A PEREGRINUS

A Jókai regényéből maradt itt.

Nagy, vaskos, tökfejü ember volt. Fekete, szutykos pipája egy percre sem aludt ki s olyan szomoruan, olyan bánatosan nézett a világba, mint azok a szép, szomoru szemű ökrök, amelyek kérődzés közben mintha azon busulnának, mit lehetne kezdeni ezzel az ő impozáns koponyájukkal, ha nem hiányoznék belőle az ész.

A pátriámban találkoztam vele, valahol Szatmárban. Épen abban az időben, míkor már nem hittem az ősállatokban, mikor legjobban sajnáltam, hogy a mese csak mese.

A papnál voltam s a derék tiszteletessel a szociális problémáról beszéltünk s utálva ittuk a könnyű kerti bort.

A papnak csinos lányai voltak, de azok átmentek a szomszédba s mi egyre beljebb haladtunk a magas polítikába.

Nagyon, nagyon untam magam. A pap szocialismusa, a csikarító savanyú bor, a cserépkályha földszagú melege megfeküdte a szivemet.

Ekkor lépett be hozánk a csendes vendég.

Már találkoztunk egy köszönésnyire, tudtam, hogy ő a tanító. Úgy jött be közénk, mintha ebben a percben ment volna ki s most csak visszajönne. Szótlanul vette a poharát, amely eredetileg a papné pohara volt, de teletöltve árván maradt s kiitta, mint akinek soron kívül pótolnia kell a mulasztását.

A pap a cselédbérekről elmélkedett. Keveselte a nép szempontjából és sokalta az urak szempontjából.

Úgy hallgattam a beszédét, mint a távoli harangszót, amiről eszébe jut az embernek, hogy meghalt valaki, de nem érdeklődik, hogy ki… Úgy sem ismerem…

Néztem a tanítót. Fekete bőrén nem látszott, mennyi idős lehet. Kondor haja, mínt a disznóserte, fénylett, ezüstös foltokkal tarkázva. Fekete cseréppipája, mintha be lett volna nőve vastag ajkú, sötét mélyű szájába s vékonyan füstölgött.

A pap észrevette, hogy szórakozott vagyok, fel akart eleveníteni, töltött, koccintott. Alig kóstoltam meg. A tanító áhitattal ivott, méltósággal, szent komolysággal.

Hallgattunk. Resteltem, hogy a pap azt higyje, mintha éppen nem törődnék avval, amit mond s hozzáfogtam gondolkodni, miről is volt szó. Meg akartam indítani a beszédet, mert szép hallgatni és jó, egy eldugott kis szamosháti pap okosságát a legnehezebb társadalmi problemákról.

Azt mondtam, úgy szemeszöktibe, hogy a cselédbér már sok a munkásnak és kevés az úrnak…

– Hogy érti ezt, uram?

– Úgy, hogy ma a magyar munkásnak nincsen igénye, csak a pálinka erányában, hát minél több pénzhez jut, annál rosszabb. Sok neki az is, amit kap. Az úrnak pedig kevés az ilyen munkás, mert dolgozni, belterjes gazdaságot vinni ilyen munkással nem lehet. Kevés amit fizet, drágább emberekkel kellene dolgoznia, akkor volna haszna…

A pap magas, sima homloka redőkbe húzódott s igazat adott nekem, de egyúttal minden oldalról megtámadta a kijelentésemet.

Hagytam, hallgattam, nem figyeltem, nem bántam.

Néztem a tanítót, akinek az arca olyan nyugodt volt, mint a fekete bivalyé. Csak néha mozdult meg két oldalt egy-egy redő, mikor a pipából a füstöt szííta be, szabályosan, mint a gép.

Azt magyaráztam magamnak, hogy ez az ember egyáltalán képtelen nagy lelki megrázkódtatásra, csak él és vegetál, mint a növények, s levontam belőle a falusi ember tipusát és szinte embertelen nagyra nőtt előttem az a titokzatos erő, amely áthatja ezeket a vidéki embereket s egy egész életen át megtartja ugyanazon a helyen, ugyanazon körülmények közt, megrögzött, lehetetlen szokásaikban, kis körükben, amely egyre szükebbé lesz nekik, s amelyből egyre lehetetlenebb kivergődniök, míg csak el nem jön a nagy szabadító, a halál s meg nem nyitja előttük is az örök végtelenséget…

És mégis nyomasztólag hatott rám ez az ember, mintha valami rettenetes, valami vigasztalhatatlan, végtelen bánatot sugározna ki magából. Valami meleg bánatot, amely láthátatlan sugaraival betöltene a szobában mindent s engem is áthevitene, a könnyezés felé vinne. S valóságos lankadtság fogott el, mint elalvás előtt, mikor az érzékek elbágyadnak, de a szellem dolgozik.

Nem csodálkoztam, mikor azt láttam, hogy a tanító arcán könnycsepp kezd lefelé ereszkedni.

Nyugodtan és természetesen nézett maga elé, úgy látszott, semmit sem látott és semmire sem gondolt s mégis megnedvesedett a szeme s könnypatak eredt belőle. Vékony erecske, a mely gyorsan futott le az arca árkain, s hamar beleveszett a kurta, durva szálú bajusz erdejébe.

A pap felkiáltott.

– Mi baj tanító úr?

A tanító odafordította rá a szemét.

– Láncos adta! – nevetett a pap, – tanító úr! Ejnye! Ejnye!

Jóakaratu volt a hangja s bort töltött a poharakba. A tanító megint olyan komolyan, nagyszerűen ivott, ahogy imádkozni is csak templomban lehet.

– Ez az ember!… A tanító úr! – mondta a pap s hozzám fordult. – Hiszi-é uram, hogy legalább negyven helyen volt már tanító az öreg úr!

Meghökkenve néztem rá.

– A Drávától be Brassóig minden isten elátkozta kis falut végig szolgált. És kérem, olyan nagyszerűen tanít, hogy olyat én nem láttam soha. Nincs az a tökfejű gyerek, az a bikakölyök, az az igazi parasztpulya, akit egy esztendő alatt meg ne tanítana írni, olvasni, számolni. Összeadni, kivonni, szorozni, osztani: fejből. Valóságos csuda az!… Hogy mi a módszere, senki sem tudja, tán ő maga sem. Az bizonyos, hogy nem Pestalozzi találta ki. Hanem, hogy a magyar parasztnak az eszét ismeri, tudja, mire való, mennyi fér bele, mi kell neki, az is bizonyos…

Nevetett és jó kedvvel nézett az öreg tanítóra, aki érzéketlenül ült a helyén, mint egy darab fa.

– És kérem, – folytatta a pap, tekintélyes papi gesztussal, – tudja ön, mi a tragédia?

– Nem.

– Nos, tehát az a tragédia, hogy ez az ember, akit aranyba kellene foglalni, mert negyven esztendő alatt negyven magyar községet szabadított fel az analfabétaság szégyene alól, ezt az embert az állam nem fogadja el tanítónak. És ahelyett, hogy dupla nyugdíjat adna neki, ha már negyvenszereset nem adhat, – hiszi-é, hogy soha, még egyetlenegyszer egy fillérrel sem jutalmazta meg! A leghaszontalanabb kis tanító ís kap államsegélyt, ez az ember soha sem kapott!…

Komor tekintéllyel nézett körül és folytatta.

– De most fog kapni. Most én jártam utána. Voltam az esperesnél. Beszéltem vele. Voltunk a tanfelügyelőnél együtt, az is megigérte, egészen a magáévá tette a dolgot. És most, végre, egy kis valóságos pénzhez fog jutni a mi öregünk!…

A tanító nem örült és nem búsult, nyugodtan nézett maga elé.

– És tudja ön, hogy mi a komédia? – kiáltott a pap, – az a komédia, hogy ez a derék ember kilenc gyermeket nevelt fel! Ez a komédia!… Mind a kilenc fiú! Uram, s mind a kilenc tanító lett! Hát ez az ember nem érdemli meg az államsegélyt?

Az öreg tanitónak a vállára tette a kezét s bizalma, megelégedése jeléül megrázta.

– Igyunk, – mondta aztán. S ittunk. A vén tanító ivott, behunyt szemmel, mint az igazhivő, aki Mekka felé fordul, ha imádkozik.

Akkor letette a poharat s megszólalt.

– Azért nem jó sokáig egy helyen lenni, mert nagyon kiismerik az embert.

Fakó, szintelen, erélytelen hangja volt, mint aki nincs hozzá szokva a beszédhez.

– Az kell a jó embernek, hogy kiismerjék, – mondta a pap. – De fogadom, innen nem is megy el most már, míg csak nyugalomba nem megy valamék fiához. De még azután is itt marad. Nem való már bátyámnak a tanítás, itt marad köztünk, majd betesszük a szövetkezethez, osztán egy kis borocska, egy kis kenyerecske mindig lesz a számára, míg él…

Meg voltam hatva. Nincs jobb nép a világon – mondtam magamban, mint a falusi pap, magának sincs semmije, mégis mindenkiről gondoskodik, a ki jó ember…

De a tanító belenyult a zsebébe, kivett egy lapot. Rettenetes apró betükkel sok-sok oldal volt tele nyomtatva. Kiterítette maga elé és elővette nagy szemüvegét, amelynek foglalata el volt törve, de fekete cérnával meg is volt kötözve. Azt az orrára helyezte s messze eltartva magától a lapot, valahol középen rábökött egy helyre, amely már meg is volt jelölve körömcsinálta kereszttel.

– Mi az? – kérdezte a pap.

– Ohon a’! – Mondta a tanító s elébe tette.

A pap felolvasta: Magyar-Jesztreben (Zemplénmegye) tanítót keresnek…

– Mit akar ezzel? – riadt rá az öregre.

– Megyek oda!

– Megy a fenébe.

– Mán megfogadtam Katona Jánost, tizenkét forintért elvisz.

– Az ördögbe! – szitkozódott a pap, egészen elveszítve a fejét, – hát ez micsoda! Mi a menydörgös menykő már ez… Hát miért akar elmenni innen?

A tanító megvakarta a füle tövét fekete mutatóujjával s felvonta a szemöldökét a homloka tetejére.

– Hát mit csináljak én itt tovább? Még hogy rám jöjjön valamék vaskalapos, hogy nem jól tanítok. Mit kell itt tanítani tovább? Írni, olvasni minden gyerek tud, a vásáron se csapják be, én bizony nem fogok nekik nyavalyákat, csillagászatot, meg természettant tanítani. A krumplit tanítsam nekik könyvből? Elég ha meg tudja kapálni. Megyek én oda, Jesztrebbe. Az egy olyan kis falu, hogy oda nem kerül tanító soha. Vótam mellette eccer Imregen, valami húsz esztendeje. Ismerem.

El voltunk szörnyedve. És mindezt olyan természetesen, olyan egyszerüen mondta el, mintha a világ legrendesebb dolgáról lenne szó.

– De ha elmegy, nem kapja meg az államsegélyt! – kiáltott rá a pap.

– Nem kell nekem alamizsna – intett türelmetlenül az öreg. – Ugy se tanítok én fizikusnak egy parasztgyereket se, nekem ne parancsoljon a miniszter.

A pap vállat vont s kétségbeesetten nézett rám, mintha azt mondta volna, hogy: bolond, hát bolond!

Csöndben ittunk egyet, aztán szótlanul ültünk egymás mellett jó ideig.

– Tizenkét forintot kért Katona? – kérdezte a pap. Talán csak azért szólt, hogy jelezze, megéreztesse, hogy ő azért nem fordul el haraggal tőle.

A tanító megmozdult s szaporán szipogatta a pipát. Apró szókkal mondta.

– Hát tulajdonképen tizet kért, de hát azt mondtam neki, hogy: nézze barátom, magának vissza is kell ám onnan jönni, hát adok még két forintot visszafelé útra.

A pap nem bírta tovább, felállott. Csaknem szétpattant. Fújt. Járkálni kezdett.

Nagysokára a tanitó még egyszer megszólalt.

– Meg osztán… a feleségem…

Elhallgatott s még szaporábban, pislogva szivogatta a pipát.

– Mi baj a feleségével?

– Hát hogy én még csak maradtam volna, mer mán egészen elfelejtkeztem arrul, hogy el is kell innen menni eccer, de a feleségemmel összekaptunk az este, osztán azt mondta az asszony, hogy mán nem szeretem űtet, mán a falut szeretem, nem űtet! Azér nem megyek el innen. Bezzeg, mikor még űtet szerettem, akkor tudtam minden esztendőbe költözni, pedig akkor tele voltunk pulyával…

Mint villámlobbanásban, úgy látszott meg ennek az embernek az igazi képe… S mint valami csodalényre bámultam a konokfejű öregre, aki furcsa, bamba daccal nézett maga elé a pohárba, az üres pohárba.

A pap is leült, lekönyökölt, maga elé meredt, aztán megszólalt.

– Beszéljen vele valaki!… Na hát! Egy hetven esztendős vén ember! Aki egy hatvanhat esztendős öreg asszonynak egy bolondos szavára felszedi a sátorfát és megyen tovább világgá, mikor már megpihenhetne a negyvenesztendős bujdosás után…

Félve és féltve néztem az öreg tanító arcába. Semmi sem volt azon. A könny nyoma is úgy elpárolgott, mintha a nap felszárítja a vízcsöppet.

Végre megszólalt:

– Én nem egy hatvanhat esztendős vén asszony szavára indulok meg… hanem a feleségem szavára!… Ha neki így jó, nekem még jobb!…

Fölvetette a fejét s fölbiggyesztette az ajkát.

Kétség és remény közt néztem. Minden ember valami nagy, nagy titok. És a legszimplább is megfejthetetlen. Emberészszel elérhetetlen.