HÁTRAFELÉ FÖLFELÉ.

– Bizony megcsókoltad te a feszületet, kedves barátom, mikor a püspök odanyujtotta eléd; kötődék Biróczy az ő kedves barátjával, Kálmánnal, a mint vége volt a keresztfelszentelési szertartásnak, mely István király napján a Decséry család templomában megtartatott. Ez alkalommal a vidék notabilitásai meghivattak; a püspök maga pontificált, két kanonokja kiséretében; Dorothea grófnő énekelte a magánhymnuszt a zenekarban, gyönyörű csengő sopran hangjával; az olyan fiatal emberek pedig, mint Kálmán, kardosan, magyar ruhában szolgáltak a közrendnek. A püspök aztán közölt velük minden szent áldást, nem kérdezve, ki igazhivő, ki eretnek? Biróczy termetének rendkivülisége által fel volt mentve a szolgálat alól, s olyan helyről nézhette a szertartást, a hol nem osztottak tettlegesen kifejezett malasztot.

– No de, valljuk meg, hogy örömest tetted, folytatá a csipkelődést Biróczy. – Azt a helyet érinték ajkaid a mi urunk Megváltónk aranyból formált alakján, a melyet egy perczczel előbb a mennyei szépségű Dorothea grófnő ajkai érintének s így kétszeres volt az áldás. Hát még, ha a mi urunk Idvezitőnk nem volna ott a két csók között.

De már ezért Kálmánból kitört a nemes harag.

– Eredj! Te Momus! Egy lélekzettel szidalmazod a szűz erényt, a jó barátodat és az Idvezítőt.

– Én pedig semmit sem mondtam, a mi, ha úgy történnék, azért akár a szűz erény, akár a jó barát, akár az én Idvezítőm haragra gerjedne.

… A szent szertartást úri lakoma fejezte be, melyben Kálmán a főasztalhoz jutott, a hol a notabilitások ültek. Az alsóbb rendű vendégseregnek a mellékterem virult. A főasztalnál ültek a grófi család tagjain kivül a püspök és két kanonokja; két testvér Dombrádi, mindkettő nevezetes egyéniség. Az egyik, az idősebb, háromszáz ötvenkét fontot nyom, a fiatalabbik sokkal karcsubb, az csak háromszáz negyvenháromig vitte. Vas szék, vas ágy kell nekik, más minden pozdorjává törik alattuk. S ha valaki megbámulja csodás előmenetelüket, annak büszke dicsekedéssel mondják, hogy az még mind semmi, de van egy harmadik testvérük, az még tizenhat fonttal nyomatékosabb. Egyszer Pesten voltak mind a hárman, hozattak maguknak egy bérkocsit. A mint az első testvér lejött a kocsihoz, a fiakkernek tátva maradt a szája ijedtében, mikor a másodikat is meglátta, a haja szálai ég felé emelték a kalapját, de mikor a harmadik is előállt, közé vagdalt a lovainak, s úgy elvágtatott, hogy még talán most is szalad.

Jovialis két derék ember. Omlik belőlük a jó kedv. Adoma, áldomás ki nem fogy annál az asztalnál, a hová ők leülnek.

Ott van a helybeli tiszteletes is, a kálvinista pap; a gróf minden ünnepélyes alkalommal asztalához szokta őt hivni; a mit pedig az nem igen nagyon kiván; nincsen ő az ilyen úri étkezéshez szokva, s aztán mindig megfekszi egy hétig a lakmározást. Otthon az «emberem» (így híja a feleségét) még azonfelül leszidja, hogy minek ivott olyan sokat, mikor ismeri már a természetét.

A jó öreg tiszteletes kapott rajta, hogy egy «nostrast» sejthetett meg az asztalnál: «üljön ide mellém uram öcsém», könyörge Kálmánnak, aztán figyelmeztessen, kérem az egekre, hogy mi a megenni való; valami kigyót vagy békát meg ne egyem ennél az úri asztalnál; ha pedig látja, hogy nagyon sokat találtam már inni, adja tudtomra szép hegedű szóban, mondja azt, hogy nagyon erős ez a bor!

Aztán csak meg is kérdezett mindent Kálmántól, hogy mi az, a mit most hoznak? Az a makaroni nem valami kigyófajta e? Mert ha ő valami kigyót meg talál enni, attól ő mindjárt meghal.

Hogy elitélte magában a két kövér kanonokot, a kik még a csigabigát is megeszik tuczat számra. Nekik való az, mert pápisták.

Föltette magában, hogy nem fog bort inni; de aztán csak lehetetlen volt megállni a fogadását, az egyik kanonok hires toasztmondó volt; megkivánta a constitutiója, hogy minden étel előtt, s minden étel után egy toasztot mondjon, s mikor ez a jogczim elfogyott, akkor a felebaráti szeretet diktálta reá azt a kötelességet, hogy ha még van valaki az asztalnál, a ki nem volt felköszöntve, megtoasztozatlanul ne maradjon. Ezuttal harminczketten ültek az asztalnál. Toasztjaiban rendesen testvérére szokta a felhivást intézni: szállok az urnak. Azt mondta rá: «állok elébe» s tölte poharába. De miután a szónok toasztja hosszú vala, a fölhivott nem várhatta végét, közben kiitta poharát, s végül ujra töltött. Ilyenformán az egyik harminczkét poharat üritett, a másik hatvannégyet. Az égi gondviselés őrködött fölöttük, hogy semmi káros következménye ennek nem volt.

Tehát Kálmánra is jutott egy toaszt. A kanonok úr eldicséré annak minden őseit, őtet magát, jó tulajdonságaival, végül a fölötti sajnálkozását fejezte ki, hogy miért ily jeles, kitünő ifjúnak eretnekül élni a világban, s óhajtá, hogy az a boldogságos szűz, kinek képmását a kastély is őrzi (gyöngéd czélzás Dorothea grófnőre) szelid tekintetével vezesse a derék ifjút az igaz útra.

De már ez ellen a tiszteletes felpattant! Gróf ide, püspök oda, ő a maga vallását kisebbíttetni nem engedi. Ő a maga nyájából ily becses juhot elcsábíttatni nem enged.

No ebből azután tökéletes lett az asztalfölötti mulatság. A tiszteletes a vallási vitatudományban nagyon jártas férfiú volt, csak úgy lapdázott negyedfél mázsás embereivel s tűzbe jövén, annyi borfélét beszedett, hogy Kálmán jónak látta a lábát megnyomni az asztal alatt s fülébe sugni: «tiszteletes uram, nagyon erős ez a bor.»

– Ha erős, ne igyad fiam! Vágott neki vissza a lelkesült harczos, s a harcz vége aztán az volt, hogy Biróczynak be kellett jönni azzal az izenettel, hogy a tiszteletes asszony ideküldött, hogy menjen haza, mert baj van, s arra azután a gróf intésére Kálmán hóna alá vevé a tiszteletest egyfelül, másfelül Biróczy s elvezeték szépen a parochiáig, folyvást épülve szent Ágoston citatumain; otthon pedig szépen lefektették s nem kellett neki ringatás.

– Látod bajtárs, mondá visszatértükben Biróczy Kálmánnak: ez az élet philosophiája. A hithűség és buzgalom ilyen vedlett vakolatu házba vezet, a nagy urak gratiája pedig olyan palotába, a milyenbe visszamegyünk; «flecti, non frangi» (hajolni; nem törni), ez a jelszó a jó magyar nemesi czimerre. Te már megtaláltad a «gradus ad Parnassum»-ot. Ott ugyan nincs Parnassus, de van más. Szépen lépegetsz fölfelé és – hátrafelé. A hányat fölfelé, annyit hátrafelé. Hanem okosan teszed. «Sic itur ad astra.» (Így haladnak a csillagokig.) Lesz belőled nagy úr, méltóságos úr, grófnő férje, Istennő férje; boldogságos szűz malasztja száll rád, égből és földről. Ha olyan szép fiú volnék, mint te: én is úgy tennék mint te.

– Részeg vagy te bajtárs nagyon.

– Az meglehet: akkor támogassuk egymást; mert te is az vagy. Én ha vagyok, bortól vagyok; te pedig szép szemektől vagy ittas. Ha a Katzenjammer előjön, nem tudom, melyikünknek a feje fog fájni jobban?

Mikor visszatértek a terembe, a toasztozás még egyre folyt; a férfiak még az asztalnál ültek, a hölgyek már elmenekültek onnan. Kálmánnak egy pillanatra alkalma volt Dorotheával összetalálkozni az amabilis confusióban.

A grófkisasszony megszorította a kezét és fülébe sugta:

– Most mondá atyám, hogy mához egy hétre statutióra vagyunk hivatalosak a kordiczai uradalomba. Elmegyünk mind, ön is velünk jön!

Az a hang, az a szemragyogás, a mivel e szó mondva volt!

Kálmánnak nagyot dobbant a szive.

Ez a kordiczai statutio volt az, a mi elől szerelemféltő dühében megszökött, s ez az, a mire szerelmi boldogság diadalával fog sietni most!

Az ebédnek vége volt, az asztal felbomlott; mindenki sietett ő nagyságának, a püspöknek kezet csókolni.

– Ő is!