KI A TANYÁRA!
Reading edition
Besötétedett s Lukács nehéz, csámpás léptekkel jött be az ólból. Tera épen elszürte a tejet s az orrára ütött a nyávogó macskának. A kis állat furcsán hőkölt vissza a tűzhely alá s a fiatal asszony nagyot kacagott rajta. Ahogy felállott guggoltából s az első szoba felé sietett, csaknem beleütődött az urába, aki épen belépett kivülről.
– No, – mordult egyet Lukács.
Az asszonyka sietett félrehuzódni, mert a gazdának igen goromba kemény keze volt. Még mindig kedve lett vón nevetni a macskán, de félt az embertől, hogy még rászól.
Lukács bement a hátulsó házba s leült az asztal mellé. Letette félöklét az asztalra, másik kezét a térdén nyugtatta s úgy megült maga elé meredve, mintha a saját hetvenesztendős nagyapja volna.
A menyecske észrevette, hogy az ura nem mozog, mert máskor az volt a szokása, hogy legelébb is a csizmát rugta le a lábáról, de most talán éhes, várja a vacsorát.
Sietett hát a köcsög aludttejel s a félkenyeret is levette a tálasról, odarakta az ura elé az asztalra.
Lukács sokáig meg se mozdult, csak bámult maga elé. A kalapja le volt húzva a homlokába s úgy ült, mint egy vad.
Aztán mintha magától mozdult volna a keze, fogta a csuprot, fakanalat s elkezdett enni.
– Gyujtsak lámpát? – kérdezte az asszony.
– No. Még mit, – morgott Lukács s tovább evett.
A sötét szobában csak alig lehetett megkülönböztetni egymástól a tárgyakat.
Tera elszánta magát, hogy meggyujtja legalább az olajmécsest. Egy szál gyufa elaludt, mire ijedten megállott s várta, hogy az ura rákiált. De Lukács ámbár megfigyelte az ügyetlen tékozlást, most nem szólt. Ettől az asszony még bátrabb lett s a gyenge mécsesfénynél elkezdett a macskával játszani.
– No csak hajrá! – rivalt rá bentről az ura, megsokallva a feleség lármáját. – Add ide a fakulát. De szilajon!
Az asszony fogta a fanyelű kisbicskát, amely a konyhaasztalon volt s szaladt be vele az urához, aki nem tudott jóizűen enni, csak ha azzal vágott magának falatot a kenyérből.
Megállott az asztal sarkánál, mint az ember tisztességtudó, alárendelt társa, aki boldog, ha csak láthatja is a gazdáját s nézte, hogy eszik az ura. Azt érdemes volt nézni, mert Lukács egy ételen félkenyeret megeszik.
– No szegeletre gyüttem mán a takarékkal, – szólt a gazda.
– Ugyan mifelől! – csudálkozott el az asszony, akit az ura sose szokott beavatni a dolgaiba.
– Majd a magunk szegénységin leszünk mán, – szólt az ember titokzatos önérzettel.
– Hogy?
– Még ijen jó napom nem vót, mint ma, mióta két ágra szakattam. Mán letették a betüt az én javamra.
Az asszony egyre jobban csudálkozott, nem is sejtette, hogy az ura valamiben sántikál.
– Nem vetek neki egy hetet, megyünk ki a tanyára.
– Miféle tanyára?
– Magunkéba.
Terával megfordult a ház.
– Csak tán nem! – mondta csendesen, ijedten.
Lukács nem méltatta rá, hogy bizonyítsa.
– Á, nincsen abbul semmi! – biztatta magát Tera.
– Nincsen! Ha én mondom, hogy van, ne tudj akkor se köpni, se nyelni!
– Hát mi van? Hogy van! Hát beszélj!
– Megyünk a magunk tanyájára, oszt kivan. A takarék megád hatszáz forintot, megépítjük a tanyát, oszt akkor isten álgya a lapos várost!
– Én bizony nem megyek. Ha te akarsz, eredj, én nem megyek a tanyára!
– Ne tempózz, mint a hasadt fazék! – vetette oda foghegyről az ember.
– Nem bíz én!
– Nem?
– Nem én.
– Osztán mír nem?
– Én nem megyek a tanyára, én nem megyek ki a világból. Fiatal vagyok én még; akarok én még emberhez is szólani!
Sarkon fordult s kiment a konyhába. Lukács csak evett tovább, csendesen, kérődzve, komoran, mint a bika.
– A főd nípe mind oda számít, ki a tanyára. A kevi úton mán alig lakik benn valaki, mindenki odaki van a fődgyén; éngem nem csufolnak több idén, hogy innen kell kimennem a szántásra.
– Hát eriggy ki, nem sirok utánad, – kiabált be nagyobb bátorsággal kivülről az asszony. – Én nem akarok elevenen eltemetkezni.
– De a szádba van az ize a pletykának! – mondta az ura. – Mán csak azír is ki kell menni, hogy ne pletykálj annyit.
Az asszony leült a tűzhely mellett a kisszékre s egy kis fehér porcelláncsuporban tejet vett kézbe; csendesen enni kezdett. Az ura szavára elkeseredett a szíve s könnye fakadt. A kövér könnycseppek leperdültek az arcán és a tejbe peregtek.
– Én pletykálok valaha, – mondta s elfult torkán alig jött ki a hang.
– Hát akkor mír nem akarsz kijönni a tanyára?
– Mer nem akarok! – csattant fel az asszony. – Nem azír adott engem férhe az én édesanyám, hogy esztendőre mán tanyára vigyenek, hanem azír hogy éljek!
– Mit búsulsz. Lesz ott elég örömed!… Ott lesz nekem a lú, neked a tehén… Lesz disztó is. Tyúk is.
Elhallgatott s a csámcsogásán érzett a nagy jóiz, ahogy elképzeli a szép jövőt.
– Osztán lesz mán gyerek is ha nem hazuttál! – folytatta a férj. – Mi? Mit szipogsz?!
– Meg is halhatok én odakinn, mire orvos lát engem!
– Orvos! – mordult fel az ember, – nem vagy te személy, hogy orvos kelljen hozzád! Bába nem is jó?
– A sincs ott.
– Ne szájongj! Csorbaszájú Rácz Lukácsné érti azt a mesterséget. Azok is kint laknak a Vasaskútlaposon.
– Hun van az a mi fődünkhő!
– Hát majd ott tartom neked az ólba a bécsi doktort! De kényes lettél.
Az asszony letörűlte a könnyeit, azután megpróbált tovább enni, de a tej nem folyt le a torkán.
Az ember bent az asztalnál nem evett tovább, de ülve maradt a sötétben s gondolkodott.
– A Gyalpáron jó vályognak való agyagfőd van. Ott mi ketten kihányjuk magunk a vályogot.
– Mán nincsen cigány?
– Á, nem látja ott senki, magunknak csináljuk.
– Jó élet lesz a, – pityergett az asszony. – Ott mán igazán hogy vályogvető cigány lesz belőlünk. Ilyen életre szánt engem az én egy anyám.
– Hát milyenre?
– Hogy én sose lássak mán azután egyebet, csak a nagy eget, meg a nagy sárt… Hogy én mán ki legyek csapva a nyájba, mint a malac… Azt is el fogom felejteni, amit tudok, nemhogy ujat hallanék a világba… Kár vót akkor énnekem olvasni tanulni, ha mán ezután nem látok más betüt, csak aki a tehenem farára van ütve… Jóra nevelem a gyerekemet, annyit mondhatok neki, mint a csirkének. Iskolát se fog látni az én gyerekem, ha az Isten megvér vele…
– Ne szipogj mán, mer odatörülök… Iskolát. Min jár az esze. Arra kell nekem, hogy a tanító verje a gyerekemet. Ne félj, lesz elég szükség rá, ha tizenkettő lesz is. A tanyán mindnek van helye.
– Tudom. Olyanok lesznek mint a bornyúk. Ha bejönnek a városba, csak eltátják a szájukat.
– Annál jobb, legalább somolyognak, mint a rudas ökör.
– Igen majd nevet rajtuk a városbeli, még az is, akinek egy csepp esze sincs.
Elhallgattak. Az asszony a kistányérba öntötte a maradék tejét s a macska boldogan kezdte szürcsölni.
– Én nem bánom, én nem megyek, – tört ki aztán.
Hosszú csönd volt. Akkor felállott odabenn az ember és nehéz, toppanó lépteivel kijött az ajtóba. A mécsvilágon még sötétebbnek látszott fiatal fekete kun képe.
– Hát mibajod mégis, te suliguli nagy szamár, – mondta a maga módján tréfálkozva.
Az asszony felpillantott rá, s elfordult:
– Nem tudlak ugye itthon tartani vasárnap, mégy a Körbe. Meg kuglizni, meg iszogatni, meg politikázni. Majd onnan nem tom hová jársz.
Az ember elmosolyodott.
– Felülök a lúra, osztán majd elmegyek hun ehhe, hun ahho.
Az asszonynak ujra elfacsarodott a szive.
– Csak énnekem kell otthon raboskodni. Jó a férfinek!
– Hát!… még menyecskézni is lehet ha kedvem szottyan…
– De hun veszek én csak kávét is, meg cukrot, meg rizskását.
– Eszünk habartlét, meg kölest.
Az asszony sürűn törülgette könnyeit.
– Meg honnan tudom én ott, mi a divat?
– Nojsz ott az a divat, ami van. Meg lehetsz ott takarosan rongyba is.
– Meg, magamba. Még vaskonyha se lesz, tudom.
– Jobb a szabad tüzhely, bográcsétel a legjobb étel.
– Jaj teremtőistenem, – tört ki jajveszékelve az asszony, – gulyásné lesz én belőlem!
Felállott s két tenyerébe tapasztva az arcát, ugy jajongott, mint a halottsirató:
– Erre neveltek, erre tanítottak, erre szántak, – tördelte jajszóval, – hogy pusztai piszkos legyen belőlem! Jaj Istenem, Istenem, édes egy gyerekem! Kondásfiu lesz az én gyerekemből.
– Elhallgass már, – rivalt rá az ura, – mert úgy szájon törüllek, minden fogad lenyeled. Nézze meg az ember! Nem látod, hogy az egész világ tele van tanyával. Azoknak jó, neked nem jó? Hát a többi, aki odaki lakik, tán mind azon jajgat, hogy mán nem lehet pletykálni, meg cifrálkodni, mint a debellának! Eh, nem számos az, hogy te mit mondasz. Abbul a kis fődbül soha ki nem vájnál hatszáz forintot, ha idebe lakunk a városba, de ha ott leszünk, osztán nem kell semmire kőteni, nem kell időt vesztegetni a jövés-mennéssel, a körmömmel kivájom belőle a hatszáz pengőt.
– Mire az a pénz? Hát ne vedd fel! Minek építesz ott a világ végin tanyát. Már az egész családját tönkre teszi a pénz miatt… Hogy annak a királynak nincs annyi esze, hogy megparancsolja, hogy ki ne menjen a főd népe a tanyákra, mert semmi se lesz belőlük, csak olyanok, mint a réti farkasok, akinek nincs se országa, se hazája.
– Ne karatyolj már, – kiáltott mérgesen az ember. – Még egy szót szólj, tőkére teszem a fejed! Megyünk ki a tanyára! Punktum!
Evvel sarkon fordult és bement a szobába.
Az asszonyka lefojtotta a sirását és szívdobbanással hallotta, hogy vágja az ura a lehúzott csizmát a kályhasarokba.
Leborult a konyhaszekrényére s úgy elsiratta magát, mint akit temetni visznek ki a tanyára.