executióhoz, – azért, kedves öregem, most az egyszer tegyen meg nekem is annyit, mennyit egy pörvesztőnek megtesz.

– Ennyit könnyen megtehetek! – mondja a szeptemvir, az eleresztett mentét felöltve, s miután irományait egy nagy szíjjal összecsatolá, megindul a kuria felé, hogy még ülés előtt megcsinálja a többséget, mely az öreg úrnak úgyis szívesen engedelmeskedett, kivált ez ügyben, hol sem egyik, sem másik felet nem akarta egyik is megkeseríteni.

Galiba már ismét útra készült, hogy a nagyságos úrnak megvigye a jó hírt, s előlegesen annyit megírt már neki, hogy huszonnégy óra mulva a levél vétele után személyesen ott lesz.

Baltay megkapván a levelet, jobban megijedt, mint a diák, kit a csúszkálásért akarnak lehúzni; de most már minden késő, hisz lehetetlen megakadályozni az itéletet, melyet inkább ijesztgetőnek tartott, mint igazságkeresőnek, s éppen azért már kétszer is megindult, hogy maga béküljön ki velük.

Andrásnak nem mert szólni, félt azon embertől, ki e tettét úgyis oly gyakran korholta, s e gyámoltalanságában az önérzet is fölserkent benne s nem akarta mutatni, mintha az utolsó órában tán a kétséges kimeneteltől való félelem indítná útnak, valamint azt is elgondolta, hogy ő a legöregebb s egy-két jó szót azok is adhatnának neki.

Meggyúlt körülötte a föld, s mindinkább kisebb körbe szorult, honnét a menekülés lehetetlen, csak az órákat számíthatja még, tudniillik a mennyi idő alatt Galiba megérkezik azon itélettel, melynek végét voltaképen sohasem kivánta, s ha megnyeri, újabb zavar, s ha meg nem nyeri, még nagyobb szégyen.

Imrére gondolt, tán jó volna a fiú eszének hasznát venni: de nem azon világ volt még akkor, hogy az öregebb a fiatalabbtól kérjen tanácsot; tehát ha meggyúlt a ház, égjen le.

Volt az öreg úrnak ökölnyi órája, mely minden nyomásra megszólalt; azzal beszélget most, mert a huszonnégy órából mindig fogy és még könnyebben esik neki, ha tudja, hány óra még az élet, de annál kevesebb reménye van, hogy a szomszédházból békélni jőjjenek.

Most már minduntalan kinéz, mert ha kocsizörejt hallott, mindannyiszor azt várta, hogy Galiba lép be.

Be is lépett, és az öreg úr az ablakfalhoz támaszkodék, hogy ha dűl, hát jó helyre dűljön. Ilyen helyzetben találta Galiba Baltay ő nagyságát.

– Hic sum, magnifice, – egy secundum minutummal sem késtem.

– Miattam elkéshetett volna egy álló esztendővel.

– Talán már tud mindent, magnifice domine?

– Ha mindent tudnék, nem tartanék még Pesten is prókátort.

– Magnifice, tudja-e, mi az a fátum?

– Egy ostoba diák szó, Galiba uram, a mit csakugyan nem érdemes magyarra fordítani.

– De azt nem tudja magnifice, hogy ez engem continue persequál.

– Jaj, csak utólérné, domine, bizony magam is tolnám hátulról.

– Magnifice domine, én egy szerencsétlen flótás vagyok, – panaszkodik Galiba, – miseratur mei, üssön agyon, mert látom, hogy nem érdemlek egyebet.

– Elvesztettük a pört? – mondja az öreg olyan arczczal, mintha tán ennek mégis jobban örülne, mint a megnyerésnek.

– El nem vesztettük, instálom alássan, de nem is nyertük még meg, – mondja Galiba félájultan, – kérem, magnifice domine, csak fogjon nekem egy puskát.

– Beszéljen, okosan, Galiba uram, – sietteti Baltay, ki nem okoskodván e zagyvalékból, – talán a hóna alól vesztette el a pört?

– Nihil horum, magnifice domine, hanem gondolja csak per amorem Dei…

– Semmit sem gondolok, hanem vegyen lélekzetet, mert látom, hogy megfullad, s ha kinyugodta magát, a lehető legrövidebben mondjon el mindent magyarán.

– Egyetlenegy szó, magnifice, hanem salva venia, az az egyetlenegy is diák szó.

– Várjon egy kissé… mondja Baltay, sülve és főlve, s miután nagy lélekzetet vett, intett a fejével a remegő embernek, – no hát mondja ki azt a diák szót…

– Amicára eresztették a dolgot.

– András!… kiáltott egy nagyot az öreg úr, mire Galiba térdei megreszkettek s már a keze után nyúlt a nagyságos úrnak, mert tökéletesen hitte, hogy Baltay szonika kidobatja nemcsak a házból, hanem a faluból is.

– Itt vagyok! – felel András, a lármára benyitva a másik szobából.

– A tekintetes úr szobáját készítsék el kendtek szaporán, – mondja Baltay Andrásnak, aztán pedig Galibához szól: – evett-e már spektábilis? mit parancsol? hideget, meleget?

– Volt már részem benne, – höbög Galiba, még mindig remegve és valóban igazat mondott, hogy volt benne része, mert a keze reszket, a fejéről pedig csak úgy csörgedezik le a veríték.

– Süssenek, főzzenek szaporán, – mondja Baltay, – el kell hívni vacsorára a papot is, mikor ilyen érdemes úri vendégünk van, – menjen kend szaporán, András, ne várakoztassa a tekintetes urat. Üljön le a tekintetes úr, – szól Galibához, – bizony még itt álldogál, mint valami diákgyerek, – foglaljon helyet, a hol jobban tetszik, széken, nyugágyon, vagy a hol jobb lesz!

– Ad animam, azt hittem, hogy rossz hírt hoztam, – véli Galiba.

– A lehető legjobbat, – eszem ágában sem volt ilyent várni, – hát hogy van, fiskális úr?

– Mediocriter! – válaszol a másik megszokott módon, hogy a kliensek valahogy azt ne gyanítsák, hogy a honoráriumra nincsen szüksége.

– Gyújtson pipára, addig a tisztelendő úr is megjön, aztán beszélhetnek diákul, a mennyit tetszik, bizvást, ma még azt is megszenvedem.

– Quid dicit magnifice?

– Azt, hogy ma még diákul is beszélhet; ha elmegy, úgy is kifüstöltetem a házat.

A nagyságos úr lement a kertbe, Galiba pedig el nem tudta gondolni, mit gyanítson az egészből, hanem azért, ha már így is jó, – ő örül neki legjobban.

– András!… mondja Baltay lemenet… ne hagyja kend koplalni azt a pesti urat; a mit kér, csak adjon kend neki, legalább emlegesse meg, hogy itt volt.

– De jó kedve van a nagyságos úrnak! – csudálkozik András; – czigányokat ne hozzak?

– Két bandát, András, – nevet az úr, – az egyik banda jobbról hegedüljön, a másik pedig balról.

– Jó lesz, jó! – teszi hozzá András, egy tányérhalmazzal odább menve; – de úgy elszomorodott, hogy már nagy kedvet érzett volna a tányérhalmazt földre csöppenteni.

András nem gondolhatott egyebet, mint hogy Galiba a pört megnyerte; azért van ily nagy kelete a nagyságos úr előtt; hanem mivel az öreg nem szólt magától, András elhatározta, hogy Galibát kérdi meg.

– Tekintetes uram, ugyan jó kedvet csinált az öreg uraságnak.

– Én ugyan nem tudom mivel, – mondja a prókátor, – sőt még most is azt hiszem, hogy ki akar dobatni.

– Elvesztettük a nagy pört? – kérdi némi gyanítással András.

– Nem vesztettük biz azt; hanem nem is nyertük meg.

– Ilyen pört sem hallottam, tekintetes uram, hol kell ennek örülni.

– Én legalább nem örülök neki, András, hanem ha ki nem egyeznek…

– Hát egyezkedni kell nekik? – kérdi András egész kiváncsisággal, mit Galiba megint nem értett.

– A kuria megrendelte, hogy az egyezséget próbálják meg.

– Nem éhes a tekintetes úr? – kiáltja András, az ajtó felé fordulva, hogy ételért rohanjon; mert most már mégis értette a nagyságos urat, ki a kibékülhetés miatt lett olyan jókedvű, valamint András is, ki annyira beléjött az emberségbe, hogy Galibának még a csizmáját is lehúzta lefekvéskor minden parancsolás nélkül, s annyira sürgött-forgott, hogy a nagy szívességből kicsinyben mult, hogy magát is, mint a kocsija kerekét, meg nem hájaztatta.

Galibát jó ajándékkal eresztette el a nagyságos úr, és csak azt kivánta, hogy a pört küldje le, az egyezséget pedig megkisérti, mikor maga ráér vagy a szomszédok kérik.

Az öreg úr mindig halasztotta a dolgot, mert nem tudta, mi volna a legjobb módja, hogy a végét békével megérjék, valamint a helyet sem tudta meghatározni, minthogy ő sem akart máshoz menni, meg mást sem magához hívni, valamint Keszthelyen sem akart alkalmatlankodni, tehát mivel a pör Körmenden került meg, végre oda kivánt menni az öreg úr.

Jó messze esett Körmend, a tél is erős volt; de már mindegy, Körmend elég messze esik Pesttől, hol Galiba a nyakában lett volna, tehát megegyeztek, hogy egy bizonyos napon valamennyien ott lesznek, s az öreg úr értette mások által, hogy ő senkinek nem kivánja a kárát.

Ilyen körülmények közt egy héttel előbb megindult mind a két fél, még pedig Keszthelynek, hol a gróf mind a két félnek tudott egy-két szót mondani, nem is gyanítván, hogy az isten ezt a dolgot másképen akarja elintézni, tehát menjünk egymás után.

Ezen útban megleljük ösmerőseinket, azért olvasóinkat még egy kis türelemre kérjük: sétáljanak velünk.

X. (A «kenyeretlen» csárda.)

Jaj nektek farkasok, ha a «Kenyeretlen» csárdára rohantok, oly éhes ott a gazda, hogy még a farkast is megeszi! Régen ott feledte valaki a csárdát, még a tetőfát is ott hagyta, hisz miért szedegesse le a korhadt fát, mikor egy jó szóért a legegyenesebb fát döntheti le a Bakonyban. Ott maradt tehát farkasordítónak, hová csak kínjában huzódott be egy elkésett utas, akkor is megelégedett, ha tető alá kapott, fizetésképen pedig egy szalonnadarabot vagy fél kenyeret hagyott a kenyeretlen gazdának, ki sokat járkálhatott a nagy világban, mielőtt ideért; mert ide már csak egy lábát hozta.

Az egykori ivószobában most már csak az ivott, ki csutorát hozott magával, s a gazdát is megkinálta, a többi pedig kiment a sürüig, s kalapjával vagy a vödörrel merített vagy neki hasalt a forrásnak, s ivott, a meddig csak tetszett, mert ebben a csárdában az itcze-számot nem tartotta számon senki.

Az ablaknak még volt egy pár fiókja, melyen nappal befért egy kis világosság; de a kinek nem volt elég ennyi, kirántotta a bundadarabot, melylyel a gazda a hézagot benyomta, és eresztett be annyi friss levegőt, mennyit elállhatott, – s ha már egyéb kényelmet keresett, végig nyújtózkodhatott a padon, asztalon vagy földön, ha véletlenül valaki az asztalról vagy a padról le nem lökte, vagy a földön a képére nem lépett.

Az egyik sarokban egész helyet foglalt el a kályha, melynek a gazda adott annyi eledelt, a mennyi belefért, hisz a Bakony erdejében faszükséget nem hallott még senki, – s a gazda naphosszat üldögélt kívül a konyhán a kályha szájánál, s a favágáson kívül megelégedett annyi dologgal, – hogy a parazsat piszkálta.

Egy istálló is volt a ház végében, hol a beterelt baromnak tűrhető menhelye akadt, hanem a padláson nem volt annyi abrak, hogy egy torkos egér ünnepre valót csíphetne belőle, mert összedült a tető s a gazda maga is csak akkor ment föl, mikor a bomladozó kéményt támasztotta meg, hogy valamikor agyon ne verje a padlást.

A czégérnek nyele most is kinyujtózkodik még, de a káposztafej és a tüskecsomó rég leszakadt, s a mint a tetőn levő rothadt nádat föltúrta a vihar, messziről úgy látszik, mintha valaki egy póznával állna a háztetőnek sarkán, s a vendéget akarná elijesztgetni.

A tetőt megnyomta a vénség, itt-ott egy szarufának a vége dugja ki sovány könyökét, és a varjú messzire röpül ijedtében, mert a kunyhó füstje közé legfölebb az a dohányszag keveredik, mit a gazda a ház végében termeszt, s mitől az udvaron is megbolondul a légy, s ki tudja mikor volt az a nap, mikor itt rántásszag dült ki a konyhából?

Az udvarnak közepén állt a félszer, tán a legjobb épület a csárdánál, mert a bevonulók előrelátásból nem hagyták kidülni, s a tetejére raktak annyi tüskét, hogy az esőnek erejét elfogja a letéglázott tetőtől, s ha a szekér alatta állt, nem érte a vihar.

Itt állapodott meg Meddig Józsi. A mogorva szabados elfoglalta a gazdátlan helyet, s ha már egyetlenegy élő pára nem volt, a ki engedelmeskedett volna neki, – legalább élvezte azt a gondolatot, hogy neki sem parancsol senki.

A «Kenyeretlen» csárdának megszorult vendégei hálaképen tarták el a szabadost, ki egy kenyérrel, egy kis szalonnával és elviselt ruhával fizettette magát; és a rengeteg erdőnek megvolt az a jó tulajdonsága, mint az útmutatófának, hogy néha legalább árnyékot nyújtott az elfáradt utasnak.

Pista koronkint megnézte a roskadozó embert, ki kényelemre, zajos örömökre nem vágyott, és félelem nélkül várta végóráját: hisz annyiszor nézett szemközt a halállal! – Ha sorsa a csaták zajába nem löki, lett volna belőle garázda, folyton veszekedő, tán még útonálló is, ha egy elhibázott ütés kikergeti az emberek közül; de midőn a katonasorban állt, s megrémülni látott ezer meg ezer embert, akkor a szilaj vérű ember büszkén megereszté a kantárt, az ellenre vágott, s büszkén nézett vissza az elmaradókra s az ő lelkében is megszólamlék egy gondolat: nézd, ezer meg ezer vitéznél vitézebb vagy!

Nem jutott eszébe többé a korcsma, megutálta a dicsőségtelen marakodást, s míg egykor izmainak erejét részeg pajtásokon próbálta, s dicsősége befért abba a csárdazugba, honnét néha páronkint szórta ki az embert; megcsömörlött attól az élettől, midőn megrémült emberek voltak ellenei, s kiket félerővel lehetett kilökni, hisz félig önmaguktól rohantak kifelé, hogy öklétől menekülhessenek.

Az ágyúmoraj volt az a harangszó, mely előtte megnyitá a vitézség templomát, hol erő erő ellenében áll ki, hol az egyik azért meri megölni a másikat, mert maga is meg mer halni; – mondom, a legelső ágyúszónál lehullott róla a korhelység, vére megérzé a dicsőség ösztönét, s a korhely most már nem erősebb, de bátrabb akart lenni, – hisz ilyen küzdelemben meghalni nem gyalázat, sőt a legszebb érdem.

Mellette állt a béres, – egy nyommal sem maradt hátrább, – s az ágyúk tüzében elfeledte az egykori kudarczot, tettétől megundorodott, orozva tett lövését megszégyenlé, s ámbár ezereknél kitünőbb volt, egyetlenegy gondolatra törekedett, hogy még vitézebb legyen mint a béres.

Őt is megkereste a golyó, a pécsi kórházban temették el egyik lábát; s a megsebzett vad kínosan nézett elfolyott vérére, – hisz nem versenyezhet többé, – s midőn Pistával találkozék, kínosan gondolt arra, hogy elvádoltatván, kit a golyók nem birtak megölni, gyalázattal hal meg.

Pista megint győztes maradt, – nem tudja őt elárulni; pedig tán még a gyalázatos halált is eltűrné, ha a végórában azt mondhatná neki: elárultál? nézd nyugodtan halok meg!

Midőn Pistától elvált, utolsó harczát küzdötte végig, arczát megmelegíté a nagylelkűség, – legyőzte gőgjét, megismerte, hogy ámbár Pista sem bátrabb, de szive nemesebb, – s ezen pillanattól nem kivánt az emberek közt élni, hogy közönséges gyarlóságot lásson, s e dibdáb népnek lábainál annyi legyen, mint a forgács, mit vagy megtipornak, vagy odább löknek.

Kiment az erdőnek mélyébe, s néha födetlen fővel állt meg a viharban, jól esett neki, mikor a szél összekóczolá, s ilyenkor felnézett a százados tölgyre, melynek gyengébb ágait tépi meg a vihar, maga pedig rendületlenül áll.

Télben a kályha szájánál ült, fütötte a kályhát, s az izzó parázsok közé tekintve, agyában lerajzolá magát a harczos élet zaja, a pattogó fának egyhangú zörejében a puskaropogás s olykor egy hatalmas csattanásban kiegészítve lőn az ágyú, s még így gondolatban is jól esett neki, hogy annyiszor röpült ő Pistával legelől, s minő hátra marad el tőle a többi!

Történetünk idejében még a vad is szivesen húzódott volna el valami sürűbe, ha az éhség ki nem veri szegény párát eledel után, miért a rengetegeket igen gyakran messzire kellett összeszaladgálni; mert tél és kegyetlen hideg volt, s a hótömeg ölnyire feküdt a föld rétege fölött.

Alig törték meg az utat, már ismét behordta a szél, s a «Kenyeretlen» csárda előtt hamarabb megállt a kocsi, mint máskor, s a mi kis szénát összekotort nyáron a gazda, a beszorult emberek mind elrimánkodták, hogy megkínzott barmaik valamikép éhen ne veszszenek.

Pista volt a legutolsó vendég és látván, hogy a csárdában a tüzelő-szalma is kifogyott, megigérte a szabadosnak, hogy másnap estig legfölebb, megjön egy forduló szalmával, s azonkívül a megfogyott élelmet megint kipótolja.

Néhány órával később az éjszaki szél ujabb vihart hozott, s nem maradt embernyom az úton, csak a széles erdőnyilás vezette az embert, ha ezen órában még az úton maradt volna, melyen a vadak is eszeveszetten rohantak, mert vagy a vihar, vagy az éhség kergethette őket.

A szabados hanyatlani érzé az erőt, sebeit elevenné tette a kemény idő, melynek mérgétől nem kimélte magát, s néha órákig elácsorgott a csárda előtt, vagy még messzebb is, ha tán valamely megszorult utast a viharok künn szorítottak volna, – és Pista nagyon észrevette, hogy a szabados önmagával birkózik, midőn szenvedéseit tagadja, tehát föltette magában, hogy másnap visszajön, nehogy inségben feledje az erdőn.

Fáradtan húzkodott be a konyhára néhány darab fát, mit előbb vagdalt össze, – nehogy tűz nélkül maradjon, mert az utolsó szál szalmát Pistának lovai ették meg, s míg az Keszthelyről megfordul, ilyen zivatarban akár meg is fagyhat.

Alig veté le az utolsó fadarabot, s alig helyezkedék el egy bundán, kegyetlen fájások rohanták meg, s majdnem elfásultan hevert ott néhány óráig; – midőn pedig megszünvén a fájdalom, az álom is lefogta szemét, a kályhában a parázs lassankint elhamvadt, s mire fölébredt, már a hamu is megfázott.

Van-e valaki eleven ember ebben a házban? – szól egy ember, kinek bajusza, szakálla jégcsappá dermedt, s mint egy csoda nézett be a konyhaajtón.

– Itt vagyok! – mondja a szabados, fölkapaszkodván nagy kínnal, hogy a betévedt embernek segéljen, ha tán segítségre lenne szükség.

Az ajtó nyilásán át látta a gazda, hogy egy szánra rakott hintó áll a félszer alatt, – előtte négy ló gőzölögve várja az enyhelyet, a hintóból pedig két úrhölgyet segít ki egy úr és karjára fogva vezeti őket az egykori borivóba.

– Irgalmas Isten, csakhogy megmenekülhettünk; – mondja az idősebb hölgy, kiről a szépség virágai nem szálltak el, ámbár az ifjabb hölgy gyermeke, de a két hölgy között alig van több különbség, mint egy ágnak két virága közt, melyek közől az egyik a nyilott virág egész pompájában, a másik pedig a most fakadó bimbó.

Utasaink gróf Dunay nejével és leányával, kik az egyezségre indulának s a zivatar az útban kapta őket s ha a csárdához nem érnek, a fáradt lovak már az úton összerogynak.

– Anyám, – édes szép anyám! – mondja a gyermeteg hölgy, anyját átölelve, – már azt hittem, hogy az út közepén fagyunk meg valamennyien.

A szabados megdöbbent a szóra és sietve botorkált a konyhába, hogy a kályhában éleszsze a tüzet, de midőn kemény ujjaival a hamuba markolt, egészen hidegnek találta.

Tűzszerszáma után kotorászott, egyetlen kénpapir darabnál többet nem talált, de tudta azt, hogy egy szál szalma sincsen a csárdában, mi lángot ereszszen a fa alá, hogy tüzet fogjon, aggódva kérdé a bejövő kocsistól:

– Jó barátom, nincs széna a bakon?

– Csakhogy magunk ide értünk, hisz utóbb már a kocsiládákat is lecsavartam és a hóba hánytam, mert a lovak alig birták el a terhet, hanem fél zsákra való abrakom van.

– Adja a lovaknak barátom! – mondja a szabados és egy törzsökre hanyatlott, mert megriadt a gondolattól, hogy ennyi embert az isten hidege vegyen meg, s az istálló sokkal tágasabb volt, minthogy azt a négy darab ló megmelegíteni birja.

Dunay kijött a szobából, hihetőleg megérezte a melegnek fogytát, s azt mondja a gazdának:

– Van-e fája, édes jó barátom?

– Az erdőnek legmélyében vagyunk uram, hisz a fára látok ki az ajtón.

– Szokták füteni a kályhát?

– Ma reggel még ökröt is megsüthettem volna benne, de lenyomott a fájdalom, – beszéli a szabados, – s míg később elszunnyadtam, az alatt elhamvadt az utolsó szikra is.

– Rakunk újra tüzet – mondja a gróf.

– Nem vártam volna a parancsolást uram; de nincs mit elgyújtani.

– Hisz akkor megfagyunk! – véli a gróf rémülten.

– Nekem jótétemény lenne uram; de szánom ott benn azt a két ártatlan cselédet.

– Barátom!… mondja a gróf megriadva… ez igazság vagy tréfa?

– Uram, már mondám, hogy azokat sajnálom ott benn; mert hisz mi férfiak nem ijedünk meg a haláltól, akár ma érjen el, akár holnap – fejezi be a szabados, a kénpapir-szeletet forgatván kezében.

– Barátom, – mondja a gróf, – egy könnyű kendő meggyúl még ettől!

– Nem hiszem, – okoskodik amaz, – alig akkora a papir, hogy a ként rámázolhatták, – azonban próbáljuk meg, ha meg nem gyúl, – megfagyni akkor is ráérünk.

A gróf beszaladt, de a téli ruhák között nem akadt egy darab, mely használhatott volna, azért mielőtt a nőknek szólna, újra kiment a konyhára, hogy finom ingét próbálja meg letépni, tán az megfogja majd a lángot.

A szabados kiment a csárda elejére, hogyha tán elszóródott valahol néhány szalmaszál, azonban a hó már a házoldalon kezdett összegyülekezni, hanem midőn az erdőnyiláson végig nézne, három-négy puskalövésnyire lát egy elakadt hintót, s valamivel idább négy ember törtetett egyik fától a másikig.

– Nem hittem, hogy ennyien lesznek a temetésemen! – dörmögi a szabados, ki után a gróf kisietett, s minthogy a jövőket meglátta, a pihentebb lovakat elővezetteté, ha még megtennék a szolgálatot, és a hóban bukdácsolókat egyenkint elhoznák.

A kocsis az első; a gróf a hátulsó lovak egyikére kapott, s az alsó útra gázolának szél után, s ámbár elég kínnal, de mégis elég jókor elérték a négy gyalogoló embert.

Az ösmerkedés nem sokáig tartott, – az inség előtt a lenyujtott kéz a legnemesebb emberbarát keze, s midőn az ember halódni készül, utolsónak vélt órájában önként nyúl leghalálosabb ellenének keze után s a végső végórában felebarátjait látja.

Baltayt fölsegíté a gróf a lóra, s mind a négyet átengedték a lihegő utasoknak, a gróf pedig kocsisával a törésen ballagott, s mire a két nő akart a gróf után tekinteni, hatan nyitottak be.

Baltay és Imre, valamint András és a kocsis volt az ujon érkezett vendég, kik bámulva néztek egymásra a szoba közepén, de itt is András törte meg a csöndet, levetvén hóna alól egy nagy csomót, aztán pedig a nagyságos urat kezdé kiszedni a fagyból.

– Most már itt vagyunk valamennyien, – dörmögi András, – csak a prókátorok hiányzanak ebben a farkasordítóban, hanem találunk majd helyettük farkasokat.

Mindenki hallgatott, egyik sem tudta folytatni a beszédet, s minthogy sokáig tartott a hallgatás, Dunay gróf kihívta Andrást a konyhába.

– András! – mondja a gróf, – mi itt abban a veszedelemben vagyunk, hogy az erdőben a fa között fagyunk meg; mert nincsen mivel alágyujtsuk a fát.

– Itt van minden gyújtószerünk, – mondja a szabados a kis kénpapirt előmutatva, – pedig ezzel a nyers fát tudom meg nem gyújtjuk.

– Hála légyen a jó úristenek, – mondja András, – csakhogy itt vagyunk.

– De megkivánta kend a halódást, atyafi, – boszankodik a szabados, – hogy így megörült kend neki.

– De még nem kivánkozom kihordozóskodni ebből a világból, hallja, jó barátom, – mondja András, – majd csinálok én tüzet, ha még olyan nedves is a kelmed fája.

– Az angyalok szólnak belőle, édes öregem, – véli a gróf, – hanem ne késsék vele, fogjon rögtön hozzá, mert már a nők nagyon érzik a hideget.

– Csak fél órát várjunk méltóságos uram, – hadd adjam meg a módját, – azért menjen csak be, majd én az én uraimat hívom ki.

A gróf Andrásra hagyta a dolgot, – bement a nőkhöz, kik a kályha mellett foglaltak helyet, az öreg úr pedig Imrét akarta kiküldeni, hogy nézzen körül a házánál, hogy meg ne fagyjanak.

András kihívta a férfiakat, kik a hívásnak engedtek, s az öreg úr Andrástól kérdezte:

– Mi a baj, András?

– Az, hogy itt fogunk megfagyni! – mondja András egész komolysággal nézve szemközt, s elmondván, hogy nincs mit meggyújtani.

– Ne kiáltson kend olyan hangosan! – mondja Baltay, – hisz én is megijedtem, hát még azok a szerencsétlen asszonyok!

– No hát elhiszi a nagyságos úr, a mit mondtam? – kérdezkedék András.

– El hát, – mondja kínosan, – csak azt sajnálom, hogy ezek a szegény nők itt vannak.

– Magát sajnálja a nagyságos úr, jobb lesz!

– Legyen kendnek esze a pokolban, engem már elevenen kinyújtóztathat kend!

András nem birta könyű nélkül megállni az öreg úrnak lemondását, kivált mikor egy hosszú hallgatás után Baltay Imrére nézett, s annak kezét részvéttel fogta meg.

– Imre, – mondja az öreg, – remélem emberré neveltelek, hanem ha, mint remélem, tovább kibirod, mint mi, ezt a kis lányt megőrzöd, a mig lehet.

– Bátyám, – nem tagadom, – érette szivesen meghalok.

– Szereted?

– Nem mertem eddig megmondani! – vallja be a fiú.

– Régen vártam erre, s én nem mertelek rákényszeríteni; – mondja az öreg is megkönnyezve a végszót, s midőn kendőjeért nyúlna, hogy könyűjét letörülje, oldalzsebében nem lelé, hanem a helyett Kisfaludy munkáit húzta ki, mit a kilépő gróf is meglátott már.

– Nagyságos uram, – mondja András, – még van egy szál kéngyertyánk.

– Hát aztán!

– Nem bánná meg, ha az úrfi a kisasszonyt elvenné?

– Ne támaszsza föl kend az embert, – András! – szól reménykedve az öreg.

– Ha azt a Kisfaludyt meggyújtom ezzel a kéngyertyával, mindjárt lesz tüzünk.

– Nem ezt akarta kend mondani, András? – véli az öreg, – tudja kend, hogy ez legkedvesebb jószágom.

Dunay meghatottan állt az öreg háta mögött, – s láthatta, hogy remegnek az öregnek kezei, melyekben a könyveket tartja.

– Hát nem adja oda, nagyságos uram?

– Meggyújtaná kend az imádságos könyvét? – kérdi átható hangon Baltay.

– Nem tudom, nagyságos uram! – mondja meglepetve a hajdú.

– Nekem ez imádságos könyvem! – bizonykolja az öreg, mire Dunay elébe lép és először annyi idő után megszólítja az öreget.

– Most meg én faragok róvást! – mondja Dunay a multakra czélozva, mire Baltay a gróf kezét megfogván, mondja:

– Nem fogja azt tenni, – egyszersmind Andrásnak azt mondja: – láttam, hogy elhozta kend azt a nagy pört, – gyújtsa meg kend azt, – de Kisfaludyt el nem pörköli kend.

– Inkább a pört, mint a könyvet? – kérdi Dunay boldogságtól csillogó arczczal.

– Megadom magamat! – vallja be az öreg, helyet adván Andrásnak, ki a nagy csomó papirt a kályha szájához vitte, hol az aprófa készen volt, azután egy ütet taplóval föllobbanták a kéngyertyát, s a kis szelet papirról a láng a pörhalmaznak egyes csomóiba kapott, s mire egy része elégett, a nedves fát is megjárta a láng, durrogva égvén a kályhában, melyhez a didergő vendégek egy nagy körbe ültek.

Midőn András a tűzbe lökte a pörnek utolsó levelét, azt mondja:

– Mondtam ugy-e, nagyságos uram, hogy én vetem ezt tűzbe!

– No, hogy jobban égjen, – teszi hozzá az öreg, – itt még a rovás is, – mondja, kihúzván oldalzsebéből a rovást, mit oly régóta hordozgat magával, – szent a béke köztünk.

Mire bemelegedett a kályha, Baltay megösmerkedett a kis lánynyal, kit ma ölelt meg legelőször s kezét Imréébe adván, azt mondja:

– Édes kis hugocskám, rég neked szántam én már ezt a fiút.

– Azt gondolja a nagyságos úr, – kiált közbe András, – hogy én azt már régen nem tudtam?

– De nem tudta kend.

– Dehogy nem tudtam, – csak hogy nem akartam mondani a nagyságos úrnak, hogy szivesen megbékülne, – csak valaki szép módjával elkezdeni tudná.

– Semmit sem tud kend! – mondja Baltay, nagy diadallal szedvén elő tárczájából egy rég meggyűrt levelet, s odaadá Dunaynak, ki rögtön megismerte a boldogult herczeg írását, melynek hiányzó sorai következők valának:

«– – – – – – – – – –

A végóra nagy későn mondja meg, édes jó barátom, hogy rövid életünkben is temérdek jót tehettünk volna, s higyj nekem, nagy nyugalom tudni, hogy sokan szerettek bennünket igazán, s elfeledni akarva sem tudnak.

Öcséd, mint Dunaytól tudom, szép lelkü gyermek – Dunaynak leánygyermeke van, ne engedd, hogy hajlékodból idegenek tanyája legyen, a míg lehet; – vezesd össze a két gyermeket, hogy szeretteid úgy sirassanak meg, mint az enyéim most engemet. – Ez első és utolsó kérelme annak, ki hű barátod a sírig Herczeg Batthyányi Lajos m. k.»

A sorokat Dunay hangosan olvasá, a két gyermek összefogózkodék, s a nyomorult viskóban ölelkezék össze a rég küzködő család, mely nem lelt elég helyet a széles birtokon egy istenáldott szóra, míg a közös veszedelem egy csárda falai közt hozta őket össze.

András három lépésről nézte őket, mint a fáradt művész nézte ezt a munkát, mely nélküle nem tudott megkészülni, s melyből neki csak az az osztaléka volt, a mi becsületes embernek mindenütt jut, s miért a gazember fáradni nem akar; – az egyiknek kevés, a másiknak pedig az öntudat végtelen jutalom.

– András! – kiált örömében Baltay, – ha haza megyünk, minden rovást égessen kend össze.

– Senkire sem haragszik meg ezután nagyságos úr?

– Nem én, még kendre sem! – Tréfálódzék az öreg.

– Azt hiszi nagyságos uram, hogy nem lesz még olyan magyar ember, kinek rováson a helye?

– Azt már ezután nem mi rójuk meg, hallja kend; de a közvélemény.

XI. (Egyezség prókátorok nélkül.)

Pista csak esteledésig maradt otthon, aztán megrakodván élelemmel és szalmával, visszaindult, de az erdőbe nem mert behatolni, hanem a szélső faluk egyikében meghált.

Reggelre megszünt már az orkán, de a hótömeg oly nagy volt, hogy egyes mélyedéseken lehetetlen volt átmenni, de a becsületes falubeliek nagy csoportban indultak meg az erdőségnek, hogy a «Kenyeretlen» csárdást éhen veszni ne hagyják, – s ámbár a sok mélyedés adott elég dolgot, déltájban szerencsésen megnyítottak minden gátot, és a hű barát a csárdához ért; de nagyot csudálkozott, midőn azt egészen megnépesedve találta.

Megösmerték egymást, mindenik örvendett a viszontlátásnak, s midőn az első kérdezkedéseken átestek, a szabados félre hívta Pistát.

– Pajtás! megvan még az írás, mit a kórházban átadtam?

– Megtartottam eddig.

– Barátom! – szólal meg újra a szabados, – nagyon elfáradtam már e földön – s míg ez a bűn rajtam fekszik, nem tudok elvergődni a más világra, – azért, ha hazatérsz, az öreg Baltaynak mutasd meg az írást.

– Korán lesz még, Józsi!

– Láttál már engemet szaladni? – kérdé büszkén a szabados.

– Sem én, sem más! – nyugtatja meg őt a másik, megfogván bajtársának kezét.

– Lásd, Pista, szebb úgy meghalni, ha a halálnak magam megyek szemközt.

– Tehát mit cselekedjem?

– Add át az öregnek az írást, most már talán ő is közelebb áll oda, hova haragos képpel belépni nem engednek senkit, mondd, hogy bocsásson meg!

– Hisz itt van a csárdában.

– Nem bántom, – mondja a szabados, – tudom, régen örült ennyit; minek rikassam meg?

– A mint te akarod, pajtás, – nyugtatja meg amaz, – tehát hazamenet.

Pista kocsiját a fiatalabb urak foglalák el és az öreg András, a másikon pedig a nők és Baltay foglalának helyet, hogy estére még Keszthelyre érjenek.

Az elválás előtt beszólíták a szabadost s a gróf kérdi tőle:

– Édes jó barátom, adósok nem akarunk maradni! – mondja, egy erszényt húzva ki, melyben aranyok valának, – de a szabados hunyászkodás vagy kevélység nélkül mondja:

– Méltóságos uram, én sem fizetek senkinek, nekem sem fizet senki.

– De tőlünk mégis elveszen valamit.

– Semmit sem, méltóságos uram! Mi haszonra is adná, elkölteni úgy sem tudnám, maradékom nincsen, veszendőnek pedig kár volna itt hagyni.

– Barátom, – unszolá a grófné, – gyermekem boldogságát e helyen értem meg.

– Adós voltam vele; – mondja hirtelen a szabados, látván, hogy az öreg Baltay kiment, – mit Pista is észrevett, s a grófnak sietve mondja.

– Hiába kinál ennek valamit, – méltóságos uram, – ez már ilyen ember.

A gróf sajátszerűnek, de egyszersmind megmagyarázhatlannak találván a dolgot, – nem unszolá tovább, hanem kezet szoríta vele, mire aztán azt mondja a szabados:

– Egy kérésem volna méltóságos uram, ha szószólómmá lenne.

– Édes örömest – felel rögtön a gróf, – hadd hallom, mit kiván?

– A méltóságos asszonyságok kezeit szeretném megcsókolni, ha tán megengednék.

A két hölgy örömmel nyújtá oda a kezét, s midőn mindkettőt megcsókolá, a grófné érzé, hogy egy könycsepp csordult ki a rideg ember szemeiből, mit a grófné nem tudott megérteni, azért megilletődve kérdi:

– Barátom, könnyezik?

– Jól esik ez nekem, méltóságos asszonyom; mert akkor sem tudtam sirni, mikor apámat temették.

Minden oly megfoghatatlan, hogy a család maradni szeretne, – de bejött az öreg, s unszolja őket a menésre, minek az a sikere lőn, hogy egy bucsúköszöntés után a nők és a gróf kimenének. Baltay pedig azt mondja a szabadosnak:

– Nem feledkeztem el, becsületes ember; – hanem addig is isten velünk, hadd szorítom meg a kezét.

– Nem lehet, nagyságos uram, nem érdemlettem meg.

– A patvarba, – kinek szoríthatnám meg a kezét szivesebben, mint a kendét?

– Nagyságos uram, – várjuk meg a holnapi napot.

– De én most menni akarok s holnapig nem várok.

– Nem tartóztatom a nagyságos urat, – huzakodék a szabados, – hanem holnap ilyenkor gondoljon rám, és ha akkor azt gondolja, a mit most, nékem annyi, mintha kezet szorítana velem.

– Holnap is csak azt gondolom, a mit ma!

– Megtudom én azt is, – hanem éppen azért várjuk el a holnapi napot.

– Na, legyen! – mondja Baltay; – agyafurt ember kend, – hanem azért derék ember, ezt én mondom, Baltay.

– Bárcsak holnap is azt mondaná, nagyságos uram.

– Jó éjszakát! – búcsúzik Baltay; – tehát holnap ilyenkor egymásra gondolunk.

– Azért jót állok, hogy nem feledjük el egymást, – végzi be a szót a szabados, aztán pedig kiállt a csárda elejére s a távozó kocsik után nézett mindaddig, míg az erdőnyilásból ki nem tértek, aztán pedig a kályha szája elé ült le, folytatta a munkát: nézte a kályhában a tüzet s mintha összeszámolt volna a világgal, könnyebbült kebellel piszkálta az izzó szenet, s újra lerajzolódának emlékében az egykori csaták, melyeket látni alig lesz már többé alkalma: de a régiekből valamit feledni nem tud és nem akar.

Tán én is találtam volna egy bitófát, hová ezt az embert kiköthetném s hű maradtam volna a nagy világ büntető törvényéhez, mely addig nem talál megnyugvást, míg a bűnöst agyon nem veri.

Oh, mily érdekes olvasmány, látni egy embert, kinek lelkét az író végighúzkodja a sáron, aztán pedig kilöki a szemétre, hogy még több undokság ragadjon rá s mikor már egészen bizonyos, hogy minden jó gyomrú ember megundorodik tőle, a szellemdús író készen van elmondani azt, mi a varjúknak dobatik, – hisz mi köze hozzá az írónak, hogy a tolvajt fel szokták kötni, – ő megtette a magáét, földhöz verte a lelket, a testet miért kimélnék? – a közönség érdekes olvasmányt akar, – ime, nyársba van már húzva egy ember, tisztelt olvasó közönség, tessék ordítani!

A húsz esztendős gyermek egy bolond órájában elvét egy lépést, nincsen ember, ki utána nyúljon, hogy negyven-ötven esztendőnek megmentse. Minek is! megbotlott vagy szántszándékkal esett el, mindegy: kötözd meg. Ha ló lenne, s a lovat megcsipné egy légy és kínjában kirugván, a kocsist is eléri, összeszamarazzák a kocsist, s a ló – abrakot kap megint. – A pénzdarab leesik, felveszik a porból, lefujják róla a port, zsebre teszik megint, – senki sem emlegeti többé, hogy elesett; – csak az embert lökik vissza a sárba; – egygyel több vagy kevesebb – az mindegy!

Utálom e lelketlen eljárást, s ha már a többség ilyen bolond, tegyünk kivételt is, bizony-bizony ráértünk már egyszer.

Mire beesteledett volna végképen, Keszthelyre értek a vendégek.

Festetics a kocsizörejre lesietett s a nagy lépcsőhöz érve bámult el, midőn a haragos atyafiakat együtt jönni látta, – azonban nem sokáig késtek a megmagyarázással, s általános öröm lőn a keszthelyi kastélyban.

Másnap reggel együtt reggelizett a család. András az előteremben beszélgetett Pistával, kit a gróf felkéretett, mert hitte, hogy a «Kenyeretlen» csárdának lakójáról többet tud mondani, – különösen pedig azt akarta tudni, miért volna adósa nejének még boldogságával is?

A reggelizés után Baltay kezét a grófnak nyujtván, átment saját szobájába, hová András Pistát vezette be.

– Mi jót hozott, édes barátom? – kérdi nagy szivességgel az öreg.

– Ezt a kis papirdarabot hoztam el, nagyságos uram, – mondja Pista, – most már nincs mit titkolódznom, tessék elolvasni.

Baltay elhalaványult, valamint a gróf is, és az öreg remegő kézzel nyult a papiros után, mely jól megöregedett, mióta Pista tartogatta; hanem azért a belseje tisztán olvasható s az öreg úr elolvasta a vallomást.

– Ki írta alá mint tanú? – kérdi az öreg.

– Én és a kórházi felügyelő, – felel Pista, – hisz ott van az én nevem mellett a főorvosé, tisztán ki van írva.

– Semmi kétség! – mondja az öreg, – a főorvos kezeírását ösmerem, ő általa tudtam meg, hogy a pör a körmendi levéltárban van letéve.

– A másik tanú pedig én vagyok.

– S a ki megölte?

– Ott a neve, nagyságos uraim, – a boldogtalan nekem szánta a golyót és az úrfit találta el!

– Bocsásson meg neki a jó isten, én nem átkozhatom el.

– Nagyságos uram! – mondja Pista, – én még más szót is várok.

– Mit mondjak még, édes jó barátom?

– Hogy nemcsak nem átkozza el, de meg is bocsát neki.

– Tehát megbocsátok neki!

– Tüstént megyek, nagyságos uram, megviszem neki ezt a vigasztalást.

– És még élne ez az ember?

– Tegnap valamennyien vendégei voltunk a csárdában, nagyságos uram!

– Az a sánta ember?

– Kit úgy vert meg a sors, hogy az enyém helyett az ő lábát vágta el az orvos, – mondja Pista, egyszersmind elbeszélvén az egész dolgot, mint a hogy az Pécsett megtörtént velük.

– Úgy ez az az ember, kivel a hadjáratban az erdőnyilásban álltak? kérdi a gróf.

– Ott kaptuk a sebeket s az ágyúzás után kerültünk kórházba.

– Nem avatkozom az isten dolgába, – mondja az öreg, – látom, büntető keze hamarabb elérte, mint én tudtam volna; ha az ég megelégelé e szenvedést, én meg is sokallom és megbocsátok neki.

– Isten velünk! – mondja Pista s egy negyed mulva már megint az erdő felé tartott. Baltay nem birt megválni a gondolattól, mely néhány óráig nyomta, de midőn újra visszaélte a multat s elért a jelenig, mely boldogságot kinált öreg napjainak, lassankint lemaradozott a bánat s a két fiatalnak boldogsága félretolta az utolsó ködöt is.

Alkonyatkor utólszor emlékezék a dologról s midőn elérte azt a pontot, mely a tegnapi órának ideje volt, a mogorva szabados arczát maga előtt látta, – megérté, hogy e vad vonásokon az erő duzzadt ki egykoron s bár nagyot hibázott egyszer a kéz, elszenvedte azt százszor és megrettenés nélkül vádolja el magát.

– Derék ember! – mondja hangosan az öreg, bemenvén kedvenczeihez, kik a háborítatlan látás boldog örömeit érzék, – míg a szabados étlen-szomjan várta Pistát a csárda előtt, mert megigérte Pista, hogy hírmondónak bármi későn megjön.

Az időnek rideg képe lassankint elhomályosodott, hanem még tisztán látta az úton a fekete pontot, mely fához mérve mindinkább közeleg s néhány óranegyed mulva megérkezett a nagy kínnal várt vendég.

– Megbocsátott! – mondja Pista a szabadosnak, ki egy szót nem tudott felelni, hanem állva maradt egy helyben, míg Pista gőzölgő lovait a nyughelyre vezette s a nagy istállóban tüzet rakott, hogy szegény párákat meg ne ölje majd a hideg.

Magunk is érezzük, hogy e pillanatban lehető legkevesebbet kell mondanunk s magunk is habozunk, nem tudván megosztani e fejezetet, melybe két különvált képet kell illesztenünk, – az egyik a mogorva szabados, kit a bocsánat fogott le, a másik a boldog család, melyből most már az öreg anya sem hiányzik, hanem szerettei között ül, nem gondolván a multnak szenvedéseire, ajkára nem fért egyetlen szemrehányás, hanem áhítatos buzgalommal bámulta a gondviselés művét, mely a szétszakadt szálakat ily nem várt módon illesztette össze.

Alakjainkkal nem fogunk többé találkozni, sorsuk most már nem érdekel bennünket, – küzdelmük közben megérett az az eszme, melyért tollat fogánk: az irodalom nem árva többé, hanem egy harczos, mely eszméivel hódít.

Baltay hű maradt Kisfaludyjához; András megelégedett önmagával, hisz ő azon emberek közé tartozott, kik nem várnak dicséretet, – mert az igazságot gorombán is megmondja, ha máskép meg nem hallgatják, – s midőn egyedül maradt, egyet ránt dolmánya szárán, mi nála körülbelül annyit tesz, mintha valami nálánál is külömb ember megveregetné a vállát.

Festetics végighallgatván a történetet, midőn Baltayval megint végignézék a keszthelyi intézetet, elégülten mondja:

– Barátom! – a mi szerepünk eddig tart; a többi a fiatalok dolga.

*

Midőn a Bakony erdején oly sűrű lőn a falevél, hogy a madárfészek elrejtőzködhetett, Pista megint az erdő felé megyen; de lovait most már nem ereszté meg oly sebesen, mint máskor, hisz nincsen, ki vendégképen várja, meghalt a kifáradt ember s ma már a nyughely várakozik reá.

Pista néhány csonka vitézt rakott föl kocsira s ezekkel adta meg a legutolsó tiszteletet, a hidegült tetemet visszaadván a földnek.

A csárdától nem messze, a forráshoz is közel kikereste a legárnyékosabb helyet s elkészíté az öröktanyát, míg az ébredésnek órája el nem jön.

Nem volt ének, nem volt búcsúztató; nem volt osztozkodó nép, hogy a temetésről visszajövén, elosztozzék a maradékon és még össze is marakodjanak az aprólékon, hol a gombostűt is megválogatják, nehogy egygyel többet vagy jobbat hordjon el a másik.

A legszebb hantokat válogatták s nyirfának ágából illesztettek össze egy keresztet s a mező virágaiból még koszorú is került.

Ledült a fa, árnyéka sincs többé, elrothadt porát fogja majd csak egykor széthordani a szél, messze, mindenfelé; ki szedi megint azt össze?

A hitetlennek nagyobb kínja nem lehet végórájában, mint hogy a léleknek halhatatlanságát nem meri elhinni, pedig de szívesen elhinné!

Higyjetek és üdvözülni fogtok!

XII. (Fele enyém, fele meg tied.)

Olvasóm lámpája elalvófélben van, tán nem is látja meg a vékony fonalat, melynek vége mindjárt kezembe jő, pedig még egy csomót kell eloldanom, s még egyszer meghurczolom azt a türelmet, mely e fonaleregetést három köteten keresztül végigvárni tudta.

Még egyszer keressük föl az egykori bérest, kitől láttatlanban magam sem tudnék elbúcsúzni, ki tán mai napig is csak olyan erős, mint az ozorai búcsún, csakhogy a ki izengetne neki, a föld alatt nyugszik már.

Sümeg felől jön a grófi fogat, a négy táltos tajtékot ver az úton, s Holvagy Pistának lakása előtt száll ki a kocsiból Kisfaludy Sándor, s a gazdát az udvaron találja.

– Megint látjuk egymást! – mondja Kisfaludy, megszorítván a megkeresett jobbot.

– Hála legyen érte a felséges úristennek, – válaszol rá Pista.

– Gondolja-e, miért jöttem ily sebes vágtatást?

– Ellenséget nem láttam erre jönni, – véli Pista, – különben azt hinném, hogy vitéz őrnagy uram talán ellenséget hajtott.

– Budáról jövök, még pedig egyenesen a nádor ő fönségétől.

– Bizony odáig is hosszú az út, hát még onnét vissza! – üres kocsinak is elég.

– Én pedig nem jöttem üresen! mondja Kisfaludy.

– Okos embernek a fejében is elég hordani valója van.

– Emlékszik-e barátom azon napra, midőn az erdőszélen legelőször láttuk egymást?

– Egy kicsit emlékszem még az ágyúszóról, – mondja a másik, – egy pár ágyút elsütöttek ránk emlékezet okáért.

– No hát, hogy még bizonyosabban megemlékezzék, kedves jó barátom, – mondja Kisfaludy, oldalzsebébe nyúlva, – ime ez arany érdempénz, ezt a nádor küldi.

Kisfaludy a bámuló embernek mellére tűzte az érdempénzt, s az egyszerű embert oly remegés fogta el, mintha éppen most állítanák szemközt azon ágyúkkal, melyeket egykor az erdőszélen rájok sütögettek, s mintha a mellére azért tennének olyan fényes aranykarikát, hogy az ágyúsütögetők odalőhessenek.

Míg Kisfaludy a feltűzéssel vesződött, a ház népe összeszaladt, előbb a kapu mellől bámulták a dolgot, később megközelíték őket, utóbb a férfiak levett kalappal álltak meg, utoljára pedig egyik sem tudta megállni a sirást, hanem megeresztette a könyűt, mely törületlenül folydogált le, s midőn még közelebb mertek jőni, Pista kinyujtá kezét, melyet sorban szorongattak, és ránéztek a tündöklő pénzre, melyért az ágyúk közé kell napszámba menni, s mit nem szokás apróbbra váltani, mert ilyen mellett éhen is szivesen meghalhat az ember.