A HIRHEDETT ERŐMŰVÉSZ!

Bálvándy e nemzeti mulatság után fölülteté kedves barátját egy bérkocsiba, hogy igérete szerint minden élvezeten keresztül vigye, a mi csak félszázaddal ezelőtt Budapesten kinálkozott.

Legelőször is átvitte Budára a «három kapás»-hoz «csájá»-ra. A három kapás, az egy lebuj, a «csája» pedig valami ételneme; mind a kettő divatban volt akkor, a csájához rácz ürmöst ittak és rácz nótát énekeltek. A csaplárosnak volt egy kancsal szolgálója, azzal Berti egy kis regényes cselszövényt kezdett, megfogadta neki, hogy a mint elválik feleségétől, mindjárt őtet veszi el; igért neki egy tizest, ha megcsókolja az orczáját, a mit a bájos Hébe kért magának rézpénzben kiadatni; nem volt elég hite, hogy ne hamis tizes legyen az, a mit ilyen hiábavalóságért osztogatnak.

Innen aztán a jó barátok odább mentek; nem a nélkül, hogy egy ott maradt szerb gajdosnak a csizmaszárába tüzes taplót ne dugtanak légyen.

Berti este kivánta a fürdést. Bálvándy elvitte őt a sáros fürdőbe, ott egy garasért megusztatta magát Berti a tükörfürdőben, más harmincz darab, garasos gentleman társaságában.

Következett a csónakázás vissza Pestre, az is az élvezetek közé tartozott. Ekkor már éjfél felé járt az idő. Napirenden állt a szolgálóbál a «nagy gárdistánál». Ott a két jó barátnak sikerült a hentes legényeket, meg a fiakkerlegényeket összeveszíteni; mikor aztán ütlegre került a sor, akkor elszaladtak, felkiabálva az alvó várost azzal a rémszóval, hogy «tűz van!» s becsengetve sorba minden kapun. Végre befogadták őket a mindig vendégszerető Zrinyi otthonos csarnokai. Ott talált Berti egy csoport kozákot, a kik nasivasit játszottak, leült közéjük. Először ő nyerte el minden pénzüket, azután azok nyerték el minden pénzét. Akkor beledühödött a játékba, kölcsön kért Bálvándytól száz forintot. Bálvándy pedig ismerte Csollán Bertinek azt a jó szokását, hogy kártya közben kölcsön kapott pénzt sohasem szokott megfizetni.

– Nem adok én, ha csak valami zálogot nem adsz.

– Hát mit adjak? A pipámat?

– Az nem ér öt garast.

– Hát a bekecsemet?

– Ingyen se kell.

– Kötelezvényt?

– Add ide azt a gyűrűt az ujjadról.

– Ez a feleségem jegygyűrűje.

– Bánom is én. Holnap visszaváltod.

Hát aztán Berti odaadta zálogba a jegygyűrűjét, a felesége nevének előbetűi voltak bele vésve. Ha visszanyeri a pénzét, meg is adja tán a száz forintot; ha pedig azt is elveszti, vesz másik karikagyűrűt öt forintért; Bálvándy őrizheti a zálogot.

Aztán csak el is vesztette a száz forintot is. Ilyenformán elmulatott reggelig és mind e mulatságot a Bálvándy pénze bánta, a ki aztán reggel felé még haza is vitte barátját a fehér hajóba s le is fekteté szépen.

Berti aludt kilencz óráig. Akkor felébredt, eszébe jutott lassanként, hogy nem otthon van Gödénylakon; azután apródonkint arra is rájött, hogy most Pesten van! Sőt idő multával az iránt is tisztába jött magával, hogy ő most a felesége hivására jött ide, nagyszerű kibékülési szándékkal, s hogy e szerint a legelső kötelessége az volna, hogy megborotválkozzék. Rémlett előtte, mintha tegnap este meg is mondta volna a pinczérnek, hogy neki a borbélyt rendelje ide kilencz órára.

Már kopogtat is valaki az ajtón. «Herein!»

A feltáruló ajtón egy alakot lát belépni Berti, a ki ismerős is, meg ismeretlen is. Hirtelenében nem jut eszébe, hol látta? Pedig hát Wasztl az, a mészáros legény, a kit a tegnapi állatviadalon volt szerencséje tisztelhetni.

Wasztl prémes bekecset viselt és báránybőr kucsmát.

A kucsmát letette a székre; azután leveté a bekecset, azt felakasztotta a szegre; azután a lobogós borjuszájú ingszárat felgyürte a válláig.

Berti csak nézte, hogy mi lesz már ebből?

Wasztl a nyakravalóját leoldotta.

Akkor aztán odaplántálta magát Berti elé, mondván:

– No hát, itt vagyok!

– Látom, vak apád, hogy itt vagy; de hát mért vagy itt?

Wasztl előbb a jobb markába köpött, azután a két tenyerét összedörzsölte, azután kifeszítette a karját s így szólt:

– No hát hadd látom, ki üt engem a földhöz?

– Üssön a földhöz a hét ágú mennydörgő mennykő! Hát mit jösz te én hozzám? bunfordi!

– Hogy mit jövök én ide az úrhoz? Hát nem az úr hitt engem ide?

– Én híttalak? Hát mikor hallottad te az én szavamat?

Wasztl a két tenyerébe csapott, mint a ki el van szörnyedve ily hallatlan vakmerőségen.

– Hiszen nyomtatva van: ekkora betükkel ni, mint az öklöm!

– Mi van nyomtatva te?

Wasztl odahúzta Bertit az ablakhoz s a fehér hajóval átellenes Teleky-ház szögletére mutatott, a hol nagy falragaszt bámult egy csoport nép, a falragasz közepét egy mázsákat emelgető hercules alakja tette nevezetessé.

– Nem tudok én olyan messziről olvasni.

– No hát innen közelebbről. Hát ez micsoda?

Azzal kinyitá Wasztl Berti szobaajtaját s ott láthatá Berti ugyanazt a herculeses hirdetményt felragasztva, ezzel a tartalommal:

«Csollán Berti.

A török szultán első akrobatája, ezennel felhivja Budapest minden birkozóit küzdelemre; a ki őt földhöz tudja vágni, annak száz forint jutalmat igér!»

Berti háromféle szint váltott e rémsorok olvastára.

Ott volt saját ajtajára ragasztva a veszedelmes felhivás.

– No hát! Az úr az a Csollán Berti, vagy nem az úr az? Kiálta rá nyersnyakasan Wasztl pajtás.

– Zsiványság, akasztanivalóság az egész dolog! tört ki ijedt haraggal Berti. Tolvaj volt, gézenguz volt, a ki ezt csinálta. Eredj a pokolfélegyházába! Én nem vagyok se birkozó, se vasgyuró, se acrobata; nem tudok az egészről semmit.

– Ohohohohó! uracskám! henczegett Wasztl, öklével Berti orra alatt hadonázva. Nem megy ám az: így akarni kibújni a hajczéczuból; mikor már az egész város, minden utcza-szeglet tele van ragasztva a czédulával; most már csak ki kell állni a gyepre.

– Áll ám a kutyád, meg magad. Én nem birkózhatnám, nekem nem ez a mesterségem. Most is Hexenschusz van a derekamban. Valami gazember bolonddá tette a várost.

– De nem oda Buda! Nem ütjük azt azzal el! Ismerem én már ezt a tempót. Tavaly is így tett épen egy amerikai komédiás, kihirdette, hogy a ki őtet földhöz vágja, száz forintot ád neki, mikor aztán meglátta ezeket a karokat itt ni… Látja az úr ezeket a karokat? (E szónál Wasztl összehúzta, megint kiegyenesítette a vastag karját, melynek közép izma, mint egy kis malacz domborodott ki). Hát akkor annak is épen úgy az inába szállt a bátorsága, aztán az is azt mondta, hogy ő csak tréfált, nem akar birkózni; utóbb meg alkura fogta a dolgot; ötven forintot igért, de nem engedtük ám: hanem ki kellett neki állni a platzra, s birkózni kellett. Aztán úgy is oda teremtettem a földhöz, hogy három oldalbordája betört. Nem jön az többet Pestre birkózni! De majd az urat is elszoktatom én erről a mesterségről.

– Kedves barátom, kezdé Berti könyörgésre fogni a dolgot: becsületem szentségére esküszöm, nem vagyok én, nem is voltam soha komédiás. Valaki bolonddá teszi a nevemben a várost. Én tiszaháti földes úr vagyok. Hagyjon nekem békét édes barátom.

Ezt az indokolást pedig igen képtelennek találta Wasztl pajtás.

– Üm, de ez már furcsa. Az embert ide bolondítják, az embert felültetik. Az ember azt gondolja, hogy a mi nyomtatva van, az már «gedruckt», az olyan, mint a szentirás. Én nekem az a száz forint olyan bizonyos, mintha a zsebemben volna. Nekem az úr száz forintot vesz ki a zsebemből, ha nem akar birkózni. Én már előre egy új bekecset is vettem magamnak erre a kontóra a kohlmarkon.

Mutatta a felakasztott bekecset.

– Hogy volt ez a bekecs?

– Tíz forint.

– No hát megadom azt a tíz forintot, s aztán menjen édes barátom Isten hirével.

Wasztl nagyon megcsóválta a fejét.

– Ejnye no, ez már mégis nagy szörnyüség! Így bolonddá tenni az embert! No hát nem bánom. Én jó bolond czimbora vagyok. Ide azzal a tíz forinttal. Ne mondja, hogy veszekedő ember vagyok. Minden ember tudja, hogy a Wasztl olyan jó gyerek, mint a tej.

Berti markába nyomta a tíz forintot s tuszkolta aztán kifelé az ajtón. De Wasztl csak nem mozdult. Úgy állt ott, mint egy vas-szobor s nyájasan mosolygott.

– Tudja az úr, csak mégis sajnálom, hogy úgy szeliden, ha nem is a földre, csak ide a pamlagra le nem vágtam, hogy legalább tudná meg, hogy ki vagyok? Nem pénzért, csak úgy barátságból.

Berti köszönte neki szépen; nem akar sehova lebukfenczeztetni, még a pamlagra se, se ingyen, se barátságból; inkább megkinálja még egy kis dohánynyal a vasgyurót, töltse meg a pipáját a zacskójából, a mit az aztán meg is tesz. S úgy fogja fel a dolgot, hogy a dohányzacskót is megtartja; Berti a világért sem meri azt tőle visszakérni; még inkább kicsihol a számára a maga szerszámával s pipájára teszi az égő taplót s várja, míg Wasztl nagyokat szí a pipából, s a dohány igazán meggyullad.

Akkor aztán Wasztl is nagylelkü kezd lenni.

– No, tőlem ugyan olcsón megszabadult az úr. Tudja, én jó gyerek vagyok, olyan mint a tej. Hanem majd mindjárt jön ám a Krautsuppen Tóni, a Kilenczveklis Jóska, meg a signore Mangiacatto, no azokat majd nehezebb lesz ám lerázni a nyakáról, mert azok nagy krakélerek.

Berti még egyszer nagyot íjedt.

– De hát mik azok?

Wasztl megmagyarázta.

– A Krautsuppen Tóni egy fiakker mester, a ki minden verekedésben benne szokott lenni. A Kilenczveklis Jóska egy zsákhordó, a ki két tele buzás zsákot egyszerre elvisz a vállán; a talián meg egy sajtáruló, a ki maga is hercules volt valaha. Már találkoztam velök a Zrinyiben, ott tanakodnak, hogy melyik jöjjön elébb az urat a száz forintért gavallérosan megzökkenteni.

Még csak ez a biztatás kellett a Berti fejének.

– Azokkal nem fog ám az úr olyan könnyen elkészülni, mint én velem. Azok nem hagyják magukat ilyen apró pénzzel kifizettetni. Mert hát én jó gyerek vagyok, mint a tej. Hanem hát előre figyelmeztetem az urat a tempóikra; mert én ismerem mind a hármat. Sokszor mérkőztem velük; de én velem egyik sem bir. A Krautsuppen Tóninak az a fogása, hogy mikor összekapaszkodik az ellenfelével, egyszerre csak lesunyja a fejét s olyat üt vele a társának a gyomrára, hogy az mindjárt elájul bele. A Kilenczveklis Jóska meg, mikor fogja az embert, aztán nem veszi észre, a vállával ugy fellöki az állkapczáját, hogy a foga törik ki bele. A taliánnak meg az a szokása van, hogy egyszerre megkapja az embernek a karját, s keresztül dobja a vállán. Hát ezekre a tempókra jó lesz vigyázni. Mert azok füge gyerekek. Nem olyan jámbor fiúk, mint én. Istennek ajánlom az urat.

A mészáros legény elment. Berti kinézett az utczára, látta, hogy most már egész népcsoport áll az utczaszegleten, s magyarázza az ő felhivását kiki egymásnak.

Ez átkozott rossz tréfa, akárkitől jön!

De hát kitől jön?

Törte rajta a fejét. Bálvándyra fogta volna; de az merőben lehetetlen. Tegnap este találkoztak, azóta reggelig egy pillanatra sem váltak el, ezeket a plakardokat pedig előbb ki kellett szedetni, nyomatni, censurára küldeni, kiragasztatni: az egy egész napi munka. Kinek a munkája?

Senkié másé nem lehet, mint Katinkáé.

A feleség akarta a férjet így megtréfálni, azért a sok boszantásért, a mit a férj szokott ő vele elkövetni.

Más magyarázata nem is lehet.

Boszujában és rémületében Berti rögtön befogatott, maga előre beült a hintójába, elbujt a sártakaró bőr alá, ott kushadt, míg felszerszámoztak s úgy elkihajtatott Pest városából, hogy még az orrát sem dugta ki a napvilágra, a míg a vámon túl nem voltak.

S még az a boszusága is megvolt, hogy nem is dohányozhatott, mert a zsacskóját elvitte Wasztl.

Csak időre, évek mulva kapott egy czédulát Pestről, melyre ez volt irva:

«Hát hogy tetszett a fehérhajói komédia?»

«Bálvándy, komédiás direktor!»

Ez volt az egyik visszatromfolás.

* * *

Bálvándy pedig még az nap délelőtt ellátogatott Katinkához.

– Ne várja biz «azt»; mondá a szép asszonynak; tegnap este megjött, leült kártyázni, elvesztette utoljára még a jegygyűrűjét is, s azzal hazament.

Katinka ráismert a gyűrűjére.

Piros lett a haragtól.

– Adja ide azt a gyűrűt azonnal.

– Dehogy adom! Nagy pénz árában van ez nálam.

– Hát mit akar vele?

– Felkeresem vele azt, a kinek az ujján maga szép asszony örömestebb fogja ezt látni. S annak adom.

Katinka azt mondta Bálvándynak, hogy

«Maga nagy ördög!»