A DEBRECENI CSORDÁS

Jávor Miska csámpásan baktatott a csordája után. Az állatok sorba kifordultak a kapukon s kinek milyen a természete, a szerint oszlott be a csordába. A mester-utcai tanítóék tehene nagyon víg volt, ami nem tetszett Mihálynak ilyen jókor reggel.

– Az ördög táncoltasson meg a gazdáddal együtt! – kiáltott utána hetykén és hozzá sózta a nagy botot.

Nem volt ugyan semmi kár abból, hogy a Szőke sorra dörgölődik a többi tehenek közt, a gazdájával meg éppen semmi baja nem volt Miskának, mert az öreg tanító mindig első volt a csordásbér fizetésekor, de a lyány előtt akarta mutatni a Jávor-fiú, hogy ki ő.

A lyány ránevetett a legényre s azt mondta:

– Majd megtáncoltatom én magát, csak a gazdámat piszkolja.

A csordáslegény ránézett s nem szólt. A lány vidáman sarkonfordult és beszaladt a kapujukon. Mikor azt becsapta maga után, Miska csordás előkapta a tülöktrombitát s vígan belefujt:

– Tu-túúú! Tu-tu-túúú!

A hang igen szépen rikoltott, de az öreg tanító mégsem örült neki. Megfordult az ágyban odabent az ablakon belől s dohogva, álmosan szólt:

– ’Kasszanak fel a nevednapján.

Nem is tudott többet elaludni, csak hallgatta ingerülten a távolodó tülkölést.

Miska egész délelőtt azon gondolkozott, hogy nem hiába nézte ő ki már régen ezt a lyányt, de mégis nem utolsó szívü lyány: nem hagyta a gazdáját szidni. Az urát se hagyná!…

Másnap reggel, ahogy a szép szőke tehén, fiatal jószág, megint kikarikázott a tanító nagy, zöld, boltozatos kapuján, Miska azt kérdezte a leánytól:

– Honnan is került maga Debrecenbe?

– Hogy tudja, hogy nem vagyok idevalósi?

– ’Szen van szemem. Értek én a jószághoz.

– Majd értek én is a… Szabólcsmegyei jány vagyok én.

– De fel van. Én meg debreceni csordás vagyok!

– Meghiszem.

– Pég a csordásnak nem utósó, mer annak mindig jó. A pásztornak csak nappal, mikor a jószág mellett hever; a civisnek csak iccaka, mikor az asszony mellett melegszik. De a csordásnak éjjel-nappal jól megy dolga. Hát még a debrecenyi csordásnak, mer a kedve szerint tülköli fel az urakat!

Tréfásan kacsintott hozzá és otthagyta a lányt.

Ez utána nézet egy kicsit, aztán egyet perdült s beszaladt a kapun.

Jávor Miska kapta a tülökjét, s visszatrombitált neki. A tülök szava ép a tanító ablakának vágott s kegyetlenül megreszkettette az üvegtáblákat.

– Tu-tú! Tu-tu-tu-túúú!

A tanító, aki tegnap egész nap mérges volt s az egész iskolát megpüfölgette, amért reggel nem tudott aludni, ijedten ült fel az ágyában.

– Ó a pokol fattya! Az Isten némitsa meg a tülködet.

Jávor Miska csak annál vígabban fujta, ebbe öntötte bele minden örömét, hogy olyan jól megmondta a lyánynak, amit akart.

Harmadik reggel még nem volt kint a lyány az utcán, mire ő a kapu elibe ért. Nosza kapta magát s hatalmas jóreggelt fujt ki neki.

Csakugyan jött is a lyány. Eltalálta, hogy neki szólt a nóta, mert igen nevetett.

– Na, mit szól a tülkömhöz? – mondta neki Miska. – Magam csináltam a suta bika szarvából.

A lyány nevetett.

– Jól szól, de jár ide egy huszár, annak réztrombitája van, mikor erre mennek, úgy fújja, mint az égzengés.

Jávor Miska csendesen megpederte a bajszát s csak annyit mondott, hogy:

– Hm.

Azzal a lány is bement, ő meg csak belefújt a szaruba, mint a ki nem hagyja cserbe hűséges jószágát. Ez való a csordához, nem a trombita. Iszen trombitás volt ő a bakáéknál, még lopott is magának egy jó trombitát, de hát avval nem kisérheti a marhát, mer nem ért az arrul.

Hát csak hadd szóljon a régi nóta:

– Tu-túú! Tu-tu-rutú!

De már akkor nyilt az ablak s az öreg tanító rövidre nyirt kerek feje bújt ki rajta.

– Hogy az ördög tutújja meg a lelkedet, te cudar te! Elmenj az ablakom alól azzal az átkozott tülköddel, mert darabontokkal vitetlek be a város tömlöcébe.

Azzal már be is csapta az ablakot.

Jávor Miskának még a szava is elállt a méregtől. Hogy őt, a kiszolgált katonát s a debreceni csordást egy rongyos tanitó, amilyen hatvanhárom van a nemzetes városban, így meri lerondítani!

– No megállj, rektor! Ha kevés a tülökszaru, holnap elhozom a réztrombitát… Legalább az a jány is hadd tudja meg, ki vagyok.

Mindjárt el is szalajtotta érte a kisbojtárt s egész nap azt fényesítgette és gyakorolta a mezőn.

Közben pedig folyton azon járt az esze, hogy nagyon derék jány lehet az a jány, hogy egy ilyen gazdát sem hagyott volt szidni!

Másnap reggel gangosan lépkedett végig a Mester-utcán.

Mikor a tanító kapujához közeledett, a lány már kint állt a szép szőke tehénnel; ez biztosan megint bika után bogárzik!

– Hát hogy vagyunk? – kérdezte Miska a lyánytól.

– Lehetősen! – felelt ez rá másvidéki szóval.

– Hanem azér hogy maga szabólcsmegyei ján, – mondta Jávor Miska, – én meg debrecenyi csordás vagyok! Igaz-e?

– Aszongyák.

– No hát meg is mutatom, ha aszongyák.

Kacsintott, nevetett s elővette a felkötött szűre alól a réztrombitát, a melyik szebb volt mint az arany.

Azzal az ámuldozó lány szemeláttára a szájához illesztette s olyan riadó marsot fújt ki rajta, hogy majd megrepedt a lány füle tőle.

De nyilt az ablak.

A tanító úr kinézett.

– Jöjjön csak barátom közelebb. Ezt már szeretem! A trombitát. Ez igen kedves hangszerem, különösen ilyen jókor reggel. Fogja, itt egy pohár szilvórium érte.

Miska egy percig sem csodálkozott ezen. Elvette a poharat és lehajtotta a finom szilvapálinkát.

– Hanem barátom, – szólt jámboran Boros bácsi a tanitó, – innen nem hallom jól, mer a félfülemre süket vagyok, oszt éppen itt van az ágyam e! Hát álljon oda a sarokra, szembe, akkor hallatszik be jól nekem. Hát fújja el még egyszer!

Miska borzasztóan büszke volt. Odaállt a szemközti sarokra s egy fertályóráig fújta a sorakozót, meg a takarodót, meg még nótát is, a kőrösi lányt.

Az öreg úr szemmel látható gyönyörüséggel hallgatta s mikor behuzódott, ezt dünnyögte a szakállába.

– Megállj, nem soká lesz kedved itt trombitálni a fülembe.

Másnap reggel újra elhozta Miska a trombitát. Kissé csodálkozott rajta, hogy a tanító nem siet a pálinkával. Mikor jól kiharsogta vele magát, végre nyílt az ablak s az öreg úr vereslő szemmel intett neki.

– Ez a magáé, ez a pohár pálinka. Ej, be szeretem a trombitaszót, – mondta neki álnokul, látva, hogy már most is sértve érzi magát a legény, mert későn kapta s mert hitványabbnak érezte az italt.

De azért Miska sokszor gondolt rá, hogy nem csuda, ha az a jány nem hagyta szidni a gazdáját, derék ember az! Vigasztalta magát ezzel, a reggeli rossz érzésért.

De harmadik reggel nagy boszúság érte. Hiába trombitálta tele a világot, kétszer-háromszor is elfújta a riadót, a sorakozót, nem nyilt meg az ablak. Miska utoljára elúnta a kuncsorgást.

– Hát lesz valami, vagy nem? – mondta s közvetlen az ablak alá állva, beletrombitált, hogy reszketett az üvegtábla.

Úgy tetszett neki, mintha az öreg tanító bent állana s figyelne.

– Ejha! – kiáltott fel, – potyára?! Majd ingyen fuvogatom neked itt a trombitát.

Közé vágta a botját a szőke tehénnek s elment a csordával.

A jány ott várta másnap reggel s szólt:

Mi lesz a trombitával?

– Haggyon nekem békét egy szabólcsmegyei ján: aki az ilyen hupcihér fösvény álnok rektornak pártjára tud állani!

A lány elbámult.

– Hej pedig! Pedig kár vót velem kikezdeni. Mert nem tudják azt Szabólcsban, mi a debrecenyi csordás!… Mer ha a debrecenyi püspök is valaki! meg a debrecenyi kántor! hát még a debrecenyi csordás!… Hanem hát persze hogy annak mán lefujtak! De le bizony. Le annak!

Mán tudnillik annak, hogy debreceni csordásné legyen egy szabolcsmegyei lányból…

S Jávor Miska ott hagyta a jánt is, a gazdáját is, még egy tülkölésre se méltatta őket, csak a tizedik háznál fújt bele dühösen a suta bika szarvából csinált tülökbe, hogy:

– Tu-túúú! Tu-tu-tu-túúú!