CSATA

A két lány reggel óta együtt kapált.

A nehéz dologban már összeszoktak s feltámadt köztük a munka-barátság. Egészen elfeledték, vagy inkább természetesnek érezték, hogy egyikük nagygazdalány, aki csak szeszélyből kapál, a másik szegénylány, akinek kenyere a kapa.

Végin voltak a rendnek s már vagy tizedszer értek le az utszélre, ahol legelőször kezdték a munkát.

– Jaj derekam, jaj csontom! – kiáltott a nagygazdalány, amint egy percre megállottak pihenni.

Két tenyerét hátra tette, úgy nyomogatta vele a gerincét, amely megfájult a hosszas görnyedéstől.

– Meg kell kenni! – nevetett csendesen a másik s szintén felegyenesedett, mint a fiatal vessző; meg sem látszott rajta, hogy hajlott az imént. Tetszett neki a kényes gyerek, aki már belehal tiz órára egy kis kapálásba.

– Nem jövök én többet káposzta kapálni! – duzzogott Klári, a nagygazdalány. – Ugy kell vigyázni, az ember majd megmered. Ha egy kicsit megmozdítom a kapával, mindjárt kidül!

– Kényes a káposzta, mint a kisasszonyok! – mosolygott csendesen Erzsi.

– Kényes az én derekam!

– Kényes vagy te magad is, mint a káposzta!

– Nevettek.

Szekérzörgést hallottak s egyszerre néztek el jobbra, a falu felé, le a völgyes sikra.

– Vajjon ki jön erre! – mondta Klári.

– Pataki Pista, – szólt természetesen Erzsi.

– De könnyen megismered!

– Ismerem.

Egyszerre valami került közéjük. Pataki Pista nagyon jár mostanában Klári után. A lánykának el is pirult az arca. Sietett sort fogni, tovább kapálni, hogy a legény itt ne kapja éppen az utfélen.

Egyet-kettőt szisszent, mert most meg attól fájult meg a dereka, hogy ujra hajolni kellett, de már nem volt kedve sem tréfára, sem bizalmasságra.

Dolgoztak.

Sűrű apró gyom verődött fel a káposztasorok közt; még ártalmatlanok voltak, de azért a vékony káposzta szálak gyáván, félve nyultak fel közülök s egyikük sem mert arra gondolni, hogy szembe szálljon, harcra keljen a buja dudvákkal, a fiatalon is vastag kakastaréjjal, a hamar soklevelü bürökkel, az alattomosan meglapuló, drótszárú porcfűvel, meg a többi ismeretlen bennszülött ellenséggel, akik itthon vannak itt a káposztakertben és mire észrevennék, már mind eleszik az életet a drága kis ültetvények elől, akik kecsesen, ijedten emelik harmatosan kövér levelüket.

Klárika haladt elől. Ő a gazda, ő az első.

Hiába, nem soká birta, pihenni kellett. Felegyenesedett hát s rátámaszkodott a kapára.

– Jaj teremtőm, de megvénültem, – mondta.

– Nem vénülsz te meg soha, Klári.

– Mért?

– Mert már tíz órára fáj a derekad a kapától.

– Hisz annál hamarább!

– Ó, aki nem bir kapálni, nem megy az kapálni; pedig aki nem kapál, sose vénül az meg, – bölcselkedett Erzsi.

A nagygazdalány nevetett s úgy rengett-ringott felső teste a kapanyélen, mint a rózsatő lombja a karón.

Erzsi is felállott. Az ő arca is piros volt, de nem foltos, fehérrel tarka, mint az almavirág, mint a Klári arca, hanem egyszínű, árnyalatlan, hus-piros; olyan volt a karja is, a nyaka is, le a vállon az ingvállba, ameddig nap süti.

Átvette mind a négy sort s Klári hagyta, hogy szapora munkáju kapája az ő dolgát is végezze.

A szekér nemsokára itt volt. Erzsi annál buzgóbban dolgozott. Nem akart szóba állni a legénynyel. Úgyis nagyon nem tisztességes dolog, hogy egy ilyen kisgazda legény, ahelyett, hogy keresne magának egy jó dolgos, nekivaló szegény lányt, nagygazdalány után szalad… Erzsi haragosan húzta össze a szemét s úgy dolgozott, mint a gép.

És mégis neki kiáltott először Pataki Pista, mikor itt zörgött csendes rázással a szekere.

– Téged se fogadnálak meg Erzsók!

Erzsi érezte a megaláztatást. Csak azért szól hozzá, mert hozzá szabadon szólhat. Ő csak szegény lány. Fajtája…

Összeszorította a fogát, hogy ne is felelhessen.

– Nem vigyázol a kisasszonyra! – tette hozzá a legény.

– Ó az ördög vigye el! – nevette el magát a nagygazdalány – mért volnék én kisasszony.

– Hásze parapli van a kezedbe!

– Az a! – nevetett a lány és a nap felé emelte a kapát. – Jobb volna, ha ide jönne, osztán árnyékot tartana, míg mi dolgozunk!

– Ó, árnyékon csak heverni jó, nem dolgozni! – szólt bele Erzsi.

– Énnye, pedig mán ugrottam lefele, – tréfált a legény.

A két sárga ló tovább vitte a szekeret s a legény visszafordult az ülésdeszkán, úgy kiabált ide:

– Jaj Istenem, teremtőm, hogy rakom fel azt a kis lucernát! Jöhetnél segíteni Erzsus, látom van érkezésed. Klárit, ezt nem merem híjni!

– Pedig elmennék!

– Jaj megáld az isten! Rám fér a segítség, mint a hátamra a bot.

– Majd odaszánom ezt a kapanyelet! Jó?

– Jó bizony!…

Nevetve néztek egymásra s Erzsiben forrt a méreg. Nagyon, nagyon illetlennek találta ezt a hosszu diskurálást. Látszik milyen lány a nagygazdalány. A dereka elfárad, de a nyelve nem… Kell az? így kiabálni utána egy legénynek!

Lesütötte a fejét s vágta, de úgy vágta a földet, ahogy csak lehetett.

Klári még sokáig viháncolt magában, míg csak hallani lehetett a legény fütyölését, aztán fanyalogva ment utána Erzsinek.

– No eressz engem is… Mán jó van… Birom mán a kapát!

Elfoglalta az első két sort s szótlanul haladtak előre.

– Hej, derék legény a!… – szólalt meg egyszerre, csendes őszintén Erzsi.

Klári kuncogva nevette el magát.

– Olyan mint a többi.

– Nem olyan!… Derék legény ez… Kevés van ilyen… Nem iszik, nem pipál! Nem szórja el a pénzt.

Fontoskodva beszélt, mint a szegény asszonyok, akiknek minden nagy dolog s akik mindig panaszkodnak, ha felveti is őket a bőség.

– Csendes ember, – folytatta egyhangú szürke darálással, – de igen jó dógos. Nem sok kell neki. A multkori bálon se kötött ez egy krajcárt se, csak amit muszáj vót. A koronát a belépésnél.

– Hát a muzsikusoknak nem adott?

– Adott négy krajcárt, csak hogy éppen meg ne szólják. Belökte a kalapba. Aki akarta azt is gondolhatta, hogy tány husz krajcárt is adott.

A nagygazdalány megütődött. Valamit nem értett. Keveselte a gavallérságát. Mintha a szegénység szaga csapta volna meg az orrát.

– Jó ember. A feleségéhez is jó lesz. Az anyját is úgy tartja, mint a pohárba. Pedig az egy préda asszony, moslékba önti a paszulylevest, ha megunja enni. A multkor is mustrálta érte a fia… De az nem becsüli a maradékot. Az minden másodnap főzni akar.

A nagygazdalány csodálkozott. Olyan lassan kapált, mintha aludna. Erzsi minden vágással ott volt a sarkában. Ő sietett. Beszélt.

– Van is neki. Van egy kis földje. Öt köblös. Az apjárul maradt, avval ü már azt teszi, amit akar. Ha megházasodik, azt ü magával viszi. Jól jár vele valaki.

Ujra hallgattak. A nagygazdalány megszólalt.

– Öt köblös! A mi kertünkalja is ötköblös.

De Erzsi nem ügyelt semmire. Folytatta.

– Jól imádkozott az Istennek, akit ez elvesz. De meg is érdemli a jó asszonyt. Dógosat. Amék rendbe tartsa, mosson rá, főzzön neki. Olyat, amék tudja, milyennek kell lenni a derék szegény asszonynak. Se sokat, se keveset… Mert mégis nem kódus. Háza van, fődje van… Meg kell lenni, ami dukál.

Már ezt úgy mondta, hogy kést forgat vele a másik lány szívébe.

Klári a hangjából érezte meg s biborvörös lett az arca a szégyentől, hogy ez a kapáslány felteszi ő róla azt, hogy ő hozzá tudna menni ahhoz a legényhez. Izgatott volt, dühös. Ha egy szál káposztát kivágott, észre sem vette, rátaposott.

Erzsi folytatta:

– Hát bolondulnak utána a lányok… mert tud a nyelvükön. Szeret velük tréfálni, de azért meggondolja az, kit vesz el… Más is meggondolhatná, hogy csábítgassa-é, azért, hogy olyan igen szép a bajusza.

– Jó lesz a kapa alá nézni! – kiáltott rá Klári.

Erzsi ijedten vette észre, hogy egy szál plántát kiborított. Az elsőt a mai napon. Lehajolt és elültette.

Szótlanul, versenyezve dolgoztak tovább.

A nap égetően meleg kezdett lenni. Klári megállott és levetette piros pettyes fehér réklijét s ledobta. Ő is ingvállban maradt.

Nemsokára végire értek a sornak. Pihenés nélkül fordultak vissza az uj rendben.

A hőség rettenetes, kiállhatatlan volt. A nap így még égetőbben perzselt, szabadon érte a bőrét, kivágott nyakát, le az ingváll alá, keresztül az ingen.

Hirtelen elhatározással ott hagyta a kapáját s visszament a rékliért.

Amint a piros pettyekre pillantott, valami villant fel az agyában. Hisz az a legény ragyás! Tele van az arca himlőhellyel!

Mig a réklit felöltötte, oda fordult Erzsi felé s azt kiáltotta neki, gúnyosan, megvetően!

– Ragyás… Hisz az ragyás!

Erzsi meghökkent. Mintha rémlene neki is, de nem emlékezett rá.

Hiába idézte maga elé az arcát, nem látta rajta. Hanem eszébe jutott, hogy mikor még kis iskolások voltak, éppen mikor az öreg tanítót temették, Pataki Pista nem volt iskolában, mert nagyhimlős volt!… Lehet, hogy ragyás… de csak nagyon kicsit…

– Nem is látszik rajta! – mondta határozottan.

– Nem! – kacagott fel Klári. – Ilyen ragyák vannak rajta!

A mutató ujja első izét mutatta.

Jóízüen kacagott.

– A mán csak utólsó, ha valaki ragyás! – mondta.

A szava, mint az éles kő vágott Erzsi szivéhez.

– Azér jó vón ugy-e! – csapott vissza egy mérgezett szót.

Klári felcsattant.

– Mit… Mit képzelnek ezek! Hát azt hiszed, nekem egy ragyás is jó!

– Jó bizony a szépe! Kiválogatják! Oszt azt hiszik, hogy szegény lányoknak, mán a csutkája is jó, meg a törekje!

Klári csipőre tette a kezét. Erzsi is harcrakészen nézett farkasszemet a kapa mellől.

Egy percig végig-végig méregették egymást.

Akkor a nagygazdalány megrántotta a vállát.

– A cipőmről se ráznám le a port egy ragyásért… Erigy csak utána, nem szakasztom le előled.

– Nekem semmi közöm hozzá…

– Látom!

– Hát nem jól látod!

A kapáslány lehajolt s tovább dolgozott.

A nagygazdalány pedig lesimogatta a ruháját, megrázogatta magát, hogy a szoknyája ráncai jól essenek, a réklije gyürődései elsimuljanak s öt ujjal elfésülte a homlokáról a rövid hajakat. Aztán hátat fordított a kapálásnak s elment a sarki bokorhoz, amelyre le volt dobva a vasalt sárga kendője, azt felkötötte, gondosan, csinosan.

Észre sem vette, hogy amerre járt, mindenütt utat vágott kis cipője a megkapált szegény palánták közt.

Mikorra elkészült, hogy haza menjen, Pataki Pista már megint itt volt a lucernás szekérrel. Megállította a lovakat, úgy tett, mintha valami baj volna.

– Hova, hova Klárika?

– Két szemem után.

– Jobb a négy szem után. Üjj fel na…

Klári kényesen fordította el a fejét. A legény ujra biztatta.

– Jobb lesz itt a lucernába. Akár a hintó, akár ez. No Kláriska!

Klári megvetően, gyülölködve nézett az arcába.

– Menjen a fajtája közé. Négy krajcáros gavallér… Ott az a jány! Intsen neki. A nem bánja, ha rücskös is!… Azért annak maga a legszebb!

Elbillent, hogy csak úgy röpült a szoknyája és szaporán átment a lovak előtt az út tulsó felire s nemsokára letért a gyalogösvényre, keresztül a buza közt.

A legény meg csak nézett, nézett, utána nézett a gőgös kis pávának, aki éles késsel metszette ketté minden reménységét.

Utána nézett, hogy kavarodik bele a kék szoknya a zöld buzába, hogy virít ki a fényes sárga kendő csillogva a napfényen s hogy távozik, hogy eltünik, mint hajnali álom, amely olyan nagyon szép s olyan könnyen elillanó…

Végre visszanézett a káposztaföldre.

Erzsi akármilyen lassan dolgozott is, ekkorára már egész közelre ért.

A legény gubbasztva ült a szekérben s hosszan nézte el a fürgén, ügyesen dolgozó leányt, az egészséges, izmos testet… Addig nézte, addig nézte, mig végre ott állott előtte. Az utnál. S felegyenesedett.

– Erzsi te…

A lánynak lángvörös volt az arca, de a karja is, a nyaka is… Meleg van. S a szeme könnyes volt.

– Hová ment ez?

– Hová! – rántotta meg a vállát a lány. – Hát tisztult a gazbul. Mintha ez a káposzta ni, csak kihuzná a lábát, osztán elmenne a hazájába, mert itt nem jó a dudva közt…

A legény nem igen értette. De azért ott felejtette a szemét a lányon, akit olyan jól ismert, hiszen mindig együtt élnek, mióta élnek, csak éppen az nem jutott eddig eszébe, hogy…

A lány hirtelen felpillantott s élesen, kiváncsian nézett a legény arcába. Kutatva futott végig az arca szinén egypárszor, aztán mosolyogva sütötte le ujra a tekintetét.

A legény kitalálta, hogy ez most megnézte, csakugyan ragyás-e? Elvörösödött, mélyről jövő hőségtől, amely kitüzesítette barna arcszínét.

– De te azért türöd a ragyást?… – mondta csendesen.

A leány csiklandósan fölkacagott. Fojtva, befelé. A nevetés megrázta az egész testét s a melle rezgett. Keményen, a kemény ingben.

A legény is nevetett. A fogai fehéren villogtak ki, mint a farkasé. Harapósan.

– Na megállj… te rigó!… Hász én nem tudtam… Honnan tudtam vóna, hogy te… szereted a ragyást!

A lány hangosan felkacagott s az arcán lecsordult egy könycsepp.

Elfordult, el akart menni, de azért ott maradt. Állva, háttal, lehajlott fejjel.

A legény szívvel, örömmel, tüzzel, hallgatva nézett a leányra, a derék, asszonynak érett teremtésre s megszólalt:

– De most mán tudom… Hallod… Tudom mán, ne busujj!…

A lány elszaladt. Végig, végig a káposztáson. Ott kapta fel valahol a Klári otthagyott kapáját. Azzal kezdett uj rendbe a tulvégen.

A legény utána nézett. Nevetett rajta, hogy a lány egyszer sem pillantott többet vissza.

– Tudom én azér! – billentett az ujjával, – szaladhatsz mán, mégis én kötöm be a fejed.

És igen, igen jó kedvvel rántotta meg a gyeplőt.

Mikor messze elment, mikor már régen nem hallotta semmi neszét a szekérzörgésnek, akkor Erzsi felállott, felegyenesedett és nagy lélekzettel, győztesen, diadalmasan nézett végig a csatatéren.

És könyes szemmel bámult arra, amerre elment a ragyás… akit elhódított a finom, gazdag lánytól.

Aztán tovább kapált.

S a kényes, vékony uri palánták vidáman maradtak el mögötte hosszú sorral, hogy megszabadultak az erőszakos erős vetélytársaktól, akik elszijták előlük az életet. És a karcsu kis testek úgy emelték fel a leveleket, mintha napernyőt tartanának a nap ellen.