FÜSTI FECSKÉK

Az ilosvai Kubo, a meghalt kéményseprő helyettese, sorra elvitte a környékre az új segédet, hogy bevezesse a munkába. Sehová sem ereszthette magában, mert Máté az Alföldről került vándorútján Ilosvára s egy szót sem tudott tótul.

A két fiatal kéményseprő vidáman ballagott a hegyoldalakon. Kubo, a csöndes tót fiú, nagyon tanulékony volt és mindenről kikérdezte a kollegáját. Ha valami okosat hallott, komolyan mondta rá:

– Ez praktikus. Tényleg.

Vagy, ha valami csinos tárgyat, vagy szokást tanult el vándor társától, megilletődve mondogatta a furcsa ilosvai hangsúllyal:

– Ez elegáns: de igázán.

Hamar megbarátkoztak, mert mind a ketten fiatalok voltak, s bár a hosszu Kubo komolyan viselte magát, mint egy leendő mesterhez illik, hiába, ő is kéményseprő volt. Már pedig, ahogy Máté mondta, szomoru kéményseprőt még senki sem látott.

Az igaz, hogy ő olyan volt, mint az ördögfiók. Úgy megkacagtatta Kubót, ha a lányokról beszélt, hogy a hosszú tót fiú megállott és fulásig hahotázott. Különösen mikor azt magyarázta el, micsoda fogásai vannak neki. Ha ő egy lányra ránéz, annak már „kámpec“. Borzasztó történeteket mondott el, s volt egy esete, mikor az oltár előtt csábította el egy vőlegénytől a menyasszonyát. Csak ránézett a menyasszonyra s az nem merte kimondani az igent!

Roppant mulatságosan tudta ezeket a históriákat elmondani, de azért a jó Kubo, mikor kikacagta magát, megcsóválta a fejét s azt mondta:

– De bárátocskám, az nem elég, mi lette a lánnyal?

– Mi lette? – kiáltott fel Máté s kacagott a furcsa magyarságon, – az lette barátocskám, hogy ma is él, ha meg nem halt. Mit gondolsz, csak nem vehetek el minden lányt, akit megölelgetek.

– Ez praktikus felfogás! – mondta Kubo és nevetett.

Hegytetőre értek fel, ahonnan távoli szép kilátás nyilt előttük. Máté megállott pihenni, nem igen szívelte a hegymászást s mikor kifujta magát, kegyetlen nagy hangon beledalolta a messziségbe az alföldi kéményseprő nótát:

– Ez elegáns nóta, – mondta Kubo, mert ő csak ezzel a két jelzővel tudta kellően kifejezni magát, hogy elegáns vagy praktikus.

Máté felbukfenceztette a nagy tót fiút, aki lehemperedett a kövér hegyi fűbe. Akkor neki szaladt s hosszában átugrotta.

– No pajtás! Nem nősz nagyobbra! – kiáltott rá.

Kubo elhasalt a fűben s úgy nevetett, hogy még a véknya is megfájult.

– Ez praktikus kivánság! – nyögte végül szemét törülgetve.

Kubot állítólag azért szuperálták ki a katonaságtól, mert nem volt elég hosszú nadrág a számára.

Egy kicsit pihentek. Csönd volt az erdőségben, csak a lomb susogott, a madarak énekeltek és a sodronypálya vaskutyái csikorogtak a fejük felett.

Máté elnézte, hogy repülnek a kifeszített hosszu dróton a kis vastargoncák, amelyek a hegyről leszállítják a völgybe, a város végén levő vasgyárba az ércet.

– Még ilyet sem láttak mifelénk, – mondta. – Hej, ha elmesélem eccer otthon, hogy egy szál dróton ezer mázsa vasat lehet elvinni akár a világ végire!

– Hát bizony! – szólt Kubo.

Máté tovább nézelődött.

– Azon kellett volna feljönnünk a bányába! – mondta. – Vagy azon kéne hazamenni!

Kubo nagyot nevetett.

– Hogy az embert csak megbüntetik, csak becsukják!

– Csak!? – nevetett Máté, – az nem nagy baj.

– Nem bizony! Csak egy kicsit! – vidámodott el Kubo – De siessünk, – tette hozzá, – mert mindjárt dél lesz. Nem tudunk estig végezni, pedig az szabály, hogy a bányatelepen pünkösd előtt végezni kell, mert levonják. Így is nem jöhetünk vissza csak regel, mert écaka nem jön fel a hold és sötétbe ilyen hosszú úton nem lehet meni erdőbe, mert megesznek a medvék.

– Az bizony nem volna praktikus! – viccelt Máté.

Kubo felkacagott.

– Nem bizony! De az praktikus, hogy telepen van fürdő, bányászoké. Jól meg lehet fürdeni este. Megborotválkozni, van borbély, csak öt krajcár egyszer borotválni. Bizony, barátocskám. Regel aztán, mihelyt virad, jönni visza. Elegánsan. Aja!

Felállott s hallgatva mentek tovább. Máté türelmetlenül várta, mikor lesz már vége a hosszu útnak, Kubo nyugodtan, egyenletesen lépegetett a szép völgy oldalán, mint az öszvér.

– Holnap lesz nekem boldogság, – szólalt meg végre s egész arca elérzékenyedett. A menyasszonyára gondolt s nem birta megállani, hogy ne beszéljen róla.

Máté hallgatott. Szinte megcsillant a szeme előtt a Kubo menyasszonyának lenszőke haja, kék szeme, üde piros arca.

– Hogy botlott beléd az a lány? – kérdezte s elkedvetlenedve pillantott a társára.

– Ilyen kicsi óta ismerem! – szólt Kubo s megmutatta, mekkorácska volt a lány, mikor ő megismerte.

– Szép lány, – mondta Máté.

– Szip, – szólt meggyőződéssel Kubo.

Hallgattak, aztán Kubo beszélni kezdett:

– Bárátocskám, én csak egy kis kominyár inasocská voltam, az ő papája meg a mester. Nagyon komisz ember volt. Ajaj. Én mindjárt megszerettem az Evelinkát, mikor még csak ojan kicsike volt. De nem is mertem kérni az apjától, nem adta volna nekem… Ajaj. De csak maratam neki segéd, mindig. Nem mentem sehova, még csak Szombatba se, Miskolcra se, Kassára se, Budapestre se, pedig szerettem volna mindig, mert az nagyon praktikus, utazni és tanulni sokat. Ajaj, én csak maradtam és mindig csak akartam, hogy megkérek kezét, de nem mertem, mert nem adta volna nekem. Tizennégy esztendő óta csak mindig várok, mikor szabad megkérni Evelinka kezét. Akor tavaj pünkösdkor meghalt mester, akor monta mesteraszonka; Kubo, csak te maradj it, csináld továb dolgot, ha téged megválasztanak ujesztendőbe kominyárnak, neked adom Evelinkát. Én mondtam; jó kérem, maradok itt. Újévkor nem választottak meg, csak helyettesnek, azt mondta a polgármester, mihelyt meglesz esküvő, megválasztanak, mert azt akarják, hogy az Evelinka férje legyen a kéményseprő mester, osztán ha engem megválasztanak, akor én nem veszem el az Evelinkát. Ajaj! Hogy én nem!… Mondtam mesteraszonkának, akor ű mondta: te csak maradj itt Kubo, ha letelik a gyászév, neked adom az Evelinkát. Mert addig ő kapja a fizetést. Én csak helyettes vagyok, de az nekem mindegy.

Előre hajolva neki dült a hegyoldalnak, amelyre felkanyarodott az út. A Máté homlokán kidagadt minden ér s villogott a szeme.

– Holnap, pünkösdkor letelik a gyászév barátocskám, – mondta Kubo – megtartjuk az eljegyzést, az lesz elegáns barátocskám!

Máté forrt és tüzelt. Szerette volna mellbe taszítani ezt a nagy lapos tót fiút, hogy hetet hemperedjen lefelé a hegyen. Ennek jut az a remek kis lány? Meg az a jó állás!

Neki is jó lenne az!

Most egyszerre tudta, hogy sohasem látott olyan fehér bőrt. Olyan szőke hajat, kék szemet…

Jó lehet azt az arcot megcsókolgatni!…

Oldalt pillantott a társára, ki fejlesütve vágta a hegyet sarkával s ment mint egy állat. Ez a medve, ez tappadjon rá a nagy nyávvadt szájával arra a barackvirágszin arcra!…

Mit! Ennek a kezéről ne tudná elütni azt a lányt! Hiszen most is jobban kedveli, mint a Kubo komát. Hátha még egyszer egy este megölelgethetné a kapuban, mint otthon szokás! Otthon, ahol a szép kéménykotrót úgy emlegették, mint az ördögöt…

Milyen fehér a lába… Mint a hó… A teste is bizonyosan!…

Hogy is vón az, ha ő nem menne haza. Hanem itt felcsapna kominyárnak! Készen várja egy gyönyörűséges asszonynak való, meg egy jó állás… Otthon legfeljebb asszonyt kapna ilyen könnyen.

Mikor Kubóval bement a bányatelepen az irodába, hogy az ellenőrző könyvet bemutassák, már úgy figyelt, mintha a maga üzletébe akarna beletanulni.

Csak akkor kedvetlenedett el, mikor látta, hogy az urakon kivül senki sem tud magyarul, hát ő egész életében idegenek közt legyen? Súlyos gonddal bírálta a jővőt… Hátha otthon is lehetne kapni állást. Ott is halandók az emberek, kidülnek az öreg mesterek és mostanában kevés a kéményseprő… Pláne a világlátott! aki annyit hazudik, amennyi kell.

Nem is volna bolondság, valahogy becsempészni magát egy vastaligába a sodronypályán s még ma este visszamenni a városba. Úgy elcsavarná a lány fejét, hogy sohase igazodna helyre…

Ettől kezdve vígan fütyörészett és hamisan kötődött a tót asszonyokkal, akik egy cseppet se haragudtak a magyar csipkelődésekért. Ha a szavát nem értették, a kezét megérezték s ezen a nyelven is el lehet diskurálni.

Mért ne vihetném haza a menyecskét!… Ej, hogy megcsudálnák a fehér asszonyt! Milyen híre lenne a fehér kéményseprőnének! El is viszem… Hadd repedjen a szíve az otthoni lányoknak!

Csak egy dolog nem tetszett neki. Nem látott sehol szép asszonyt. Ezek a tót asszonyok hamar vénülnek – mondta magában s nagyot gondolt rá.

– Legokosabb lesz leszakítani, oszt meg van. Hadd kösse be a fejét a bolond tót fiú, éljen vele hóttig… Van neki babája otthon, Jászbaráton! Az nem ilyen cukrászkisasszony, de tűzről pattant menyecske lesz még hatvan éves korában is… Ej mit! Haza kell ma jutni a fehérlányhoz… A mai este az övé…

Pompásan galád tervek és ötletek jártak a fejében… Lánynak szabad hazudni! Vőlegénytől a menyasszonyt elcsábítani virtus! Ha nem is igaz, amit Kubónak füllentett, itt az alkalom, hogy ezt is megpróbálja.

Mikor dolgát alkonyatra elvégezte, látta, hogy jön a Kubo érte. Kapta magát, elbújt, megszökött. Bokrok mögött lappangva, a házak sarkában kezdődő erdőben suttyongva elillant s megkereste a sodronypálya vonalát. Magas oszlopok tartották a drótkötelet, amelyen a vastargoncák surlódva futottak. Felmászott egy ilyen létraforma oszlopon s belelopta magát egyik csillébe. Örömmel látta, hogy üres a targonca, csak néhány téglát talált benne, meg egy csomó zsákot. Gyönyörüség lesz ezen repülni Ilosváig! Kellemes ringással repült ki a csille a legveszedelmesebb szakaszon. A völgy fölött olyan magasan járt, hogy már nem építhettek alá támaszt. Két hegycsúcs közt úgy úszott fenn a levegőben, mint a sólyom.

– Ha elmondom el sem hiszik, hogy repülve mentem a tót babámhoz! – kacagott Máté, s lenézett a völgybe.

Ebben a percben a telepről hatalmas búgást hallott. A gépek fütyöltek. Este volt, megállott a munka.

A csille elkezdett megcsendesülni.

– Tyhű Atyaisten! – ordított fel Máté, – még megáll!

Eltalálta. Megállott az egész sor csille. Úgy lógtak a levegőben, mint a feltűzött gombok a zsinóron.

Máté megdermedve kapaszkodott meg a csille vasában.

– Hát én most már mit csinálok!

Nem volt aki feleljen rá. A völgy husz öl mélyen feküdt alatta, a legközelebbi láb, amely a földről felnyúlt a sodronykötélig, rettenetes távol, oda egy szál dróton elmenni nem lehet.

– És holnap vasárnap! – kiáltott Máté észbekapva. – Dehogy! Pünkösd!… Kettős ünnep!… Segítség! Segítség!

A hangja berikoltotta a hegyoldalt, távoli sziklákról gyenge visszhangja is hallatszott.

Mit ér. Bánatosan dült a csille fogantyújának: itt ünnepel már ő!

Gyorsan sötétedett. Lenn az úton bányászok jöttek lefelé a hegyről, égő kahanyecet lóbáltak a kezükben. Valamelyik észrevette Mátét a csillében s elkiáltotta magát:

– Csert!… Ördög!

Csoportokba verődtek, úgy bámulták az ördögöt fenn a vaskutyában, s borzadva mentek át alatta, sűrűn hányva a keresztet, bár mind luteránusok voltak, hogy valamelyiknek nyakába ne vesse magát.

De Máté nem vigasztalódott ezen.

Azon sem, mikor a keserves, hosszú hüvös éjszaka után a friss, dermesztően harmatos hajnalban a madarak énekére feleszmélt és lenézett a földre, egy másik fekete ördögöt látott szaporán ballagni; a társát.

Savanyúra húzta a száját, de meggondolta, hogy szomoru kéményseprőt még senki sem látott, hát ő lásson először és saját magát? Olyan nincs! S hatalmasan rákezdte a nótáját:

– Én vagyok a füsti fecske!…

Kubó majszter felpillantott, honnan az ég tetejéről hallja a hangot s megismerte a kollegáját.

Először szóhoz se tudott jutni az ámulattól. Aztán elkezdett nevetni:

– De az nagyon elegáns hely! – kiáltott fel.

– Nagyon elegáns! – rikoltotta vissza keservesen Máté.

Kubó leült a földre, mert ilyen jókor reggel éhgyomorra nem birta a kacagást. Azután újra felkiáltott:

– És hogy az igen praktikus utazás!

– Hej, de még milyen! – mondta Máté.

Kubó a szemét törülgette két tiszta kezefejével, amit az este olyan alaposan megsúrolt, hogy elmehetett volna vele péklegénynek. Az arca is úgy világított ki a fekete kámzsából, mint a hold.

– Tisztelem a menyasszonyodat! – szólt le fanyarul Máté. – Mond meg neki, tegyen félre egy darabot a menyasszony-kalácsból. Megérdemlem tőle!

– Igen barátocskám! – szólt Kubo s abban az percben elfeledett minden rettegést, amit az éjszaka kiállott.

Azután, mikor útrakelt, boldogabban lépkedett, szinte röpködött, kacagott, fütyörészett, mint a madarak. Tizennégy év óta az éjjel gondolt legelőször arra, hogy olyan eset is eshetik, hogy valaki elhóditja tőle az Evelinkát…