A RÁKÓCZY HARANGJA.

Másnap reggel hét órakor megszólalt a Rákóczy harangja.

«Dzimm-dzumm.»

Ennek a Rákóczy harangjának is van története.

Dicsően országlott erdélyi fejedelem I. Rákóczy György ajándékozott a kálvinista Rómának egy óriási harangot, mely több volt száz mázsásnál, körül szép bibliai mondatokkal átfonva, s az öblén a fejedelmi czímerrel és a Rákóczy jelmondattal: (non est currentis, neque volentis; sed miserentis Dei», nem a siető, nem az akaró nyer; hanem a kin az Isten könyörül).

E dicső nagy harang nem fért el a debreczeni nagy toronyban, annálfogva egy új tornyot kellett a számára építeni a templom mellé; mely torony soha sem lévén bevakolva, úgy hivatott, hogy «vörös torony».

Onnan zúgott alá sátoros ünnepeken a Rákóczy-harang nagy felséges hangja, hogy meglehetett azt hallani még Balmaz-Újvárosban is.

Mikor pedig Debreczen 1802-ben porig leégett, elpusztult a nagy tűzvészben a vörös torony is. Minden egyéb harang megolvadt, csak a Rákóczyt megolvasztani nem volt elég egy egész égő torony: azon tüzesen, de olvadatlan zuhant le az égő gerendák közül, s a talajba vágta magát. Akkor tudatlan népek odarohantak, hogy jót tegyenek vele, s elkezdték vízzel öntözni. Ettől azután elvesztette a hangját. Mikor ismét felhúzták az újon felépült toronyba, nagy szomorodva tapasztalák a hívek, hogy a fejedelmi híres harang a hajdani hatalmas «bimm bamm» helyett csak egy szomorú, panaszteljes rekedt hangot ád: «dzimm dzumm!», mintha ez is csak kisérteni maradt volna meg a világban, valamint annak a nagy családnak a neve, melynek czímerét viseli, s melynek utolsó ivadékát is már az iz-nikmidi kaktusbokrok födik, s a hol még a nevük előfordul nyomtatásban, a censor vörös plajbásza egy R....y-t csinál belőle, s a kik fenhangon beszélnek még róluk, csak olyan fuladt hangon teszik, mint a harangjuk: «dzimm dzumm!»

Nem is szólal az meg már valami örvendetes alkalomra; csak mikor valami gyász van.

A civis tudja már, mikor azt a hangot meghallja, hogy ez a lélekharang, egy elszállandó léleknek «szegény bűnös» halálharangja: diákot csapnak ki az iskolából.

A mi valóban hasonlatos a meghaláshoz. Kiűzetni az «alma mater» kebeléből. Coriolán keserűsége, Foscari megtört szíve. Ovid könyekkel hintett versei beszélnek arról nagyban, mi lehetett az kicsinyben, ha a dicső kollégium florilegiumából egy olyan virág kitépetett, a melyre az interdiktum rámondta: «mérges növény!» Hová menjen az? mely kert fogadja azt be többé?…

… A tegnapi kihágás szereplői a sedes elé voltak idézve. Erre húzták meg a rekedt harangot egyszer. Mikor az háromszor fog szólni, az azt jelenti, hogy el vannak itélve.

A kollégium előtti tért, meg a nagy piaczot korán reggeltől késő délig nem foglalkodtatá egyéb beszéd, mint az a nagy eset, a mi most odaben folyik. Egyik ember a másiktól megtudta, hogy mi veszedelem történt. A diákok a nagy erdőn verekedtek. De bizony nem verekedtek, hanem ördögöt idéztek. Azért sem azt tették, hanem összeesküvést csináltak. Új vallást akartak kezdeni, a melyben nincs se pap, se esküvő. Csakugyan megvertek egy professort. Jól tették. Nem jól tették! A Dungót is danolták. Egymás vérét itták…

Ez azután így folyt a talyigásokon kezdve a sulyomáruló, sült tökkel csábító, mézkenyérkereskedő, pattogatott kukoricza pazarló asszonyságokon végig, az őgyelgő kurta gubás, zsiros subás, makrapipás férfiközönségen átszürődve a tulsó oldali paprikás szalonna-bazár tulajdonosokig, ezerféle változataiban a leleményes fámának.

A kollegium kapui pedig ilyenkor zárva voltak.

A «coetus» termében ült a «sedes». Az összes tanári kar teljes ornátusában. Elnökölt maga a rector professor, nagytiszteletű doktor Járai Ezsaiás uram ő kegyelme; a ki maga véghetetlen tudományú férfiú, nagy archæolog, philolog, orientalista, jurista, exegeta és homileta; egy szóval: polyhistor! Kit jellemez az együgyű diáknak azon mondása: «vajha én nekem csak annyi tudományom is volna, a mennyi a professor úrnak a kisebbik fejében van». Értve alatta azt a diónagyságú szemölcsöt a nagytiszteletű úr kopasz fején, mely úgy díszlett azon, mint egy kakastaréj. Pedig olyan apró, összetöpörödött férfiú volt különben a nagytiszteletű úr; csak hogy vonásai hozzá voltak szoktatva, hogy nagy tekintélyt tartson velük: mikor a félszemöldökét felhúzza magasra, mindig magasabbra, a jámbor examinált vagy benevolizált diák úgy érezte, mintha az ő fejét húzná egyre feljebb vele, s mikor aztán egyszerre megint lehúnyta azt a félszemét s csak a másikkal nézett rá: szinte nagyot zökkent a földre leestében a szegény diák.

Hanem azt az egyet el kell ismerni a nagyon tisztelt törvényszékről, miszerint el volt látva azzal az intézménynyel, hogy a mit nem akart megtudni egy criminális esetből, hát azt nem tudta meg.

Ilyen intézkedés volt az például, hogy a vádlottakat egyszerre és együtt vallatták. Kiki hallhatta, hogy a másik mit mondott? ha esze volt, ahhoz alkalmazta magát.

Ismerjük a «domine Nega» (úrfi, tagadj!) történetét.

Legnehezebb volt a legelső vallatott állapotja; annak kellett nagyon vigyázni, hogy olyasmit ne mondjon, a mivel az utána következőket ellenmondásokba keverheti.

Hanem hiszen ravasz rókával volt dolguk.

Sánta Biróczy nem hiába készül prókátornak. Ledisputálja ez a napot az égről.

– Humanissime Biróczy! szólítá ki őt a középre a rektor úr énekszerű hangja, melynek azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna szedni, mind hanglejtési, mind ütenykülömbségi változatainál fogva. Mondja meg kend, kik voltak jelen a kend elnöklete alatt Nagy uram pinczéjében?

Biróczy még jobban behúzta a nyakát a válla közé, mint egy sánczba; onnan védelmezte magát.

– Nem emlékezem rá.

– Miért nem emlékezik kend rá?

– Mert részeg voltam.

– Miért volt kend részeg?

– Mert sokat ittam.

– Nehogy végig elmondja kend azt az anecdotát az egyszeri diákról: «mert szomjaztam, mert bort szomjaztam, mert sok bort szomjaztam»; lévén az nagyon ismeretes és triviális anecdota. Hanem arra emlékezzék kend vissza, hogy minekelőtte ittak volna mit cselekedtek?

– Danoltunk.

– S minekelőtte danoltak volna?

– Ismét ittunk.

– Tud kend valamit arról a könyvről, a minek neve Koszorú, vagy «csittvári krónika?»

– Igenis, láttam egyszer nagytiszteletű Muskotályi professor úrnál.

– Bolond kend! bolond kend! bolond kend! kiálta közbe a jelenlevő úr. Bíz énnálam nem látta kend; ne hazudjék kend olyan nagyokat.

Biróczy még magasabbra húzta fel a vállát.

– Én csak azt mondom, a mit tudok.

– S mit tud kend a krónika tartalma felől? folytatá a vallatást a rektor; kezével intve a seniornak, hogy a jegyzőkönyvbe az utóbb mondottakat be ne vezesse, mert hiábavaló scurrilitások.

– Benne van a «szentek hegedűje.»

Ez pedig egy igen kegyes tartalmú énekes könyv volt.

– Apage satanas! Kiáltott közbe clarissime Muskotályi; volt bizony benne az «ördögök dudája», de nem a «szentek hegedűje».

– S miért énekelték kendtek a clarissime domine előtt amaz exsecrált gúnydalt ott a pinczében? Kérdezé a rector.

Biróczy orczátlan vakmerőséggel felelte rá:

– A clarissime domine maga kért fel bennünket arra, hogy nagyon szeretné azt a nótát meghallani, mert még soha sem hallotta.

(Pedig minden éjjel azzal költötték fel.)

– Satis! mehet kend hátra! Álljon elő sequens, humanissime Barkó Paule!

A hosszú diák kiállt a középre s kezeit egymásba téve, mohamedanus komolysággal várta a kérdéseket.

– Humanissime! Szólítá meg a középre állítottat a rector; kendtől okosabb beszédet várok, mint antistesétől, kit perversus embernek ismerünk mindnyájan. Feleljen kend nekem egész becsülettel, minő szövetség köti kendteket egymáshoz? Van-e kendteknek adott szava, egymást el nem árulni?

Barkó egykedvű nyugalommal nyitá fel száját ezen mondatra:

«Vermis szözündin gecsen, kendi dsánindin gecsen.»

A senior nótárius kezében megállt a toll; nem tudta, hogy már most hát ő mit irjon?

A rector szemöldöke magasra feszült fel.

Egy odvas foga volt: – mikor valamin nagyon tanakodott, a nyelvét erre az odvas fogra szokta tenni, mintha az abban lakó spiritus familiáristól kérné a tanácsot, hogy mit mondjon?

– Értem humanissime! Ez törökül van mondva. Annyit jelent, hogy «a ki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el». De már most feleljen meg kend ezen kérdésemre: tudja-e kend, hogy egy titkos conspiratió által magát a legfőbb hatalom üldöztetésének tette lészen ki? Mi védelmezi meg kendet, ha ez kitudódik? Vallja meg bűnét őszintén, hogy magát megszabadítsa.

Barkó ugyanoly hideg lárvakemény arczczal mondá el válaszát:

«An ki ezdeszti merdumán gurikht, szeres der dsezai Hakk avikht.»

A nagytiszteletű úr még magasabbra feszíté fel szemöldökét s homloka ugyan csak verítéket izzadott. Ez a nebulo most meg már perzsául felelt neki. De ő is birt e fegyverrel s nem érzé magát legyőzetve.

Az odvas fog egy ideig tanácskozott a rátett nyelvvel.

– Jól van, humanissime. E mondás perzsául van s azt jelenti: «A ki az emberek kezétől megmenekült, az fejét az Isten büntető hatalmába akasztotta.»

A nagytiszteletű úr büszkén jártatta végig e mondat után fél szemöldöke alól kerekre nyilt szemét a körülállókon, s szótagolva diktálta a jegyző tolla alá mind az eredeti mondatot, mind annak fordítását; mintha az a legrendesebb dolog volna.

Most azután folytatta a vallatást.

– Látom édes fiam, humanissime, hogy milyen szép tudomány lakik kendben. Egykor tán velünk együtt ülhetne cathedrát, sőt annyira vihetné dolgát, hogy a keleti követségnél tolmácsul alkalmaztatnék s örök hivatalba jutna. Ha csak ilyen rosz társaságba nem keveredett volna. De még jókor a megtérés. Valljon meg kend mindeneket, térjen meg a gonosz útról, s legyen minden megbocsátva azontúl.

Erre aztán a következő választ adta Barkó:

«Teviz birle beklik tözide oturmaktin; Szever birle csikailik tozida jatmak jekdir!»

A nagytiszteletű úrnak kövér izzadságcseppek kezdtek végig csorogni az orczáján: ez a nebuló minden tudományából kikérdezi. Ámde van abban a kopasz fejben elég.

– Értem fiam. Nem zavartál meg a tatár felelettel. Mondásod tatárul ezt jelenti: «Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni; mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni.» Ez bizonyítja kemény megátalkodottságodat; azért nem is kérdezek tőled semmit; recedas, állj hátra!

Nem bizony, mert attól félt a doctissime, hogy a negyedik kérdésre sanskrit nyelven fog megfelelni a haszontalan ficzkó, s ebből épen csak annyit birt a rector úr, a mennyi abban a kisebbik fejében elfért.

– Sequens! Humanissime Jenőy.

Jenőy a törvényszék elé lépett.

– Nagytiszteletű iskolaszék: kezdé az ifjú; nem várom be a kérdő pontokat, nem az összevissza vallatást. Tudomásom van a tárgyról s beszélni fogok felőle önök előtt; nem a hogy vádlott és biró beszélnek egymáshoz, hanem mint férfi férfiakhoz, ki tisztelettel tartozik azoknak s becsülést követel magának. Itt két irányú bűnvád van ellenünk fordítva. Az egyik az, hogy az iskolai fegyelem ellen kihágást követtünk el: elmulasztottuk a vasárnap délesti templombamenetelt, tiltott ruhában tilalmazott helyre gyülekeztünk, ott az iskolai előljáróság jelenlétében féktelenkedtünk, sőt egy tiszteletreméltó tanári személyt gorombául insultáltunk is. A második vád pedig, mely bennünket terhel az, hogy mindezen kihágások csak egy nagyobb vétség elpalástolására lettek elkövetve, mely vétség egy szóban leli kifejezését: «a csittvári krónika».

– A distinctió tökéletes, szólt közbe nagytiszteletű Járay uram.

– E két váddal szemben kétféle védelem van. Az elsőnél teljes magamegadás, sajnálata a megtörténtnek, bevallása a vétségnek s nyugodt elvárása a büntetésnek; a másodiknál pedig határozott elutasítása minden felfedezésnek, vasbaöntött válaszadás minden kérdésre: «nem akarok! nem akarok! nem akarok!» Miért kérdik önök, hogy mi az a csittvári krónika? Nagyon jól tudják önök azt. Nemzedékről nemzedékre adott ereklye az, melyet mindig a fiatalság őriz. Ülnek itt többen a törvényszék asztalánál, kiknek kezeirását tartogatják ama lapok; mert hiszen fiatal korában minden ember szabadelvű, rajongó és felmagasztalt. Azért száll ez mindig diák kezéből diák kezébe. Mert mikor innen elmegyünk, közülünk is lesznek főpapok, főhivatalnokok s akkor mi is megfordulunk saját magunk ellen, a kik hajdan voltunk szabadságszerető, merész gondolatú fiatal emberek. A csittvári krónika volt, van és lesz; s a milyen bizonyos, hogy nem azoknál van, a kiknél volt, olyan bizonyos, hogy nem azoknál lesz, a kiknél van; nehogy megtörténhessék, hogy valamint a «múlt» üldözi most a «jelent», úgy a jelen üldözhesse valamikor a «jövendőt».

Rector professor úr mind a két szemöldökét felhúzta erre a szóra, mint a ki érzi, hogy most nagyokat nagyobbakkal kell megfáczolnia, s nem engednie, hogy a vádlott a biró fölé emelje fejét.

– Nagyon szeretem, humanissime, hogy őszintén és nyilt homlokkal beszéltél előttünk. Azt sem titkolom, hogy azon ifjak közé tartozol, kikhez szép reményeket kötöttünk és sokan szerettünk. Még azon felül az is köztudomású dolog, hogy nagyanyád a mi főiskolánknak hatalmas patronája és alapítója. Tehát hármas okunk vagyon, hogy törvény és szigorúság helyett kegyelmet és bocsánatot hagyjunk erőre jutni. Légy is meggyőződve, hogy azon illetlen megbántásért, melyet egy hivatalos személyen s az iskola tekintélyén elkövettél: a megbántottakban találod a legbuzgóbb kegyelemkérőidet.

(«No ezt nem mondhatnám», dörmögé clarissime Muskotályi.)

– Ámde légy készen arra mind te, mind czinkostársaid, hogy ha ti a bűnpalásttal eltakart bűnt fel nem feditek, s vasból öntött tagadással álltok elénk, mink vassal fogunk a vasra visszaütni s nem nyersz irgalmat előttünk sem te, sem az utolsó közöttetek. Te, a vádlott, visszavádolod biráidat. Azt mondod, amaz emlékezetes könyvet egykor a mi kezeink is irták, szaporíták és megőrzék. Ez nem lehetetlen. De a mik abban a ti időtökig megirattak, sem az égi biró, sem a belső biró azért a krónikairókat el nem itélheti. A kitől félhetnének a miatt, a mit irtak, egyedül a világi hatóság. Ez is elég ok ugyan a félelemre. S nem tagadhatom el, hogy álomháborító gondolat azt tudnia valakinek, hogy egyszer könyelmű ifjukorában valamit leirt, a mi ha most a százszemű Argus tekintete elé kerül, vagyonát, szabadságát, fejét veszítheti miatta. Hiszen ugyanazon krónikában olvashattátok, mert én is olvastam azt, hogy Bónis Ferencz alispán hogy vesztette el fejét és vagyonát egyetlen accentus elhagyása miatt: midőn a szatmári kapitány azt kívánta tőle, hogy küldjön neki «élést» s ő visszafelelt rá: «majd küldök neked élest» s ez egy accentusi hiba tréfájáért a fejével fizetett meg. Még friss előttetek Martinovich és társainak emlékezete, kiket egy irott lap vesztett el. Ámde ti mind ennél többet cselekesztek. Ti propagandát csináltok hazánk kőszikla alapja, a nemesi rend ellen; ti szarvat emeltek egyedüli erős várunk, a vallásos hit ellen!

Jenőy arczát elhagyta a vér.

«Jaj nekünk, sugá Barkónak. Itt az odium theologicum!» (A hittani gyűlölség.)

– Tagadhatjátok-e, hogy ilynemű iratokkal terheltétek meg azt a könyvet, melynek eddig mást nem kellett kerülni, mint a hatalom pallosát, most pedig kerülnie kell annak még a nemesi fringiát s a pásztori botot is, melyek mind üldözésére indulandnak el; hogy a hol megtalálják, megégessék, nehogy ő legyen az a máglya, a melyen mindnyájan megégünk! Minő kakodæmon szállta megsziveitek, hogy ily gonosz lejtőnek rohanjatok? Midőn az ország csak alig szerezte vissza nemesi előjogait, ti elkiáltjátok magatokat nem kell nemesség! a kutyabőr maradjon a kutyáé! Midőn csak alig birtuk a német nyelv nyilait kitépni bőrünkből s áttörhetlen pánczélunkat, a classicus latin nyelvet, felöltöttük, ti előálltok kiabálni, hogy nem kell a holt nyelv! Pedig a halál utáni élet örök élet! S ti azt akarjátok, hogy levessük e pánczélunkat s meztelenül álljunk ki, a magunk meztelen magyarságával a vértezett ellenségnek ismét?… Csak alighogy türve van egyházunk, még most szedegetjük össze garasonkint az áldozat-siclust, hogy templomaink helyett, miket tőlünk erővel elvettek, újakat építsünk; még alig száradt fel az irás Biharvármegye jegyzőkönyvében, melyben kimondatik ránk, hogy a hol templomot építettünk, iskolát nem szabad építenünk, s a hol a kántor tanít csak szóból taníthat, de könyvet nem szabad gyermekeink kezébe adnia; s ha egy ábéczét lelnek nála, börtönbe vettetik: és ti már azzal álltok elő, hogy minek a templom? minek a vallás? bolondok, a kik egy czifra tornyot építenek! és csufságot tesztek azokból, kik a pædagogus martyr életére vállalkoztak? A budai diætán már törvényjavaslat lett előterjesztve az iránt, hogy a mi papjaink is nemesi rangnak örvendjenek; a hogy ki van az terjesztve az oláhok pópáira. Hittük és reméltük, hogy e dicsőségben részeltet is bennünket a nemzet, s ti most előálltok s azt mondjátok: minek a papnak a kutyabőr? elég kutya az már úgy is!

Ez volt a legkeményebb vád, a mi ellen nem lehetett mentség.

– De még nincs vége a bűnök lajtsromának, folytatá a rector. Kendtek még a magyar koronát is kigúnyolták. Ez nem reformatió tárgya, urak! Azokhoz a szentekhez, a kik a magyar koronára vannak festve, semmi köze sem Luthernek, sem Calvinnak, azok a nemzet szent képei, s azok ellenében nincs iconomachia (szentkép-harcz) és ha ördögök volnának is arra festve, vagy gúnyképek, még akkor is a mi tiszteletünk tárgyai lennének. Csak alig múlt nehány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyéjét visszakapta; milyen nagy triumfális processió volt az, mikor azt visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, banderiumokkal, hogy hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágokat, hogy járt fel tiszteletére Buda várába a nemzet ifja, véne; mert tudta mindenki jól, hogy ez az a varázsgyűrű, mely bennünket együvé tart. És most egy csoport gyermek előáll könnyelmű szóval s feszegetni kezdi, mennyit érhet latszámra, darabonkint azon megbecsülhetetlen kincs; elmondja, hogy egy ilyen felfordított aranybográcsot egy bécsi ötvös bizony ezer tallérért is csinálna, sőt különbet; és hogy párosítsa a szentségtörést a tudatlansággal, még azt is kétségbe hozza, hogy e korona szent István fejét érte volna, mivel később élt emberek nevei vannak rajta: arczul ütve a históriát, mely világosan tanítja, hogy a korona két darabból áll és a külső ágas karikáját küldte a görög despota. Ime ilyen adatokkal gazdagíták kendtek amaz emlékezetes könyvet: tagadja-e azt kend, vagy bevallja?

Jenőy összeszorítá vékony ajkait, s azután elszántan felelt:

– Quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi! (A mit mondtam, megmondtam a mit irtam, megirtam.)

Tízen kiálták utána egyszerre:

«Et nos itidem diximus!» (És mi is ugyanazt mondtuk.)

Tíz társa nyújta egymásnak kezet.

A nagytiszteletű úr most hosszas ideig tartott tanácsot nyelve hegyével és odvas fogával.

– Fiaim, szólalt meg azután otthoni természetes hangján; most nem úgy szólok hozzátok, mint biró vádlottakhoz, hanem mint atya gyermekeihez. A vétekről, melylyel vádolva vagytok, meg vagyok győződve. De tanúbizonyságaim nincsenek rá. A corpus delictit, a vétkes krónikát el tudtátok rejteni szem elől, hogy senki rá nem akadhat. Maga azon egy társatok, a ki töredelmes szívvel és szent borzadálylyal fedezé fel előttem a legutóbbi lapok adatait…

(– «A hetedik szavazat!» sugá Jenőy Barkónak.)

– Ugyanaz sem volt rávehető, hogy felfedezze, hová rejtétek el e krónikát? És ha megkaphatnók is azt, ugyan őrizkednénk benneteket «a miatt» elitélni, mert periklitálnánk általa egész iskolánk jövendőjét, s a világi hatóságoknak adnánk okot a beavatkozásra. Ellenben erős indokaink vannak ellenetek az iskolai kihágás, a fegyelem és tisztelet elleni vétség miatt a legszélső szigort alkalmazni. Azért azt tanácsolom tinektek, adjátok elő önkényt ama veszedelmes könyvet, ne legyen az ellenetek fordítva semmiképen; hanem itt mindnyájunk szemeláttára vettessék be a nagy kandallóba s legyen az ő hamújába eltemetve mind a ti bolondságotok, mind a mi keserűségünk. Ha pedig megátalkodva eltitkoljátok azt, legyetek készen, hogy azért a másik bűnötökért, mely bebizonyítható, a legnagyobb szigorával a törvénynek fogtok megsújtatni.

Most egy ünnepélyes csend pillanata következett. Jenőy végig hordozá tekintetét társainak arczán. Egy sem süté le szemeit előtte.

– Uraim. Nagytiszteletű iskolaszék! szólt Jenőy; amaz emlékezetes könyvnek 1802-őt viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra irva, mely így szól: «és e rettenetes tűzveszély közepett, midőn a templom és kollegium s az egyház melléképületei mind sorban égtek, egyikében a «gunyhók»-nak két benszorúlt diák maradt meg. E krónika őrei voltak azok, kik az égő házból ki nem jöhetvén, a földre letették a krónikát és arra ráfeküvén, öntestökkel védelmezék azt meg az összeégés ellen.

«Factum!» szólt közbe a rector. «Karika János volt az egyik megmentő neve.»

– Ez ív utolsó lapjának margójára pedig ez «lesz» irva, folytatá felemelt hangon Jenőy; hogy a midőn e krónikát egy társnak árulása veszélybe hozta, akkor tizenegy tanuló öntestével védelmezé meg azt a megsemmisülés ellen, és inkább választotta a számüzetést, az életpályából kiveretést, hogysem árulója legyen az ereklyének. «Est Deus in nobis!» (Isten él bennünk!)

A vádlott társak rádörmögték:

«Amen!»

A rector inte nekik, hogy távozzanak ki a teremből.

Az előteremben a jurátus diákok között megpillantá Jenőy az áruló Aszályit.

– Miért árultál el engemet? sugá neki.

– Miért voltál első eminens? felelt az, kielégített irigység kifejezésével arczán, miért nyertél el minden kitüzött jutalmat előlünk? Miért protegált úgy minden ember?

– «Mea maxima culpa!» (Ez az én legfőbb bűnöm) sohajta Jenőy.

Odabenn sokáig nagy és heves disputa volt a nagytiszteletű urak között. Elhatározott szándék volt, hogy a lázadó fiatalok a tanodából számüzessenek; csak az itélet fogalmazásában volt erős összeszólalkozás.

«Fentnevezett tanulók az iskolai öltöny levetése, világi öltöny felvevése és törvényellenes kihágások miatt az iskola falai közül elmenetelre tanácsoltatnak.»

A rector professor az «és törvényellenes» szavak közé ezt kivánta igtatatni «így», a mikor azt n természetesen úgy hangzanék az itélet, mintha a diákok minden kihágása a világi öltöny felvevése lett volna, a miben pedig kettőt kivéve, a többiek nem is részesültek. Ezt Muskotályi tanár természetesen ellenezte. Már csak a históriai igazság kedveért is. Azonban egyik jurátus bizonyította, hogy a többieknek is a lószőr nyakravaló helyett fehér patyolat volt a nyakukon. Ez bizonyított, s az «így» közbe lett szúrva. Ez enyhítette az itéletet.

Midőn a contrascriba (ellenőr) szava belépésre hivá fel a vádlottakat: a tizenegyedik után humanissime Aszályi is beszólíttatott. Valószinűleg szembesítés végett.

Azonban több vallatás nem fordult elő. Az itélet készen volt már.

A rector felolvasá azt a vádlottak előtt.

Öten, mint főczinkosok: Jenőy, Biróczy, Borcsay, Barkó és Csuka az iskolából mindenkorra kitiltatnak, eddigi bizonyítványaik kiadatása mellett. Hatan tizennégy napi carcerre itéltetnek, kenyeren, vizen, és az electióknál, s akademika promotióknál tizenöt társsal hátrább tétetnek, itéleteik a fekete táblára kifüggesztetnek, s azoknak foganatba vétele a harmadik harangszónál azonnal megkezdetik.

E komoly, keserű pillanatban kötelességének tartá a rector professor egy kenetteljes búcsúztatót tartani a számüzött ifjakhoz.

– Szerencsétlen ifjak, mi lészen már most ti belőletek?

De ketté szakította az egész malasztos orátiót a gonoszvérű sánta Biróczy felkiáltása:

«Ma diák, holnap katona!»

S azzal megindult az ajtó felé azokkal a jobbra-balra sántító kacskalábakkal, azzal a vállaközé húzott sertehajú fejjel, azokkal az idomtalan hosszú kezekkel; hogy erre a mondásra és jelenetre az egész venerabile consistorium oly féktelen hahotában tört ki, mely még a rector professort is magával ragadta; ki e gnóm alak gúnyos parodiájára elfeledkezék róla, hogy az orientális népek nem nevetnek nyilvános helyeken, s kaczagott, hogy a szék rázkódott alatta.

Azután pedig nagyon megharagudott érte.

– Perversus nebuló; takarodjék kend ki innen! A törvényszék auctoritását eképen compromittálni.

Sánta Biróczy még egyszer visszafordult, csipőjére tette a kezét s egy olyan heroicus tekintetet vetett büszkén a venerabilis sedesre, hogy az még egyszer összeomlott a visszatérő kaczagás miatt; mely nem is szünt meg addig, míg az elitéltek mind el nem hagyták a termet.

Csak Aszályi nem nevetett. Ő megbotránykozottan emelgeté szemeit az ég felé, kezeit összekulcsolva, s ott maradt, miután a többiek eltávoztak.

Mikor aztán ő már egyedül volt ott, akkor a rector professor arczára ismét visszatért a birói komolyság:

– És most kenden a sor, humanissime Aszályi. Kend bevádolá társait az iskolaszék előtt, hogy azok egy tiltott könyvet rejtegetnek a nagy erdőn, Nagy uram pinczéjében, egy hordó fenekében. Kend nem mondott igazat, mert a vád alá eső könyv sem a hordóban, sem a pinczében, sem sehol nem találtatott, kend ez által iszonyú skandalumot idézett elő. Ennélfogva kend az iskolából örök időkre kitiltatik, kicsapatik, kiüzetik. Testimoniumába pedig sub rubrika «ex moribus» beiratik e szó «calumniator!» (rágalmazó.)

Dzimm-dzumm! A második verset zúgta már a Rákóczy harangja, annak hirdetéseül, hogy a nehéz itélet ki van mondva.

Mikor a harmadik verset fogja rezegni, akkor már mennek a kitiltottak, s harangoznak nekik, míg a városból kiérnek: mint a hogy szokás harangozni a halottnak a temető kapujáig.

Három órai idő volt engedve a kitiltottaknak, hogy motyóikat összeszedjék s azután hátukra véve, menjenek Isten hirével. Nincs már szolgálatukra dárdás, a ki utánuk czipelje a vászonkuffert.

Délután nem tartatott előadás, hagyományos szokás szerint. Lehetnek hű barátjaik a szerencsétleneknek, kik el akarják őket kisérni, legalább a város végéig, talán még tovább is. A hatóság hunyjon szemet a kegyelet előtt.

Ez a három órai idő pedig épen elég volt arra, hogy a város népessége mindent megtudjon hegyiről tövire, hogyan, mi mondatott a sedesben? Mi volt a diákok vétsége? Hogyan védelmezték magukat? Milyen nagy dolgokat vágott oda a vaskalaposoknak Jenőy? hát Barkó hogy replikázott nekik tatárul, törökül, perzsául! Hát még a sánta Biróczy, hogy tréfálta meg őket víg ötleteivel! S most ezeket mind kicsapták. Az iskola szeme fényeit! Még Borcsay is, a ki úgy prédikált nagypénteken, hogy minden ember sírt rajta! Rettenetes dolog ez! Olyan diákot kicsapni, mint Jenőy, a ki példája volt a jó erkölcsnek! No meg olyant, mint Barkó Pali, a ki tíz nyelven tud beszélni. A rectoron kívül egy professornak sincs annyi tudománya. Szörnyűség ez! Aztán miért? A «csittvári krónikáért!» A ki nem tudta is, hogy mi az a csittvári krónika? annyit tudott róla, hogy az egy tűzre máglyára keresett drága könyv, melyben az ország minden elvesztett jussai vagynak megirva! melyet két diák, anno 1802-ben a nagy tűzből szabadított ki! S ki árulta el őket? A gézengúz Aszályi.

De nem is volt tanácsolva Aszályinak, hogy bevárja a harmadik harangszót, mikor az egész frekvenczia indul, hanem elébb kibocsátották őt a «gunyhók» felőli hátulsó kapun: úgy menekült tova, szája elé húzva köpönyegét, mintha az orra vére folyna. Azonban az álnok mendikások elárulák őt mégis a publikumnak, utána kiabálva: itt a calumniator! s akkor aztán neki támadt minden kétlábú teremtés, ember, kofa, civis, gyerek; szidták, pernahajderezték, még a pulykák is utána hurrogattak; s a mint aztán szaladásnak vette a dolgot, a kofahad úgy meghajigálta sült tökkel, hogy csupa sárgafekete lett tőle a tógája «heh, te csunya Kalmunátor!» s legvégül az iskolásgyerekek csürhéje az egész Csapó utczán végig kergette, utána kiabálva a hagyományos gúnykiáltást «oche! oche!»

Mikor pedig harmadszor megszólalt a Rákóczy szomorú zöngése, s kinyilt a főkapú és előjöttek rajta a számüzött diákok, és azután nyomukban a fekete tógás népségnek egész hosszú cohorsa, (hétszázan!) s ott kiérve a kollegium elé, még egyszer körbe álltak, s rázendíték az iskolai búcsúdalt:

Hát akkor az egész közönség bőgött a sirástól. Soha sem lesz itt többet olyan bassista, mint Barkó Pál volt. Mikor azokat a szavakat oda dörögte «szakadoz», «maradoz» az ember azt hitte, hogy csakugyan a szive szakad meg.

Akkor aztán felnyilt a kör s az öt elitélt megkezdte a maga száműzetési pályáját az emlékezetes fahidon a körülöttük tolongó népség árja közepett. A sok érzékeny szívű civis és civa egymást törte, hogy valami útra valót tömhessen a tarisznyájukba, a togájok zsebébe, «no még ezt a kulacsot! ezt a kis elemozsynát! ezt a fonatost, ezt a kolbászt; jó lesz ez a szalonna az útra; hát ez a boszorkánypogácsa! Szegény Csuka Ferinek foltos volt már csizmája; azt nem eresztették végig a csizmadia állás előtt addig, míg egy ujdonatúj fischledert nem akasztottak a botja végére; sőt még Jenőy is tapasztalá, hogy van még egy koszorú a világon, a minek a költő ez életében is hasznát veheti, egy becsületes sütőné akkora pereczkoszorút akasztott a karjára, hogy a félországot beutazhatja vele. Jó volt azt a koszorút elfogadnia, mert az volt az első és az utolsó koszorú, a mit törekvései jutalmául egész életében látott. Miután hogy a töviskoszorúk láthatatlanok.

A «Dzimm-Dzumm» zúgása egészen elveszett az emberi rokonszenv zajában. Maga a harangszó is, mintha ott akart volna maradni csak a kollegium körében.

A fiatalság elkisérte a nagy erdőig egész tömegestül a számüzött társakat; sokan mentek velük még a nagy erdőn is végig; egész az utolsó fákig: a hol a nagy hajdúsági róna keletkezik. Még ottan is kivált valami ötven a többi közül, hogy ők elkisérik pajtásaikat, a míg csak a nap fenn lesz az égen.

Jenőy eszükre téríté őket, hogy de már azt nem okosan teszik; nekik vissza is kell még menniök a kollegiumba, az pedig este bezáratik, s az azután csunya látvány lenne, ha ennyi diák mind a kollegium falán mászna be; a mi egyesével egészen rendes közlekedési út gyanánt használtatik. De legalább addig a pásztorhalmig elkisérik őket.

Nagy hegy az a pásztor-halom ezen a sík pusztán. Talán nem is épen csak azért hordták azt egyszer oda, hogy a juhásznak, meg a komondorainak legyen honnan szétnézni a világba. Talán ha elkezdenék azt széthányni, ezernyi ezer koponya gördülne szét belőle.

A pásztorhalmig elkisérte társait a hű csoport: ott sánta Biróczynak valami jó gondolat ütött a fejébe.

– De halljátok-e, nem czepelem én ezt a sok sajtot, fonatost, meg hurkát a világ végeig. Itt a szép asztal: a gyep; csapjunk egy víg lakomát egymással utoljára!

Jó lesz. Mondá a négy társ, s azzal lerakták mindannyian batyúikat, miket a népbarátság inni és harapni valóval tömött meg; nem kellett oda nagy kinálkozás, leheveredtek valamennyien a gyepre, az ott maradók nagyokat ittak az eltávozók egészségére, míg tartott a kulacsban. Kinek jutott volna eszébe, hogy búsuljon?

Mikor aztán a nap lement, a bujdosók siettették társaikat, hogy menjenek haza «hora canonica!»

Aztán összeölelkeztek, kezet ráztak, elbucsúztak. Nem sirt senki! Tud is sirni tizennyolcz esztendős ember a maga baján!

A hazatérőket eltakarta nem sokára a nagy erdő; a bujdosók ott maradtak még sokáig, nagyon sokáig a pásztorhalmon üldögélve, s mikor már a hazatért társak nagy messze lehettek, elővonta Csuka Feri iszákjából a tárogatót, felállt s megzendíté a dombtetőről azt az üldözött nótát, a Kuruczok bucsúnótáját, hogy a bánatos méla hang messze bejárta az alkonyködös rónát. S mikor a tárogató elhallgatott, mintha a nagy erdő viszhangja volna, mintha az esti szél zúgása volna, hangzott vissza messzünnen a szomorú dallam az erdőből:

Most azután egymás nyakába borúltak és sirtak.

Ez már nem a maguk baja volt.