VERA

Ha száz keze lenne, mind tele volna dologgal. Vacsorát főz az urának, meg a mezei munkásoknak, amellett ellátja az udvari éheseket: a hizókat, a kondáról hazajövő malacokat; a tehenet beköti, sós korpát ad elé, megfeji s még ezt a büdös kotlóst is örökké hessegetni kell, mert ez úgy bekapott a konyhába! Nem akar már elülni a cudar, pedig ideje, este van.

Vera, a fiatal asszony, boszorkánynak is beválna, minden segitség nélkül végzi a háromnak való munkát. Persze, mert inkább százfelé szakad, minthogy segítséget vegyen maga mellé. Meghalna bele, ha négy-öt forintot kellene fizetni egy lánynak; meg a kosztját! meg a piszkát látni! meg a mérget nyelni vele! Inkább tizszer megtesz valamit, mint egyszer mondja. Csak így a legjobb; az van jól, az megvan, amit az ember maga tesz.

Pedig minden rettenetes nagy dolga közt legnagyobb a kis fián való gondja.

Ott sündörög körülötte a csöpp, vékony kis fekete gyerek. Szakasztott olyan, mint az anyja, tisztára mintha a szeméből ugrott volna ki. Szinte ijesztő a nagy hasonlóság, a tejfehér arcbőr, a csudálatos nagy fekete szemek, az összes vonások. Nem is olyan, mint az anyja volt kislány korában, hanem, amilyen most, csak gyerekké fiatalítva. Csupán a nézése, mozgása más; a pillantása lágy és bámészkodó, nagy szeme talán még nagyobb, mint az anyjáé, nem villog élesen és erélyesen, hanem el-elszórakozik, megcsudál; odavilágít, ahova néz.

Ez az idegenszerüség izgatja, rémítgeti az anyját. Vera imádja a gyerekét, jobban mint a szentképet a hivője. Önmagát szereti benne, a saját testét látja, rajongja körül s megretteg, ha ezek az idegen nézésű szemek rávetődnek. Mondják, hogy a túlokos gyerek meghal s Vera mindennap végig-végig reszket ettől a sejtelemtől. Nem meri hinni, hogy ez az ő törékeny, gyönge, okos fia emberkort érjen. Nem engedi az Isten, hogy angyalok nőjjenek a földön. A szomszéd birkás, vásott, szeplős kölykei, azok meg fognak nőni s lesz belőlük tömlöc tölteléke, de ez az ő kicsi szentje, ez nem ér nagy kort.

Ha ez a gondolat rájön, lecsap kanalat, sajtárt s ott, ahol van, konyhában, udvaron csak ölbe kapja a szoknyájába kapaszkodó gyereket, szenvedélyesen öleli magához és felkiált:

– Eggyem, pettyem, mi lenne belőlem, ha te nem volnál!… Urjézusisten belepusztulnék!

Aztán leteszi a földre elbámuló kis fiát, mint a himes tojást és rohan tovább a dologgal, mint az őrült.

Az utóbbi időben rettenetes csapásokat hozott az élet. Az apja a télen kiment a Tiszára jeget fuvarozni. Lékbe esett, odahalt.

Alig ocsudtak fel valamennyire a borzasztó eset után, a nagylegényöccse a pisztolyát tisztogatta. Egy golyó volt benne, elsült, sziven találta a fiút, rögtön vége volt.

A temetés csunya, esős, hideg tavaszi napon folyt le, a másik öccse megfázott, meghült, kilencednapra kiteritették.

Kisértetek jártak. Verának már senki férfivére nem volt, csak a kicsi fia, ez a különös nézésü gyermek, akit parányi korától kezdve halálra szánt a világ, mert ugy sincs benne élet. Ha olyan őrült sok dolga nem volna, megháborodna ettől a gyerektől és ha ez a gyerek nem volna, meg a dologtól.

Már reszket, ha a falevél libeg, nem a halál szele jön-e? Ha a butor megreccsen, elijed, mi rosszat jelent? Ha a kiskapu becsapódik, a szivverése is megáll, nem gyászhírt hoznak-e megint?

– Eggyem, pettyem, ha itthagysz, utánad megyek.

Csak legalább még egy gyereke volna, hogy több nyugodalma lenne: egyik csak megmarad! De ahogy a fiacskája nevető nagy szemébe néz, gyülölködve pillant körül, azt az idegen gyereket nézi ki innen, aki itt sincs, de ha itt volna, megkárositaná ezt az eggyét, akitől elvenné a szive felét, a birtok felét, minden nyalánkság, minden becéző kedvezés felét!

Nem, nem kell másik! S halálra csókolja az egyetlent, aztán dolgozik szakadásig és emelkedik a szive, hogy a fiáért teszi. Ha már nem adott neki az Isten azt, amit minden komisz kolduskölyöknek megadott, erős, tüzes vért, kapjon a szüleitöl vagyont, segítséget, hogy könnyű legyen az élete. És boldogan nézi Vera a hizók jó étvágyát, a bornyuk fejlődését, a buzaár emelkedését, ez mind az ő fiának pótol egy-egy parányi tüzes vércseppet. Akinek pénze van, betegen is jobban megél, mint az egészséges koldus. De meg aztán nem is beteg ez a szent csöppség, csak olyan nyápic. Majd kiforrja magát, majd erős lesz, ha megnő. Az lesz csak a dicsőség, ha neki nagy, derék fia lesz, aki az ő ábrázatával, az anyjáéval, jár-kél a világban és mindenki tiszteli, becsüli, mindenkinek parancsol, mert az anyja nemcsak testi alakját, de drága nagy vagyont is hagyott rá.

– Eggyem, pettyem, megváltó kis Krisztusom!

Megjöttek a munkások a mezőről. Lerakják a villát, gereblyét, vigan köszönnek, sorra letelepszenek a tornác gerendájára, mint a varjak a barázdán. A vacsorát kitálalja a gazdasszony az eperfa alatt a tőkeasztalra; fölrebbennek s körülülik.

A gazda, mintha nem nem is volna, csendesen jön-megy, leül közéjük s ott eszik velük. Vera a konyhában terít a kis fiának a tulipános asztalon, urasan, porcellán-tányérban ád neki. A gyereknek nem kell. Menne az apjához.

– Egyél, kis fiam. Mi kell? Combocskája, lábacskája: a jó kis sarkantyúja?

– Édes apám gyüjjik ide.

– Hé! Hallod! gyere be. Gyüssz má?

Az apa, nagy, erős, szőke ember, telt, hizásra hajló testü, csöndes mozdulatu, föláll, bejön.

– Mi kell nó!…

– Édes apám üjjík ide.

– Jó van no, te tücsök, te! brrr!… Na gyer az ölembe. Igy ni, Katonásan ülj! Milyen huszár leszel!… Na hát mit csináltál máma…

– Éds apám?

– No,

– Mit!?…

– Mi az a mit?

– Tudja!

– Tudj’ a kánya.

– De tudja kee.

– Mit?

– Azt, hogy mit…? – A gyerek az apja fülébe sug, de csak a szája mozog, szót nem mond. Hanem az apja azért tudja, miről van szó.

– Csak nem azt, hogy mit hoztam neked?

– De.

– A mezőről?

– Öhö.

– A zsebemben?

– Öhö.

– Ezt ni: bbakk! – fügét mutat s megijeszti. A gyerek hahotázva kacag.

Vera irigyen, mérgesen néz oda. Vele egész nap el van a gyerek s egy hangja sincs. Ha az apja közelébe kerűl, majd felveri a házat a hangja.

Egy darabig tűri, hallgatja a játékot. Addig nem szól, mig látja, hogy a gyerek eszik, de mikor az jóllakott s elkezd szelesen ugrálni, mintha kicserélték volna, Verában nem áll tovább a harag, rászól ridegen, parancsolva az emberére:

– No mi lesz!

– Mi lenne?

– Nagyon szeretem az ilyeneket!

– Mit?

– Ide csődíti a félfalu lánynépét, hogy megcsinálja nekik a dörzsölőt, aztán mikor be kell állítaní, itt játszik. A gyereknek is kiveri az álmot a szeméből. Pedig tudhatná, ha egy csepp esze van, hogy álmában nő a gyerek. Há mi lesz?

– Mi? Megyek, beállítom a dörzsölőt a lyányoknak.

– Osztán megmondja nekik, hogy az én szöszömet tegyék be elsőnek. Annyit csak megérdemlek tőlük, amiért itt türöm azt a csürhét. De jól csinálják meg mert visszaadom nekik…

Az ember barackot nyomott a fia fejére, aki egy utolsót kacagott, azután elkomolyodott megint s merengve nézett ki a konyha nyitott ajtaján a sötét udvarra, a csillagos égre.

Az anyja szomoruan nézett rá.

– No babukám, kis pettyem, tentikélni, csucsukálni? Aludni fog a jó fiú? Szépet fog álmodni? Jaj de milyen szépet! Milyen gyönyörüt! És reggelre nagyot nő, de milyen nagyot!…

Igy mizserálgatva levetkeztette, lefektette bent a házban, a maga ágyába s ott volt vele, míg el nem aludt.

Aztán gyorsan elmosta a rengeteg edényt, amivel egy lompos szolgáló éjfélig, vagy tovább égetné a lámpát.

– De hol van az az ember! – figyelt fel. Kivülről dalolás hallatszott. Lent a kert elején, a csürnél már folyt a különös tiszaháti kenderdörzsölővel a munka. Harminc-negyven lány és legény hajtotta a vendégoldalrudból csinált tekerőt, körbe-körbe, a dörzsölőgép körül. Pompás nyáréji mulatság ez; folyt a nóta, a játék.

– Hol az istenfenéjében van már az az ember. Már ott kell neki ácsorogni; a lyányok körül kell neki szaglálódni!

Kiállott a tornácra s hangosan lekiáltott feléjük.

– János, János!

Odalent egy lány szemtelenül az arcába kacagott a gazdának, aki hátratett kézzel, szótlanúl, vágyakozva nézte a cicázó fiatalságot. Neki ebben sose volt része. Annak idején őt, az első gazdafiút, nem eresztette ide az anyja, mióta meg házasember, a felesége.

– Gazduram, hijják – szólt a huncut lány.

A nagy, puha, szőke ember boszusan indult föl az udvaron.

A felesége a tornácon várta.

– Gyere mán befelé! Feküdni! – pattogott rá.

Bement. Becsukták az ajtókat.

Odabent a gazda lelökte a lajblit, lehuzta a csizmát s megállott az ágy előtt.

– Hát ez a gyerek mán mindig itt alszik!… – mondta fogcsikorgatva – ha egyszer megharagszok!… –

– Tudod, hogy kitörné a nyavalya a drágámat, ha nem érezne maga mellett… – szólt ridegen rá az asszony.

– Hát engem kitörhet? azt nem bánod?

– Feküdjön csak lefelé. A helyére! – parancsolta az asszony, mint az állatszelidítő, ráfüggesztvén sötét, nagy szemeit a maga fenevadjára.

A vaskos, rőt emberállat meghunyászkodott s morogva huzódott a másik sarokba, a gyékényágyra. Levágta rá magát s mormogott:

– Egye meg a fene ezt az életet, hogy az egye meg…

Befordult a falnak s a másik percben elaludt.

Vera pedig eloltotta a lámpát s odasimult a gyermekéhez; lázas, megfojtó, tébolyodott szeretettel ölelte magához.

– Eggyem, pettyem, édes mennyországom!