KÉZFOGÓ LESZ

– Kifelé, kifelé, apró szentek, semmi szükség rátok láb alatt. Nézze meg az ember, be fagyosak. No bizony most fagy le a csikó szarva.

Két öklömnyi csöppség görbére huzza a száját és kisomfordál a pitvarból. A nagy lány pedig behinti szép sárga homokkal a ház földjét, a friss tapasztást. Szombat este van, ilyenkor kikergetnek mindenkit a házból a tapasztó asszonyok.

Odakint az apróság úgy fagyoskodik, mintha muszáj volna vele. Mintha nem is ők volnának, akiket a világért sem lehet máskor becsalogatni a hidegből.

Szerteszét az egész család. A gazda az utca közepén ácsorog Kákány Danival, az anyjok meg oda van Tót Borcsáéknál, ahol ma kézfogó lesz. A legényfiú az ólban motoz, a „nagyanyám“ az udvar hátulján rakogatja össze a kórót s közben mohog az unokáira, akik tudnak lomolni, de nem takarítani. A süldő fiú a kézfogós ház ajtajában lesi a szót. Ez a nagy esemény foglalkoztatja különben ma az egész világot.

Alkonyodik erősen, a nap gyorsan megy fel a falon, az árnyék egyre hüvösödik.

Magas száll legény állít be a kis kapun. Ócska guba van rajta, de azért messze látszik, hogy ott lesz a kézfogóban az este.

– Boka Lajos bácsi jön – szalad be az egyik kis gyerek és suttogva jelenti az ujságot.

A nagy legény megáll a ház előtt.

– Hol van Berti? – kérdi a fiúktól.

– Az ólba?… – sivítja mindakettő.

– Az ólba?…

Elindul, ujra megáll. Nem Bertivel van neki szólni valója, hanem azzal a nagy lánnyal, akinek odabenn ma annyi a dolga, hogy a félvilágért se nézne ki.

– Az ólba van? – kérdi ujra a legény. A két kölyök erősen bizonygat a fejével.

– Hát odabe ki van?

– Rozi.

– Hát még?

– Csak Rozi. Tapaszt. Nem szabad bemenni.

A legény egyet köszörül a torkán, nagyot gondol s belép a pitvarba. Megbiccenti a fejét és beköszön a sötét szobába.

– Jó estét.

Egy percig semmi nesz. Akkor kiszól a lány:

– Berti az ólba van.

– Hallottam.

Azzal csak menne befelé, de a lány nem türi.

– Nem lehet bejönni. Nem azért tapasztottam hogy a maga patkója felvágja.

A legény megáll a küszöbön, kalapja éppen a szemöldökfát éri. Nehéz kezével kétfelé törüli kis bajuszát és neheztelve szól:

– Te se bántad mindig, ha az én patkóm felvágta a házatok földjét.

– Elég, ha most bánom.

– Rozi, – szól keményen felfortyanva a legény – eljössz?

– Hová? – kérdi dacosan a lány.

De már ekkor nem bánja a fiú, akárhogy fel is vágja a patkó a földet, két-három lépéssel benn van a lány mellett, megfogja a felgyürt ujjból szabadon álló szép gömbölyü kart, hogy minden ujja belevág a húsba s minden szó után görcsösebben markolva meg, rekedten mondja:

– Ha el nem jössz, Rozi, az Isten legyen irgalmas, kegyelmes minden jó léleknek.

Azzal gyöngén megrázza a lányt, sarkon fordul és kimegy.

Odakint megrázza magán a gubát s az ól felé ballag. Bent az eladó leveri tenyeréről a homokot, legyüri a ruha ujját, nem akarja, hogy meglássák a szorítás helyét, s kezefejét odaszoritja égő arcához. Lehajol és a legény patkójának a nyomát szépen elsimitja mezitlábbal és sürübben hinti be homokkal.

A nagyanyó jön be a pitvarba egy csomó kóróval. Száraz, töpörödött, zsémbes asszony.

– Még sincs meg az a ház, Rozi? Ez a puja megfázik már ideki. Azóta fel lehetett volna surolni a templomot is.

– Meg van már, csak ne doromboljék – szól ki a lány mérgesen. Az öreg asszony érzi, hogy itt nagy dolog lehetett.

Egyenként előkerülnek mindnyájan. Az öreg tüzet rak a száraz kóróból a tüzelőbe, az apróság körülállja és zsizsegnek a tüznek.

Betoppan a szomszéd menyecske, aki mindig sürvit, mintha ezer dolga volna, pedig most is csak az hozta ide, hogy meglátta az elébbi vendéget.

– Jaj, de hideg van, mintha csak tél volna! – dörzsölgeti a kezét a láng fölött. – No Rozi, hogy járjuk ma a kalamajkát?

– Be jó kedve van, – dörmögi a lány – felőlem járhatja akárki.

Azzal kifordul a szobából.

– Rossz kedvvel van a lelkem.

– Itt volt a Lajos, – suttogja a vén asszony – összepereltek, szólni sem lehet most hozzá.

– Óh… óh… nagy a szerelem! – szól a szomszéd asszony.

– De csak tartsa ki magát – bólintgat az öreg asszony.

Azzal felkapaszkodik a padkára, onnan a tőcre, a kemence mellé, ott az ő helye egész télen át, onnan zsörtölődik az egész teremtett világra.

Jön az iskolás fiu, van elevenség mindjárt. Tud az beszélni mindent, tücsköt-bogarat, csak legyen, aki hallgassa. Most is elősorolja az egész előkészületet, ami a kézfogós háznál van. A nagyanyja nem is tudja megállani, hogy azt ne mondja rá:

– Ó jó fiu, ne tudj már mindent.

Rozi is bekerül egyszer, leül a padkára, de tudja Isten, mire gondol.

– Hát te mikor készülsz már? – szólt rá a nagyanyja.

A szép lány megrántja a vállát. Nem szól.

– Tán te még nem is akarsz menni?

– Nem hát.

– Ó, ó, be kitartó vagy.

– Mér ne mennél – szól bele a szomszéd menyecske is. – A menyasszony holtig megharagszik rád, ha elmaradsz.

– Ha haragszik, majd megbékül – vágta rá hetykén a lány.

Az iskolás fiu belekottyan:

– Majd elmegyek én.

– Hászen téged is várnak ott éppen. Ezt eltaláltad – kacag a menyecske. – Nálad nélkül meg se is esne.

– Nem hát.

Csönd lett. Az asszonyok arra gondoltak, hogy lehetne megbékéltetni a lányt, mig baj nincs a dologból. Akkor csak megszólal a fiu:

– Boka Lajos bandát rendelt.

– Hallgass mán jó lélek, csak nem?

– No, akkor el is megy a Rozi.

– Én elmegyek, azt tudom – kotyog a kis legény.

– Jaj, csak ne járna már annyit a malom – boszankodik meg a nagyanyó. – Ilyen kis fiu, oszt má mindenbe szer.

– A’ hát, – rakoncátlankodik a fattyu – éppen nekem rendelte a bandát, én táncoltatom meg Kis Birit.

– Né, né, a kis kokas. Be piros a taréjja!

A fiu nénjének esett:

– Accide a csipkés kis kendőm.

– Majd elmégy.

– Nooo. Nagyanyám mondja neki, hogy adja ide.

– Eredj így, ha akarsz.

– Én igy nem megyek. Én rám ne mutasson ujjal a világ – morcoskodott a fiu.

– Add már oda neki, legalább elhordja a kánya – szólt a nagyanyja.

Rozi belenyul a komót fiába, odalökte neki a zsebkendőt s hozzáfogott a mécs gyenge világánál horgolni. A fiu, mint a héja a csirkét, felkapta a kis kendőt. Odabiggyesztette a felső zsebébe és azzal, mint aki tetőtől-talpig gálában van, legényesen illegette magát a kisebb gyerekek örömére, aztán elment.

– Hát te nem készülsz?

Rozi tovább horgolt.

Kinos csönd volt. Az öreg asszony a vendégnek suttogott valamit, a gyerekek kenyeret majszoltak s a Rozi horgolásában egyik szem a másik után gyürűződött fel.

Egyszerre csak nyilik az ajtó és a Jóska gyerek bukik be rajta lélekszakadva. Az arca ki volt pirulva, a szeme ragyogott s alig érte, hogy betegye az ajtót, már kiáltotta:

– Rozi, azt mondta Boka Lajos, hogy gyere rögtön, mert, ha ő jön érted, a hajadnál fogva visz a kézfogóra.

A lány felugrott a székről, iszonyuan lángba borult az arca s villogó szemmel kiáltotta:

– A kutyájának parancsol, nem nekem. Mondd meg neki, hogy többet a szemem elé ne kerüljön, mert ugy hátat fordítok neki, hogy sose lát többet. Gyalázatos.

A fiu leforrázva állt nénje előtt s kikullogott az ajtón. Ment, ahonnan jött.

Idebent senki sem szólalt meg. Mintha mindenki várta volna a folytatást.

Később az öreg asszony ezt sugta a másiknak:

– A biró, annyáról való bátyja Boka Lajosnak, első család…

Rozinak megrándult, a szemöldöke, s ők elhallgattak. A menyecske rakott a tűzre, az öreg asszony pedig nagyokat sóhajtozott.

Egyszer csak ujra nyilik a pitvarajtó. A fiatal asszony megszólal:

– Béni bátyám jön haza.

Nem ő jött. Kopogtatnak az ajtón. A Rozi arca lángbaborul ujra s még hevesebben kezd dolgozni. Az öreg asszony szól:

– Szabad.

Boka Lajos lép be.

Rozi felugrik.

– Mit akar itt?… – s csak úgy reszket a dühtől. A legény megáll.

– Jó estét kivánok Zsuzsi néném.

– Jó estét Lajos…

De már ekkor a leány ujra kiált:

– Mit akar itt?…

– Rozi, – szól csendesen a legény – csak azért jöttem, hogy megmondjam, hogy a fiu nem jól mondta, mer én nem azt mondtam… mer én nem is mondtam egy szót se, csak azt, Rozi, hogy gyere el Rozi.

A szép lány megjuhászkodik, lecsendesül, megszelidül. De azért megrántja a vállát. Lesütött szemmel, félrefordulva, ajkbigygyesztve szól:

– De ha nincs kedvem, minek menjek?

– Majd lesz ott kedved, Rozi, – kap az engedő szón a legény – az istenfáját annak a cigánynak, ha még kedvet sem csinál.

– Erigy lányom, – szól az öregasszony is. – Addig mulass, míg fiatal vagy. Bezzeg mennék én, csak a helyedbe vónék. Bánnám is én, ha a vénség itt marad a patkán.

– Erigy, Rozi – biztatja a sógornéja is. – Én is mennék, de már nekem lefujtak. Majd nem mégy te se jövő farsangon, meglásd.

A legény odakacsint a menyecske szemébe ugy hamiskásan:

– A meglehet.

Rozi is megszólal, mert unja a sok biztatást:

– No csak menjen. Én is megyek.

– Megvárlak.

A menyecske feláll és a hátára ver.

– Ó sülülü, csak nem fogunk tán egy ilyen guba előtt öltözködni. Várjunk még avval, hogy mécsest tartson a fekete guba.

A legény édesdeden mosolyog s szól:

– No hát akkor megyek. De nem haragszol, Rozi?

– No, ki mán, nem kell annyit prézsmitálni, ki, ki, ne töltsük az időt.

A legény engedi magát kituszkoltatni s egy perc mulva már hallik az udvaron a víg füttye, amint halad a lakodalmas ház felé. Azt is jelenti ez a fütty, hogy megtartja a tisztességet, nem leskelődik, nem ácsorog a kapuba.

Rozit pedig öltözteti a két asszony, az öreg meg a fiatal és sürü hunyorgatás közt súgják egymásnak:

– Itt kézfogó lesz.