KI A TANYÁRA!

Besötétedett s Lukács nehéz, csámpás léptekkel jött be az ólból. Tera épen elszürte a tejet s az orrára ütött a nyávogó macskának. A kis állat furcsán hőkölt vissza a tűzhely alá s a fiatal asszony nagyot kacagott rajta. Ahogy felállott guggoltából s az első szoba felé sietett, csaknem beleütődött az urába, aki épen belépett kivülről.

– No, – mordult egyet Lukács.

Az asszonyka sietett félrehuzódni, mert a gazdának igen goromba kemény keze volt. Még mindig kedve lett vón nevetni a macskán, de félt az embertől, hogy még rászól.

Lukács bement a hátulsó házba s leült az asztal mellé. Letette félöklét az asztalra, másik kezét a térdén nyugtatta s úgy megült maga elé meredve, mintha a saját hetvenesztendős nagyapja volna.

A menyecske észrevette, hogy az ura nem mozog, mert máskor az volt a szokása, hogy legelébb is a csizmát rugta le a lábáról, de most talán éhes, várja a vacsorát.

Sietett hát a köcsög aludttejel s a félkenyeret is levette a tálasról, odarakta az ura elé az asztalra.

Lukács sokáig meg se mozdult, csak bámult maga elé. A kalapja le volt húzva a homlokába s úgy ült, mint egy vad.

Aztán mintha magától mozdult volna a keze, fogta a csuprot, fakanalat s elkezdett enni.

– Gyujtsak lámpát? – kérdezte az asszony.

– No. Még mit, – morgott Lukács s tovább evett.

A sötét szobában csak alig lehetett megkülönböztetni egymástól a tárgyakat.

Tera elszánta magát, hogy meggyujtja legalább az olajmécsest. Egy szál gyufa elaludt, mire ijedten megállott s várta, hogy az ura rákiált. De Lukács ámbár megfigyelte az ügyetlen tékozlást, most nem szólt. Ettől az asszony még bátrabb lett s a gyenge mécsesfénynél elkezdett a macskával játszani.

– No csak hajrá! – rivalt rá bentről az ura, megsokallva a feleség lármáját. – Add ide a fakulát. De szilajon!

Az asszony fogta a fanyelű kisbicskát, amely a konyhaasztalon volt s szaladt be vele az urához, aki nem tudott jóizűen enni, csak ha azzal vágott magának falatot a kenyérből.

Megállott az asztal sarkánál, mint az ember tisztességtudó, alárendelt társa, aki boldog, ha csak láthatja is a gazdáját s nézte, hogy eszik az ura. Azt érdemes volt nézni, mert Lukács egy ételen félkenyeret megeszik.

– No szegeletre gyüttem mán a takarékkal, – szólt a gazda.

– Ugyan mifelől! – csudálkozott el az asszony, akit az ura sose szokott beavatni a dolgaiba.

– Majd a magunk szegénységin leszünk mán, – szólt az ember titokzatos önérzettel.

– Hogy?

– Még ijen jó napom nem vót, mint ma, mióta két ágra szakattam. Mán letették a betüt az én javamra.

Az asszony egyre jobban csudálkozott, nem is sejtette, hogy az ura valamiben sántikál.

– Nem vetek neki egy hetet, megyünk ki a tanyára.

– Miféle tanyára?

– Magunkéba.

Terával megfordult a ház.

– Csak tán nem! – mondta csendesen, ijedten.

Lukács nem méltatta rá, hogy bizonyítsa.

– Á, nincsen abbul semmi! – biztatta magát Tera.

– Nincsen! Ha én mondom, hogy van, ne tudj akkor se köpni, se nyelni!

– Hát mi van? Hogy van! Hát beszélj!

– Megyünk a magunk tanyájára, oszt kivan. A takarék megád hatszáz forintot, megépítjük a tanyát, oszt akkor isten álgya a lapos várost!

– Én bizony nem megyek. Ha te akarsz, eredj, én nem megyek a tanyára!

– Ne tempózz, mint a hasadt fazék! – vetette oda foghegyről az ember.

– Nem bíz én!

– Nem?

– Nem én.

– Osztán mír nem?

– Én nem megyek a tanyára, én nem megyek ki a világból. Fiatal vagyok én még; akarok én még emberhez is szólani!

Sarkon fordult s kiment a konyhába. Lukács csak evett tovább, csendesen, kérődzve, komoran, mint a bika.

– A főd nípe mind oda számít, ki a tanyára. A kevi úton mán alig lakik benn valaki, mindenki odaki van a fődgyén; éngem nem csufolnak több idén, hogy innen kell kimennem a szántásra.

– Hát eriggy ki, nem sirok utánad, – kiabált be nagyobb bátorsággal kivülről az asszony. – Én nem akarok elevenen eltemetkezni.

– De a szádba van az ize a pletykának! – mondta az ura. – Mán csak azír is ki kell menni, hogy ne pletykálj annyit.

Az asszony leült a tűzhely mellett a kisszékre s egy kis fehér porcelláncsuporban tejet vett kézbe; csendesen enni kezdett. Az ura szavára elkeseredett a szíve s könnye fakadt. A kövér könnycseppek leperdültek az arcán és a tejbe peregtek.

– Én pletykálok valaha, – mondta s elfult torkán alig jött ki a hang.

– Hát akkor mír nem akarsz kijönni a tanyára?

– Mer nem akarok! – csattant fel az asszony. – Nem azír adott engem férhe az én édesanyám, hogy esztendőre mán tanyára vigyenek, hanem azír hogy éljek!

– Mit búsulsz. Lesz ott elég örömed!… Ott lesz nekem a lú, neked a tehén… Lesz disztó is. Tyúk is.

Elhallgatott s a csámcsogásán érzett a nagy jóiz, ahogy elképzeli a szép jövőt.

– Osztán lesz mán gyerek is ha nem hazuttál! – folytatta a férj. – Mi? Mit szipogsz?!

– Meg is halhatok én odakinn, mire orvos lát engem!

– Orvos! – mordult fel az ember, – nem vagy te személy, hogy orvos kelljen hozzád! Bába nem is jó?

– A sincs ott.

– Ne szájongj! Csorbaszájú Rácz Lukácsné érti azt a mesterséget. Azok is kint laknak a Vasaskútlaposon.

– Hun van az a mi fődünkhő!

– Hát majd ott tartom neked az ólba a bécsi doktort! De kényes lettél.

Az asszony letörűlte a könnyeit, azután megpróbált tovább enni, de a tej nem folyt le a torkán.

Az ember bent az asztalnál nem evett tovább, de ülve maradt a sötétben s gondolkodott.

– A Gyalpáron jó vályognak való agyagfőd van. Ott mi ketten kihányjuk magunk a vályogot.

– Mán nincsen cigány?

– Á, nem látja ott senki, magunknak csináljuk.

– Jó élet lesz a, – pityergett az asszony. – Ott mán igazán hogy vályogvető cigány lesz belőlünk. Ilyen életre szánt engem az én egy anyám.

– Hát milyenre?

– Hogy én sose lássak mán azután egyebet, csak a nagy eget, meg a nagy sárt… Hogy én mán ki legyek csapva a nyájba, mint a malac… Azt is el fogom felejteni, amit tudok, nemhogy ujat hallanék a világba… Kár vót akkor énnekem olvasni tanulni, ha mán ezután nem látok más betüt, csak aki a tehenem farára van ütve… Jóra nevelem a gyerekemet, annyit mondhatok neki, mint a csirkének. Iskolát se fog látni az én gyerekem, ha az Isten megvér vele…

– Ne szipogj mán, mer odatörülök… Iskolát. Min jár az esze. Arra kell nekem, hogy a tanító verje a gyerekemet. Ne félj, lesz elég szükség rá, ha tizenkettő lesz is. A tanyán mindnek van helye.

– Tudom. Olyanok lesznek mint a bornyúk. Ha bejönnek a városba, csak eltátják a szájukat.

– Annál jobb, legalább somolyognak, mint a rudas ökör.

– Igen majd nevet rajtuk a városbeli, még az is, akinek egy csepp esze sincs.

Elhallgattak. Az asszony a kistányérba öntötte a maradék tejét s a macska boldogan kezdte szürcsölni.

– Én nem bánom, én nem megyek, – tört ki aztán.

Hosszú csönd volt. Akkor felállott odabenn az ember és nehéz, toppanó lépteivel kijött az ajtóba. A mécsvilágon még sötétebbnek látszott fiatal fekete kun képe.

– Hát mibajod mégis, te suliguli nagy szamár, – mondta a maga módján tréfálkozva.

Az asszony felpillantott rá, s elfordult:

– Nem tudlak ugye itthon tartani vasárnap, mégy a Körbe. Meg kuglizni, meg iszogatni, meg politikázni. Majd onnan nem tom hová jársz.

Az ember elmosolyodott.

– Felülök a lúra, osztán majd elmegyek hun ehhe, hun ahho.

Az asszonynak ujra elfacsarodott a szive.

– Csak énnekem kell otthon raboskodni. Jó a férfinek!

– Hát!… még menyecskézni is lehet ha kedvem szottyan…

– De hun veszek én csak kávét is, meg cukrot, meg rizskását.

– Eszünk habartlét, meg kölest.

Az asszony sürűn törülgette könnyeit.

– Meg honnan tudom én ott, mi a divat?

– Nojsz ott az a divat, ami van. Meg lehetsz ott takarosan rongyba is.

– Meg, magamba. Még vaskonyha se lesz, tudom.

– Jobb a szabad tüzhely, bográcsétel a legjobb étel.

– Jaj teremtőistenem, – tört ki jajveszékelve az asszony, – gulyásné lesz én belőlem!

Felállott s két tenyerébe tapasztva az arcát, ugy jajongott, mint a halottsirató:

– Erre neveltek, erre tanítottak, erre szántak, – tördelte jajszóval, – hogy pusztai piszkos legyen belőlem! Jaj Istenem, Istenem, édes egy gyerekem! Kondásfiu lesz az én gyerekemből.

– Elhallgass már, – rivalt rá az ura, – mert úgy szájon törüllek, minden fogad lenyeled. Nézze meg az ember! Nem látod, hogy az egész világ tele van tanyával. Azoknak jó, neked nem jó? Hát a többi, aki odaki lakik, tán mind azon jajgat, hogy mán nem lehet pletykálni, meg cifrálkodni, mint a debellának! Eh, nem számos az, hogy te mit mondasz. Abbul a kis fődbül soha ki nem vájnál hatszáz forintot, ha idebe lakunk a városba, de ha ott leszünk, osztán nem kell semmire kőteni, nem kell időt vesztegetni a jövés-mennéssel, a körmömmel kivájom belőle a hatszáz pengőt.

– Mire az a pénz? Hát ne vedd fel! Minek építesz ott a világ végin tanyát. Már az egész családját tönkre teszi a pénz miatt… Hogy annak a királynak nincs annyi esze, hogy megparancsolja, hogy ki ne menjen a főd népe a tanyákra, mert semmi se lesz belőlük, csak olyanok, mint a réti farkasok, akinek nincs se országa, se hazája.

– Ne karatyolj már, – kiáltott mérgesen az ember. – Még egy szót szólj, tőkére teszem a fejed! Megyünk ki a tanyára! Punktum!

Evvel sarkon fordult és bement a szobába.

Az asszonyka lefojtotta a sirását és szívdobbanással hallotta, hogy vágja az ura a lehúzott csizmát a kályhasarokba.

Leborult a konyhaszekrényére s úgy elsiratta magát, mint akit temetni visznek ki a tanyára.