A VIZIT

A lányok egész délután kacagtak. Buchta úr, a szomszéd fiatal suszter azt izente nekik, hogy holnap, vasárnap délután meg fogja őket vizitelni.

Gizike majd meghalt a nevetéstől. Néha megállott, csaknem kiejtett a kezéből csuprot, fazekat, mig kikacagta magát. A szemét is behunyta, ugy nevetett. A két nénje is nevetgélt, meg a huga is, de ugy senki, mint Gizike.

Mikor hazajött az apjuk a bányából, egy kicsit elhallgattak. Mig Juliska kivitte a krumplilevest a vacsorához, azalatt Gizike a tüzet fújta, hogy a tésztát hamar be lehessen főzni s egyszerre csak rájött a kacagás ingere.

– Böske ne ábrándozz, – szólt rá a legkisebb hugára, egy tiz esztendős gyerekre, – tán már neked is Buchta uron jár az eszed. Hahaha! várja a vizitet.

Az apjuk, aki komolyan és méltósággal ette a sovány krumplilevest, beszólt a tornácról:

– Mire való az az erőszakos röhögés!…

Gizike elhallgatott, csak fojtogatta a nevetés.

– Hogyan! – szólt rá keményen az apja magyarázatért.

– A Buchta ur… – böffent ki Gizike, de olyan kacagás jött rá, hogy belefult a szó a torkába.

Böske állott elő s gyerekesen felvonva a két vállát, azt nevette ki:

– Azt mondja a Gizike, hogy azt mondja a Buchta ur…

Megállott és benézett a konyhába a nagy lányokra, csibe ésszel is megsejtette, hogy ez nem elpletykálni való.

– Hogyan! – szólt rá rendithetetlen komolysággal az apja.

A kis lány fülig veresedett és ugy állott megijedve az apja előtt, mintha a tanító előtt állana.

– Hogy a Buchta ur azt izente, hogy holnap vizitel.

– Minő Buchta! – szólt komoran az apa.

Gizike tudta, hogy az apja nagyon is tudja, kiről van szó s erre rettenetesen elkacagta magát.

– Talán te hivtad meg a Buchta urat, hogy ugy örülsz neki!

Gizike szinte sikkantva kiáltotta:

– Én nem apa kérem!

De ahogy egy percre elhallgatott s körülnézett, meghökkenve látta, hogy senki sem nevet rajta kivül, erre aztán iszonyuan elrestelte magát.

A csendben elkezdett égni az arca a szégyentől, hogy az apja igy rápiritott. Még tán azt hiszik róla, hogy ő szerelmes a Buchtába!

Kiment a kertbe s duzzogott.

Hát jól van! Ha szerelmes is volna bele! Nem is akar vén lány maradni, mint a nénjei.

Járkált a szilvafától a körtefáig, onnan az almafa alá ment s leszakított egy édes almát, mert azt nagyon szerette. Mérgesen megette vacsora helyett s ujra meg ujra elmondta magában, hogy ő bizony nem is marad vén lány. Őrá ne piritson rá az apja.

Csak akkor ment be a sötétből, míkor már ágyat kellett vetni. Az ő dolga. Megvetette, a gyerekeket lefektette, s kapta magát ő is lefeküdt.

Az anyja csendesen, beteges nesztelenül odament hozzá:

– Van valami bajod?

– Eh, – rántotta meg a vállát Gizike, befordult a falnak s elhatározta magát, hogy nem alszik reggelig.

Két perc mulva aludt.

Másnap reggel már mintha mi sem történt volna. Minden rendesen folyt. Az ebéd is megvolt. Senki sem beszélt a vizitről. Csak Gizike csodálkozott, hogy hát mi lesz a vizittel? Senki sem gondol rá? Azután valami gyanusat vett észre.

Az apja nagyon bölcsen és igen halkan magyarázott valamit az anyjának. Tudta, miről beszélnek. Nem baj, hadd beszéljenek. Ő már ugy sem bocsátja meg az apjának, hogy tegnap ugy rápirított.

Ebéd után elkezdte az utcaajtót lesni.

Az anyja pokrócokat szedett össze a gyerekekkel és fölvitte a zöld füre a kertbe, ott heveredett le az egész család, csak az apjuk maradt a tornácon, a félliter bora mellett, amit ebédre nem ivott meg, hogy ha vendég jön, legyen.

Gizike szakadatlanul ugy érezte, hogy a nénjei folyvást őt fikszirozzák, s lesik az arcán, hogy várja a Buchtát. Ezek a vén lányok. Az egyik huszonegy esztendős, a másik huszonhárom. Az a fiatalember csak nem bolond, hogy az ő kedvükért jőjjön. Kinek kell vén lány! Bezzeg neki mindig milyen szépen köszön, ahányszor csak találkoznak, pedig be sincsenek mutatva egymásnak. De hát szomszéd s szomszédnak csak szabad köszönni.

Nem állotta sokáig, egyszer csak felállott és gyorsan, mintha valamiért menne, besietett a házba. Ki akart nézni az ablakon az utcára, nem jön-e.

Jó szimatja volt. Abban a percben ahogy belépett a szobába, valaki idegen jött be a kapun, már itt is volt a tornácon s megismerte a hangot, amelytől ijedtében majdnem elállott a lélekzete. Buchta ur köszönt.

– Alásszolgája Barthos ur! Bocsánatot kérek, hogy vasárnap délutáni szórakozottságában háborgatom.

Gizike szivében igazán elállott a vér, ugy figyelt.

– Szót sem érdemel, – mondta az apja, – semmi különös elfoglaltatásom.

Buchta ur erre azt mondta:

– Csupán szomszédi jogon vagyok bátor egy kis vizittet tenni.

– Kérem, örvendek. Lesz szives helyet foglalni!

Gizike szegény, hol pirulva, hol sápadva várta, mi minden fog itt ma kisülni.

A két férfi leült. Gizike megértette a nagy raffinériát, amivel kijátszották a szülei a Buchta urat. A család fent volt a kertben. Azért volt fent, hogy az apjuk hamarosan kiadhassa a vendégnek az utat. Istenem, milyen raffinéria! Szabad egy szülőnek így áskálódni a lánya boldogsága ellen.

– Az idő elég szép, – mondta a fiatalember.

– Óh szépen mutatkozik! – engedte meg fölényesen az apa.

Bort töltött, koccintott.

– Legyen szerencsém! – mondta.

– Részemről a szerencse! – szólt szerényen Buchta ur és felemelte a poharat.

Amint ivott, kissé elevenebben szólalt meg a fiatalember.

– Honnan tetszettek ide jönni ami városunkba Barthos úr.

– Hja kérem az nagy kérdés, – szólt az apa szokott nagyképü módján.

Gizikének kezdett nagyon nem tetszeni ez az ellenséges modor. Összevonta a szemöldökét s s úgy megkeményedett a szive, hogy az többet már csak ennek az idegen ismeretlen fiatalembernek fog mindent megbocsátani. Az apjának semmit. Amért ugy rápirított az este s amért ilyen ellenséges ezzel a tisztességes fiatal emberrel szemben. S haragosan leült az ajtóhoz közel egy székre.

– Miért nagy kérdés? – kérdezte a fiatalember.

– Hát kérem, mert először is mindenesetre nagyobb városból jöttünk ide, mint az önök ugynevezett városa. És azután kérem, hát város ez a szomoru fészek egyáltalán? Mindenesetre nem város.

– Hát hiszen, hát bizony, – habozott Buchta úr, – kicsike város az igaz, de azért nem falu, polgármesterünk van kérem alássan, és mi akik ide valók vagyunk, nagyon jól érezzük magunkat benne.

– Hja kérem, aki a kályha mellett születik és a kályha mellett hal meg, az nem tudhatja minő másutt az élet.

Buchta ur is megérezte végre, hogy egyenesen ő ellene irányul itt minden szó. S azt mondta vissza a maga csendes módján.

– Hát igaz kérem Barthos úr, hogy én még nem voltam nagyon messze. Rozsnyón voltam és Rimaszombatban is és Miskolcon is. De akkor haza kellett jönnöm, mert meghalt az anyám s át kellett vennem a műhelyt és gazdaságot, és az, ha nem nagy is de a mai viszonyok mellett megér legalább is egy tiz-tizenkétezer forintot… És ahol voltam is mindig első mestereknél, ugy hogy az egész megyében senki sincs ilyen fiatal mester jobb a szakmájában, mint én is a magaméban, a suszterájban.

– Hja kérem a suszterájban lehet! De vannak sokkal felettesebb foglalkozások.

– Hát kérem – vágott vissza már igazán megsértve Buchta úr, – a suszterség az egy iparág, de a bányai munka, az csak olyan mindenféle emberekből van.

Gizike majd leszédült, olyan váratlan volt ez. A legelső pillanatban azt hitte, most mindjárt emberhalál lesz, de a másikban már imponált neki a fiatal ember. Ha olyan csendes is, de férfi ez. Nem enged ez magával sokat packázni. Szinte látta, hogy elvörösödött az apja, hogy fujja fel az arcát, mig gőgösen mondja:

– Nemes ember vagyok tisztelt ur, az apám is, az öregapám is mind kardos nemes volt.

Elhallgatott és kifelé nézett a kertbe. A fiatal ember békülékenyen folytatta.

– Nem kétlem kérem szépen egy szóval sem.

– Az csak a sors szeszélyétől van, hogy én bányában dolgozom. Különben is nincs semmi panaszom, mert mondjuk, ha nem volnék megelégedve a jelenbeli állapotommal, akkor nemde mindenesetre megfelelőbb izé után néznék. Mondjuk máskép keresném boldogulásom kenyerét. Mert mégis első vagyok a magam resszortjában s nekem senki sem parancsol ebben a városban, mindössze hogy a mérnök urnak van joga velem megtárgyalni, hogy hogyan és miképen ezt vagy azt?

– Kérem szépen én nem kifogásolom…

– De fiatal barátom, ha abban itéletet akar, hogy ez vagy amaz ki és ki legyen, azt kell kutatni, kik voltak a szülei!

– Kérem szépen én semmiképen nem…

– És aztán, az én családom neve betükkel van beirva az ország történetébe. S ha én ma egészen egyszerü embernek látszom is, azt nem úgy kell tekinteni, hanem úgy, hogy ha a sors játéka közbe nem jön, akkor most én volnék a Sitzenbacher vagyon, mondjuk: tulajdonosa s nem a báró Sitzenbacher család; mert az én szépapám tette őket urrá, azzal, hogy potyán átengedte nekik a vagyonát, amelyben az öreg Sitzenbacher, aki akkor csak egy egyszerü cseh ember volt, vasbányát fedezett fel és abból lettek az ő gyerekei urak és bárók: Tudja barátom, ki a Sitzenbacher?

– Nem tudom kérem szépen én…

– Na persze, aki nem ment tovább egy Rimaszombatnál!… de azonban a Sitzenbacherek ma is legalább negyvennyolc millió forinttal birnak! De ők azért nem voltak hálátlanok, mert maig ugy tekintik a családot, mintegy rokonokat. Tudják ők, hogy a mi földünkből vették a báróságot! Levelezésben is állunk, csak most is nem régen megküldték a gyászlevelet, mikor meghalt az öreg méltóságos.

Adhattak volna részt abból a vagyonból, ha tisztességes emberek.

– Hja barátom, az nem ugy van a ma világban. Én adtam volna magának, és maga is nekem, nemde! Ám azonban a mai világban nem lehet erkölcsöt tapasztalni. Csak a szociálizmus rontja az embereket, hát hogy lehetne valamit várni a magasabb polcon ülőktől is. Mindenki csak magának él és magának hal.

Töltött a pohárba és koccintott. Kiitták.

– Mindazáltal nekem nincs panaszom rájuk, mert az apám is, mondjuk: igazgatója volt az ő vasbányáiknak és teljhatalmu megbizottjuk mindenféle ügyes-bajos dolgukban. És valóban az öreg méltóságos is mikor el akartam jönni tőlük, mert én is ott kezdtem, de bizonyos kényes dolgok történtek, már mint az elő szokott adódni, és én leköszöntem az állásomról. Csak harminc esztendeig voltam náluk. Az öreg méltóságos három hónapig nem fogadta el a lemondásomat, akkor bementem hozzá az irodába, azt mondom neki: Hogy vagy elfogadja az ur és elereszt, vagy innen addig nem megyünk ki, míg alá nem irja a bizonyítványomat.

Barthos úr nevetett a visszaemlékezéstől. Gizike is nevetett odabenn, hogy az apja ilyen ember!

– Akkor azt mondta az öreg méltóságos… Hej de borzasztóan káromkodott, egyre csak az apám istene körül járt, de én azt mondtam neki, egész csendesen, hogy ne nagyon emlegesse a méltóságos úr az apám istenit, mert ha az én boldogult szépapám olyan marha nem lett volna, akkor most úgy hiszem, én mondanám a cifrákat.

Barthos úr egészen átengedte magát az emlékezés gyönyörűségének.

– No hát azt mondja az öreg méltóságos, egyen meg a fene, tudod hány emberrel tettem jót, idegennel, hanem megérem még, hogy sírva fogsz visszajönni, hogy egy darab kenyeret kérj. Akkor aztán kimondtam a bolond szót, csak azt az egy szót ne mondtam volna. Hogy: azt nem éri meg!

– Bizony az nagy kár volt! – szólt csendesen Buchta úr. S ebben a percben Gizike is észrevette, mekkora könnyelmüség és a családja ellen való vétek volt az apjának ez a tette s elszomorodott.

– Hát bizony nagy kár – mondta csendesen bólintva Barthos úr, – de hiába, olyan a nemes ember, hogy kimondja a bolondot, de rögtön megbánja! Hanem az már hiába van, sose veszi vissza többet.

Buchta úr nem mert sértegetni, pedig a nyelvén forgott, hogy kimondja, hogy elég baj. Nem okosság.

– Más a nemes ember, mint maguk polgári eredetü egyének. Tisztelem, becsülöm, de nem fér meg a gyomrommal. Bennem mindig csak az a buta gőg dolgozott. Azért most is úgy vagyok, hogy most se tennék máskép.

Újra töltött, újra kiiták fenékig a poharat.

– Üsse meg a guta, ha már ide vetett az Isten haragja ebbe az utálatos kis tót fészekbe, hát élek a családomnak. Ki van ebben a városban, akivel érintkezni lehetne. Aki van, csak a nagy flanc! Én egyszerüen akarok élni. És aztán olyan emberekkel legyek, akik hivatalból élnek. Az egy nulla. Az nem úr. Részemről legalább semmiesetre sem. Valami rongyos kis tanító akart a lányomhoz járni…

– Melyik kisasszonykához, – kérdezte Buchta úr.

– A Juliska lányomhoz, de természetesen nem engedhettem meg a közeledést.

Gizike hirtelen felállott. A szive hevesen és ijedten kezdett el dobogni. Most jön a rettenetes dolog. A bolond szó. Ha most kikergeti az apja a fiatalembert, akkor vége a világnak.

– Hogy én nem tudom megadni a lányaimnak a kellő dolgokat!… és temészetesen a lányomban sem tapasztaltam valami nagy szerelmet, mert akkor mégis, na! Így azonban én itt nem…

Ebben a percben Gizike kirepült a szobából. Egy mártirnak, vagy egy hősnőnek az elszántságával. A halálra szántak bátorságával, a Barthos vér vakmerésével.

– A kisasszonyka! – ugrott fel udvariasan és valóságos örömmel Buchta úr. Olyan tiszta ragyogás volt egyszerü becsületes arcán, amiből lehetetlen volt nem látni, hogy csakugyan neki szól a vizit.

– Alásszolgája Buchta úr! – köszöntötte elragadó kedvességgel Gizike is a vendéget s kezet nyujtott a fiatal embernek.

Barthos úrnak hirtelen minden vér a fejébe tódult. A szeme ködös lett s annál jobban elborult, minél tisztábban látta, hogy a harmadik lánya már elfajult… Szerelmesen mosolyog a suszterre, aki zavarában és örömében el sem akarja ereszteni a lányka kezét.

– Na maga is szép szomszéd, tisztelem! – mondta merészen Gizike, – csaknem egy éve lakunk egymás mellett és csak most teszi tiszteletét.

– Óh dehogy, kisasszonyka, dehogy, instállom kisasszonyka, csak nem mertem, azazhogy…

Barthos úr uralkodott az arcizmain és mereven nézett a szomszéd házra. Eszébe jutott, hogy tizezer forintot mindenesetre meg kell érnie a vagyonnak, ámbár ez a komisz kis város, ez nagyon satnya fészek s nincs semmi jövője.

Aztán felállott s egy szó nélkül végig ment a tornácon. A vakolat lehullott egy helyen. Elhatározta, hogy meg fogja csináltatni s levonja a házbérből.

– Hát te miért jöttél el? Mért hagytad azokat magukban? – kérdezte a felesége csendesen, mikor felment a családjához a hegyoldalra nyuló kertbe. Az asszony mindenben megegyezett az urával, mert egy unokabátyja az aradi tizenhárom között van…

– Kijöttem, – szólt rekedten Barthos úr, – mert nem akartam valami bolondot mondani. Mert aztán ha egyszer kimondom, többet az Isten se veszi vissza a nemesi parolámat.

A két fiatal pedig olyan hangosan kacagott, olyan boldogan ott lent a tornácon, hogy mindnyájan csudálkozva s irigykedve néztek össze:

– No ez a Giza! Hát csakugyan ő kapta a vizittet!