MÁRI NÉNI

– Siessen, csak siessen. Szaporán no. Indul a vonat.

Mári néni nagy siettében megáll.

– Jaj én uram, teremtőm, csak tán nem hágy itt, van lelke.

Egy-két ember elmosolyodik, aki hallja.

– Még a gőzösnek is legyen lelke? Az embernek sincs manapság!

Mári néni megrándítja a hátán a zajdát jobbra-balra; egyik markába a kis lánya kezét, a másikba egy nagykalapos kis úri gyerekét szorítja s nekiered a futásnak.

– Álljon meg lelkem, álljon meg! – kiabál a kalauznak. – Álljon meg jó ember, ha már ide kijöttem, csak nem hágy itt. Mi lenne belőlem szentúristen.

– Sose kiabáljon mama, nyitva az ajtó, szálljon be.

Mári néni nagykeservesen felkapaszkodik. A gyerekeket a kalauz rakja fel utána.

– Jaj hálaistennek; no még így nem szalasztott meg az eső se. Pég a mult héten rendin vót az a sovány kis sarnyú, osztán ránk gyütt a nagy zivar…

– Menjen csak beljebb, menjen.

A kalauz becsapta az ajtót s arra megindult a vonat.

Mári néni pedig benyit a szakaszba, ahol tömve tele van már minden hely.

– Dicsértessék – köszön be nagy tisztességgel. – Itt se vártak engem – teszi hozzá.

– Miért néni? – kérdi egy tréfát szimatoló lakatoslegény.

– Hát csak azér, mer hát nem hatták üresen a helyem.

– Dehogy is néni, akad itt hely, ha másutt nem, akár az én ölemben is.

– Énnye be jó lesz. Már én magam csak elállok, de ezt a kis fiút oda ültetem; ez nem bír állani. Kolerás.

Az egész népség elkezd nevetni. A szomszédok mind nagy gaudiummal veszik a fiatal ember felsülését. A parasztok hangosan kacagnak, az urasabb mesterfélék félszájjal mosolyognak. Egyszerre publikummá lesz a társaság s úgy figyelnek az öreg nénire, mintha szinpadon ágálna. Egy ideges uriasszony, aki nem rangja, csak tárcája miatt utazik III. osztályon, felkerekedik és elmegy sápadt kényes kis lányával a következő szakaszba, új helyet keresni. Nem tudni, mitől fél, a kolerától-e, vagy a megindult diskurzustól.

Mári néni siet letelepíteni a gyermekeit.

– Így drágaságaim, jól viseljétek magatokat.

Aztán leoldja hátáról a batyut és megpróbálja felszorítani a már telerakott polcokra. Ha hely volna. De nincs. A nagy lakatoslegény meg se mozdul, hogy segítsen; csak nézi (fusson ki a szeme). Azért akad segítség is.

– Jaj hálaistennek, mán ha csupa állok is hazáig – mondja a néni s letelepszik szűken a gyerekei mellé, örvendve, hogy a nagy gondon túl van. – Csakhogy itt nem maradtam. Teremtőm, mi lett volna belőlem, szegény árvából.

Egy hirtelennevető kisasszony a szeme közé kacag.

– Tán nem vagyok árva? De bizony már husz esztendeje. Nincs nekem sem apám, sem anyám, nincs aki meglazsnakoljon.

Mindenki nevet, ő maga is, a tréfáján s szemérmesen emeli szája elé a balkeze mutatóujját, csorbafogát takarva.

– Pesten vót néni? – kérdi egy vaskos ember, nyílván kocsmárosféle, aki ért az asszonyok nyelvén.

– Ott, az ördögfészekbe.

– Nem tetszik magának Pest?

– Tetszik nekem, de azért annak örülök, hogy egyszer kiszabadultam belőle. Oh Uram, még hogy vénségemre kilencvenkilenc garádicson kellett felmásznom, hogy legyen hová lehajtani a fejem éccakára. Mán azt hittem, egyenesen az egekbe lyukadok ki. Az. Olyan kis fekete, setét házba, mintha csak a pokolból nyilt volna. Sose is hiszem én ezután, hogy odafent van a menyország. A’ van ott, a pokol.

– Hát nem jól mulatott?

– Nem kell nékem mulatság. El vagyok én már attól. Hanem egy kis jó téfeles paprikás csirke, az a jó balatoni levegő, meg a csendes mise bizony jól esik. Ez meg, úgy láttam, Pesten mindenik meghótt már.

– Nem elég, hogy van színház? Lehet mulatni eleget. Maga sehon se vót?

– Dehogy is nem. Elcipeltek engem mindenfelé, még a muziba is.

Mindenki kacagni kezd, mert valami jó viccet vár, Mári néni nem is késik vele.

– Egy fiatal ember a vízbe ugrott, jaj, úgy odakaptam a szememhez, azt hittem, beleloccsan.

Valami süldő diákgyerek, aki a kocsi legutolsó szögletéből jött elő figyelni, hatalmasat kacag rá, mintha csiklandoznák s ettől kezdve szájtátva lesi a néninek minden szavát.

– Ott is úgy nevettek rajtam. Azt hittem én, belelocsan, pedig csak kép vót.

Ő maga is nevet, jobbra-balra ingatva a fejét. Az utasok jóleső érzéssel néznek az öreg asszonyra, aki olyan dicséretes kivétel a morgó öregek között… A tulsó padon ül egy vénasszony, az oda is dünnyög a szomszédjának.

– Be meglátszik eccere, aki sose dógozott életibe. A’ nem sok háti fát cipelt haza az erdőből, mióta meg van.

– Hát a ligetbe nem vót? – kérdi egy ember, aki átkönyökölt a szomszédból s igyekszik témát adni, hogy valahogy el ne hallgasson Mári néni. A többiek nagy kiváncsisággal figyelnek rá. A ridegség eloszlik, olyan egy társasággá lesznek, mintha mind ismernék egymást gyerekségük óta.

– Dehogy is nem vótam, ott megfájult a fejem. Ó minek is annyi ember egy országba, aki ott vót. Jól jártunk, hogy nálunk nincs annyi ember. Ki győzne azoknak csak egy fröstököt adni. A pedig a legkisebb evés. Még ha mind olyan vólna, mint a kis vőlegény, meg a csepp menyasszony. Ilyenek voltak ni. Az én Márim bizigen nagyobb, pedig ez még csak öt esztendős mult. Oszt aszongya egy ember, aki ott kiabált, hogy a lyány 22 esztendős, a fiú meg 26. No jó megnőttetek, mondok. Sok eső járt nálatok. Éppen jó volnál kazalrakónak. Az Isten is annak teremtett.

Olyan édes tréfával beszél, hogy csak úgy kuncogva nevet rajta az ember. Sajnálják félbeszakítani. Csak úgy nyelik a szavát.

De nyilik az ajtó, bejön a kalauz. Ez végét szakasztja a dévánkozásnak. Ki-ki elkomolyodva kapkod a zsebe után s kotorászsza elő a jegyet. Vajjon meg van-e, mert hisz épp ugy el is veszhet, mint ahogy megmarad.

Mári néni is kioldja a kendője csücskéből a jegyet. Zöldet, II. osztályut. Végigvárja, mig hozzáér a konduktor. Az meg csak ránéz a jegyére, megkérdi hová megy s ott hagyja. A néni meghökken. Nem kell? Ugy látszik nem, mert elmegy a kalauz.

– Megijedt magátul, olyan drága jegye van.

– Szentistván jegye ez. Ezér engem vissza is kell vinni.

– Mikor jött fel?

– Máma szombat. Szeredán.

– Én éppen ma egy hete – forodul hozzá bizalmasan egy olyan béres asszony.

– Ó, Isten ments, hogy én egy egész hetet itt lettem vóna. Mán inkább vagyok a temetőbe – csőszné… Annak legalább békességben lehet aludni. De én itt soha le nem hunytam a szemem éjfélutánig. Csak legalább azoknak a villanyos kocsisoknak parancsolná meg a király, hogy napszállat után ne szaladgáljanak az utcán, mint a bolondok…

A kalauz visszajött.

– Hát mama, fizet 12 korona 80 fillért.

– E’ nem jó? – kérdi könyörgő, ijedt pillantással a néni.

– Nem. Az lejárt. Az este még hazamehetett vóna vele. Ma nem.

– No, Dezső! Ez érted van! Drága gyerek vagy te! Rád kellett várni.

A közönség lesi a nénit. Mind heccet vár. Hogy nem fog fizetni. Pedig muszály. Nézik a kis uri fiút, aki lehuzza a nyakát és ugy ül, mint aki valami nagy rosszat tett.

A néni is lehajtja a fejét s sorba felemeli a szoknyáját, a legalsónak a zsebéből kiveszi a bugyellárist. Aki szembe ül vele, ugy látja, siró vörös lett a szeme.

Aztán megrántja a vállát.

– Azér nem tesz kódussá – mondja s kivesz egy vadonatuj huszkoronást.

– A fizet, akinek van – erősíti a kalauz is ingerkedve.

– Hát ha nincs, akkor nem kell fizetni? – kérdi tréfára készen Mari néni.

– Nem. Akkor szabad gyalogolni a vonat után.

– Mán akkor inkább csak van.

A kalauz elmegy.

– No, Dezső, e kellett nekem.

– Hát mért kellett várni a kis fiúra? A fia?

– Ó, Isten ments. Suszter ennek az apja. A falunkból házasodott. Ott lakik a nagyapja nálunk. Oda viszem az árvát. Mer az apja, meg az anyja ugy vannak… Külön…

Legyint a kezével a becsületes öreg asszony, aki nem igen tudja megérteni, hogy lehet, hogy az ember meg az asszonya nem birják ki együtt. De még restelli is egy kicsit, hogy ő maga is belekeveredett a dolgukba.

– Szegény asszony gyárba jár – magyarázza. – Ó. Ugy csinálta össze a kis holmit a gyereknek… Má mindegy, elviszem az öregapjáékhoz. Az a pár forint se ide, se oda…

Jön a kalauz, hozza a jegyet. A néni át veszi, azt is, a visszajáró pénzt is.

– De hallja-e? Nekem most már külön kupét adjon. Mer én duplán fizettem, megérdemlem. Lássa-e, milyen uras jegyem van.

Megint nevetnek az emberek, tóditják is, ki ezzel, ki azzal, hogy igaza van.

– Külön kupét, anyámasszony? Adok én, de magam is benn maradok.

– A kell nekem éppen. Legalább nem én ijedek meg.

– Hát ki?

– Maga.

A férfiak gonoszul kacagnak. A nagy korcsmáros-ember az öklével veri a térdét s a fejét rázza, mint mikor olyat hall az ember, amin eláll az esze. Meg is szólal.

– Fene asszony maga, néném. Maga az ördögtől se fél.

– Inkább féljen az én tülem.

A kalauz szigoru arcot ölt.

– Várjon csak, mindjárt megijed maga én tőlem is. Ki mondta magának, hogy még ma is jó a jegy? A rokonyok?

– Ó nem. Dehogy.

– Hát ki? A kalauz?

– Nem. Asse.

– Hát kicsoda?

– Aki mindent tud. A bakter.

A nép jobbra-balra dől a nevetéstől.

– Az a maga lyánya? – vallat tovább a kalauz.

– A lyányomé.

– Nincs-e’ még három éves?

– Hogy gondol olyat, – szól igazán megszeppenve a néni – a világér se!…

A kalauznak éppen elég ennyi. Meg van elégedve a helyreállitott tekintélylyel s elhiszi szentül az asszony szavát, aztán tovább sétál.

– Te kis cudar – paskolja meg a nagy pufók lány hátát a néni. – Majdnem te is bajt hoztál rám, mint Dezső. Mán teérted pedig nem fizetnék. Te nem vagy idegen. Minek nyősz így, mint a répa. Lám, az a csepp menyasszony a Városligetben még most is biztosan ingyen utazik.

– Hová való maga néni – kérdi a szomszédja.

– Balatonszedervárra. Tudja az úr hol van?

– Tudom. A Balaton mellett.

– Ó biz a nem igen. Én ugyan azt hiszem, hogy Páris mellett. Annyit kell fizetni.

– Mondja, maguknál mindenkinek ilyen jó kedve van?

– Még jobb is. Van, aki táncol is jókedvébe, kivált a fiatalja.

Lehet ezt csöndes mosolygás nélkül hallani?

– Maguknál is nagy a drágaság? – kérdi egy szikár pesti asszony.

– Bizony ára van mindennek, hál’ Istennek.

– Hogy a tojás?

– Most jól veszik. A nyaraló urak megfizetik. Három egy hatos. Ha osztán elmennek, adunk ötöt egy hatosért, meg hatot, meg tizenhármat.

– Egy hatosért? – kérdi egy ténsasszony.

– Hát.

– Az már nem igaz. Olyat még nem hallottam. Tizenhárom tojást egy hatosért.

– Akkor jó lesz, ha elnéz mifelénk. Legalább csudát lát egyszer.

A kocsi tulsó felén a másik vénasszony nem állhatja tovább, feltápászkodik a helyéről s elébb jön.

– Ó be sok hiábavalóságot tud, hallja-e. Látszik, hogy nem sokat dógozott életébe.

Mári néni ránéz a békétlenkedőre.

– Én se léptem kétszer egy nyomba – mondja csendesen.

– Nem tudom, hány háti fát vitt haza világéletében az erdőről?

– Hová való maga?

– Bakonytőre.

– Ugy, – szól csipősen Mári néni – hát akkor maguk hordták el a mi fánkat. Lássa, azért vénült meg.

A közvélemény megint a Mári néni részén van, de azért már ő maga is kezdi unni a nagy szereplést.

– Nem tud az ur ujságot olvasni tőlem – szól a szemben ülőhöz, aki egy nagy ujságban lapoz, de mindig csak rá figyel.

– Tudok én.

– Jaj el is vész abba a nagy tudományba. Osztán mennyiért adták azt?

– Öt krajcárért.

Mári néni megcsóválja a fejét.

– A mán nagyon ocsó! Harmadfél garasért még én se hazudnék annyit. Pedig lássa az én lóditásom is van olyan érdekes. Hiába nevet. Szivesebben hallgatnak engem, mint a papot, mert én eccer se mondom, hogy; ne vétkezzetek, mert a pokolba küldelek áita béne!

Ezzel a gyermekeihez fordul, akik megéheztek s a nyakán nyügösködnek, hogy adjon már enni nékiek.