A NEMES KOCSIS.

Szép meleg, nyári délután volt s mi élveztük a kertben, hintaágyon heverve a kilátást, a semmitevést, a jó levegőt a pompás felföldi kis városban.

A feleségem felsóhajtott.

– De jó volna egyet kocsikázni.

Rögtön előkiáltottam Marit.

– Jöjjön csak, Mari… Van maguknál fiakkeres?

– Hoát vanni van. Hásze tetszik tudni, hogy Klajn a fiakkeros.

– No hát szaladjon el hozzá, mondja meg neki, hogy jöjjön rögtön, megyünk kocsikázni.

– Kucsirozni! – hagyta helyben Mari s ment öltözni.

Kicsipte magát takarosan, mint mindig, ha a „városba“ kellett mennie.

Mikor kellő „tisztában“ volt, előállott szemérmesen és azt mondta.

– Tekintetes uram, az Isten aaldja meg aztat a Klajnt, ne tessék avval menni…

– Hát kivel, Mari?

– Haasze itt van Vidra ’Stván bátyám, van annak olyan két lova, hogy a Klajn a szemivel se látott olyat.

– De van-e kocsija?

– Ugyan mán honne vóna! – botránkozott meg Mari, – hásze tetszik tudni, hogy megvette a Pergelt hintóját.

– Nem tudom én.

– Aannye, iszen megmondtam a tekintetes asszonykának.

A feleségem nevetett. De Mari szemrehányóan pillantott rá, amért előttem elhallgatta a dolgot.

– Jól van Mari, – mondom, azért ne aprehendáljon, még csak egy hete vagyunk itt, nem tudhatunk mindent. No majd nyár végére mindent tudunk, amit csak akar.

– Hát átugorgyak?

– Csak ugorgyon.

– Énnye, ha tudtam vóna nem őtöztem vón fel így.

– Miért?

– Csak nem megyek így Vidra Stván bátyámékhoz, még azt hinnék hivogatni járok.

– Menjen, a hogy akar. Csak siessen, siessen.

Mari visszament a konyhába s visszaöltözködött féltisztába.

Alkonyodott mire elindult.

– Szaladok mán, – mondta s elszaladt.

Vártunk, vártunk soká, nem jött. Sötétben került elő.

– Tekintetes asszonyka, ne tessen haragudni, de nem vót otthon Vidra ’Stván bátyám, osztán meg kelletett várni…

– Mit izen, jön, nem jön? – kérdeztem.

– Hát mikor itthon van, jön, de ha nincs itthon, akkor nem jön. Most is tetszik látni, a mezőn volt.

– Eredj vissza rögtön, mondd meg neki, hogy azonnal fogjon. Gyönyörü holdvilág van, most legjobb kocsikázni.

Mari megfordult s kissé zavarodottan, de engedelmesen elment.

Készen voltunk az útra, mikor visszatért.

– Jön a kocsi?

– Hát ma mán nem jön, kezit csókolom.

– Miért nem?

– Este van mán…

– Ejnye, teringette, – fakadtam ki, – ez már mégis sok. Mi köze van neki ahhoz. Eredj vissza, mondd meg, hogy vagy jöjjön rögtön, vagy többet soha nem hivom. Majd eljön a Klein!

A lány habozott, maradt is. Egyszer kifakadt.

– Á tekintetes uram, – nem jön az, ha soha nem is tetszik hijni. Mer azt mondta, hogy nem jön ű még az Istennek se. Örül ha lefekhet. Ki is csapta a lovakat már a mezőre.

Bosszusak voltunk. Jó izelítőt kaptunk a kocsikázásból.

Másnap elhivattam Vidra ’Stván uramat, megbeszélni a kocsizást.

El is jött. Úgyis otthon hevert, nem mehetett a mezőre, mert egy kis eső volt. Derék, piros arcú, jóizű magyar ember volt.

A pohár bort elfogadta s a jóllakott emberek önérzetével ült le.

– Hát Vidra uram, szeretném, ha megegyeznénk arra, hogy minden délután megkocsikáztatna bennünket. Maga ide állana a kapu elé mindennap öt órakor, és este hét-nyolc órára hazajövünk… Mennyit kér ezért?

Vidra uram úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik, mégsem jut eszébe semmi.

– Hát hova mennénk instállom?

– A hova jól esik. Számítsuk ki a leghosszabb utat, mert tudja az úgy lesz, hogy egyszer elmegyünk a székvárosig, máskor három-négy falun végig, ha meg jól esik, megállunk, az erdőben sétálunk, vagy szalonnát sütünk… Szóval, mennyiért jár velünk naponta délután két-három órát?

– Hát instállom az úgy van, hogy a székvárosba a taksa öt korona, várakozással hat.

Na, gondoltam magamba, már ezzel nem fogunk eligazodni.

– Hát mennyiért visz el a másik oldalon, Nagypatakra és vissza?

– Hát instállom, nem tom mit mondjak, annak mán nincs olyan taksája. Mer oda nem jár senki. Négy korona nem lesz sok.

– De nézze csak, itt a térkép; Nagypatak messzebb van, mint a székváros. Hát mér kér kevesebbet. Hiszen a városba bevisz egy órával hamarabb, mint oda.

– Az az én dógom, tekintetes uram, én beviszem a tekintetes urat az én lovammal öt fertály alatt, de a Klajn, nem viszi be két óránál hamarabb, ha ott döglik is a lova.

– Jól van, jól, hát mennyi idő alatt visz el Nagypatakra?

– Instállom, a mán nem számít, mert hát ki megy arra? Csak ha épen mán Igló felé megy az ember, akkor esik utba.

– Hát nem akar óraszámra szerződni?

– Dehogy nem instállom. Mér ne?

– Hát mennyit kér egy órára?

– Egy órára! Az a fő tekintetes uram, hogy hova megyünk!

– Mennyit kér, ha erdőbe megyünk?

– Mék erdőbe? Mer annak is taksája van. A csererdőből egy szekér fa hozatal – mán csak úgy mondom, ahogy számítjuk, – hatvan krajcár, de mán a Fekete-hegyrűl, egy forint. Ha meg a Vágásba kell meni, na hát tekintetes uram, oda tengelyes szekérrel se megyek el öt pengőnél alább, mer én a lovamat meg nem szakasztom, a kocsimat össze nem töröm, ha száz pengőt fizetne se…

Nagy elszántsággal pederte meg a bajszát és kurucosan nézett a szemembe.

– Jól van, jól van Vidra uram, – mondtam, – de mégse értjük egymást. Nekem mindegy akármerre, akárhová megyünk, mondja meg kereken, mennyiért visz óra számra.

– Ugyan ne tessék azt az órát firtani. Mindegy a mán, akárhány óra. Én azért nem fogom lassabban hajtani a lovamat. Csakúgy hajtok én, akar szakmányba dolgozok, akar napszámra. Magyar ember vagyok én instállom, nemes ember.

Nevettünk a feleségemmel s összenéztünk: Itt nem lehet ződ ágra vergődni.

Vidra uram észrevette, hogy egyet gondoltunk az asszonyommal.

Hamiskásan hunyorított.

– Na, látom, hogy a tekintetes úr is jó magyar ember, hát minek az a fifikálás. A minek ára van uram, annak ára van. Én nem gondolok semmi rosszat, de hát ha nem a tekintetes úr vóna, hanem egy amolyan másmilyen ember… Hát instállom a könnyen megtehetné velem azt a teréfát, hogy napszámba mindig csak a székvárosba menne velem. Mennyit veszítenék én avval!

– De nézze jó ember. Hát magának nem mindegy, hogy merre hajtja a lovát?

– Nem bizony instállom, mer hát minden útnak más az ára.

– Jól van no, ne beszéljünk róla tovább. Mindig meg fogunk alkudni minden útra… Szépen elállott az eső. Hát legyen szives, menjen haza, fogjon be és vigyen el bennünket Nagypatakra.

– Nagypatakra!

– Oda.

– Lehetséges…

– Akkor jó.

Vidra uram elköszönt, elment. Egy félóra mulva ott volt az ablak alatt.

Gyönyörű volt az út. Szép lejtésü erdős fasor, nagyszerű megnyiló kilátások, jó levegő, amitől percenként hízik az ember.

Vidra uram néha hátra fordult, mikor felfelé baktatott a kocsi s visszaszólt.

– Tavaly vettem én ezt a lovat a losonci vásáron. Nem igen lehet meghajtani, mert a nagyboldogasszonynapi vásáron el akarom adni… Egy százast csak kell kapni rajta.

Tovább mustrálta a lovát s lefelé vígan gördült a jó kis futó kocsi.

Egészen beleszerettünk a kocsizásba s elhatároztuk, hogy mindennap kimegyünk.

Amint hazajöttünk, kifizettem Vidra uramnak a négy koronát, de megmondtam neki:

– Jó lesz, ha meggondolja a dolgot! És én kifizetem magát egyszerre, mikor már egy kis summára gyűl, legalább kapjon tíz-husz forintot együtt…

Legyintett rá:

– Mindegy a tekintetes uram! Csak minél előbb zsebibe legyen az embernek a garas.

Másnap vártuk, nem jött. Érte küldtünk; azzal a hírrel jött vissza a lány, hogy kint van a mezőn.

Este megizentem neki, hogy a következő nap el ne felejtkezzék! Itt legyen.

Akkor csakugyan meg is jött.

Vígan ültünk fel.

– Na, Vidra úr – mondta a feleségem jó kedvvel, – megint arra menjünk, amerre a multkor voltunk. Az a szép út!

– Hát instálom, hová?

– Nagypatakra.

– Nagypatakra?

– Oda.

– Hm.

Megindult. De úgy vettük észre, hogy beteg vagy mérges, mert nagyon szidta a lovait, a hasuk alá csapkodott és szörnyen lógatta az orrát. Egyszer se fordította vissza az ábrázatát hiába is kezdtünk vele beszélni, kurtán, furcsán végzett a szóval.

Az út azért gyönyörü volt s már ismerősen köszöntöttük az ujonnan feltünő részleteket.

Este, mikor megállottunk otthon a ház előtt, kivettem a négy koronát a tárcámból és kezébe adtam Vidra uramnak. Az öreg nagyon keserűen nézte meg. Egyenként megforgatta a pénzt, s tovább is a markába tartotta.

– Mi baj, Vidra uram? – mondtam neki.

– Hát uram, – szólalt meg laposat pillantva, – én csak amondó vagyok, hogy ez nem seft!

– Micsoda?… Hát nem annyit kért?

– Hát…

– Na hát!

– Az isten áldja meg! Ezér állottam én ki a munkából! Négy koronáért!… Hisz e csak két pengő.

– No látja… Azért mondom, hogy jobb lesz máskép alkudni.

– Á, nem alkuszok én máskép. Magyar ember vagyok én… Mit mennek mindig abba a rongy tót faluba, mikor nincs ott semmi keresni valójuk…

– Mi köze ahhoz magának. Arra megyünk, amerre jól esik. Örüljön, ha többet keres. Annak örüljön, minél többször megyünk…

– Örül az Isten! – fakadt ki Vidra István. – Szekeres ember vagyok én uram! – s a mellére ütött. – Az a kötelességem! Ha az úrnak menni kell, hát menni kell. Zörgesse meg éjfélkor az ablakom, elmegyek én Orsovára is? De az ég roggyon a rongy tót falujára hogy én mindennap oda járjak! Mikor az úrnak e csak passzió! Elébb való nekem a magam dóga… Vagy ha passziózik az úr, hát passziózzon!

– Hogy gondolja ezt, Vidra uram?

– Hogy? Hát jól! Eccer csak elvittem két pengőért; gondoltam: na! isten neki! Hadd örüljön a tekintetes úr is… Ha dóga vón, ha muszály vóna menni, a más! akkor nem szólanék! De így? Hát uram, minél többször kell arra menni, annál többet kell azér fizetni! Tetszik tudni! minden utért egy koronával többet!

Elnevettem magamat.

Vidra István mérgesen végignézett s megrántotta a gyeplőt. A lovak kifordultak az útra. Ő meg visszamorgott felém, de a levegőnek beszélt.

– Mer ez így nem seft!… Nekem ugyan nem!…

S dühösen elhajtott.