A VÉGEK JULIJA

Juli fölébredt s a mai lakodalomra gondolt, ahol nyoszolyólány lesz. Azután Tót Jóskára, aki elsővőfély. Édesen elmosolyodott. Hát ő, a kis Juli még tán táncolni is fog az apja haragosával, aki világcsufságra minden esztendőn learatja az ő szőlőjüket Péter-Pál éjszakáján.

Aztán eszébe jutott minden s szeliden ujra elszunnyadt. Egyszerre csak fölrezzent az apja mozgására.

A szobában még koromsötét volt, csak az ablakban derengett világos folt a muskátlik között.

– Mi a? – szólalt meg álmosan, nyögdécselve az anyja.

– Hol a botom? A rézcsákányos.

Juli végigreszketett nyári takarója alatt. Az anyja ijedten felült.

– Mit akar kend. Hova megy?… – Semmi válasz. – A szőlőbe?…

– Oda. Péter-Pál éjszakája van. Ma megfogom azt a bitangot.

– Jaj istenem. Vót lelke, nem tette meg!

– Vót nekem, mikor öt pengőt igértem a csősznek, ha megfogja.

– Öt pengőt?

Csönd lett. Juli ijedten szorította gyenge bordácskáira a tenyerét. A szive olyan hangosan kalapált, félt, meghallják.

Az apja meglelte a botot, nagyot koppantott vele a pádimentumon s kitört:

– Csak a kezembe adja az én teremtőm. Nem virtuskodik velem többet a pántlikás legény. Adok én neki szőlőt. Adok én neki virtust. Majd megszüreteltetem Péter-Pálkor. Csak harmadszor is megcsufoljon!

Nagyott vágott botjával újra s kiment.

– Apjuk, – kiáltott utána a felesége sírósan – apjuk. Bolondot ne tegyen. Vigyázzék. ’Sz má nem kendhez való a’. Jaj, ne tegye hozzá magát. Hajja!…

De az öreg becsapta az ajtót, hogy majd leszakadt a ház s elment.

Juli pedig úgy fülelt összegombolyodva lányos, keskeny nyoszolyájában, mint a megijesztett sündisznó.

Az édesanyja elkezdett vackolódni az ágyában, hogy a nagyanyjáról maradt butor nyikorgott-csikorgott, ő meg a száján is alig mert pihegni szegényke.

Hogyisne mikor ő még olyan kis lány, aki előtt az édesapjánál nincs okosabb, erősebb, hatalmasabb ember. De aki mégis olyan nagy lány már, hogy azt a „pántlikás legényt“ s éppen azt, a tulajdon apjánál is többre tartja. És épp ezeknek kell összeakaszkodni.

Uram bocsá’, még ráolvassák a tizparancsolatot.

Ez a nyári szőlőaratás, ez vette meg a lelkét. Ez olyan fura história, hogy a mesébe való, ott se hallott különbet. Az elejére nem is nagyon emlékszik. János bátyját megverte Tót Jóska, miért, miért nem, tudja is ő, akkor még kis iskolás leány volt, felőle akárhogy lehetett. De e miatt az apja becsukatta a legényt pedig a keresztfia volt, hát nem lett volna jussa rá; hisz ami esett, a családba esett.

Akkor kezdett ügyelni, mikor Tót Jóska hazajött s azt fogadta, hogy minden esztendőn levág száz tő szőlejét Vég Andrásnak, amiért becsukatta.

Ez megtetszett neki. Ezen kacagott magában. Persze neki nem fájt az apja szőleje.

Hát még mikor azzal jött haza a csősz, hogy meg is történt! A száz tőke porba van.

Julinak határozottan imponált ez a tett s örült, hogy nem lehetett rábizonyítani a legényre semmit.

Attól kezdve mindig leste a csitri lány, a baglyas gyerek, a sovány kis semmi teremtés, a daliás legényt, aki félméter hosszú pántlikát viselt a kalapjánál. Beszélték, hogy kétszer egy lánytól nem vett el rá pántlikát. Mert csak az ő ángyát szereti ma is, akit János bátyja elvett, mig Tót Jóska odavót.

Ez mind tetszett Julinak. Minden tetszett néki, amit a nagy legény tett. Úgy látta, hogy olyan helyrelegény nincs több a faluban. De még a vásárba se látott párját, amikor bent jártak.

Másik esztendőn már alig várta Péter-Pált, amikor a szőlőaratásnak meg kellett lenni. Félt, hogy elmarad. Kimondta magában, hogy ha meg nem teszi, akkor hitvány ember.

Nem volt hitvány ember. S Juli, ahogy nyurgult, egyre jobban legeltette a szemét a legényen. Még a templomban is mindig fellesett a karba s éneklés alatt a jó Isten szava helyett a Tót Jóska hangját kereste ki a sokféle hang közül.

Már még olyanfélére is gondolt az idén, hogy maholnap nem lesz a faluban lány, aki pántlikát ne adott volna a Jóska kalapjához: ő rá kerül a sor. S valahányszor új pántlikát font a hajába, elébb mindig megtűzte, mintha kalapra szánná s meglengette, hogy is repülne az a Jóska kalapjánál.

Szót nem váltottak soha, de még ha szembe találkoztak is, Juli mindig fölvetette a fejét s érenézett, mintha nem akarná meglátni.

S megtörtént a mult napokban a csoda hogy Julit, akit senki se látott meg a világon, Tót Jóska megszólitotta nyilt utcán, mikor rendes módján gőgösködve sasirozott el mellette.

– Hej, kis lány, – szólt rá – csak nem haragszol rám, te háromzuzzáju. Lám csak, jó hogy látlak, már elfelejtkeztem vóna rólatok…

Juli majd elszédült s egy szót sem birt kinyögni. Tovább ment, csaknem szaladva.

Azóta se élő, se halott nem volt, mindig erre gondolt. Iszonyuan restelte magát, hogy nem vágott vissza. Nem is sejtette ugyan, mi az a „háromzuzzáju“, de biztosra vette, hogy olyan borzasztó nagy gorombaság, amit nem lett volna szabad eltűrnie.

Ez már nagyobb sértés, mint a szőlőaratás. Csak úgy főtt a vére, hogy tromfolja meg érte a legényt.

Az is igaz, hogy egy kicsit büszke is volt rá. Dehogy kicsit. Nagyon. Borzasztóan.

Ő róla jut eszébe a bosszú! Hisz akkor neki szól! Érte teszi! Az ő kedvéért! Őt tromfolja meg vele! Ő vele harcol!… Hisz akkor ő, Juli, a Végék Julija, nagy lány!

S mikor erre gondolt, táncra perdült és mindent felforgatott, amihez hozzáért.

S reszketett, hogy mégis lemond a legény a harmadik szőlőmetszésről. Micsoda megaláztatás lenne az ő reá. Szerette volna, ha ujra találkoznak. Százféle goromba szót forgatott magában, amit a fejéhez vágott volna a hires legénynek, csak azért, hogy istenigazában megdühítse. Azért még sem mert kimozdulni hazulról, mert jól érezte, hogy megint az inába szállna a bátorsága, ha ujra szembe jönne rá a legény.

Milyen égi szerencse, hogy ő csak ilyen semmi kis Juli, akivel senki sem törődik. Legalább nem látták meg a nagy tünődését. Bezzeg ha „Juliska“ volna, akkor mindenki becézné, vigyázná; vagy akár ha „Julcsa“ lenne is, szemet szurna akárkinek. De hát egy Juli azért Juli, mert ő csak olyan haszontalan kis teremtés, aki nem tünik szemébe senkinek, nevet se adnak neki.

Pedig ha tudnák, mi minden forr ennek a hókaképü lánykának a lelkében, bizonyosan többet néznének rá, az anyja is többször pirongatná s többször dicsérné meg.

Julit most, e percben, igazán a hideg rázta az ágyban. Látta, hogy az apja mennyire fel van indulva. Ha azok ott találkoznak, abból halál lesz. S véres képek tódultak a szemére. Magamagát tette felelőssé.

Istenem, mér is volt ő olyan kevély. Most mi baj se lenne. Jóskának eszébe se jutott volna a szőlő.

S kiszaladt a száján egy sóhaj:

– Szegény Jóska.

Már egész világos az ablak;

Kint kongó lépések. Nyilik az ajtó s belép az apja. Mogorván. Dühösen.

– No. Apjokom. Baj van?

– Baj.

– Jaj istenem, istenem. Jaj teremtő szent atyám. Jehovaszüzmáriám! Learatta?

– Le.

– Jaj, de legalább kitekerted a nyakát.

– Nem fogták meg.

– Ó te ember, ember! Ó a drága szőlő. Ó a gyönyörü szőlő. Ó hogy a főd sijjeszsze el a pokolra valót. Mit mond a csősz?

– Azt, hogy minek van haragosom.

Az öreg asszony felkelt, szoknyát kapott s elkezdett a házban le s fel szaladgálni és fejére kulcsolt kézzel jajveszékelt.

Juli meg, a kis gonosz, a kis lelketlen elkezdett kacagni. Volt esze, nem hangosan, csak úgy befelé. A szivével, nem a szájával. Olyan büszke lett, olyan kevély lett arra a pántlikás legényre!

Hamar felkelt, felöltözött s ki a kert lábjába! Ott egy kenyérdagasztás idejeig kacagott, kacagott tiszta szivéből.

Akkor aztán igen szomorú arcot öltött s felment hallgatni a jajgatást, panaszt.

Tele volt a ház a szomszédokkal. Hullt az áldás a pántlikás kalapra.

Mindenki tudta, hogy ő volt s azt hányták vetették éppen, hogy nincs mód a boszura vele szemben. A János nem tehet semmit. Az már házas ember s most is másképen van a felesége. Az öreg se tehet semmit. Más se. Persze, ha volna még egy arravaló legényfia…

Ez a beszéd szöget ütött a Juli fejébe. Hiszen, ő tudja legjobban, ez a mai tett neki szól. Csakis ő neki. Meg a „háromzuzáju“ is. Neki kell visszatromfolni.

S egyszerre, mintegy villanásra, eszébe ötlött a tromf módja. Ha azt megtehetné!

– Most mán mi lesz a lakodalommal, – kérdezte egyik szomszédasszony – elmennek?

– El – szólt keményen Juli apja.

– De Tót Jóska az első vőfély.

– Azér! Éppen azér!

Juli összeszorította éles apró egérfogait s hallgatott a sarokban maga is, mint egy kis szürke egér.

Jaj csak az apja ne engedjen! Csak elmenjenek a mai nagy lakodalomba. Majd módját leli ő a tervének…

És ugyis lett. Az egész falu tele volt suttogással. Vég András egész családostól ott lesz a lakodalmon, fiastul, menyestül! A lesz a cifra. És Tót Jóska az első vőfély.

Nagy volt a lakodalom. Még a félholt is fölkerekedett; meg akarták látni, hogy néz szembe a megcsufolt familia a szőlőaratóval. Az embereket jólesően borzongatta meg egy kis vérszagvágy.

A nagy vőfély táncolt, mint az abrakos paripa. Vadonatuj, hosszú pántlikája messze lobogott pörge kalapjáról.

Egyre feszültebb lett a helyzet. Ugy látszik, Tót Jóskába hét ördög bujt, erővel kötölőzködni akar. Egyelőre senki sem vágott vissza neki a Vég-hadból. Pedig mindenkinek rajtuk volt a félszeme s többen észrevették, hogy még a kislányuknak, a Julinak is ég a szeme, mint a parázs.

Ez a szem feltünt Jóskának is és úgy izgatta, ingerelte, mint a vörös kendő a bikát. Mit, ő ezzel a gyereklánnyal ne bírjon. Egyszer se néz rá a kis cafra.

Hirtelen félreháritja a táncosokat s a tükör alatt álló kis asztal elé perdül. Ott ültek a tekintélyes öregek. Rákezdi a nótát:

A hátulsó sorban ezt mondja valaki:

– Akasztott ember házában nem jó kötelet emlegetni.

A vőfély meglengette pántlikás kalapját s lecsapta az asztalra. Azzal veszett kihívóan másik nótára kezdett:

Halálos csönd lett. A táncolók is szinte megállottak.

Nem történt semmi.

A vőfély felkapta a kalapját s mámorosan lóbálta meg.

Ebben a pillanatban harsogó kacagás tört ki.

A kalapon nem volt pántlika. Valaki levágta a lengőjét.

Ónos, fakószinü sápadtság öntötte el a legény arcát. Őrült düh szorította össze a torkát.

– Ki tette ezt! – ordította vadul.

– Én! – csendült fel egy merész hang.

Juli volt.

Az egész világ rábámult s a kis lány ott állt szemben a legénynyel.

És ni, hisz ez nem is kis lány. És milyen szép! Olyan amilyen csak lehet egy ilyen se kicsi, se nagy lány, akinek minden porcikája reszket a rémülettől s aki azért mégis ugy áll, mint a paradicsom kapuján az angyal a lángpallossal.

Két kezében feltartotta s meglobogtatta a két szál pántlikát.

A legény meg volt verve, össze volt törve, nem tudta, mit tegyen.

S üveges tekintete összekapcsolódott a lányka égő, tüzes pillantásával.

Egy hosszú perc telt el, akkor megszólalt rekedten a nagy vőfély:

– Vég András bátyám, hallja kend! Istenjézusszentszüzmáriaucscse kipusztítom kendteket egész familiástól, vagy hozzám adják ezt a kislányt feleségül.

– Kérdezd meg őtet – válaszolt lányára kevélyen Vég András.

– Hozzám jösz? – kérdezte a vőfély.

– Igen! – szólt a kis lány.

– Ejha, ez a Végék Julija? – kiáltott valaki s csakugyan az egész lakodalmas népség ezt kérdezte a szemével.

Hát ez a Végék semmi kis Julija? Ez a kinyilt rózsa? Ez a boldogságtól piros, ez a derék, szépséges virág? Na, hát ez csoda. Mert itt ma, az egész világ szemeláttára, valóságos csoda ami történt.