A LÓFIÓ

A kaplonyi ménes nagyhirű volt abban az időben. A gróf Károlyiak tisztavérü angol méneket tartottak s ezek messze földről csalogatták a lószerető urakat, meg a lókötő parasztokat.

Sós Gyurka uralkodott akkor a felsőtiszaháti síkon; ez a parasztbetyár néha esztendőkig nem adott hírt magáról, mindenki tudta, hogy kisari féltelkes gazda; máskor meg egy hónap alatt úgy fellovalt három vármegyét, hogy esztendőkig zúgott tőle a világ. Sós Gyurka egyszer csak elszánta magát, hogy megkerít egyet a gróf csődörei közül.

Első próbálkozásra nem sikerült, de legalább egy pompás, esztendős forma csikót, vagy ahogy Kisarban mondják: „lófió“-t elkantározott.

Jókedvüen kocogott hazafelé. Jó messze van a károlyi határ a tiszaparti kis faluhoz, odavalósi ember holtig emlegeti ma is, ha egyszer életében megtette ezt az útat, csak Sós Gyurkának nem volt messzi ez a messzi.

Szépen megvirradt, mikor egyszerre csak két pandur akadt szembe a betyárral a harmatos mezőn.

A veres pántos legények rögtön megismerték a csikót, hogy nem a görbe, száraz kis parasztló ellette, hát üzőbe vették Gyuri gazdát, aki hamarosan befordult a szomszédos „halvány“-mocsárba.

Jó ideig gázolták a sarat, nádat, gyékényt, szittyót, a sulymos vizeket s a pandurok egyre közelebb érték az embert. Mert a betyár nagyon sajnállotta a csikót. Gyenge az még ilyen hajszára, azt is csak meg ne bánja, hogy ilyen éktelen nagy utat tett meg egyhuzomba. Ő nem teszi tönkre a jószágát! Kivádolt egy tisztásra, megállott, leszállt a lóról s bevárta az üldözőit. Lesz, ahogy lesz!

Meg is csutakolta a reszkető csikót, mire a két pandur odaért felvont puskával.

– Aggyisten! – köszönt nekik barátságosan, ahogy azok kievickéltek a pocsétából.

– Aggyisten! – fogadta a két pandur. Már látták, hogy itt ésszel kell élni, a betyár nem akar ökölre menni.

– Hun járnak erre keemetek? – kérdezte a betyár.

– Ezt a csikót kerülgetjük – vetette oda hegyesen a nagyobbik pandur.

– Ezt?… Hajsz e bion megérdemli. Jó vér.

– Hunnan való a?

– E? Biz e nem kis helyrül. A Károlyi gróf ménesibül – szólt természetes hangon a betyár.

– Ugyi mondtam! – rikkantott a kisebbik pandur a társára. – A kocsordiba nem terem ilyen! Láttam én azt messzirül.

A nagyobbik pandur vállra akasztotta a puskát, elővette a korcból a dohányzacskót, meg a pipát s míg megtöltötte, csendesen szemlélte a csikót.

– Kocsordi? – mondta a betyár. – Hásze a is jó miënes, de e’ la! e’ nem ott termett. Ezt meg lehet niëzni.

A nagy pandur a felsülése után igen elhallgatott, ellenben a másik leugrott a lováról, úgy gusztálta, nézte, léptette a nyalka csikót.

– Meg fogja ütni a tizenhat markot! – mondta.

– Meghiszem azt – szólt öntelten a betyár, a gazda.

– Megér három darab százast esztendőre, – vélte a pandur.

– Meg egy ezereset, – eresztette a szót a foga közül a tulajdonos.

Elhallgattak. Nézték.

A lent ácsorgó, bámészkodó pandurnak valami ötlött az eszébe.

– Hunnan sajdít kend így a lúhoz?

A betyár félszájjal mosolygott.

– Láttam mán egyet-kettőt.

– No hát isten az atyám, meg is mondom én kicsoda kend.

– Meg-e?

– Meg én… Itt sillyedjek el, ha kend nem Sós Gyurka.

A híres ember csendesen mosolygott.

– Tagadja?

– Én? Má minek tagadnám.

A másik kettő hallgatagon rámeredt. A szemüknek alig mertek hinni, hogy szemtül-szembe állanak a hirhedt betyárral, akit pandur még nem látott ilyen közelről. Meg is villant a szeme mind a kettőnek, mint a réti farkasnak, pénz van ennek a fejére kitéve, még pedig nagy summa. Héj, ha ezt ma be lehetne vinni Gyarmatra!

A kisebbik pandur azonban hamar lehiggadt s egy ujjával odaintett a kalapja karimájához.

– Én vagyok az Erzsi ura.

A betyár összekapott szemöldökkel mustrálta végig. Az Erzsi az ő nénjének volt a lánya.

– Te vagy ecsém?… Be csunya mestersiëged van.

– Hát! mit csináljak, – pironkodott a pandur, s hamarosan másra terelte a beszédet. – Be sokat emlegeti az Erzsus az idesannya testvérit.

– Él még a hugom, a Mari?

– Most hótt meg a tavaszon, szárazbetegségbe. Mán nagyon elköhögősödött a mult ősszel. Mindig hajtogatta, hogy csak még azt adná neki az isten, hogy eccer hazamehetne a születési fődjire, osztán látná a testvéröccsit, mer hogy úgy sincs neki senkije, semmije ez világon. Jó, hogy meghótt szegin, – nem kivántam neki sose, – de ű maga is tudta, hogy teher ű mán a fődnek is.

– Osztán van családok?

– Két gyerekem van, meg egy kis lyányom.

A betyár bólogatott.

– Hát akkor jókenyér… – mondta, a legelső gondolatára térvén vissza.

– Jobb mintha kondás maradok, – intett rá a pandur s olyat lélegzett, mintha sóhajtott volna. Nem szerettem azt a puha életet. Nem állotta a természetem. Mikor megházasodtam, osztán hallottam, hogy Gyuri bátyám a Erzsusnak rokonnya, gondótam rá, hogy én is felcsapok… De olyan messzi vót. Egye meg a fene, így oszt csak pandur lettem.

– Sose sajnáld, – mondta komolyan, elborulva a deresbajszú parasztbetyár, – az mégis csak biztosabb.

A nagy pandur ott a lóháton maga is elgondolkozott. Most már mit csináljon ha ez az ő cimborája ilyen sógorságban van a betyárral. Csak nem cudarkodik velük, nem is birna meg magában a kettővel… No, vigye a patvar. Döglött neki már másszor is lova az árokba. Úgy sincs haszon, istenáldás az ilyen pénzen, amit ezért kapna. Először is felét se kapná meg… Ő keressen a csendbiztosnak? Azután meg a többit is el kell inni. A zsidó kedviért tegye magát csúffá?… Intett a pajtásának, hogy jó lesz tovább indulni.

A kis pandur könnyen fölvetette magát a nyeregbe.

– Mán mentek? – szólt a betyár.

– Muszály, mentegetőzött a sógor, – déllére Gyarmaton kell lenni.

– Akkor jó lesz igyekezni.

– Istennek ajállom kendet Gyuri bátyám.

Elparoláztak.

– Isten álgyon öcsém… Te! Hallodi, vidd el a kis lyányodnak ezt e!

A kebelébe nyult s kivett egy piros kendőt, abba volt csavargatva valami. Egy piros-fehér-zöld-tarka bádogcsörgő. Nagy ritkaság még akkor.

A pandur az ujjai közé vette a gyenge kis játékszert, olyan csinnyán, mintha szappanbuborékkal akarna labdázni. Megzörgette s örömében felkacagott.

– Hő! hogy fog ennek tapsikolni az én kis pujám! Hogy kerül ijen kendnél?

– A keresztlyányomnak hoztam, de má mindegy, csak vidd el. Majd csinálok ennek csürgőt dióbul.

– Az én istenem áldja meg kedves édes bátyám. Ha az Erzsus megtudja, hogy találkoztam kelmeddel, kibujik a bőribül.

– Jóegészséget!

A pandur még egyszer visszanézett.

– Osztán sok szerencsét a csikóhoz! Egyem meg a formáját, micsoda jószág!

A másik pandur már belegázolt a latyakba, hogy kifelé menjen, de ő is visszaszólt. Ismerős, természetes, megbékélt hangon.

– Hát formája, a van. A van neki!

A betyár öntelten mosolygott. Megveregette a csikaja pofáját s így szólt kisarias konok szóval:

– Hoát joo kis loofijoo!